Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 31, 2015 7:10 pm Keletkezett az írás





Jamie & Natalie



Az ágyamon ülve vártam, hogy megérkezzen az öcsém és végre hazafuvarozzon innen. Ugyanis végre elérkezett a napja annak, hogy elhagyhassam a kórházat, no persze nem végleg, csak a legközelebbi kezelésig. És ha minden jól megy, akkor sem kell majd napokig újra beköltöznöm ide, ezek közé az átkozott falak közé, csupán elég lesz bejárni a kemoterápiára. Ezt pedig én egy igazán jó hírnek könyveltem el magamban.
A holmijaimat összepakoltam a kis, bordó bőröndömbe, bár arra már nem maradt energiám, hogy összecsukjam és felemeljem a földről. De hát mi másért jár olyan sokat az öcsém mostanában a konditerembe, mint azért, hogy a beteg nővérének segíteni tudjon. Nincs igazam? Valószínűleg nincs, mert inkább a lányoknak akar imponálni, de most ebbe nem akartam belegondolni. Az első verzió jobban tetszett.
Valóságos megváltásként gondoltam arra, hogy végre hazamehetek. Ugyan szívesebben mentem volna a saját lakásomba, mintsem vissza a szülői házba, ám nem volt szívem elutasítani anyuékat. Annyira féltenek és aggódnak értem, hogy talán ha a közelükben tudhatnak, akkor kicsit megnyugodnak majd. Így hát beadtam a derekam.
A telefonom csipogott egyet, én pedig már rögtön nyúltam is érte. Megnyitottam az öcsémtől kapott üzenetet és figyelmesen olvasni kezdtem.
Nem tudok érted menni, lerobbant a kocsi. De szerveztem neked fuvart, bármelyik percben megérkezhet hozzád. Itthon találkozunk!
Fintorogva letettem a telefonomat magam mellé. Persze, lerobbant apa Range Rovere. Ami pont tegnap jött haza a szervizből, mivel apa külön erre az alkalomra megnézette, hogy nehogy előfordulhasson ilyesmi. Nem tudom, hogy az én drága testvérem mit talált ki, de egyáltalán nem örültem a szervezkedésének. Mikor egyszer hasonló "meglepetésben" részesített, akkor fél éjszakán keresztül járhattam autóval Sydney utcáit és kereshettem a részeg haverját. Ha most is valamelyik buta izomagyat sózza rám, akkor esküszöm, hogy megkergetem valahogy a ház körül. Tudom, hogy per pillanat a sima járás is nehezemre esik, de addigra összegyűjtöm minden erőmet és el kapom azt a lököttet, ha a fene fenét eszik is.
Csak egy pillanatra néztem el az ablak felé, amikor meghallottam, hogy valaki belépett a kórterembe. Mély levegőt vettem, mielőtt odafordultam volna újdonsült sofőröm felé, de nem húztam sokáig az időt, inkább mihamarabb túl akartam esni a találkozáson. Visszafordulva az ajtó felé viszont olyan ismerősön akadt meg a szemem, akire végképp nem számítottam. Szóra nyitottam a számat, de egy értelmes kérdésre sem futotta, csupán a nevét tudtam kimondani. - Jamie... - Őszintén nem számítottam arra, hogy valaha is látni fogom még. Nem mintha nem szerettem volna minden egyes szabad pillanatomat vele tölteni, de nem akartam egy olyan mázsás súlyt a vállára akasztani, mint a rák. Ez túl komoly felelősség lenne a pár randevúnk után, nem mellesleg pedig túlságosan halálos is. Bár szerencsére az én eredményeim egyelőre azt mutatják, hogy megmaradok. Viszont ebben a nyamvadt betegségben nem lehet bízni, így bármennyire is örültem az eredményeknek, nem akartam elbízni magamat. Mivel még nem gyógyultam meg, csak inkább a gyógyulás útjára léptem, már ha van ilyen egyáltalán. - Mit keresel itt? - Nem túl kedves kérdés, szebben is megfogalmazhattam volna igaz, de hirtelen ez jutott csak az eszembe. Míg a válaszára vártam, lesütöttem a szemeimet, mert képtelen voltam állni a pillantását. Annyi mindent szerettem volna elmondani neki, de nem tehettem. Nem rángathattam bele ebbe a betegségbe, még csak nem is kérhetném tőle azt sem, hogy várjon rám. Mert azzal is csak kitolnék vele. Pedig bármit megadnék azért, hogy vele lehessek...


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 01, 2015 7:16 pm Keletkezett az írás



to Natalie
i will always be for you.
right here || remélem tetszik:3 || ©

Mindig akkor tudtam a legjobban gondolkozni, mikor vezethettem.
A kocsikázás egyfajta menedékként szolgált nekem, minden zajtól és problémától. Olyankor csak én vagyok, és az út, valamint valami halkabb zene a kiválasztott válogatás cd-ről. Ez akkor sem volt másképp, mikor a kórház felé tartottam Natalie-ért.
Mikor az öccse felajánlotta, hogy hozzam el én, borzasztóan örültem, mert végre alkalmam volt arra, hogy beszéljek vele, de előtte ki akartam tisztítani a fejem. Jóval a megbeszélt időpont előtt elindultam, hogy tehessek egy nagy kitérőt a városban. De aznap a vezetés nem segített. Nem tudom, mitől féltem igazából. Talán magától a találkozástól, elvégre tudtam, hogy ez most más lesz, mint eddig. Úgy kell vele szembe néznem, hogy a betegsége tükröződni fog tekintetében és valóságosabb lesz, mint eddig bármikor. Már magával a gondolattal is nehéz volt megbirkóznom, nem voltam benne biztos, hogy fel vagyok készülve arra, hogy a kórházi ágyon ülve lássam gyengén és talán reményvesztetten is. Fogalmam sem volt, hogyan éli meg a rákot. Nem tudtam, milyen hatással van rá, hiszen előttem mindig titkolta. De nem volt tovább menekvés, zsákutcába kerültünk. Ő is, és én is.
Egy órát töltöttem azzal, hogy a városban kavarogtam céltalanul, végül leparkoltam a kórház előtt, majd miután leállítottam a motort, még tíz percig csak ültem ott, bámulva kifelé az ablakon és alaposan szemügyre vettem az egyetlen helyet, amit ki nem állhattam a világon. Homlokomat ráncolva húztam ki a kulcsot, majd mély levegővétel kíséretében próbáltam eltüntetni arcomról az összes aggodalmat és ijedtséget. Miután kiszálltam az autóból, bezártam és lassú, bizonytalan léptekkel indultam el az ajtó felé. Mikor beértem, szintén meg kellett állnom egy pillanatra és vonakodva vettem az irányt a recepció felé.
- Natalie Holloway-ért jöttem – mondtam kissé halkabban, majd meg is kaptam az útbaigazítást.
A kocsim kulcsát szorongatva haladtam a folyosón, miközben szánakozva néztem végig minden terem ajtaján, valamint betegeken, akiket láttam. Próbáltam valamiféle vidámabb arckifejezést erőltetni magamra, nem hagyhattam, hogy Natalie ezt lássa az arcomon. Nem akarom, hogy azt higgye, szánalomból vagyok vele, mert sajnálom. Nem ezért akartam segíteni és nem is ezért akartam vele maradni. Ennek jóval több oka volt ennél.
Mikor odaértem a kórteremhez, sóhajtottam egy kisebbet, majd egy halvány mosollyal az arcomon léptem be. Kicsit megkönnyebbültem, ahogy láttam, hogy Natalie az ablak felé fordított fejjel ül az ágyon, így nem kellett azonnal a szemeibe néznem, ami talán nem is ment volna. Végül mikor felém nézett, csak döbbentség tükröződött az arcán. A nevemen szólított én pedig még mindig a kisebb mosollyal az arcomon intettem neki.
- Szia – köszöntem neki rendesen, majd egy kisebb csend kezdett uralkodni. Én nem tudtam, ő pedig talán hirtelen nem akart mit mondani, végül mégis ő törte meg kettőnk csendjét.
- Hát… azt hittem, ennél azért jobban fogsz nekem örülni – mosolyodtam el, miközben a tekintetét kerestem. Próbáltam kicsit oldani a hangulatot, már ha ez ilyenkor egyáltalán lehetséges. – Természetesen érted jöttem. Ezek a fehér falak eléggé lehangolóak – húztam picit a számat, majd odamentem hozzá és kisebb komolyságot erőltettem magamra.
- Hogy érzed magad? – figyeltem egy ideig, majd leguggoltam a bőröndjéhez, amit összecsuktam, mikor láttam, hogy még nyitva volt. Ismét Nataliere néztem, legalább lentről láthattam végre az arcát is rendesen.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 02, 2015 12:15 am Keletkezett az írás





Jamie & Natalie



Ezt a találkozást valahogy nem így képzeltem el. Melegítőnadrág van rajtam, smink is csak alig, borzalmasan festhetek. Ráadásul a kórházi szobámban vagyunk, ami csak még jobban aggodalomra int. Nem vagyok naiv, nem hiszem azt, hogy nem tudja, mi bajom van. Sőt, egyenesen kizártnak tartom, hogy a családom megengedi neki azt, hogy Ő jöjjön értem, s cserébe nem mondanak neki semmit. Így igazából nem tudtam kedvesebben reagálni a megjelenésére. De most is csak hazudok... még magamnak is. Boldog vagyok, amiért itt van, amiért újra láthatom és amiért nem kezd el kiabálni velem, kérdezősködni, hogy miért nem voltam őszinte hozzá. Teljesen másképp viselkedik, mint ahogy én azt elképzeltem, ez pedig megrémít.
- Szia - visszaköszöntem neki, most már jóval kedvesebb hangsúllyal, mint az előbb. Hallottam, amit mondott, még azt is láttam, ahogy elmosolyodott, de utána rögtön kerülni kezdtem a pillantását. Erre most mégis mit mondhatnék? Azt, hogy sosem voltam még ennyire boldog? Hogy mondhatnék ilyet, hiszen rákos vagyok?! Az egy dolog, hogy hazaengednek, de még korántsem gyógyultam meg. Bármennyire is szeretnék most igazat mondani, nem tehetem. Így hát nem állok fel az ágyról és ölelem meg, hogy érezze, mennyire örülök annak, hogy itt van. Holott legszívesebben ezt tenném. Ha erőm engedné, még talán örömtáncot is járnék vagy úgy ugrálnék előtte, mint egy kislány, aki épp megkapta álmai játékát karácsonyi ajándékként. Még annyit sem árulhatok el neki, hogy örülök annak, hogy itt áll előttem. A lehető legkevesebbet kell tudnia az érzéseimről, mert így legalább esélyem lesz megóvni őt egy hatalmas csalódástól.
A szívem gyorsabban kezdett dobogni, ahogy hallottam, hogy közeledik felém, s ahogy tudatosult bennem, hogy tényleg Ő jött értem. Nem anyáék, nem az öcsém, hanem Ő.
Figyeltem, ahogy leguggolt elém és összezárta a bőröndömet. Most már nem volt menekvés, nem tudtam kibújni a tekintete kereszttüzéből, így hát muszáj volt állnom a pillantását. Mielőtt kérdésére válaszoltam volna, kifújtam a levegőt és egy pillanatra behunytam a szemeimet.
- Jól. Ezért is megyek haza. - Zavart, hogy csak tőmondatban válaszoltam neki, ráadásul sokkal nehezebben is volt, mint hittem. Kihasználva a pár centiméter távolságot kettőnk között, megpróbáltam óvatosan felállni, ami köszönhetően annak a kevés helynek, nem ment olyan könnyedén.
- Nem szabadna így látnod. - Kezeimmel eltakartam az arcomat, de gyorsan újra megmutattam magam neki. Az a dolgom, hogy elijesszem, nem pedig, hogy sajnáltassam magam. - Figyelj, Jamie... Ne haragudj, hogy nem árultam el neked. De az egész dolog kettőnk között annyira friss volt még. Nem találtam megfelelő alkalmat, hogy egy ilyen hatalmas, sokkoló és talán halálos titkot eláruljak. - Még most sem voltam képes arra, hogy a szemeibe nézve kimondjam, rákos vagyok. - Kérlek, menj el. Csak menj... - Kérleltem, hátha felfogja, mekkora bonyodalomba keveredett és még most, időben meggondolja magát és lelép. Talán ez lenne élete legjobb döntése. - Igazán nagyra értékelem, hogy eljöttél ma ide, de ne maradj. Kérlek... Nem éri meg ennél jobban belebonyolódni. - Nem fejtem ki mire gondolok, s többet nem is mondok. Attól félek, hogyha tovább beszélek a végén még elsírom magam, arra pedig most nincs szükségünk. Így is túl kedvesen beszéltem hozzá és pont ezt nem lett volna szabad. Könyörtelennek kellett volna lennem, kiabálnom kellett volna, csak hogy minél messzebb lökjem magamtól. De nem tudtam megtenni, így inkább abban bíztam, hogy szép szóval is meg tudtam győzni.
A telefonomért nyúlok, megnyomom a hívás gombot, hogy ide rendeljem magamért az öcsémet. Jamie-nek pedig el kell mennie, nélkülem.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 06, 2015 7:55 pm Keletkezett az írás



to Natalie
i will always be for you.
right here || lesz ez jobb is. || ©

Eleinte csak csendesen figyeltem a reakciót és azon gondolkoztam, vajon mire gondolhat. Bár tudtam, hogy ettől nem fogok a fejébe látni, ami – így utólag belegondolva – talán jobb is. Kicsit féltem tőle, hogy ki fog akadni, amiért én mentem érte, hiszen egyértelmű volt, hogy így már tudok mindenről. Nem akartam, hogy mérges legyen rám, ami miatt beleavatkozok ilyen szinten az életébe, biztos nem véletlenül titkolta el előlem. Viszont mégsem bánom, hogy megtettem, mert szeretném, ha tudná, hogy fontos nekem. Nagyon.
Mikor válaszolt végre a kérdésemre, kissé kínosan mosolyodtam csak el. Kezdtem zavarban érezni magam, főleg mikor felállt az ágyról; ezzel párhuzamban pedig én is felálltam.
- Ugyan már – mosolyodtam el, akkor már rendesen. Ismét azt az aranyos felét láthattam, akit annyira megkedveltem még pár hete, hogy randira hívtam. Azonban a mosolyom azonnal eltűnt az arcomról, ahogy némán hallgattam, amit mondd.
- Natalie… - próbáltam közbe vágni, de ő csak beszélt és beszélt. Én meg nem igazán bírtam hallgatni. – Figyelj, én megértem, hogy nem akartál erről beszélni, én sem mondtam volna el, de ez nem fog változtatni semmin, hidd el – tártam szét a karjaimat.
- Ne aggódj, percek kérdése, és már itt sem vagyok – felemeltem a kis bőröndjét -, de te is jössz velem.
Komoly, elszánt arccal néztem rá. Rosszul hitte, hogy el fogok menni nélküle. Figyeltem, ahogy felveszi a telefonját és elkezd rajta pötyögni, aztán abban a pillanatban el is vettem tőle kicsit ingatva a fejem.
- Komolyan képes lennél elküldeni, és idehívni mást? – vontam fel kissé a szemöldököm. – Nem fogsz lerázni ilyen könnyen. Szeretném tudni, mi történik veled. De ha nem szeretnél erről beszélni, azt is megértem, csak… beszéljünk, kérlek.
Közelebb léptem hozzá és gyengéden végigsimítottam a karján, miközben a tekintetét kerestem.
- Rettentően megijedtem, mikor összeestél a nappaliban. Ráadásul azóta nem is hívtál, nem vetted fel a telefont és még csak az üzeneteimre sem válaszoltál. Ez azért rosszul esik… - kicsit húztam a számat.
Teljesen megértettem az érzéseit, de kicsit rám is gondolhatott volna. Nem fogom tudni kiverni őt a fejemből egyik napról a másikra, de nem is akartam. Bízom benne, hogy túl fog jutni ezen a betegségen, és ameddig ez a küzdelem tart, én végig ott leszek mellette, és segítem, amiben csak tudom; ha tetszik neki, ha nem.
Egy ideig csak bámultam rá, végül átnyúltam mellette, és letettem a táskát az ágyra, majd szinte azonnal magamhoz öleltem.
- Számíthatsz rám, Natalie – kicsit elkezdtem simogatni a hátát. – Ne akarj ellökni magadtól.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 10, 2015 11:04 pm Keletkezett az írás





Jamie & Natalie



Életem egyik legkellemetlenebb szituációja volt ez a mostani. Soha, senki iránt nem éreztem még úgy, mint most Jamie iránt, ez pedig eléggé megrémisztett. Főleg azért, mert túl rövid idő alatt, túl komoly érzéseket kezdtem táplálni iránta. Ez még minden más zavaró körülmény nélkül is furcsán érintett volna, de a rák még jobban megnehezítette a helyzetet.
Zavart a közelsége, az, hogy alig pár centiméter választott el bennünket egymástól, éppen ezért is próbáltam meg elijeszteni őt magamtól. Ez nem fog változtatni semmin. Ez a mondata visszhangzani kezdett a fejemben. Elmondhatatlanul boldog voltam, amiért így vélekedett a kialakult helyzetről, de mindezek ellenére sem akartam magammal rántani. De az is lehet, hogy minél erősebben lököm el, annál inkább akar maradni. Lehet, hogyha hagynám, hogy megtapasztalja testközelből a betegségem minden nyavalyáját, akkor belátná, hogy neki nincs erre szüksége. Nem számít, hogy a szívem törne össze, hogyha el kellene engednem, de legalább őt kevesebb kár érné...
Annyira makacsul ragaszkodott az eredeti tervhez, hogy mikor felemelte a bőröndömet, akaratlanul is elmosolyodtam. Amikor viszont kikapta a telefonomat a kezemből, újra komoly arcra váltottam. - Igen. - Rövid és gyors válasz, de csak azért, mert hallottam, ahogy veszi a levegőt, hogy tovább folytassa a monológját. Egyébként nem lett volna olyan egyszerű idehívni mást, mint azt kívülről látni lehetett rajtam. De ilyen könnyen nem adhattam fel, a saját érdekében nem tehettem...
Megszólaltam volna, de mikor végigsimított a karomon, egyszerűen elgyengültem. Elakartam kerülni a tekintetét, de már arra se volt lélekerőm. Annyira örültem annak, hogy itt volt, hogy a rák ellenére is velem akart lenni, hogy nem volt szívem tovább ellenkezni. Főleg, azután nem, hogy megtudtam, már így is fájdalmat okoztam neki. - Ne haragudj... Szeretnék beszélni veled, mindenről és akármiről, nem akarom, hogy a rák legyen mindig a téma. De mit csináljak, Jamie? Most csak a kemóról és a többi vizsgálatról szól az életem. Nem gondolhatod komolyan, hogy részt akarsz venni ebben az őrületben. Annyi más mindennel foglalkozhatnál inkább. - Már így is túl sokat tett értem, nem akartam, hogy miattam és a betegségem miatt feladja magát. Ha még most véget vetnénk ennek az egésznek, akkor túl tenné rajta magát és megismerkedhetne egy olyan lánnyal, aki hozzá való. Nem mintha én nem lennék az, de nem tudom, mit tartogat számomra a jövő. Bármennyire is el tudnám képzelni mellette az életemet, nem tudom, hogy megadatik-e nekem a lehetőség.
Ameddig én a gondolataimba mélyedek, ő az ágyamra helyezi a bőröndömet és rögtön meg is ölel. Nagyon, de nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne fonjam köré a karjaimat, de meg kell hagyni könnyen az ujjai köré tud csavarni. Hiszen a fejemet egy pillanatra így is a vállára hajtom.
Utolsó mondatát hallva lehunyom a szemeimet és majdnem el is sírom magam, de ezt sem engedhetem meg magamnak, úgyhogy gyorsan elhúzódom tőle és megszólalok. - De ha rosszabbodik az állapotom és nem fog használni a kezelés, és te majd akkor akarsz kiszállni, akkor esküszöm, hogy hozzád vágok valamit! - Mondom hadarva, az utolsó részt persze kicsit sem gondolva komolyan, de neki erről nem kell tudnia. Igaz nem hiszem, hogy eddig egy nagyon verekedős lánynak ismert volna meg. - És semmilyen hisztit nem fogadok el utána! Tudod, ez a pillanat most olyan, mint amikor azt mondják, a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el. - Próbálom kicsit elpoénkodni a helyzetet, bár inkább kínosabbnak érzem, mint viccesnek, de egy próbát azért megért. Talán ő jót mulat majd rajta. Viszont ha elfogadja a "feltételeimet", akkor nem fogok már túl sokat ellenkezni.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:11 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Jamie & Natalie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: