Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Nate & Lotte - vizsgáló
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 04, 2015 12:58 pm Keletkezett az írás



Nate & Lotte

Utálom a reggeleket. Utálok kivánszorogni az ágyból, fáradtan, ásítva elkészíteni és megenni a reggeli müzlimet. Normális hétköznapokon a tv elé ülve kanalaznám a tejben áztatott csokis golyókat, de most nincs időm a reggeli bambuláshoz, ha a tömeget elkerülve hamar túl szeretnék esni a kórházlátogatáson. Még este összekészítettem az összes papíromat, korábbi ambuláns lapokat, mindenféle vizsgálat eredményét, ami az elmúlt fél évben gyűlt össze.
Viszonylag gyorsan a mosogatóban köt ki az üres tányérom, és a szokásos 'megnézem mi történt a világhálón, amíg aludtam' helyett a fürdőbe vetem magam, gyors zuhany, fogmosás, felöltözés, egy kevés smink és már indulok is. Jaj! A papírok. Az ajtóból szaladok vissza a nappaliba, hogy felkapjam a mappát, amibe beletettem őket. Még utoljára átfutok a táskám tartalmán, hogy mindenem megvan-e. Szükséges papírok, pipa. Iratok, pipa. Kulcsok, pipa. Telefon, pipa. Mi másra lehet még szükségem? Talán egy bilincs jól jönne, hogy Nate végighallgasson és ne tegyen egy 180 fokos fordulatot, ahogy meglát engem a vizsgálóban. De a huszonegyedik szülinapomra kapott rózsaszín szőrmés bilincset  mégsem vinném be egy kórházba, a végén azt hinnék, hogy meg akarom erőszakolni.
Az autómba beülve elgondolkodok. Merre is van a kórház? Régen jártam erre, már nem ismerem annyira ezt a helyet, na meg változtak is a dolgok négy év alatt. A telefonomon rákeresek, benyomom a GPS-t, és már indulok is. Talán egy negyed óra kocsikázás után meg is találom, parkolót viszont annál nehezebben kerítek magamnak. Szerencsémre a negyedik körnél a parkolóban a bejárattól nem messze kiállnak, én meg egy másik autóval versenyezve csapok le a helyre. Nyerek, természetesen enyém a hely. Kiszállok a járműből, táskámat a vállamra dobom, mappát a kezembe veszem, bezárom az autót és már megyek is a bejárat felé.
Nincs tömeg, pont ahogy gondoltam, szinte azonnal sorra is kerülök a betegfelvételen.
- Jó reggelt! Dr. Graham-hez jöttem. - próbálok jókedvűen mosolyogni a fiatal nőre, aki a billentyűzetet nyomkodja. Kéri a személyimet és egyéb fontosabb iratokat. A szükséges adatok egyeztetése után beküld az egyik vizsgálóba, hogy ott várjam a doktor urat. Egy halk köszönöm után lassan elindulok az ajtó felé, ahova a nő mutatott. Pár perc, csak még dolga van. Pár perc és megint elküld a fenébe, ahogy a minap tette. Talán a papíroknak hinni fog, ha nekem nem is. Talán rájön, hogy tényleg szükségem van a segítségére. Talán elküld egy másik kórházba, azzal, hogy ő nem akar velem foglalkozni, de ott ismer egy még nála is jobb kardiológust, akinél biztonságban leszek...
Becsukom magam mögött a vizsgáló ajtaját és leülök a székre, ami ugyan nem a betegeknek van fenntartva, de itt jobb várakozni, mint azon a furán kipárnázott ágyon. Előveszem a legutóbbi papírt a mappából, egyből szemet szúr a 'végső stádium' felirat a lap közepén. Ha nem lennének olyan fontosak ezek a papírok felgyújtanám az összeset, ha nem lesz esélyem meg is teszem.

Újra és újra olvasom a sorokat, a diagnózist, a kezelést, a javaslatokat, az állapotom leírását. Enyhe nyomást érzek a mellkasomban, sajnálatos módon az autóban maradt a palackom, így kénytelen vagyok kevesebb oxigénnel beérni. Csak ne ájuljak el, mire Nate ideér. Lassan, mély levegő, beszív, kifúj, csak ne fájna ennyire.

|| el ne fuss előlem Rolling Eyes ||


A hozzászólást Charlotte Doyle összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd. Aug. 04, 2015 5:00 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
303
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Kedd. Aug. 04, 2015 3:29 pm Keletkezett az írás




lotte & nate



Alig bírtam kikelni az ágyból, egyszerűen nem nekem való a koránkelés. Márpedig lassan nem is emlékszem arra, hogy mikor aludtam ki magam úgy istenigazából. Csak egy napot szeretnék, amikor nem az óra csörgésére kell felébrednem, hanem nyújtózkodva, kipihenve, csak úgy kinyílnak a szemeim. A közeljövőben azonban biztos, hogy nem lesz erre alkalom, hisz a kórházban jelen pillanatban őrültek háza van. Minden téren.
Felkapom magamra a köpenyem, és első utam a büfébe vezet. Muszáj egy jó erős fekete, mert anélkül egy óra múlva teljesen kidőlnék, és ezt nem tehetem meg, hosszú nap elé nézek. Egy-egy kollegának biccentek a távolból, majd mikor megkapom a kávét, kevergetni kezdem, leülök az egyik asztalhoz. Nincs kedvem semmihez ma. Nem akar valaki helyettesíteni véletlen a mai napon?
Hamar betolom a kávét, majd pattanok is fel, hogy végigsiessek a folyosón, mert tudom, hogy jön beteg. Fogalmam sincs, ki az, nem néztem meg a nővér által vezetett naptárt, de végül is teljesen mindegy, hogy épp a hetven éves Caren jön a billentyűproblémáival, vagy a középkorú Stephan a szívzörejével. Csak kontroll általában, bár rengetegen állnak sorban szívért, és nincs elég. Bár ez mindig így van, sosincs annyi, amennyi kéne. Különben nem lenne ennyi halálozás. Igazából azok, akik már az életük vége felé járnak, azoknak nincs értelme új szívet adni. Véleményem szerint, elveszik a lehetőséget azok elől, akik előtt még ott áll az egész életük, és remény vesztve élik mindennapjaikat. Viszont ez ellen nem igazán tudok semmit tenni, ha a hetvennyolc éves öreglány úgy dönt, hogy márpedig ő még élni akar, akkor nem tudunk mit tenni, simán bekerül a huszonnyolc éves fiú elé, aki éppen megakarja kérni a nője kezét. Ezt nevezik úgy, hogy igazságtalanság.
- Üdv Sylvia! – köszönök az asszisztensnek, majd felveszem a kórlapokat nála.
- Szép Napot Dr. Graham! Már beküldtem a pácienst a vizsgálóba. – üdvözöl, én pedig bólintok. Mindig jól végzi a munkáját, még nem volt rá panaszom. Azért ez ritka számban megy már a mai világban. Nem igazán van olyan ember, aki kifogástalanul megtesz mindent azért, hogy ne találjanak hibát abban a feladatban, amit ő elvégzett.
- Nos, Ms… - sietek be a vizsgálóba, becsukom magam mögött az ajtót, megfordulok, hogy milyen nevet kell raknom a titulus után, és mikor felnézek, nagyot sóhajtok, és máris felmegy az agyvizem.
- Charlotte?! Mi járatban erre? – tárom szét a karjaimat, egy apró cinikus mosolyt villantva felé. Már csak azért sem fog kiakasztani. Valahogy majd csak türtőztetem magam egy kicsit, amíg itt ücsörög a székemben.
- Ha megengeded, az az én székem… - tessékelem ki az ülőhelyemről, majd ha megteszi, le is ülök, és a tenyerembe hajtom a fejem. Komolyan nem hiszem el, hogy még a munkahelyemen sem hagy békén. Hülye indokaival idejön, azt hiszi bárki is elhiszi neki. Hihetőbb, hogy idejött, de úgyis kiderül, ahogy megvizsgálom. Aztán akkor majd leshet, és végre kilép újra az életemből. Senki nem kíváncsi a színészkedésére.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 04, 2015 4:59 pm Keletkezett az írás



Nate & Lotte

A szék támlájának hátradőlve lehunyom a szemeimet és próbálok csak a légzésemre koncentrálni . Voltam már ilyen helyzetben, túléltem, most sem fogok olyan oxigénhiányos állapotba kerülni, hogy azt se tudjam hol vagyok és össze-vissza beszéljek. Nem, Lotte, tartanod kell magad. Ha valaki meg is lát így, nem szabad, hogy Nate legyen az. Ha csak egy orvos lenne a sok közül, ha nem lenne közös múltunk, akkor nem érdekelne... annyira.
Mély levegő, a papírjaimmal teli mappát a szék melletti kis asztalra helyezem, a hajamba túrok, majd kezeimmel végigsimítok a combjaimon, egészen a térdemig. Nem kell körbenéznem, szemügyre vennem a dolgokat, sok vizsgálót jártam meg, voltak jobbak, rosszabbak, de valahogy mindegyik ugyanolyan. Térdeimre könyökölve támasztom meg a fejemet az államnál. Merre lehet? Mi tart ilyen sokáig? Hallom az órának azt az idegesítő kattogását, visszhangzik a szobában. Lassan telik az idő, főleg, ha nem is egyeztetett időpontra jön az ember.
Egy végtelenségnek tűnik, mire kinyílik az ajtó, és megpillantom Nate-et. Felállnék, ha az olyan könnyen menne, inkább csak kiegyenesedek. Nem is vártam tőle más reakciót, inkább csak sóhajtok egyet, kifejezve, hogy tényleg nem viccből vagyok itt, vagy azért, hogy idegesítsem.
- Mintha nem tudnád, miért vagyok itt... - felkötöm copfba a hajamat, közben a papírjaimra pillantok. Igyekszem gyorsan felállni a helyéről, de energia hiányában nem tudok csak úgy felpattanni. Még szerencse, hogy ma a lapos talpú cipő mellett döntöttem, nem csak vezetésnél, de most is nehézségeket okozna egy tűsarok, abban, hogy meg tudjak állni a lábamon.
- Elhoztam a papírjaimat. Minden vizsgálat eredménye, amin az elmúlt fél évben voltam. - kész, nem bírom, még szerencse, hogy ki van téve egy lépcső az ágy mellé, hogy a gyerekek, vagy a kisebb emberek is könnyen fel tudjanak mászni. Nem tudtam volna most tökéletesen elrugaszkodni, hogy oda ülhessek. - Megértem, hogy nem bízol bennem, hogy nem akarod elhinni azt, amit mondok, de igaz. És szeretném, ha segítenél, akármilyen kínos is, vagy rossz, de benned bízok, tudom, hogy nem baszol el semmit, ha a betegeidről van szó. - hunyom le szemeimet újból, de hogy ne lássa a fejemet is lehajtom, mintha a cipőimet csodálnám, pedig, csak több levegőhöz szeretnék jutni. Erőt véve magamon rápillantok, igyekszem takarni a kétségbeesettségemet és a félelmemet. Inkább csak a kimerültség látszódik rajtam, remélem, mintha napok óta nem aludtam volna.
- Ha a papíroknak sem hiszel akkor vizsgálj meg, és aztán mondd, hogy csak színészkedek. - elfordulva köhögök, kellene az a palack, de most nem szaladhatok ki érte. Szaladni? Igyekeznék nem összeesni séta közben. Érzem, hogy lassan szédülni kezdek, túlságosan hozzászoktam a palack közelségéhez, hogy ha egy picit is rosszul vagyok, csak az arcomhoz emelem és máris jobban érzem magam, de most... ma még nem is használtam. Legalább mielőtt bejöttem volna ide pár percig az arcomra rakhattam volna a maszkot. Csak hogy akkor még nem voltam rosszul, a kimerültséget leszámítva.

- Ha megkérlek szerzel valahonnan oxigént, mielőtt elájulok? - kérdezem tőle, a szavak között apró szüneteket hagyva, lassan beszélek. - A táskámban van a kocsikulcsom, ha sajnálod tőlem a kórház készletét, az anyósülésnél találsz egy palackot. - előre hajolok, talán így könnyebb lesz.

|| long road to hell ||
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
303
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Kedd. Aug. 04, 2015 10:47 pm Keletkezett az írás




lotte & nate



Ötletem sincs, hogyan képes elmenni egy nő eddig, amit Charlotte csinál. Befurakodik a munkámba, és azzal jön, ami a gyenge pontom? Ez tényleg aljas húzás tőle. Nem gondoltam, hogy eddig el fog menni a ribanc! De legyen, ha így, akkor játszunk így!
- Tételezzük fel, hogy hiszek neked, Charlotte. De bassza meg, miért tenném meg, amikor már egyszer eljátszottad a bizalmamat? Na, jó nyugalom. Szóval, hiszek neked. Ne mond már nekem, hogy kerek e világon, én vagyok az egyetlen ember, akihez fordulhattál. – kezdek bele a mondókámba, de órákon át tudnék regélni neki arról, hogy mekkora egy bunkó, önző nőszemély. Pont úgy, mint amikor lelépett a pénzemmel, és leültem szépen a legjobb barátommal, majd jó pár üveg sörön keresztül ecseteltem, hogy mennyire megaláztak és eltiportak, és… igen, sajnálhatott mindenki, ami azt illeti. Na jó, csak kivételes embereknek öntöttem ki a lelkem. Na, pont azóta kerülöm a szerelem mindenféle területét.
Elveszem tőle a papírokat, egy pillantásnál többet viszont nem szándékozok törődni velük, így le is rakom őket az asztalra.
- Ugyan, ezt pár percbe telik hamisítani. – vonok vállat. Ez lenne a legkevesebb. Nyilvánvalóan nem fogok hinni ilyen szaroknak, majd ha úgy van, én magam megvizsgálom, vagy megkérem az egyik kollégát, hogy tegye meg helyettem. Semmi esetre sem vágnak át ilyesmivel.
Végignézek a volt nőmön. Hogy mit érzek? Gyűlöletet. Ettől függetlenül ugyanolyan gyönyörű, de soha a büdös életben nem állnék le vele még egyszer. Nem vagyok annyira hülye.
- Ha a betegeimről van szó, nem. De te nem vagy a betegem. Nem félsz attól úgy mégis, hogy bosszúra szomjazom, Lottie? – futtatom végig a pillantásom rajta, ahogy felült a vizsgálóágyra. Igazat mondana? Lehetetlen. Tuti, hogy színészkedik. Nincs az az Isten, hogy pont ő, pont rajta kelljen segítenem. Az teljes káosz lenne, azt hiszem.
- A kollegám meg fog vizsgálni, ne aggódj, én kihagynám, ha nem haragszol. Tudod, én nem szeretnék arrafelé matatni. – húzom el a szám. Nem igazán akarok a közelébe kerülni ilyen téren, mert még a végén visszatérnének az emlékek, vagy valami ilyesmi. Jobban jár mindenki, ha majd Liz megnézi.
Lehuppanok a székembe, dölöngélek picit, miközben magam elé meredek.
- Végeztünk? Ha vársz egy kicsit, szólok Liznek és vet rád egy pillantást. – mutatok az ajtó felé, mert nem szándékozom többet beszélni vele. Remélem kellően meggyőztem, hogy nem hiszek neki, és elhúz tényleg, kilép az életemből. Nem akarom többet látni. Végre kitöröltem az arcát is a fejemből, erre tessék. Megjelenik megint.
Felkapom a fejem a szavaira. Hát ezt nem hiszem el, hogy mindent bevet. Komolyan. Tapsolni kezdek, majd kissé felnevetek.
- Bravó Charlotte, gratulálok, szép alakítás. Mégis mennyi pénz kell, hogy újra eltűnj az életemből? – kérdezem már kissé idegesen. Meddig megy még el? Jó hogy nem eljátssza itt nekem a hattyú halálát is. – Húzz már el innen a kurva életbe! – akadok ki teljesen, és a papírjait is a földhöz vágom. Teljesen kihoz a sodromból, és ezt egyszerűen utálom. Nem nehéz, de ő kifejezetten értett hozzá mindig is... Várom, hogy feldja, és kirohanjon a vizsgálóból, de nem teszi meg. Mi a franc van már?!


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 05, 2015 11:36 am Keletkezett az írás



Nate & Lotte

Hogy őszinte legyek, Nate helyében én sem akarnám magamat látni és én sem hinném el, amit mondok. Nem mondom, hogy megértem, mert nem, de valahogy mégis. Koncentrálok a szavaira, hogy megértsem, amit mond, de beletelik pár másodpercbe, mire összerakom a szavakat mondatokká.
- Mert szükségem van rád, mint orvosra. Mehettem volna máshoz is, igaz, de téged ismerlek és benned bízok.

Elismerem, életem legnagyobb hibáját követtem el akkor, mikor elhagytam, de valamiért mégis elkövettem, és kevés kifogásnak az, hogy megijedtem az elkötelezettségtől. Megmondhattam volna neki, de könnyebb elfutni a problémák elől, mint megoldani azokat. Nem nézi át eléggé a papírokat, még mindig nem hiszem nekem. Szinte azonnal vissza is teszi őket az asztalra.
- Nem hamisak, Nate. - rosszul esik, hogy még azt is kinézi belőlem, hogy orvosi papírokat hamisítok. Egyértelmű, hogy csak azzal tudnám meggyőzni őt, ha megvizsgálna. Ha valahogy rá tudnám venni, hogy itt és most hallgassa meg a szívemet, csináljon ilyen meg olyan vizsgálatokat, amik alapján végre hinne nekem. Nem szeretnék másik orvost, ő kell nekem, ha valaki meggyógyít az ő legyen, ne más.
- Most annak számítok, nem? A betegednek... - sóhajtok, majd köhögök egyet... kettőt. - Te nem így állnál bosszút, Nate..., hogy hagysz meghalni. - csak nehogy elsírjam magam. A bűntudat és a haláltól való félelem egyszerre tör rám, a mellkasomat szorítják, hogy még kevesebb levegőhöz jussak és mégjobban fájjon.
- Neked kell megvizsgálnod, hozzád jöttem, nem a kollégádhoz. - már kezdek lassan beszélni, a légszomjam egyre erősebb, de a levegőt nyugodtan veszem, mélyeket, lassan, nem lesz semmi gond. Próbálom nyugtatni magam, mert ha eluralkodik rajtam a félelem és sírógörcsöt is kapok, akkor vége, nem fogok egyáltalán levegőhöz jutni. Látom rajta, hogy utál, sőt gyűlöl, mindenért, négy év után is. Jól gondoltam, tényleg nem lesz könnyű jóvá tennem.
- Nincs időm várni. - tudom hova mutat, nem kell hátranéznem, hogy lássam az ajtót. Lábaimat kissé megemelem, felváltva, először a jobbat, majd a balt, de nem, nem menne könnyen a lábra állás és a kisétálás. Ahogy felállnék össze is esnék, jobban járok, ha itt maradok, ülve.
Nem kapok levegőt, szédülni kezdek, a hallásom sem olyan, mint volt. Mintha minden visszhangzana. Értem, amit mond, csak nem úgy hallom, ahogy kellene. Ahogy tapsol, a nevetése... idegesítően visszhangzik minden.
- Nekem sem könnyű, baszki. Szerinted én élvezem, hogy hozzád kellett jönnöm? Basszus! - nézek rá, már nem is próbálom takarni sem a fájdalmamat sem a félelmemet, kétségbeesettségemet, a könnyeimet sem bírom már visszatartani. Nincs hozzá erőm. - Nem pénz kell, hanem egy új szív. - visszaszívom, a könnyeimet még valamennyire tudom tartani, de nem teljesen. Ahogy előre dőlők és a cipőimet lesem látom, hogy pár csepp a földön landol.
A hangja élesen hasít belém, a papírjaim csattanásának zaja a földön kikészít, üvölteni tudnék, de nem teszem. Beszélni is alig tudok, nemhogy egy fájdalmas sikítást kierőltessek a torkomon.
- Nate... - veszek egy mély levegőt, már amennyire sikerül, a kapkodást félbeszakítanom, egy nyugodtabb lélegzés erejéig. Hangom remeg, szinte alig hallhatóan nyögöm ki a szavakat. - sajnálom. - időben készültem elfeküdni az ágyon, de egy kicsit durvábban sikerül, mint terveztem. Mit látok? Sötétséget.

|| long road to hell ||
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
303
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Szer. Aug. 05, 2015 1:07 pm Keletkezett az írás




lotte & nate



Most bárki bármit mond, lehet, hogy egy bunkó köcsög vagyok, de Te nem ezt csinálnád a helyemben? Utálom, ha átvernek, főleg, ha ez a személy egy olyan személy, aki igazán közel áll hozzám. Aligha volt az életemben olyan nő, akit ennyire szerettem, erre jól átbasz.
- És ha ajánlok olyat, akire az életem is feltenném? Komolyan, nem akarom, hogy a közelemben legyél. – válaszolok, mert nem tudom, de szerintem ebben a helyzetben nem is igazán nekem kéne kellemetlenül éreznem magam, hanem neki. Mégis számomra úgy tűnik, hogy ez épp fordítva van, és ő nem igazán zavartatja magát. Sosem gondoltam, hogy valaha is lesz pofája visszajönni.
Feltételezésre csak megrándítom a vállam. Nem érdekel, ha meghamísította a papírokat, úgyis kiderül hamar, ha nincs baja, és ismét csak valami tervet szövöget ellenem. Nem vagyok kíváncsi semmilyen újabb alakítására, elég volt az is, hogy jól lehúzott anyagilag.
- Ugyan már, honnan tudod, hogy nem történt velem holmi Pál-fordulás az évek során? Elég régen elmentél már ahhoz, hogy gyökeresen megváltozhassak. Akár még lehetek akkora szemétláda is, hogy hagylak meghalni, és azt mondom, mire beértem a vizsgálóba, megfulladtál. – tárom szét a karjaimat. Természetesen eszem ágában sem lenne ezt megtenni, ennyire azért még én sem vagyok érzéketlen, de akár meg is tehetném. Talán meg is érdemelné a csaj. Simán eltudnám mosni az ügyet, nem arról van szó, de azt hiszem a lelkiismeretem nem igazán hagyna nyugodni jó pár évig. Tuti, hogy mély depresszióba fulladnék, magam ismerve. De persze csakis akkor, ha egyedül lennék. A külvilágnak ezt nem mutatnám!
De mit is gondolkodok én itt ekkora baromságokon. Nyilvánvaló, hogy nem teszem meg, de ahogy elnézem Charlotte-ot, valami tényleg nincs rendben vele. Az lehetséges lenne, hogy a fuldoklást is ilyen jól eltudja játszani? Na nem, ahhoz már tényleg nagy művésznek kéne lenni. Minden egyes hangos lélegzetvételét hallom, én pedig összeráncolom a homlokom.
- Most te komolyan rosszul vagy? – kérdezem. Ha valaki látna, aligha hinné el, hogy egy végzett orvos vagyok, aki szinte semmit nem tesz az ellen, hogy egy páciense itt fuldoklik előtte. Kicsit közelebb lépek, és mikor látom, hogy már indulna, apró mosoly jelenik meg a szám szélén. Hát tessék, mondtam, hogy csak színjáték az egész. Fogja magát, és kisétál innen, mintha mi sem történt volna.
De aztán mégis visszaül.
- De nem kellett hozzám jönnöd, a rohadt életbe is! – csapok az asztalra. Ha baja van, miért pont ide kellett jönnie? Miért nem ment valahova máshova? Amerre utazgatott, vagy nem tudom, mit csinált? Komolyan mondom, mindjárt fogom magam, és itt hagyom a picsába.
Arcán látszódni kezd a kétségbeesés, a félelem. Te jó Isten! Ennek komolyan valami baja van. Mi a faszt csinálok? Végignézem, ahogy elájul?!
- Hé, Charlotte! A kurva életbe, nem hazudsz… - állapítom meg, mikor elterül az ágyon, és eszméletét veszti. Bassza meg, a szemem láttára ájult el, és én nem tettem semmit!
- Sylvia, hahó, oxigénmaszkot, gyorsan!!! – ordítok ki a számítógépbe belebújó asszisztensnek, én pedig visszasietek az ájult nőhöz. – Igyekezzen! – siettetem, mikor még mindig sehol. Ujjaimat a nyakához teszem, hogy megnézzem a pulzusát. Azzal még nincs baj szerencsére. Apró pofonokkal próbálom ébresztgetni, de hiába. Amikor Sylvi végre beérkezik a maszkkal, gondolkodás nélkül, sietve az arcára nyomom, és várok. Remélhetőleg magához tér…



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 05, 2015 6:48 pm Keletkezett az írás



Nate & Lotte

Négy éve, mikor eljöttem tőle, eszembe se jutott, hogy mi lesz, ha találkozunk még, egyáltalán milyen okból találkoznánk? Ő keresne engem, vagy én őt? Milyen indokkal? Nem hiszek a sorsban, ahogy a karmában sem tettem, de fél éve, mint kiderült számomra, létezik. Ha nem lépek le, nem veszem el a pénzét, akkor most egészséges lennék, nem? Csak várnom kellett volna pár napot, hogy kinyögjem az igent, és beletörődjek abba, hogy a hátralévő életemet mellette kell eltöltenem. Nem lett volna rossz, az biztos, de szabadságvesztéssel járt volna.

- Te bízhatsz más orvosokban, én nem fogok. - mintha észre se venném a második mondatát, úgy válaszolok neki. Nem akarja, hogy a közelében legyek, mégsem fordított hátat nekem, mikor bejött a vizsgálóba. Nem vagyok viselkedés-kutató, nem fogom Nate-et elemezni, hogy mit miért és azt hogyan csinálja, de ez jó, nem?
Már be is beszélek magamnak dolgokat, szuper. Hogy törődne velem? Hogy hihetem azt, hogy még mindig törődik velem, annyira, hogy a betegei közé soroljon és foglalkozzon velem? Talán csak azt akarom hinni, hogy nem lesz olyan nehéz kiengesztelni a múltért, mert most nagy dolgokra nem lennék képes, az biztos. Egyáltalán hogy tudnám kiengesztelni? Ötletek nélkül jöttem vissza az életébe egy új szív reményében. Megint jól csinálod a dolgokat, Lotte.
- Ismerlek, Nate... vagyis, ismertelek. Sosem tennél ilyet egy beteggel, még akkor sem, ha nem a te beteged. Négy év alatt nem változhattál meg ennyire. - látom rajta, hogy nem gondolja komolyan, amit mond, látom, hogy nem változott meg ilyen téren. Lehet, hogy érzéketlenebbé tettem, de nem ilyen téren.
Nem tetszik ez nekem. Nem tetszik, hogy nem kapok rendesen levegőt és ő ezt nem hiszi el nekem. Csak belül ennyire rossz, kívülről nem is látszik? Csak nekem tűnik hangosnak, ahogy a levegőt veszem? Felnagyítanám magamban a dolgokat? Ennyire nem lehet vak, orvos létére. Vagy tényleg ennyire elbasztam, hogy ezt sem hiszi el már nekem? Elbasztam, oké, nagyon, nem is kicsit, de... basszus!
- Ezt próbálom már egy ideje elmagyarázni neked... - létezik, hogy elkezdett hinni nekem? Közelebb is jön, végre talán egy kis levegőt is kapni fogok tőle. A lábaim mozgatása talán rossz ötlet volt tőlem, mosolyog. Halványan, de látom, hogy ott van a mosoly a szája szélén. Megint elrontottam. Miért olyan nehéz észrevenni, hogy nem hazudok?
Összerezzenek, ahogy a keze az asztalhoz csapódik, zúg tőle a fülem, fáj a fejem, végem. A szavakat egyre nehezebben préselem ki magamból, nem olyan egyszerű beszélni kevés levegővel, most már tapasztalatból tudom.
- De igen... hozzád kellett jönnöm. - most elmondjam? Lőjem le a poént, hogy nem csak azért vagyok itt, mert benne bízok, mint orvosban, hanem azért is, mert... - Jóvá kell tennem... mielőtt feldobom a talpam. - tisztában vagyok az esélyeimmel, hogy kevesebb szív van, mint amennyire szükség van és nem fogok első helyre kerülni a várólistán. Végső stádium plusz egy pont, harminc elmúltam mínusz egy pont. Vannak fiatalabbak, nagyobb reményekkel, természetes, hogy velük szemben kivételesen nem nyerhetek.

**

Még sosem ájultam el. Nem is akartam megtudni milyen érzés, de hála Nate-nek, mostanra biztosan tudom, hogy szar. Levegőt veszek, arra számítva, hogy olyan lesz, mint... mikor is? Mennyi ideig nem voltam magamnál?
Meglepődök, mennyivel könyebben kapok levegőt, ezt kiélvezve még pár másodpercig csukva tartom a szemeimet. Érzem a műanyag maszkot az arcomon, van sejtésem mi történt. Még mindig azt hiszi, hogy színlelek?
Félve, lassan pislogni kezdek. Megnyugtat, hogy Nate nem hagyott itt más orvos felügyeletével. Ő maga maradt itt velem, gondolom jönnek majd az újabb kérdések, feltételezések, anyázások. Elveszem magam elől a maszkot, de csak egy mondat erejéig:
- Hiszel már nekem?

|| long road to hell ||
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
303
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Csüt. Aug. 06, 2015 12:45 pm Keletkezett az írás




lotte & nate



Sohasem gondoltam, hogy valaha újra látom őt. Szerintem nem lenne arca senkinek egy ilyen húzás után visszajönni, de lám, Charlotte Doyle-nak ez is sikerült… Mint minden más. Ő mindent elért az életben, amit csak akart. Céltudatos, határozott, és határt nem ismerő nőszemély, ami természetesen nem feltétlen rossz dolog, sőt…
- Kénytelen leszel bízni másban, mert ha kiderül, hogy tényleg nem hazudsz, akkor sem valószínű, hogy elvállallak. Te sem tennéd a helyemben, ne is tagadd. – kacsintok rá pimaszul. Alapból bele se kellett volna mennem ebbe az egész beszélgetésbe. Mindketten jobban jártunk volna, ha egyszerűen fogom magam, és kifordulok a szobából, és eltűnök a kórház egyik szegletében. Igen, határozottan ez lett volna a legjobb megoldás, de hát már mindegy, elszúrtam, és itt ülök ezzel a színésznővel egy vizsgálóban. Nagyon szuper…
- Tudod, ami azt illeti elég rendesen megváltoztattál. Szóval azt hiszem, semmiben sem lehetsz biztos! De ha egy kicsit körbekérdezel a kórházban, szerintem mindenki kerek-perec megmondja, mit gondol rólam. Vigyázni kell, milyen embert szólítasz le. – ajánlom fel neki a lehetőséget, amivel nem hinném, hogy élni fog. Máskülönben nem is igazán tudom, ki mit mondana. Nyilvánvaló, hogy lennének pozitív gondolatok az irányomba, de azt hiszem, a negatívaktól sem kell tartani, az is lenne bőven.  – Na, de mindegy, a lényeg, hogy nem ismersz. Lehet, hogy ismertél, de az már régen volt. Ki tudja, én is azt hittem, hogy ismertelek, aztán bumm. Egyik pillanatról a másikra elhúztál. Én már semmire sem mernék fogadni. – dőlnek belőlem a szavak, amit igazából sokkal durvábban akartam hozzávágni, amikor elképzeltem, hogy egyszer újra találkozunk. Túl gyorsan jött a dolog, nem azt mondom, hogy nem volt időm felkészülni a dologra, de nem ez járt az eszemben hála az égnek a nap nagy részében.
Rosszulléte egy kissé azért mégis megriaszt. Nem gondoltam arra soha, hogy emiatt kell majd újra összefutnunk. Nem kívántam ezt neki, bárhogy is tűnik, de… még semmi sem biztos! Amíg a saját szememmel nem látom a szívbajt, addig még azt sem hiszem el neki, amit kérdez.
- Az lehetetlen küldetés. – nyögök ki ennyit, miközben várom, hogy felébredjen. Nem tudja jóvá tenni, nem is akarom, hogy bármiféle módon jóvátegye. Az arcához tartom a maszkot, és várok a sült galambra. Ha két percen belül nem ébred fel, kénytelen leszek valami komolyabbat tenni vele, de akkor biztos a falnak megyek, ha miattam lesz valami baja, mert a hülye fejemmel végignéztem, amíg elájul. Valószínű, hogy semmi komplikáltabb dolog nem lesz itt, hiszen pályafutásom alatt nem egy ájulást láttam már.
Mikor végre ébredezni kezd, alig láthatóan megnyugszom, és elengedem a maszkot, ahogy a kezét odaemeli. Kérdésére vállat vonok.
- Majd mindjárt megvizsgállak, és akkor mondom biztosra. De esküszöm nem hiszem el baszdmeg. – fordulok el, és az utolsó mondatot már csak magamnak motyogom. Nem nyerhet megint ő.
Közben az asztalhoz megyek, hogy magamhoz vegyem a fonendoszkópot.
- Ha már nem vagy szarul, gombold ki a blúzod, aztán először meghallgatlak, utána meg csinálok egy mellkasröntgent. – magyarázom neki, és várom, hogy készen álljon a dologra. Azt hiszem, ez most engem is próbára fog tenni, és egy mély sóhaj kíséretében felkészülök a dologra.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 15, 2015 5:59 pm Keletkezett az írás



Nate & Lotte

Bizalom. Annyira könnyű elveszteni, visszaszerezni pedig lehetetlen küldetés. Esélyem sincs, hogy Nate újra bízzon bennem, nem is szükséges, de hinni attól még lehet nekem, nem? A bizalom és az, hogy elhiszi amit mondok, más... kicsit, de más. Megfogalmazhatatlan a kettő közötti különbség, ezért inkább nem is próbálkozom vele.

- Lehet, hogy igazad van. De sokkal jobban örülnék neked, mint egy idegennek. - sóhajtok, valahogy muszáj leszek rávenni, hogy vállaljon el engem. Muszáj. De hogyan? Mivel tudnám meggyőzni? Az is lehet, hogy hallgatnom kellene rá. Bízzak egy olyan orvosban akit ő ajánl? Akiben ő teljes mértékben megbízik? Mindenki magából indul ki, lehet ezért is vagyok bizalmatlan az emberekkel. Amilyen könnyen vesztem el mások bizalmát, olyan nehéz megszerezni az enyémet. Nate-nek sikerült, és még mindig bízok benne, még úgy is, hogy bármikor bosszút állhat, bármikor hátba szúrhat, azért, amit vele tettem. Kisemmiztem, és tudom, hogy nem volt szép dolog, sőt...
- Megvan rólad a véleményem, másoké nem igazán érdekel... - lehet igaza van, lehet hogy tényleg megváltozott, de ennyire biztosan nem. Meglep azzal, hogy mennyi mindent mond, méghozzá úgy, hogy egyetlen trágár kifejezés sem hagyja el a száját, pedig rólam beszél, mikor elhagytam. Le a kalappal Nate, büszke vagyok rád. Ki is mutatnám ezt, ha éppenséggel jobban érezném magam, ha nem azon járna az eszem, hogy hogyan vegyelek rá arra, hogy higgy nekem. Alig kapok levegőt, nem látszik? Kezdek sápadni is szerintem, miért nem veszed észre? Direkt is tud ilyet csinálni az ember? Nem ástam bele magam az orvostudományba, se nem olvastam részletesebb könyveket a testünk működéséről, nem tudom, mit lehet direkt és mit nem. Egy biztos: nem láttam és nem is hallottam még olyan emberről, aki direkt ájult volna el, úgy, ahogy én.

Nem emlékszem, nem is nagyon érdekel, hogy mit mondott, mielőtt elvesztettem az eszméletemet. Láttam, ahogy mozog a szája, de nem hallottam a szavait. A lényeg, hogy még élek, kapok levegőt és itt van előttem. Megnyugtat, szinte azonnal jobban leszek, legalábbis úgy érzem. De ahogy elveszem a maszkot az arcom elől egy mondat erejéig rájövök, hogy még szükségem van pár percre, kettesben ezzel a csodával... mármint az oxigénpalackkal.
Tompán hallom szavait, még nincs minden rendben, csak bólintok egyet, a vizsgálat szóra, és reménykedem, hogy nem egy másik orvosba egyeztem bele.
Lépteit követem a tekintetemmel, nézem mit csinál: magához veszi a fonendoszkópját. Ő vizsgál meg és nem más. Boldogság? Nem teljesen. Inkább biztonságérzet tölt el. Meghallgatom amit mond, mit kell tennem és aztán ő mit fog velem csinálni. Oké. Még egy-két lassú és mély levegővétel, majd lassan elveszem az arcomtól a maszkot és még lassabban felülök.
Elkezdem kigombolni a blúzomat, de csak és kizárólag a gombokat követem a szememmel, szép sorban, nem merek Nate-re nézni, túl szexuális lenne, nem? Ahogy az utolsó gombot is kicsúsztattam a lyukból, felnézek rá:

- Kész vagyok... - már nem mintha nem látná, de jobb a megerősítés, nem? Kezdek hozzászokni ahhoz, hogy egy hideg fémet nyomnak a mellkasomhoz, a röntgenekről nem is beszélve és ha nem Nate lenne itt előttem, talán nem is érezném annyira kínosnak a helyzetet...
Kiskoromban mindig nevettem, mikor az orvos a tüdőmet hallgatta, mert a hideg fém csikizett... most csak sóhajtok egyet, mikor a doki kéri.

|| long road to hell ||
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
303
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Szomb. Okt. 10, 2015 6:22 pm Keletkezett az írás




lotte & nate



Nem igazán akarom elhinni, hogy ez pont velem történik meg. Amikor már éppen kezdem elhinni, hogy soha a büdös életbe többet nem látom Lotte-ot, és végre sikerül is kihevernem, erre megjelenik itt nekem ilyesmivel. Még ha csak azzal jött volna vissza legalább, hogy bocsássak meg, és kész. Valószínűleg ebben az esetben elküldtem volna a picsába, és meg sem hallgattam volna, bár… ha abból indulunk ki, most is kénytelen voltam végighallgatni, mielőtt még kiderült ténylegesen, hogy mi baja van. Miért pont ez? Miért pont az én szakterületem? Ez csakis egy istenverte bosszú lehet.
- Nem lehetett volna valami más? Amihez nem értek? Ha már büntetnek a fentiek ezzel téged, hogy valami miatt szenvedned kell. Egyébként meg tudod Lotte… Isten nem ver bottal! –  kezdem motyogva az orrom alatt, mire a mondat végére felerősödik a hangom. Még mindig felizgat a dolog, ha csak rágondolok az öt éve történtekre. Tényleg minden tök jól ment, még azt is elterveztem, hogy esküvő, gyerek… Jézus, fogalmam sincs, egyáltalán hogy jutottam idáig nővel. Ma már el sem tudom képzelni, hogy valaha bárkit is feleségül vegyek, azt meg főleg nem, hogy egy kölök mászkáljon körülöttem. Hála az égnek ez a veszély nem nagyon fenyeget mostanság.
Beviszem a gépbe az adatait a leletei alapján, miközben várom, hogy levegye, vagy legalábbis kigombolja az ingjét. Amint szól, hogy kész, mélyet sóhajtva állok fel a székből, és bedugom a fülembe a fonendoszkópot. Komótos léptekkel közelítem meg, mintha így lenne időm, hogy soha nem érnék oda, de tudom, hogy sajnos pillanatokon belül odaérek Lotte elé, és az ő majdnem meztelen felsőteste elé.
Oda se nézve helyezem a szívéhez a kör alakú formát, és hallgatom, ahogy a szíve egyenletesen ver. Összeráncolom a homlokom, mire hallok egy-két félreütést.
- Tartsd pár másodpercig bent a levegőt. – mondom neki, miközben a szívdobogásra koncentrálok. Jól hallhatóak a félreütések.
- Oké, állj a röntgen elé, vedd le a melltartót is. – veszem el a fonendoszkópot a szívétől, és nagyjábóli magasságra állítom a mellkasröntgent. Most legszívesebben vakon, csukott szemmel vizsgálódnék, mert hát mégis csak… jó mellek. Egyébként le szoktam szarni nagy ívben, hogy a pácienseim közül kinek milyen, de Charlotte azért mégiscsak más. Még mindig élénken élnek emlékeimben a formás domborulatai, de már kissé halványodni látszik, szóval nem… semmi kedvem nincs feleleveníteni a látványt, még ha ez furán is hangzik az én számból.
- Mozdulatlanul állj, tartasd bent a levegőt, és ha szólok, fújd ki! – utasítom, miután hozzányomtam a mellkasához a gép felületét. – Bár gondolom már elégszer hallottad ezt, ha tényleg az a bajod, amit állítasz. – mondom, majd elindítom a gépet, egy újabb sóhaj kíséretében.
- Tartsd bent. – motyogom, és aztán pár másodperc múlva szólok neki, hogy fújja ki.
Azt hiszem, most pár napig depressziós leszek. És ha majd megkérdezik, mi a baj, majd csak annyit mondok, hogy egy nő, amire mindenki majd szájtátva mered majd rám. Nathan Graham egy nő miatt búval baszott?!




MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:15 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Nate & Lotte - vizsgáló
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: