Mit is mondhatnék? Te vagy a férjem. Van egy négy éves belevaló kislányunk, és volt egy 3,5 hónapos kisfiunk. Úgy vártunk Bentleyre, mintha a maga a Messiás növekedett volna a szívem alatt. Viszonylag hamar, már a terhesség elején kiderült, hogy nehezebb terhesség elé nézek, mint amilyen akkor volt, amikor Zoeyval terhes lettem. A méhlepényem rohamosan meszesedett, Bentleynek pedig az odabenti élet, aminek biztonságosnak kellett volna lennie, mindennap egy harc volt. Mások nem vállalták volna a kockázatot, de mi nagyon akartuk, hogy ő megszülessen. A terhességem állandó ellenőrzésekből, vizsgálatokból és hosszú kórházi bennfekvésekről szólt, de boldogak voltunk. Azzal nyugtattuk magunkat és egymást is, hogy csak kilenc hónapot kell így átvészelni. Aztán a harmincadik hétben bekövetkezett az, amire az egész terhesség alatt nem gondoltunk, és nem is akartunk gondolni. Levált a méhlepény, amibe majdnem mind a ketten belehaltunk. Talán ezért ragaszkodtam Bentleyhez annyira mániákusan. Nem volt titok, hogy imádom a fiunkat. Azt hiszem akkoriban sokkal jobban szerettem, mint téged, vagy Zoeyt, de ez sose zavart. Örültél, hogy mind a ketten életben maradtunk és akkoriban csak ez számított. Aztán jött a váratlan hideg zuhany, és az életünk egyik napról a másikra gyökeresen megváltozott.
Bentley elkapott egy agresszív fertőzést, amibe a kórházba bele is halt. Megváltoztunk. Te is, és én is. Leginkább én. Olyan voltam, mint egy élő-halott. A munkába temetkeztem és sokkal nyugodtabb, felszabadultabb voltam, amikor nem voltál otthon. Rád haragudtam, bár ezt soha nem mondtam ki. Akárhányszor rád nézek, Bentley jut az eszedbe. A kék szemeidet tőled örökölte, ahogyan a gesztusait, és hajszínét... Nem mondjuk ki, amolyan nyílt titok, hogy minden megváltozott közöttünk. Olyanok voltunk, mint az igazi lelki társak, amilyeneket csak a filmekben lát viszont az ember. Szinte majdnem kitaláltuk egymás gondolatát. Most pedig mint két idegen. Te még próbálkozol. NAGYON. De nem titok, hogy nem azért alszunk külön szobába, mert nem elég már kettőnknek a franciaágy, vagy mert állandóan lehúztuk egymásról a takarót. Menthető még ez a kapcsolat, ez a család, vagy jobb, ha nem vesztegetjük tovább egymás idejét?!