Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Leonard & Lemon - Will be you my mentor?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 24, 2015 3:20 am Keletkezett az írás





Leonard & Lemon




A kérvényemet, miszerint előre szeretném hozatni a senior évemet, és hamarabb letenni a szakorvosi vizsgát sokakban ellenszenvet váltott ki. Soha nem törődtem mások véleményével, de a fél kórház ettől zengett, és a folyosón is arról pletykáltak, hogy Lemon Fitzgerald a lehetetlenre kéri az orvosi kamarát. Miért kellene még várnom három hónapot, plusz egy évet arra, hogy szakorvossá váljak? Megvan bennem minden, ami az idegsebészethez kell. Okosabb vagyok a társaimnál, és dr. Andrew is arra biztatott, hogy próbáljam meg. Két hete őrlődöm, és napjában többször is elmegyek  dr. Samuel Howard irodája előtt, hogy választ kapjak végre. Nem értem mi tart ennyi ideig egy nyamvadt elbíráláson. Még az ikertestvérem, Brad is meglepődött, hogy ilyen őrült ötlettel álltam elő. Sokan a hátam mögött nagyképűnek, és sznobnak tartanak, aki át akarja lépni a kórházi szabályzatot. Szó sincs róla, csak kevésnek ítélem meg a rendszer felépítését. Jobban referálok, mint a nálam magasabb szinten lévő chief supervisor resident. Ördög és pokol, hogy türelmetlen vagyok, de képes lennék szintet lépni. Az értékelésemnél kikérik a másik vezető szakorvos dr. Washington véleményét is. Sok jót, és rosszat is hallottam róla. A szaktudását külföldön is elismerik, nem beszélve arról, hogy itt a St. Claire-ben az egyik legszigorúbb mentorként tartják számon. Hogyne hallottam volna a Hóhérról? Engem az ilyesfajta gúnynevek nem hoznak lázba, mert nem félek az adott személytől. Miért kellene félni az ismeretlentől? Sóhajtva várakozok a kórház vezetőjének, szőke, agyonplasztikázott titkárnőjével szemben.
- Dr. Howard már várja Miss Fitzgerald. – int felém a francia manikűrözött körmeivel, és a telefonján pötyögi tovább az üzenetét. Kimérten állok fel, és nem szólok be neki, amiért nem használta a titulusomat. Hülyékre kár lenne pazarolnom a szót is. Halkan bekopogok, és amikor meghallom a mély bariton hangot, akkor belépek, és a tekintetemmel jelzem a köszönési szándékomat.
- Üljön le dr. Fitzgerald. – biccent a fejével a főnököm, és én minden teketória nélkül foglalok helyet a kényelmetlen, a hátnak nem túl jót tevő, sőt még talán széknek se mondanám, valami szerkezeten. A lábamat keresztbe teszem, és kíváncsian pillantok az őszös, már-már a Mikulásra emlékezető úriemberre, aki velem szemben ül.
- Megjött a kérvényére a válasz. Magam is meglepődtem, hogy erre szánta rá magát. Eddig még nem fordult elő, hogy az egyik rezidensünk feljebb kérte volna magát a program időtartalmának lejárta előtt. – igazítja meg az orrán a szemüvegét, és megköszörüli a torkát.
- Én elhiszem, de biztos vagyok abban, hogy megbirkózom a feladatokkal. Le szeretném rövidíteni az utolsó évemet. Az okokat már leírtam önnek, amikor benyújtottam a kérvényemet. – mutatok a tekintetemmel a papírokra, és bízom benne, hogy el is fogadták azt.
- Igen, tudom, és részletesen át is olvastam, mielőtt a kamara előtt részleteztem volna az indítványát. – mondja nyugtatgatva, hogy ne siettessem el, amit mondani kíván nekem.
- Megvetettük, és kikértük dr. Washington véleményét is. Dr. Andrew pozitívan vélekedik az ön munkásságáról, de meg kell értenie, hogy ilyesmit nem bízhatunk egyetlen szakorvos döntésére, még ha az említett fél, magát tartja a legjobbnak a rezidensei közül.  – csak bólintok, hiszen ebben egyet kell értenem a felettem állókkal.
- Itt van a kiértékelése. – adja át a kezembe a várva várt döntést tartalmazó A4-es papírt, melyre szinte lecsapok, mint a sas az áldozatára. Falom a sorokat, és értelmezem őket. Csend telepszik a helyiségre, és magamba szívom az ítéletet. Az elején még dicsérő szavak mindenhol, de ahogyan közeledek a vége felé, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy szerintük még vannak hiányosságaim.
- Milyen vagyok? Nem tudom, várjon idézem: „ dr. Fitzgerald viselkedése a halál problematikájával szemben nem kielégítő. Távolságtartó a betegeivel, és a kollégáival szemben. Tudása meghaladja a társaiét, de az érzelemkinyilvánítás, illetve a hozzátartozókkal szembeni kommunikáció átlagon aluli. Merev, és hideg magatartása azt a benyomást kelti, hogy elérhetetlen, nem bírja kimutatni a részvétét, és a gyászt, mely megnyugvást jelenthet a páciens családtagjainak, és közeli barátainak. Mit akarnak ezzel mondani, hogy nincsenek érzéseim?!- emelem meg a hangomat, és kissé kiakadok a pszichológiai szakvéleményen.
- Érdekkonfliktus kezelésben meghaladja rezidenstársait, de senior rezidensként nem vagyunk biztosak benne, hogy megállná a helyét. A betegek kórtörténetét az elejétől a végéig, önállóan kell kezelnie, és a kollégákkal egyeztetnie, ha segítséget kell kérnie. A kikért kollégák meggyőződése szerint a mostani mentorától semmilyen formában nem kért segítséget, inkább próbálta egyedül megoldani a kialakult válsághelyzetet, így olykor hibát vétett, melyet egy utolsó éves chief supervisor esetében már nem engedhetünk meg. – a pumpa kezd felmenni bennem.
- Ez a döntésük? – kérdezek vissza, és nem figyelve gyűröm össze az értékelésemet a kórházigazgató előtt.
- Dr. Fitzgerald nyugodjon meg. Megvitattam a tagokkal, és bizonyos részeknél még fejlődnie kell. A lexikális tudása figyelemreméltó, de a gyakorlatban sok minden másképpen működik, és meg kell tanulnia a betegekkel is bánnia. A javaslatom az lenne… - kezd bele, de látja rajtam, hogy nem tudok napirendre térni a visszautasítás hallatán.
- Figyelne rám? Nagyon okos, ezt látjuk, de a szakorvosi vizsga szigorú követelményeire még nem áll készen, ezért úgy döntöttünk, hogy megrövidítjük a rezidensi időtartamát, de csak három hónappal. Ha tényleg idegsebész akar lenni, akkor ideje komolyan vennie, amit mondok, mert nem maga ellen beszélek. Dr. Andrew sajnos nem tud elég időt fordítani magára, ha végzős rezidensnek nyilvánítjuk, ezért egy másik mentort kértem maga mellé. Dr. Leonard Washington szárnyai alá kerül. A következő hónapokban a jobb keze lesz, és sok mindent megtanulhat, ha elég türelmes lesz. Nem szabad sürgetnie a vizsgáját. Ha szépen fejlődik, akkor fél éven belül újratárgyaljuk az ügyét, de egyelőre most ennyit tudok felajánlani önnek, ha él a lehetőséggel. – mélyen hallgatok, mert ambivalens érzések tombolnak bennem. Megvan a sebészeti kompetenciám, de máshol kötnek belém. Miért kellene érzéseket belevinnem a munkába? Én vagyok, aki vág, és életeket ment. Nem hősként akarok tetszelegni, hanem a háttérben megbújni, mint az orvos, aki a műtőben alkotott nagyot, és nem a hozzátartózok körében. Mélyen sóhajtok, de kopogás szakítja félbe a beszélgetésünket, és a Hóhér csatlakozik hozzánk személyesen.
- Á, dr. Washington, éppen idejében. Hadd mutassam be az új rezidensét, dr. Fitzgeraldot. - megfordulok a széken, és a hátam mögé pillantok az éppen belépő orvosra. Ő lenne a Hóhér? Illedelmesen felállok, és kezet fogok vele.
- Dr. Lemon Fitzgerald, örülök a szerencsének dr. Washington. – végigmérem az előttem álló férfit, és megállok a kék lélektükröknél. A kézszorítása erős, és határozott. Vajon igazak a pletykák róla?


made by torie ♥



A hozzászólást Lemon Fitzgerald összesen 6 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd. Nov. 17, 2015 11:08 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 27, 2015 12:07 am Keletkezett az írás





Impress me, Lemonade!


Kopogok, majd válasz nélkül lépek be a sebészet vezetőjének irodájába. Kurtán biccentek felettesem felé, miközben a kézfogáshoz felálló rezidenshez lépek. Arcomon szokás szerint érzelemmentes, komoly arckifejezés ül; fürgén, siettetve az egészet szorítom csak meg a kezét. Egy pillanatra nézek csak a lány szemébe, míg elmorgom a nevemet, majd azonnal elengedem a kezét, és dr. Howardra siklik a tekintetem.
- Remélem megbocsát… - mondom kurtán, majd az ajtóhoz lépek. – Jöjjön! – szólok hátra Lemon Fitzgeraldnak, annak a rezidensnek, akinek semmi sem elég. Egy részről eszméletlenül idegesít már a tudat is, hogy ilyennel a tanácshoz ment, de közben… Tudom, hogy én is mennyire utáltam az utolsó egy évet. Hogy mekkora könnyebbség lett volna a hűvösségem miatti hercehurcát kikerülni.
Öles léptekkel indulok meg a folyosón a balseb irányába, nem várom be egyik sarkon sem. Döntse le, hogy akar-e jönni vagy sem. Én nem leszek a barátja, én nem fogok vele kivételezni. Az, hogy mellém osztották neki a jó, nem nekem, ezt fel kell fognia. Meg kell tanulnia úgy viselkedni a betegekkel, ahogyan kell, mert nem lehetetlen. Mert én is tudok mosolyogni, és szépen szólni, ahogyan az etikett megkívánja.
Azon kívül, hogy lexikális tudása elismert, szinte semmit sem tudok róla. A mai napom arra van, hogy kiderítsem, van-e Limonádénak hiányossága a betegekkel való kommunikálás túl. Nem tudom magamban eldönteni, hogy szimpatikus-e a törtetése, bár a látszat szempontjából teljesen mindegy: ugyanúgy, következetesen viselkedek és tanítok minden rezidenst, függetlenül attól, hogy emberként kedvelem-e őket.
A traumás nővérpult mellett elhaladva csak felveszem az általam otthagyott kórlapot, majd a lány kezébe nyomom azt.
- Ismertesse! – szólok határozottan, miközben az egésznek semmi értelme. Tudok mindent az egyes ellátóban fekvő férfiról, akinek a kezét éppen gipszelik. Váratlanul ájult el, és esett le a létráról pár órával ezelőtt. Én magam vettem fel az anamnézist, és rendeltem el a koponya CT-t, bár ez utóbbi még nem szerepel a dokumentumban. Várom, hogy Lemon felsorolja a negyvenes éveiben járó férfi által elmondott tüneteket és értékeit, majd eljusson odáig a folyosón való masírozás közben, hogy kér egy CT-t. Ha ezt megteszi, talán adok neki egy esélyt arra, hogy bemosakodhasson. Nem szeretem, de szinte érzem, hogy egy tumorral lesz dolgunk; fejemben már az eltávolítását tervezem. Mert a tünetek alapján ennek helyét sem nehéz megállapítani még a CT hiányában sem…
Rápillantok az órámra, és alig észrevehetően, de lassítok a lépteimen. Valójában a tengernyi ember miatt ez egyébként is szükséges, mivel hallani szeretném, mit mond nekem a rezidensem. Na jó, Limonádé, egy percet kapsz, ilyen tempóban még ennyi időre van tőlünk az egyes ellátó. Valahol bánt, hogy magamban Limonádénak neveztem el, de túlzottan nem bánkódom miatta. Minden rezidensnek adok egy nevet, bár ellentétben némely kollégámmal és sosem hívom őket így hangosan. Egyszerűbb megmaradni a protokollnál, a gondolataim pedig csakis az enyémek.
Figyelemmel hallgatom, miközben közeledik idejének vége; titkon azért várom, hogy kurtán rávághassam: „Igen.” Hogy csak ennyi legyen a dolgom. A fenébe is, de szeretnék már végre tényleg tanítani. Valami hasznosat. Valami nehezet. Így akármennyire is irritál a lány biztossága saját tudásában, valahol mélyen reménykedem abban, hogy nem beszél mellé, hogy tényleg lesz egy tanítható, okos rezidensem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 31, 2015 6:01 pm Keletkezett az írás





Leonard & Lemon




A kézszorítás rövidre sikeredik, és a bemutatkozáson kívül semmilyen jelét nem adja dr. Washington, hogy érdeklődést mutasson az irányomba. Ha olvasta a rólam alkotott véleményt, sőt benne volt a keze ebben az ítéletben, akkor éppen annyira jól tudja, hogy nem szeretem, ha semmibe vesznek. A következő mondata meglepne, ha nem hallottam volna annyi negatív kritikát róla. A Hóhér becenév a gyakornokok, és a rezidensek együttes tapasztalataiból létrejött gúnynév lett. Sok figyelmet nem fordítottam eddig az ilyesfajta pletykákra, mert szeretek a saját empirikus módon szerzett tapasztalataimra építkezni. A döntés alapján nem engedtek eljutni a végső célig, és ki lettem kiáltva jégkirálynőnek, aki nem bánik jól a betegeivel, sőt nem képes kommunikációt fent tartani velük. Az igazság valahol félúton lesz. Igenis akadtak olyan emberek, akikkel a műtétek előtt váltottam néhány szót. Nem tagadom, hogy nem vagyok olyan, mint átlagban a kollégáim. A kedves, és megnyerő mosoly nem az erősségem, és nem tudom színlelni, ha valaki halálos beteg, hogy nagyobbak lesznek a túlélési esélyei attól, ha megkapja, mondjuk a sugárkezelést, vagy a kemoterápiát. Őszintén közlöm a tényeket, és érzelmeket nem keverek bele a munkámba. Azért vagyok itt, hogy gyógyítsak, és életeket mentsek. A többi feladatot ráhagyom a nővérekre, és a hozzátartozókra. Úgy mutogatnak rám, mintha én lennék az egyetlen sebész, aki távol szeretne maradni az érzelmi hullámvasúttól, pedig ez hazugság. Mit lehet tudni az előttem álló férfiról? Kitűnő sebész, de arról már nem sokat hallani, hogy az emberséges oldalát is olyan gyakran villantaná meg a páciensei előtt, mint a szikét a kezében.
A főnök irodáját hamar elhagyjuk, és az elvárásainak megfelelően követem is a balseb felé. Az értékelésem ugyan ott maradt, de minden szó beleégett az agyamba, és onnan már semmilyen módon nem fogom tudni kitörölni. A férfi öles, és határozott lépteihez közben igyekszem a sajátomat is hozzáigazítani, és szinte futólépésekben megyek utána. Többen megbámulnak, és akadnak olyanok is, akik elfordítják rólam a tekintetüket. Ott van például dr. Andrew másik rezidense Amy, aki soha nem kedvelt. Az érzés kölcsönös, csak a különbség az közöttünk, hogy én tudok önmegtartóztatást mutatni a környezetem felé. A nővérpultnál állunk meg csak, és máris egy kórlap landol a kezemben. Felnézek az újdonsült felettesemre, és kinyitom, hogy legalább halvány fogalmam legyen róla, hogy mit szeretne hallani. A férfi nevén akad meg először a tekintetem. Janson Hamilton. 43 éves. Legalább a korból kiindulva is gyanakodhatok majd. A tünetegyüttesek felé pillantok egyre lejjebb, de tudom, hogy fogytán az időm, és mondanom kell valamit. Miért érzem azt, hogy bizonyítanom kell Leonard Washingtonnak? A passzív viselkedése idegesít, mert eddig nem ilyen emberekkel dolgoztam együtt. Nem voltak hasonlóak hozzám. A hirtelen ájulás, és a létráról való lejutás sok mindennek lehet az oka. Keresem a kettős látást, de nem látom sehol. A látóidegen akkor nem lehet tumor, vagy igen kicsi az esély rá, ha előtte nem volt kettős látása a betegnek. A szédülés jelen van, és enyhe fejfájás is. Vérzést nem tapasztalt az orrán, és a fülén keresztül sem. A vérnyomás ingadozó volt. Gyorsan rangsorolok, és egy esetleges diagnózist állítok fel, de ennyi nem elegendő.
- Mr. Hamiltonnak szüksége lenne egy CT-re. Bármilyen eredmény nélkül igen keveset lehet mondani a tünetekből. A korából kiindulva gliomára gyanakodnék a homoklebeny elülső részében. A CT ezt csak megtudja erősíteni, és ott jól látható lenne, hogy melyikkel van dolgunk. A hirtelen ájulás miatt akár Oligodendroglioma is lehet. Remélem, azt nem várja el tőlem, hogy elmondjam a betege adatait és tüneteit. Már nem gyakornok vagyok. – adom vissza a kezébe a kórlapot, és rezzenéstelen arccal várom, hogy mondjon valamit. A nővérek éppen most váltják egymást a nővérpultnál, és idáig hallatszik a kedélyes beszélgetésük a mai műszak eseményeiről. Azonban kettőnk között síri csend honol, amit még egyelőre nem tudok mire vélni. Valószínűleg most méri fel, hogy kivel áll szemben, és hogy megfelelek-e az elvárásainak.  



made by torie ♥



A hozzászólást Lemon Fitzgerald összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd. Nov. 24, 2015 7:25 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 19, 2015 9:30 pm Keletkezett az írás





Impress me, Lemonade!


Magamban madjnem megdicsérem. Jön utánam, nem kérdez, nem marad le. Teszi a dolgát. Elrendeli a CT-t. Még majdnem rá is mosolygok. Na jó, ez persze nagyon messze van, de egy „kis” barokkos túlzással mondhatjuk azt, hogy valami örömféle érzelem ül ki az arcomra. Ami persze nem ül ki, és főleg azért nem, mert a következő pillanatban végtelen távlatokra rúgja el a pöttyöst.
A „semmilyen” arckifejezésem átvált a csendesen, passzívan dühösre. Arra, ami miatt a gúnynevemet kaptam. Limonádé, most már A Hóhérral állsz szemben, és ha így folytatod, ennek nem lesz szép vége.
- Úgy gondolja, Dr. Fitzgerald, hogy ez a feladat túlzottan alantas az Ön számára? – kérdezem, miközben nem engedem tekintetét. Hangomba semmilyen érzelem nem vegyül. – Hogyha esetleg eddig nem tudta volna, akkor szívesen felvilágosítom. De figyelmeztetem, hogy soha többet nem fogok ilyet tenni, és még egy hasonló kérése következményeként nem csak a műtőtől tiltom el, hanem azt is elérem, hogy ismételnie is kelljen az ötödévet a kihagyása helyett. Világos voltam? – mondom tisztán és érthetően. Nincsen düh a hangomban, nem is beszélek hangosan. Nekem nincsen szükségem erre. Hogyha azt hiszi, ezek csak üres fenyegetések, akkor nagyon rosszul gondolja. Nem fenyegetem és nem is vagyok rá dühös, mindössze szárazon közlöm vele a tényeket.
Továbbra sem mozdulok, és a tekintetét sem eresztem. És nem is fogom, csak ha végeztem. Elvárom, hogy végig nézzen a szemembe, és legyen ahhoz bátorsága, hogy ne pillantson félre egy másodpercnyi időre sem.
- A beteg adatainak és tüneteinek felsorolása okkal való. Hogyha ennek nem látja értelmét, akkor nagyon szomorúvá tesz, azt hittem, ennél több esze van. – Hiába a „szomorú” jelzőnek, ellentétben egy „drámatagozatos sebésszel”, és nem játszom el hozzá. Csak mondom, pont úgy, mintha éppen a lábtörlők gyártásáról beszélnék. Vagy arról, hogyan kössük be a cipőnket. Talán unottnak tűnök, de nem érdekel. Bár a szenvtelen talán sokkal jobb szó. – Rendkívül egyszerű okoknál fogva hierarchikus rendszerben dolgozunk, így jelen esetet tekintve ez az Ön feladata, Dr. Fitzgerald. – Szólásra nyitom a számat, hogy folytassam, amikor megszólal a csipogóm; így gyorsan az oldalamhoz nyúlok, és elfordítva azt magam felé, vetek rá egy pillantást. Megúsztad, Limonádé, nekem volt muszáj félrenéznem.
A kijelzőn a „911 ER – 3rd tr.” üzenet áll, és hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, hogy kap a rezidensem egy újabb esélyt. De az utolsót. Tekintve a többi elbaszott idiótát, ő igazából nagy hibát nem vétett, egyedül arroganciája zavart eddig a mai nap során.
Felnézek, és azonnal tudom, hogy ennek tényleg így kell lennie. Az egyik neurós kollégám sétál el mellettem, és elég csak felé fordulnom és kimondanom a nevét ahhoz, hogy mindenre készen lépjen oda hozzánk. Igen, én vagyok az osztályvezető, és jól végzem a munkámat. Magam számára is meglepő módon, de szeretnek az emberek velem - alattam – dolgozni. Mivel a rendszerem nekem is tetszik, illetve a pácienseknek is kedvez… Ugyan furcsállom, de nem változtattam rajta.
- Dr. Nestor! Kérem, átvenné tőlem ezt a beteget? Az egyes ellátóban van, de már lehet, hogy felvitték CT-re, úgy fél órája rendeltem el azt, de nem tudom, hogyan haladt a sor. Amennyiben subdurális hematómája is lenne, kérem intézze el; a tumorja ügyében pedig keressen meg egy konzultációra. – Tiszteletteljesen, de egyértelműen adom ki a mindig mosolygós, kedves fickónak az utasításokat, aki egy biccentés kíséretében nyúl Lemon felé a kórlapért. Elmotyog egy „Rendben”-t még, majd fordul is meg az egyes ellátó irányába.
- Gyere! – szólok a lánynak, majd a hármas ellátó felé kezdek masírozni. Előbb nem láthatta a csipogómat, így nem tudhatja, hogy hová és miért megyünk. Ugyan érdekel a reakciója azzal kapcsolatban, hogy megtudta, a beteg már lehet a CT-ben van, de most nincsen időnk erre.
- Arrogáns vagy, és azt hiszed, mindent tudsz. Ez nem így van. Hiába tudod kívülről az összes könyvet, és hiába vettél részt nagy kaliberű műtéteken, mindig ott voltak melletted. Mindig kérdezhettél. És lehet nem kellett sokat kérdezned, de mindig ott állt valaki a fejed felett, hogy szükség esetén átvegye a helyedet. Az ötödév a legfontosabb, és ezt nem akarhatod kihagyni. Mert hiába szednéd össze az óráidat nagyon hamar, és hiába mennél át a vizsgán, később emberek halnának meg az asztalodon. Lehet, hogy nyűgnek gondolod, és lehet az is, de ennek is oka van. Sok éve bevált módszerbe akarsz beleszólni, miközben azt nem ismerheted, mert nem mentél át rajta sohasem. De mivel – mondom, miközben benyitok a hármas ellátóba. – úgy gondolod, mindent tökéletesen tudsz, csináld ezt! – mutatok a fájdalomtól ordító nőre az asztalon. – Nyűgözz le, és mutasd meg, hogy érdemes rád szánnom az időmet – fejezem be, majd hátrébb lépek a falhoz.
Közben a beteget már elkezdik kitolni, egy nővér pedig nekiáll hadarni Lemonnak:
- Harminckét éves nő, anamnézisben homloklebenyi aneurizmával. Aneurizma repedés gyanúja miatt a 2-es műtőt már készítik elő neurológiai beavatkozásra. Nem volt időnk CT-t készíteni, a beteg nem merte elvállalni a műtétet, de a repedés eshetősége miatt már régóta járt be a Hellowstrode kórházba, Sydney másik felébe. A férje hozta be a sürgősségire, éppen a szomszédos utcában jártak, amikor a fejfájástól összeesett séta közben. – A nővér se szó se beszéd Lemon kezébe nyomja a kórlapot, majd kirohan a szobából egy éppen újonnan érkezett trauma felé.
A nőt időközben már eltolták a liftig, amit Lemon csak akkor fog elérni, hogyha sprintben rohan az ajtóig. Vagy… Mehet lépcsőn is. Én a legnagyobb nyugalommal állok, hátamat a falnak vetve, tekintetemet rezidensemre szegezve. Mert innentől már ez nem az én dolgom.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 24, 2015 7:28 pm Keletkezett az írás





Leonard & Lemon





Az előbbi beszélgetés a sebészeti vezetővel, ami végképp megzavart, és most még az új szakorvos is, aki nemhogy nem beszél velem, de úgy tekint rám, mint egy darab húsra. Nem szeretem a megkülönböztetést annak ellenére sem, hogy egy végtelen türelmes, és higgadt ember vagyok, akit csak nehezen lehet kihozni a sodrából. dr. Washington tényleg egy kiváló szakember, de sokban hasonlít rám, azzal a kivétellel, hogy belé talán több emberség szorult, mint belém. Tisztában vagyok a képességeimmel, de amit mások hibának, vagy gyengeségnek vélnek, én éppen abban látom az erősséget. Egy sebész nem azért lesz a legjobb, mert kötődik a betegeihez, hanem azért, mert képes úgy tekinteni a problémájukra, mint egy megoldandó rejtvényre. Az érzelmek belekeverése a munkába nem az én asztalom, és egyetlen orvos miatt nem fogom megváltoztatni a véleményemet. Nem tudok ugyan fejben olvasni, de ahogyan hozzám szólni, némi ellenszenvet már most érzek a főnököm felől. Nem leszek a talpnyalója, ebben az egyben biztos lehet.
- Nem alantas nekem, csak már végigjártam ezt a lépcsőfokot, és talán többre megyünk azzal, ha a problémára koncentrálunk, és nem a felsorolásra. Én jobban bírok összpontosítani a betegre, ha nem az adatait kell visszamondanom. Leírták egyszer, és úgy gondolom, hogy mindketten tudunk olvasni dr. Washington. – a hangom nem ellenséges, még csak nem is hűvös. Egyszerűen elmondtam, hogy én hogyan látom az esetet. Nem értünk egyet? Megeshet, de ha tanult ember, akkor képes a másik nézőpontot is figyelembe venni. A következő megnyilvánulása most már konkrétan azt sugallja, hogy nem ért velem egyet, sőt még meg is fenyeget, hogy eltilt a műtétektől, és az ötödévemet is meg kell ismételnem, ha nem hallgatok rá. Most nagy arcom lehetne, de inkább nem szólok vissza neki, mert megérdemli a tiszteletet.
- Világos volt. – ajkam rándulása jelzi egyedül, hogy egyáltalán nem tetszenek a módszerei. Kemény, és határozott ember benyomását kelti, de mellé végtelenül rideg, és merev tartású férfi. Rám szeretne ijeszteni? Végképp nem tudom, hogy mire gondoljak, de csak a kórlapot csukom össze, és tartom vele a szemkontaktust, hogy érezze, nem hunyászkodok meg előtte. Nem véletlenül kérettem előre a senior évemet, hanem mert hamarabb szakorvossá akarok válni, mint a többi velem kezdett rezidens. Ha szerinte nem érdemlem meg, hogy itt legyek, akkor nagyon téved. A csipogójának a hangja szakítja félbe ezt a „kellemes eszmecserét”, amit aztán ő szakít félbe. Orvos, és mennie kell. Fejben a CT-t tervezem, és a további teendőket a középkorú férfinál, de nincs ekkora szerencsém, mert egy másik kollégáját hívja ide. dr. Nestor kedves, és barátságos, de én nem szimpatizálok vele, és ő se velem. Biccentek felé egyet, és végighallgatom a kettőjük párbeszédét, melynek a vége nem más, mint hogy a sunyi főnököm már elrendelte a CT-t, és csak tesztelni akart. Hát ilyen lenne a Hóhér? Három próbán kell túlesnem, hogy aztán tényleg foglalkozzon velem, és ne egy kislánynak tartson, akinek nagy álmai vannak, csak éppen nem képes egyedül elérni azokat? A kórlapot át kell adnom a másik dokinak, és én nem is vonakodom ettől, hanem szépen átnyújtom egy zokszó nélkül.
Pár másodperc esik csak ki, de máris hív, hogy kövessem. Akkor a csipogós esetet vállalta el, és az fontosabbnak tűnik, mint az előző. Futólépésben megyek utána a hármas terem felé, de aztán újabb fejmosást kapok. Ki gondolta volna, hogy arrogáns vagyok? Becsmérli a tudásomat, és ez nem tetszik. Kihívás elé akar állítani? A hozzáállásomban van a probléma, és abban, hogy merészeltem az orvosi kamara elé járulni a kérésemmel. A lexikális tudásomon kívül elhivatott vagyok a munkámmal kapcsolatban, és nem szeretem, ha meg akarnak ingatni ebben.
Meghalnának az asztalomon az emberek? – most már kezdi kihúzni a gyufát, és egy emlékkép rohamoz meg. A pincében állunk négyen a lány teste fölött, miközben valami elromlik a számításukban. Megöltünk, megöltem egy fiatal, egyetemista lányt, és azt hiszi nem tudom, hogy mit jelent a halál? A feletteseim azt hiszik, hogy nem vagyok képes megbirkózni a ténnyel, hogy valaki miattam hal meg? Ennél nagyobb hülyeséget nem is mondhattak volna! Én Lemon Fitzgerald igenis tisztában vagyok az öléssel, haltak már meg miattam, és tanultam belőle. Kiesik némi másodperc, és csak arra figyelek fel, hogy nyílik az ajtó, és tökéletesen a magam ura vagyok, mert éppen abban a pillanatban adta át a gyeplőt dr. Washington. Keresem a pillantását, és meglepődött arcot vágok, de nincs idő a kételyre, és belém a fektetett bizalom kérdésének boncolgatására. A nővér elhadarja a beteg tüneteit, és az aneurizma repedésének lehetőségét, de azt már nem fogom fel, hogy ehhez a kettes műtőt már elő is készítették.
- Tessék?! – szó szerint nekem dobja majdnem a kórlapot a nővér, és már tolják is kifelé a teremből a nőt. Felvont szemöldökkel tekintek a főnökömre, de ő már nem szól semmit, hiszen kiszállt a játékból, és teljesen magamra hagyott. Futva bírom utolérni a kis teamet, akik a liftig meg se állnak. Lihegve támaszkodom neki a falnak, de a csengő szól, és kinyílnak az ajtók. A nő továbbra is üvölt, és képtelen vagyok egy kis gondolkodási időhöz jutni.
- Ugye nem várja el tőlem, hogy valakinek úgy nyissam fel a koponyáját, hogy előtte nem győződtem meg a vérzés helyéről? Agyament képtelenség. – rivallok rá az egyik ápolóra, aki értetlenül néz rám, és csak megrántja a vállát.
- dr. Washington magára bízta a beteget, de így nem készíthetjük elő a műtétre… - magamtól is rájöttem, hogy az üvöltéssel nem érünk el semmit, ha nem higgad le a páciens. Odanyomom a kezébe a kórlapot a mellettem állónak, amikor bezárul a lift ajtaja, és a falnak döntöm a fejemet.
- dr. Fitzgerald… - kezdene bele az egyik férfiápoló, de feltartom a kezemet, hogy ne merjen megszólalni. Gyűlölöm a kiszámíthatatlan helyzeteket, és ez most az. Az utolsó türelmem is elfogyott, ezért nem marad más, mint fontossági sorrendet felállítani. Megfordulok, és megigazítom a köpenyemet, majd a nőre tekintek.
- Ms. Taylor amennyiben nem hallgat el, akkor itt helyben fogom fejbe lőni, és nem fogunk addig sem eljutni, hogy megműtsük. – mondom vészjóslóan, mire egy pillanatra abbamarad a sikítás, és a sírás is.
- Maga…nem…egyszerűen…nem műthetnek meg. – idegesen rázza meg a fejét. Most kellene, hogy emberséges legyek egy olyan beteggel szemben, aki nem hajlandó felfogni, hogy életveszélyben van.
- Mi a keresztneve? – kérdezek rá, mire hüppögve válaszol erre.
- Nora. – néz rám barna íriszeivel, melyből talán félelem sugárzik, de próbálom figyelmen kívül hagyni.
- Nora…csak egyszer fogom elmondani. – hajolok fölé, és az ágyában kapaszkodom meg, miközben a többiek is minket néznek.
- Életveszélyben van. Az agya megtelik vérrel, és ha nem műtöm meg, akkor meg fog halni. Többet nem fog semmit sem csinálni, érthető? Ha üvölt nekem, azzal csak a munkámat gátolja, és semmit sem utálok jobban, mintha egy beteg nem együttműködő. – várom, hogy egyetértsen velem, hogy felfoghassa ez nem gyerekjáték.
- Rendben…de ígérje meg, hogy életben maradok. – nyúlna a kezem után, hogy szorítsam meg neki, de elhúzom, és mélyen tekintek a feneketlen barnaságba.
- Ilyen ígéretet nem tehetek. – visszatér belém az a Lemon, aki tényleg én vagyok. Éppen időben nyílik ki az ajtó, hogy átadjam az előkészítést másoknak, de a nő tekintete még mindig engem keres, és kihajol az ágyról, hogy megkapja azt a megerősítést, amit vár tőlem, de ez sajnos elmarad.
- Szóljanak dr. Halloway-nek, hogy altassa el a pácienst, mire én beérek a műtőbe. –hagyom ott őket, és a bemosakodóba sietek úgy, ahogy eddig még soha nem éreztem magam. Lemon Fitzgerald két tűz közé került, és nem biztos, hogy képes lesz végigcsinálni az előtte álló feladatot. Jelen pillanatban gyűlöltem az új főnökömet.



made by torie ♥


Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:23 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Leonard & Lemon - Will be you my mentor?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: