Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 29, 2015 7:53 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre


Gyönyörű. Veszélyes. És éppen ide tart. Gondolom mondani sem kell, hogy ez a három mondat Pierre számára jelenthette volna éppen a mennyországot, de magát a poklot is. Egy hónapja tudja, hogy ez lesz, egy hónapja adta be a derekát végül annak a nyomásnak ami otthonról érkezett a bátyja jövendőbelijét illetően. Pedig annyira jól alakult. Az eljegyzési vacsora óta nem is látta és valahányszor több napos repülő utat a nyakába véve hazaruccant, minden esetben a nagyapjánál szállt meg és nem a szülői házban. Tudta, hogy a gondolatainak nem lenne képes gátat szabni, ő meg az a fajta volt, aki nem szeretett ilyeneken feleslegesen pörögni. Ha nem Lucasról lenne szó….igaz a bátyját nem sokba nézte, feleslegesen eldobált éveknek gondolta már az első diplomát is, most meg ez a második….Tony meg…ő meg aztán végképp semmit nem ért. Ha a három Larbaud fiút nézzük, akkor mindenképpen mégis Lucas volt a mérleg nyelve. Anthony a legidősebb Amerikában boldogította a kaszinókat és verte a blattot ahol éppen lehetősége volt. Vegasban szinte már minden nagyobb kaszinóból kitiltották, és ahova bejárása volt, oda is csak azért mert az öccse Pierre, vagy a nagyapja Victor kifizette az adósságot, amit felhalmozott. Semmire nem fogja vinni, az már biztos, pedig eredetileg közgazdásznak készült, fényes jövő állt volna előtte, ha hülye fejjel nem ugrik bele egy értékpapír svindlibe, és így bukta a vizsgáit. Mindig is a pénz és az élvezetek megszállottja volt, bár talán abban a tekintetben különbözött a másik két fiútól, hogy erőteljesen túlzásba vitte a dolgot. Lucas, a középső, a mintagyerek, a család szemefénye, a szülők büszkesége. De nem úgy Victoré, a nagyapáé, aki mindig is a legkisebbet, Pierre-t kedvelte, már csak azért is, mert külsőségekben ő hasonlított legjobban rá. És alapvetően természetben is. Francia volt, de lélekben mindig is ír. Igazi vidám, duhaj, zenekedvelő, és persze nem vetette meg a szebbik nemet sem. Talán nem lepődött meg senki, hogy az első menyasszonyt a családba, a fehér bárány, a büszkeség, Lucas hozta, és ez volt az az időszak Pierre számára amikor megindult az ő pokoljárása. Akkor már egy ideje ingázott Sydney és Párizs között, valamint elég sokat megfordult Nizzában és Rómában is. De még mindig a család mellett élt, igaz a legtöbb időt így is a nagyapjánál töltötte. Amikor meglátta Lucas választottját tudta, hogy elveszett. Legszívesebben azon nyomban megfordult volna és vissza se nézve hagyja maga mögött, a házat, a várost, az egész kontinenst, csakhogy távol maradjon tőle. Azt gondolta, hogy ez biztosan valami bánatos tréfa a sors részéről, hogy éppen abban a lányban fedezi fel minden vonását álmai nőjének, akit a bátyja fog az oltár elé vezetni. Ott maradt végül azon a bizonyos vacsorán, talán azért, hogy meggyőzze önmagát: ha külsőségekben tökéletesnek is tűnik ez a lány, biztosan lesz olyan tulajdonsága, amiért megvetheti. Tévedett. Nem volt. Az utolsó kis mozdulata is, ahogyan a kanalat vagy a villát fogta, ahogyan a pohárból ivott, ahogyan a bátyjára nézett….ez utóbbi haragot gerjesztett benne, és az asztal szélét markolta egyre nagyobb kínok közepette. Másnap aztán csomagolt és közölte, hogy a nizzai szalonban tölt pár napot. Victor talán csak sejtette, hogy mi baja van az unokájának, így aztán rábízta az ausztrál területek felé való nyitást, így biztosítva, hogy távolabb legyen a lánytól. Azt gondolták mindketten, Pierre meg különösen, hogy ez majd idővel szépen enyhülni fog, el is múlik, és amikor majd legközelebb hazatér egy-egy családi eseményre, már csak mulatni fog azon mennyire hülye volt. De nem akart múlni. Azon kapta magát, hogy minden nőben akit csak össze szed ideig óráig, valahogyan valamilyen módon ezt a gyönyörű szemű, törékeny lányt keresi. De közönségesek voltak hozzá képest, mindegyik az volt. Nem is igazán akart senki mellett lehorgonyozni, és abban a hitben ringatta magát, hogy majd a távolság és az idő szépen kiöli belőle az egészet. Végső soron még csak haza sem kellene mennie, majd küld innen gratulációt. Szóval azóta valahányszor hazament, ami nem volt túl sűrűn, a biztonság kedvéért inkább Victor házában szállt meg, és csak akkor ment haza a szülői házba, ha biztos volt benne, hogy Maria nincs ott és nem is várható, hogy hazatérnek. Tiszta őrület, hogy már erre is figyelnie kellett, de nem tudott mit tenni. Egy ideje aztán nagyjából rendeződtek a dolgai, és még ha továbbra sem érezte szükségét annak, hogy bárki mellett lehorgonyozzon, az élete nagyjából egyenesbe jött, már egyre kevesebbet gondolt a jövendő sógornőjére. Éppen ezért érte villámcsapásként a hír, amelyet a családja közölt vele pár hónappal korábban: Maria Sydneyben tölti a rezidens éveit, és ha már itt lakik neki kellene szárazdajkát játszania. Az otthonába fogadnia és vigyázni rá. Vigyázni?! Éppen ő, aki a következő mozdulattal legszívesebben ledöntené a lábáról, és még  a kislábujját is órákon keresztül lenne képes becézgetni, ha hagyná. Pierre alapvetően nem volt romantikus tipus, noha tisztelte a nőket. Ezt az egyet kellően megtanulta a nagyapjától, de csak annyira tisztelte őket, amennyi alapjáraton kijárt nekik. Ettől tovább nem ment. Maria azonban sok tekintetben más volt, és azzal, hogy ideköltözik, az ő kálváriája indul elölről. Abban már megegyezett magával, hogy a tengerparti ház erkélyes nagyobb szobáját fogja neki adni, mi között ott terpeszkedik az óriási nappali. Még ha éjjel olyan gondolatai is támadnának, hogy nem bírna magával…de nem támadhatnak, még csak eszébe sem juthat. A nagyapja határozottan és kategorikusan megtiltotta. De ha ennyire biztos benne, hogy Pierre-ben milyen gondolatok is fordulnak meg a lánnyal kapcsolatban miért engedi ide? No persze majdnem teljesen megbízhat, hogy talán az öreg így akarja őt edzésben tartani, hogy a figyelme egyetlen pillanatra se lankadjon el, az álmosan meleg óceán parton. Maria közelsége még inkább éberen fogja tartani, szóval Victor ha azt vesszük két legyet üt egy csapásra, Pierre pedig ebbe fog belepusztulni. Dominik, a titkára szerint, nem kellene annyira mellre szívni a dolgot, hiszen alapvetően egyetlen nő sem ér meg ennyi strapát. Na jah, csakhogy ez a lány, nem egyetlen nő a sok közül, hanem Maria. A délutáni géppel érkezik, ezt az infót kapta a telefonba, meg azt, hogy elég sok a csomagja, szóval lehetőleg ne a Mitchu-val menjen elé, hanem valami normálisabb járgánnyal, aminek nem mélynyomók vannak beépítve a csomagtartójába. Nem is értette mi a baj a mélynyomókkal, jobban kiadják a kocsi belsejében a basszust. De rendben, legyen, valami kevésbé extravagáns sporkocsi megteszi, egy nyitott tetős Lambo. Majd a hátsó ülésre bedobálják a cuccokat, mit kell ezen ennyit problémázni? Mondjuk Pierre alapvetően sem volt az a nagy csomagolgatós fajta. Egy hónapra egy bőrönd ruha. Maria viszont évekre jön, szóval egy kicsit több holmival lesz ellátva. Előrelátóan a szobája, amit neki szántak csont üres volt. A bútorokat, a festést, mindent rá szeretne bízni, elvégre mégis hosszú ideig lesz ott, rendezze be ahogyan szeretné. Ha bugyirózsaszín lesz, ő azt sem bánja, nem neki kell ott aludnia. Még ilyen kis frincfrancokkal is teleaggathatja, Dominik boldog lesz ha a tökein is csillámok lógnak majd. Ő szeret ilyen vackokkal foglalkozni, Pierre-nek meg amúgy is ott lesz a munka, meg az az agyament ötlet, hogy a diabéteszes rohamok jelzésére beszerezzen egy kutyát. Kutya és egy nő az ő lakásán, a féltett birodalmában, sacra bleu! A reptéren aztán kiugrott a sportkocsiból. Egy fekete farmer, egy sötétkék póló meg egy világítóan szürke nike cipő volt a díszruha, amiben fogadni tervezte a lányt. Victor tanácsára virágot is intézett, amit a kocsi hátsó ülésről szedett elő. Rózsa….rózsaszín rózsából kötött rózsacsokor, ami nála azért is számított nagy dolognak, mert egyrészről nagyon kevés nőnek ad rózsát, az is többnyire vörös, vagy fehér. Rózsaszínt nem sűrűn. De úgy gondolta, és ebben Dominik is egyet értett vele, hogy ez illeni fog hozzá. Annyit kért a virágostól, hogy sok legyen és kerek. Mármint a csokor. Kicsit idétlenül érezte magát, miközben szlalomozott befelé. Elvileg Delhiben kellett átszállni, az elég hosszú repülő út, szóval nem lesz egyszerű, szegény biztosan kellően össze lesz törve, fáradt, éhes és elgyötört mire leszedi a gépről. Nem beszélve a folyamatos időeltolódásról. Még az ő szervezetét is megviselte a dolog. Szóval rendezte a vonásait, és az érzelmeket az arcán, eddig lehetett szenvedni, mostantól emberelje meg magát! Hanyagul neki dőlt az utasváró korlátjának, egyik kezében a rózsacsokor, a másikkal  maga elé tartotta a Maria Mercell feliratú táblácskát, amin Dominik az övétől fényévekkel szebb kézírásával virított vörös betűkkel a név, ami valószínű gallyra fogja vágni a szívét.

A virágod, Szépségem! Wink




Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Okt. 29, 2015 11:12 pm Keletkezett az írás






Pierre & Maria


Nyüzsgés, várakozás, hangzavar és még sorolhatnám mi minden zavar igazán abban, hogy ennyi időt kellett eltöltenem repüléssel, azért, hogy a végén egy teljesen új és ismeretlen országban kössek ki. Arról nem is beszélve, hogy a vőlegényem nincs velem, és egy számomra szinte teljesen „idegen” pasival fogok együtt élni. Talán nem gondoltam át teljesen ezt az egészet, de most már nincs mit tenni. Ide köt a munkám és az hivatásom, meg persze az is hogy jelen állapotomban nem lennék képes még egyszer túlélni ezt az utazást. Fáradt vagyok, nyűgös és leginkább elgyötört. Volt az a kis malőr az átszállás körül, amit azért sikeresen áthidaltam, és most már csak egy rossz emlék lesz. De még mielőtt leereszthetnék egy kicsit, hogy innentől könnyebb lesz az életem, muszáj lesz magam emlékeztetni arra, hogy odakint, valahol a repülőtéren vár rám egy Larbaud fiú, aki valószínűleg ugyan annyira van elragadtatva az adott szituációtól, mint én.
Azt hiszem, legalább is amennyit megtudtam róla, Ő nem az a fajta pasas aki egykönnyen közel enged magához valakit. Az pedig, hogy csak úgy beenged a saját bejáratú kis világába és betekintést enged az életébe, nagy dolog. Már csak azért is, mert tényleg szeretném őt megismerni. Végtére is a sógorom lesz, na meg nem árt azért elég jól ismernem, azt akivel összeköltözöm egy jó pár évre. Mondjuk az igazat megvallva, nem azt terveztem, hogy Pirre-l költözöm össze, de mostanában semmi nem úgy alakul ahogyan azt eltervezem.
Minden akkor kezdett el zavarossá válni amikor bejelentettük az eljegyzésünket. Onnantól mindenki a nyakunkba akaszkodott, mindenki azzal jött, mennyire örül Lucasnak és nekem, hogy milyen csodás pár vagyunk. Meg az örökös „Mikor lesz az esküvő?” vagy „Mikor jönnek majd a kis Larbaud csemeték?” teljesen kiakasztottak. Az viszont meglepett, hogy Pierre semmit nem szólt. Egész este furcsán méregetett, majd egyszer csak eltűnt és azóta nem is láttam. Mostanáig.
Talán eszement dolog, de egészen addig ameddig Lucas el nem mondta, hogy nincsenek annyira jó testvéri kapcsolatban Pierrel, hogy alapja legyen az elméletemnek, addig azt feltételeztem, hogy féltékeny a vőlegényemre. Így viszont nem tudom mi lehet az oka annak, hogy kerül minket, de legalább is engem. Eddig. Most azonban nem lesz rá alkalma. Itt minden nap minden reggel és minden este találkozni fogunk, már mint abban az időszakban amikor nem a kórházban fogok robotolni és éppen a gyakornokaimmal bajlódni.
Arra viszont már most felkészülhet, hogy nem fogom feladni, és előbb vagy utóbb de ki fogom szedni belőle, hogy miért is nem kedvel, amikor nem is ismer. Mert csak is ez állhat a háttérben. Jó tény és való, hogy vannak olyan emberek, akikre elég csak ránézned és máris tudod, hogy nem fogod kedvelni, de azt hiszem, legalább is nagyon remélem, hogy én nem tartozom közéjük. Így viszont tényleg nem tudom, mi lehet a baj, de előbb vagy utóbb úgy is ki fog derülni. Addig pedig marad a találgatás és a reménykedés.
Most viszont kénytelen leszek szembenézni vele és azzal, hogy miként is kezeljük ezt a helyzetet. Tudtam, hogy ott fog várni rám, hiszen így lett megbeszélve, de amikor a csomagjaimmal és bizsuval az oldalamon kisétáltam a repülőtér ajtaján egy pillanatra még sem vettem őt észre. Igazából valami teljesen másra számítottam amikor megláttam. Azt nem tudom, hogy konkrétan mire, de nem erre az biztos.
Ott állt, lazán nekidőlve az utasváró korlátjának, kezében egy csokor rózsaszín virággal és egy Maria Mercell feliratú táblácskával. Még én is, aki hamarosan hozzámegyek Pierre testvéréhez, azt gondoltam, hogy te jó ég. Pedig nem szokásom az ehhez hasonló dolgokon való morfondírozás, de most még is azt éreztem. De valljuk be őszintén szerintem minden nő ezt érezte volna a helyemben. Úgyhogy nem sokat teketóriáztam, csak vettem egy nagy levegőt, és elindultam felé.
Abban a pillanatban ahogy a közvetlen közelébe értem, rádöbbenten, hogy milyen virágot tart a kezében és ez még inkább meglepett. Sőt úgy egyáltalán, hogy még erre is gondolt, de hogy rózsa? Ezt tényleg nem gondoltam volna.
- Pierre? – kérdeztem rá egy kissé bátortalanul, miközben kisöpörtem egy kósza tincset a szememből, ami időközben bemerészkedett a látóterembe.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 30, 2015 12:43 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre



Amíg várakozott és figyelte a kijelzőn átpörgő városneveket, időpontokat és időzónákat egyre feszültebben dobolt a lábával, amit felpakolt a korlát alsó részébe. Fel volt készülve, hogy a gép késni fog, szinte mindig késik, de a kijelzőn csak tíz perces csúszás szerepelt. Pedig nem bánta volna ha több ideje marad, vagy valahogyan kicsit lassítani tudta volna az időt. Most jött rá, hogy ő erre rohadtul nincs felkészülve. Mármint, hogy megjátssza magát, és a kedves sógort előadja. Ez nem az ő asztala, de nem ám! A farmer zsebében megzörrent a mobilja és a szokásosnál ingerültebben vette fel, egy darabig szerencsétlenkedve a táblával meg a virággal. Végül aztán lazán beletolta a virágot a mellette álló nőnek a kezébe.
- Megfogná kérem? Köszönöm!- rövid magyarázat kíséretében, majd finoman szólva is sürgetően szólt bele a telefonba
- Mi van már?!
- Nyugizzá haver, le ne harapd már a fejem! Csak azért hívlak, hogy megérkeztek a felnik a Hondákhoz. Roger azt mondja nem jó a méret. Kétszáz darab rosszul méretezett felni.
- És én most mit csináljak, baszod? Itt vagyok a reptéren egy nagy csokor rózsával meg a gyöngybetűs tábláddal. Dom, te most szopatsz? Ne okozzon már gondot kétszáz tetves felni! Fogd meg szépen az ujjacskáidat és hívd fel a szállítót és közöld vele, hogy vagy kicserélik, vagy egyenként dugdosom fel mindegyiket a valagába! Aztán szedd össze magad és menj a kecóra mert nemsokára érkezünk és azt akarom, hogy Maria ha csak annyit ejt ki a csöpp kis száján, hogy az a szoba márpedig jádezöld lesz akkor egy nap múlva az lesz, comprende?
- Nagyon betett neked ez a nő, Pierre!
- Kussolsz és csinálod amit mondtam! Dom, ne kúrd fel az agyamat!- azzal nem mondott többet, csak bontotta a vonalat. A mellette álló nő, aki a rózsacsokrot szorongatta meg sem mert szólalni, és amikor Pierre egy gyors, de  lehengerlő mosolyt villantott rá a köszönete jeleként és visszavette a virágot le volt véve a lábáról, nem szólt semmit, csak bólintott. Ő pedig tovább várt, az idő elég lassan ment, mintha kicsit meg is állt volna, amit nem bánt, mert így legalább van egy kicsit ideje trenírozni magát erre a találkozóra. Mégis mit mondjon neki? Hogy örül, hogy látja? Nem nem örül, mert neki ettől csak rosszabb lesz, és a lánynak se lesz jobb mert ha egy minimálisan is kedvesebb lenne felé, akkor azzal elindulna a lavina és nem lenne jó vége. Életében először irigyelte valamiért a bátyját, de ez sokkal erősebb irigység volt, sokkal erősebb mint, hogy Lucas megnyert valami hülye iskolai versenyt, vagy éppen kitűnő lett a bizonyítványa, esetleg bejutott az egyetemre. Ki nem szarja le? Ilyenkor megvonta a vállát, és magában jókat derült azon, hogy a nagyapa meg ő egy több milliót érő gyémántot passzoltak el a szicíliai piacon. Kinek mi számít sikernek, ugye? De Maria ő más volt. Őt nem tudta mivel übereleni, még a gyémántokkal sem, még azzal sem, ha valami jó bizniszt sikerült összehozni.  Ő volt az akit semmivel nem lehetett helyettesíteni és ő nem is tudta. Jobban belegondolva ez a lány az oka, hogy egyetlen spiné mellett sem tud kitartani, és mégis meg kell szoknia a gondolatot, hogy a családhoz fog tartozni, ez neki ha tetszik ha nem. És mi lenne ha egyszerűen szarna a szabályokra, magasról tenne rá, hogy mit mond Victor, az ujjai köré csavarná a lányt és legalább egy alkalmat engedélyezne magának vele? Aztán rá is kellett döbbennie, hogy ez a kis virágszál nem ezt érdemli, nem azt, hogy a Pierre-hez hasonlatos alakok kihasználják. Lucas, mégis a bátyja a jó választás, mert abban biztos lehet, hogy hűséges lesz hozzá, szeretni fogja, és kitart majd a lány mellett. Egy dologra nem lesz soha képes, és ez az amitől Pierre úgy érezte több nála. Nem volt benne az a plusz tűz, nem volt meg benne az az erő ami benne igen. Túl tökéletes volt, túlságosan fehér. Néha kicsit meg kell hemperegni a sárban, mert az ember csak így tud különbséget tenni jó és rossz között. Lucas pedig soha életében nem piszkította be magát, ellentétben vele.  De talán pont ezért Pierre könnyebben különbséget tud tenni, és pont ezért tudna több mindent megadni a lánynak mint a bátyja. Már megint ezek a gondolatok, már megint az, hogy ő mennyivel lenne jobb? Nem volt jó ötlet ide küldeni, mert nem éber lesz tőle, hanem elveszi az eszét, és nem tud a munkára koncentrálni, azon jár majd az agya, hogy ki nézett rá a lányra, ki az akivel jól érzi magát. Ha  a saját bátyjára ennyire betegesen féltékeny volt, hogy meg tudta volna fojtani egy kanál vízben akkor milyen lesz azokkal szemben, akiket gyakorlatilag nem is ismert. Kell találnia valakit aki vigyázni tud rá, amikor ő éppen nem ér rá, aki kellően megbízható a számára, aki....a gondolat szinte fejbe kólintotta. A doki, a cimbi, a Camaro-buzi....hát persze Hayden! Ha valaki, ő lenne az utolsó akiről bármi rosszat feltételezne, de mondjuk neki is elég lenne egyetlen rossz pillantás Maria-ra és holnap már beton csizmával csücsülne az óceán fenekén. Pierre nem válogatott az eszközökben de a beton cipellő az klasszikus és stílusos volt. Egy gond letudva, beszélni fog a dokival aki hetente két alkalommal kijár hozzá beállítani az inzulint és alaposan lecseszni, ha megint tonnaszámra zabálta az édességet, és vedelte a piát. Szeretett élni, és ebbe ez is beletartozott. Csak remélni merte, hogy a szex az nem tilos, mert akkor inkább fel is akasztja magát! Bemondták végül a Delhiből landoló gépet, ő meg érezte, hogy a szíve ugrik egyet a mellkasában. Nyughass már!  Sok dologra fel volt készülve, arra is, hogy a lány valami rémes színűre befesti a haját esetleg agyonkencézi az arcát, ami számára kifejezetten taszító volt egy nőnél, esetleg stílustalan göncben fog kicsámpázni....szóval ezen opciók közül bármelyik ki tudta volna billenteni a rohadt nagy rajongásából, de ezek közül egyik sem történt. Már messziről megpillantotta ezer közül is felismerte volna, naná, elvégre a leggyönyörűbb szempár tulajdonosa volt amit valaha csak látott! Bassza meg és még mindig tökéletes, az utolsó kis csontdarabig abban a tökéletes kis testben! Egy kis kézi poggyász volt a kezében a másikban meg valami szőrgombóc. Tudta, hogy van valami állatkája, legalábbis Lucas pofázott valami ilyet a telefonba, meg azt is mondta, hogy tudja, hogy utálja az állatokat, de próbálja meg elviselni Maria kis kedvencét. Hát ha Maria kis kedvence, akkor talán....talán megbékél vele, de a lakásba piszkítani továbbra is tilos. Azért irgalmatlanul morcos lesz. Ahogyan közeledett egyre inkább pánikolt befelé, kifelé, meg egyszer szenvtelenebb ábrázatot öltött magára. Hogy meddig fog menni ez a kettősség? Nem tudta volna előre megmondani, de nagyon igyekezni fog, hogy ne leplezze le magát. Amikor megállt előtte a lány végignézett rajta, majd a nevének említésére biccentett egyet.
- Üdv a kenguruk földjén, Maria. Remélem te és a macskád is jól viseltétek az utat!- biccentett a fejével a lány karjában tartott szőrmókra. Kicsi...fehér...szőrös...macska. A táblát lazán a hóna alá csapta, majd a virágot a lány felé nyújtotta.
- Ezt neked hoztam, afféle üdvözlő virág. Nagyapa azt mondta szereted a rózsát, gondoltam a piros és a fehér snassz, a sárga meg nem illene hozzád, szóval, szóval ez lett.- hülye magyarázat de legalább a fele igaz.
- A többi csomagod, majd Dominik, a titkárom intézi, ha megkapja a papírokat. Gyere, haza viszlek, vagy ha akarod mehetünk egy kört a belvárosban. Bár gondolom rád férne egy kis zuhany, némi kaja, meg nem tudom még mit szoktak a nők ilyenkor. Alvás?- tette fel a végén a kérdés kicsit tétován. Azért rendesen odabaszott neki az a mozdulat ahogyan kiseperte azt a hajtincset az arcából! Lehet az lenne a legjobb addig is csendben van, nem látja. Karját lendítette, mutatva az utat, hogy merre menne kifelé a reptéri váróból egyenesen a tűzpiros nyitott Lamborgoni felé, amely a parkolóban várakozott. A kezét besüllyesztette a farmerja zsebébe, és amikor már elég kínosnak érezte a csendet valami beszélgetést kezdeményezett. Nem volt benne túl jó, de azért igyekezett.
- És hogyhogy Ausztrália? Miért itt szeretnéd magad orvossá képeztetni?- most komolyan, ezt a hülye kérdést tette fel? Ja, nem jutott eszébe hirtelen jobb. Majd...addig is kigondolja miképp folytassa.





Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Okt. 30, 2015 10:07 pm Keletkezett az írás






Pierre & Maria


Egész úton össze-vissza cikáztak a gondolataim és nagyon reméltem, hogy nem fog semmi balul elsülni. Ami azonban még jobban bolygatta a fantáziámat az Bizsu volt. A kiskutyám akit nagyon imádok és akit tavaly a születésnapomra kaptam. Egy tündéri kis bajkeverő, de semmiért nem cserélném el. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogja magát itt érezni, hiszen Ő is legalább annyira jól be tud illeszkedni, bárhová, mint én. Bár az már egy más dolog, hogy Pierre mit fog hozzá szólni. Amennyire tudom, nem egy nagy állatbarát, de az én okos, és szófogadó, szobatiszta kis szőrgolyóm majdnem biztosan jól ki fog jönni vele. Bár eléggé védelmező és Lucas-t, meg úgy nagyjából a közelemben lévő férfiakat, valamiért nem nagyon szereti, de talán Lucas Kivétel lesz. Már ha létezik kivétel, de egyébként miért is ne létezne. Elvégre a kivételek erősítik a szabályokat.
- Kutya. Ő itt egy kiskutya, nem egy macska. – ráztam meg mosolyogva a fejem.
Pontosan ezért nem valók az ilyen kistestű kutyák pasiknak. De be kell, hogy valljam azért jobb kedvre derített. Nem haragudtam rá, mert nem volt képes arra, hogy felismerjen egy kiskutyát, hiszen mi értelme lenne haragudnom rá? Meg egyébként is kedves gesztus volt tőle, hogy ennyire próbálta fent tartani a látszatot, hogy érdekli mi újság velem.
- Egyébként pedig egészen jól. Bár meglehetősen fárasztó volt. Úgyhogy ha egy kicsit nyűgösebb lennék, mint a barátnőid nagytöbbsége, akkor azt kérlek tudd be a kimerültségemnek. Rendben? – néztem rá továbbra is mosolyogva, miközben megpróbáltam a helyzethez mérten a legjobb modoromat mutatni.
Ahogy felém nyújtotta azt a csodaszép rózsacsokrot, igazán jóleső érzés kerített hatalmába. De ettől függetlenül, majdnem 100%-ig biztos voltam benne, hogy nem magától jutott az eszébe ez a kis figyelmesség. Minden esetre azért jól esett.
- Igazán figyelmes tőled. – mondtam, miközben letettem Bizsut, majd azzal a kezemmel amivel a pórázát még mindig tartottam elvettem a virágkölteményt és az orromhoz emelve, mélyen beleszippantottam az illatába. A rózsák ismerős illat, egy pillanat alatt felébresztette minden érzékszervemet és ez által sokkal éberebben tudtam koncentrálni.
- A nagypapád egy igazán okos és kedves ember, nagyon nagyra tartom őt. - motyogtam kissé álmoskás hangon. Bár gyanítom, nem vagyok vele egyedül, hogy egy kiváló embernek tartom a nagyapját, hiszen nem véletlen, hogy Pierre vele tölti a legtöbb időt ha hazalátogat.
- Igazán nem kellene ilyesmivel fárasztanod. Meg egyébként is, már így is jóval többet tettél értem, mint azt elvárhatnám. – feleltem a kijelentésére
Tényleg hálás vagyok neki mindenért, de én egy sokkal egyszerűbb lány vagyok ettől a csillogástól és mindenféle felhajtástól. Nem ebbe nőttem bele, soha nem is éltem így és egyszerűen nem is tudom megszokni azt, hogy kiszolgáljanak. Az én világomban, mindenért meg kellett küzdenem, le kellett tennem valamit az asztalra azért, hogy megbecsüljenek. Ez pedig egy olyan pluszt ad minden megszerzett tapasztalathoz, tárgyhoz és érzéshez, ami miatt csak jobban beszülöm.
- Te jó ég, mit meg nem adnék egy zuhanyért és némi normális ennivalóért. – nevettem el magam egy kissé elgyötörten.
Tényleg fáradt voltam és jól esett volna bármi olyan, ami nem a repülőgép mikro sütőjéből jön. Fáradtnak annyira nem érzem magam, hiszen elég jól tudtam aludni a gépen, meg amúgy is hozzá vagyok szokva a rengeteg ébren töltött órához. Ez is egy amolyan Orvosi „adottság’ dolog. Viszont szívesen megnézném a várost is. De mint tudjuk egy popóval több lovat nem lehet megülni, így muszáj döntenem.
- Esetleg vacsorázhatnánk együtt. Addigra rendbe szedem magam és körbevezethetnél a városban is. Persze csak ha nincs már más programod estére. – vetettem fel egy kissé bizonytalanul az ötletemet. Hiszen nem tudom, hogy hányadán is állunk most, és mi az amit hajlandó megtenni még, a jövendőbeli sógornőjével, ha már egyszer megengedte, hogy hozzá költözzön és egy jó időre a nyakán maradjon.
Ahogy kisétáltunk a reptéri váróból a nap sokkal erőteljesebb volt, és egy picit bántotta a szemem, de a nem olyan messze lévő tűzpiros nyitott Lamborghini-t már messziről kiszúrtam. Meg volt bennem az az érzés, hogy az a feltűnő gyönyörűség csak is ránk vár, és Pierre ismét nem okozott ilyen szempontból csalódást. A gyors és szép autók az egyik gyengéi ahogy hallottam és talán ez az első olyan dolog ami talán még bennünk is közös.
- Hát ez elég szentimentális dolog. Annak idején amikor kiderült, hogy a bátyám beteg, csináltunk egy listát, hogy hová szeretnénk eljutni az életben. Aztán amikor meghalt elterveztem, hogy ha meg lesz az Orvos akkor ott fogom a rezidensi éveimet eltölteni ami az Ő listájának az élén szerepelt. Úgyhogy most itt vagyok. – válaszoltam elmerengve.
Most először mondtam el őszintén valakinek, hogy miért is jövök pont ide. Eleinte sokat morfondíroztam rajta, hogy tényleg megéri e, de hiszek benne, hogy van élet a halál után és abban is, hogy a bátyám büszke lenne rám és azokra a dolgokra amiket elértem azóta, hogy Ő nem lehet már köztünk.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 31, 2015 1:46 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre


Kutya?! Hát ezt kurvára benézte. Mondjuk neki egyre megy. Sem ezeket sem azokat nem szerette, és csak azért egyezett bele, hogy Maria idehozza a kis kedvencét, mert állítólag olyan nagyon ragaszkodik hozzá. Victor szerint úgy kell felfognia, hogy a lánynak ez az alvós macija. Ami azt illeti próbálja úgy felfogni, majd igyekszik nem tudomást venni a belőle áradó szagokról. Néha majd körbefújja parfümmel, úgy talán elviselhető lesz a számára. Mondjuk nem is érti mi a francnak problémázik ezen amikor éppen a napokban fog az otthonába fogadni egy jelző kutyát, akit nemes egyszerűséggel már fejben Zokni-nak keresztelt el. Úgy kb telibeszarja milyen nevet adtak neki azon a helyen ahonnan hozni fogja, ő így fogja hívni a kis büdöst és kész. Elhúzza a száját, de aztán bólint egyet a lány szavaira, hogy az ölében tartott kis bundás az nem macska. Pierre megvonja a vállát, és csak végignézi ahogyan mellettük landol. Na bazd meg! Ez olyan apró hozzá képest, hogy figyelnie kell a nagy lábai elé nehogy rátaposson, ahogyan össze vissza riszálja a fehér pihés hátsóját Maria lábai előtt. Agyrém, el sem tudja hinni magáról, hogy ebbe belement, de talán van abban valami amit Dom mondott a telefonban, hogy rendesen alávágott ez a csaj. Nem is nagyon tudná megmondani mi az amit ne engedne meg neki, mi az amit ne viselne el tőle. Még a kutya utálatát is legyűrte és akkor még szó sem volt semmiféle másik dögről. Az ő féltve őrzött otthonában két vakarék is grasszálni fog, kopogtatják végig a márvány kövezetet a parkettát….hát nem lesz egyszerű megszoknia az egyszer biztos.”….a barátnőid nagy többsége” ez az első mondat amire felkapja a fejét, és egy pillanatra félrenéz. Fogalma sincs arról mi az amit elmondott róla Lucas, de az biztos, hogy ez alapján az egy mondat alapján, nem egy cölibátusban élő szerzetesnek festette le. Mondjuk nem is volt az. Igaz barátnői sem voltak, de nem biztos, hogy most kellene ezt a témát elemezgetniük, úgyhogy inkább rá is hagyja. Ha azt hiszi vannak egy hétnél tovább tartó kapcsolatai akkor maradjon meg ebben a hitében. Ekkor jön az első felismerés, hogy mostantól ezeket a dolgokat is máshol kell majd intézni. Mégse cipelheti őket haza úgy, hogy a másik szobában ott van Maria is. Nem szégyelte az életvitelét….illetve ahogyan itt jött mellette ez az egyszerű lány, azt gondolta, hogy mennyire egy mocsokláda ő, hogy kihasznál minden egyes nőt akit az útjába sodor az élet. De ha egyszer önként adják magukat akkor miért ne? És különben is utána mindegyiket igyekszik tárgyakkal kárpótolni. Soha nem ígér többet pár röpke légyottnál vagy éppen egy hetes intenzív szexnél, akkor meg miért van mégis lelkiismeret-furdalás csak ettől az egy mondattól? Dühös volt, amiért ezt kiváltotta belőle a lány, és megint eluralkodott rajta az az érzés, hogy ha ez van most az elején akkor milyen lesz a későbbiekben, hogy lesz képes neki ellenállni, hogyan fogja tudni önmagát meggyőzni arról, hogy Maria tabu. Kurvára tabu! Idegesen túrt bele a hajába aztán vett egy mély lélegzetet és oldalra fordult. Meg kell tanulnia kezelni az ösztöneit ha ez a lány itt marad a közelében. Pokoli nehéz ami azt illeti. Milyen érzés lenne az bárkinek, hogy ott van mellette egy nő akiért a fél életét gondolkodás nélkül dobná oda, mégis olyan fesztelenül kell vele beszélgetni, mintha a tegnapi időjárást akarnák megbeszélni? Mégis milyen témát szedhetnének elő ami alapvetően közös bennük? Pierre meg volt róla győződve, hogy ilyen nem nagyon létezik, meg aztán amúgy sem az a beszélgetős fajta volt. Meghallgatta ő a nőket, nem arról volt szó, még akkor is ha a felénél már agyban máshol járt, és rohadtul fogalma nem volt róla, hogy a vele szemben ülő éppen miről is beszél. Bólogass, csodálkozz rá dolgokra és aztán sajnálkozz egy sort, a végén pedig néha biggyeszd oda a „Nahát ez milyen érdekes!” szófordulattal egy olyan mondatot ami nem árulkodik rólad semmiféle formában. Maria nevetése végigszaladt a tarkóján le egészen a gerincén. A zsebében tartott keze ökölbe szorult, és próbálta rendezni a gondolatait. Édes volt a nevetése, csábító és roppant módon magával ragadó. Meg lehetett érte veszni itt ebben a szent percben. Megköszörülte a torkát.
– Lehet róla szó. A zuhanyról is meg a kajáról is. Ha akarsz akkor előtte még pihenhetsz is. Én ma szabaddá tettem magam, esetleg telefonon kereshetnek, de remélem azt sem fognak.- remélte bizony mert a tökeiből főzi meg a következő levest annak aki meg meri zavarni amíg elviszi a városba Mariát. Nem akar most semmi mással foglalkozni, csakhogy neki kényelmesebbé tegye az ittlétet. De álljunk csak meg egy szóra! Mióta is olyan fontos ez neki? Mármint, hogy a lány jól érezze magát és be tudjon illeszkedni? Hiszen korábban ő volt a legnagyobb ellenzője annak, hogy egyáltalán idejöjjön. Persze tisztán emlékszik arra a pillanatra, amikor a konferencia beszélgetésben Lucas megkérdezte tőle, hogy mégis mi a fene baja van neki a menyasszonyával? Miért olyan ellenséges vele, mikor ez a lány maga a két lábon járó egyszerű jóság? Pierre pedig legszívesebben odavágta volna neki, hogy éppen ez a baj bazd meg, hogy ilyen, hogy ilyen kibaszottul tökéletes és kell neki, mindennél jobban, hogy megveszik érte, és ez nem pusztán testi vonzalom. És ha nem akarnák ennyire erőszakosan ideküldeni őt akkor képes lenne idővel elfelejteni. Talán. Persze ez megint egy nagy hazugság, mert ha ennyi idő alatt nem sikerült, ha pusztán a megjelenésével ilyen hatást váltott ki, ha csak meglátta akkor valószínű teljesen mindegy mennyi idő telik el, nem lesz rajta túl. A nagy kétszárnyú fotocellás ajtón kilépve haladtak a parkoló irányába, ahova megállt, lehetőség szerint minél közelebb a bejárathoz.
- A vacsora az jó ötlet.- meg a nagy büdös francokat jó ötlet, de nem mondhatja neki, hogy hé kislány élvezed, hogy kínozhatsz? Egyrészt mert szerencsétlennek fogalma sincs róla min megy éppen keresztül másrészt, meg otthagyta az otthonát, hogy a világ másik végén tanulja ki az orvoslás minden apró trükkjét. Bár Pierre ebből a szempontból egyszerű gyerek volt. Megvan a diploma akkor orvos, ha valaki levizsgázik autószerelésből vagy leteszi a jogsit annak onnantól szabad a pálya, mit kell ezen ennyit szarozni? Másodsorban meg azért nem volt kőből a szíve nem akarta, hogy ez a szerencsétlen lány itt görcsöljön és próbálja megtalálni a város ritmusát. Mert az volt neki az biztos, mintha csak valamelyik szicíliai kisvárosban időzne az ember. Csak Sydney mégiscsak egy metropolisz volt. A kocsinál elvette a lánytól a csomagot, és a hátsó ülésre tette, ha a virágot magánál akarta tartani, akkor azt nála hagyta a kutyát meg messziről kerülte, jobb ha nem haverkodnak össze, mert az senkinek nem lenne jó. Ilyen baszomfaszom rágcsálnivalókat meg ne is várjon tőle. Feltéve ha nem hugyozza össze a cipőit, akkor még arany nyakörvet is vesz neki. Bizsu. Hát jól meglesznek Zoknival. Remélni meri. Bepattant a volán mellé, gyújtást adott, és fél perc múlva már ki is lőttek, araszolva végig a délutáni lanyhuló csúcsforgalomban a tengerpart felé.
– Bakancslista. Nem szentimentális dolog ez, sokaknak van ilyen. Nekem mondjuk nincs, mert én amit akarok vagy megszerzem, vagy nem érdekel tovább a dolog!- kit akar becsapni? Igaz eddig a lány az első és egyetlen amit akar és nem kaphat meg. Lehet, hogy pont ezért akarja olyan nagyon. Mindegy is. Kapaszkodott a kormányba, és mivel itt volt vele Maria, nem akarta nagyon kihúzatni, pedig igencsak dorombolt a drágaság, és követelte, hogy tolja meg a gázpedált rendesen, ne szórakozzon vele. Maguk mögött hagyták a belvárost és kifelé tartottak a kissé szerpentinesebb úton, ami az óceánparti nyaralók felé vezetett. Itt lakott Pierre egy korábbi nyaralóból átalakított házban. Valami modell picsa villája volt, aki két év után úgy döntött meglép innen és visszaköltözik a francia riviérára. Lehet jó ötlet volt, és lehet, hogy ha egykor ő is marad a seggén, és Nizzából irányítja az üzletet, akkor most nem azon kellene agyalnia, hogy milyen módon tartsa magát távol a lánytól. Persze a felszínen igyekezett még ha nem is túl bőbeszédű, de jó társalkodó maradni. Kicsit jobban beletaposott, a kocsi pedig meglódult a feltámadó szél pedig belekapott a lány hajába. Pierre szemei kis híjján kiestek, úgyhogy előre nyúlt a lány lábai felé, hogy a kesztyűtartóból kivegye a napszemüvegét.
– Bocs, csak ott tartom a napszemüvegemet.- miért más hol tartja? Óvatosan nyúlt oda, lehetőleg kerülve, hogy hozzáérjen. Mikor végre megszerezte, felbiggyesztette a szemére. Így már jobb, azok legalább nem fogják elárulni, amikor a sötétített lencséken keresztül oldalra néz a lányra. Idegességében még egy fokozattal feljebb kapcsolt, a motor felbőgött, a kerekek megkapartak. A sebesség legalább nagyobb összpontosítást igényel, és addig sem azon agyal, hogyan ne nézzen oldalra lopva azokra a barna szélben táncoló tincsekre.



Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Okt. 31, 2015 6:43 pm Keletkezett az írás






Pierre & Maria


Az igazság az, hogy még mielőtt elindultam volna, egész sokat meg kellett tudnom Pierre-ről. Muszáj volt, ha egy fedél alatt fogunk lakni. Éppen ezért is nyaggattam annyit Lucas-t, hogy meséljen nekem az öccséről. De azon kívül, hogy imádja a gyors autókat és a nőket, semmi épkézláb és használható információt nem sikerült kiszednem belőle. A jövendőbeli apósomat és anyósomat, meg végkép nem szerettem volna ilyesmivel zaklatni, így maradt Viktor. Nagyon rendes és kedves ember, akinek a helyén van a szíve és az esze is. Talán először is vele kellett volna beszélnem, Ő sokkal több olyan dolgot elmondott amit majd hasznosítani tudok a közel jövőben. Többek között azt is, hogy Pierre nem nagyon rajong semmilyen állatért. Ami elég zavaró, már csak Bizsu jelenléte miatt is. De azért tényleg nagyon remélem, hogy sikerül majd megbékélniük egymással. Mert ugyan mind a ketten más és más személyiséggel bírnak csak összecsiszolódnak. Én meg majd alkalmazkodom, az úgy is könnyen megy.
- Ohh.. Ez igazán kedves tőled. Csak úgy, mint az, hogy megengedted, hogy beköltözzek. – tértem rá a lényegre. Lehet, hogy ahhoz túlságosan fáradt vagyok, hogy gyorsan reagáljak, de ahhoz, nem, hogy bunkó módon viselkedjek. Mindenképpen szeretném neki valahogy meghálálni ezt a kedves és nagyvonalú gesztust, még úgy is, hogy nem teljesen önszántából tette.
- Örülök, ha így gondolod. Talán így jobban megismerhetjük egymást. Ezáltal könnyebb lesz az összecsiszolódás. – válaszoltam mosolyogva, miközben átadtam neki a csomagomat, és felvettem bizsut, aki feltűnően nyugis volt. Lehet, hogy őt is megviselte az utazás, vagy Pierre az a személy aki pasi és mégis képes elviselni. Ami persze a sors egy újabb fura húzása lenne, de végső soron mégis jól jönne, hosszú távon.
Beültem abba a csoda járgányba, amit eddig még csak képeken láttam és az ölemben tartva Bizsut és a csokrot vártam, hogy a jövendőbeli sógorom kövesse a példámat. Amikor elindultunk kifelé a kissé zsúfolt reptéri kihajtó felé, eszembe jutott Lucas. Megígértem neki, hogy aha megérkezek akkor felhívom, de nem most. Most arra szeretnék koncentrálni, hogy minden új látványt, illatot és érzést magamba szívjak és arra, hogy a lehető legtöbbet tudjak beszélgetni Pierrel, úgy hogy nem tud „elmenekülni”.
- Mert te megteheted, de vannak olyanok, akiknek csak az álmodozás marad. – vágtam rá hirtelen, pedig nem volt semmi abban amit mondott. Csupán, az zavart, hogy akiknek van pénzük sokan elfelejtik, hogy nem mindenki úgy születik. Van aki minden nap, minden perccel megküzd azért, hogy megélhessen.
A város nyüzsgő, hangjai után, ahogy egyre távolabb kerültünk mindentől sokkal szabadabbnak éreztem magam. A környezet, a zajoktól, szmogtól és embertömegektől mentes terep, sokkal inkább volt az én világom. Amikor kicsi voltam, mindig arról álmodoztam, hogy apa ott hagyja a katonaságot, veszünk egy kis házat a semmi közepén, mindentől távol és boldogan élünk ameddig meg nem halunk. De sajnos ebből semmi nem jött össze, és azóta felnőttem. Be kell látnom, hogy nem minden olyan mint amilyennek szeretnénk, de talán, egyszer minden álmunk valóra válhat. Csak kitartónak kell lenni.
Pontosan úgy, ahogy egy párkapcsolatban is. Számtalan olyan embert ismerek akik szeretik egymást, de abban a pillanatban amikor egy kisebb problémába ütköznek, amit szerintük nem tudnak áthidalni, külön utakon folytatják tovább. Jó, nyilván vannak olyan dolgok amiket nem lehet megoldani, de küzdeni kell. Nem szabad csak úgy feladni, kivéve, ha már tényleg nincs esély arra, hogy megoldják a problémákat. Lucas és én is rengeteg parázsvitán vagyunk már túl, de mégis kitartottunk egymás mellett. Még most, ennyi kilométer távolságból is megbízom benne annyira, hogy el tudjam magam engedni, és azzal foglalkozzak ami érdekel.
Gondolataimból az autónk „doromboló” hangja és a gyorsulástól keletkezett szélroham rángatott vissza. Aminek következtében a frizurám csak még inkább egy kesze-kusza madárfészekre kezdett el hasonlítani. De most már úgy is mindegy. Majd rendbe szedem magam, ha sikerül letusolnom, és némi tápláló kaját magamba tömnöm.
Még mielőtt nagyon bele mertem volna merülni egy újabb szótlan gondolatmenetbe, Pierre keze megindult a lábaim felé, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megfeledkezett róla ki is ül most mellette. Arról hogy most nem az egyik „barátnőcskéje” ül itt, hanem én. De aztán a gyors magyarázatával sikerült elérnie, hogy totálisan idiótának érezzem magam.
- Ööö, persze, csak nyugodtan. De ha szóltál volna szívesen oda adom. – feleltem egy picit elpirulva.
Mégis hogy lehetnek ilyen előitéleteim vele kapcsolatban? Szereti a nőket, na és? Akkora bűn ez? Végtére is nem kötelezte el magát. Meg egyébként is, ki vagyok én, hogy ezért megszóljam? Azt csinál amit akar, egyszer csak úgy is lecsillapodik, és megtalálja az igazit. Addig meg élvezze csak a saját kis életét. Mindenki ezt teszi, csak éppen mindenki másként.
- Kérdezhetek valamit? De nem kell rá válaszolnod ,ha nem szeretnél. Csak kíváncsi vagyok. – fordultam felé miközben próbáltam kifürkészni a reakcióját.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 02, 2015 8:59 am Keletkezett az írás





Maria & Pierre



Ahogyan hajtottak végig az óceáni szerpentinen arra gondolt, amikor először ideköltözött és Dominik-el elmentek megnézni a házat amit végül megvásárolt, akkor még ezerszer is jó ötletnek tartotta az ideköltözést. Hogy minél messzebb legyen a lánytól, és egyáltalán az otthoni közegtől. Valahogyan soha nem ápolt jó viszonyt a szüleivel, csak a nagyapjával. Gyakorlatilag tőle tanult meg mindent. Egészen kisgyermek kora óta úgy járt Victor nyomában mintha az árnyéka lenne, és az öreg ezt nem bánta, még akkor sem ha a fia, Pierre apja ezt nem nézte jó szemmel. Mit érdekelte őt mit gondol, ha egyszer erre a kölyökre fordítják a legkevesebb figyelmet? Igaz kicsit talán kezelhetetlen is volt. Gyakran keveredett összetűzésbe a társaival, igen korán megtanulta az ököljog fogalmát, és ha valami nem tetszett neki, akkor annak érvényt akart szerezni bármi áron. Mert ilyen volt ő, és ezen nem is nagyon fog változtatni. Victor megtanította arra, hogy miképpen védje meg ami az övé, és soha ne akarjon többet mint amit birtokolni tud és védelmezni. Talán ezért is akarta annyira ezt a lányt, mert tudta, hogy ő mindent meg tudna neki adni, ellentétben a bátyjával, akit nem tartott többre mint egy puha pöcs, aki csak a könyvei felett görnyed. Még egy tisztességes fegyverrel sem tudott bánni, hogyan akar bármit vagy bárkit megvédeni? Persze a külvilág számára ők csak egy egyszerű család voltak, akiknek jól menő üzleteik voltak, néhány közepesebb kaliberű ékszer üzlet Párizs belvárosában és egy Lyonban. Victor nagyon ügyelt a látszatra és nem utolsó sorban mindig tudta mikor, mit kell mondani, mennyi az az információ amit a külvilággal megoszthat a családról. Pierre éppen ezért választott egy olyan tevékenységet aminek még hírből sincs köze az ékszerekhez, és ezáltal talán nem került annyira előtérbe. Mióta pedig az óceánon túlra költözött még inkább el tudott rejtőzni az európai tekintetek elől. A nagyapja ügyelt arra, hogy az információ áramlás szabad legyen, de ne keltsenek senkiben gyanút. Éppen ezért nem tudta felfogni, hogy akkor mégis miért, miért küldik ide Maria-t, miért kell neki még egy gondot a nyakába venni, ha nem lenne elég még az ő nyűglődése is mellé? Szenvedett rendesen, és azon gondolkodott, hogy ha már most ennyire nehéz elviselni a lány közelségét, hogyan lesz képes azt megtenni az elkövetkezendő hónapokban és években? Erőt kell vennie magán nem viselkedhet úgy mint egy nyeretlen kétéves, nehogy már egy lány legyen aki ennyire gallyra vágja az önérzetét és úgy egyáltalán. Különben is miafasznak foglalkozik az egésszel, amikor világos volt az utasítás, még csak gondolati szinten sem járhat a fejében a lány, úgyhogy menjen szépen minden tovább ahogyan eddig. Victor megmondta, hogy eddig sem okozott neki gondot összeszedni valami nőt, nehogy most kezdjen sírni mint a fürdős kurva, hogy ott lakik nála Maria. Ha kell akkor béreljen lakást a belvárosban és intézze ott az efféle ügyeit. Ezt fogja tenni, nincs más lehetőség, nem akarja olyan helyzetbe hozni a lányt, hogy rosszul kelljen magát éreznie, ha reggel a konyhában egy barnával, szőkével vagy éppen vörössel fut össze....bár esélyesebb volt a barna, ez volt Pierre gyengéje. Ki tudja miért? Kapaszkodott a kormányba, és még feljebb kapcsolta a sebességet, látta, hogy Mariat nem zavarja egyáltalán, sőt mintha még élvezné is a dolgot. A napszemüveg említése kapcsán csak egy félmosolyra húzódott a szája.
- Ne vedd magadra de nem szeretem ha a dolgaim között turkálnak! Ott van pár olyan dolog is, amin nem szeretném ha megakadna a pici kezed. – nem így szánta a mondatot, de így jött ki. Példának okáért a Smith and Wesson is ott pihent az autós könyvek és rongyolt térképek alatt. Meg egy pár doboz óvszer, soha nem lehet tudni alapon.
- Csak tudod nem nagyon szokott ebben az autóban ülni más rajtam és Dominiken kívül, az ő lábát meg még véletlenül sem tapogatnám össze.- nézett oldalra a lányra nevetve, bár a napszemüveg sötét lencséjén keresztül nem látszott, a szemei is mosolyogtak.
- Mármint nem úgy értem, hogy a tiédet még véletlenül is, de az övét még annyira sem véletlenül. Bassza meg ebbe belezavarodtam, ne haragudj!- bár elnézést kért, még mindig jót derült a saját hülye magyarázkodásán. Kitekintett oldalra az óceán felé, ma szokatlanul nyugodt volt a víz, ellentétben az ő rendesen háborgó lelkével.Kezét kényelmesen pihentette a kormányon, a másik a sebváltóra simult, az emelkedőn visszakapcsolt hármasba, a kocsi pedig felbőgött és meglódult.
- Egyébként a bakancslistád....nem akartalak ám vele megsérteni. Csak tudod, vannak helyzetek, amikor az ember nem ér rá álmodozni, és nem ér rá azzal foglalkozni, amit éppen el akar érni, mert ott és akkor cselekedni kell. Hidd el néha azt kívánom, hogy bárcsak tudnék úgy álmodozni mint például te.- azt már csak magában tette hozzá, hogy ha ilyesmit meg is tesz annak a tárgya legtöbbször éppen Maria, de inkább csendben maradt. Amúgy sem volt az a sokat pofázós fajta, bár azért ő is el tudta ereszteni magát ha úgy adódott. Például ha jót evett és utána egy pohár bordeux-ival kiültek az öreggel a kertbe, nézték a dombok felett elnyúló lemenő napot, és azon morfondíroztak, hogy mennyi ilyen naplementét láthatnak még együtt. Az ő világukban a veszély jóbarát, és az, hogy bármelyik pillanatban magadra haragíthatod a befektetődet mindennapi velejárója az életüknek. Megint oldalra nézett és a napszemüveg lencséje felett egyenesen az apró, gombszemű kutya képébe bámult, aki meg éppen őt nézte kitartóan. Ez meg mi a francot bámul rajta? De elég kitartóan teszi. Ha így akarja őt megfélemlíteni, akkor nagyon rossz úton halad. Pierre nem az a beszari tipus, kis fehér bolyhos szőrgombócoktól meg főleg nem. Megint az utat nézte, de egyszerűen magán érezte a kutya tekintetét.
- Te figyelj, észrevetted, hogy a kis kedvenced engem stíröl? Ennyire látszik rajtam, hogy nem bírom a kutyákat? – tisztán emlékszik most már, hogy miért nem szereti őket. Gyerekkorában egyszer vigyáznia kellett Victor kutyájára egy hétig, mert az öreg üzleti útra ment valahova Ázsiába. Pierre pedig mindig úgy érezte, hogy a kutya túl sokat lát belőle, túl jól kiismeri őt, azt pedig rühellte. Nem szerette ha belelátnak, és onnantól, egyszerűen hallani sem akart róla, hogy neki egyáltalán kutyája vagy bármifajta állata legyen. Őt ne akarja egyik sem ismerni, ne akarjon a kedvébe járni. Valószínű itt leledzett a probléma gyökere, az már csak hab a tortán, hogy a szőrtől a falra mászott, attól, hogy ott klaffognak a kövön és a parkettán attól meg még inkább. A szerpentin egy egyenesbe fordult, és innentől már házak és szépen gondozott előkertek tűntek fel. Már nem voltak messze, az egyenes szakaszon meg még inkább felgyorsított, látta a lányon, hogy nem fél, ez pedig külön jó pont volt a szemében, mert ő meg imádta a sebességet. Nem véletlenül voltak gyors autói.
- Persze kérdezz nyugodtan, igyekszem válaszolni. De minden büntethetőségi kérdésre csak az ügyvédem jelenlétében válaszolhatok.- próbálta a dolgot eltréfálni, aztán oldalra fordult, és a sötétített lencsén keresztül nézett a lányra. Fáradtan és elgyötörten is mennyire gyönyörű!
- De amúgy persze nyugodtan kérdezz, amit csak szeretnél, igyekszem válaszolni.- igyekezett a napszemüveg mögé bújni, hogy ne nagyon lehessen látni semmit belőle, persze a vékonnyá húzódó szája elég árulkodó volt.




Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Nov. 02, 2015 8:22 pm Keletkezett az írás






Pierre & Maria


Ha másért nem is de a környezetért mindenképpen megérte eljönni ide. Egyszerűen csodaszép, nem véletlen, hogy a bátyám is szeretett volna eljutni ide. A gyönyörű kilátás, a szerpentines utak, a nyüzsgő nagyváros. Egyszerűen minden olyan, mint azokban az ömlengős turista blog bejegyzésekben, vagy talán még jobb is. Igaz, hogy még egy napot sem dolgoztam itt rezidensként, sőt még a kórházban sem voltam bent, de az biztos hogy szeretni fogom a helyet. Bizsu az Bizsu, őt minden bizonnyal nem fogja annyira lekötni ez az egész. Neki csak az ágyikója a játéka, kaja és végső soron a gazdija kell. Nem kell sok a boldogságához. Ez talán közös bennünk, hiszen nekem sincsenek nagy elvárásaim, vágyaim. Viszont az az egy ami lenne, arra még várnom kell egy kicsit. Lucas. Nem is értem. Akivel eddig találkoztam és beszéltem vele arról, hogy Lucas és én össze fogunk házasodni, azzal jön, hogy jól gondoljam át a dolgot. Meg mindenféle marhaságokkal jönnek, hogy „ A jó kislányok, mindig a rossz fiúkat szeretik!” , na és? Nem lehetnek kivételek? Lucas a tökéletes választás lenne mindenkinek. Okos, művel, kedves, romantikus és mindennél jobban szeret. Kell ennél több? Szerintem nem, de ott van például Francesca, a legjobb barátnőm. Ő kerek perec kijelentette, hogy bolond vagyok, ha nem szakítok Lucassal, mielőtt eljövök Sydney-be. Egyrészt azért mert a távolság úgy is kinyírja majd a kapcsolatunkat, másrészről, meg azért mert ha igazán szeretne és velem akarja leélni az életét akkor keresett volna a közelemben egy egyetemet és itt diplomázik le, arról már nem is beszélve, hogy lepasszolt a tesójának megőrzésre, mint valami kisállatot.
Mondanom sem kell, hogy mennyire összevesztem vele, de talán csak azért mert a lelkem mélyén tudom, hogy van abban valami amit mond. De ettől függetlenül nem szeretném ilyen könnyen feladni a kapcsolatunkat. Ahhoz már túlságosan is sokat melóztunk rajta és egyébként is szeret és én is szeretem, ennél pedig nem is kell nekem több. Bár volt olyan is akitől azt kaptam, hogy nem is vagyok szerelmes, csupán csak egy pénzhajhász vagyok, aki ráakaszkodott Lucasra és csak kihasználom Őt és az egész családját. Hát köszönöm szépen, de aki ilyet mer állítani rólam az nem ismer. Soha nem hajtott a pénz, a hírnév és a csillogás. Világ életemben örültem, hogy átlagos lehetek és nem valami csilli-villi „híresség”. Valahogy ez az egész nem köt le, nem olyan fajta vagyok, és ha éppen nem az orvosira jártam volna, akkor még azt is ki merném jelenteni, hogy bele van kódolva a génjeimbe, hogy ez az egész egy fikarcnyit se érdekeljen.
Nem úgy, mint a lábaim mellett matató srác megjegyzése. Szóval nem szereti ha a dolgai között turkálnak. Hmm… Nem mint ha szándékomban állt volna turkálni a cuccai között, de ez egy picit akkor is felizgatta a fantáziámat. Mégis mit rejtegethet? Bár azok alapján, hogy milyen rejtélyesen viselkedett, bármikor amikor találkoztam vele, bármit… na jó majdnem bármit el tudok róla képzelni.
- Nem veszem magamra. Egyébként sem szokásom más dolgai között turkálni. – feleltem, ügyelve arra, hogy pontosan az Ő szavait használjam.
De mire befejezhettem volna már jött is a magyarázkodásával. Mint ha egyáltalán szükség lenne rá. Ha nem szeretné, hogy hozzá érjek a dolgaihoz oké. Akkor nem fogok. Nem kell ezt túl bonyolítani, sőt a mentegetőzni sem kell. Nem tudom eddig milyen lányokkal volt dolga, de jobb lesz ha megtanulja, hogy nem vagyok olyan mint bárki más.
- Nyugi értem, hová is szeretnél kilyukadni. – nevettem rá jókedvűen.
Egyáltalán nem zavart, hogy így belebonyolódott a mondanivalójába. Sőt, egész vicces is volt ahogy ott próbálta megmagyarázni a semmit.
- Elhiszem. Csak vannak olyan hozzád hasonló emberek akik Mindenféle szemrebbenés nélkül megengedhetnek maguknak bármit és vannak olyanok akiknek még azért is meg kell küzdeniük minden nap, hogy enni tudjanak. Én ismerem mind a két oldalt általatok és éppen ezért jobban megbecsülöm azt amim van. A családom, a barátaim, a szerelmem , sőt az egész életem. És a mi szakmánkban könnyen megfigyelhető, hogy milyen rövid is az élet. Egyik nap még élsz és teszed a dolgod, a másik nap meg paff és kész. Nem azt mondom, hogy én nem értem a meg az élj a mának élet felfogást, de vannak olyan dolgok amikkel kapcsolatban nem éri meg rohanni, mert így sok apróság mellett is elmész, amik később fontosak lehetnének az életedben. És már megint túl sokat beszélek… Bocsi, de néha előfordul. – kuncogtam saját magamon és azon, hogy megint mennyire belendültem.
Komolyan néha annyit fecsegek össze-vissza, hogy én saját magam kiakadok rajta. Nem még azok akiket boldogítok a végeláthatatlan szóáradatommal. Valahogy le kell magam erről szoktatni, mert nem éppen kifizetődő, hogy ha mondjuk egy műtét kellős közepén rájön a szófosás és csacsogok ott mindenféle badarságokról.
Ahogy elhagyták Pierre ajkait a szavak, egyből Bizsu felé fordítottam minden figyelmem és kedves mosoly terült szét az arcomon. Meglepő módon most először érzem azt rajta, hogy nem találja a „szavakat”, bármennyire is furán hangzik. Amennyire ismerem őt, most még azon vacillál, hogy akkor kedveljem e, vagy sem. Nagy dilemma, de azok alapján, hogy ennyi idő elteltével, otthon már rég ki kellett volna őt zárnom egy másik szobába, ha Lucas ott van nálam, talán joggal mondhatom, hogy kedveljük Pierre-t. Legalább is Bizsu szemszögéből, én egyenlőre még vacillálok, de ha nem csinál, vagy mond semmi olyat amitől meggondolnám magam, akkor azt hiszem én is inkább a „kedvellek téged Pierre” válasznál tenném le a voksomat.
- Ő egy önálló személyiség. Mindenkiről meg van a saját véleménye, és ahogy így elnézlek titeket, téged kedvel, ellenben a bátyáddal. Komolyan mondom, ha Lucas átjön hozzám, tisztára meg van kergülve a kisasszony. – magyaráztam mosolyogva a volánnál ülő Pierre-nek, miközben megvakargattam a kiskutyán fültövét.
Fogalmam sincs arról, hogy mi alapján válogat a kiskutyám. „Szeretem” és „Nem szeretem alapon”, hiszen Pierre és Lucas egy család, egy gén állomány és mégis. Na ezért is nem fogom én soha jobban megérteni az állatok lelkivilágát, még így se, hogy szinte minden szabadidőmet köztük töltöttem a menhelyen és a lovardában.
- Tudod rengeteget gondolkoztam rajta, hogy megkérdezzem e, de talán így lesz a legjobb. Már csak azért is, hogy kitaláljuk, hányadán is állunk egymással. Szóval… Tudom, hogy ezzel már Lucas is nyaggatott, hiába tagadja, ismerem már, mint a tenyerem. Szóval… Az eljegyzési vacsorán, valahogy olyan furcsa voltál. Nem is tudom, mint aki haragszik rám, vagy nem is tudom. Meg aztán csak úgy eltűntél mindenféle köszönés vagy jókívánság nélkül. Esetleg velem volt gond? Mondtam vagy tettem valami olyat amivel megbántottalak? Mert ha igen akkor ne haragudj nem volt szándékos. – mondtam ki hangosan amit gondoltam. Végtére is nem árt ha tisztán lát az ember, főleg valaki olyannal fog összeköltözni, mint Pierre.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 03, 2015 1:22 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre




Jó lenne ha legalább két értelmes mondatot képes lenne összehozni, ami nem magyarázkodás, és nem valami hülye mellédumálás. Alapvetően nem volt soha baja azzal, ha egy nővel kellett beszélgetnie, még a fortélyokat is sikerült megtanulnia, hogy mikor kell hallgatni, mikor kell valami orbitális közhelyet benyögni, aminek mégis olyan hangsúlya van, hogy az adott nő elolvadjon tőle. Persze ezek legtöbbje könnyűvérű volt, és kizárólag egy dolgokra utaztak, akárcsak ő. Ezek tiszta helyzetek voltak, nem követelt senki a másiktól többet, mint amit amúgy is adni tudott. De ez csupán a szórakozás része volt, és nem erről szólt az élete. Neki mindig mindenhol ott kellett lennie, figyelni amire csak lehet, és az üzlet minden apró kis szála az ő kezén futott végig. Nem csak az autószaloné, hanem Victor ázsiai és csendes-óceáni kapcsolatainak teljes hálózata, amely néha nem volt egyszerű. Próbálj meg egy kínaival és egy filippivel közös nevezőre jutni! Néha több volt a rejtett fegyver az adott tárgyalás helyszínén mint amennyien egyáltalán megjelentek rajta. Igaz Pierre mindig megmaradt pusztán annak, aki elintézte az üzletet A és B között, a konfliktusok lerendezése nem rá hárult, Victor soha nem várta volna el az unokájától, hogy ezt megtegye, noha tudta, hogy a fiú időnként elég forrófejű és kegyetlen is tud lenni. Talán pont ezért nem engedte komolyabb akciók közelébe. Ha Maria csak a felét is sejtené annak, hogy miért van akkor különbség Pierre és Lucas között, valószínű szóba sem állt volna vele, nemhogy hozzá költözik. Persze megfordult ez az ő fejében is, hogy kitálal az egészről, hogy lássa a lány ostoba ötlet volt az egész, és hiába nyomják annyira az egészet a család részéről a fiú nagyon nem örül neki. Még mindig nem volt benne biztos, hogy képes lesz bárminek is ellenállni, és mióta a reptérről elindultak ez csak erősödött benne. De azért nem kell őt félteni annyira nem egy nyápic, hogy visszavonulót fújjon vagy éppen elkezdjen hisztériázni mint valami picsa, nem ez volt ő. De a kemény külső mögött egy olyan ember lakozott, akit ez a lány képes volt pusztán a jelenlétével kibillenteni a nyugalmából. Össze-vissza beszél hülyeségeket, napszemüveget rak fel, pedig napsütésnek azért nem nevezhető a fátyolfelhők mögül néha előbukkanó ausztrál ragyogás. Maria hangjában vél felfedezni némi szemrehányást a dolgait illető kutakodás kapcsán de nem szól rá semmit. Ráhagyja, felesleges szócséplésbe már nem megy bele, így is kellően bolondot csinált magából. Méghogy tapenolás, meg kesztyűtartóban turkálás! Ekkora barmot, mint Pierre! Egy ideig nem is szól, de amellett nem tud elsétálni, hogy a kis bolhazsák őt nézi kitartóan. Néha oldalra pillant, és a napszemüveg pereme felett bámul bele ő is a kutya képébe. Persze nem szőrös szívű ő, és ahogyan mozgatja a kis dög az orrát, nevetésre ingereli. Kicsinek kicsi...amúgy szép, fehér...és Mariahoz tartozik. Neki meg ennyi bőven elég, bár azért a szívébe nem fogja zárni, főleg, ha a Grand Car nézése közben belekapaszkodik az asztalra feldobott lábaiba. Na akkor főleg nem lesznek haverok. Maria kifakadása kapcsán, mely a maga módján szelidre sikerül ugyan, felkapja a fejét.
- Magam fajta és szemrebbenés nélkül? Nem tudom mit mondtak rólam pontosan, a családom, ahogyan arról sincs pontosan fogalmam, hogy mit gondolsz rólam, rólunk? De egyet biztosan mondhatok neked Maria. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de mindenért amim van megdolgoztam. Tizenhét éves korom óta melózom. Egy tetves kis fényező műhelyben kezdtem a Roui Lavignon-on a külvárosban, ahol ha nem figyeltél oda, akkor mire beértél gürizni még a cipőt is lecsórták a lábadról. Mindeközben a bátyám a seggét meresztette az egyetemen, a másik meg két kézzel szórta a pénzt a francia riviérán, és kortyolta egyik drága francia pezsgőt a másik után és zabálta a kaviárt.- remélte, hogy a szavaival nem fojtotta belé azt az édes kuncogást, mert az bizony zene volt füleinek. Vidám volt ez a lány, rezgett és zizgett, és ha jobban belegondol, ez bizony rohadtul tudott hiányozni az életéből. Szóval ő is visszafogta egy kicsit magát, nem akarta gyakorlatilag az első órák valamelyikében lerohanni, de vannak bizonyos dolgok amiket tisztázni szeretett volna. Bármit is állítottak róla, azért nem mindenben rossz ő. Csak valakinek a családban azt a feladatot is fel kellett vállalnia, hogy Victor jobb keze lesz. Az apja ilyen szempontból elég töketlen volt, a bátyjai meg szintén valami rózsaszín romantikus álomvilágban éltek, azt gondolták, hogy ezt az álom luxus kivitelben életet a télapó tolta a seggük alá. Pedig ebben nagy része volt a Borásznak, Aaronnak, Victornak és neki, Pierre-nek. Csak ami nem tudjuk honnan érkezik, ellenben van, arról megfeledkezünk. Azt már hozzá sem teszi, hogy amikor kiderült a diabétesze egy olyan országban érte a roham valahol Afrika valamelyik eldugott kis porfészkében, ahol az orvosi ellátás egy darab lefertőtlenített székből, meg pár lejárt szavatosságú fájdalomcsillapítóból állt. Ha akkor Aaron nem száguldja át eszement tempóban az utat a másik városig, ahol már kórházi sátor is volt, Pierre valószínű most nemhogy nem beszélgetne itt Mariaval, hanem úgy egyáltalán nem is lenne.
- Sajnálom. Nem így akartam kifakadni. Amúgy beszélj nyugodtan, kedvelem amikor beszélsz.- próbált valamiféle biztató mosolyt is ráerőltetni az arcára, de leginkább egy vicsorgásra sikeredett, úgyhogy nem is igazán erőltette tovább a dolgot.
- Ezzel amúgy csak azt akartam elmondani, hogy mindenki irigyel valakit valamiért kimondva vagy éppen kimondatlanul. Mégis mindenkinek a saját életét kell élnie, amit rajta kívül senki nem ismerhet jobban. Logikusan.- na igen ha már irigység, akkor neki elég szépen kijutott belőle. Mintha csak most jutott volna el a tudatáig, hogy vacsorát ígért Marianak. Na az is fasza lesz, elég kényelmetlenül érzi magát már így is, nemhogy még ott üljön szembe az asztalnál a lánnyal, és bámulja folyamatosan. Pont ettől menekült egykor annyira, mert tudta, hogy ő sosem volt az a megjátszós fajta ha ilyen dolgokról volt szó, és sosem rejtette véka alá a véleményét, vagy éppen az érzelmeit ha voltak. Mert voltak neki is, mint már említettem Pierre nem volt kőszívű, csak egyszerűen más közegben mozgott, ahol a dominancia érvényesült. Vagy érvényt szerzel neki bármi áron, vagy elbuksz, ez ilyen egyszerű. Szóval vacsora valami étteremben. Zene is kell, ilyen szempontból megrögzötten szentimentalista volt. Meg ha már a bátyjainak kijutott az efféle dolgokból ő is ki akarja élvezni, még akkor is ha egy olyan lánnyal kell ezt megtennie aki a sógornője lesz. Majd próbálja ezt észben tartani. Csak remélni meri, hogy Maria szeret táncolni, mert ő igen, noha nem sok alkalma van rá. Az alkalmi nőket nem vitte táncolni. Illetve igen, de az másfajta tánc volt. A kedvenc filmje is mi másról szólhatna mint a nőről....és benne Al Pacino egyszerűen fenomenális. Victor mindig azt tanította neki: „A nők ékszerek, és attól függ a ragyogásuk, hogy miként bánsz velük.” Maria pedig kiragyogott mind közül. A kutya és Lucas viszonyának kapcsán azonban hatalmas hahotázásba kezdett. Ez most őszinte nevetés volt részéről.
- Höhh! Lucast a kutya se szereti? – igyekezett nem túl pofátlan stílusban folytatni, de ez a dolog most a meglepetés erejével hatott rá, és nem tudta leplezni a derültségét.
- De megmondom én miért van ez. Ez a kis hófehér királylány nem tud mit kezdeni az ellenállhatatlan vonzerőmmel. Megbűvöltem amíg nem figyeltél.- tolta le a napszemüveget az orrán és ahogyan elnézett a pereme felett rákacsintott a lányra majd a kutya felé megmozgatta a szemöldökét.
- Ettől még nem leszünk jóban, de egy jó pontot szereztél nálam, fehér gombolyag.- visszatolta a szemüveget, majd az utat figyelte. Már nem nem voltak messze, még egy bő negyed óra és megérkeznek, mert a kis utcák után a szélesebb utak következtek mely levezetett a tengerpartra, ahol Pierre villája is volt. Az előbb keletkezett jókedvét azonban fokozatosan törte le az amit Maria kérdezett a maga zavart módján végül. Egy darabig nem is válaszolt, csak elfordította a fejét, és az alkarját megtámasztotta kényelmesen a vezető oldal felőli ajtón, ujjai alatt kifehéredett a sebváltó. Van érzéke a lánynak tökéletesen beletalálni a közepébe a dolgoknak és még csak meg sem érkeztek. Mondjuk talán jobb is, hogy ezt még a kocsiban kérdezte meg, lehet, hogy amikor már nincs rajta a napszemüveg és mondjuk a házban vannak, már nem tudna ilyen könnyen válaszolni. Nem mintha olyan könnyen tudna most is. Hogy hányadán állnak...hát az igazság az, hogy kurvára nem tudja hányadán áll vele Maria, de, hogy ő mocskosul oda van még mindig érte és megőrül a közelségétől az biztos. Ezt is odavághatná, meg játszhatná a kemény faszagyereket is, hogy rémeket lát nincs semmi baja. Inkább végül az aranyközép utat választja. Nem néz rá, az utat figyeli miközben beszél.
- Nem tettél semmit, akkor nem veled volt a baj, hanem velem. Tettem valamit, illetve gondoltam valamit, amit nem kellett volna. Ezt megbeszéltem a nagyapámmal, de mivel ennek egy része a családomhoz köthető, jobbnak láttam ha nem zavarom ott tovább a családi idillt. Talán neked is feltűnt, de én mindig is kilógtam onnan. Szóval ha azt vesszük nem nagyon érzem a szülői házban annyira otthon magam, mint mondjuk a nagyapámnál.- a válasz egyszerű volt, lényegre törő és ha azt vesszük az igazság is benne volt, még ha nem is mondta ki szó szerint. Nem Maria hibája, hogy Pierre beleszeretett, nem Maria hibája, hogy akkor neki nem volt tovább ott maradása, mert úgy érezte megfullad a közelében. Akkor volt a legintenzívebb és úgy érezte a lány olyan erőteljes kisugárzással bír, mint valami kibaszott parfüm, amit egész életében képes lenne magán érezni.
- Rád haragudni? Sacra Bleu, dehogy! Te egy kedves, gyönyörű és figyelmes lány vagy Maria. Nem hiszem, hogy valamiért lehetne rád haragudni....hacsak ezért a kis féltékeny kislányért nem- próbálta elviccelni a dolgot és csak egy kicsit fordult oldalra, hogy a kutya felé bökjön, majd megint az útra figyelt, már közel volt hozzájuk az óceán. A víz hűvösét idáig lehetett érezni.
- És őszintén szólva a bátyám egy barom! Ha az én menyasszonyom lennél hétszentség, hogy nem engedtelek volna el a közelemből! Nemhogy a bátyámhoz, öcsémhez bármelyik családtagomhoz, hanem sehova! Vagy megyek én is!- bökte ki végül ami a csőrét baszta már egy ideje. Ezzel csak nem mond rosszat. És különben is igaz.



Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 05, 2015 11:34 pm Keletkezett az írás






Pierre & Maria


Tudom jól, hogy nem kellene ekkora ügyet csinálnom ebből az egészből, de valahogy mégis rosszul érint a dolog. Nem is tudom miért. Talán azért mert valaki olyan mondja ezeket akivel szeretnék törődni, valaki olyan aki a családom része lesz, nem is olyan sokára. Vagy csak megint elkapott a gépszíj és nem tudok leállni, még akkor sem, ha a másik is legalább olyan jól érvel, mint én.
- Én megértelek téged. De te is beláthatod, hogy ha nincs a családod, és legfőképp Victor a hátad mögött, akkor valószínűleg nem tartanál ott, ahol most tartasz. Ez a „szerencse” pedig nem mindenkinek adatik meg. - vetettem rá egy pillantást, miközben felé fordítottam a fejem.
Az amit a testvéreiről mondott, na az egy fél pillanat alatt világossá tették a képet előttem. És sokkal jobban megértettem most már. Tény és való, hogy a legidősebb Larbaud fiúval ez alatt a sok év alatt talán kétszer ha találkoztam, de akkor is inkább az alkohol illata és a vesztesek csalódottságát véltem felfedezni rajta, mint sem a jómódú úri fiú jellemvonásait. Lucas, Ő Lucas, de azt hiszem ezt nem is kell ragozni. Meg egyébként is vele sokkal elfogultabb lennék mint bármelyik családtaggal. Viszont Pierre jól láthatóan mindenféle szempontból kilóg a sorból. De ez nem baj, végtére is minden családban van egy feketebárány, akit mindenki messziről elkerül. Aztán a végén mégis mindenki rá jön, hogy szüksége van rá, mert az élet nélküle nem olyan móka és kacagás.
- Figyelj Pierre, nekem fogalmam sincs arról, hogy a háttérben mi zajlik a családodban. De annyit még én is észrevettem, hogy jobb ha nem is ütöm bele az orrom a dolgokba. Nálatok mindenkinek meg van a saját személyisége. Én személy szerint csak egy kívül álló vagyok, aki próbál megérteni és elfogadni minden álláspontot. Úgyhogy nálam tiszta lappal indulsz, nem érdekel, hogy ki mit mond rólad. Rendben? – mondtam, ki őszintén amit gondoltam, miközben próbáltam az arcvonásait és reakcióit megfejteni.
Amikor közölte, hogy szereti amikor beszélek, egy kedves kis mosoly terült szét az arcomon. Annyira hasonlóak és mégis annyira mások, mármint Lucas és Pierre. Mind a kettő mellett önmagam lehetek, de más-más megvilágításban. Egy kicsit olyan mint ha két személyiségem lenne, pedig az igazság az, hogy mindez meg van bennem. Létezik a komoly, okos, felnőtt nő és ugyan akkor ott lakozik bennem, a cserfes, játékos izgő-mozgó fiatal nő is.
- Ebben egyet értek veled. Éppen ezért is nem szeretem, ha a hátam mögött intézkednek. Ne tudd meg, hogy mennyire összevesztem a bátyáddal, amikor közölte, hogy hozzád költözök. Mármint nem azért, hogy konkrétan hozzád, hanem azért mert eldöntötte nélkülem, végül is tulajdonképpen helyettem. Pedig senki nem kérte meg erre. - lendültem bele a magyarázásba és egy ismételt szóáradatba.
Ahogy elmeséltem neki a testvére és Bizsu kapcsolatát hatalmas nevetésben tört ki, amit meg is tudok érteni. Elég komikus dolog amikor egy ekkora ,kis „szoba cirkáló” ahogy apa szokta mondani, kutyus nekiesik egy nála sokkalta nagyobb embernek.
- Hát… Nem igazán. Ami ha azt vesszük elég ironikus, hiszen tőle kaptam. – válaszoltam, miközben Pierrel együtt nevetgéltem.
Aztán amikor elkezdett arról beszélni, hogy Bizsu nem tud neki ellenállni, még inkább elkezdtem nevetni, de közben mindvégi a kiskutyámat simogattam.
- Ezt ugye te se hiszed el? – nézem rá miközben játékosan felvontam az egyik szemöldököm.
Egyszerűen el sem hiszem, hogy ez a srác ugyan az, akit akkor nap azon a bizonyos vacsorán megismertem. Egyszerűen hihetetlen, hogy ahhoz képest mennyire felszabadultan tudunk kommunikálni egymással. Miközben majdnem teljesen meg tudunk feledkezni a külvilágról és arról, hogy valójában kik is vagyunk.
A mondatai és gesztusai teljesen mást árulnak el róla, mint amit bárki is gondolna róla. Vagy legalább is amit én elsőre gondoltam róla. Most viszont már kezd kialakulni bennem egy kép róla, ami nagyon is pozitív, és közel sem olyan aggasztó, mint amilyennek Lucas leírta.
- Előbb vagy utóbb, de úgy is meg fogod kedvelni. Hidd el nekem. - mondtam mosolyogva, de ettől függetlenül halálosan komolyan gondolva.
Ahogy azonban elkezdett beszélni és rátért arra mi is volt akkor nap vele, éreztem, hogy nagyon nem jó helyen vagyunk. Lehet, hogy mégis csak hagynom kellett volna a csudába ezt az egész kérdezősködést és inkább hagyni a dolgokat lassan kiforrni. Nem is értem miért erőltetem ennyire. Előbb vagy utóbb úgy is kiderült volna mi a helyzet, csak hát én, meg a türelem…
- Ümm, igen ezt nem volt nehéz észrevenni. Lucas azt mondta, hogy te vagy a kívülálló, a fekete bárány, hogy úgy mondjam. Pedig szerintem nincs így… - fecsegtem, miközben rá is eszméltem, hogy tulajdonképpen miket hadoválok én össze-vissza már megint.

Bókolt, viccelődött és tudtam, hogy amit mond az igaz, de valami akkor sem hagyott nyugodni. Valami a lelkem mélyén azt súgta, hogy valamit még titkol előlem. De tudtam, hogy nem tehetem meg, hogy most lerohanom, hiszen annak nem lenne kellemes vége, se az Ő számára, se nekem.
Viszont az az aprócska kirohanás ami ezután következett igen csak meglepett. De nem Ő az első aki hasonlókat vágott már a fejemhez. Ami pedig a legzavaróbb az egészben az, hogy igazuk van. Mindenkinek aki ezt mondja, de szeretem Lucast, és mint tudjuk a szerelem elvakít és bolondá tesz.
- Ez igazán kedves tőled, akárcsak az összes többi barátomtól és ismerősömtől. De ennek ellenére Ő a vőlegényem és tisztában vagyok vele, hogy nem tökéletes, de el kell őt fogadnom minden hibájával együtt, hiszen ez egy kapcsolat lényege, nem? – néztem rá komolyra fordítva a szót, miközben éreztem, hogy az autó szépen lassan, de biztosan lelassított alattunk.



Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:19 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Maria & Pierre
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» para-para-paradise ;; Pierre & Sansa

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: