Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Katherine M. Sullivan, Lena E. Winfield, Morita Ben

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 06, 2015 11:07 pm Keletkezett az írás



Maria and Hayden
 





Az onkológia és a hematológia az az osztály ahol a legkevesebbet jár vagy fordul meg szándékosan. Illetve, ahol próbál minél kevesebb időt eltölteni és minél kevesebbszer tiszteletét tenni, hisz még neki sincs elegendő ereje ahhoz, hogy megszokja vagy megtudja emészteni az ott történteket, állandóan zajló körforgást ami kimerül az élet és halál ördögi forgatagában.
Szinte biztos, hogy ezen a két osztályon napi szinten találkozik az ember a halállal, aminek a bűze szó szerint körbelengi az egész épületszárnyat és beeszi magát a falakba, mint egy lidérc jár-kel éjt nappallá téve.
A komoly technikával berendezett, fertőtlenített szobákban melybe nem lehet akárhogy, csak vákumot képző szoba után belépni nejlon maskarában, szinte hemzsegnek a betegek. Olykor úgy érzi, hogy többen kerülnek be rákos megbetegedés által kórházba, mint sürgősségi eset szintjén. Nem véletlenül érzi úgy, hogy az emberek túlságosan hajtják magukat, hogy túl stresszes életet élnek, nem ragadják meg a pillanatokat mikor végre lazíthatnának. Belelovalják magukat a munkába, szinte belefulladnak a teendőkbe közben pedig szívja a vérüket a magatehetetlenség, a pénz kérdése és egy idegesítő főnök vagy a többi, agyilag demens munkatárs.
De, hogy milyen is valójában ez a két osztály? Annyi biztos, hogy ha egy életen át tartó depressziót akarsz magadnak, akkor nézz be és megtudod. Nyúzott, minden életbölcsességet magukban tartó, sokat megélt emberi arcok néznek vissza rád akárhány szobába beteszed a lábad, legyen ott egy vagy több személy. Mélyen ülő, a rengeteg gyógyszertől sárgás hályogtól tompán csillogó szemük alatt ráncok és karikák éktelenkednek, beesett arcuk szürkének, kicsit talán áttetszőnek hat ahogy az elmúlás egyre erősebben és meghatározóbban ütközik ki rajtuk. Nem lehet megszokni ahogy a tar kopasz nyomokban kissé babásan pihés fejek és a rajtuk kidülledő, kéklő erek betegségükről ordítanak hisz ez nem csak az orvosoknak egy jel arra, hogy hamar itt lesz az elmúlás de a betegnek is. Mert ugyebár elég kevesen élik túl a rákot, főként az áttétes megbetegedéseket vagy a leukémiát.
Sokan beletörődnek abba, hogy nagy valószínűséggel nem adatott meg nekik több, mint elbúcsúzni a szeretteiktől miközben abban reménykednek, hogy egy karácsonyt, egy születésnapot vagy egyéb ünnepet kitudnak húzni mellettük így vagy úgy. Van akinek szép az elmúlás, esetleg megváltásnak számít a sok szenvedést követően de olyanok is akadnak sajnálatos módon szép számmal, akik az utolsó hetekben, napokban rengeteget szenvednek hozzátartozóikkal együtt, hisz a szerveik egymás után állnak le. Kezdődik a megszokott zavartsággal az elmúlás szele, a folyamatos hányással még akkor is, ha nem esznek semmit... sokan el se tudnák képzelni, hogy mi jön még ki belőlük úgy, hogy nem esznek csak olykor-olykor isznak egy kis vizet. A rengeteg gyógyszer és infúzión kapott szer, így a kemoterápiás szerek teljesen kikészítik a gyomrot de főként a vesét és a májat, melyek elsők között mondják fel a szolgálatot. Ekkor már nem tudnak mit csinálni csak feküdni, nem képesek nyitva tartani a szemüket... még tudják, hogy a világon vannak de csak azt hajtogatják, hogy nem akarnak a kórházban meghalni, hogy vigyék őket haza. Viszont aztán jön a fordulat, mikor egyik óráról a másikra megfeledkeznek magukról, hisz olyan mértékű zuhanás tapasztalható az állapotukban ami már visszafordíthatatlannak bizonyul és tényleg jelzi az orvosoknak, családtagoknak, hogy eljött a mihamarabbi búcsú ideje. Viszont ebben az esetben egyoldalú búcsúra kell számítani, mert a beteg már nem fog tudni reagálni rá. De legalább abból a szempontból szerencsésnek érezheti magát az ember, hogy eltudott búcsúzni attól, aki egész gyerekkorában ringatta, babusgatta, öltöztette és nevelte. Sajnos sokaknak ez nem adatik meg.
Többször is jelen volt egy-egy élet elmúlásánál, és a megégett kislány halálánál csak egy idős nénié ríkatta meg jobban, aki mellett a sétabotos, remegő kezű, minden ízében ráncos férje ült könnyes szemekkel. Megígérte neki, hogy sietni fog hozzá, hogy nem kell egyedül lennie mert nemsokára ő is követi. Akkor még Hayden se értette, hogy mire utalhat az idős úr, hogy miért sietne annyira. De mintha megérezte volna, hogy közeleg az elmúlása, két hét elteltével már hozták is be őt a St. Clairebe. Fogalmuk se volt az orvosoknak, hogy miben halt meg, semmi szervi gondja nem volt, így mást nem mondhattak csak, hogy megküzdötte őt az életet és végelgyengülésben hunyt el.
Sajnos nem lehetett rajta segíteni, de mindvégig ott ült egy sokat sejtető mosoly az arcán, mintha boldog lenne. Boldog azért, hogy követheti a feleségét a szivárványhíd túloldalára ahol újra együtt lehetnek viszont ezúton örökkön örökké. Mindkettejüket megkínozta az élet és kijárt már nekik az a luxus, hogy egymás mellett nyugovóra helyezzék testüket a sírkert egy szebb részén, valahol a füzek árnyékában.  
A műtőben ácsorogva a maga hozzáértésével figyeli a műveletet ahogy az orvos az ő asszisztálása mellett elzárja az utolsó ért is, majd összehúzza az izmot  miután levette a nő jobb mellét is. Szegénynek már a harmadik alkalommal újul ki a melldaganata és most jutott el arra a szintre, hogy megváljon nőiességét kiemelő domborulataitól az egészsége reményében. Így nem csak a melleket, de a rákos szövetek is eltávolításra kerülnek. Rájött arra, amit az elején elvetett és elítélt, hogy nem ér annyit az a két mell, ha az életét veszélyezteti elvégre ha leveszik, sokkal kisebb eséllyel újul ki megint a rák. Persze hosszú és fáradtságos évek teltek el ez idő alatt, többször is vissza kellett zuhannia ahhoz, hogy döntésre jusson.
Most már elhiszi azt, amit Hayden még csak másodéves rezidensként mondott neki megnyugtatásképpen mikor zokogva figyelte az akkor még fiatalabb, sokkal kevesebb tapasztalatot rejtő tekintetű orvost. Félt attól, hogy ezáltal elveszíti a nőiességét, nem kell majd senkinek és mit ér a nő úgy, ha nem tudja szoptatni a gyermekeit? Erre pedig azt mondta neki Hayden, hogy nem kell ahhoz két mell, hogy egy nő vonzó legyen, fő az, hogy kitartott még a legmostohább körülmények között is. Mellette vannak azok akik szeretik, segítik és ők orvosok is harcolni fognak érte. Ráadásul nem kifejezetten az külsejében rejlik egy nő szépsége... és az az erő, kitartás amit egy betegség legyőzésébe fektetett, ezerszer olyan vonzóvá és gyönyörűvé varázsolják még a legráncosabb arcokat is, mint két csomag hús a válla alatt.
Akkor még nem hitt neki, viszont mikor két héttel ez előtt határozottan azzal a szándékkal jött vissza, hogy le akarja szedetni mindkét mellét, elmesélte Haydennek, hogy egykor mekkora hatással volt rá és hálás azért, hogy még mindig itt van és segít neki. Ő mosolyogva, bólintva szorította meg altatás előtt a kezét ezzel is jelezve, hogy mellette van és nem mozdul, még afelől is ígéretét tette, hogy ébredéskor ott lesz az ágya mellett.
Mikor az orvos gondosan összehúzza a bőrfelületet, minél szorosabbra, hogy ne nyúljon tovább, hogy ne legyen semmi külső probléma vele, sötét tekintete találkozik Hayden zöld íriszeivel és a mellette álló Mariara is vet egy pillantást.
- Innentől áttudjátok venni? Már csak össze kell ölteni, fertőtleníteni. Kapja a fájdalomcsillapítót és kapja meg az ellenanyagot is.
A srác biccent jelezve, hogy Ő személy szerint készen áll. Persze biztos benne a doki, hogy a nő idővel implantátumot fog igényelni, hisz nem ismer olyan hölgyet aki ne akarna megint melleket, de fontos, hogy addig is tökéletes munka legyen a testén a műtét nyoma ne pedig egy elkapkodott összefércelés. Nem véletlen, hogy Haydenre bízza a bőr összeöltését hisz köztudott, hogy szép a keze munkája és csak nagyon kis mértékben lehet látni a heget mikor az összeforr. Ezért is örülne neki Dr. Smith, ha sebészként remekelne tovább a későbbiekben.
A rezidens kezébe adják a fonalat és a tűt is, ő pedig gondos, ügyes mozdulatokkal kezdi meg a rábízott feladatot amit még az orvos is elismerő bólintással vesz szemügyre, de ezzel egyidejűleg el is szakad róla a tekintete, hogy a másik rezidenssel is foglalkozzon, hisz Haydent nem akarja zavarni.
- Miss Mercell, kérem figyelje a gyakornokokat, hogy ne tolakodjanak és ne kupászkodjanak, ha összeöltötték a hölgyet küldje őket haza. Ezután pedig ellenőrizze, hogy a megfelelő gyógyszereket kapja. Inni legkésőbb csak öt, hat óra múlva kaphat, a reggelit pedig tegyük át neki délre. Mondjuk nem hiszem, hogy a fájdalomtól bármit is kívánna majd. Folyamatos, csepp per perces fájdalomcsillapítást kapjon egy órán át, utána szüneteltessék a következő vizsgálatig. Minden rendben lesz? - szeretne megbizonyosodni afelől, hogy Marie megértette a paramétereket, addig nem is hagyja el a műtőt, csak figyeli a két fiatal, hamarosan szakorvossá avanzsáló rezidenst.



Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Nov. 08, 2015 8:33 pm Keletkezett az írás



Tél, tavasz, nyár, ősz. Lényegtelen milyen évszakot, évet vagy akár napot írunk. A betegségek nem válogatnak. Van amin lehet és sajnos vannak olyanok is amiken nem lehet segíteni, legalább is a tudomány jelenlegi állása szerint nem. Mi orvosok viszont hajlamosak vagyunk arra, hogy meggondolatlanul hiú ábrándokat keltsünk, még akkor is ha az éppenséggel nem volt szándékos. Tisztában vagyok mind a két oldal nehéz szakaszával, hiszen orvosként és közeli hozzátartozóként is rálátásom volt a dolgokra. Amikor a bátyámról kiderült mi is a helyzet, szinte teljesen összetört mindenki. Szerettük, támogattuk és a végsőkig büszkék voltunk rá, hogy ennyire bátor és kitartó volt, a legvégéig. Nála azonban nem volt esély a műtétre, vagy bármiféle kezelésre. Az előttünk fekvő hölgynek viszont igen. Neki meg volt az esélye. Még akkor is ha ez a beavatkozás a melleibe is került. Nyilvánvaló, hogy sokan belátják, végül, hogy a szépség és a szimmetria, vagy akár az örökös elvárások, sokkal kevésbé fontosak, mint az életünk és az, hogy olyanokkal legyünk akiket szeretünk és akik miatt megéri harcolni.
Azon a napon amikor először átléptem a kórház kapuját, már tudtam, hogy sok izgalomban és szomorú veszteségben is részem lesz. Viszont amikor a ma megtudtam, hogy részt kell vennem egy amputációs műtéten, furcsa és valamilyen szinten egy kissé morbid módon, izgatottság is úrrá lett rajtam. Nem csupán azért mert ez volt az első igazi műtétem amióta itt vagyok, hanem azért is mert valaki olyannal lehettem bent akit nagyra tartok és akire felnézek. Arról már nem is beszélve, hogy ott volt Hayden és a sok zsizsgő, nyüzsgő gyakornokunk is.
Figyelmesen végighallgatta a műtétet vezető orvos utasításait, majd Haydenhez hasonlóan ő is bólintott egyet.
- Természetesen Dr. Smith. Mindent az utasításainak megfelelően fogok végrehajtani. – feleltem alázatosan és szófogadóan.
Az ember egy bizonyos ponton megtanulja, hogy mit és hogyan is kell tennie ahhoz, hogy jó szakember válhasson belőle. Az pedig, hogy szót fogadunk egy nálunk tapasztaltabb és szakmailag jól felkészült orvosnak, szerintem elengedhetetlen.
- Csendet ott hátul, és inkább arra figyeljetek, hogy mit is csinálunk. – szólt rá a leghátul álló két srácra, akiknek azóta be nem áll a szája, hogy beléptek az ajtón.
Alapjáraton nem vagyok az a nyalizós, fontoskodós típus, de ezek ketten teljesen kiakasztottak. Ha valaki igazán orvos szeretne lenni, akkor az a minimum, hogy odafigyel arra amit csinál.
- Minden rendben Hayden? – tettem fel a kérdésemet kíváncsian, miközben az asztalon fekvő hölgy értékeire vetettem egy pillantást.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 13, 2015 12:49 pm Keletkezett az írás



Maria and Hayden
 





Emlékszik arra - bő két évvel ez előttről - mikor először fordult meg az orvosok fejében az, hogy Miss. Jolowicz melleit el kellene távolítani ahhoz, hogy a daganatok ne tudjanak újra kiújulni, és, hogy ezzel is minimálisra csökkentsék a lehetőségét annak, hogy elmérgesedik a dolog. Akkor még kitartott a nő a maga igaza mellett, ragyogó kék szemeiben fájdalom, rettegés és harag egyaránt párosult, hisz nem akarta elhinni azt, hogy ez vele történik meg. Utálta magát és az életet is azért, amiért megbetegedett és az addig vallásos nő teljesen elpártolt Isten mellől. Már nem mert tükörbe nézni, olyanba legalábbis biztos nem, ami mutatta a kebleit is. Mintha elidegenedtek volna tőle, mindig csak arra tudott gondolni, hogy kitapintotta azokat a bizonyos csomókat és, hogy ott vannak és nagy valószínűséggel megfogják ölni.
Hayden tapasztalta már itt töltött évei során nem is egyszer, hogy azok akik a vallás "befolyása" alatt állnak, nem látnak messzebbre a hitüknél, és mindig úgy állítják be a dolgot, hogy ez egy megpróbáltatás, próbatétel. Hibáztak és most Isten meg akarja őket leckéztetni, vagy egy olyan feladat elé állítani amit le kell győzniük, hogy utána ismét a jóság és a csoda legyen az, ami elkíséri az életüket a végéig. A szerencsétlenek - mert mást erre nem tud mondani - csak azt hajtogatják szüntelenül, hogy imádkoznak az urukhoz azért, hogy ők vagy a szerettük aki a halálos ágyán fekszik, meggyógyuljon. Miért? Mi összefüggés van a kettő között? Ha az a nem létező valaki, a megváltó és a hitük atyja megbetegíti őket akkor miért könyörögnek neki? Miért hisznek abban, hogy majd meggyógyítja őket? Egyáltalán... miért neki lenne ez köszönhető? Kész téboly!
Talán Miss. Jolowitz, keresztnevén Sylvia az egyetlen aki beletörődött abba, hogy az akinek eddig a hitét szentelte, akiben bízott és akiről remélte, hogy tényleg egyengeti az útját, nem létezik. Mert milyen Isten az olyan, aki megbetegíti a híveit és a halál mezsgyéjére száműzi?
Ezután már csak az orvosok segítségében bízott, szaktudásukban és kitartásukban, a saját akaraterejében és a családja támogatásában azt remélve, hogy meg fog gyógyulni. Többször meg is történt, leküzdötte a rákot de az csak kiújult minden egyes alkalommal.
Az utóbbi alkalommal pedig sikerült olyan meghitt beszélgetésbe bonyolódnia Haydennel, aki azóta felnőtt, többet látott és tapasztalt, hogy bár évekkel ez előtt is hatással volt rá, most mégis feltudta nyitni a szemét és elhitette vele, hogy nem szabad annyira ragaszkodnia a melleihez mint azt teszik, mert nem azok teszik őt azzá, aki. Attól még, hogy le kell mondania valamiről, valamiről ami a teste része, ami nőiessé és "gyönyörűvé" teszi, még nem azt jelenti, hogy mindent el kell dobnia magától, hisz annyi lehetőség van még ezek után.
Vagy felvállalja azt, hogy beteg volt és élete végéig keblek nélkül fog élni büszkén, harcos módjára, vagy pedig ott van a helyreállító műtét lehetősége, mikor is ingyen, bérmentve kapnak a mellüket elveszített nők implantátumot, hogy ismét talpra állhassanak és biztos legyen az, hogy teljes életet élhetnek. Persze más lesz, hisz semmi sem ugyan olyan egy ilyen betegség és beavatkozást követően... a hit megrendül, a kitartás és a büszkeség minimálisra csökken. Sebezhetővé válnak és szomorúvá, inkább dacossá. Leah esetében is ezt tapasztalta...
... a fiatal rezidens lánynak az az egyetlen szerencséje, hogy  csak két csomót találtak és ha rossz indulatúak is voltak, annyira minimális az esély arra, hogy kiújul, hogy nem is kellett masztektómiát végezni rajta. Ő maga viszont úgy döntött, hogy ha még egyszer műtőbe kell tolni, akkor úgy ahogy van megszabadul tőlük csak, hogy ne következhessen be még egyszer az, amitől mindenki rettegett.
Tekintetét egy pillanatra se veszi le a varrandó felületről, hisz koncentrálnia kell, összpontosítani arra, hogy minél tökéletesebb legyen az öltés, hogy a későbbiekben ne undorító forradásként éktelenkedjen Sylvia testén, hanem egy olyan vágás, heg legyen ami emlékezteti arra, hogy egy harcos! Valaki, aki küzdött a betegséggel dacolva a saját félelmeivel, valaki aki mellett ott állt egy orvos elejétől a végéig és lelkesítette, segítette. Hayden keze munkája pedig erről is ismerhető fel. Pontosan, szépen ölt, nincs egy kiugrás se benne, ami védjegyként szolgálhatna.
Miután az orvos elmondja Marianak azt, hogy miként kellene a továbbiakban végezni a teendőket, az el is robog, hogy a következő esethez csatlakozhasson. Jelen pillanatban a két rezidensen van a világ szeme, nekik kell kézben tartani a dolgot... pontosabban most Marianak, hisz rajta múlik az, hogy a gyakornokok odafigyelnek-e vagy sem, hogy megkapja a mondott szereket a nő, hisz Hayden az öltéssel van elfoglalva. Természetesen fél füllel odafigyel mindenre, épp ezért is tud reagálni a lány kérdésére.
- Minden rendben, bár... félek, hogy nagyobb lesz a heg, mint azt szeretném - húzza el a száját egy pillanatra, miközben felpillant a mellette álló lányra.
- Azt hittem, hogy jobban össze tudom majd húzni a felületet, de túl vékony nő és a bőre is ahhoz, hogy több bőrt tudjak felvenni - fejti ki bővebben, miközben vet egy gyilkos pillantást a tőlük nem messze lévő folyamatosan fecsegőgyakornokokra akik jól hallható, nem az esetről tartanak mesedélutánt, sokkal inkább a vadonatúj telefonjuk új alkalmazásairól. Fontosnak tartja a gyakornokokat illető kérdéseket, és mindig maga mellé állítja őket. Zoya is a szíve csücske, mindig mellette van, ha valami olyan műtétet kell levezényelnie, amit még nem látott. Viszont jelenleg szabadnapja van, nem akarta emiatt berángatni főleg úgy, hogy az altatás viszontagságai miatt elhúzódott.
- Két műtővel odébb van egy koponyasérült. Ha gondoljátok, átmehettek oda - villannak a zöldjei a fiatalok felé - ha maradni akartok akkor lesztek szívesek közelebb jönni, és figyelni. Nem teadélutánt tartunk, a telefonokról később is szó lehet.
Látszólag sikerül elérni a várt hatást, hisz zavarodottan néznek egymásra, majd a Hayden mellett álló Mariara, mintha tőle várnák a döntést.
Egyszerűen nem tudja felfogni azt, hogy miért érzi sok gyakornok azt, hogy az elhalaszthatatlan megbeszélnivalókat miért a műtőben kell megbeszélni úgy, hogy ott éppen műtét zajlik. Persze vannak olyan alkalmak, amikor Hayden is végig szóval tartja őket vagy épp megkéri a nővéreket, hogy tartsák szóval, mert a nagy csendet sem szereti. Olyankor úgy érzi, mintha reflektorfénybe kerülne és csak azt lesné mindenki, hogy miként fejezi be az utolsó simításokat is. Úgy legalább elterelik a figyelmét...
Elvágva a fonal végét, kicsit hátrébb húzódik, hogy teljes egészében láthassa a keze munkáját, melyről határozott mozdulatokkal letörli a kiserkent vércseppeket.
- Remélem szépen fog gyógyulni és nem lesznek gondok vele - annak kifejezetten örül, hogy gyakorlatilag tökéletesen egyforma lett mind a két oldal, ami még a nő szimmetria mániáját is segíti. Mit meg nem tesz a betegekért, atya ég?!



Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Nov. 29, 2015 12:21 pm Keletkezett az írás



Fogalmam sincs hogy én mit tennék akkor ha hasonló helyzetbe kerülnék, de nagyon valószínű, hogy engednék az orvosoknak. Tudom milyen az ha valakit egy súlyos és gyógyíthatatlan betegség vesz el a szeretteitől. Éppen ezért is nem tenném ki ilyennek azokat akiket szeretek, na meg persze az élet még is csak fontosabb, mint két mell. Meg amúgy is, a mai orvostudomány már csodákra képes. Ha a későbbiekben korrekciót szeretne a paciens akkor jobbnál jobb szakemberek között válogathat.
Ahogy a műtétet vezető orvos kiviharzott a műtőből és magunkra hagyott minket, egy pillanatra bepánikoltam, de aztán vettem egy nagy levegőt és minden helyre állt bennem. Folyamatosan figyeltem a betegünk értékeit és azt ahogyan Hayden szépen aprólékos mozdulatokkal bezárja a sebet. Ügyelt minden apró kis mozzanatra. örülök, hogy ismerhetem és azt is, hogy tanulhatok tőle úgy mint rezidens a rezidenstől. Nem szégyen az, ha az ember képes átlépni a saját korlátait és tanulni egy nála ügyesebb társától.
- Jól néz ki Hayden. Ne aggódj! – mosolyogtam rá bátorítólag, bár tudom, hogy a maszkom miatt úgy se látja ezt az apró gesztust.
Okfejtés ide, okfejtés oda tudom, hogy neki sem tetszik, hogy a gyakornokok ennyire zabolátlanok. Az pedig, hogy helyre tegye őket valaki az rám tartozik. Úgy gondolom, hogy ezen a téren még fejlődnöm kellene. Valahogy sose voltam az a parancsolgatós típus, de úgy tűnik az évek alatt lesz időm beleszokni. Viszont ami A kollégámat illeti, neki már éppen eléggé megy most is. Ahogy rendre utasította azokat a gyakornokokat csak pislogtam. Semmi gonoszság, vagy bármi bántás nem volt abban amit mondott, vagy abban ahogy mondta, de mégis ott ütött ahol kellett.
Egy mosolyt azért megengedtem magamnak a maszkom alatt, hiszen meglehetősen mulatságos volt az ahogyan reagáltak azok ott ketten. Önkéntelenül is két a fejét vakarászó kismajom jutott róluk eszembe. De aztán végül mégis elért az agyukig, hogy Hayden nem viccel és se perc alatt kipenderíti őket innen, ha nem viselkednek komoly gyakornokok módjára. Rövid időn belül, minden gyakornok aki csak a közelünkbe tudott férkőzni, ott ácsingózott. Szinte a éreztem a leheletüket a nyakamon. Be kell vallanom ez egy kicsit zavaró volt, de nem olyan vészesen. Ettől sokkal rosszabb volt az amikor nem csinálták azt amiért itt voltak. Nem figyeltek arra ami a műtőben folyik.
- Innentől már rajta múlik a dolog. A doki és te megtettetek mindent érte. A többi már az Ő dolga. – mondtam „bölcsen” amit gondoltam. Tényleg úgy gondolom, hogy innentől rajta múlik, hogy szeretne e meggyógyulni. Sokan vannak úgy az orvosok között akik szeretik azt hinni, hogy ha egy beteg meggyógyul az az Ő érdemük, vagy ha éppen meghal, az az Ő hibájuk. Pedig ez nem teljesen így működik. Nagyban hozzá járul az is, hogy a beteg mit szeretne. Ha egyszerűen eldöntötte, hogy nem szeretne tovább élni, akkor az úgy is lesz. Viszont ha foggal körömmel ragaszkodik az életéhez, az is rengeteget számít a felépülésben.
- De szerintem rendben lesz minden. Jók az életjelei, a gyógyszerekre is jól reagál. Úgyhogy jók vagyunk. – motyogtam a maszkom alatt.
Ahogy mindennel elkészültünk, úgy gondoltam, hogy éppen elég ideig lábatlankodtak ott a gyakornokok, úgyhogy ideje elmenniük. Nekem meg ideje belevetnem magam az éjszakázásba. De előtte mindenképpen innom kell egy kávét, mert máskülönben nem fogom kibírni az esti hajtást.
- Hé Hayden! Nincs kedved meginni velem egy kávét? – szóltam utána, amikor kiléptünk a műtőből.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 03, 2015 3:38 pm Keletkezett az írás



Maria and Hayden
 





Nem csak ő, de nagy valószínűséggel a világ összes embere - aki tudja, hogy mi fán terem - biztos abban, hogy a rák az egyik, ha nem a legrettegettebb betegség ami nem csak támadja, de meg is öli a betegeit. Nem kímél se gyereket se felnőttet, mostoha és galád, úgy elburjánzik, hogy sokszor lehetőség sincs arra, hogy elkezdjék az adott betegen a szükséges beavatkozások sorát, sugárkezelést vagy kemoterápiát, ugyanis teljesen biztosak lehetnek abban, hogy nem lenne értelme hisz a rákos sejtek annyira átették magukat az egész szervezeten, hogy nem lehetne kiirtani onnan.
Az emberiség szépen lassan de megöli magát a folytonos stresszel, a káros anyagokkal, és még sorolhatnánk... nem kímél senkit, épp ezért is szokta a betegeinek ajánlani az évenkénti rákszűrést, amennyiben pedig volt már "szerencséje" megismerni ezt a galád teremtést akkor fél évente ismételteti meg a vizsgálatot biztos ami biztos alapon. Jobb korábban elkapni, mint sem engedni elmérgesedni, hisz van ahonnan már nincs vissza út, mikor kapkodnod kell azért, hogy még időben elrendezhesd a számodra fontos dolgokat az életben, mert hamarosan nem lesz rá lehetőséged.
Elmondani nem tudja, hogy milyen büszke az előtte fekvő nőre, hisz évekkel ez előtt még azt bizonygatta, hogy márpedig neki szüksége van a melleire, arra, hogy általuk nőnek érezze magát, hisz nem egy ismerőse mondta már neki azt, hogy minek után eltávolították a melleiket, megváltoztak. Elszállt a magabiztosságuk, nem mertek új kapcsolatokba bonyolódni, ráadásul olyanok is akadtak szép számmal akiknek a házasságuk is tönkre ment, mert nem mertek többet mutatkozni férjeik mellett meztelenül. Féltek attól, hogy az undor fog megjelenni az arcukon azért, mert már nincs ott az a két halom a válluk alatt, amit annyira imádtak. Elveszítették a hitüket és elzárkóztak azok elől akik elviekben egészségben és betegségben is kitartanak mellettük. Mert ugyebár megfogadták, és mindenek előtt ezt tartották szem előtt. Egészen addig, míg a fordulópont meg nem érkezett az életükbe és végső kétségbeesésükben lemondtak mindenről.
Ő maga is nem egyszer tapasztalta már ezt a fajta kétségbeesést többek között egy pár hónappal ez előtti vizsgálat alkalmával, mikor az adott nő beszélt neki a műtétét követő fél évről. Arról, hogy milyen volt a felépülés, hogy fogta fel a változást, mit adott és mit vett el tőle ez a betegség. Hayden finoman szólva meglepődött attól, hogy minden kérdés nélkül elkezdett neki mesélni a nő, viszont nem akarta leállítani, hisz számára is tapasztalattal szolgálnak ezek a történetek, építkezni tud belőlük és másoknak tovább adni... azt, hogy éppen mit tegyen vagy mit ne tegyen.
Összességben annyit tud leszűrni minden egyes sztoriból,  hogy ezek a nők megtörnek a tudat súlya alatt, hogy az ami X évig az övék volt az elveszik. Rettegnek attól, hogy kilesznek gúnyolva vagy épp elítélik őket azért, mert emberből vannak és ők is hajlamosak a betegségekre... atya ég de még mennyire hajlamosak! Nem azt tartják szem előtt, hogy túlélték és legyőztek egy halálos kórt, ami mindenek előtt nagyra becsülendő, inkább azt, hogy ezzel értéküket veszítették. Mintha minden ezen múlna...
... már most, tudat alatt is kis híján tövig rágja a körmeit attól, hogy mi mindenen kell majd Sylviának is átmennie ahhoz, hogy ismét teljes, boldog életet élhessen. Lehet, hogy magától döntött amellett, hogy leoperáltatja a kebleit, ettől függetlenül a felépülési időszak alatt mikor kínlódni fog a fájdalomtól, nem fog kívánni se ételt se mást, biztos, hogy meg fog fordulni a fejében, hogy mekkora hülyeséget csinált és, hogy milyen értéktelen lett ez által. Hayden már a kezdetek kezdetén felajánlotta neki a segítségét - amit bár sűrűn tesz, mint orvos, barátként annál kevesebbszer, hisz nem szokott páciensekkel baráti kapcsolatot ápolni - így bármire legyen is szüksége a nőnek, ő mindig mellette lesz és ha szüksége van valakire akkor ugrani fog. Lehet, hogy ott lesz neki a családja, de egy kívülállónak csak hamarabb kitudják mutatni az emberek a kínjaikat, hisz a család előtt mindig erősnek és rendíthetetlennek állítjuk be magunkat. Valakinek, akinek soha nem fáj semmije, soha nem történik vele semmi, ráadásul oly annyira kitartó, hogy ha még látszik is rajta, hogy küzd valamivel, ő csak teszi a dolgát és hadakozik a fájdalommal.
Ha pedig ez a kívülálló épp az orvosod, akinek vidám zöld szemei elhitették veled, hogy minden rendben lesz és akinek tulajdonosában mindenek felett megbízol mert bizonyította odaadását, szakértelmét és törődését, akkor még kisebb lehet a probléma. Az embernek mindig tudnia és éreznie kell azt, hogy vannak mellette emberek akikben feltétel nélkül megbízhat, akik mellette lesznek jóban és rosszban is. Hayden mindig ilyen volt. Valaki, akire akkor is számíthat az ember, ha már mindenki elhullott mellőle.
Hátát kihúzva egyenesedik fel a kis székről, hogy ő maga is vethessen egy pillantást a két domborulatot hiányoló részre, ahol újonnan két csíkban fekete varratok csúfítják a nő amúgy tökéletes testét. Sylvia talán ezt fogja a legnehezebben megszokni. A tudatot, hogy egy hibátlan testalkatú, hosszú combú és vékony derekú nő elveszítette természetes, mégis szemre való melleit. Már nem olyan tökéletes és csodálatos mint volt, kiköszörülhetetlen csorba esett a pengén, viszont Hayden szemében nem ettől volt valaki... nem azért figyelt fel rá először, mert térd fölé érő csipkeruhában érkezett ami kiemelte kerekded csípőjét vagy fenekét, a tűhegy vékonyságú sarokkal ékelt cipője pedig a formás, izmos vádlikat. Jó nyilván ez is közre játszott, elvégre csak férfiből van aki szereti a szépet, de sokkal inkább a kitartása és magabiztossága, lelki és mentális ereje volt az ami sokat nyomott a latban és aminek köszönhetően már az első pillanatban biztos volt abban, hogy érte mindent meg fog tenni.
- Hát nem tudom... majd pár nap múlva kiderül - simítja mindkét kezének ujjait az asztalon fekvő nő bordáira, hogy még úgy próbáljon meg kicsit húzni a bőrfelületén, hátha felszedhető még egy kevés onnan, de rá kell döbbennie, hogy nem kell megpróbálnia erején felül teljesíteni, mert ez úgy tökéletes ahogy van. Két nem túl nagy, félhold alakú öltés, ami később plasztikai műtéttel és egyéb beavatkozásokkal talán tökéletesen eltüntethető lesz főleg akkor, ha nem sok fog látszani belőle. Ha mázlija van a nőnek, akkor szebben fog begyógyulni, mint egy gyors, futtában végzett öltés, tehát csak két halvány rózsaszínes heg marad utána a sima mellkason.
Gyorsan, egyszerű de határozott szavakkal elintézi, hogy a gyakornokok velük és a beteggel foglalkozzanak. Mindig utálta a magukat sokra tartó embereket, viszont ha ezt egy olyan ember csinálja akinek fingja sincs az adott helyzetről és nem is tesz semmit azért, hogy javuljon, akkor igen csak könnyen kinyílik a bicska a zsebében. Jelen pillanatban pedig csak azért ilyen finomkodó és óvatos még a hangja is, mert feleslegesnek érzi felbosszantani magát. Lehet, hogy ma fokozottan idegesítette őt a hátulról érkező duruzsolás, de még túl hosszú műszak van előtte ahhoz, hogy már most az elején gyomorfekélyig kergesse saját magát.
- Igazad van - biccent Maria szavait tudomásul véve majd a kíváncsi nővérek és gyakornokok felé pillant, akik nagy lelkesedéssel várják Hayden útmutatását.
- Még egyszer fertőtlenítsétek le a varratok körül, tapasszátok le vízhatlan ragasztóval. Ezután ne érje már semmilyen nedvesség! Kerüljön rá továbbiakban két réteg géz, utána pedig egy biztosító kötés. Ne legyen túl szoros, de ne is lötyögjön rajta. Kapja folyamatosan a gyógyszereket aszerint amit a Doktorúr előírt. Utána toljátok át a szobájába, két óra múlva ránézek - bújik ki a nejlonos ruhából amit műtétekhez szokás felvenni és a kesztyűkkel, maszkkal és sapkával együtt az ajtó melletti nagy szemetesbe gyűri. A csapóajtóra emlékeztető szerkezet túloldalán lévő kis pihenőben alaposan megmossa a kezeit, majd átnézi a tenyereit és ujjait, nem-e serken ki valahonnan vér, nem-e szúrta meg magát. Ez nála már bevett szokás, hisz volt egy-két alkalom, mikor a kesztyűk felszakadtak alatta pedig véres volt a keze, mint ahogy olyan is, hogy megszúrta a tenyerét vagy az ujját ami hosszas tortúrát vont maga után. Vérvétel, AIDS szűrés és még sorolhatnánk.
Mikor már indulna a nő hozzátartozói felé, hogy közölje velük a műtét eredményét, még elcsípi Maria szavait, s ha jobban belegondol neki sem ártana meg egy nagy adag kávé, amivel nekivághat az előtte lévő jó néhány órának.
- Ez egy nagyon jó ötlet! Jimmyéknél, vagy lent a büfében elég lesz? - Jimmyék kávézója a kórházzal szemben található. Egy aprócska de annál otthonosabb és kellemesebb kávézóról van szó ahova nagyon sokat szokott járni két műszak között, vagy szimplán ha reggel bedöcög a kórházba, de még előtte jó minőségű, olcsó kávéra vágyik. Sok orvos fordul meg ott, nem véletlenül...
- Előtte viszont eljössz velem beszélni a családtagokkal? Nem árt tájékoztatni őket, hogy mi a helyzet - mosolyodik el, s ha Maria csatlakozik hozzá, akkor elindul a váróterem felé, ahol egy középkorú, kicsit már őszülő viszont annál jobban öltözött férfit, két tíz év alatti gyereket és egy Sylviával tökéletesen megegyező arcszerkezettel rendelkező nővel találkozik. Nem is tudta, hogy van ikertestvére... na nem mintha rá tartoznak.
- Mr. Jolowitz?
- Igen, én vagyok, szólítson csak Gregnek - nyújtja kezét Hayden felé, ő pedig el is fogadja a kézfogást - hogy van a feleségem?
- Én Dr. Cole vagyok, ő pedig Dr. Mercell. A felesége eleinte nem reagált túl jól az altatásra, ezért is kellett eltolnunk néhány órával a műtétet, de szerencsére további komplikációk nem adódtak. Eltávolítottuk mind a két mellét, a nyirokcsomókat a hónaljából és a karjából is a biztonság kedvéért valamint a csomókat is melyek a kemoterápia hatására elkezdtek zsugorodni. Minden rendben ment, viszont még két óráig altató hatása alatt lesz, tehát nyomatékosan megkérném önöket, hogy csak a két óra letelte után menjenek be hozzá. Majd az egyik nővér értesíteni fogja magukat.
- Nagyon köszönjünk önöknek! - látszólag hatalmas kő esik le mind a testvér, mind pedig a férj szívéről is s mintha egy pillanatra megrogyni látná Hayden a térdét, reflexszerűen a karja után kap.
- És ezek után?
- Még az onkológussal egyeztetni kell, de még további kemoterápiára lesz szüksége, amit folyamatosan csökkenteni fognak. De erről csak később tudom csak tájékoztatni önöket.
- Mindent köszönünk, Dr. Cole. Dr. Mercell - biccent a mellette ácsorgó apró lány felé is, ő pedig halovány mosollyal bólint egyet.
- Ha most megbocsájtanak - ezzel is jelzi Marianak, hogy induljanak. Lehet, hogy órákon át tudna beszélni ő is a családdal, ettől függetlenül tudja, hogy rengeteg dolga van neki és a lánynak is, tehát nem tétlenkedhetnek. Azzal pedig, hogy kávéznak, úgyis el fog menni egy kis idő.





Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Dec. 19, 2015 11:44 pm Keletkezett az írás



Ha visszagondolok igencsak eszement ötlet volt, hogy orvos lesz belőlem, ha törik, ha szakad. Mostanra viszont az lett volna az eszement dolog, ha nem leszek az. Minden időmet és energiámat abba fektettem, hogy valóra válthassam az elképzelésemet és olyan embereken segíthessek akiknek a bátyáméhoz hasonló betegségük van.
De ha az ember rezidens akkor nem minden úgy alakul az életében ahogyan azt eltervezi. Ilyenkor mindent ki akarnak veled próbáltatni, hogy rájöjj milyen területre is szeretnél szakosodni. De mi van akkor ha neked már meg van a területed? Mi van akkor ha te már pontosan tudod mivel is szeretnél foglalkozni? Hát igazából, a nagy semmi. ugyanis a rendszert nem lehet kijátszani. A nagyok mindent kitaláltak, neked pedig végig kell járnod a számodra kiszabott utat, mielőtt az lehetsz aki lenni szeretnél.
Éppen ezért voltam ma is jelen egy számomra igazán megrázó és megemészthetetlennek tűnő műtéten. Hiszen a masztektómia egy nő számára teljesen más értelemmel bír, mint egy férfi számára, még akkor is ha az illetők orvosok is. Viszont abból a szempontból megérte, hogy ott lehettem a műtéten, hogy rájöjjek még nagyon sokat kell tanulnom arról, hogyan is bánjak a gyakornokokkal és majd a jövőben az alattam dolgozókkal. A műtéteimnél segédkező alkalmazottakkal.
Ahogy itt leblokkoltam az érzelmeim miatt, az pedig világossá tette számomra, hogy sokat, nagyon is sokat kell még fejlődnöm. Nem hagyhatom, hogy az emberi érzéseim elvakítsanak és ne a feladatomra koncentráljak 100%-an. Hiszen abból könnyedén tragédia is kialakulhat. Azt pedig senki nem szeretné, de legfőképp én nem. Ezért is szeretnék beszélni Hayden-nel. Ő sokkal jobban teszi a dolgát mint sokan közülünk. Hozzá bátran merek fordulni a kérdéseimmel és bevallani neki, hogy ha bizonyos helyzetekben totálisan tehetetlennek érzem magam.
- Mit szólnál inkább Jimmyéhez? Ma már ittam egy kávét a büfében és én mondom neked, hogy valami nem stimmelt vele. Egészen furcsa íze volt. - borzongtam meg ahogy eszembe jutott az a förtelmes lötyi amit ma sikerült a büfében kapnom.
Alapjáraton nem vagyok a kórház büféje ellen, de ez a mai kávé olyan volt mint ha... Nem is tudom mihez hasonlíthatnám. De lényeg a lényeg, hogy ihatatlan volt, úgyhogy rövid úton a kukában landolt. Viszont Jimmyék kávéjában még egyszer sem csalódtam, és az a mandulás süti amit árulnak, az valami fenomenális. Amikor beleharapsz, és megízleled, hát az egyszerűen leírhatatlan. Még a kedvenc Párizsi cukrászdámban sem árulnak ennyire finom sütiket. Fogalmam sincs, hogy Ők készítik e vagy valahonnan vásárolják, de az biztos, hogy az Ő kávéjukra és mandulás sütijükre, bármikor kapható vagyok.
- Persze. Menjünk. - mosolyogtam vissza és csatlakozva hozzá, megindultam én is a váró felé.
Bepillantva a váróba, jó pár családtagot pillanthattam meg, de amint megpillantottam a betegünkhöz megszólalásig hasonló nőt, máris tudtam kiket is keresünk. Egy jól szituált, öltönyös úriember és két kisgyerek álldogált még a betegünk ikertestvére mellett. Látszott rajtuk a stressz, a kimerültség és az aggodalom.
Viszont mi olyan hírekkel szolgálhatunk a számukra ami némileg megnyugtathatja őket és egy picit oldja a hangulatot. Nem jó ez így senkinek sem, de az adott szituációból mi, vagyis az orvos és lényegében Hayden kihozták a legtöbbet. Úgyhogy most már csak a bizakodás és az őríjtő várakozás van hátra.
Ahogy hallgattam a mellettem álló Rezidenst és ahogyan beszélt a hozzátartozókkal, hogy valamilyen szinten Ő is kötődig a beteghez. Nem tudom a részleteket és a miérteket, de azt igen, hogy a kollégám itt is pontos volt és részletes, mint az élet minden területén.
Egy kedves mosollyal reagáltam Mr. Jolowitz köszönetnyilvánítására, és ameddig Hayden a férjjel beszél, addig én odaléptem a gyerekekhez és nekik kezdtem el mesélni.
- Sziasztok, én Dr. Mercell vagyok. Az anyukátok egyik orvosa. Tudom, hogy ez most nagyon ijesztő lehetett nektek, de most már rendben lesz az anyukátok. Viszont nagyon sokat kell neki pihennie. - kezdtem bele, miközben egy lágy mosoly jelent meg az arcomon.
- Viszont a számotokra is lenne egy nagyon komoly feladatom, jó? - néztem kérdőn mind a két csöppségre akik először a nagynénikéjükre pillantottak, majd ismét rám és lelkes bólogatásba kezdtek.
- Nagyon ügyes és talpraesett gyerkőcöknek tűntök, szóval komoly feladatot fogok rátok bízni. Ezzel sokat segíthettek az anyukátoknak abban, hogy felépüljön. - magyaráztam még egy kicsit, majd leguggoltam eléjük, hogy közel egy magasságba kerüljek velük és így ne legyen még véletlenül sem az, hogy felsőbbrendűnek gondoljanak vagy bármi ilyesmi.
- Szóval, ha az apukátokat megkeresi egy ápoló néni, hogy bemehettek az anyukátokhoz, akkor nagyon óvatosnak kell lennetek. Nem szabad őt nagyon szorosan megölelgetni, viszont rengeteg puszival és kedvességgel halmozzátok el őt. Jó? Ez lesz a feladatotok. Komoly és felelősség teljes feladat. Annyiszor mondjátok el neki, hogy szeretitek ahányszor csak eszetekbe jut. Rendben? - néztem rájuk kérdőn és közben mégis mosolyogva.
Jó volt ilyen kisgyerekekkel foglalkozni. Hiszen az Ő életüket is nagyban befolyásolja, hogyan alakul az anyukájuk sorsa. Így aztán amikor mosolyogva elvállalták a "feladatot" jóleső mosoly jelent meg az arcomon és miután megsimogattam mind a két tökmag buksiját, visszasétáltam Hayden és Mr. Jolowitz kettőséhez.
Kedvesen és bátorítólag rámosolyogtam és biccentettem a betegünk férjének, majd követve Haydent otthagyják a családot. Valamilyen szinten megnyugtató volt tudatni a családdal, hogy miként is áll Sylvia sorsa. De egy részem mégis azt kívánta bárcsak ne kellett volna találkoznia ezzel a családdal, hiszen az azt jelentené, hogy minden rendben van a nő egészségével.
- Tudod Hayden, azt hiszem ez a szakmánk legnehezebb része, na meg féken tartani a gyakornokainkat. - kuncogtam a saját kis "viccemen" remélve, hogy ezzel a kis elszólással az igazi bajom felé terelhetem a beszélgetésünket.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 25, 2015 12:08 pm Keletkezett az írás



Maria and Hayden
 





Mikor belekezdett az orvosi pályában ami az egyetemi éveit követte, tudta, hogy nem lesz ez olyan fáklyás menet, mint azt sokan gondolják és ami felől biztatták. Lehet, hogy ott volt neki alapnak Jon és Karen tanainak végtelen sokasága, hisz bizonygatták és hitegették, hogy minden rendben lesz, olyan orvos lesz, mint senki más mert tehetséges, tanulékony és fulladozik az empátiájában, ami egy ténylegesen jó orvos ismérve. Már csak az a kérdés, hogy miként használja ezt az erényét? Eltántorítja vagy épp erőre sarkallja? A gond az, hogy még ő maga sincs tisztában vele noha nagyon küzd azért, hogy végre napirendre térjen a gondjai felett.
Vannak emberek akik úgy indulnak neki az orvossá válás zűrös mindennapjainak még egyetemi évei alatt, hogy "áh, úgyis megvan a magamhoz való eszem, jól tanulok hatékonyan és gyorsan, mi gondom lenne nekem abból, hogy le kell ülnöm seggelni olyan hosszúságú könyveket, amin még a büntetőjog se tesz túl? Ráadásul minden kérdésemre válasz születik benne."
Na hát igen, sokáig ő is azt hitte, hogy mivel magasabb az IQ-ja mint az egy normális, gondolkozó embernél mérhető, minden jobban, könnyebben fog neki menni. És bár van benne némi igazság, hisz hamarabb jegyzett meg mindent, mint mások, hamarabb adtak szikét, tűt és cérnát a mancsaiba mint a legtöbbeknek valamint gyorsabban is sikerült beleszoknia a fehér köpenyt viselő időszakba, mégis van egy alapvető dolog, vagy inkább érzelem, amivel még a mai napig küzdeni szokott.
Ez pedig nem más, mint az érzelmek kimutatása, vagy épp magába fojtása. Nem mindig képes arra, hogy elérje a várt vagy épp kívánt hatást, mikor közölnie kell a betegek hozzátartozóival az éppen gyászos hírt. Sokszor elbicsaklik a hangja, könnycseppekkel telik meg a szeme, de ez is ő. Valaki, aki törődik az emberek sorsával, az életükkel és a jelenükkel, azzal, hogy tökéletesen kikövezett jövő álljon előttük amihez ő segíti hozzá a legtöbbjüket. Szeret mindent pontosan elmondani a betegek hozzátartozóinak egy-egy műtétről vagy beavatkozásról, mindig elmondja nekik a kockázatokat, a mellékhatásokat és azt, hogy mire lehet számítani akkor, ha ezek bekövetkeznek. Tudatni akarja velük, hogy ő mellettük lesz és segíteni fog ahol csak tud és amikor csak képes rá, de tudja jól, hogy van ami az ő erejét is felül tudja múlni így csak óvatosan, keretbe foglalóan ígérget... semmire nem bólint rá a gyógyulást jelentő kérdésekre, ami esetleg több kockázatot rejt, mint húsz százalék mert az már egy olyan szám, amikor bármi megtörténhet. Még mindig jobb, mint az ötven-ötven százalék esély, ám ilyenkor már nyomatékosan hozzáteszi, hogy "DE".
Sok orvos papolt neki arról hónapokon át, bármikor kontaktusba kerültek egymással, hogy ne az érzelmei táplálják az orvosi hivatását. Ne foglalkozzon azzal, ha tudja, hogy haldoklik a betege csak tegye elviselhetővé az utolsó napjait. Nem kell fájjon a feje egy haláleset miatt, mert nagy valószínűséggel nem az ő hibája ha pedig mégis, rá lehet fogni a helyzet komolyságára. Arra, hogy csúnya, halálos balesetet szenvedett amiből nem tudott volna amúgy se felgyógyulni.
Haydenből soha nem lesz érzelemmentes orvos. Soha nem lesz belőle olyan valaki aki előrébb tartja a saját maga kínjait és gondjait, mint a betegét. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy alkalmak adtán mikor a haját tépné térdének és egész lábának fájdalmától, még akkor is azokra koncentrál akik a betegágyon fekszenek négy fal közé zárva. És ez igazán csak akkor szokott nyomatékosodni benne, mikor egy-egy beteg családjával kell beszélnie a műtétet követően.
Azokért az arcokért és megkönnyebbült sóhajokért mindent megtenne. Imádja mikor valaki hálája jeléül a keblére öleli, vagy csak megveregeti a vállát. Szereti nézni ahogy az örömkönnyek végigszántják az arcukat és a szájuk szegletében bujkáló mosoly is épp olyan sokat jelent számára mint kijelenteni a műtőben, hogy a beteg állapota stabil.
- Mint az algás sár? Egyet értek... a reggeli és a dél előtti  kávé még úgy ahogy rendben volt, de mikor jött a váltás akkor valami történt vele. Mintha legalábbis homokot passzíroztak volna bele a kávé automatába  egy nagy kupac békanyállal - fintorogva, már-már undorodva beszél arról, hogy milyennek érezte a normális esetben életben tartó folyadékot, most viszont pár pillanat erejéig úgy érezte, hogy ez lesz a veszte. Még most is érzi a fogai között lévő kis szemcséket ami ténylegesen arra emlékezteti mikor kiskorában benyakalt egy nagy marék földet.
Imádja a büfét már csak azért is, mert jó kapcsolatot ápol az ott dolgozókkal - kivétel az új hölgyeménnyel aki olyan, mintha fújna rá - és ha már úgy érzi, minden kötél szakad, nem tudja életben tartani magát, akkor csak le kell robognia a földszintre, hogy kérjen egy nagy pohár feketét. De ha ez a bizonyos fekete - vagy alapjáraton csak maga a kávé - olyan lesz mintha egy nagy pohár mocsárból merített szmötyit inna, akkor bizony nem lesz jóban senkivel.
A férfivel és Sylvia ikertestvérével beszélgetni felér számára egy diadalmenettel... látjátok, nem is kell egy orvosnak több annál mint, hogy láthassa a megnyugvó, megkönnyebbült arcokat melyre kiül minden érzelmük. A félelem, a rettegés és a düh is egyaránt.
Mikor már minden tudnivalót elmondott a férjnek és a testvérnek is, mindhárman kíváncsi tekintettel nézik és hallgatják végig azt a kis közjátékot, amit Marie tesz a gyerekekért. Hayden szája szegletében játékos de büszke mosoly ül, zöld szemeiből ugyan ez a fény sugárzik s rápillantva a nő kartonjára biccent egyet.
- Igen, nyomatékosan megkérem önöket is, hogy az ölelgetést egy ideig mellőzzék. Legalábbis olyan szinten, hogy a mellkasára ne nehezedjen nyomást. Hosszú hetek állnak előtte, fájdalmas lesz a gyógyulás és a hegesedés, de bízunk benne, hogy ezek után már ez lesz a legkisebb gondja. A következő vizit után írunk fel neki gyógyszereket amit a lenti patikában is kitudnak váltani.
- Nagy fájdalmai lesznek?
- Minden bizonnyal - bólint szomorúan, de erre már Sylviát is felkészítette. Lehet, hogy ébredés után azt se fogja tudni hol van és, hogy mitől érez olyan pimaszul erős fájdalmat, de hamar észbe fog kapni.
- Viszont erős nő, túl lesz rajta - teszi hozzá biztatóan s mintha valamiféle fényt látna ezzel megcsillanni a férj szemében.
- Mondja csak, Dr. Cole. Az elmúlt évek alatt hányszor volt itt a feleségem? Csak mert valami azt súgja, hogy nem sok mindenbe avatott be.
- Öhm... nyilván nem akarta, hogy aggódjanak - biccent a kisgyerekek felé - nagyjából négy, öt alkalommal volt itt, először három évvel ez előtt mikor már szorgalmaztam volna neki a műtétet, viszont ő visszautasította mondván letudja győzni anélkül is. Egyszer, kétszer bejött vizsgálatokra, mammográfiára és mikor az utóbbi alkalommal kiderül, hogy kiújult a rák, úgy döntött, hogy leszedeti a mellét. De ezekről majd az onkológus fog beszélni - próbálja rövidre zárni - úgy érzem, hogy nem jött el annak az ideje még, hogy kérdőre vonják a döntései felől, uram. Most támogatni és segíteni kell őt nem pedig megijeszteni, kétségbe ejteni.
Igen, sajnos ez is az emberek velejárója. A gyanakvás. Miért történt, hogy... miért?... hányszor?
Mikor otthagyják a családot, végighallgatva Marie szavait, biccent.
- Mikor még Faith mellett voltam, megtanított arra, hogy miként kell beszélni velük, hogy mit tartsak szem előtt és mit próbáljak kerülni beszélgetés szintjén. Nagyon nehéz főleg amikor rossz hírt közlünk, de meg kell tanulni embernek maradni és kifejezni a részvétedet, együttérzésed és segítségnyújtásodat is egyaránt. Ehhez képest a gyakornokokra eső rész macskába se rúghat. Legalábbis érzelmi szinten semmiképp. Fegyelmezni csak meg kell tanulni. Éreztetni kell velük, hogy gyakorlottabb vagy és, hogy rajtad múlnak bizonyos dolgok, nem pedig rajtuk. Az ő feladatuk pedig az, hogy figyeljenek és tanuljanak, gondolkozzanak egy kicsit legalább - magyarázza az érveit miközben a kezében lévő papírok sokaságát olvasgatja és pecsételi cirádás aláírásával.
- Hidd el nekem, hogy bele fogsz jönni, mint kiskutya az ugatásba - biztatja majd elérve a nő szobája elé becsúsztatja a falon lévő kis kosárba a kartonját, hogy aztán Jimmyék kávézója felé vehessék az irányt.
- Remélem nincs ellenedre, ha nem lifttel megyünk lefelé - egy ideje már jóban vannak mint munkatársak és mint barátok is, azt viszont nem tudja, hogy mondta-e már neki a lifttel kapcsolatos félelmeit. Azt, hogy miért nem választja a közlekedés ezen részét, miért lépcsőzik fel-le ha kell egész nap. Félelmek... mocskos félelmek.




Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 28, 2015 7:24 pm Keletkezett az írás



- Igen azt hiszem ez az abszolút megfelelő megfogalmazás. - nevettem rá Hayden-re.
- Alapjáraton nincs bajom az itteni kávéval. Sőt, egészen hasonlít a vőlegényem kávéjára, de ez a mostani elég fura cucc volt. - rázkódtam meg egy pillanatra, ahogy felidéződtek bennem annak a borzalmas löttynek a mindenféle ízei.
Végig a folyosón sétálva ott motoszkált a fejemben, hogy rákérdezek mennyire ismeri jól a beteget, de aztán mégis csak csendben maradtam. Nem lenne helyénvaló ilyesmivel foglalkoznom. Inkább azt kellene jobban csinálnom ami a munkám. Odafigyelni a gyakornokaimra és arra, hogy minden úgy alakuljon ahogyan annak lennie kellene.
Ahogy Hayden a férjjel beszélgetett, kutya kötelességemnek éreztem, hogy én a kicsikkel beszélgessek el. Nem csupán azért, hogy lekössem magam, és ne csak álljak ott mint egy bamba liba, hanem azért is mert nekik is tudniuk kell mi a helyzet. Valakinek kevük is kell foglalkoznia. Nem mondanám, hogy elmennék gyerekorvosnak hiszen az egy külön életforma, viszont ennek ellenére nagyon szeretem a gyerekeket. Ami azt hiszem egész jól jött ebben a helyzetben. Az pedig, hogy könnyedén szót is értek velük, megint csak egy plusz pont az én javamra.
A kollégám mosolya és helyeslése büszkeséggel töltött el. Éreztem, hogy helyesen cselekedtem, és ha újra ilyen helyzetbe kerülnék akkor sem tennék semmit sem másként. Ennek pontosan így kellett lennie.
Türelmesen és figyelmesen  hallgattam a két férfi beszélgetését miután visszatértem a gyerekek mellől. Látszott a férjen, hogy aggódik és bizonyos szinten gyötri a bűntudat, hogy nem derült ez az egész hamarabb ki. De alighanem a neheze még csak most fog jönni. Szüksége lesz a támogatásra a feleségének. Hiszen minden ami eddig Ő volt, most meg fog változni. Nyilvánvalóan önbizalomhiánya lesz és félni fog minden újdonságtól. Új ismerősöktől, új véleményektől. Mindenben a rosszat fogja látni és az alattomos hátsó szándékot.
Ahogy elváltunk a családtól, fura érzésem volt. Olyan kettős érzés dolog. Örültem is, hogy túl vagyunk ezen a műtéten, de féltem is, hogy vajon mi jön ezek után. Hogyan fogják ezt átvészelni? Nem lesz egyszerű, az már biztos, de ha követik az orvosok utasítását akkor minden rendben lesz.
- Fegyelmezésben nem vagyok valami jó. Még a kutyám se mindig fogad szót. Akkor mit várok a gyakornokoktól... - vontam vállat, mikor befejeztem a mondandómat.
Igaz ami igaz, tényleg nem vagyok az a típus aki kimagaslóan jól tudja fegyelmezni az embereket. Azt hiszem sokkal jobban kezelem a szakmánk lelkizős részét mint a gyakornokokat. Ezért is nem rajongtam az ötletért, hogy saját gyakornokom legyen. De sajnos nem tehettem ellene semmit. A szabály az szabály, és nekünk be kell tartanunk.
- Nem vagyok én ebben olyan biztos. De azért reménykedem a legjobbakban. Végül is ha képes voltam beseggelni minden orvosi könyvet amit csak kellett, akkor ezt is megoldom valahogy. Nem? - néztem rá kérdőn, de már egy kicsit jobb kedvűen.
Ahogy egyre közelebb értünk a folyosó végén található liftekhez, láttam rajta, hogy nem arra veszi az irányt, hanem a lépcsők felé. Először nem igazán értettem, hogy most akkor mi is van, de aztán amikor mondta is, hogy lépcsőzne, akkor rámosolyogtam és vele tartottam. Végül is egy kis lépcsőzés senkinek nem árt, főleg akkor ha egy elég hosszú műtétet állt előtte végig.
- Ennyire nem szívleled a lifteket? - vontam fel kíváncsian az egyik szemöldököm, miközben sietősen szedegettem a lépcsőfokokat.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 09, 2016 10:35 pm Keletkezett az írás



Maria and Hayden
 




A kávé számára szent és sérthetetlen és ugyan tisztában van azzal, hogy olykor túlzásba viszi a napi hat adag feketével, mégis ez az a valami ami életben tartja még a leg mostohább körülmények között is. Élénkíti és frissen tartja, de legalábbis állva addig míg el nem jut olyan közegbe, történetesen a szobájába az ágyáig, ahol aztán hosszan elnyúlhat, átölelheti a párnáját, magára ránthatja a paplanját és alhat. Alapjáraton ezért van szüksége a kávéra. Hogy az éjszaka folyamán jól tudjon aludni. Olyan számára mint másnak a cigaretta... lefekvés előtt egy, talán könnyebben jön az álom. Jó, mondjuk ha valaki akkor Hayden nem nevezhető láncdohányosnak, hisz olykor-olykor ő is elszív egy szálat, de koránt sem annyit, mint a többiek. Van, hogy egy egész hónapig ott illegeti magát egy orig csomag a táskájában anélkül, hogy kinyitotta volna. Ő inkább feszültség levezetésként használja, ha valaki felidegesíti vagy ha olyan beteggel kell foglalkoznia, akit nem bír elviselni és olyan mértékű harag lesz úrrá rajta amit csak a nikotin segítségével tud legyűrni... olykor még azzal se. De arra, hogy egész nap füstölögjön és pöfékeljen, mint egy gyárkémény, aligha van ideje.
De visszakanyarodva a fekete nedűhöz, mindegy számára hogy az hideg vagy meleg, netán forró, édes vagy keserű, esetleg a fajtájából adódóan savanykás, mert ugyebár olyat is ivott már. Viszont az a szentségtörés amit ma csináltak a büfében, még őt is megsértette, nem csak a kávék "faját". Mintha egy nagy kupac iszapot erőszakoltak volna a kávé gépbe amihez egy kis kávébabot szórtak aztán had szóljon, talán elhiszik ezek a hülyék, hogy kávé. Rémes íze volt és rettenetes bűze de, hogy egy fikarcnyi kávé jellege nem volt, az is biztos. Már a színe is kétségbeejtő volt!  Épp olyan mint az ízesítés nélkül felszolgált zöld kávé amit ha nem szűrnek le rendesen, akkor még órák múltával is ott serceg a fogad között valami homokszemcsére emlékeztető cucc, amivel nem tudsz mit kezdeni csak téped a hajad mert idegesít...! Épp emiatt ma kénytelen volt kicsit rátoldania a szünetére csak, hogy kiugorjon Jerryékhez meginni egy kellemes ízű, kicsit fahéjas pörkölt kávét. Nincs is annál jobb mikor egy nehéz nap folyamán a kezébe nyomnak egy nagy bögre kávét ami megkönnyíti nem csak a napot de az egész életét is.
Maria reakcióját figyelve elvigyorodik, de ezután máris a család támogatása a főszerep, mikor mindketten megteszik azt amit tudnak. Hayden a beteg férjét és ikrét, míg a lány a gyerkőcöket támogatja kedves szavakkal s arra is felhívják a figyelmüket, hogy mire kell odafigyelniük az egészségét és a gondoskodást illetően.
Lehet, hogy hosszú út van a nő mögött de most annál is hosszabb út áll előtte hisz most jön a neheze. El kell fogadnia azt amit sokan nem tudnak... azt, hogy az a két valami ami igazán nőiessé tette, történetesen a két mellét el kell felejtenie egy időre, míg teljesen le nem győzi a rákot. Később természetesen lesz majd helyreállító műtéte ha igényli, de ismer ám ő olyan nőket akik nem igénylik hisz ez mutatja a mulandóságukat a harcot amit vívtak a betegséggel és azt, hogy ők győzedelmeskedtek hisz magukon hordják ugyan a rémes hegeket és a szomorú történeteket melyek a szívükbe és agyukba ágyazódik, mégis! Legyőzték és talán ez a legfontosabb minden létező gondolat közül. Tudni kell tovább lépni és a szebb jövő felé kacsintgatni.
Viszont ahogy ismeri Sylviát, szinte biztos abban, hogy ez a primadonnákat is megszégyenítő nő, nem lesz képes mell nélkül élni. Neki szüksége van ezekre a becses kincsekre, tehát már most tudja, hogy hamarosan újra a kórház falai között fogja látni zöld, betegruhában.
Mikor aztán eljön az ideje a búcsúnak és annak, hogy mindketten a kórház melletti kávézója felé vegyék az irányt, szóba kerül a fegyelmezés és az, hogy mi segíthet jelenleg a lányon de főként a határozottságán.
- Na, erre viszont van egy tapasztalatbeli véleményem. A kutya akkor fog rád figyelni, akkor fog engedelmeskedni ha megmutatod neki, hogy te vagy a főnök, a falkátok alfája de ugyan akkor képes vagy egyenrangú félként tekinteni rá. De ne ő emelkedjen a te szintedre hanem te az övére, mert vele elszaladhat a ló és ha csak egyszer is rádöbben arra, hogy márpedig ő tud téged irányítani, akkor átfogja venni a stafétát és úgy fogsz ugrálni ahogy ő fütyül. Nyerd el a bizalmát, légy a barátja és ezzel együtt az is aki tulajdonképpen életben tartja őt, mert ugyebár tőled függ az élete. Viszont a gyakornokoknál is hasonló a helyzet. El kell nyerni a bizalmukat, bizonyítanod kell, hogy rátermett vagy ahhoz, hogy figyeljenek rád és hallgassanak. Ha már eleve normális közegből kerülnek ki akkor ez nem fog sokáig tartani, de vannak nagyon makacs és akaratos személyek. El kell hitetni velük, hogy megérdemled a figyelmüket de ne felejtsd el megdicsérni őket és bevonni a feladatokba. Hasznosnak kell, hogy érezzék magukat nem elfelejtett ovisoknak akikre nem mernek még egy fonál befűzést se bízni - pillant le a lányra miközben arról mesél, hogy ő miként fogja fel a gyakornokok és rezidensek helyzetét. Lehet, hogy a rezidens feljebb áll, ettől függetlenül így is úgy is bizonyítania kell, mint orvos, hisz melyik gyakornok az aki egy butuska, béna rezidens mellett akar lenni?
- És az is igaz, hogy néha le kell törni a szarvukat, de sokakkal ellentétben ezt célszerűbb úgy csinálni, hogy egyszer üssön de nagyot. Nagyon sok rezidenst és orvos ismerek akik nyaggatják szegényeket és hetekig, hónapokig csak a vérüket szívják. Na de az a lényeg, hogy ne csüggedj, bele fogsz jönni ebbe, csak a sarkadra kell állni és akkor minden rendben lesz! - biztatja mosolyogva, egy pillanatig se kételkedve a másikban.
- Na látod! Aztán rosszabb esetben, ha addig nem fogadnak szót, hát csak eljutsz a szakorvosi "szintig" nem? Akkor már kénytelenek lesznek minden szavadat szentnek és sérthetetlennek venni, különben seggbe lesznek rúgva - viccelődik noha köztudott, hogy ő maga nem lenne képes ártani a gyakornokoknak. Tudja, hogy milyen kegyetlen időszak tud lenni, mikor csak úgy vannak és a piszkos munkára fogják be őket. Takarítani, sz*rt és hányást kaparni a csempéről vagy az idős emberek redőiből.
- Öhm, mondhatjuk úgy is, hogy rettegek tőlük. Klausztrofóbiás vagyok de, hogy mióta azt meg nem mondom neked. Voltak már csúnya eseteim az itteni liftekkel és nem akarok kockáztatni. Soha nem szállok ilyen zárt dobozokba, inkább sétálok - legyint egyet ezzel is jelezve, hogy hossz úsztori ráadásul szóra se érdemes, inkább kinyitja az ajtót a lány előtt mikor elérik azt s ha Maria átlépi a küszöböt, folytatja az útját mellette a kávézó felé.
- És mond csak, jó ideje nem beszéltünk erről már. Milyen pályán akarod folytatni? Vannak már elképzeléseid vagy még csak "tapasztalod" a lehetőségeket? - ő maga sokáig nem tudta, hogy mit is szeretne, csak az utolsó éve elkezdése előtt pár héttel döbbent rá arra, hogy az ami neki kell az a traumatológia. Az már más kérdés, hogy a megbízhatósága miatt néha felhívják a sebészetre, de ettől függetlenül a trauma az ő pályája és nem is akar mást.





Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:35 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Maria and Hayden
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: