Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Liv & JD - I don't care, if you hate me. You'll be a doctor!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 04, 2015 3:07 pm Keletkezett az írás



Liv & JD
I know you think you hate me,
But I will always hate you more...
Ólomlábakon támolygok le a tetőről. minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne essek össze. Hiába üvöltöttem a tetőn, mint egy megvadult ordas, hiába csordult ki a könny is a szememből, szemernyit nem segített a lelkemnek megnyugodni. A dühöm csillapodott ugyan tőle, már nem akarok ténylegesen senkit bántani, de ettől még nem fáj kevésbé az alig másfél-két órája elveszített aprócska élet. Szinte hallom Victoria hangját, mintha itt lenne.
~Ne vádold magad, nem a te hibád. Te mindent megtettél. Megérdemled, hogy boldog legyél...~
A gondolatra is hidegrázást kapok. Nem, nem gondolhatok most ezekre, nem gondolhatok rájuk, nem, mert várnak a betegeim, várnak rám, hogy újra csatasorba álljak. Így mielőtt még leérnék a harmadik emeletre, mély sóhajt veszek, és még egyszer átdörgölöm fáradt arcomat a tenyeremmel, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem fogja sejteni, hogy sírtam odafent. Reménykedem benne, hogy a szemem nem lett túlzottan vörös, sem pedig túlságosan bedagadt. Még a végén kiderül, hogy vannak érzéseim, akkor meg aztán oda minden tekintélyem.
Tempós léptekkel haladok lefelé, majd a harmadikra érve kimegyek a folyosóra, és a lifthez sétálok. Megnyomom a gombot, majd mikor a fém kalitka ajtaja kinyílik, biccentve kiengedem a kollégákat, és beszállok az üres liftbe. Megnyomom a földszint gombját, és hátra megyek a lift hátuljába. Míg lefelé haladok, fáradtan masszírozom meg a nyakam bal kezemmel, és kicsit megmozgatom az izmaimat. Nagyon - nagyon fáradtnak érzem magam. Fáradtnak és üresnek, de tudom, hogy képtelen lennék aludni, pedig már vagy harminc órája talpon vagyok egyhuzamban. Majd talán hajnalban ledőlök egy kicsit a pihenőben. Már ha tudok. Most viszont vár a munka.
Amint leér a lift, és nyílni kezd az ajtó, kilépek rajta, és egyenesen a gyerekosztályra sietek. A nővérpulthoz érve elveszem a hozzám tartozó kórlapokat, épp akkor, amikor egy rezidens megy el mellettem.
- Kerítse elő nekem Montgomeryt a föld alól is, szóljon neki, hogy azonnal jöjjön ide. Aztán menjen le a laborba, és a kettesben a vesetranszplantos gyereknek kérjen egy új vérképet, vérgázt, süllyedést és egy vesefunkció vizsgálatot. - mondom, majd anélkül, hogy választ várnék, vagy megvárnám, hogy miként fogadja az utasításomat, a nővér felé fordulok, és fáradt, de kedves mosolyt villantok rá. Ő rám néz, és szélesen visszamosolyog rám.
- Segíthetek, doktor úr? Esetleg egy cappucinot? - kérdi, és szolgálatkészen feláll. Alacsony, középkorú, vékony kis nővér, divatos, sötétlila szemüveggel és szőke, rövidre nyírt hajjal. Rózsaszín kórházi ruháján ott virít a névtáblája: Rose Grant.
- Drága Rose, mit is kezdenék itt magácska nélkül? - kérdezem, és rákacsintok, mire azonnal hátra is megy, hogy elkészítse nekem az ébren tartó italt. Míg a kórlapokat nézem, türelmetlenül dobolok a pulton. Akár meg is csipogtathattam volna Montgomeryt, de akkor meg nem ugráltathattam volna külön a másik rezidenst, akinek a nevét sem vagyok hajlandó megjegyezni, mert már tudom, hogy kár rá az időt pazarolni. Nem gyereksebésznek való, túlságosan puhány, túlságosan könnyű félrelökni. Nincs benne elég kitartás, nincs benne elég erő. Ide pedig csak a legkeményebb versenyzők kerülhetnek.

Zene
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 05, 2015 10:56 am Keletkezett az írás




Fejemen Minnie egér hajpánt, lapátfüleimmel alig tudok közel hajolni a kislányhoz. Fülig ér a szája, kapott egy kis kéjgázt, hogy ellazuljon. Csipeszért nyúlok és veszek egy mély, tisztító levegőt. Dr. Brant minden rezdülésem figyeli és ez teljesen kiakaszt. Nem most kezdtem, tudom nagyon jól, hogyan kell kivenni egy orrba ragadt borsószemet. Ezerszer csináltam már, bár nem bírom felfogni, hogy jut az eszükbe, hogy az orrnyílásukba dugjanak egy zöldséget.
-Ms Montgomery? – Kezd bele mondandójában, de szóra se méltatom. Unom már, hogy összetévesztenek a másik Montgomery-vel, aki egy analfabéta, pancser, életképtelen… akármi. Akkor is megmutatom neki, hogy képes vagyok kiszedni egy ötéves orrából egy borsót.
Óvatosan benyúlok a csipesszel, miközben Hayley-t szülei fogják közre. Láthatóan ők jobban aggódnak, mint a kéjgázzal elkábított kislány. Rám mosolyog telt ajkaival, jégkék szeme csillog, göndör szőke hajával egy angyalka látszatát kelti. És mire feleszmél, a borsócska már az asztalon pihen, én pedig éljenezve nyújtok át neki egy oklevelet, bátorsága kitüntetését.
Rápillantok a mellettem álló köpcös, ötvenes évei végén járó dr Brant-re és kifut a vér az arcomból. Úgy néz rám, mintha most öltem volna meg a kislányt a szülei szeme láttára.  
Kitessékel a szobából, vaskos ujjai derekam köré fonódnak. Libabőr száguld végig gerincem vonalán. Ellépek a hirtelen jött közelség elől és a recepciós pultnak dőlök.
-Valamit rosszul csináltam?! – Kérdezek ijedten, kezem remegését elrejtem köpenyem zsebében. Aztán a komor arckifejezés kedvessé változik, bennem pedig megszűnik az idegesség.
-Egyáltalán nem, mindent úgy tett, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. – Megpaskolja karomat, elmosolyodom és elégedettség tölt el. Nem hiába vagyok én itt…
Nézem, ahogy eltűnik a folyosó végén, kifújom a bent rekedt maradék levegőt, amikor Jess lép elém. Hulla fáradt, karikás szemmel bámul rám. Beletelik néhány percbe, mire kinyögi, miért is jött valójában.
-Dr Szexi téged keres a gyerekosztályon. Csipkedd magad, elég paprikás hangulatban van. – Együtt érző pillantással elbandukol, aztán betér a nővérek pihenőjébe. Hallom, ahogy elvágódik az ágyon és a csendes osztály megtelik az ő horkolásával.
Egyáltalán nem kapkodok, egyelőre még nem csipogott rám, szóval nincs életveszély. Furcsa izgalom lesz úrrá rajtam valahányszor a közelében vagyok. Idegesít ez az érzés, nem tudok mit kezdeni vele. Utoljára akkor éreztem így, amikor Alvin elvitt egy Beyonce koncertre. Na az minden pénzt megért.
Ahogy befordulok a folyosón, megpillantom a recepciónál. Meg kell hagyni, nem rossza pasas, leszámítva, hogy egy érzéketlen tuskó. Fel sem tudom fogni, hogy lehet épp ő gyermeksebész főorvos. Hihetetlen…
-Itt vagyok dr Woodward. Miért hivatott? – Előveszem legszebb mosolyom, eligazgatom derékig érő csokibarna hajam és csak akkor veszem észre, hogy a fejemen maradt a hajpánt. Jókora fülekkel és piros masnival lavíroztam végig a kórházon. Teljesen mindegy, úgyse tartanak normálisnak…


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 05, 2015 8:24 pm Keletkezett az írás



Liv & JD
I know you think you hate me,
But I will always hate you more...
Az alig pár órája elszenvedett veszteség még körülöttem lebeg, mint valami soha fel nem szálló ködpára egy riasztó, téli hajnalon egy elhagyatott kikötőben. A halántékom lüktet, a szemem ég, és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy még talpon legyek. Az egyetlen vigaszom az az alig érezhető illatfelhő, ami épp elkezd kifelé szállni a pult mögötti privát helyiségből. A drága, sok időt és energiát felemésztett, de végül csak az ujjam köré csavart nővér, Rose keze nyomán érzem már a készülő, csodálatos cappuccino odorját, és ez némi vigaszt nyújt elkínzott lelkemnek. Amíg tevékenykedik, a csendesen üres folyosón állok, és a kórlap föle hajolva dolgozok. Adatokat jegyzetelek, kezelési tervet módosítok, hosszú, finom ujjaim között fogott vékony, kék toll húzza a tintát, és marasztalja a jövő számára egy aprócska emberi lény esélyének a maximalizálását a hófehér, sűrűn vonalazott és teleírt táblázatba. A papíron serceg a toll hegye, a csendes folyosón olyannak tűnik, mintha az egész osztályon visszhangzana. Bal kezemmel türelmetlenül dobolok a pulton, és próbálom lenyugtatni magam. Alig pár perce küldtem el az a rezidenst, hogy kerítse elő nekem azt a másikat, akire hajlandó is vagyok a drága, értékes tudásomat és időmet vesztegetni. Ma a műtéten remekelt, nagyon jól felkészült volt, és egyetlen pillanatra, de engedélyeztem magamnak egy vállon veregetést, amiért jó embert választottam ki a műtétre a rezidensek közül. De az érzést aztán úgy zártam be, mint ahogy páncélszekrénybe szokás zárni titkainkat és értékeinket: épp oda, ahová a kedvességem, a barátságosságom és a szerethető énem zártam. Nekem ez nem elég. Nekem több kell, hogy megbizonyosodjak róla, Ő az, pedig a szívem mélyén érzem, tudom, hogy benne meg van az a szikra, ami azzá teheti. Ő lesz az, akiből gyermekorvos, gyermeksebész lehet, méghozzá nem is akármilyen. Aki érdemes arra, hogy ebben a rohadék, mocskos, pénzéhes világban a legfontosabbak életéért legyen felelős. Azokért, akik másokra vannak utalva, akiknek nincs beleszólása abba, hogy mi történjen velük, akik nem állhatnak ki magukért. Akiknek a hangja mi, az orvosaik vagyunk. A kórházban mi vagyunk, akik kiállhatunk értük, akiknek küzdeni kell akkor is, mikor már oly kicsi a remény, hogy szinte elérhetetlen. Akiknek néha túl kell tekinteni a laikusok akaratán, és akkor is bátor lépéseket tenni, ha az nem épp etikus, vagy biztonságos, ha azzal egy élet új reményt kaphat.
Mély sóhaj hagyja el a mellkasomat, amikor meglátom, hogy Rose közelít felém arcán széles mosollyal, és a kezében gőzölgő poharat hoz.
- Ó, Rose, Rose....Köszönöm! - mondom szinte tócsává olvadva, és elveszem a kezéből a Micimackós bögrét. Azonnal beleiszok a gőzölgő italba, nem törődve sem azzal, hogy forró, sem azzal, hogy az orrom belefúródik az édes illatú fehér tejhabba, boldogan, megnyugodva kortyolok bele a tűzforró cappuccinoba.
- Mmmm... - hunyom be a szemem, és élvezettel hagyom, hogy az ital végigégjen a nyelőcsövemen, és nem érdekel, hogy megégettem a számat, erre nagyobb szükségem volt, mint bármi másra. Aztán újra a büszkén mosolygó nővérre nézek. - Rose drága, ez nem is cappuccino. Ez egy bögrényi mennyország! - mondom, és felé nyújtom a kezem. - Na, drága, dobja ki végre Randy-t, és motorozzon el velem a naplementébe! Mit szól? Elmegyünk Las Vegasba, feleségül veszem, és örökké a rabszolgája leszek, amíg ilyen csodákat csinál nekem! - nyújtom felé a kezem kérlelőn, és játékosan rákacsintok, mire ő fülig vörösödve kuncogni kezd.
- Ugyan, főorvos úr, csak a cukor és a tejszínhab beszél magából, ami amúgy az orrára ragadt. - mondja, és finoman megpaskolja a kezem. Régóta játsszuk már ezt a játékot, és bevallom, ez is az egyik kedvencem, amit egyszerűen nem tudok megunni. Minden alkalommal megkérem a kezét, minden alkalommal visszautasít. Randy pedig, a férje csak büszkén vereget vállon minden alkalommal, ha a radiológián járok. Visszahúzom a kezem, és megtörlöm a kézfejemmel az orrom, amire valóban jó adagnyi hab ragadt.
- Hát jó, legyen, ma még nem rabolom el. De holnap...nem ígérhetek semmit. - mondom huncutul, és mosolyogva nézem Roset, ahogy mint valami fiatal kis fruska, elpirulva felkap egy halomnyi kórlapot és mappát, majd bemenekül a nővérpult mögötti helyiségbe, hogy ott látványosan és hangosan csapkodva a helyükre illessze azokat. Én újra nagyot kortyolok a bögréből, majd leteszem magam elé, és az órámra nézek. Egy pillanat alatt foszlik szerte a játékos miliő, és helyébe a felháborodottság és a sértett büszkeség szalad. Hát hol van ez a nő? Hol van Dr. Montgomery? Miért nem hallom még a trappolását? Miért nem rohan fejvesztve, ha én hívom? Elvégre: ÉN hívom!! Az lenne a minimum! Mégis hogy képzeli?
Már épp szólni akarok Rosenak, hogy csipogtassa meg, amikor hirtelen lépések zaját hallom a kihalt folyosón közeledni. Megfontolt, már-már lassúnak ható lépések közelednek, amitől csak még jobban felmegy bennem a pumpa. Szóval, csak úgy idesétálgat? Hirtelen, a harag mellet izgatottság lesz úrrá rajtam, és kell pár pillanat, mire rendezni tudom a gondolataimat. Miért van ez? Hisz tudom, hogy itt dolgozik, tudom, hogy szinte minden nap, órákat töltünk együtt, hisz rezidens, én meg szakorvos vagyok. Sokat van beosztva a gyerekosztályra, és igen tehetségesnek bizonyul, a gyakornoki vizsgája is kifogástalan lett. De mégis...ha csak rágondolok arra az igéző, csokoládészín szempárra, ha csak meglátom azt a felhőtlen, bájos mosolyt...
Gondolatban megrázom magam, és a vállamon ülő kisördögöt, amelyik arra bíztat, hogy legyek férfi a talpamon, és vessem be magam, lekapom, majd magam elé tartva úgy rúgom át a képzeletbeli jóérzés határán, hogy a végére csak aprócska ponttá zsugorodva tűnik el a távolban, és messzire viszi a szél sipítozó, fájdalmas sikoltását. Nem, én nem vagyok olyan. Régen még, mikor rezidens voltam? Ha a Seattle-i kórház ügyeleti pihenői beszélni tudnának...De nem, már szakorvos vagyok. Szakorvos, aki nem kezd rezidensekkel, sem gyakornokokkal, sem...hát, tulajdonképpen senkivel. Na jó, ez sem igaz. Azért akad itt pár dögös nővér, aki megjárta már az ágyam, (a zuhanyzóm, a konyhapultom...) és na jó, egye fene, bevallom, az, hogy nem kezdek rezidensekkel, meg gyakornokokkal, az új keletű szabályzat. Shane szekál is vele rendesen. Szerinte marhaság, és úgysem tudom betartani.
A szemem sarkából már látom közeledni. De direkt nem nézek felé, csak szigorú arcomat még zordabbá varázsolom, és annyira fókuszálni kezdek arra, amit csinálok, hogy az ujjam belefehéredik a toll szorításába. Amint mellém ér, és meghallom a hangját, felé fordulok. Azonnal szembe találom magam azzal a csokoládészín szempárral, és a szívszorítóan gyönyörű mosollyal. A kisördög a távolban gonoszul felröhög, nekem meg máris lüktetni kezd a halántékom. Ezzel fog a sírba vinni...Hogy annyira akarok rá haragudni, de közben meg így mosolyog, és ezzel együtt már jócskán megnehezíti a dolgomat.
Felegyenesedek, és mielőtt megszólalnék, tekintetem megállapodik a feje tetején lévő Minnie egér fejpánton. Akaratlanul rándul féloldalas mosolyra ajkam, de azonnal el is tüntetem. Nem, nem foglalkozom azzal, hogy mennyire viccesen néz ki ezzel, és mégis, mennyire jól áll neki. Dolgunk van, méghozzá sok, és megvárakoztatott. A gondolataim közül egyelőre szándékosan űzöm ki Brandon esetét.
- Tudja mit szeretek, Dr. Montgomery? - kérdezem, és a kórlapokat felkapva a nővérpultról kihúzom magam, majd a távolba révedő szemekkel elnézek balra. - Szeretem a motorozást, meg a szörföt. A napfelkeltét a tengerparton. Szeretem a frissen nyírt fű illatát, és a piros gyümölcszselét. Meg Rose cappuccinoját. - mondom, majd jeges pillantással hirtelen kapom rá a tekintetem, zöld íriszeimet az ő szemeibe mélyesztve, ha rám figyel. - Amit nem szeretek, az viszont az, ha úgy vánszorog ide, mikor hívom, mintha csak délutáni teára hívnám. - mondom szigorúan, és pillantásom jégcsákányként szegezem rá. - Ha hívom, akkor egyetlen, és csakis egyetlen esetben fogadom el, hogy nem dob el a kezéből mindent, hogy olimpiai sprintfutóként úgy száguldjon végig a folyosón, hogy felhajoljon maga után a járólap: ha történetesen könyékig van valaki mellkasában, és maga az egyetlen, aki azt a szívet mozgásra tudja bírni. Világos? - dörrenek rá halkan, de határozottan, majd kissé lehajtva a fejem megdörgölöm az orrnyergem.
- Mindegy - sóhajtom megadóan, és felé nyújtom a kórlapokat, s ha elveszi azokat, elindulok a folyosó vége felé. - Most végigmegyünk az óránként ellenőrizendő betegeken. Tudja mi a szabály: a nyugodt, gyógyuló baba, boldog, elégedett szülőket ad, ha pánikot, aggodalmat látnak rajtunk, akkor pánikolni kezdenek. És nekünk nem kellenek pánikoló szülők, ugye? Szóval, akárhová megyünk be, halkan beszéljen, csendesen, és mosolyogjon. Ismertesse az első beteget a kórlapja alapján, és javasoljon további kezelési módszert. Itt a lehetőség, kápráztasson el, Montgomery! - mondom, és ha jön, előre szegezett tekintettel várok. Persze én tudom betéve az összes kórlapot, és már azt is tudom, mit fogunk tenni, de ha tanítani akarom, nem adhatok mindent a kezére. küzdjön meg érte. Az első betegünk pedig nem más, mint Nicole Waters, három éves, autóbaleset miatt került az osztályra. Nem jól volt bekötve, és mikor felborult az autójuk, egyszerűen kirepült belőle. Az édesapja nem élte túl a balesetet, de az édesanyja könnyebb sérülésekkel megúszta, most is a lánya mellett alszik két összetolt széken. A kislánynak beszakadt a koponyája, eltört a  bal lába,  a bal orsó és singcsontja, kulcscsont, és bordák, mély vágások az ablakon való átrepülés következtében, súlyos zúzódások borítják testszerte, ki kellett vennem a lépét, és összefoltozni a máját. A tüdeje összeomlott, oedéma keletkezett az agyában, a neuros kolléga szerencsére segítségünkre volt, és jó eséllyel fel fog épülni, jelenleg mesterséges kómában tartjuk, még kétséges, hogy szenvedett-e maradandó agykárosodást, vagy sem, vagy, hogy egyáltalán túléli-e a megpróbáltatásokat, vagy felébred-e. Három napja van bent, egyelőre reménykedhetünk csak, hogy jól végeztem aznap a dolgom. Kíváncsian várom az ismertetőt, és igyekszem elnyomni magamban azt a furcsa remegést. Az az átkozott kisördög. Meg ez az átkozott boszorka...ajánlom, hogy jó legyen, vagy a térdemre fektetem, és elfenekelem. Olyan régen volt már, hogy elég jónak ítéltem valakit az osztályomra...ma már túl sokat veszítettem.

Zene

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 1:08 pm Keletkezett az írás




Elnézem, ahogy flörtölget Rose-al, aki, ha a korát nézzük, az anyám lehetne. Élvezi is, mosolyog rá, mint a tejbe tök. Vajon a férje is ennyire boldog, hogy a fiatal, jóképű gyermeksebész csapja a szelet imádott feleségének? Nyilván tud róla és jót nevet rajta.
Csak állok és hallgatom, ahogy a földig aláz azzal a semmitmondó, sértő modorával. Szóra nyitnám a számat, de egyfolytában közbe vág. Idegesítő és egyben hihetetlen, hogy képes vagyok eltűrni egy férfitól ezt a viselkedést. Tulajdonképpen úgy beszél velem, mintha a rabszolgája lennék és néhány pillanat erejéig el is kalandozik a gondolatom, mit is tennék én, mint hű rabszolga, ha kettesben lennénk, de sikeresen visszarángatom magam a jelenbe és továbbra is némán figyelem, ahogy beszél.
Elveszem a vaskos kórlap köteget, amit felém nyújt és amikor elfordul, belesandítok az elsőbe. Nagyszerű, baleset, gyerek, a szívem meg úgy dobog, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Vannak olyan percek, amikor elgondolkodom azon, miért is ezt a szakterületet választottam. Nincs annál rosszabb, mint mikor szenvedni látsz egy apró életet. És be kell valljam, előfordult már, hogy zokogva rontottam ki a kórház tetejére, mert nem bírták az idegeim.
-Pár emelettel lejjebb voltam. Épp egy borsót bányáztam ki egy ötéves kislány orrából. – Csak azért is elmondom az indokomat, amiért nem siettem úgy, ahogy ő azt elvárta. – És dr Brant volt velem, szóval… nem csak magát kell elkápráztatnom. – Mosolygok elégedetten és úgy kullogok utána, mint egy pincsi kutya. Teljesen kiábrándító.
Újra felcsapom a legfelső kórlapot és beleolvasok. A kislány rettentő rossz állapotban van, csoda, ha túléli. Összeszorul a szívem, ha rágondolok, mennyit szenvedett már így is.
-Nicole Waters, három éves, autóbalesete volt. Ha jól értelmezem… – Ismét belepillantok a lapok közé. - …akkor jobban tennénk, ha a komolyabb sérülésekre koncentrálnánk. Gondolok itt a koponya traumára… – Szedem a lábaim, loholok utána, de még így sem sikerül beérnem.
-Ja de látom, hogy a neurós kolléga már kezelésbe vette. – Figyelj oda Montgomery az istenért. Totál hülyének fog nézni. Sőt, már így is annak tart, állandóan habogok, meg dadogok előtte. Remélem nem hiszi azt, hogy vonzódom hozzá? Jéééézus isten… mi van, ha mégis?
Ujjaim közé csippentek egy hajtincset és olyan erősen csavarom, hogy a kórlapokra hullik a hajpánt a fejemről. Körbenézek, vajon hány százan látták ezt a kínos balesetet, de csak egy idős házaspár üldögél a váróban. A hölgy rám mosolyog, kedves gesztusától könnybe lábad a szemem. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ép ésszel gondolkodjak.
Mire feleszmélek, a kislány kórtermének küszöbén toporgok. Pillantásom először az édesanyára esik, aki választ várva, szinte csüng Jamie arcán. Nicole állapota jelenleg stabil, de jöhet egy aprócska vírus, egy baktérium, ami akár végzetes is lehet a számára. Apró testét mindenhol csövek csúnyítják, tejföl szőke haja ragacsos csomóban tapad a tarkójához. Parányi kezét anyja szorítja, mintha bármit is érne az egész. Hisz semmit nem fog föl abból, mi történik körülötte és azt hiszem, ez jól is van így. Egyelőre…
Mozdulnom kéne, érzem a tekintetüket rajtam, de képtelen vagyok akár egy lépést is beljebb tenni. Csak bámulom Nicole rezzenéstelen arcát. Mintha álmodna… talán épp a kedvenc játékaival játszik. A szemem megtelik sós könnyekkel, vissza kell nyelnem őket, ha nem akarok ország világ előtt lebőgni orvostudományommal.
Teszek egy óvatlan lépést, mellkasomhoz szorítom a kórlapokat és megállok Jamie mellett. Úgy megszorítanám a kezét… szükségem van most egy ölelésre vagy egy ártatlan kézfogásra. Úgy ölelem a karomban nyugvó mappákat, hogy kifehérednek ujjhegyeim.
-Minden rendben lesz. – Engedek megy egy szelíd mosolyt a nőnek. - A duzzanat lement az agyáról, pár napot kell még mély altatásban lennie és megpróbáljuk felébreszteni. A szervezete jól reagál a kezelésekre… – Úgy beszélek, mintha magam is szakorvos lennék. Észre se veszem, hogy átvettem a szerepet. Ezeket nem nekem kellett volna elmondani, hanem Jamie-nek. Hisz ebben ő a legjobb. Elszúrtam mindent… a mai napom egy rakás semmi. Nagy nulla vagyok. Kockáztatom a kitűnő tanulmányaimat azzal, hogy nem tudok megálljt parancsolni a szavaknak, amik a fejemben ordítanak.
Anélkül, hogy bármit is szólnék, sarkon fordulok és kiviharzok a szobából. Nem tudom merre induljak, újra a folyosón toporgok a recepcióval szemben. Rose nekem is villant egy mosolyt, de most rohadtul nem érdekel. El akarok tűnni egy kicsit… el Jamie közeléből. Kikészülök attól, hogy porig alázom magam előtte. Hogy képes ennyire eltéríteni az eszemet, holott a higgadtságomról vagyok híres. Miért akarok ennyire megfelelni neki?
Párás szemmel fordulok be a folyosó végén és leülök a kanapéra. Nem nekem van kikészítve, a családtagok számára, de le kell ülnöm. Nem kapok levegőt, szédülök és azt hiszem orvsora van szükségem.
Jó nagy adag oxigént juttatok a szervezetembe azzal, hogy mély, tisztító levegőt veszek. Kezdek megnyugodni. Már nem dobol a vérem a fülemben, a kezem sem remeg.
Beleolvasok Nicole kórlapjába… bárcsak túlélné.
Bárcsak ne lennél ennyire jóképű… lehetnél te is olyan, mint a púpos harangozó. Megkönnyítenéd a dolgom.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 4:08 pm Keletkezett az írás



Liv & JD
I know you think you hate me,
But I will always hate you more...

Nem vagyok híres a türelmemről, sem arról, hogy elnéző lennék a gyakornokokkal és a rezidensekkel. Szívesen tanítok, és erre a kórházi protokoll is kötelez, de mindezt kőkeményen és ridegen tálalom. Ha valakinek nincs érzéke a gyerekgyógyászathoz, akkor azt kíméletlenül eltaposom. Végtére is, ha meg kell menteni egy 26.hétre született koraszülöttet, vagy egy csecsemőt, kicsi totyogót...oda nem valók puhányok, sem idióták. Oda csak a legjobbak kerülhetnek, és én módszeresen üldöztem el eddig minden lehetséges jelöltet már az összes évfolyamból. Kegyetlenül, és szívteelenül. Állítólag minden szakorvosnak adtak már valamiféle nevet, amivel a háta mögött illetik, legalábbis ezt rebesgetik. Shane például Dr. Celeb, lévén, hogy sokat publikál a kutatásaival kapcsolatban, és aktívan részt vesz az adománygyűjtő gálákon. Mayától igencsak félnek, egyszer véletlenül elkaptam egy mondatot, amikor Báthory Erzsébethez hasonlították, és azt mondták, biztos, hogy a kigolyózott gyakornokok vérében fürdik. Hogy engem minek hívhatnak? Nem tudom. Dr. Devilnek. Vagy Hádésznak. Lucifernek. Medúzának. Fogalmam sincs, nem is igazán érdekel, de hogy semmi hízelgőnek, abban biztos vagyok. Szeretem látni a rettegést a szemükben, a félelmet érezni rajtuk, ha hozzám kell szólniuk. Félnek tőlem, és azt hiszem, jócskán vannak, akik kifejezetten utálnak is. De nem baj. Én tudom, miért vagyok itt, és azt is, mi a dolgom. Az elvárásaim pedig nagyon-nagyon magasak. Példának okáért, ha valakit hívatok, elvárom, hogy úgy rohanjon hozzám, mintha a tulajdon élete múlna rajta, vagy a pokol kutyái kergetnék egyenesen a színem elé. Egoista volnék? Nem hinném. Nekem a kis betegek a legfontosabbak, és a gyakornokok, rezidensek és a betegek és hozzátartozóik között én vagyok az összekötő kapocs. Ezt ha valaki félvállról veszi, az nálam már labdába sem rúghat. Épp ezért bosszant, hogy az egyetlen valamire való jelöltem megvárakoztat, amikor hívatom. Szóvá is teszem neki, jócskán eltúlozva a dolgokat. Lehetnék kedvesebb, megértőbb, de nem akarok. Nem, mert ha a kisujja nyújtom, aztán a karom kell, majd mire észbe kapok, a fejem tetején táncol. Montgomeryben látom egyedül azt a fajta szenvedélyt, azt a tüzet, ami kell ahhoz, hogy valakiből igazán jó gyereksebész lehessen, és mivel én is ilyen ember vagyok, bizony nehezen értünk szót egymással. Lesújtón döngölöm a földbe, és látom rajta, hogy hiába a mosoly, megsértettem. Ez volt a célom. Hogy megjegyezze, ha hívják, azonnal jön, reagál, nem hezitál, nem vár, nem gondolkozik. Csak jön amilyen gyorsan csak tud. Nem várok válasz, mikor elindulok, azonban mégis védekezni kezd. Egy pillanatra nézek csak rá a szemem sarkából, kicsit hátra is kell fordulnom, mert folyton lemarad. A fején még mindig az a nevetséges fejpánt, olvasztott csoki színű haja lágyan hullámzik körülötte, miközben beszél. Majd' egy fejjel alacsonyabb nálam, de így is jól látom, ahogy a kórlapba mélyed. Én csak halkan morranok egyet.
- Brant...- forgatom meg a szemem, és a pasas gondolatára is bukfencet vet a gyomrom. Előszeretettel használja ki a naiv, fiatal doktorokat, azzal kecsegtetve őket, hogy "némi ellenszolgáltatásért" cserébe elősegíti majd őket a szakvizsgájukon, bevetve a befolyását és a kapcsolatait. Aminek persze a fele sem igaz, de eddig senki nem tudta rábizonyítani. Egy pillanatra eszembe jut, vajon Montgomery választaná-e a Brant-féle körhintát csak azért, hogy előrébb jusson? De kiverem a már-már féltékenynek mondható gondolatot. Nem érdekel, ha ezt teszi, a helyzetén úgysem fog változtatni. Mit érdekel engem, hogy a szabadidejében amúgy meg mit csinál? Semmi közöm hozzá, nem?
Tovább megyek a folyosón, és hallgatom a diagnózis ismertetését. Igen, oké, nem akad bele a felesleges, egyértelmű részletekbe, helyes. Azt látja amit látni kell, nem húzza az időt, bár lehetne kicsit azért pontosabb. Kicsit mintha bizonytalannak tűnne, és ez igazolja is, mikor kicsit belezavarodik a kezelési terv ismertetésébe.
- Igen, én már jópár lépéssel megelőztem magát. - bólintok hidegen, de nem bántásból mondom ezt, ez csupán a tény. Hisz tudja ő is, hogy fejsérülés esetén a neurológia az első, akit értesítünk, és Dr. Washington már intézkedett, kézben tartja a dolgokat, folyamatosan konzultálunk, de bizakodó. Én is az vagyok. Muszáj hinnem, hogy  ez a csöppség felépül, és lehet, hogy hónapok múlva, te csak rossz álomként fog emlékezni erre a szörnyű esetre. - De valóban, ilyen eseteknél mindig a legsúlyosabb sérüléstől, szervsérüléstől, vérzéstől haladunk a kisebbek felé. A szervezet ha egyszerre éri ilyen súlyos trauma, nem tud elegendő helyen egyszerre gyógyulni, és nekünk biztosítanunk kell a lehető legoptimálisabb helyzetet számára, hogy segítsen magán. Nem csak nekünk kell akarnunk meggyógyítani, neki is akarni kell gyógyulni. - mondom halkan, és mélyet sóhajtok. Remélem megértette, amit mondani akartam ezzel. Nem minden múlik rajtunk.
A kórteremhez érve Nicole édesanyja, szintén szőke, harmincas évei elején járó asszony azonnal ránk néz, amint az ajtóba érünk. Tekintetében remény és aggodalom, szemei vörösek a sok sírástól, a kialvatlanságtól, és egy percre sem engedi el a kezét a lányának. Már csak ő maradt neki.
Finom, kedves mosolyt erőltetek az arcomra, hogy ne rémisszem meg az anyukát, de ne is tűnjek úgy, mintha minden rendben lenne. Mert nincs. Most az állapota stabil, de kómában kell tartanunk, mert még mindig súlyosak a sérülései, és a szervezetének pihenésre, regenerálódásra van szüksége. Így is kétséges, hogy valóban, a reményeink igazolódnak majd be. Montgomeryt figyelem, és várom, hogy előálljon a kezelési tervével, vagy bármivel, vagy egyáltalán mozduljon. De ő csak áll, földbe gyökerezett lábbal, és az ágyon fekvő kislányt bámulja. Aggodalom lesz úrrá rajtam, mikor egy tétova lépést tesz befelé. A két nő tekintete összeakad, és mikor a rezidensem magához szorítja a kórlapot, már tudom, hogy bolondságot fog csinálni. mire azonban reagálhatnék, már kimondja azokat a szavakat. Azokat, amiket soha, soha, de soha nem mondunk kritikus állapotban lévő betegnek. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és mélyet sóhajtok. Késő. Mikor sarkon fordul, és elviharzik, Nicole anyjára nézek.
- Mindent megteszünk, ami csak tőlünk telik, Barbara. - mondom, és igyekszem megértő, de tárgyilagos maradni, pedig én is épp úgy aggódom a pici lányért, mintha tulajdon vérem lenne. - Most csak hagyjuk még pihenni, folyamatosan megfigyeljük, és várunk. Pár nap múlva okosabbak leszünk, és reménykedjünk a legjobbakban. - mondom, majd még egyszer leellenőrzöm a gépeket, meghallgatom a szívét, a tüdejét, mindent, ami odabent történik. Annyiszor hallotta már tőlem ugyanezeket a szavakat, hogy már szerintem fel sem fogja a jelentőségüket. A nő némán zokog, és már ereje sincs felállni. Mikor elindulok kifelé, még visszanézek.
- Barbara, a nővér mindjárt hoz Önnek egy szendvicset, és egy kis innivalót. - mondom kedvesen, mire ő csak megrázza a fejét.
- Képtelen lennék enni, mikor...- hüppögi, de nem hagyom magam.
- Ennie kell, szüksége lesz az erejére. Nicolenak szüksége van magára. - mondom, és rámosolygok. - Egyen valamit, igyon, és pihenjen le. Én itt leszek, és figyelni fogok rendben?
A nő csendesen bólint, én pedig kicsit felpaprikázott hangulatban sietek a nővérpulthoz.
- Rose, drága, a hűtőben van egy pulykás szendvics, és egy doboz kakaó. Megkérem, hogy melegítse meg Mrs. Watersnek, és vigye oda neki, gondoskodjon róla, hogy az utolsó morzsáig eltüntesse, rendben? - mondom, és hálásan mosolygok a nővérre, aki azonnal munkához is lát. Néha olyan dolgokat is megteszünk a gyerekosztályon, ami túlnő a feladatkörünkön, kiesik a komfortzónánkon. Például, hogy a főorvos odaadja a vacsoráját az egyik betegének az anyukájának, hogy az ne ájuljon el az éhségtől.
- Nem látta merre ment...- kezdek bele, de Rose máris tudja, hogy kit keresek, és a másik folyosó felé mutat. Bólintok, és elindulok utána.
Pár pillanat múlva meg is találom, megtörten ücsörög a kanapén. Értem, persze, hogy értem, hogy mit érez, én is így érzek, én is aggódom, és szörnyű ezt megélni. De akkor sem teheti azt, amit tett az imént. Ordítani akarok vele, mert megszegte a protokollt, megkerült engem, és nem fókuszált. De azt nem tehetem a folyosón, és nem akkor, amikor így hajol a kórlap fölé. Eszembe jut, hogy talán sír? De meg kell keményítenem magam. Muszáj.  Így sebes léptekkel odamegyek, és mikor mellé érek, ha engedi és nem tépi ki a karját a kezemből, lehajolok, majd talpra állítom a felkarjánál fogva, és az ügyeleti pihenő ajtaját belökve behúzom magam után. Ha pedig valóban nem ellenkezik, bevágom az ajtót, elengedem, és szigorúan nézve rá csípőre teszem az egyik kezem, és a másikkal idegesen a hajamba túrok.
- Ez meg mégis mi a jó fene volt, Montgomery? Hogy ígérhette meg, hogy a gyerek rendbe fog jönni? - kérdezem, és igyekszem moderálni a haragom. - Mi a fene van mostanában magával, Olivia? - kérdezem, és kérdőn pillantok rá. Várom a magyarázatot, bármit, amivel előáll. Nem akarom bántani, esküszöm, hogy nem, megértem, mit él át, de... a francba is, miért kell ennyire lelkesnek lennie? Mi a fenéért látom minden alkalommal a saját, fiatal énemet benne? Miért aggódok, hogy egy nap nem bírja majd a nyomást, és eltűnik a szemem elől? Mikor tudom, érzem, hogy ő erre a pályára született. A fenéért akarom most is megölelni, megvigasztalni, megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, minden tudásommal azon vagyok, hogy Nicole rendbe jöjjön? Hisz a tanára vagyok, ez is a dolgom kéne, hogy legyen, nem? Vagy nem?
Aztán észbe kapok, és felfedezem, hogy egy üres, sötét szobában vagyok. Vele...


Zene

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 07, 2015 11:04 am Keletkezett az írás




Összegörnyedve ülök a kanapén, előttem Nicole kórlapja. Valahányszor belepillantok, a szemem elé tolakodik az anyja aggódó arckifejezése. És én még azt mondtam neki, minden rendben lesz a lányával. Holott tisztában vagyok vele, hogy ez nem így van. A szervei bármelyik percben felmondhatják a szolgálatot. Annyira apró még, mégis akkora küzdeni akarás van benne. Én meg annyira hülye vagyok, hogy a szívemre veszem az életét. Nem lenne szabad. Ridegnek kéne lennem, hidegnek, mint ahogy dr Woodward is teszi. Profizmusa ebből a szempontból lélegzetelállító. Mindig nyugodt és kimért, higgadtan kezeli a hisztériás szülőket és képes a pillanat töredéke alatt lecsitítani a kedélyeket. Egyszer sem láttam meginogni. Nem úgy, ahogy én. Könnyes szemmel ülök a kanapén, legszívesebben a föld alá rejtőznék, de nem tehetem. Úgyis utánam jön… élvezi, hogy darabokra szedhet, hogy szenvedni lát.
Felhúzom lábaimat, homlokomat térdemhez nyomom és lehunyom fáradt szemeimet. Rám fér egy kiadós alvás. Már csak néhány óra és hazamehetek. Igaz, hogy a lakásomon osztozni kell, de legalább van egy kis zug, ahová behúzódhatok. Elmélázok az esti nassoláson, miközben az Agymenőket nézem, de mire a szám felfelé görbülne, meghallom ismerős, jellegzetes lépéseit. Gyorsan közeledik, esélyem sincs arra, hogy elhúzódjak tőle és bevallom, nem is akarok… túl sérült vagyok most ahhoz, hogy ellenkezzek.
Megragadja a karom és olyan hirtelen állít talpra, hogy abba beleszédülök. Értetlenül pislogok zöld íriszeibe és észreveszem apró szeplőit, amik az arcát tarkítják. Elmélázok, de érzem, ahogy hátam valami keménynek ütközik, a világos folyosóról egy sötét szobába kerülök. Lent vagyok a pokolban és dr Woodward lesz az, aki megkínoz.
-Nem tudom, talán elment az eszem. – Hangom egy oktávval megemelkedik, ahogy próbálok magyarázatot találni arra, mit tettem bő fél órával ezelőtt. - Látta azt a szerencsétlen nőt? Ha az a kislány meghal, valószínűleg ő lesz a következő páciensünk. Én csak… én csak adtam neki egy kis reményt. – Sóhajtok fel, kerülöm a tekintetét. Dühös vagyok, amiért így bánik vele, gyűlölöm, hogy azt tehet és akkor, amikor akar. Nem érdekel, hogy szakorvos, akitől elleshetem a szakma minden fortélyát. Jelen pillanatban egy kanál vízben is meg tudnám fojtani.
Ne Olíviázzon nekem, az is meglepő, hogy egyáltalán tudja a keresztnevem. -Túlságosan dühös vagyok ahhoz, hogy vigyázzak a számra.
-Elegem van tudja? Kidolgozom a belem az osztályon, bármit megcsinálok, hogy előrébb jussak, maga meg úgy tesz, mintha elsőéves lennék. Megaláz a többiek előtt, a földbe döngöl, ha hibázok, miközben mások ellavíroznak egész évben. – Most már kiabálok, könnyes szemmel nézek vele farkas szemet, miközben a fejemben egyfolytában ott van annak a kislánynak az emléke. Nem halványul, egyre erősödik.
-Ha most megbocsájt, én mennék a dolgomra. – Anélkül, hogy bármi mást mondanék, megkerülöm és ujjaimat a kilincsre szorítom. Legszívesebben a fejemet verném a kemény fába, de nem teszem, mert tudom, hogy azzal csal örömet okoznék neki.
-Azt azért elmondhatná, miért gyűlöl engem ennyire? – Megfordulok, elvesztem a lendületem és túl közel kerülök hozzá. Parfümjének markáns illata az orromba kúszik és elbódít. Lépek egyet hátra, az ajtónak ütközöm. Hallom, ahogy a többiek a folyosón beszélnek. Valaki a nevemet említi, majd hangos nevetés kíséretében a társaság odébb áll és újra csend lesz. Hát minden ki gyűlöl? - Tudja mit, nem is érdekel. Tartsa meg magának a véleményét. – Megpróbálok kiszabadulni, rángatom a kilincset, tolom, de nem akar kinyílni. Aztán egyszer csak valaki kitárja, én pedig az ajtó mögé szorulok. Hallok valami motyogást, de annyira bepréseltek a vattakupac közé, hogy szinte alig kapok levegőt. Egyáltalán egy nővér szobában miért van ennyi vatta? Amikor újra kettesben maradunk, különös érzés lesz úrrá rajtam. Végigfut a hideg a gerincem vonalán és libabőrös lesz a karom.
-Ugye nem Nicole-al van baj? – Teszem fel a kérdést azonnal és automatikusan keze után nyúlok. Ujjaimat ujjai közé bújtatom és úgy állok vele szembe. Fel sem fogom mit teszek. Csak a kislány jár gondolataim között és az ő hogyléte. Ketté törné karrierem, ha ez a csöpp gyermek meghalna. Most legalábbis úgy érzem…


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 07, 2015 5:30 pm Keletkezett az írás



Liv & JD
I know you think you hate me,
But I will always hate you more...


Kettősség van bennem, ahogy Roset elhagyva Montgomery után megyek. Kettősség, ami igen ritkán fordul elő, lévén, hogy könnyebb az élet, ha minden csak fekete vagy fehér. Ha hibázol, az perbe, kellemetlen percekbe, hiú ábrándokba vagy tragédiába torkollik. De ha jól csinálod…annál jobb érzés nincs is, mikor minden klappol. Mint a legónál. Csak összeilleszted a kis darabkákat, és máris megépült egy ház, vagy egy autó, rakéta, űrsikló. Nem szeretem az érzéseket. Mert megzavarják az ember fejét, nem tud objektíven gondolkodni. Ez pedig, mint az imént is, hibához vezet. Szerencsére ott voltam, és mentettem, ami menthető, nem okozott óriási galibát. De okozhatott volna. Adhatott volna téves információt, ami aztán nagyon-nagy bajba sodort volna engem, őt, és még nagyobb fájdalmat okozhatott volna, ha az élet a kegyetlenebbik arcát fordítja felénk. Ráadásul, neki, mint rezidensnek még nem áll jogában információval ellátni a hozzátartozót, azt csak szakorvos teheti meg. Most pedig az én tisztem, hogy újra figyelmeztessem, hogy nem szabad engednie az érzéseinek. Nem engedheti meg magának, hogy elragadják, hogy a szülők könnyeket lássanak. Nem engedheti, hogy az érzései irányítsák, hogy túlságosan kötődjön a betegekhez, mert aki nem von szögesdrótot a szíve köré, az hamar kiesik. Ez kemény szakma, a gyereksebészet, a gyermekgyógyászat különösképp az, itt nagyon tudni kell helyén kezelni a dolgokat, hogy a legjobbat nyújthassuk.
Átsuhanok a folyosón, akár egy fújtató bika az arénán, hogy előkerítsem. Nem értem miért veszem ennyire a szívemen azt, hogy mi lesz vele majd. Ha Montgomery kiesik, majd jön más. Talán valamelyik gyakornok lesz annyira jó, hogy kiemeljem a többi közül. Nem tudom, egyelőre csak szenvedek velük. Mégis tudom, érzem, hogy ha őszinte lennék, bevallanám: nem, ezerből egy lehet olyan, mint Montgomery. Évek óta benne, egyedül benne láttam meg azt, amit kerestem. A leendő, kiváló gyereksebészt. Jó esze van, gyors, következetes. Gyorsan tanul, a tudást úgy szívja be az agya, mint a szivacs, bármit mondok, teszek, szinte csüng a szavaimon, és nem kell kétszer ismételnem. Benne van meg a szakma iránti elhivatottság, az a fajta tűz, akarat és erő, ami ide, a kicsi csöppségek közé kell, mégis képes kedvességre, empátiára, játékosságra, ami szintén nagyon fontos a picikék gyógyításánál.
Mikor meglátom, egy pillanatra valami kaparászást érzek a mellkasomban. Talán szívférgességem van… De nem állok meg, bármennyire megindító, ahogy magába roskadva ül. Ha sírna is, az sem érdekelne, mert nekem nem ez a dolgom, hogy az érzéseivel foglakozzak. Nekem tanítanom kell, figyelnem rá, hogy minden leckét, minden tudást átadjak neki. Hogy a legjobb legyen. Ritkán adok ilyen lehetőséget, és nem akarok lemondani róla. De azt látom rajta, hogy az utóbbi időben egyre zavartabb, egyre jobban csúszik szét, és ezt nem tudom hová tenni. Mi lehet az oka annak, hogy nem fókuszál? A módszerem kőkemény, tudom jól, de aki az én kezem alatt tanult eddig, bárhol a világban megállja a helyét. Ő miért most kezdi el elengedni e gyeplőt? Hisz a Woodward- módszer hatásos. Fájdalmas, könnyes, véres. De bombabiztosan hatásos.
Felrántom hát a kanapéról, a néma folyosón egyetlen szót sem szólok. Látom rajta, hogy hirtelen szólni nem tud, mikor egyszerűen belököm a kicsiny helyiség ajtaját, ami a legközelebb van, és belököm rajta. Nem vagyok túl gyengéd, mert a bennem tomboló kétely, bizonytalanság és harag erősebb mindennél. Ahogy az ajtó becsukódik mögöttem, máris pattogva kérem számon, mit is csinált. Hallgatom a válaszát, szinte levegőt sem vesz, de kiérzem belőle az együttérzést, a fájdalmat. Nem objektív, túlságosan befolyásolják az érzelmei. Értem, miért csinálta, de már annyiszor elmondtam, hogy ezt nem lehet, hogy a fejem úgy érzem, mindjárt felrobban.
- Nem, nem egy kis reményt adott neki. Maga ígéretet tett, hogy a gyereke rendbe jön. – mondom visszafojtott hangon, bár legszívesebben ordítanék. Tekintetem a csokoládé íriszekbe fúrom, olyan keményen, mintha ezzel beleégethetném az agyába, amit át akarok neki adni. – Láttam, hogyne láttam volna. Láttam tegnap, és tegnapelőtt, és láttam amikor azonosította a halott férjét, és ott voltam amikor összevarrták a homlokát, és én voltam, aki figyelmeztettem minden lépésem előtt, minden műtét előtt, hogy talán utoljára láthatja élve a lányát. Nem, ehhez nem volt joga! Mi lesz, ha mégsem ébred fel? Mi lesz, ha nyomorék marad? Mi lesz, ha végül mégis meghal? És maga megígérte, hogy rendben lesz. Na? Ráadásul mindezt úgy, hogy megszólalni sem volt joga. Maga MÉG nem szakorvos, csak egy rezidens, világos? Ezt nem teheti soha többé. Ha nem tud megbirkózni vele, vagy még egyszer előfordul, leveszem az esetről. – figyelmeztetem, majd kibököm a kérdésem, és véletlenül a keresztnevén szólítom. Tényleg nem tudom, mi az oka annak, hogy nem képes az utóbbi időben koncentrálni, és ez az őrületbe kerget. Amennyire jó, néha annyira tudnám a térdemre fektetni és elfenekelni. A válaszára csak dermedten állok. Igaza van, nem szokásom a neveket megjegyezni, ha a gyakornokokról van szó, és a rezidensek egy részére sem fordítok különösebb figyelmet. De aztán kifakad, én meg csak állok, és nézem. Hallgatom. Nem vágok közbe, ezúttal nem. Csak hallgatom, ahogy vádol, ahogy a fejemhez vágja az összes rosszat, amit csak ellene elkövethetek és elkövettem.
- Én…- kezdenék bele, de egyszerűen faképnél hagy. Hát nem válaszolok, magamban tarom a gondolatot, és visszagyömöszölöm a mellkasom mélyére azt az égő, lüktető érzést, ami a hatalmába kerített. Azt hiszem tényleg fel kéne mennem egy szívultrahangra, talán valami baj van a szívbillentyűimmel, azért érzem ezt a sajgást. De aztán meggondolom magam, és dacosan vágok vissza.
- Mert többet várok el magától, mint a többitől. Mert a többiből, aki ellavíroz egész évben, sosem lesz orvos, főleg nem a gyerekosztályon. Mert tudom, hogy maga jobb ennél, mint amit produkál, és istenemre mondom, ha ki is kell taposnom a belét, akkor is orvost fogok magából faragni. Hát ezért. Mert ez nekem nem elég. Magából, magától ez nekem nem elég! – dühöngöm gondolkodás nélkül, és hagyom, hogy az epe elöntse az agyam. A fenéért kell ilyen értetlennek lennie? A fenéét kell ennyire összekutyulnia a fejem? Miért, miért, miért rettegek attól, hogy egyszer itt hagy, és elmegy egy másik osztályra? Hogy átkéri magát valaki máshoz? Nem, én akarom tanítani, én akarom megtanítani mindenre, amit csak tudok.
Mikor elmegy mellettem, csak fáradtan hajtom hátra a fejem. Minden szava igazság, valóban így bánok vele, de talán nem kellett volna ezt így odavágnom. Várom, hogy nyíljon az ajtó, és fel vagyok készülve az ajtócsapódásra is. Megszoktam már. De mégsem megy. Nem megy el, csak megkérdezi, miért gyűlölöm. A kérdésére hirtelen fordulok meg, épp akkor, amikor ő is. Túl közel van. A helyiség végén lévő kicsiny ablakon át beszűrődő holdfény megcsillan a szemében, kísérteties fénybe vonja alabástrom szépségű bőrét. La kell hajtanom a fejem, hogy a szemébe nézhessek, a samponjának az illata kitörölhetetlenül beleég az agyamba. Szempillái rebbennek, és a szemeiben szomorúságot, dacos, gyermeki sértettséget vélek felfedezni.
- Én nem gyűlölöm, Montgomery, én csak… – sóhajtom fáradtan, és nem tudom, hogy mit mondhatnék még. Tényleg nem gyűlölöm. Én az érzést gyűlölöm, amit a közelében érzek. A félelmet, hogy egy kiváló gyereksebészt elveszíthetek.  Az aggodalmat, hogy összeroppan a súly alatt, amit ez a képzés a vállára rak. Hiába vannak jó képességei, hiába emelkedik ki a tömegből, ha a lelkét nem tudom formálni úgy, ahogy a képességeit kiaknázom, veszett ügy az övé. Nem csak sebésszé kell formálnom. Hanem a legjobb sebésszé. Aki akkor együtt érző, és annyira, amennyire éppen kell, és kegyetlen, érzéketlen, ha annak kell lennie. De belém fojtja a szót, mikor az ajtóval kezd el babrálni. Engednem kéne. De megint látszik, mennyire nem fókuszál. Az ajtót ugyanis hiába lökdösi kifelé…az befelé nyílik. Hirtelen lépések hallatszanak, és meghallom a nevemet és az övét, majd a derűs, irigy kacagást odakintről. A francba…most meg el fog terjedni, hogy Ő meg Én idebent…
Ekkor nyílik az ajtó, Rose az, aki belöki, Oliviát ezzel arrébb taszítva. Suttogva, szinte leheli a szavakat.
- Mrs. Waters evett, és alszik, valamint megjött a vesetranszplantos beteg új laborja doktor úr, a fehérjeszám emelkedett, a billirubin szintje is. – mondja, majd miután bólintok, hogy tudomásul vettem, behúzza maga után az ajtót. Liv kiszabadulhat a szorult helyzetéből. Újra sötétség borul a kicsiny helyiségre, mélyet sóhajtok. Hirtelen megérzem a kezemen az érintését, és mire észbe kapok, a kicsi, finom kéz az enyémbe simul, ujjaim közé fészkeli magát. Akaratlanul, finoman, gyengéden szorítom meg. Fáradt vagyok, elkeseredett, és valami baj van a szívemmel. Meg kell keresnem a kardiológiát. Liv elém áll, és most még egy lépéssel közelebb van, mint az imént. Lenézek rá, mikor azt kérdezi, Nicole-lal van-e valami baj. A szemében őszinte rettegés, és félelem ül, ez pedig teljesen elgyengít. Pillanatnyi döntések sokasága zajlik le bennem, a tiszta tudatom kikapcsol, amikor felemelem a kezem, és akaratlanul megsimítom az arcát, és finom, lágy mosollyal tekintek le rá.
- Nem, Nicole jól van. Egyelőre jól van. – csitítom, és ha engedi, engedve a pillanatnyi kísértésnek, életemben először közelebb lépek, és a fejét a mellkasomra húzva megölelem. Nem akarok semmi rosszat, csak szeretném megnyugtatni, mielőtt ezernyi darabra hullik szét. – Mi mindent megteszünk érte. Én mindent megteszek…- suttogom a csendbe, és egyetlen perc erejéig engedem, hogy egy olyan arcom láthassa, amit nem sokaknak engedek.


Zene

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 11, 2015 1:35 pm Keletkezett az írás




Van némi igazság a szavaiban, mégis piszkosul tud fájni, amikor az ember dicséretet vár és nem kapja meg. Tényleg mindent megteszek, hogy én legyek a legjobb, még azt is elviselem, hogy a többiek elkerülnek és a hátam mögött beszélnek rólam, de azt nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy James eltiporjon. Akkor sem, ha ezzel a viselkedéssel a javamat szolgálja. Egyáltalán, hogy lehet valakiben ennyi düh…
Szerettem volna hallani, mennyire elismeri a munkám. Szerettem volna hallani, hogy kedvel, ahogyan én Őt és csak ezért tűröm el, hogy a lelkembe tipor. Csüngök minden szaván, várom a legjobbakat, de csak beléakad a szó, én meg ott állok vele szembe és újra könnyek jönnek a szemembe. Túl sok érzelem ez nekem.
Már bánom, hogy szóra nyitottam a számat Nicole szobájában. Bár tudtam volna megálljt parancsolni a szavaknak, amik össze-vissza cikáztak a fejemben. Csak néztem azt a szerencsétlent és reményt akartam adni neki. Ami azt illeti, hiú ábrándokkal kábítottam, ezt már magam is belátom. Az a kislány talán soha többé nem tér magához vagy ha mégis, jó ég tudja annak milyen következményei lesznek. Én pedig elhitettem az anyjával, hogy minden rendben lesz. Rosszul vagyok magamtól…
Mire felismerném a veszélyt, már bele is csöppentem. Nyakig benne vagyok és eszem ágában sincs kimászni. Olyan erősen szorítom a kezét, hogy ha akarná se tudná egykönnyen kihámozni ujjaim közül. Látom, hogy néz rám és ez egy pillanatra eltántorít tettemtől. Ujjaim elgyengülnek kézfeje körül, de mire tennék egy lépést hátra, megérzem kezének puha tapintását bőrömön. Lehunyom a szemem és arcomat tenyerébe fektetem. A testemen átdübörgő gyorsvonat tovább zakatol és újra síri csönd lesz. Megnyugszom és már nem lüktet a halántékom sem. Elhiszem, amit mond és egy percre tényleg azt hiszem, hogy minden rendben lesz.
Karjaim úgy fonják körbe derekát, mintha évek óta ismernénk egymást. Mintha régi barátok lennénk, akik hosszú idő óta végre újra látják egymást. Fejemet a mellkasára hajtom és az eddig puszta erővel tartott gát most átszakad.
-Tudom, tudom… – Motyogom alig hallhatóan. Sós könnyek áztatják köpenyét, talán és állát is, ahogy keresem a legjobb helyet megfáradt fejemnek. Egy pillanatra azt hiszem, így van ez rendjén, de mikor a köd kezd felszállni és kitisztul az agyam, észbe kapok és elszégyellem magam. Mégis mit képzelek magamról?!
Kibújok öleléséből, megtörlöm szemeimet és képtelen vagyok rá nézni. A szívem visszavágyik erős, biztonságot nyújtó karjai közé, de az eszem ordít, visít, menekülni akar ebből a kis szobából.
-Sajnálom, én… mennem kell. Már biztos várnak rám. – Ugyan ki várna rám… mikor a szaktársaim gyűlölnek, a barátnőm az elsőn fekszik valószínűleg a legjobb hangulatban az erős gyógyszerek miatt.
-Ez nem történt meg. Nem kell sajnálnia világos? – Csattanok fel. - Sőt, inkább folytassa az eddigieket. Elviselek még néhány megszégyenítést. – Hátat fordítok, lenyomom a kilincset és szabadulni próbálok, de az ajtó nem nyílik. Megpróbálom úgy, ahogy az előbb Rose is tette, de nem sikerül. Mi a franc?! Most én vagyok ennyire béna vagy tényleg nem bírok megszabadulni tőle.
Néhány perces küzdelem után feladom és leülök a szoba egyetlen ülő alkalmatosságára… az ágyra.
-Próbálja meg… – Bökök az ajtó felé. - Van itt egyébként valami étel, ha esetleg beszorulnánk egész éjszakára? – Kérdezem fáradt hangon. Remek, egy sötét szobában dr Kivégzővel. Álmaim netovábbja… talán nem is lenne rossz, ha kivégezne. Akkor talán új jelölt után keresgélhetne, én pedig itt maradnék és éjszakánként kísérteném
Őt. Mennyire élvezném, te jó ég.
Elmosolyodom agyszüleményemtől és máris jobb kedvel nézek az elkövetkező kínos percekre… órákra vagy micsoda.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 12, 2015 5:18 pm Keletkezett az írás



Liv & JD
I know you think you hate me,
But I will always hate you more...


A levegőben a feszültség magasra hág, pattanásig feszül. Aggodalom, kétely, félelem fűszerezi a miliőt. Nem szól vissza azokra amiket mondok, és nem tudom, ez csak a szaktekintélyemnek szól, nem tud, vagy valóban nem akar már reagálni sem ezekre. Talán jobb is így. Nem akarom tudni, ő mit gondolhat rólam. Azt már tudom, hogy gyűlöl, viszolyog tőlem, és ennek így is kell lennie. Nem vagyunk már gyerekek. Én elmúltam 35 éves, ő pedig még csak rezidens, élete legszebb és leggyötrelmesebb korszakát éri meg talán, nekem pedig az a dolgom, hogy kiváló doktort faragjak belőle. Nem akarok lemondani róla. Könnyedén megtehetném, kereshetnék új embert a helyére, rezidensek kezüket-lábukat törik az ő helyéért. De egyik sem elég jó nekem. Nekem Ő kell, és kész, nem akarok lemondani róla.
Nem tudok magyarázatot adni arra, miért ragaszkodom ennyire hozzá, mikor tulajdonképpen utálni akarom. Igen, annyira akarom utálni, hogy az már fizikailag fáj. Távol akarom tartani magamtól, azt akarom, hogy utáljon, gyűlöljön, amennyire csak lehet. Hogy túl akarjon nőni rajtam, hogy minden áron le akarjon győzni, mert akkor, és csakis akkor lehetne, hogy túlélje. Mert most még túl érzékeny, túlságosan átérzi a fájdalmat, túlságosan kötődik mindegyikhez. Mint én. Csak rajtam nem látszik. Én egyedül küzdök meg a veszteségekkel, rajtam a hozzátartozók nem látnak többet, mint amennyi épp elég. Pont elég együttérzés, de cseppnyi bűntudatot sem, ami azt sugallhatná, hibáztam. Akarat, hogy segíteni akarok, de nem a hiú ábránd. Pengeélen kell táncolnunk. De Rose elmegy, tájékoztatott, és már a tekintetemből tudja, mi a dolga.
Liv azonban megrémül, és Nicoleról kérdez, miközben közelebb lép, és olyan erősen szorítja meg a kezem, hogy még engem is meglep. Most nézek rá először így, ilyen közelségből. A holdfény lágyan érinti az arcát, különös fénybe vonva azt, és a szívem belefacsarodik, mennyire gyönyörű. Az a szempár... Eszembe jut, micsoda szerencsés fickó az, aki magáénak tudhatja ezt a bájos arcot, akié lehet minden mosolya, minden pillantása. Kezem akaratlanul simul az arcára, és édesen hajtja fejét a tenyerembe. Nem tehetek róla, de teljesen elgyengülök. Hogy tud ennyire...ilyen...szavakat nem találok rá. Egy nő, akinek nem csak az arca, a lelke is szép. Érzékeny, de kitartó, okos, szívós, mégsem arrogáns, hisz évek óta látom dolgozni, évek óta együtt dolgozunk már. Az agyam kicsit elködösödik, a védelmező ösztönnek engedve, a bársonyos sötétségben akaratlanul húzom a fejét a mellkasomra, hogy megnyugtassam. Nem ellenkezik, úgy bújik a karjaimba, mintha menekülne valami elől, s pillantok alatt meghallom, megérzem a jellegzetes sírásra utaló jeleket. Légzése szaggatottá válik, érzem a mellkasomon szívének vad dübörgését, vállainak ütemes rázkódását. Próbálom megnyugtatni, hogy tudja, értem az aggodalmát, de én itt vagyok, és mindent beleadok, hogy Nicole jól legyen. Azt feleli, tudja, de nem értem. Akkor miért sír? Hisz most mondtam, hogy mindet megteszek...de aztán nem agyalok rajta. Tenyerem a puha hajára fektetem, és csak hagyom sírni. Van az a pillanat, amikor csak hagyni kell, hogy elöntsenek az érzések. Némi bűntudatom van, eszembe jut, talán tényleg túlságosan durva vagyok vele? Talán én magam vagyok az, aki ezt okozom? Hát nem tanul mellettem semmit? Nem tanítom megfelelően? A köpenyem átázik a könnyeitől, karjait körém fonja, és lehunyom a szemem. Furcsa így állni valakivel. Általában a nők vagy szigorúan illendő távolságban vannak, ha pedig épp nem, akkor...nos, akkor abban nincs semmi romantikus, vagy ártatlan. De ez a pillanat, most annyira szép, és megindító, hogy valamiféle kaparászást érzek megint a mellkasom környékén, és nem tudom, hogy ez mégis mi a fene lehet? Mi ez? De mire végig gondolhatnám, addigra Liv moccan. A pillanat varázsa pedig tovaszáll, mint mikor pillangó szárnya rebben a hajnali napsugár első érintésére, hogy elvigye magával azt a csöppnyi gyönyörűséget, amit pihenő szárnyainak szépsége adhat. Én is felébredek, és elengedem, hisz most meg úgy ugrik el mellőlem, mintha tüzes vassal égetnék. Kicsit zavarban vagyok, magam elé meredve próbálom összeszedni a gondolataimat, amiket ez az ölelés eléggé összezavart.
- Semmi baj. - mondom halkan, és csak meglepetten pislogok rá. Aztán nekem esik. A szavai, akár ha a tenyere csattanna az arcomon, úgy esik a lelkemnek. Most megint mit tettem? Aztán elönt a harag. Ezért, pontosan ezért nem szabad közel engednem senkit. Pontosan ezért nem szabad, hogy rés keletkezzen a pajzsomon, mert így tipornák a tekintélyemet el, lerombolva minden tiszteletet, amit felépítettem, vérrel, verítékkel, fáradtságos munkával. Megfeszülök, akár az íj, vállaim hátra húzom, és szememből eltűnik az a meleg fény, helyére azonban nem tud már visszatérni az a dacos harag. Csak a megbántottság, a csalódottság. A franc essen bele, majdnem bedőltem neki.
- Ne aggódjon, Montgomery. Nem történt meg. - mondom halkan, mélyről feltörő baritonom megtölti a szobát. - Ahogy akarja. Észben fogom tartani a kívánságát. - mondom, majd a kezem a köpenyem zsebébe rejtem, ahol ökölbe szorítom, hogy visszafogjam magam, pedig legszívesebben a falba verném az öklöm. Nézem, ahogy hátat fordítva nekem az ajtóval próbálkozik. Most már jó felé húzza, de feltehetően a zár magától elfordult, néha előfordul, már szóltam a karbantartóknak miatta. Pár perc múlva feladja, én csak lehajtott fejjel hagyom, hogy elmenjen mellettem, és az ágyra dobja magát. Egy pillanatig hallgatok csak, miután epésen az ajtó felé irányít, és az elkövetkezendő órákról beszél, majd felé villantom haragosan zöld tekintetem.
- - Látja, Montgomery? Ez a maga baja. Hogy túl könnyedén mond le dolgokról. Túl könnyedén feladja! Nem képes küzdeni. Nem, tudod kijutni az ajtón? Hát rúgja szét! Szakítsa be! Tépje ki a helyéről! Törje be az ablakot! Érje el a célját, érje el, amit akar. Bármi áron! Küzdjön már, az Istenért! Harcoljon, mint ma a műtőben Brandonért! - mondom egyre inkább indulatosan, majd kissé gyorsabban szedve a levegőt az ajtóhoz lépek, és a kilincs alá nyúlva elfordítom a zárat. Az hangosan kattanva jelzi: az ajtó immár nyitva van. - A zár néha magától elfordul. Már szóltam a karbantartóknak. - mondom halkan, majd a kilincsre szegezem zöld íriszeimet, és fáradtan sóhajtok. - Aludjon egyet. Két óra múlva magára csipogok, és végigmegyünk az egész osztályon. - mondom csendesen, majd minden szó nélkül kinyitom az ajtót, és becsukva magam után a fényes folyosóra lépek. Odakint némaság fogad, de odabent, a lelkemben még nagyobb a csend. Vészjósló. Egyetlen pillanat, egyetlen röpke pillanatra engedtem csupán a kísértésnek...Hogy ne csak a testi kényszer vigyen rá, hogy megérintsek egy nőt. Mert engedtem a vágynak. És tessék. Máris pocsék érzés. Nem tudom miért van ez, ez a furcsa, kaparászó érzés a mellkasomban, de...ez nem szülhet jót. Ezt többé nem engedhetem meg magamnak. Orvossá kell faragnom. Ez a dolgom. Ez, és nem más.
Zene

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:38 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Liv & JD - I don't care, if you hate me. You'll be a doctor!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: