Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

#marian_and_maya Empty
»Kedd Aug. 04, 2015 6:38 pm Keletkezett az írás




maya and
marian




A kocsi út véget ért.
A padló pelyhes domborulata már nem szorította el az oldalamból pulzáló vérzést, szerencsétlenül megcsappant súlyú testem alá gyűrődött karomat sötétvörös vér lepte be. Nem volt erőm érezni a fájdalmat, mely szétfeszítette a tüdőmet, melytől csak fulladozva kaptam levegőt, mely megbénította testemet deréktól lefelé, mely húzta bal kezemet.
Mi a picsáért éltem még?
Ha lett volna erőm beváltani jellememből fakadó dühömet a helyzetre nehezedő magatehetetlenségemmel szemben, már szétvetettem volna magam körül az autó mozdítható elemeit.
Egy könnycsepp vergődte ki magát homályos vizű látóteremből.
Mielőtt megfulladtam volna a tüdőmbe csepegő vértől, nyílt a hátsó ajtó. Hűvös levegő járta át testemet. Befutott a szakadt farmernadrág szára alatt, kibukfencezett a férfi póló nyakánál, s libabőrös hidegrázással jelezte izzadó tarkóm mentén, hogy távozott.
Megérkeztünk.
Arcomba hulló zsírtól csatakos tincseimen nem láttam túl. Éreztem, hogy a durva férfi ujjak arccsontomon kutakodva haladnak felfelé. Megemelt karomnál fogva. Már hozzám sem nyúlt. Egy hete, hogy nem nyúlt hozzám. Élvezettel látta, ahogy önkéntelenül elcsukló nyakamnak már nem parancsolnak a kemény izmok. Ahogy szétfolyok karjában, akár egy bábu.
– Azt a jó… tudod mennyi pénz lesz felsikáltatni a kocsiból a véredet? Baszódj meg.
Kellemetlenséget okoztam neki. Kihallottam hangjából, kiéreztem két kezének szorításából. Nem finomkodott. Temetni hozott idáig. Elengedte vállamat, hogy bokámat megbilincselve ujjaival magához rántson. Láttam a mérges kifejezés szájának keskenyre préselt vonalában. Felbosszantottam. Ezek az apró örömök okozták a legnagyobb kielégülést a pillanatban.
Miután kivont a kocsiból, s karjába vett, méterekkel eltávolodtunk az autótól. Nem zihált menet közben, pedig jó tizenöt perc telt el azóta, hogy éreztem az autó légfrissítőjének illatát.
Mellkasa és testem közé szorult kezem véres ujjai ingét markolták. Kárt akartam tenni benne, de arra sem volt erőm, hogy megakadályozzam, hogy mocskos rongyként a földre hányjon egy omladozó téglafal tövében.
Összevéreztem. Ezt ordibálta, miközben az elhagyott falu határában valami éles tárgyat keresett. Ez a nem normális vadbarom élve el akart temetni. Hogy is kellett emlékezni? Szavakat képezni? Nem emlékeztem rá. Torkomat kaparta a szomjúság.
Rhys eltűnt egy pince nyivahagyott korhadt ajtaja mögött. Most kellett volna elmenekülni, ugye? Az utolsó erőmmel. Minden órában úgy éreztem, hogy a légvételemet utolsó erőmmel merítem ki sérült tüdőmből. Már nem volt belőle. Már nem volt a tartalékokból. A testemnek régen fel kellett volna adnia az értelmetlen harcot. Nem éltetett már a remény sem.
Fejem oldalra hasalt a talajon. A szél homokot fújt szemembe, de ez sem érdekelt. Még így is láttam a téglarakás mellett feltűnő itatót, mely a jószágoknak volt fenntartva. Azt hiszem, képes lettem volna megverekedni egy négynapos kecskével, hogy az én arcom lógjon előbb a zománc-irhát levetett edénybe.
Nem érdekelt a bezöldült felső réteg, a döglött rovarok, melyek ott úsztak felszínén. Fulladoztam a hatalmas kortyokban. Kihúzni már nem lett volna erőm fejemet az edényből. Szégyentelenül engedtem a fiziológia kínzó szükségletének, nem gondolva a túlélésre. Így elmondható, hogy a visszatérő Rhys mentette meg az életemet, mikor hátra rántotta fejemet, hogy visszahulljak a földre.
– Kurva életbe. Még egy ásó sincs itt. Persze… fulladj bele a saját epédbe. Gratulálok.
Gúnyosan nézte végig, ahogy a hevesen elhabzsolt kortyok visszaköszönnek a gyomorjáratot követően. Hiába fordultam oldalra. A légutak nem nyíltak meg. Még belemartam nadrágja szárába, mint egy segítségkérőn. Feleslegesen. Rhys nem bírta tovább nézni szenvedésemet. A kunyhóból ellopott koszos anyagcafatot gyáván terítette rá életet követelő testemre.
Nem vártam tőle ennél többet.
Nem várhattam. Ez a férfi szívtelenül döntött a folytatásról. A sorsom az ő kezében volt, s ő elbánta vele. Magamra hagyott a semmi közepén, hagyva, hogy eltűnjek, mint a kámfor az éterből.
Ó, hogy haltam volna már meg!
Nem akarok szenvedni.
Nem bírok tovább élni.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

#marian_and_maya Empty
»Szer. Aug. 05, 2015 11:28 am Keletkezett az írás




Maya and Marian
- Áh, de jó végre leülni, úgy fáj a hátam. – Ujjaimmal a nyakam alatti részt nyomkodtam, majd a vajszín, apró lyukacsos mintázatú hintaszékben hátradőltem, lábaimat pedig végre kinyújthattam egy hosszú és fárasztó nap után.
Samuel egy ősrégi lemezjátszót gurított közelebb, majd egy sötétkék alapú tokból fekete bakelit korongot húzott elő és tű alá helyezte.
- Doki , ezt élvezni fogod, klassz sláger. – Még babrált egy sort a masinán, amiből néhány recsegő hangot követően Phil Collins slágerei törtek fel.
- Oh igen, szeretem Philt, olyan , mintha otthon lennék. – Mosolyogva vetettem hátra fejemet, hogy szemeimet lehunyva csak a zenére koncentráljak. A tücskök és bogarak háttérzenéje, a távolból feltörő dzsungel állatok kísérő szólama sem ronthatta el az élményt. Samuel közben két üveg, kesernyés sörrel tért vissza, az egyiket felbontva felém csúsztatta, másikat pedig ajkához illesztette.
- Sam, azt hiszem, ha így folytatjuk, akkor pár héten belül sikerül mindenkit beoltanunk malária ellen. Már csak az utánpótlás kell, hogy holnap folytathassuk a műszakot. Én bízom benne, hogy eredményesek leszünk és ez a sok gyerek túlélheti a járványt. – Ha nehéz is volt Ausztrália őslakóit megmenteni – hisz sokan voltak és nem túl barátságosak – reméltem, hogy a kis segítő kompániánk eléri célját és sikerül megszüntetnünk a járvány terjedését a faluban.
A hőség miatt hamar leizzadtam, tarkómon apró cseppekben futottak végig a sós cseppek és csak az est hozta kis szellő hűsítette az egész napi aszalódást. Phil Collins zenéje megnyugtatott, elfeledtette a napokban látott rossz eseményeket és végre, ellazultan tudtam élvezni az estét egy jó sör mellett, igazi baráti társaságban.
- Doki, mi a helyzet a kutatással? –
- Ha a nyílméregbékára gondolsz, egész jól haladok, hogy valami gyorsabb ellenszert találjak a méregre. Arra is szükség lenne itt a faluban, mert úgy látom, hogy a gyerekekre még mindig nem figyelnek eléggé, és nem egyszer kerülnek veszélybe ez miatt. Ha elkészülne az ellenszer, akkor nem kellene rettegnie az itt élőknek attól, hogy vajon melyik nap jön el, hogy a kis kölykük játékból egy látszólag ártalmatlannak tűnő, ám halálos mérgű kis varanggyal játszik. – Az üveget ajkamhoz emelve, hosszú kortyokban nyeltem a sört, majd elfogyasztva a palack felét, felállva nagyot nyújtóztam, hogy aztán megropogtassam a vállaimat.
- Bocs Sam, élvezem a muzsikádat, de rettentően fáradt vagyok. Azt hiszem, még teszek egy kitérőt arra, és aztán ágyba zuhanok. – Mosolyogva leraktam az üveget, elköszöntem tábori cimborámtól, majd megindultam a tábor külső részéhez, ahol többek közt mosdó híján kis dolgainkat végeztük el.
A Nap lemenő fényében, fáradtan végeztem el az alig egy percet igénybe vevő műveletet, s csak azután fordultam meg, hogy visszatérjek a táborhoz. Alig néhány lépést követően azonban, az itatótól nem olyan messze egy hatalmas ruhaanyag hevert a földön, s jól láthatóan takart valamit.
Összeráncolt homlokkal lépdeltem közelebb, először körbepillantottam, nincs-e a közelben egy helybéli, aki talán véletlenül elhagyta holmiját, de nem, senki sem mozgolódott a közelben.
Leguggolva, néhány másodpercnyi habozás után megfogtam a ruhaanyag szélét és óvatosan megemeltem. A látvány elborzasztott, s ijedten rántottam le a női testről a pokrócot.
- Bassza meg. – Morrantam hangosan, ahogy pillantásom végig futott a mocskos, vér áztatta testen, ami már nem úgy tűnt, mintha élet mozgatná.
- Hogy került ide ez a nő, Sam gyere ide és segíts! – Hangosan kiabáltam hátrafelé, miközben ujjaimat azonnal a nő nyak és áll alatti találkozásához csúsztattam, hogy megvizsgáljam, él-e még. A látvány bizarr volt, a nő arca sápadt, s ha első látásra nyilatkoznom kellett volna, azt mondom, hogy halott. Ám ujjaim alatt, ha gyengén is , éreztem pulzusát , ami annyit jelentett, hogy még él, s mindent meg kell tennem azért, hogy megpróbáljam megmenteni az életét.
Míg Samuel odaért, szemhéjait felhúzva tekintetét vizsgáltam meg először, de a nő nem volt eszméleténél. A szakadt férfipólón feketén foltozott a vér, az anyagot óvatosan emeltem meg, hogy láthassam sérülését.
Hányingerem lett.
Látva, hogy nyílt seb tátong az oldalán, a vese környékén, amit egyértelműen orvosi szike metszett fel. Rémes látványt nyújtott, s életemben nem láttam olyan szörnyűséget, amit azzal a nővel tettek.
- Gyere már Sam! – Üvöltöttem idegesen, mire a lomha mozgású, fekete cimborám mellém ért és értetlen döbbenettel fürkészte a női testet.
- Segíts, vigyük a kezelőbe, gyorsan. – Ketten megemelve testét, gyors léptekkel közelítettünk a kisház felé, ami a betegek ellátásához funkcionált. Beérve azonnal az egyik asztalra fektettük őt, s azonnal hozzá kezdtem a munkálatokhoz.
- Sam, azonnal az orvosi eszközeimet. Szikét, érszorítót, gézt, tiszta gézt , fertőtlenítőt és morfiumot, gyerünk, igyekezz. – Villanyt kapcsolva, nem volt kérdés, hogy mi a legeslegfontosabb. Érzéstelenítőt kellett beadnom, mielőtt még a fájdalom kergetné halálba alig pulzáló szívét.
Előtte gyors vizsgálatokkal megállapítottam, hogy nem fogyaszthatott előtte drogot, sem alkoholt. Pólóját egy ollóval vágtam szét, mikor megláttam, hogy bordái is roncsolódtak, s légzése is nehézkes.
Sam odaért eszközeimmel, de rögtön új feladatot kapott.
- Ezt tedd rá, és pumpáld, friss oxigénhez kell jutnia. – Míg segédem azon küszködött, hogy véletlenül se álljon le a nő légzése és a kis maszkhoz tartozó pumpát ütemes nyomkodással levegőt juttatott szervezetébe, én egy adag morfint szívtam fel a fecskendőbe, majd kitapogatva a nő karján a vénát, beadtam neki az erős fájdalomcsillapítót.
Azután szinte kapkodva nyúltam a sötétsárga fertőtlenítő után, amit nagy adagban locsoltam a seb köré, majd gézlapokkal itattam fel a fölösleges vért.
- Vér kell, Sam..- A férfire pillantottam, mire rájöttem, hogy ő azon dolgozik, hogy a nő addig se purcanjon ki, míg megpróbálom ellátni a sérüléseit.
Majd felborulva saját lábamban, rohanva tettem meg utamat a hűtőszekrény felé, ahonnan kikaptam egy adag vért, amit aztán megfelelően felfűztem, és bevezettem a nő másik karjába.
- Ellenőrizd a pulzusát! – Miközben Samuel elvégezte a további teendőket és ellenőrzéseket, én azon dolgoztam, hogy elállítsam a vérzést.
Ehhez egy érfogót használtam, s mivel nem voltam sebész, így csak a korábban, gyakorlati anyagban látottakból tudtam dolgozni.
- Bassza meg, hogy nem vagyok sebész. De, ezt össze kell varrnom. – Hányingerem volt, mert nem bírtam a vért annyira, mint állandóan szikét használó kollégáim. De ez nem az a pillanat volt, hogy feladjam és rosszullétemmel foglalkozzak.
Újabb gézlapokkal itattam fel a vért, majd gyorsan orvosi tűt és cérnát ragadtam. Remegő kezekkel estem neki, éreztem, ahogy a tű áthatol bőrén. Újra és újra átfűztem a tűt és a cérnát, hogy a szélesen tátongó sebet összefogjam és végre, megállítsam a vérzését.
A művelet majd fél órán át tartott, mire sikerült befoldoznom sebét, s már nem tátongott lyuk az oldalán.
Fáradtan, s idegesen töröltem meg karommal homlokomat, miközben Samuel abba hagyta a nő lélegeztetését.
- Azt hiszem, sikerült..- Ejtette ki száján, miután ellenőrizte a nő pulzusát.
- Jó, oké…akkor most, adjunk be neki egy…sóoldatot. Igen, kérlek fűzd fel neki. – Amint kimondtam, már rohannom is kellett, hogy a kis épület tövében kiadjam gyomrom tartalmát. Még mindig remegtem az idegességtől, hogy ilyen körülmények között kellett ellátnom egy ennyire komoly sérülést. Oltani érkeztem, nem embereket koncolni.
Mélyen vettem a levegőt újra és újra, hogy összeszedve magam, visszasiessek betegemhez.
- Hogy van Sam? –
- Bevezettem a sóoldatot, reméljük, ha magához tér, akkor minden rendben lesz. Bár nem sok esélyt jósolok neki, ki az a beteg ember, aki ilyet tesz valakivel?- Samuel szörnyülködve húzta el a száját, mire sóhajtva ráztam meg a fejem.
- Nem tudom. Figyelj Sam, én itt maradok vele, kérlek hozz tiszta törölközőt, és valami tiszta ruhát, ezekben nem maradhat. – A férfi bólintott, s míg eltűnt, egy olló segítségével szabadítottam meg a nőt elkoszolódott ruháitól, hogy azután egy vizes szivaccsal tisztíthassam meg testét, legfőképp a seb környékén.
Arcát is megmostam a nedves anyaggal, akár csak karjait, s hasát. Igyekeztem eltüntetni róla minden vér-és sárfoltot.
- Csúnyán elintézték, a bordáival kezdenem kell valamit. – Mondtam a visszatérő férfinek, közben a tiszta törölközővel szárazra töröltem a nőt, s csak azután, Samuel segítségével, óvatosan rögzítettem a nő testét és bordái köré fáslit tekertem.
Azután ott ültem felette, várva hogy magához térjen és jelét adja annak, hogy még szeretne élni.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

#marian_and_maya Empty
»Szer. Aug. 05, 2015 4:47 pm Keletkezett az írás




maya and
marian




Meztelen voltam. A léptem a padlóra szórt koszban csoszogott. Lassan haladtam előre. Fáztam. Kihűlt ajkam reszketett, hiába magasodtak oldalról fölém oxigént nyaldosó lángcsóvák. A sötétlő alagutat félhomályba borította a mennyezeten megsérült téglák helyén tátongó résekből átszűrődő ádáz fény.
Az aranyló fénybe csúsztattam kézfejemet. A törött csuklóm mintha soha nem lett volna sérült. A bőrön tündöklő, felszíni sérülésekbe öltöztető foltok elmállottak. A vér nem csorgott végig a vékony, pihe szálak között. Tiszta voltam. Minden légvételkor mohón tárult ki tüdőm, majd kapkodta magába a friss vért.
Jól esőn nyeltem. Hiszen már olyan régen éreztem az egészséggel járó fiziológiai természetességet.
Megküzdve az érzéssel, az újdonság erejével ható pillanattal, tenyeremet az egyre szűkülő járat nyálkás téglájának támasztottam. Oldalamat kéjesen csókolta végig a téglákról levedlő párás levegő. Hátamat vetettem neki. A fájdalmat, mit a bordák közé ékelődött peremek okoztak, élvezettel fogadtam.
Arcom elborult vonásai végre kisimultak.
Többé nem járt a nyomomban Rhys, nem tartotta rajtam kezét. Nem nézte tétlenül, ahogy a saját vizeletemben fetrengve könyörgök a vízért. Ezen nevetnem kellett. A régóta áhított, természetünktől fogva járó szabadság most ismeretlen fogalomként terített maga alá. Hiszen mit tehettem volna? A két hetes ellenállásomat megtörte. Egy új embernek éreztem magam. Egy senkinek sanyargatóm nélkül. Másztam.
Egészséges testem vérbe borult. A fájdalom, mi eddig nem létezett, elemi erővel küzdött a mozgás ellen. A vesém. A bordám. Szúrt a tüdőm. A megfeslett bőrbe apró, szilánkos kavicsok ékelődtek. Már messze volt a gondtalanság. Mintha valaki rángatott volna, kényszerített volna. Megriadva kúsztam tovább erőtlen négy végtagomon. A port, a nyálkát köd váltotta fel. Pusztulásba zuhant az élet, mielőtt elértem volna az ajtót, mi mögött vakító fény áradt.

#

Álmodtam. Leheletnyi örömöt leltem az eltávozásban. A sötét nyugalomban, amit az ájulás borított rám, mint aggódó égi felleg.
Kellemetlen volt ébredni. Gyötört a fájdalom, legalábbis gondolatban. Idegeimbe beleitta magát a lüktetése sebhelyeimnek. Ez már nem volt valós. Képzeltem. A gyengeség, melyet a vérveszteség okozott, még arra sem hagyott lehetőséget, hogy felnyissam szemhéjaimat. Akár az éber kóma állapotában, úgy szuszogtam órákon át, néha alvást mímelve, néha csak tűrve a szervezetemet legyűrő erőtlenséget.
Meleg megnyugvás töltött el.
Mikor az életet már csak az bizonyította, hogy vizelési ingerem támadt, szemhéjaim lassú, komótos úton felnyíltak. Sötét volt. Kezeim ólomsúlyúnak tűntek, hát még a vékony lepel, ami fedte pőreségemet.
Nehezen mozogtam. Újra érző ujjaim meleg bőrrel találkoztak a puha matracon. Annyira kábának éreztem magam, így nehezen vettem ki alakját a férfikéznek. Akaratlanul, vágyva a biztonságra, a törődésre, vagy talán a belém nevelt parancsra, megérintettem. Olyan gyengéden tartottam, olyan kíméletesen, mintha már ujjaim felhasadt, kiszáradt bőre is fájdalmat okozna annak a másiknak.
– Adj innom. Kérlek… adj innom.
Nem hallottam saját hangomat. Csak úgy véltem, sikerült szavakat produkálnom. Még szám sem nyílt el. Szemem beszélt volna? A könnyektől csillogó két lélektükör, melybe belehalt két hét szörnyű felforgásának képsora?
Segítenie kellett.
Annyi mindent akartam kérdezni tőle. Rhyshoz tartozott? Ismerte őt és a terveit? Hivatott folytatni felkoncolásomat?
Nem tehette.
A hisztérikus félelem könnyeket taszított ki szemeimből. Már zihálni sem tudtam rendesen. A görcsös érzésre gyomrom összerándulva igyekezett megszabadulni a felgyülemlett savtól, mi hetek óta marta.
– Könyörgöm, ölj meg… engedj el. Had menjek… csak ne kínozz még. Nem...

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

#marian_and_maya Empty
»Szer. Aug. 05, 2015 5:43 pm Keletkezett az írás




Maya and Marian
- Minden okés, Doki? – Samuel lépett be a kisházba, arcát eső áztatta, kezeiben ott hevertek a tiszta ruhadarabok, melyekkel közelebb lépdelt és az asztalon fekvő nőre pillantott.
- Szerencsétlen nő, csoda hogy még eddig bírta. Elég rossz bőrben van. – Húzta el a száját, miközben lepakolt mellém, s figyelte, hogyan tisztogatom le szivaccsal a nő felsőtestét.
- Nem tudom, ezer éve csináltam utoljára összevarrást, az is csak egy mutatóujj volt, még gyakorlat alkalmával. Nem vagyok sebész, és csak remélem hogy mindent jól csináltam. Bár így is félek attól, hogy elkapott valamilyen fertőzést, egy ilyen nem steril környezetben. Láttad, honnan hoztuk…ki tudja, hogy mióta heverhetett ott, és egyáltalán ki volt az az állat, aki ott hagyta. – Sóhajtva megtisztogattam az arcát is, s ekkor sikerült alaposabban szemügyre vennem vonásait. Arca beesett volt, teste csont sovány, látszott rajta, hogy alultáplált. Karját tűnyomok tarkították, amiből arra következtettem, hogy talán drogos lehet.
- Talán megerőszakolták? – Érdeklődött csöndesen Samuel, mire megvontam vállaimat.
- Fogalmam sincs, ahhoz alaposabb vizsgálatra lenne szükség, de most egyelőre az a fontos, hogy élje túl ezt az éjszakát és erősödjön fel. Lassan kell egy újabb adag sóoldat és egy adag vér. – Jegyeztem meg, mire a férfi értve szavaimból, tette a dolgát.
Amíg elsétált a kért anyagokért, tisztára töröltem a nő testét, majd úgy döntöttem, szakadt nadrágjától is megszabadítom. A helyiségben elviselhetetlen szag terjengett, mindenképp el akartam kerülni a fertőzés veszélyét, így egy olló segítségével levágtam róla a ruhadarabot, amit könnyedén húztam le róla aztán.
Szerencsétlen kiszolgáltatottan hevert előttem, nem kívántam senkinek ezt az állapotot. Nem volt véleményem, nem néztem rá rossz szemmel, egyszerűen csak aggódtam az állapotáért.
- Ne aggódj, jobban leszel. – Súgtam fölé hajolva, bár nem tudtam, hogy hallja-e a hangom. Eltávolított ruháit követően törölközővel terítettem le testét, majd a Samuel által odahozott vértasakot lecseréltem, s ugyanezt tettem a sóoldattal is.
- Nem mész pihenni, Doki? – Érdeklődve nézett rám a fekete ápoló, miközben az üres tasakokat kidobta a szemétbe.
- Nem, itt maradok vele. Most még válságos az állapota, itt akarok lenni, hogy ha kell, segíteni tudjak. De te csak pihenj le Sam. – A férfi biccentett, majd távozott a helyiségből, s magamra hagyott az ismeretlen nővel.
Mellé telepedve, pillantásom végig vezettem testén, mely törékenynek tűnt és már a kaszásról árulkodott. Egymásba fűzve ujjaimat, mellette támaszkodtam, majd arcát kémleltem, s próbáltam rájönni arra, hogy ki lehet és hogyan keveredhetett ilyen állapotba.
- Mi történhetett Veled? Ki tehette ezt? – Sóhajtva fújtam ki a levegőt, majd tarkómon fogtam össze összefűzött ujjaimat, s előre hajtva fejemet, jó ideig bámultam a talajt, hogy leküzdjem az idegességet gyomromban.
Gyerekeket jöttem gyógyítani, beadni nekik az oltóanyagokat, s kutatni mérgek után. Nem voltam én sebész, hogy ilyen helyzetekkel kelljen megküzdenem, hogy lássam a vért, s a felvágott, nyílt sérüléseit. Ehhez nekem nem volt gyomrom, ennyire nem.
Míg eltelt az a néhány óra, szótlanul ücsörögtem mellette, egy idő után változtatva pózomon hátra dőltem , s a szék támlájának vetettem hátamat. Gondolkodtam.
Sok minden jutott eszembe, köztük a gyerekkoromban látott tragédiák, majd az afrikai kalandom, s Leah, aki a kezeim közt hunyt el. Rajta nem tudtam segíteni, hiába lélegeztettem, hiába küzdöttem azért, hogy szíve újra pumpálja a vért, nem jártam sikerrel. Hiába ordítottam fájdalmasan, nem hozta vissza a nő életét. Nem akartam újra látni, hogyan hal meg egy nő a karjaim közt. Bárki is feküdt az asztalon, egy új esélyt akartam adni neki az életre.
* * *
Három órával később, mikor a fáradtság fogást talált rajtam, s már-már elbicsaklott előre a fejem, megéreztem, hogy valami érinti kézfejem. Aztán , mintha elhaló hangon kért volna, felkapva pillantásom, észrevettem hogy hozzám beszél.
- Tessék, mit mondasz? – Hirtelen magasodtam fölé, felpattanva székemből, hogy megértsem, mit szeretne, de nem értettem tisztán a szavait.
- Inni szeretnél? Inni kérsz?- Próbáltam kitalálni, mit szeretne közölni velem, mire szemeiből könnycseppek törtek elő, s öklendezni kezdett előttem.
- Héhé, nyugodj meg, most már biztonságban vagy. Nyugodj meg kérlek. – Lágy baritonon szóltam hozzá, hogy hangom simogassa lelkét, s nyugtassa ezekben a pillanatokban. Nem hiányzott az, hogy erejét még jobban elveszítve, újra elájuljon nekem.
- Hozok vizet, ne félj. – Gyorsan léptem el , majd egy flakonos vízzel tértem vissza, amiből öntöttem egy kicsit az egyik pohárba, s finoman megemelve a nő fejét, lassú kortyokkal igyekeztem megitatni Őt.
- Csak lassan, lassan kortyolj, van bőven. – Biztosítottam róla, hogy van elég folyadék és most már nem kell ebben sem hiányt szenvednie. Közben nem tudtam nem észrevenni, hogy homloka gyöngyözött az izzadságtól, így kézfejemet homlokára helyeztem, s éreztem hogy tüzel a forróságtól.
- Lázad van, ez valószínűleg fertőzés lesz, amit elkaphattál. Én Marian vagyok, orvos és most egy bennszülött falu közelében vagyunk, egy táborban, amit a vöröskereszt támogat. Rád találtam, csúnya sérülésed volt. A vesédet eltávolították, de összevarrtam a sebet. Kaptál vért is és infúziót. Mindent megteszek azért, hogy jobban légy. – Beszéltem és beszéltem, hátha megért valamit abból, amit mondok.
Tudnia kellett azt, hogy nem kell félnie tőlem, s most már jó kezekben van.
Újra és újra megemeltem a poharat, hogy apró kortyokban juttassak vizet ajkai közé, majd amikor már nem ivott, óvatosan visszafektettem fejét az asztalra, s alá csúsztattam egy puha törölközőt, kispárnát helyettesítvén.
- Le kell vinnem a lázadat. – Folyamatosan beszéltem hozzá, hogy hallja a hangomat, ezzel akartam elérni azt, hogy eszméleténél maradjon.
Egy ruhadarabot átnedvesítettem, majd visszasétálva hozzá, homlokára helyeztem, s ezután támaszkodtam csak meg fölötte, hogy alaposabban szemügyre vegyem íriszeit.
- Hogy hívnak?- Halványan rámosolyogtam, hátha a borostás arcom ellenére eltudom érni azt, hogy megbízzon bennem, s ne tartson egy veszedelmes fickónak.
- Öhm, a ruháidat..levettem, a sebedet kitisztittottam és kaptál tiszta törölközőket. Majd szerzek neked ruhát is. – Folytattam, s letelepedtem mellé, onnan fürkésztem tovább a nőt, remélve, hogy képes lesz néhány szót mondani magáról, vagy arról, hogyan került a tábor közelébe.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

#marian_and_maya Empty
»Szer. Aug. 05, 2015 9:35 pm Keletkezett az írás




maya and
marian




Mozgásképtelen voltam. Meztelen. Több ízben is meztelen.
A két hét elteltével, néha már magam sem tudtam, hogy ki vagyok. Urológus a városi kórházban? Egy lány a bárból? A nő, aki hiányozna a barátainak? Maya? Maya Cairns? Ez lett volna, mielőtt az annyira megszokott módon kezdődő péntek este lidérces álomba fordulva hátat fordított volna szerencsémnek?
Egy lecsupaszított, langyos vízbe mártott szivaccsal nyalták le rólam a verítéket, melyben ott fürdött jellemem egy-egy szilánkja. Amit összetörtek. Amit elvettek. Amit eldobtam magamtól. A büszkeség. A dac. A hév. Az intelligencia. Az egyéjszakás szerelmesekre való vágyakozás. Már elmúlt. Ha valaha lakott is valaki abban az istenverte, csontokból rácsozott, fakó bőrrel elfedett fal mögött, ma már eltűnt. Egy test voltam, amiben már nem volt élet.
Egy test, ami már nem kért segítséget, de az utolsó pillanatban kapott.
Új esélyt? Lehetőséget a változásokra? Alkalmat az őszinteségre? Nem akartam. Az életem az utolsó cseppjéig én voltam. A döntésekkel meghozott jellembeli fejlődés, a társaságból fakadó lételem, a munkába ölt szorgalom, s a családomról való teljes lemondás. Mind én voltam.
Annyira nehezen emlékeztem.
Honnan leszek képes újrakezdeni, ha életben maradok?

Némán konstatáltam az idegen férfi jelenlétét. Pillantásom hitetlenkedve járt fel s alá testén. Magamba ittam látványát.
A belül dübörgő félelem elpusztult. Hiába mozdult hirtelen, hogy ellenőrizze állapotát ébrenlétemnek, meg sem rezzentem. Feladtam. S ez ott ült szemem sarkában. Hát nem látta? Nem akarta megérteni, hogy örömmel megyek el, mert akkor legalább nem lesz újabb alkalom a jövőben, hogy valaki ennek a türelmetlenkedő emésztésnek a karjaiba taszít.
Pofont vártam tőle, nem aggódást. Nem gondoskodást.
Figyeltem mozgását a helyiségben. A legközelebbi szekrényig ment, melynek polcain flakonokba szétöntött víz pihent. Fülemnek simogatás volt, ahogy a víz elérte a törékeny műanyag pohár falát, s megállapodott benne. Önkéntelen inger tört rám. Nyelnem kellett. Száraz torkom kapart az érzéstől. Nem csak az üresség bántotta a megaszalódott szöveteket, az első kortyok is méregként marták. De nem érdekelt.
Olyan kapkodva ittam ki a poharat, hogy a fele szám sarkán átbicsaklott, s nyakamba folyt. Gyomrom nem tűrte az idegent. A víz megfordult, pont, ahogy az itatónál.
Vajon ez a férfi miket feltételezett rólam? Hogyan nézett rám? Ki voltam a szemében? Egy mocskos kurva, aki eladta magát néhány adag morfiumért, s a végén beleesett saját csapdájába, mert rossz társaságba keveredett. Ez elég hihető, s rám nézve sem hihetetlen.
– Nem kell. Nem is érzem… jól vagyok.  Nem tudsz segíteni. Vérmérgezést fogok kapni. Láttam a szikét. Tele volt minden léggyel. Megmásztak más tetemeket… a tüdőmben folyadék van. Nem tudsz segíteni. Csak adj valamit, amitől nem érzek fájdalmat. Kérlek. Ma még nem kaptam morfiumot. Még egy morfiumot.
A műtőben én voltam a főnök. A magánéletemet senki nem bírálta felül, ahogy a döntéseimmel nem találtam még soha ellenszegülőt. Ez a férfi azonban… a fejébe vette, hogy nem dobom fel a talpam. Elnézve órák óta gyötrődő vonásait, ráfért volna a pihenés. Jól tudtam, hogy a műtétek után a várakozás öli meg igazán az orvos idegeit. Sajnálat fogott el irányába. Szánalom.
Nem akart elveszíteni.
– Miért csinálod ezt? Maya vagyok. Nem kötelességed segíteni. Bármiért is vagy itt, az nem én vagyok. A gyógyszer, az asztal, a tiszta ruha, a víz. Azért, mert én megmenekülök, valaki meg fog halni. Erre gondolj. Milyen orvos vagy egyáltalán? Vizes ruhát teszel a homlokomra… felesleges. Ekkora fertőzéstől le fog állni a másik vesém… a gyógyszerektől majd megfullad, mert folyadékhoz nem jut. Csak a méreganyagok. A fertőzés. Hagynod kellene.
Ez nem a csakazértisrázendítekmerténvagyokmaya - cairns ellenszegülés volt. Az orvos beszélt belőlem, aki valószínűleg ebben a pillanatban lemondott volna a betegről, átadja a papírokat, melyeken fehéren-feketén ott áll, hogy a szívleállást követően az újraélesztés procedúrája jogilag büntetendő. Ilyenkor rá kellett hagyatkozni a beteg akaratára, engedni, hogy döntsön. Jól vagy rosszul, de elégedett legyen.
Tudni kellett, hogy honnan nem volt vissza. Hogy hol kellett feladni. S ebben a pillanatban a legfontosabb az volt, hogy a figyelem azokra koncentrálódjon, akiket érdemes megmenteni.
Az izmaimba tóduló leheletnyi erővel minden tőlem telhetőt megtettem, hogy akaratlan vonaglás közben sikerüljön leharcolnom homlokomról a vizes törölközőt.
– Nem menthetsz meg mindenkit. Szenvedek. Ha életben maradok is szenvedni fogok. Ha nem a fertőzésbe halok bele, a fulladásba. Nem vagy sebész, igaz? Nem döntesz emberi életekről nap, mint nap. Az élet iránti érzékenységed… ez látszik.
Dacoltam az életemmel. Más küzdött volna, de én tudtam, hogyha belázasodok, s nem látom az intuíciót a kiúton, ami kézen fog és átvezet az ingoványon, akkor elbukok és nem állok fel többet.
– Vedd ki belőlem az infúziót. Ne pazarold rám a tábor tartalékát.
Az ujjaim nem mozogtak. Izomlázat éreztem, zsibbadást arcomban a túl sok beszédtől. A további makrancoskodástól elvette a kedvemet a tény, hogy teljesen meztelenül fekszek egy vizsgálóasztalon. Soha, ismétlem soha nem akartam bárki előtt is kiszolgáltatott lenni. Ennyi meztelen.
Szégyelltem magam. Hiszen az egész életem során, egyetlen férfinek sem engedtem, hogy elhanyagolt külsőmben elveszve, elutasítja a hétköznapok szépségét. Marian azonban ott állt felettem, s úgy tekintett rám, mint egy bábura. Megtisztította az arcomat, a felsőtestemet, a combjaimat. Tárgyiasult fogalom voltam számára.
Tudván, hogy látta mindenemet, hiúságom menteni kívánta a szívemet szaggató szégyent.
– Szép voltam, tudod? Kívánatos. Vonzó. Engem szerettek a férfiak. Ez, bármi is lett belőlem, nem én vagyok… többé nem én vagyok.
Fejemet elfordítottam róla. Látni sem bírtam, ahogy sajnál és küzd az érzéseivel. Gusztustalan lehettem. Árnyéka a nőnek, akiért én magam is rajongtam.
Hirtelen nyilallt belém a felismerés:
– Mikor megtaláltál, látott valaki? Látta bárki is, hogy te hoztál el? Mert akkor nem vagy biztonságban. Egyetlen ember sincs biztonságban ebben a táborban. Vissza kell oda vinned. Ott kell lennem…


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

#marian_and_maya Empty
»Szer. Aug. 05, 2015 11:28 pm Keletkezett az írás




Maya and Marian
A fiatal nő még mindig rémes állapotban feküdt a kezelőasztalon, a víz után remegő ajkakkal kapott, s szinte éreztem kínját, mi belülről fojtogatja. Nem tehettem mást, csak nyugtattam tovább, miközben lassabban döntöttem ajkához a poharat.
- Ne, ne mondj ilyeneket. – Meglepett a tiltakozása, az a vehemens viselkedés, amit még ilyen rossz állapotában is képviselt. Mégis, miből gondolta hogy nem megfelelő az ellátás, miért beszélt hozzám úgy, mint egy…szakmabéli?
- Nem lehet, egyelőre nem adhatok neked több morfiumot, mert leállna tőle a szíved. Rengeteg vért vesztettél, most az a legfontosabb, hogy azt pótoljuk és a kiszáradást visszafordítsam. A morfiumtól még inkább kiszáradnál, ez most nagyon nem jó ötlet. – Megráztam a fejem, nem engedtem a nő kérésének, ami egyértelműen elvonási tünetéből fakadhatott.
Jól láttam a tűnyomokat a karján, nem volt nehéz rájönnöm, hogy egy ideje valószínűleg már szereken élt. Ha ilyen állapotában még drogot is adtam volna neki, akkor egész biztosan a túlvilágra küldöm Őt. Ezt nem tehettem meg, de fájdalomtól eltorzult arcát, szenvedését rossz volt néznem.
- Figyelj, tudom hogy fáj, érted? De ezt ki kell bírnod. Epidurális érzéstelenítést most nem adhatok, mert akkor deréktól felfelé nem éreznél semmit, és jelenleg nem vagy olyan állapotban, hogy ezt megkockáztassam. – Megráztam fejemet, ideges voltam, már csak azért is, mert nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit tegyek vele. Sok vért vesztett, seb volt az oldalán, valószínűleg egy hete nem evett és még drogos is volt. Folyamatosan kattogtak agytekervényeim, hogy mégis mit kellene tennem Vele. S miközben az üvegezett szekrényben keresgéltem, dobáltam ide-oda különféle gyógyszeres dobozokat, hallottam tiltakozását az élet ellen. Visszalépve hozzá, fölé magasodtam, láttam az arcát megvonaglani a kínoktól, miközben végre a nevét is megtudtam.
- Nyugodj le, tisztában vagyok azzal, hogy fertőzést kaptál. De ha nem varrom össze a sebed, akkor a vérzésbe halsz bele. Megoldom, toxikológus vagyok és valamelyest értek a fertőzésekhez is. Kell a vizes ruha, mert lázad van, tedd vissza. – Még erőtlen kezével is képes volt megemelni a homlokára helyezett rongyot, nem is értettem, ha ennyi ereje van velem vitatkozni, akkor az életben maradásért miért nem küzd.
- Nyugodj már meg, mert ha nem, kénytelen leszek neked beadni valami erős nyugtatót. – Hangomat talán csak egy kicsit nyomtam meg erősebben, hogy érezze, nem viccelek. Persze nem akartam kinyírni, de hirtelen nem tudtam, mi mást tehetnék.
- Na jó, inkább ne tértél volna magadhoz! – Vágtam hozzá a látszólag erőtlen, ám igen harcias amazonhoz, majd körbepillantottam, s az asztalon talált kötszereket vettem segítségül.
- Előre is elnézést, hogy ehhez kell folyamodnom, de ön-és közveszélyes vagy. Muszáj megtennem, mert elvonási tüneteid vannak. – Azzal csuklóját finoman vezettem oldalra, hogy az asztal széléhez kössem, ugyanezt tettem a másikkal is, de ügyelve arra, hogy ezzel ne okozzak neki fájdalmat. Miután végeztem, fölé magasodtam.
- Sajnálom Maya, most utálhatsz ezért, de én meg foglak menteni. – Jelentettem ki, s ezek után eszem ágában sem volt feladni a küzdelmet.
- Tudod nem vagyok sebész, és valószínűleg rondán varrtam össze a sebed, ezért előre is elnézést, de a vérzésed elmúlt , kaptál vérátömlesztést és a fertőzést meg fogom szűntetni. – Tenyeremmel újra ellenőriztem homlokát, mely még mindig izzott a láztól. A rongyot leemeltem, ismét bevizeztem a csap alatt és újra a homlokára terítettem.
- A következő órákban rengeteg vizet kell fogyasztanod, ezzel a perifériás keringési zavarodon tudunk javítani. A szívedből kiáramló vér térfogatát így optimálisan szinten tudom tartani. Közben lemegy még pár zacskó sóoldat és kapsz még vért. Ezzel a terápiával a vérmérgezésen segítek, holnaptól pedig megkezdjük az antibiotikumos kezelést, ha már egy kicsit felerősödtél. Gondolom érted, hogy miről beszélek. Orvos vagy, jól sejtem? – Szemeit próbáltam fürkészni, de Maya elfordította a fejét, mintha nem is akarta volna látni azt, ahogyan próbálom megmenteni Őt.
Szavai megleptek, egy pillanat alatt belém fojtott minden szót.
- Maya…- Mondani akartam valami biztatót, de mit is lehet ilyen helyzetben tenni? Egyértelműen szörnyű dolgokon mehetett át, én meg nem voltam pszichológus, aki tudná, hogy ilyen helyzetben mit kellene tenni.
- Tessék? Nem, dehogy. Vagyis de, Samuel a kollégám, mi ketten hoztunk ide be, ájultan hevertél a földön és le voltál takarva. Tessék? Maya, nyugodj meg, itt már biztonságban vagy. – Elé telepedve legugoltam és megfogtam a kezét.
- Bármi is történt veled, most már biztonságban vagy. Itt nem fog bántani senki, megígérem. Te pedig fel fogsz épülni, és ugyanaz a csaj leszel, akiről az előbb meséltél. – Rákacsintottam, nem adtam meg neki azt az örömet, hogy azt higgye, csak szánalomból segítek rajta. Ebben a helyzetben engem egyáltalán nem érdekelt ki az, hogyan néz ki, jelen helyzetben a páciensem volt, egy ember, egy nő, akinek szüksége volt segítségre.
- Kérlek, bízz bennem. – Mélyen fúrtam pillantásom tekintetébe, egy pillanatra kezeim közé vettem megkötözött tenyerét (xd) , majd felálltam és arrébb sétáltam egy újabb ásványvizes palackért.
- Innod kell még, muszáj, hogy kitisztuljon a véred. – Odaérve hozzá a pohár vízzel, hallottam, hogy rosszul veszi a levegőt, s ezt nem volt nehéz látnom rajta.
- Várj csak, hogy értetted, hogy a tüdőd folyadékkal van tele? Ne, mond hogy nem a bordád miatt…bassza meg. Tudtam, hogy sebésznek kellett volna tanulnom. – Dünnyögtem egyet hangosan, hirtelen újra ideges lettem, hogy én miért nem vettem ezt észre rajta.
- Jó csak semmi pánik, megoldjuk. – Fel-le járkáltam, mint egy idióta , s inkább magamat próbáltam nyugtatni, mint sem a nőt. Azért igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, de elég nehezen tudtam palástolni magamat.
- Figyelj, ha sebész vagy, segíts nekem. Én is orvos vagyok, voltam gyakornok és akkor kellett mindent csinálni, de az már rég volt. Szóval, van itt szike, vannak eszközeim, csak mond ,hogy mit csináljak, oké? Kurvára nem akarlak elveszíteni Maya. – Dühösen álltam meg fölötte, s szinte követelően pillantottam tekintetébe.
- Gyerünk, mond meg nekem, hogy mit tegyek! -

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

#marian_and_maya Empty
»Pént. Aug. 07, 2015 1:22 pm Keletkezett az írás




maya and
marian




A kedves horvát doktor adott egy pofont a szarnak.
Legalábbis módszeresen kikötözött egy olyan beteget, aki nem bírta el a saját testsúlyát, kapkodott a levegőért, s még a levegőt sem bírta el terpeszkedni mellkasán. Nem hibáztattam, legalábbis nem az a részem, amelyik a segítségre szoruló pácienst képviselte. Mit látott bennem, ami elrémítette?
Nem volt tiszte foglalkozni vele, hogy a látszólagosan sérüléseken túlmenően, milyen hegeket viseltem még, vagy hogyan kívántam tönkretenni az idillt, amit a vérzéscsillapítása okozott.
Ha le akartam esni az asztalról, azt engednie kellett volna, hátha sikerül átszúrnom a szilánkosra tört borda-tőrrel az élő szövetet. Ha a láztól óhajtottam reszketni, míg el nem hallnak a sejtjeim, hagynia kellett volna.
Nem gondoltam, hogy a morfiumhiány beszél belőlem. A szemem előtti nyilvánvalóság megzavart. A tünetek, melyekre nem kellett specializálódni, legyűrtek.
Nem találtam a helyem a rögtönzött műtőasztal tetején. Fejemet nyom túl nehéz volt nyakamnak. Az alácsúsztatott törölköző, mely a párna puhányságát hivatott helyettesíteni, hízelegve simogatta végig gerincem vonalát.
– Megkötözöl? Most ez komoly? Ennyire veszélyesnek nézek ki, Marian?
Erőmből, amire futotta, nevetni próbáltam. A küszködés a végére azonban mosolygássá fonnyadt. Követtem tekintetemmel mozdulatait, ahogy a kötszert többször ráfűzi harmatgyenge csuklómra, s rögzíti az asztal fém lábaimnál. Mintha meleg rongyot cincált volna, úgy vonaglott két kezem ereje alatt.
Minden más esetben ellenálltam volna, s küzdöttem volna, de most még idáig sem jutottam. A mozdulatok nem tartoztak hozzám.
A világnak nem voltam szereplője, a képek egyre zajlottak előttem. Belefeledkeztem a fölém hajló Marian arcába. Végigkövettem a borosta vonalát arcélén, kontúrt adtam dús ajkainak, markáns állának, határozott hátú orra ívének érintésére jelzőket aggattam, így próbálva közelebb hozni magamhoz a férfit. Vonzó volt, segítőkész, jó testfelépítésű, okos… az anyám imádta volna. Mármint nem magának, hanem számomra férjjelöltnek. Mosolygott a szeme, még akkor is, mikor dühödten tett harcképtelenné, vagy kesergett állapotom végett.
Kusza tincsein akadt meg pillantásom, míg ő azon volt, hogy biztosan rögzítsen.
– Olyan szívesen beletúrnék a hajadba. Selymesnek tűnik…
Kínzott a magatehetetlenség, hogy csak szememmel falhatom a látványt. Miért tette ezt velem? Olyan fenyegető volt közelségem, mint amilyennek én tartottam Rhyst?
Összefoglalhatatlan, mi rázza meg porcikáimat, akárcsak nevének említésére. Hogy okozhatnám az ő traumáját én?
– Nem tetszik ez a kikötözés. Többet nem bírállak, mint orvost, ha leszeded.
Hány perc telt el? Egy vagy talán kettő? Már most megőrjített a tudat, hogy nem kapom meg a rám szabott szabad mozgásteret, hogy korlátokat szab egy idegen a vágyaimnak.
Picsába.
– Mielőtt megölnek téged, Samuelt, meg a tábort, meg persze engem, bele akarok túrni a hajadba. Na, engedj el – szavaim mellkasához dörgölőztek, ahogy ott terpeszkedett fölöttem. Bárcsak egy kicsit elérhettem volna, hogy megcirógassam a tarkóját, s az idegesítően göndörödő tincset a tömegbe fésülhessem. Áhítoztam a szabadságra, de a férfi meggyőzhetetlennek és leigázhatatlannak tűnt. Nem úgy, mint én, akit a kikötözés riadalma készséges macskává szelídített, a vérengző ragadozóból.
–  Esetleg szexelhetnénk is, ha elengednél.
Olyan vonzó volt elképzelni, hogy szabadon mozgó lábam spiccbe feszített ujjaival felsétálok mellkasán, s vállára akasztva combhajlatomat, lehúzom magamhoz, ahogy tette volna az a bizonyos egészséges nő. Csak a valóságban nem működtek ennyire egyszerűen a dolgok. A lábaim nem engedelmeskedtek, s így csak szavaimmal vethettem ki hálómat az idegen orvosra.
Szinte semmit nem tudtam róla, s a legjobb tulajdonságának is a segítségnyújtás tűnt, de ha már megkötözött, le kellett könyörögnöm magamról az átkozott köteleket.
Megőrjített. Minden gondolatom az akadályozottság körül forgott. Ha sóhajtottam, az volt szavaimban, ha levegőt szívtam be, az söpört végig a légúton. De ott volt a pohár száján, amiből itatott, feltűnt szemeiben, az idegen sátorban, a kint feljövő csillagokban, a fájdalomban és a félelemben…
– Te most miért pánikolsz? Nem ennyire riasztó velem egy együttlét… – mámoros hangom értetlenkedve járta körül az étert. Most komolyan ennyire kétségbeesett, mert nincs aki megműtsön? Ó, hogy ennyit kell problémáznia. Ahelyett, hogy örülne neki, hogy odaadnám magam neki. Két hete ez volt a szembe jövő férfiak álma. Most pedig bottal sem piszkálnának, nehogy eltörjön bármelyik csontom.
– Sebész vagyok, de urológus. Az én munkaköröm nem terjed feljebb a deréktól. Lehet, hogy szükséged lenne egy morfiumra, Marian – szenvtelenül mulattam a lejátszódó drámán.
Azt akartam mondani neki, hogy üljön mellém, vegyen mély levegőt, s inkább bontsa ki az átkozott béklyókat, mielőtt sikoltozni kezdenék, de csak feküdtem. Nem volt hozzá erőm. Elveszítettem a nagy hadakozás közben.
– Elmondom, hogy mit tehetsz, ha leveszed rólam a kötszert. Először is. Nem fogsz tudni megműteni. Vért veszítettem, gyenge vagyok. Leállna a szívem, és itt nem vagytok rá felkészülve, hogy újraélesztést végezzetek. Ez nagyon rizikós. Persze ez nekem imponál, mert legalább nem kellene szenvednem, hogy nem kapok levegőt. A folyadékot thoracentézis segítségével tudod megszüntetni. Reménykedned kell, hogy nem vért fogsz látni, mert akkor fel kell nyitnod. Az alsó bordák közötti területet elérzékenyíted, majd bevezetsz egy tűt. A legvékonyabbat kell használnod. Ha megtaláltad a folyadék helyét, katétert vezetsz be. Lehet, hogy többször is kell majd próbálkoznod. És igyekezned kell nem túl mélyre szúrni, mert könnyen átszúrhatod a szívet. Ez csak egy kis plusz löket, hogy bele se kezdj… – egy percig elnémultam. A szúrás erősödött a mellkasomban. Talán nem kellett volna ennyire kapkodnom a levegőt.
– Ilyen feldúltan egyébként sem műthetsz. Remeg a kezed. Már altatás közben kinyírnál. Csak ülj ide le, és várj. Egy kicsit… és közben engedj el.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


#marian_and_maya Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
#marian_and_maya
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: