Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 04, 2015 2:53 pm Keletkezett az írás




Marian & Alek

 
A szokásosnál is morcosabb hangulatban vagyok. Késő van már ahhoz, hogy jó képet vágjak bármihez is, pedig tudok, ha megerőltetem magamat. Ráadásul az a pöcs hazavágta az egész estémet. Hogy a rákba vághatnék ezek után bármihez is jó képet?! Kérdem én! Hogy?!
Én és a nyugton maradás olyan, mintha a szélnek mondaná valaki, hogy legyen szíves többé nem fújni. Gondolatban vállon veregetem magam, amiért ilyen remek tervet kovácsoltam.
Gondolatok dörömbölnek koponyámnak falán, ahogy megpróbálok ésszerű terveket előállítani magamban. Rohadt fájdalom csillapítót kell szereznem...a kórházból. A gyógyszerész drágán adja, ilyenekre nem költök, inkább lopok! Az egyszerűbb néha jobb!
Nem vagyok sem türelmes, sem lélekápoló fajta és nagyon nem csípem, amikor valaki nem képes felfogni a lényeget és a sorok közt olvasni. Pedig én aztán nem vagyok egy rejtélyes alkat. Nincs olyan összetett és réteges lelkivilágom, mint egyeseknek. Vagy csak képes vagyok arra, hogy kezeljem magamat.
Az élet szar, és nem, erre nem ennyi év után jöttem rá, csak persze vannak pontok, amikor az élet megerősíti a saját szabályait. Egyelőre úgy vagyok a dologgal, hogy próbálom minél érzelemmentesebbre venni a figurát, ezzel is tartva azt a látszatot, hogy semmi más nem érdekel. Belépve a kórházba, keresek egy ismerős feliratot, keresem azt a bizonyos útvonalat. Áh! Megvan. Egy kisebb folyosó, majd balra és már nyitok is be. Most mindenki el van foglalva, még csak civilek sincsenek,  vizitelnek, látogatási idő később! Ráadásul a harmadik napja egy kibaszott golyóval járkálok és alig aludtam valamit. Fájdalom csillapító s' Go el!
A saját idegeim is pillanatok alatt feltuningolom. Megéri ez nekem? Talán. Nem várok, sose voltam türelmes fajta, így miért épp itt és most változtatnék ezen? Semmit sem teszek ok nélkül. Minden cselekedetemnek megvan a mozgatórugója, az a része, amitől értelmet nyernek a tetteim.Benyitottam a kis szobába, ami valami különös oknál fogva nyitva volt, a szekrényen és polcain telis tele volt gyógyszerekkel. Mielőtt azonban meggondolhatnám magam, már oda is sétáltam és sorra nyitogatom ki az üveges szekrényt és valami kemény diót keresek.  Nem gondolkozom azon, hogy mit is teszek éppen és nem is kell, a mozdulatok magától értetődőek és olyan természetesek, mintha mindig is ezt tettem volna. A sötét oldallal jobb cimborálni.  Ahhoz túlságosan is szarul érzem magam, hogy keljfeljancsiként ugráljak bármiért is. Ráadásul a kötésemet se cseréltettem le és átázott ez a szar.  
Érzem, ahogy libabőr borzong végig a karomon, a szívem dörömböl, dadamm-da-dumm-dam-damm, furcsa ritmus, sámándobok üteme, vagy olyasmi. Érzem, ahogy idegvégződéseim felborzolódnak. Érzem, egyre jobban fáj. A testem azon pontja merő fájdalom: már képtelen vagyok eldönteni, mi is lángol, s mi is ép.
Légzésem eddig nyugodt, noha a pulzusom valahol fent időzik a francba és úgy néz ki a dolog, hogy ott is marad. A kezem alig láthatóan reszket.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 04, 2015 4:31 pm Keletkezett az írás




Vlasic brothers

Gondterhelten ültem az asztalom felett, miközben az egyik kórlapot töltögettem és próbáltam nem arra koncentrálni, amit Jordannel beszéltem alig fél órával korábban. Ez a nyomozás felőrölte az idegeimet, nem volt egyetlen nyugodt pillanatom sem, aggódtam az öcsémért, a munkám miatt, azért hogy ne bukjak le és véghez tudjam vinni a megbeszélteket. Ez persze nem is volt olyan könnyű menet. Napközben a kórházban ténykedni, végezvén a rendes munkámat, éjszakánként meg, valami alvilági bűnszervezetnek dolgozni a legújabb drogjain, hogy azok fogyaszthatóan kerülhessenek a piacra. Nem beszélve az információgyűjtésről, amivel napi rendszerességgel kellett beszámolnom Jordannek. Mikor lettem én titkos ügynök, kettős kém, szuperhős? Mikor fogadalmat tettem a praxisomra, nem erről volt szó. Mikor apám a jobb élet reményében áthozott minket Ausztráliába, nem erről volt szó. Amikor Aleket alsó tagozatban a sarokba állítottak rossz magaviseletért, nem azt ígérték, hogy végig problémás lesz a srác.
Sóhajtva fújtam ki a levegőt, ujjaim és tenyerem alsó fele támasztották koponyámat, aminek asztalon könyöklő kezem biztosított végső támaszt. A papíron könnyedén gördültek előrébb betűim, melyek az össze szedetlenség és fáradtság miatt lassan olvashatatlanná váltak.
Az ajtó nyikorduló hangjára kaptam fel pillantásom, amin Ellie libbent be, vajszín ballonkabátban, maga előtt azt szorosan megkötve. Mosolya olyan széles volt, hogy azt le se lehetett volna vakarni az arcáról. Csak tudnám, hogy ezt nekem miért is kellett volna értenem?
- Ellie, neked nem járt még le a műszakod? – Értetlenül ráncoltam homlokom, ahogy az egészen fiatal, hamvas bőrű, mosolygós ápolónőre futottak íriszeim. Maga mögött bepattintva az ajtót, közelebb sétált hozzám és megkerülve asztalomat, mellettem vert horgonyt.
- De, lejárt a műszakom, ezért is gondoltam, hogy most már rád érek. –
- Hogy? Mi? – Túl fáradt lehettem ahhoz, hogy feltűnjön, Ellie nem azért érkezett, hogy a műszak után szép napot kívánjon. Fel sem tűnt, hogy a kabát alatt mezítelen lábát tűsarkúba bújtatta.
Két kezével hirtelen rántotta szét előttem a ballonkabát szárnyait, ami alatt csak a vöröses-fekete csipke emelte ki formás idomait, és csupán ez a néhány falatnyi ruhadarab sejtette, mi is várna rám, amennyiben kedvem lenne némi huncutsághoz.
- Na ne, Ellie khm…igazán hízelgő, de nem lehet, dolgoznom kell. És te is tudod, hogy köztünk nem lesz semmi, a múltkori csak, akkor csak eltöltöttünk kellemesen néhány nyugodt pillanatot. Úgy, mint két magányos ember. – Széttártam karjaim, remélve azt ,hogy megért majd és gyorsan visszahúzza kabátját, összeszedi becsületét, és gyorsan hazasétál. Nem tehettem meg vele, hogy megismételjük azt, aminek nincs jövője. Erre amúgy sem számítottam.
Ő persze hirtelen hevességében jó erősen arcon csapott, felkapva mappámat az asztalról, ütlegelni kezdett, mire védekezően kaptam fejem elé kezeimet.
- Ne már, állj le. – Nem kellett sokáig csitítanom, amint kitombolta magát és hozzám vágta, hogy mekkora egy szemét állat vagyok, úgy porolt el, mint puska csövéből az élesen töltött acél.
Arcom még mindig égett csípős ütésétől, meg is dörgöltem ujjaimmal, majd felegyenesedve az asztalom mögül, kifújtam a levegőt, és kezembe véve a gyógyszerek listáját, elindultam, hogy felmérjem, mire van szüksége a toxikológiai osztálynak, mely szerekből hiányzik a polcokról.
Fáradtan ballagtam, többször megdörgöltem homlokomat és nem számítva arra, hogy bárki is ólálkodhat odabent, ásítva nyitottam be a helyiségbe. Látva azonban, hogy nem vagyok egyedül, hanem egy látszólag függő alak kapkodó mozdulatokkal kutat, azonnal bekapcsolt a vészjelzőm.
- Dobd el, ami a kezedben van, és fordulj meg! – Hirtelen az ajtóba támasztott partvis nyelét kaptam fel jobb híján, felkapcsoltam a fővillanyt, ám meglátva kivel van dolgom, gyorsan beraktam magam mögött az ajtót.
- Basszus Alek, normális vagy? Mi a francot keresel itt? És ha az egyik nővér nyit rád, vagy valamelyik kollégám? – Mérgesen ráncoltam homlokom, miközben közelebb lépdeltem hozzá.
- Halljam, már megint mi a jó francba keveredtél, hm? Miért izzadsz ennyire? Megint be vagy tépve? -
MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 04, 2015 5:26 pm Keletkezett az írás




Marian & Alek

 
A tekintetemből üvölt lelkiállapotomnak romossága, a karikák mégis nyomtalanul felszívódtak a szemeim alól. Ujjaim rászorulnak a kivett dobozra – jót tenne most ehhez egy whisky –, ajkam vékony vonallá préselem össze. Pórusaimból a fékezhetetlen gyűlölet és harag árad, a gyomrom összezsugorodva remeg, a szívem kettőzött sebességgel pumpálja az adrenalint és vért az ereimben. Az agyam zsong, mint egy kiadós, átalkoholizált éjszaka után.
Az agyam úgy futja el a vörös, átláthatatlan köd egy pillanatra, mintha palástként ráterítettem volna, de ugyanezzel a sebességgel el is tűnik, amint mély lélegzetet veszek, és bent tartom, ameddig csak lehetséges.
- Dobd el – motyogom, ismétlek utána, és egy pillanatra megtorpannak működés közben a kerekeim. Mintha sajnálná tőlem, futólag elvigyorodok, bár kissé vérszegényen. Még ezt is sajnálja tőlem. A homlokom ezer ráncba szalad, nehezemre esik, hogy mindezt fel is fogjam. De a fejem hátra fordítom, majd a testem is mozog vele együtt, leeresztem a kezem, benne van még a legerősebb fájdalom csillapítók egyike.  Morfium. Tudom, hogy ezzel a messzebbnél is messzebbre megyek, túllépve minden határt – vagy azok talán maguktól mosódnak el? –, gyakorlatilag páros lábbal átugrom azokat.
Bár a  Contramal 200-at akartam, de hallottam ezekről néhány szóbeszédet....Figyelem ahogy a bátyám becsukja az ajtót és kérdésekkel bombáz. A hangja hűvös ujjakként cirógat végig a gerincem mentén, a csigolyák vonalán, és a karomon libabőr fut fel.
- Nem tudtál volna 5 perccel később betoppanni?! - lassan kifújom a levegőt, remegőn és sípolva, és felszegem az állam.
- Nem. Baszódj meg, ennyi. - teszem is zsebre a morfiumot, leszarom, hogy itt a testvérem, majd nekidőlök a szekrénynek.
- Minek érdemeltem most ki ezt a megtiszteltetést? - kérdezem, majd előszedem a sapkámat a zsebemből, ami kicsit gyűrött, de egy rántás és mintha új lenne. A fejemre kerül.
- Ezzel a lendülettel koccanhatsz is kifelé! - nem finomítok szavaimnak élén. Nem tompítok a gunyorosságon, nem csökkentem a megvetést a hangomban, és nem változtatok szóhasználaton.
A hangom kezd erőre kapni. Olyan érzés, mintha éppen most hasadna kétfelé a tudatom. Két ujjammal lépegető mozdulatokat teszek, imitálva, hogy a bátyám sétáljon el. A hosszú kérdésekre képtelen vagyok bármit is mondani. Dühös hallgatásom mégis többet árul el minden üres szónál..  A hangom elcsuklik a mondat végére. A kezem reszket, mintha belső elektromosság rázná minden porcikám. Ez vicc.
Sőt még annál is rosszabb.
Egy kibaszott vígjáték, ha szabad így fogalmazni.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 04, 2015 5:57 pm Keletkezett az írás




Vlasic brothers

Láttam már az öcsémet nem egyszer betépve vagy ittasan, de mindez semmi volt ahhoz képest, amivel szemben találtam magam. Ő volt a két lábon járó Frankenstein valamelyik rosszul sikerült horrorfilmből, láthatóan rosszul érezte magát, ezt mindenféle orvosi műszer nélkül is könnyedén megállapítottam róla.
Végig nézve rajta, nem túl egyenes testtartásán, látva remegését, az arcán végig csorduló vízcseppeket, sápatag bőrét, le mertem volna fogadni, hogy összeszedett valami vírust az öcsikém, vagy még annál is rosszabbat.
- Nem, ha nem tűnt volna fel, én itt dolgozom, és nekem van jogom ebben a helyiségben tartózkodni, ellentétben veled. Megőrültél egyáltalán? A te priuszoddal azonnal vinnének a sittre, ha rajta kapnának, hogy itt pakolgatod zsebre a drága gyógyszereket. Arról nem is beszélve, hogy alattam is vágod a fát ezzel. Mi van, olyan jól megy már, hogy ki akarsz rúgatni? Mától te fizeted az albérletem és te fogsz eltartani? – Dühösen ráncoltam homlokomat, mert nagyon nem tetszett az öcsém.
Haragudtam rá, amiért hagyja elkallódni a tehetségét és ilyen fiatalon már tönkre teszi magát a drogokkal, nem beszélve azokról az emberekről, akikkel barátkozik. A sok semmittevő, alvilági korcs, akik mások szenvedéséből akarnak hasznot húzni.
Pillantásommal végig kísértem, hogyan vágta zsebre a morfint, és az sem kerülte el a figyelmem, hogy mennyire ellenszenves lett velem az elmúlt időszakban.
- Most baszódjak meg, mi? De mikor múltkor ott könyörögtél, hogy fedél kell mert nem tudsz hol aludni, akkor bezzeg jó voltam. Öcsém, ez szánalom, amit művelsz. – Rosszallóan ráztam meg a fejemet, miközben közelebb lépve, észre vettem az oldalán lévő, meggypiros foltot.
- Az meg mi? Mi a fenét műveltél? – Nem várva, hogy magyarázatot adjon, mellé léptem és ránéztem az oldalára.
- Te vérzel, Alek! Basszus, mi a szart műveltél? Gyere, megvizsgállak, azokat meg azonnal rakd le, nincs szükséged még több drogra, mert az asztalon fogod végezni. Ma három betegem halt meg túladagolásban, nem akarlak egy tepsiben látni, megértetted? – Elkapva nyakát, homlokát enyémhez húztam és úgy fúrtam pillantásom a tekintetébe.
- Ne csináld ezt, hallod? Megnézem a sebed, segítek, csak mond el nekem, hogy pontosan mi történt, és legfőképp, mikor. – Gondterhelten fürkésztem pillantását, mérges voltam, haragudtam rá nagyon, de aggódtam is érte, hisz mégis csak az öcsém volt. A családomnak immár egyetlen tagja, és nekem a család volt a legfontosabb. Ő érte mindent.
MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 04, 2015 7:04 pm Keletkezett az írás




Marian & Alek

 

Minden gondolatom úgy ül ki az arcomra, mintha kivetítenék rá. Még a tegnapi reggelimet is kipakolnám a bakancsomnak orrára, és egyáltalán nem nyújtana esztétikus látványt, miközben rekedten nyögve kihánynák mindent, ami csak fellelhető a gyomromban. A szívem vadul dübörög a bordáim alatt, és úgy érzem, hamarosan ki is akad, és megáll, a húsom lüktet, és a vér forrón átáztatja kabátomnak anyagát. Ő meg csak pofázik és pofázik...tulajdon képen most mi baja van? Most a lelkébe rondítottam. Tudom, hogy ezzel a stílusommal kihúzom a gyufát, de nem tehetek róla, és ennyivel el is intézem a lelkiismeretem.
Már ha van olyan.
- Szánalmas...az. Persze! Hogyne! - egyelőre csak ennyi futja tőlem, a vörös köd úgy beborította az elmém, hogy frappáns válaszra sem vagyok most képes: pedig ó, de elküldeném a sunyi picsába.
Újabb kérdés áradat, miközben mellém és közelebb lép. Hát ez nem igaz, miért csinálja mindezt?
- Megvizsgálsz? - kérdezek vissza nehezen forgó nyelvvel, és koncentrálnom kell, hogy tudjak is figyelni. Mármint, arra kell figyelnem, hogy koncentráljak arra, hogy figyeljek.  Mintha nem is gondolkodnék, a fejemben mély csend honol egy perc erejéig.
Érzem a homlokomat simító bőr puhaságát, és belehajolok az érintésbe, és gyűlölöm magamat, hogy ilyen gyenge lettem ebben a pillanatban. Mert hagytam mindezt.
Hogy képtelen vagyok most leküzdeni a fájdalmat.
Ennyit az elhatározásáról, miszerint megtartom a tiszteletbeli hat lábnyi távolságot. A távolság lecsökken kettőnk közt, mégsem hátrálok meg, kihívó pillantással illetem a bátyám, majd egy chh szökik ki számon és elfordítom a fejem. Marian ívesen leszarja, hogy magánszféra is létezik a világon...tipikus.
- Ne legyél már olyan, mint egy kibaszott ragasztószalag...– replikázok, de természetesen hasztalan. Így az íriszeibe bámulok és sóhajtok. Nem tolom el, nem szólom le ezért őt, testvérek vagyunk. Tudom...
Ez a harag, segít. Segít, hogy a fejem kitisztuljon, hogy ne veszítsem el korábbi önszántságom - máskülönben már rákjárásban farolnék ki ebből a jelenetből, hogy aztán Svájcig meg se álljak. Nagyon is jól tudom, hogy veszélyes feladatra vállalkoztam – de ki a faszt érdekel? Hányszor hallottam már tőle ezt? Hogy soha nem fog magamra hagyni? Aztán az agyam lassan rebootol, végül fel is fogom, hogy a szavak pontosan azt jelentik, amiket hiszek.
Vagy hinni szeretnék.
- Meg fogsz ölni, ha meglátod. - mosolyodom el, bár ebben most semmi negatívum nem volt, de tényleg...ki tud szedni belőlem egy golyót?  Ehhez kellene a kibaszott morfium is...dögölj meg Alek..áshatod a sírod. Hurrá! Duplán döglesz meg!
- De kibaszottul kell a fájdalom csillapító!


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 05, 2015 4:18 pm Keletkezett az írás




Alek and Marian
- Nem, hagylak itt döglődni – Szemeimet forgatva, gúnyos választ adta, hogy érezze, mennyire haragszom rá. Ő volt az egyetlen öcsém, és már annyiszor kértem, hogy végre szedje össze magát, legyen normális élete, de nem.
A rendes munka az mindig is büdös volt számára, mert eddig minden melóhelyéről képes volt kirúgatni magát. Csak tudnám, miért élvezte azt annyira, hogy minden nap egy pengeélen táncol és állandóan veszélybe sodorja magát.
- Mert? Hadd lássam! -
Elhúzva dzsekije szárát, láttam, hogy komoly a baj, káromkodtam is egyet, de csak halkan, mielőtt még az egész toxikológiai osztály minket kémlelne az ajtóból. Annyira dühös voltam az idióta öcsémre, hogy legszívesebben képen töröltem volna, csak hogy észhez térjen.
- Cseszd meg, ne mozogj. – Szóltam rá és nem érdekelt, ha ellenkezne, felhúztam pólóját, hogy lássam a sérülését. A seb már kezdett elfertőződni és rémesen festett az oldala.
- Te hülyegyerek, meg akarsz halni? – Dühösen fúrtam pillantásom a tekintetébe, miközben nem törődve fájdalmával, adtam neki egy tockost a fejére, amitől még a baseball sapkája is az arcába csúszhatott. Nem tudtam visszafogni a dühömet, én magam akartam megfojtani ezt az átkozott kölyköt.
- Ez már el van fertőződve te nagyon nem normális hülyegyerek. Az a szerencséd, hogy nem a vérveszteségbe purcantál ki, még nem ment fel a felelősség alól, amivel magadért tartozol! – Szóltam rá haragosan, mire ő persze azonnal visszapofázott.
- Te most inkább kussolj és fogd be egyszer a szád. Huszonéves létedre olyan vagy, mint egy taknyos hülye kölyök. Mit akartál ezzel bizonyítani? Megmondtam, hogy bármikor számíthatsz rám, nem? Miért nem kerestél fel ezzel te vadbarom? – Dühöm nem csillapodott, ha tetszett neki, ha nem, végig kellett hallgatnia szitkoktól nem mentes szavaimat.
- Majd kapsz fájdalomcsillapítót, de olyat amilyet én adok, ezt meg kurva gyorsan lerakod. – Azzal kikaptam kezéből a morfium adagot és visszaraktam a polcra. Nem törődve fájdalmával, karon ragadtam és úgy húztam magammal. Tudtam, hogy az öcsi nem gyenge srác, és más esetben lekeverne egyet ,csak hogy szabaduljon, de látva állapotát, biztos voltam abban, hogy most inkább kerülné a mozgást, mielőtt még össze*** magát a fájdalomtól.
- Maradj csöndben. – Intettem, mielőtt kinyitottam az ajtót , alaposan körbepillantottam, s mivel senkit nem láttam, gyorsan kitereltem őt a kis helyiségből.
- Átsétálunk az egyik üres kezelőbe, ne aggódj, összefoldozlak, utána elmehetsz. – Jegyeztem meg, mielőtt még menekülni akarna.
- Itt jó lesz, befelé. – Kitártam az egyik üres kezelőt, újra körbenéztem, majd beléptem öcsém után, és betettem mögöttem az ajtót.
- Feküdj fel, és ne ficánkolj. – Azzal elkezdtem összekészíteni a golyó kivételéhez szükséges eszközöket, fertőtlenítőt, fájdalomcsillapítót, majd a kis kocsit, amire mindent felpakoltam, odatoltam mellé.
- Hogy szerezted a golyót? Mi történt? – Kíváncsian néztem rá, miközben gumikesztyűkbe bújtattam kezeimet és egy adag erős fájdalomcsillapítót szívtam fel az injekciós tűbe.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 05, 2015 7:46 pm Keletkezett az írás




Marian & Alek

 
A büszkeségem a legnagyobb jellemhibáim egyike. Soha nem vallom be, ha fáj, ha vérzik, és akkor is vállalom a veszélyt, ha a nyerés esélye egyenlő a nullával. Éles, rizikós helyzetben sajátosan, de bátran viselkedem, nem bújok az asztal alá, és nem rémít meg a halál gondolata. Ilyen vagyok, és néha, csak nagyon ritkán tudok kilépni ebből a szerepből, ebből a védőbástyából, ami erősnek mutat, néha erősebbnek, mint amilyen valójában vagyok. Olyan vagyok, mint egy tornádó, a végsőkig képes vagyok felemészteni minden energiám, megfontolatlanul megyek az indulataim irányába. Nem igazán szokásom a finomkodás, bár képes vagyok némileg moderálni magam, ha a szükség úgy hozza. Hát istenem, ész nélkül ütök, de ha ütök, az legalább pontos, és fáj. De azért most úgy érzem a súlyát annak, hogy mivel jár az, ha Ivan Vlasic  vagy. S bár Aleknek lenni cool, mert vagány, és zsír, meg nem fél semmitől, meg van egy nagy testvére is, de...Ivan Aleksandrij Vlasicnak lenni valójában szívás. Rohadt nagy szívás. Na nem azért mert tényleg az. Hanem csak az elmúlt pár évben kifordultam magamból. Bolhából elefántot csinálok és török zúzok. Néha olyan akarok lenni, mint Marian. Előbb hallgat, beszél, vagy lebeszél, taktikázik és ha más nincs, csak utána üt...
Felhúzta a dzsekimet, majd a pólómat is, azzal együtt az átázott gézlapok is lekerültek a sebről, lehajtottam a fejem, kínomban már csak röhögtem rajta. Magamon. Rajta. Ezen.
Vigyorogva pillantottam dühös arcába, de aztán kaptam a fejemre, amire a sapkám a szemem elé csúszott, hamar lekaptam és zsebbe tettem. El ne tűnjön, ne legyen mocskos, még csak vér se fogja.
Annyi józanság szorult belém, hogy felmérjem, egy neki ugrás féle cselekedet nem maradhatna következmény nélkül. Másrészt pedig én hozom rá a fejfájást és a mocskot. Szóval kihagyok egy bunyót a bátyám ellen, most ő győzne...Magyaráz, felemeli a hangját, elkomorodok, majd megrántom a vállam. - Ugyan ezt vágtad volna a fejemhez. Oly mindegy. - íme a nem törődöm féle stílus.
A zsebemből kikerült a morfium, tekintetemmel követtem a helyzetét, visszakerült a polcra. Aztán azon kaptam magam, hogy megragadja a karom és magával ránt. Felhúzott szemöldökkel figyeltem, de mentem vele. Kisiettünk a helyről, a folyosón elszambáztunk másfele, egy másik ajtón nyitott be majd mentem is beljebb. Körülnéztem. Minden féle vágó eszköz, orvosi eszköz volt itt. Bólogatni kezdtem.
- Van értéke a cuccnak. - és ezt olyan játszi könnyedséggel közlöm, mintha csak azt mondanám neki, hogy leárazták a kávét vagy hogy elfogyott a cigi vagy hogy a szomszéd tetves kurva ribanc macskája megint leborította a halott páfrányt az erkélyünkről. Majd a bátyám felé fordultam.
- Ki akarod szedni?! Kurvára nem ilyesmit tanultál! - tekintetem kihívóan fúródik az övébe, mintha csak mantráznám a fejébe a számára legidegesítőbb dolgot. Nem voltam épp fényes jókedvemben.
- Hát ez...jó lesz! - veszek egy kósza mély levegőt, és hirtelen jött dühömet elnyomom. A „pocsék” egyáltalán nem megfelelő kifejezés arra, ahogy most érzem magam. Szerintem nincs is olyan szó, amivel kellően jellemezni tudnám az állapotomat. Leültem a kijelölt helyre és a leggyorsabb mód megszabadultam felső ruházatomról. Éreztem a melegséget, mely végig folyt az oldalamon.  
Nem vagyok az a fajta "kistestvér", aki kussolva lóg a nagyon, mint valami elkúrt zsebi baba..
A türelmetlenségem azonban pedig cseppet sem javít a helyzeten.
Kérdése azonban  tőrként zúdulnak belém, lelkembe és ahol helyet találnak. Figyelem a tűt, majd az felé mutatok. - Kellő adag legyen benne, mert levezetem rajtad az egészet! - terelem el az egészet, egy újabb sóhaj. - Az ügyfelemnek nem tetszett a mocsok pofám és hátba lőtt! Ennyi. - vonom meg újra a vállam, majd figyelem a szikét a kisebb asztalon...  - Biztos tudod mit csinálsz? - pillantottam rá kissé aggódva, mert hát nagyon nem ez a szakterülete... - Nem akarsz olyat behívni, aki legalább tudja is...hogy mit csinál?


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 5:26 pm Keletkezett az írás




Alek and Marian
- Persze, hogy ki akarom szedni. Mit gondoltál, benned hagyom, hogy elpatkolj? Komolyan öcsém, néha azt hiszem, hogy még az elemit se jártad ki. – Rettentően bosszús voltam Alekre, akinek még félholtan is volt pofája viccelődni, meg szokásához híven flegmázni. Mert Ő a nagy és hatalmas Aleksandrij Vlasic. Kis seggdugó.
- Neked van orvosi diplomád, vagy nekem? Na látod, hogy nem neked. Akkor meg ne pattogj itt nekem, mert egyelőre még mindig én húzlak ki Téged a szarból. Vagy mit szeretnél, hm? Hívjam ide az egyik kollégámat, aki azonnal felvenné az adataidat, rögzítené a rendszerben, majd ahogy ezekben az esetekben szokás, kihívná a zsarukat. És akkor megállapítanák hogy drogozol, meglőttek, és mehetnél a börtönbe. Ezt akarod? Tudod, lehet hogy rád is férne a cella egy kis időre. Legalább olvasnál is, nem csak a nőket döngetnéd két szippantás között. – Dühösen ráztam meg a fejem, én annyira mérges voltam a öcsémre, de annyira, hogy helyben meg tudtam volna fojtani. Ez miatt lehet az, hogy érzésteleníteni sem akartam igazán, hadd érezze a seggfejsége hátrányát.
Miután odahúztam az eszközökkel teli felszerelést, letelepedtem egy kisszékre és odagurulva öcsémhez, lámpával világítottam meg az oldalán lévő sérülést.
- Meg kell vágnom, de mákod van, mert a golyó nem hatolt túl mélyre és nem kell feltúrnom az egész oldalad. Viszont fájni fog, arról nem is beszélve, hogy el van fertőződve. – Sóhajtva ráztam meg a fejem, miközben felhúztam a gumikesztyűket és végül mégis úgy döntöttem, adok egy kis érzéstelenítőt Ivannak.
Kitapintva karján a vénát, be is adtam neki egy érzéstelenítőt és míg az hatni kezdett, előkészítettem a terepet.
- Feküdj el. – Felállva fölé léptem, a karját félre hajtottam az útból, majd először gézlapokkal itattam fel a fölösleges vért.
- Ez most fájni fog, ha kell gumicsont..- Jegyeztem meg, de már öntöttem is a sebre és környékére a fertőtlenítőszert, mely borzasztóan csíphette a sérült felületet.
- Nem altatlak el, szóval erre tényleg harapj rá. – Hirtelen nem találtam mást, csak egy steril, összegöngyölt gézköteget, azt raktam a fogai közé , majd szikével nyitottam fel a sérülés környékét és egy fogó segítségével piszkáltam ki a golyót az oldalából, ami néhány percet vett igénybe.
- Ne mozogj már basszus, összevérezted a köpenyem. – Morrantam rá, persze az öcsém, valamilyen szinten azért sajnáltam is, hogy ennyire fájhat neki, de ő akarta magának a bajt.
- Jól van nyugi, most kiszívom a fölösleges vért és utána összevarrom. De mesélj, mit üzleteltél pontosan azzal a fickóval, és miért lőtt rád? Megint drogügyletben vagy? Miért nem szállsz ki Alek? Most komolyan, okos srác vagy bakker, kezdj már valamit az életeddel. -

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 10, 2015 1:21 pm Keletkezett az írás




Marian & Alek

 
Felpaprikáz a téma, ez a hangomból színtisztán kivehető, habár a testtartásom a szemben állóhoz hasonlóan feszes, merev, ugrásra kész, bár nála szépen lassan válik láthatóvá minden, ami nálam azonnal leszűrhető.  És persze, neki áll kötekedni...legszívesebben behúznék neki egyet,kettőt, hogy ne beszéljen így velem. Még csak börtönbe se akarok menni. Szóval intézze el piszok gyorsan ezt az egészet és már húzok is el a fenébe. Beszarás...
Nincs sok dolog, amit becsületben tartok, de ha valamit mégis, az megmásíthatatlan részemről, még egy kicsit mázlistának is tartanám bátyámat, ha a drogos napjaimon nem utálnám színtisztán, habár egyébként is van egy olyan érzésem, ami teljes balsejtelemmel tölt el.
- A fájdalom az mindegy...lassan már része az életemnek. Csak szedd ki. - felelem magam elé bámulva, miközben a bátyám mögöttem lesi a sebem. Majd sóhajtok, lerúgom a bakellóm és elfekszem hasra, kezeimet eligazítja, én meg az államat leteszem. Vágok egy erőteljes fintort, mikor megérzem a seben a lapocskákat, gondolom van bőséggel...főleg azok után hogy csak zuhanyzáskor "folyattam" ki a vért...sok vér folyt akkor a lefolyón. Még jó hogy nem Mariannal voltam...és amikor valamit még a sebre is borít.  És ebben az állapotban egyáltalán nem szerencsés a bátyámnak hős lovagot játszani...
Nagyokat, erőseket pislogok. Mi a frász? - Meg őrültél?! - szűröm ki a fogaim közül, ahogy összeszorítom a fájdalomtól, majd hátra pillantok rá. Aztán a fogaim közé tett valamit, így visszafordultam...hogy lehet így megkínozni valakit? - Élvezed remélem! - feleltem vissza kissé haragosan, majd levegőért kaptam, újra összeszorítottam a fogaim, amik között vastag gézlapok voltak. Bannyek...  akkor inkább a golyó, mint amit ki kell szenvedni a kivételekor, ez...szar. De ki
Végre az a nyavalyás is kikerült belőlem, hallgatom a bátyám szavait, majd kiköpöm a "gumicsontot", ökölbe szalad a kezem a kérdése hallatán, majd a lehető leggyorsabb módon felé fordulva, fenyegetően rámutatok. Jó formán bele az arcába. -  Törődj a saját bajoddal!! Ha jót akarsz, nem pofázol bele!!


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 15, 2015 3:56 pm Keletkezett az írás




Alek and Marian
- Jaj hagyd már a hülyeségedet tesó. Drámázol itt nekem, ahelyett hogy tényleg összeszednéd magad és végre belátnád, hogy nem neked való műfaj ez a rossz fiúkhoz tartozom és inkább lopom a pénzt, meg bűnözök, mint hogy tisztességes szakmát választanék. – Megráztam a fejem, mert engem nagyon dühített az öcsém gondolkodása, az a flegma lazaság, amivel a helyzetek többségét kezelte. Nem láttam a fejébe és nem is igazán akartam tudni azt, hogy miért választja inkább a bűnözést és a veszélyt, ahelyett, hogy tényleg normális életet kezdene.
Miután sikerült megtisztogatnom a seb környékét és átláttam a helyzetet, nem maradt más hátra, mint hogy fertőtlenítés után szikével essek neki oldalának. Ez az idióta gyerek nagy szerencsével kapta be a golyót, csoda hogy létfontosságú szervét nem érintette, de még így is fennállt a fertőzés veszélye.
- Fogd be, most nincsenek csajok, hogy produkált magad, de ez kurvára fog fájni, szóval jobban tennéd, ha ráharapnál. – Tekintve, hogy Aleket nem vihettem rendes műtőbe és nem is altathattam, kénytelen voltam barbár módszerekhez folyamodni annak érdekében, hogy megmentsem az életét, és a zsarukat se hívja rá a kórház.
- Persze, hogy élvezem, na most harapj rá. – Azzal nem kímélve bőrét, szikémet végig húztam a seb mentén, majd egy steril fogóval kiemeltem az ott ragadt pisztolygolyót, ami végül egy kistálban végezte, apró koppanással ért célba.
- Jól van, megvan, túléled. – Mindvégig beszéltem, hogy öcsi is hallja szavaimat, és ne parázzon, ha erős fájdalmat érez.
Gyorsan cselekedtem a következő percekben, a sebből eltávolítottam a fölösleges vért, majd gézlapot szorítottam oldalára az egyik kezemmel, míg másikkal odahúztam a varráshoz szükséges eszközöket. Kérdésemmel nem akartam felhergelni, Alek azonban nagyon is dühösen reagált és majd hogy nem megütött engem.
- Be akarod törni a képem? Azok után, hogy megint én mentem ki a segged? Gyerünk, ide üss. – Szabad kezemmel mutogattam a szemem alá, nem féltem az öcsémtől. Jól tudtam, hogy legfeljebb ittasan ütne meg, vagy ha a csajához értem volna, esetleg akkor, ha már nagyon elege van belőlem. Ez viszont nem az a helyzet volt, hogy bokszzsáknak nézze az arcomat.
- Nyugodjál inkább le, mielőtt úgy leszedállak, hogy egy hétig sem térsz magadhoz. Persze, hogy érdekel, mit művelsz, mikor ilyen sebekkel lógsz be, mint egy aljas tolvaj. – Rosszallóan ráztam meg a fejem, majd tenyeremmel nyomtam őt vissza a kezelőágyra.
- Ne mozogj, mert ha nem varlak össze, itt fogsz elvérezni, és azt nem akarhatod. – Azzal neki láttam a munkának, és már mondhatni rutinosan varrtam össze a sebét ,amire egy évvel korábban még biztosan képtelen lettem volna. Az viszont, ami abban a benszülött táborban történt, ahhoz ez semmiség volt.
Jó ideig tartott, mire összefoldoztam az öcsém oldalát, végül ismét lefertőtlenítettem, gézzel letapasztottam az oldalát és egy fáslival még át is kötöztem.
- Oké, most már túléled. Felírok neked egy antibiotikumot, amit szedned kell, lehetőleg pia nélkül. Ez kell ahhoz, hogy ne fertőződjön el, egy hétig kell szedned, napi egy alkalommal. Kötözésre is vissza kell jönnöd, két nap múlva. És ne akarj hősködni, komolyan figyelj oda, mert az életedbe kerülhet. Kíméld magad, ne emelj, ne rohangálj és lehetőleg ne menj a maffia közelébe. – Miután végeztem orvosi teendőimmel, a koszos holmikat az arra kijelölt edénybe ejtettem, majd lehúztam gumikesztyűt ujjaimról.
- Szóval mesélj, mi a fenéből élsz most? Az egyik haverom nem olyan rég nyitott egy kávézót, tudnék neked felszolgálói melót, de az egyetemre is visszamehetnél. Nos? – Kérdően pillantottam rá, csak volt valami normális dolog is, ami érdekelte az öcsémet a nőkön és a drogokon kívül.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 15, 2015 5:37 pm Keletkezett az írás




Marian & Alek

Magyarázott, engem meg totál hidegen hagyott, hogy mit kellene tennem, hagyjam abba...könnyű azt mondani. Évek óta csinálom, ez nem megy olyan csettintés szerűen, pillanatok alatt letenni mindezt. Érezze okosnak magát, ahogy mindig is tette....
Biccentek aprót a fejemmel, ha már ilyen "kedvesen" a számba tömte ezt a szaros gézpaklit, majd visszafordultam. Élvezd csak! Visszakapod ezt még! Igaz, nem az ő hibája. Belém túrt az orvosi kütyüivel, hát mivel megéreztem, az izmaim is megfeszültek rendesen. De a tálban koppant valami, amire felsóhajtottam és kieresztettem a levegőt. Végül a kérdése...elég annyi hogy felhergelt. Utálom az ilyen kérdéseket.
Meghagyom azt a néhány, feszült pillanatot, amiben akár komolyan kételkedhet abban, hogy viccelek-e vagy sem, persze könnyen lehet, hogy idő közben nem is akarja végiggondolni, tekintettel arra, hogy nem azért jöttem, hogy szarrá verjük egymást.
Masszív szemezéssel ostromolom. Nincs benne semmi fenyegető vagy éppenséggel stírölő, de pont elég idegesítően töprengő és vesébe látó benyomást kelthet ahhoz, hogy ne viselje el túl sokáig. Visszanyomott fekvő pozícióba.
- Nem, nem akarok. - jelentem ki végül is, miközben azt a sebet varrta össze...Hát ez fantasztikus...érzem a munkálatokat amit még pluszba elvégez, meg is emelkedem, hogy a fáslit rendesen eltudja tekerni a testemen. Sosem féltem a halált, megváltásért könyörögni pedig egyenesen a gyengeség jele. Így hát tűrök. Aztaretkeséletbe!
Kell pár másodperc, de talán percek is, mire összeszedem magamat annyira, hogy fel tudjak ülni. De megtörténik. Ő meg csak beszél és beszél...az életembe kerülhet...na ezen megakadtam.
- Mert ha így történik? Akkor az a te hibád lesz majd, és ezt nem fogod tudni helyrehozni annyival, hogy bebaszol a sírom mellett!
A helyi kopókról meg hallani sem akarok. Ha az lenne a hosszútávú célom, hogy befogjam a számat és nyugton maradva koktélt szürcsölgessek, nem tenném mindezt! Akkor mondjuk a bátyámmal sem alakulnak így a dolgok. És akkor nem érezném most magam olyan kurvára egyedül. Fogalmam sem volt, mihez kellene kezdenem. Apára gondoltam, arra, hogy ő mit tenne, miután kellő időt hagyott magának a duzzogásra. A gondolatmenet már ott elbukott, hogy apa soha de soha nem vonult volna el picsa módjára duzzogni, szóval tanács, útmutatás nélkül maradtam. Maradt a bátyám és az útmutatása, ami persze hogy nem tetszett! Megboldogult apám zokogva forog a sírjában örömében, azt hiszem!
- Fantasztikus. -  motyogom inkább csak az orrom alá, miután közölte, hogy mi a helyzet az egyik haverjánál. Persze a kérdése valahol bassza az agyam, mert semmi köze miből tengetem minden napjaimat és még csak most jön a java! A veszélyesebb része....Nem nagyon foglalkoztat a kérdéskör, de magamat csak nem hazudtolhatom meg! Ciccenős mosolyra húzódik képem. Egy pont oda, azt hiszem.
- Ne akard, hogy bemossak... - lassan magamhoz vettem a pólómat és felvettem, majd a hajamba túrtam...


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 3:34 pm Keletkezett az írás




Alek and Marian
Egyáltalán nem tetszett az, hogy az öcsém önfejű és makacs módon megjátszotta a nagyfiút, és egyáltalán nem gondolkodott. Pedig eszes gyerek lehetett volna, ha egyetlen percet is szán a jövőjére és a pályafutására. Jó élete lehetne, lakása, talán hírneve, ám ezek helyett maradt neki a mocskos drog, és az azokból származó pénz.
Miután végeztem vele, és lemostam kezeimet, nem hagyott nyugodni az, ahogyan válaszolgatott. A kis pöcs még mindig nagy lóról beszélt, s azt hiszem, hogy túl jófej voltam vele és elkanászodott az évek során. Lehet hogy az öcsém volt, és szerettem, egy határt azonban ő sem léphetett túl.
- Te egy rohadt köcsög vagy, aki nem tiszteli se a szüleit, se senki mást. Anyát hányszor nézted meg, mióta apa távozott? Mi? Hányszor hívod fel? És az én lelkemen száradna a te halálod? Hát kurvára nem. – Vágtam a képébe, miközben dühösen löktem félre a kezelő kocsit, melynek tetején ott hevertek a műszerek és eszközök, melyekkel eltávolítottam öcsémből a golyót.
- Bemosni? Ne légy nevetséges, most öltöttem rajtad össze egy sebet, a karodat se tudnád meglendíteni. És nem kell beszélned, érted? Sőt, elfelejtheted, hogy nálam laksz. Takarodj el a lakásomból, nincs szükségem arra, hogy ott lábatlankodj. Tőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz, de nem fogsz a nyakamon élni úgy, hogy nem tudok semmit sem arról, mi történik veled. Ezt akarod? Hogy ne legyen testvéred? Választod inkább a szart? Hát menj. Takarodj, nem hallod? – Dühösen kaptam pólója után, felráncigáltam őt a kezelőasztal tetejéről és az ajtó felé kezdtem lökdösni.
- Tűnj el Alek, és soha többé ne merj felkeresni a problémáiddal. Dögölj meg, ha ezt akarod, takarodj. – Indulatosan vicsorogtam a képébe, persze hogy nem akartam azt, hogy baja essen az egyetlen öcsémnek, de képtelenség volt beszélni a fejével, engem pedig annyira felbosszantott, hogy nem tudtam mit tenni ellene. Már nem tudtam visszafogni az indulataimat, s abban a percben úgy éreztem, hogy az öcsém megszűnt létezni számomra. Az idiótával még csak beszélni sem lehetett, én meg már belefáradtam a nagytestvér személyébe. Csak nyugalmat akartam, azt hogy minden rendben legyen körülöttem.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 10, 2015 4:29 pm Keletkezett az írás




Marian & Alek


A halált nem lehet érezni – még, de ami késik, az nem jön időben – legalábbis úgy érzem, fiatal vagyok a halálhoz.
Flegmaságom az egeket verdesi, tudom, milyen vagyok, igazán nem kell bemutatót tartani.
A bátyám szavai kavicsként csikorognak hibátlan fogai közt. Beszúrok egy gúnyos vigyort, amit aztán megpróbálok elharapni, sikertelenül. A vigyorom ismét felbukkan, némileg egy elkényeztetett kamasz külsejét kölcsönöz nekem így.  
Anya említésétől jól láthatóan megvonaglik egy izom az arcomban, és erőnek erejével nyomok el egy egészen szolid kurvaanyázást, mielőtt még úgy kihúznám Mariannál a gyufát, hogy menten nekem esik és péppé ver. A kérdések süvítve záporoznak felém, nehéznek érzem magam, nem kell magyarázkodnom, nem is akarok, valakit azonban kedvem lenne szét csapni e kényelmetlen helyzetben. Mind kettőnk feszült, én egyenesen fel akarok robbanni, sokadszorra kérdem meg: Mi a faszért vagyok még itt?  A szemem se rebbent, miközben a kocsi kikerült a képből hangos csattanással, végig a bátyám tekintetét szuggeráltam. De amikor megragadta a pólómat egyből a kabátom után kaptam és az ajtó felé indulva hallgattam tovább Őt.
- A végén még megunom az életem ennyi dráma után - morgom magam elé a fejemet csóválva, még nem emelem fel a hangom, pedig szeretném úgy igazán, teletorokkal szétüvölteni a pofám. - Tudtam hogy ostobaság volt idejönnöm. - kivágom az ajtót és megyek, aki elém áll az kaphat egy szép kis félreborítást, magasról teszek rá kinek okozok fájdalmat, ki kell jutnom - csak ez visszhangzik a fejemben.
Tank módjára közlekedem szokásomhoz illően. Nem érdekel kinek megyek neki, az sem, hogy ki tántorodik meg és pattan vissza a vállamról, vagy hányan szitkozódnak utánam. Megkövetelem magamnak ami jár, arról nem beszélve, hogy levegőnek nézek minden lézengő emberkét. Nem fogok kitérni előlük, tetszik vagy nem, álljanak csak félre.
Üveges tekintettel meredek magam elé, mintha totál kikapcsoltam volna, de jól esik az üresség és ha tehetném mindig ezt az állapotot érném el magammal, nem fájna a fejem semmi miatt.
Nincs ezen mit szépíteni, mégis a legkegyetlenebb kínzásnál is fájóbb a beismerés.
Persze hozzászoktam már, mégsem szeretem bevallani.


// Köszönöm a játékot *-* //
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:11 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Vlasic Brothers
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: