Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Katherine M. Sullivan, Lena E. Winfield

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Hayden & Zoya - A hard night shift -
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 11, 2015 10:09 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Már a reggel sem indult egyszerűen, így aztán nem is lehet meglepő, ha estére az egész teljesen kaotikussá vált. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjünk mindent szépen a legelején. Dupla műszak után voltam túl, ami nem volt éppen a legfelemelőbb, tekintettel arra, hogy a volt vezető rezidensem mellett is lennem kellett a radiológián, és azt a pár órát senkinek nem kívánom, hogy átélje. Nagyjából ötször futottam félmaratont a leletekkel az osztály és az alagsor között. Persze nem voltam elég gyors, nem voltam elég figyelmes, nem voltam...hát úgy semmi nem volt jó. Kifejezetten hálás voltam amikor át kellett mennem hánytatni a toxikológiára, ahova egy csapat gyereket hoztak be, mert állítólag egy régi pajtában patkánymérget találtak és cukorkának nézték. Végül az est hátralévő részét a szülőszobán töltöttem, ahol egy 7. hónap végén járó kismama folyamatos vérnyomásmérését kellett dokumentálni. Ekkorra már edzettem a nyitott szemmel alvás képességére, és miközben az asztalon könyököltem a karton felett és a pislákoló lámpát bámultam úgy éreztem kifut minden végtagomból az élet, és itt helyben bele tudnék pusztulni a fáradtságba. Mikor végre elszabadultam valamikor hajnal öt körül, olyan szinten voltam fáradt, hogy fogalmam sem volt miképpen jutottam haza. Alig érzékeltem a külvilágot, egybemosódott körülöttem minden, és ha nem ismertem volna a buszsofőrt, aki felébresztett mikor le kellett szállnom, szerintem vagy két kört mentem volna a két végállomás között mire észhez térek. Nem tudom miért voltam ennyire kimerült, hiszen nem először csináltam dupla műszakot, és amióta Hayden mellett voltam gyakornok, hozzá kellett szoknom, hogy bár ezerszer kedvesebb Codynál, ugyanolyan katonásan megköveteli a fegyelmet. Mégis más volt az egész, mert nem éreztem magam kevesebbnek, pusztán azért mert még nincs tapasztalatom. Türelmes volt velem, és igyekezett minden esetben tekintettel lenni rám. Voltak helyzetek amikor a feszültség tapintható volt, amikor olyan picire össze tudtam volna zsugorodni, hogy láthatatlanná is válhattam volna, és csak akkor rezzentem össze riadtan amikor valaki hirtelen a nevemen szólított, hogy tegyem már hasznossá magam és ne álljak ott a kezemben a sebvarró cérnával. Szóval azt hiszem kezdtem egy kicsit összeszedettebb lenni, bár a baklövéseim és a szerencsétlenkedéseim még mindig jellemzőek voltak, de érdekes módon ezek akkor voltak a legritkábbak amikor együtt kellett, hogy helyt álljunk valamilyen esetnél. Jól esett, hogy gondol rám, amikor olyan beteget hoztak be akinek a kórisméjéhez eladdig még nem volt szerencsém. Persze azt gondoltam naívan, hogy ez úgy személyes, meg miattam van, de persze nem tök egyedül álltam körül az adott esetet, szóval erről a részéről le is tettem. Időközben volt alkalmam néhány rezidens társát is megismerni, akik közül talán Thomas volt az egyetlen akit szerettem nagy ívben elkerülni. Még egy ilyen nőcsábászt keveset hordott a hátán a föld! Viszont Bessy, akivel időközben sikerült valamiféle barátság félét kialakítani, egyedül ő rajongott érte olyan vehemenciával, amivel már engem is megijesztett. Rendben, hogy tetszik neki, rendben, hogy le sem veszi róla a szemét, miközben Thomas  éppen egy szépen perforálódott vakbélről tart kiselőadást a kettes műtőben, de azért ez túlzás. És egyébként is Thomas nem az egyszerű és kedves lányokat veszi észre amilyen például Bessy is, hanem azokat akik kellően kipakolnak mindent és kellően harsányak. Szót se róla többet és különben sem az én dolgom, ahogyan az meg nem Thomas dolga lett volna, hogy ma reggel belekukucskáljon Hayden üzeneteibe, miközben éppen sms-eztünk. Még mindig pipacsvörös a fejem ha csak rá gondolok, hogy látta a képet amit neki küldtem. Nincs ebben semmi, és nem értem, hogy néhány szimpla üzenetváltás közé miért gondolnak mindig többet az emberek? Heather szerint azért ne legyek ennyire naív, mert nem szimpla üzenetváltásnak hívják azt amikor órákon keresztül jönnek mennek az üzenetek. Nem naivitás ez, inkább....ááá nem tudom, miért kell engem mindig minden alkalommal zavarodott helyzetbe hozni? Kifejezetten örültem annak is, amikor délután Hayden megérkezve a bevásárláshoz nem hozta fel többet a táncra elhívós, randinak tűnő témát, és a délután folyamán miközben csekkeket fizettünk be, meg nekem is megejtettünk egy drogéria látogatást nem is jött fel ez a dolog. Valószínű érezhette, hogy jelen pillanatban még elég nehezen tudnék rá reagálni, és egyébként sem tudom mit mondjak? Egy hónapja vagyok mellette, akkor kerültem át hozzá, nem sokkal a balesetin történt találkozás óta. Tény, hogy jól éreztem magam a társaságában, és nagyon bírtam a humorát, de ettől tovább nem gondolkodtam, mondjuk én soha nem gondolkodom tovább, egyszerűen más dolgok kötnek le vagy...lehet, hogy csak félek? Martin szerint túlérzékeny vagyok a srácokat illetően, és nem mindegyik ördögtől való, szóval lehetnék egy kicsit közvetlenebb. De hé, én az vagyok, mindenkivel szemben az vagyok....tudja, hogy értem! Tudom hát, de ez nem ilyen egyszerű. És időm sincs rá, és egyébként is miért mindig mindenki ezzel foglalkozik, miért nem lehet csak úgy egyszerűen lenni a másikkal? Martin szerint a kifogásaim mögé menekülök, Heather meg szűklátókörűnek tart, Bessy...neki Thomas az etalon, szóval ő nem mérvadó. Megígértem mindenkinek, hogy nyitott szemmel fogok járni, csak végre szálljanak le rólam is meg a témáról is. Egyedül Martin tudja, hogy még nem volt senkim, és az ő véleménye ilyen szempontból többet nyom a latba mint bárki másé, mégis még görcsösen ragaszkodom a magam kis álomvilágába, a magam kis elképzeléseibe. Néha úgy gondolom ez gyerekes, és túlságosan merengőn romantikus, de javíthatatlanul hiszek azt hiszem abban, hogy létezik olyan nagykönyvben megírt dolog. Persze a józanabbik felem tudja, hogy nem. Na tessék megint témánál vagyunk, holott aztán ez a délután volt a legnyugodtabb pár óra a mai napon, mert ami aztán következett az maga volt a káosz és rémes nagy katyvalék. A műszak előtti egy órában még nem volt gáz. Beültünk Jimmy-hez egy kávéra ahogyan már többször is az elmúlt időszakban. Illetve Hayden kávét ivott....szerintem embertelen mennyiséget elfogyaszt napjában és csodálkozom, hogy időnként nem tikkel a szeme mint azoknak a nagy gülüszemű rajzfilmfiguráknak. Én a szokásos kakaóval indítottam a műszakot, ezúttal fekete színű, nyuszit formáló szívószállal és annyi habbal kaptam...ha Jimmy volt akkor mindig rendesen megborította a bögrémet megtoldva egy ezer wattos mosollyal. Minden alkalommal elraktam ezeket a szívószálakat amikor itt voltunk és már egy csokornyi színes kis figura csücsült otthon egy anya által agyagból formált mázas kis bögrében, közvetlen az ágyam felett. Heather szerint ez jelent valamit. Igen jelent, szeretem a színes figurás szívószálakat gyűjteni. Mióta is? Háááááát igen...ebben van valami. Aztán amikor végül a kávézóból bementünk a kórházba, onnantól indult a nagyroham. Alig öltöztünk át, és adtam le a prezentációmat a balesetin töltött időszakomról, phuhh, túl vagyok rajta, máris szétváltak az útjaink. Hayden a kardiológia felé vette az irányt, engem meg átrángattak megint a balesetire, ahonnan is fel a műtőbe egy tüdőlövéses rendőr operációjához. Innentől aztán a káosz csak fokozódott, mert még arra sem volt időm, hogy legalább fél percre megálljak és megkeressem a rezidensemet. Nővérek cibáltak ide-oda, orvosok sürgettek. Hayden sehol. Mikor aztán egy csokor lázlappal tartottam lefelé az alagsorba, összefutottam Leah-val akitől érdeklődtem a doki felől. Lent van a baleseti szakambulancián, tömegkarambol volt a 42-esen, sok a sérült, ő is éppen oda tartott. Nekem meg vissza kellett mennem az urológiára, utána pedig a gyerekosztály következett. Komolyan már úgy éreztem magam mint aki egy végtelen mókuskerék körforgásában ragadt és hiába kiabál, hogy valaki állítsa le a kereket, az egyre gyorsabban pörög. Szédültem és már a gyomrom is liftezett, a szemeim jojóztak, aznapra már sok kilométer volt a lábamban, és most még az a tudat sem vigasztalt, hogy ezután két egybefüggő szabadnapom következik, azon kívül amit a mai után valószínű átalszom majd. Persze csak akkor lesz ez igazi szabadnap, ha nem rángatnak majd be valaki helyett, mint az utóbbi időben már többször előfordult velem. Azt hiszem két óra telt ebben a bolyongó állapotban amit az osztályok között töltöttem, és válaszoltam nagyjából minden második embernek, hogy miért nem a rezidensem mellett vagyok? Azért nem mert a mai éjjel egy kész bolondokháza és perpillanat azt sem tudom még hogy én ki vagyok, nemhogy ki az akihez beosztott gyakornokként tengetem a napjaimat a kórház falai között? Hajnal 2-kor jött az első mélypont és a teljes összeomlás, amikor bementem a mosdóba, hogy felfrissítsem az arcomat egy kis hideg vízzel. Belenézve a tükörbe, valami elvarázsolt arc nézett rám vissza, akiknek óriási kamionkeréknyi karikák csücsültek a szemei alatt, és olyan elnyúzott volt az ábrázatom, hogy könnyedén összetéveszthettek volna a patológián bármelyik boncolásra ítélt tetemmel. Egy zombiban több élet volt mint bennem. Alaposan megcsipkedtem az arcomat, hogy legalább valami színem legyen, próbáltam valami mosolyt varázsolni az arcomra, aminek az lett a vége, hogy egy öngerjesztő folyamatot indított be. Először azon kezdtem nevetni, hogy milyen hülyén próbálok nevetni....aztán meg már azon, hogy mi a francot heherészek mikor piszkosul fáradt vagyok? Végül már tök mindegy volt miért csak nevettem. Azt hiszem a stressz és a fáradtság együttes erővel taglózott le egy idióta hahotázással. Én nem vagyok normális komolyan! Már indultam volna kifelé, amikor a mosdó ajtaja kivágódott és a kardiológia ügyeletes nővére, Lisbeth lépett be rajta kicsit sem leplezett ingerültséggel az arcán. Ajjajjj, ebből baj lesz!
- Zoya! – na mondom én, már ahogyan a nevemet mondja, mintha a halálra ítéltek névsorát idézné. Életemben nem voltam úgy betojva mint most amikor meghallottam ezzel a hangsúllyal kiejteni a nevemet.
- Mi a kutyaúristenit szórakozol itt? Nincs jobb dolgod? Hol van Dr Cole? Hozzá vagy beosztva, mit keresel itt?- hát azt én is szeretném tudni, hogy hol van Dr Cole, mert mióta elváltunk a prezentációm után olyan fél 8 körül, még csak a színét sem láttam. Pedig nem nehéz észrevenni. Ha nem hajol le helyenként lestukkolja az ajtókeret tetejét.
- Én nem tudom...utoljára a balesetin volt azt hiszem!- mondtam kicsit a végén elbizonytalanodva.
- Azt hiszeeeeeed? Hát akkor kisasszony eléggé elvesztetted az időérzéked mert már nincs ott. Szóval nyomás megkeresni és ne téblábolj itt! A kardiológián egyelőre végeztél, én pedig nem tudom hova küldhetnélek, úgyhogy keresd meg Haydent és kérdezd meg! Nekem amúgy sem feladatom az üres időben pörgő gyakornokok pátyolgatása- jól van na azért nem kell leharapni a fejemet. Szóval megindult  a nagy nyomozósdi, és fél óráig keringtem a kórházban mire nagy nehezen megtaláltam a dokit, de nem hittem a szememnek. Először azt hittem, hogy csak engem akar megtréfálni, vagy próbára tesz vagy valami. Szóval a belgyógyászaton bukkantam rá, de nem ám beteg mellett, nem egy eset felett görnyedve...a gyógyszerraktár árva kis íróasztalánál volt egy halom papírra ráborulva. A keze az asztalon összefűzve párna gyanánt, és arra helyezve a feje. Elbóbiskolt, vagy én nem tudom, de ahogyan közelebb mentem a gyér fényben is látszott, hogy a haja ezer felé, és amit az arcából láttam, rettenetesen gyűrött volt Nagyjából annyira mint a köpenye, ami úgy lógott össze vissza, apró kis vörös pettyekkel. Jesszusom, műszak kezdete óta ugyanaz a köpeny van rajta?  Előtte két kávéspohár árválkodott üresen a tolla a keze mellett olyan helyzetben mintha éppen csak leejtette volna oda mielőtt bebólintott. Tovább vándorolt a tekintetem, és megláttam a nadrág alól kilátszó zoknit. Szürke. Egy világos és egy sötétebb. Elmosolyodva csóváltam meg a fejem és léptem közelebb, azon meditálva, hogy hogyan ébresszem fel. Hozzáérjek vagy csak szólongassam? Vannak emberek akik úgy fel tudnak riadni, hogy kezük-lábuk ezer felé dobva, az hiányozna még csak, hogy alaposan fejbe kólintson. Ettől függetlenül leguggoltam mellé, és nagyon óvatosan megérintettem a vállát.
- Hayden....Hayden...hahó...- először halkan szólítgattam a nevén, aztán nagyon finoman megráztam a vállát is, majd elsomolyogtam magam, bevetve a kulcsmondatot, amit reméltem beválik nála.
- Hayden....kész a kávé...ébresztő!- nem ráztam erősebben de a mondatom már kicsit sem volt suttogó. Fel akartam ébreszteni, nem álomba mesélni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 11, 2015 5:36 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





A tegnapi vizsgálat amire a nagybátyja berendelte már hetekkel ez előtt, - az időpont egyeztetése miatt nyúlt el ennyire, mindketten orvosok, így nehezebb dolguk van mint azt sokan gondolnák -  meglehetősen sokáig tartott s annak ellenére, hogy hatkor már ott toporgott az ajtajában, mint egy türelmetlen gyerek aki unja a rizsát és szentbeszédet amit tartanak neki az iskolai évnyitón, csak hajnali egykor sikerült kivánszorognia a rendelőből. Nem maga a vizsgálat tartott kiemelkedően hosszú ideig, sokkal inkább az az időintervallum amire szüksége volt ahhoz, hogy felálljon és hazáig tudjon vezetni. Három órát vett igénybe maga a vizsgálat és további hármat, majdnem négyet az, hogy lábának sajgása és görcsös rándulásai végre csillapodjanak. Olyan érzése volt hosszú órákon át, mintha egy feldühödött, több száz kilós bika után kötötték volna a jobb lábát, őt pedig egy erős falhoz ami nem engedte, hogy a robosztus erős állat magával rángassa így csak a tagja volt az ami nagyobb erőhatásokat kellett kibírjon.
Tudta, hogy ez lesz, hisz az elmúlt nyolc év alatt nem ez az első eset, hogy vissza kell mennie apjának öccséhez, hogy az ellenőrizze a protézist. Nem véletlen, hogy indulás előtt, minek után az utolsó betegét is megnézte és ellenőrizte, kijelentkezett a St. Claireből lévén tudta, hogy nem fog tudni visszamenni a műszakja végezte előtt ami történetesen nyolcig tartott. Emiatt is kérte meg Thomast arra, hogy vegye át az övének a maradékát, valamint emlékeztesse Zoyát bizonyos dolgokra és figyeljen oda rá, egyengesse az útját. Sokra sajnos nem ment vele, legközelebb biztos, hogy nem a srácot fogja megkérni egy alapvetően szívességnek nevezhető dologra.
A másik rezidensnek egyiket se sikerült megvalósítania azokból, amit Hayden kért tőle. Nem figyelt oda a lányra és nem is adta át neki az üzenetét ki tudja, hogy milyen okokból... ezekre nem szeret gondolni. Egy részt mert nem rá tartozik, másrészt nem szeret belegondolni abba, hogy mi mást csinál helyette. Bele se mer gondolni abba, hogy hányszor hallotta már azokat a bizonyos, zavaró zajokat és nyögdécseléseket a mosdókból mikor arra járt... reménytelen eset, ahelyett, hogy a műszakjának vagy a másik ígéretének tenne eleget inkább a mosdóban kefélgeti a csinos nőket. Mint egy filmben, komolyan!
A legtöbb nyomorult kórházas sorozatban - és sajnos nem csak ott - mindig van az épületnek és a társaságnak egy, két Casanovája akik műtőasztalon, boncasztalon, mosdóban ahol csak elférnek döngetik a nőket. Hayden mindig is tudta, hogy Thomas is nagy Don Juan hírében állt, de azt nem gondolta volna, hogy még a munkahelyén is képes egy-két bögyösebb nővérkét vagy épp gyakornokot félrehívni, hogy kielégítse a vágyait a szívességek elvégzése helyett. Viszont mikor pár hónappal ez előtt sikerült rá nyitni az ajtót Thomas kerek seggére és egy csinos szöszi hosszú lábaira, mintha hidegzuhanyt engedtek volna a nyakába. Ha ilyen gyakornoka lesz - vagy szakorvosként rezidense - mint amilyen Tommy, akkor biztos, hogy felfogja mosni a mosdó mocskos padlóját vele néhányszor, csak akadjon a kezei közé.
De lévén ez nem az ő dolga nem is akar vele foglalkozni, viszont amit megkér valakitől és az meg is ígéri, hogy megcsinálja, Hayden el is várja, hogy eredménye legyen. Ha ő tud szívességet tenni akkor más is megerőltetheti magát. Ilyenkor bőszült bika módján képes kiállni a maga igazáért még akkor is, ha utána ő maga próbálja elsimítani az ügyet. Még egy ilyen jótét lelket nem hordott hátán a Föld...  
A rezidens nyugodt szívvel de fájó lábbal hajtotta két óra magasságában álomba a fejét nem is gondolva arra, hogy hajnali hat előtt kicsivel csörögni fog a telefon, hogy mit felejtett el, miért nem csinálta meg és különben is, miért nem figyel oda jobban a gyakornokára, ha már ő maga szorgalmazta, hogy együtt dolgozzanak. Ő pedig természetesen a veszekedéseket elkerülve inkább kért bocsánatot és vallotta be, hogy elmulasztott feladatot így Thomas jóvoltából felkerült egy újabb "ejnye bejnye" a neve mellé... Sok van már a srác rovásán...  De ő volt a hülye, mert sejtette, hogy vissza kell majd mennie még akkor is, ha lejárt már a műszakja vagy ha épp lerohadás alatt áll a lába... de túl naiv volt és azt hitte, hogy a többiek a kezükben tartják a dolgot és életében először elmehet úgy, hogy saját magával kell foglalkoznia és a saját lábának érdekében orvoshoz megy. Utólag belegondolva teljes mértékben felesleges lett volna, úgy megkínozták szerencsétlen tagját, hogy egy ideig állni is alig tudott nem, hogy sétálni vagy kocsit vezetni. Többen mozgatták, forgatták és kopogtatták egyszerre, röntgen felvételt készítettek róla majd közel fél órán át futtatták és sétáltatták egy masinán folyamatosan, hogy lássák, mennyit bír. Még az orvosokat is meglepte, hogy milyen sokat, de ez csak a látszat volt, hisz titkon a felszín alatt szenvedett, mint a kutya. Minden egyes lépte után ordítani tudott volna, kiabálni és őrjöngeni, hogy hagyják már abba! Szemei gyilkosan szűkültek össze minden elismerő és hitetlenkedő szónál, ha épp nem a könnycseppeket törölgette ki belőle... ő maga pedig csak ekkor jött rá arra, hogy baromi erős fejben... hogy igenis jót tett neki az, hogy volt egy mély pontja egykoron mert látja, hogy honnan indult és hová jutott. Látja azt, hogy a járni képtelen srác végre talpra állt, hisz azt a fájdalmat is képes kibírni - vagy legalábbis ennek látszatát fenntartani - amit más talán nem. Lehet, hogy bizonyos időközönként fokozódik a lábának szúró, égető fájdalma amitől láz gyötri és nem bírja rávenni magát arra, hogy kimásszon az ágyból, de ezek az alkalmak ritkának mondhatóak, és ezt leszámítva nincs az a fájdalom, ami letudná teríteni, amit ne tudna elviselni.
Tehát adott volt a tegnapi nap, aminek hála hatkor ébresztették és kilencig megállás nélkül égett a vonal, mintha legalábbis valami eget rengető hülyeséget csinált volna aminek más issza meg a levét. Kis híján ott tartott már nyolc óra magasságában, hogy berobog a kórházba és dupla műszakot fog lehúzni csak, hogy végre békén hagyják és belássák, hogy jelen pillanatban ez nem az ő hibája volt. Lehet, hogy felvállalta, de néha vár az ember arra, hogy belássanak a színfalak mögé és ne neki kelljen mások szájába rágni azt, hogy mi is történt valójában, mi a nyilvánvaló. Mint ahogy azt is remélte, hogy Thomasnak megvillan a fejében a maradék kis esze egyetlen sugara és bevallja, hogy hülyeséget csinált, hogy átejtette a barátját. Csak egy bocsánatkérés... ennyire vágyott semmi másra.
Végül csak nem ment be korábban, helyette még pihent egy keveset és a reggeli hosszú-hosszú sms váltás Zoyával elhitette vele, hogy ez a nap meglehetősen jól fog alakulni, mert ő maga is megérdemli, hogy egyszer minden rendben legyen. Ám rá kellett ébrednie arra, hogy... megint belefulladhat a naivitásába és rájöhet arra, hogy abból a reményekkel teli, csillogó szempárból is csak hamar elszáll az életkedv csak jönnie kell egy tömegbalesetnek és jó néhány hosszú, fárasztó esetnek amin úgy kell átverekednie magát fél hulla módján. Azt egy idő után észre se vette, hogy nem azok az emberek vannak mellette akikkel kezdte a napot. Nem Leah és nem Thomas, majd nem Zoya, akivel folytatta volna... őt lezavarták a balesetire, hogy ott segédkezzen míg mások a saját dolgukat csinálták.
A minap sok esetnél ő volt a rangidős, ő vezetett le kapásból két műtétet, ahol az egyik férfinek a fél mája és az egyik veséje bánta az esetet, de ettől függetlenül örülhet annak, hogy még él... épp olyan veszteség ez amit túl lehet élni és talán nem is érzi magát az ember kevesebbnek tőle, sőt mi több! Ezek után jobban oda fog figyelni, átértékeli az életét és ha hulla fáradt, nem ül volán mögé. Ha pedig hosszú úton van és menet közben kapja el az álom akkor félre húzódik az egyik benzinkútnál és alszik egyet. Ez egy olyan alapvető dolog, amivel számtalan ember életét lehet megmenteni, közte a magunkét is...
A sok melóval, robotolással eltöltött idő, a tegnap esti vizsgálat és a korán kelés viszont meghozta a maga "gyümölcsét", így nem sokkal éjfél előtt az egyik kötözőben úgy kellett magát rendbe ráznia, hogy a hirtelenjében rátörő pánikot legyőzze valahogy. Fogalma sincs, hogy mi volt az ami kiváltotta belőle a heves szívverést, hányingert és a szédülést, de egyszerűen csak a fáradtságra fogta. Arra, hogy megint nem evett semmit egy álló napig, csak vedelte a koffeint liter számra, óránként ami annyira túlpörgette a szívét, hogy az agya pánikrohamként fogta fel.
Jól láthatóan a kezét megégető kislánynak is feltűnt a srác hirtelen mélypontja, így az óvó tekintettel és bájos, de aggódó mosollyal figyelte az elkerekedő zöld íriszeket és a remegő, makulátlan kezeket. Sokáig csengett utána Hayden fülében a vékonyka hang ahogy azt tudakolta, hogy jól van-e, mert nagyon álmosnak tűnik és betegnek. Mindig imádta az önzetlen gyerekeket. Ők a világmindenség egyik legőszintébb kis teremtményei... mindig igazat mondanak, ami a szívükön az a szájukon is, mindegy, hogy mit gondolnak és, hogy az miként fog hatni az embereke, ők kimondják. Ezúton pedig még hálás is lehet a lánynak, hisz miután bekötözte a kezét és adott egy-két injekciót neki, máris félre vonult nagy szédelgések közepette, és rávette magát a lassításra.
Papírmunkákkal kezdett el foglalkozni, ahol nem eshetett baja miatta egy betegének se. Nem felejtett senkiben szikét vagy egyéb orvosi kelléket, nem magát oltotta be tetanusszal vagy sorolhatnánk... viszont eljutott arra a szintre, hogy a feje csak leesett az asztalra és mint akit leütöttek, pillanatok alatt olyan mély álomba került, hogy még az arra járó nővérek se tudták felébreszteni noha nem kis hangzavarral voltak körülötte.
Az ismerős hang ami lassan egy perce csilingel mellette, csak beszivárog az agyába s bár nem nyitja ki a szemét, mégis alig észrevehetően megmozdul, mikor a vállára simul az apró kéz és ébresztgetés gyanánt elkezdi rázni.
- Mhmm...? - el se jut a tudatáig, hogy épp kávéról hablatyolnak, hisz jelenleg nincs az a fekete nedű ami életet tudna lehelni belé. Most csak egy ágyat akar és egy takarót valamint pihe párnát, másra nincs is szüksége... ja de! Hagyják békén. Ám ahogy hajszálnyira elnyílnak egymástól a szemhéjai,hogy ellenőrizze a helyzetét, homályosan ugyan de megpillantja a bájos arcot amit félig eltakar egy adag papírkupac.
- Ébresztő?... dehátnemisalszok - morogja idegenül csengő fátyolos hangon. Ugyan nyitva van a szeme, de semmit nem fog fel abból amit lát, még a tollat se ismeri meg maga mellett és az se zavarja, hogy úgy beállt a nyaka a kényelmetlen póztól, hogy gyakorlatilag kiegyenesedésre is képtelen. Roppan is egy hatalmasat ahogy eltolja magát az asztaltól és hátra dől a széken, ennek kellemetlensége pedig meglátszik az arcán.
- Azt a jóeget... - tenyerét az említett tagjára simítva megnyomkodja egy kicsit majd megkísérli a felállást, hogy menjen ahova hívják vagy épp irányítják, de messzire nem jut, csak visszaesik a székre és sóhajt egy nagyot.
- Csak öt percet még... komolyan nem kérek többet csak ötöt... - amennyit lát Zoya arcából sejti, hogy baromi fáradt szegény. Nyúzott, karikás a szeme és koránt se olyan a mosolya, mint amire reggelről emlékszik. Ki tudja, hogy mennyi mindent megcsinált már, amíg ő itt húzta a lóbőrt?! Szégyen...
- Atya ég, néztél már tükörbe? Mit is mondtál a reggeli karikákról? - fáradt, betegesnek ható mosolyra görbül a szája amit nem is akar tovább erőltetni inkább az asztalra könyököl és megtartja nehéznek ható fejét le se véve a másikról a szemeit. Közben az asztal alatt lévő kisszéket kirúgja onnan, hogy Zoya is leülhessen amíg ő rá nem veszi magát arra, hogy felálljon. Hogy fogják így befejezni a mai műszakot?
 



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 12, 2015 10:34 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Az ember a fáradtságot nem akkor érzékeli mikor a legnagyobb rohanásban van éppen és nem akkor fogja fel, hogy mennyire kimerült amikor még megkergült óramutatóhoz hasonlatosan szaladgál, és próbál mindenhol megfelelni. Így voltam ezzel én is, bár azt hiszem esetemben nem is nagyon maradt arra időm a nap, illetve az este folyamán, hogy felfogjam: kimerültem. Én is, mint nagyon sokan mások akkor érzékelem leginkább a fáradtságot, amikor egy pillanatra megállok, hogy szusszanjak. Persze  ezt is sokféle módon lehet levezetni, és sokféle módon lehet átesni a holtponton. Az évek alatt, az egyetem alatt, az éjszakába nyúló tanulások közepette, vagy mióta a kórházban gyakornokként dolgoztam megtanultam hogyan győzzem le. De vannak helyzetek, amikor bármit csinál az ember egyszerűen a teste, a szervezete megadja magát. Nálam, ha nagy ritkán is de ugyanígy előfordul. A mai este nem tudom mitől volt más, vagy miért kapott el hamarabb ez az érzés és úgy véltem nem leszek képes úrrá lenni rajta, hiába indult annyira jól a napom, ahogyan nagyon régen. A reggeli üzenetváltások feldobtak, jópofa volt és vicces és határozottan élveztem. Pedig nem nagyon szoktam én a telefonommal szórakozni, nagy ritkán anyáékkal váltok pár gyorsabb sms-t, esetleg Heather ír rám, hogy ha valamit elfelejtett, vagy egyszerűen arra kér, hogy ne menjek sehova jó lenne valakivel beszélgetni. Ilyenkor tudom, hogy vagy pasikról lesz szó, vagy a mérhetetlenül száraz és időnként végtelenül unalmasnak tűnő munkájáról. Pénzügyi elemző. El nem tudom képzelni, hogy mit csinálhat egész nap egy ilyen pozícióban, és elmondása szerint legszívesebben otthagyná az egészet, hogy egész további életében a modellkedésből éljen. De persze nincs annyi munkája, hogy ezt meg tudja engedni magának. Másodsorban, ahogyan ő mondta elég hamar ki lehet ebből öregedni. Nem tudom, ilyesmire én sosem gondoltam, úgy értem nem nagyon voltak azon kívül komolyabb terveim, hogy elvégezzem az orvosit, és megvalósítsam az álmaimat. Valahogyan mindig olyan gyerek voltam aki az egyszerű dolgok iránt érdeklődött, de ez köszönhető volt a nevelésemnek is. Nem voltam követelőző, nem voltam olyan aki mindent akart és azonnal, még csak hisztijeim sem voltak, ami egy lánygyermek esetében minden bizonnyal különös lehet. Egy tanárnő egyszer azt mondta anyának, hogy vigyen el valami agyturkászhoz, mert túlságosan jól kezelem a helyzeteket és egyszer sem borulok ki. De anya azt mondta, hogy nincs nekem semmi bajom, és különben is miért baj az, ha egy gyerek nem nyafog? Egyébként levezettem én mindent, csak éppen nem nyilvánosan, mert azt vallottam, hogy egy mosollyal még a legnagyobb ellenségedre is nagyobb csapást tudsz mérni, mintha sírni, vagy éppen dühöngeni lát téged. Így aztán a keserűségemet, vagy éppen azt, hogy megbántottak mindig külön vonulva kezeltem le. Kimentem Martin gyümölcsfái közé, leültem egy fűcsomóra, és belemondtam a világba ami éppen bántott. Csak úgy magam elé, mert én hittem benne, hogy valaki meghallgat, még akkor is ha nem láthatom. És ez a mai napig így ment. Nyilvánosan soha nem panaszkodtam, nyilvánosan, soha nem rendeztem jelenetet, soha nem borultam ki, mindig megvolt erre a közegem ahol megtehettem. Talán ezért gondolták rólam, hogy nekem soha semmi nem rossz, hogy engem a végtelenségig lehet bántani, mert nem fogok úgysem visszaszólni, nem fogok kiállni magamért. Én tudom milyen vagyok, tudom mire vagyok képes, és sajnálom, ha sokan csak azt látják bennem, hogy a szórakozásuk céltáblája lehessek. Igaz mostanában, mióta nem Cody-hoz tartozom, ezek is megritkultak. Nem gondolom, hogy Hayden miatt lenne, egyszerűen kevesebbet vagyok olyanok társaságában akik szórakoznak velem, gúnyt űznek a félelmeimből. Az emberek jóindulatával a legkönnyebb visszaélni, és az enyémmel az elmúlt egy évben jócskán meg is tették ezt, de ettől én nem lettem kevesebb, sőt! Továbbra is töretlen optimizmussal szemléltem a világot, és hittem abban, most már egyre inkább, hogy bár nem vagyok minden helyzetben tökéletes, bár vannak még olyan dolgok ahol jócskán csiszolásra szorulok, de jó helyen vagyok, jó úton haladok afelé, hogy egyszer majd orvos lehessen belőlem. Igazi, jó és lelkiismeretes orvos. Cody egyszer azt mondta nekem, hogy az olyan túlságosan érzékeny emberek, mint én kihullanak idővel, hogy ez a pálya nem csak a jó dolgokról szól. Tudom, tökéletesen tisztában vagyok vele, de nem gondolom, hogy azért mert a feladatunk, hogy mások életét adott esetben megmentsük, még egy érzéketlen istenség szerepében kellene tetszelegnünk. És azt sem gondolom, hogy mindenkinek olyan karrieristának kellene lennie mint amilyen ő. Engem pedig teljesen más célok vezérelnek úgy az életben, mint ezen a pályán. Hayden mellett megtanultam, hogy igenis ha hisznek bennem akkor sokkal több dologra vagyok képes mint amit elsőre még én magam is remélni mertem. Csak pár kedves szó, csak néhány törődő gesztus, és belőlem is ki lehet hozni a maximumot, én csak ennyit igénylek, és ez olyan kevés, mégis ezerszeresen tudom viszonozni. Az élet bármely területén így van ez velem egyébként. Martin szerint helyenként pont ez a baj, hogy a világ nem készült még fel az önzetlen emberekre, és legtöbbször kihasználják őket, ezzel is egyre inkább fogyatkozik az erejük akár a szép kis vékony gyertya ami idővel viasszá folyik. Mondtam neki, hogy szép hasonlat, de belőlem nem vesznek ki semmit, hanem megerősítenek, a hitemben, mindenben, hogy igenis ilyennek kell maradnom, nem szabad megváltoznom senki kedvéért, és nem is fogok. Nem haragszom senkire, hanem mindig igyekszem elérni, hogy azt a sok energiát ne bosszúságra, vagy éppen a másik bántására használja, ha máshol is le lehet vezetni. Kedvességért pedig kedvességet adok, sokszorosan is, és így volt ez Hayden esetében is. Meg kell vallani kevés olyan emberrel találkoztam akik ennyire egyszerűen és hasonlóan hozzám semmi mással nem törődve akartak csak segíteni. Kérdés nélkül bárkin. És ez bevallottan vagy sem nekem nagyon tetszett. Sok húzós napon és műszakon voltunk túl együtt, volt alkalmam különböző helyzetekben látni a hozzáállását, látni, hogy erekén felül próbál teljesíteni, nem ritkán a saját lábának fájdalmával sem törődve. Nem kért senki sajnálatából, ő egyszerűen csak tenni akarta a dolgát. Nem úgy tekintettem rá ahogyan Bessy tette Thomas esetében de akkor is volt benne valami ami miatt felnéztem rá, és pont emiatt éreztem jól magam a társaságában még akkor is ha húzós napunk volt. És talán ezért volt rossz, hogy ma szétválasztottak minket, hogy egész éjjel nem találkoztam vele, nem tőle kaptam a feladataimat, nem ő mondta, hogy éppen melyik esetnél segítsek be, melyik műtétnél segédkezzek, melyik az a beteg akinél legyek ott, hogy tanuljak az ellátásából. A mai éjjel teljes káosz volt, és ezért történhetett, hogy elszakadtunk egymástól, majd amikor ismét rábukkantam a gyógyszerraktárban fáradtan borult el az asztalon. Nem akartam felébreszteni, legszívesebben hagytam volna aludni, és magamat ismerve még egy pokrócot is kerítettem volna a nővérszobából, amit a hátára teríthetek. Ha a műszak vége előtt lettünk volna egy órával meg is tettem volna, sőt még a hátamat is tartom, csakhogy senki ne jöjjön rá, Dr Cole valahol Óz birodalmában szökdécsel a sárga köves úton. Egyszóval édesdeden alszik egy csomó papír felett amiben majd segítek neki másnap, hogy végezzen. Nem kellett még csak képzett medikának sem lenni, hogy a gyűrődéseket az arcán a végtelen fáradtságnak tudjam be, meg annak, hogy az erőtartalékait felhasználva gyűri le ezt a műszakot, hogy aztán rá is egy két napos hosszú szabadság várjon. Rémesen mókás látvány, ahogyan lassan nyitogatja a szemeit. Emlékszem Grey, a macsek volt ilyen, amikor pár hetesen hazahoztuk, és próbálta megszokni a kinti fényeket, ehhez pedig először csak nehezen ugyan de lassan nyitogatni kezdte a szemeit.Én ott guggoltam most Hayden mellett és bár fáradt voltam, apró kis morzsányi mosolykezdeményre még így is futotta tőlem. Mégsem ébredhet egy búskomor pofi látványára, szóval, hát igyekeztem legalább egy minimálisan is úgy tűnni mintha én perpillanat képes lennék gyalog megkerülni a szigetvilágot, mert olyan fitt vagyok. De őszintén annyira fáradt voltam, hogy még akkor is képes lettem volna elszenderedni, ha egy szekér után kötnek egy ponyvadarabon vonszolva. A morgásos motyogást hallva majdnem elnevetem magam és amikor már hallom a hangját akkor állok fel, és hagyom, hogy valamennyire megmozgassa elgémberedett tagjait. Mit is mondjak, Heather barátait láttam utoljára így szunyókálni, amikor érte mentem egy házibuliba. Igaz ők a lakás különböző ponjain voltak, szétdobálva, mintha elpilledt babák lennének akik az est leszálltával térne nyugovóra.
- Perszehogy nem alszol, csukott szemmel töltögeted a papírokat. És toll nélkül. Nem mondom nagy mágus lehetsz ha erre is képes vagy.- mosolyodtam el jókedvűen, miközben összefűztem magam előtt a kezeimet és vártam, hogy annyira magához térjen, hogy legalább beszélni tudjon. Kicsit elfintorodtam ahogyan a roppanást hallottam elgémberedett tagjaiból, még a nyakamat is behúztam, már a hanghatás is lúdbőrözésre késztetett. Én is aludtam már el rettentő kényelmetlen pózban, főleg amikor gyerekfelügyeletet vállaltam, és mire hajnalban hazaértek a szülők Zoyácska ott aludt a játszószőnyegen, arcában egy komplett legóváros lenyomata. Legóztunk a srácokkal mielőtt mindannyian beszundikáltunk.
- Öt perc, nem több...és nem azért mert szívtelen vagyok.- mutogattam az ötöt a kezemmel is, miközben a nekem kirúgott székre leültem, és éreztem, hogy a leghülyébb ötlet volt, mert most éreztem meg igazán a valódi fáradtságot. Minden tagom cseppfolyóssá vált, a fejembe meg ez idő alatt láthatatlan törpök , marokszám hordták a mithrillt, mire a végére már a szemeimen ragyogott ki, fáradtság formájában, és húzott az minden irányba, mintha képtelen lennék tartani. Elnyűtt volt a mosolyom, pont annyira mint az övé, de attól még volt. Mindkettőnknek. Ez valahogyan a sajátunk volt.
- Emlékszel amikor két hete egy hasonló éjszakai műszak közepén azon vigyorogtunk, hogy kinek mit formálnak a jódpacák a köpenyén? Meg kell vallani fantáziadúsabb vagyok még fáradtabban is. Pettyesebb voltál mint egy dalmata, és egy komplett Picasso-val mászkálták a kórházi egyenruhádon.- nevetgéltem vidáman, és próbáltam a szokásosnál is többet beszélni, csakhogy nehogy bealudjak. Már a látványa is álmosító volt, mert rántott magával engem is. Megdörzsöltem a szemeimet és megvontam a vállam.
- Most a karikás szemek a menők, nem tudtad? Amúgy néztem tükörbe, és annyira sokkolt a látvány, hogy szó szerint elkapott a röhögés. Lisbeth talált rám a kardiológán, és azt hittem menten kettéharap, hogy mit viháncolok én a női mosdóban. Ő zavart el, hogy keresselek meg. Mondjuk egész este téged kajtattalak, csak éppen mindig ráncigáltak engem is valahova, mire aztán így hajnal kettő körül eszébe jutott valakinek, hogy nem a rezidensem mellett kellene lennem? Szóval jöttem mint felmentő sereg. De ahogyan látom nem valami esetnél vagy hanem a mocskos papírmunkát vetted a nyakadba. Figyu, hozzak neked egy kávét, hogy magadhoz térj? És nem ártana hideg vízzel átmosnod az arcodat. Amúgy meg- dőltem előre a széken, hogy az alkarommal megtámaszkodjak a két combomon némiképp kényelmesebben.
- Az én karikáim holnap pár órás alvás után elmúlnak. Neked mi a trükköd a gyűrődések eltűntetésére?- láttam, hogy fáradt a mosolya akárcsak az enyém, de nem búskomor, úgyhogy nem reménytelen.
- Letelt az öt perc, szóval?- billent oldalra a fejem.
- Ha nem akarod, hogy én is álomra hajtsam a fejem a papírkupacod felett, akkor vessük bele magunkat valamibe, vagy menjünk ki a levegőre. Ma még nem engedélyeztem magamnak csak egy tíz perces szünetet, amiből nyolc perc lett, mert visszarángattak. Sose lesz vége ennek az estének!- sóhajtottam fejcsóválva, aztán felpillantottam rá, ahogyan ott könyökölt az asztalnál és engem nézett.
- Mi az? – kérdeztem felnevetgélve szélesebben mosolyogva. Nem tudtam mi köti le ennyire a figyelmét: a karikák a szemem alatt, vagy a bágyadtság teszi, és kiszúrt magának egy pontot amit kitartóan néz. Jelesül engem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 13, 2015 12:48 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Meg nem tudná mondani, hogy mikor volt utoljára hasonló eset, mikor műszak közben - ráadásul nem is a végén, sokkal inkább a közepén - olyan mértéktelen fáradtság tört volna rá, hogy ha meg is erőszakolja magát, nem képes ébren maradni. Ilyenkor érzi csak a súlyát annak amit a mesefilmekben szoktak ábrázolni fáradtság gyanánt, így mikor Tom és Jerry örökös hadakozása közben az a nyomorult macska fogpiszkálóval vagy ragasztóval feszíti ki a szemhéjait, nehogy elpilledjen ezzel elszalasztva az áldozat elkapásának lehetőségét.
Utoljára talán... néhány évvel ez előtt akadt, hogy bicegve, szemét vadul dörzsölve egy nagy bögre kávé társaságában mászott fel a tetőre, hogy ott leülhessen egy kicsit anélkül, hogy két percenként a nyakára mászna valaki verve a fejét egy bunkós bottal, hogy "márpedig most azonnal húzzál dolgozni, nincs alvás!". Akkor megúszta és alhatott is egy keveset, viszont néhány héttel, pontosabban másfél hónappal ez előtt  mikor épp, hogy csak megfordult a fejében a lehetősége annak, hogy aludjon a pihenőben legalább egy fél órát ami épp elég ahhoz, hogy felélénküljön és ne bolygó hollandiként repkedjen A-ból B-be, 3 percenként megjelent valaki, hogy száműzze egy műtőbe, vagy más-más esethez. Ráadásul a felszólítások mellé kávét is mellékeltek... tudja már, hogy miért szokott rá annyira!
Tudja ő, hogy ilyen helyen nincs jelentősége annak, hogy álmos vagy-e vagy sem, esetleg közelebb állsz már fizikailag, mentálisan és lelkileg is a hullaház fagyasztójába tett emberekhez, mint az élőkhöz, mert az esetek akkor is jönnek, ha éppen fóka járásban kúszol fel a lépcsőn, lévén a lábaid nem engedelmeskednek, nem visznek tovább bármennyire is szeretnéd és azt se tudod, hogy melyik réseden vegyél mind eközben levegőt. Nincs egy nyomorult óra se, hogy lassíthass, mikor megengedd magadnak, hogy kiugorj a sarki kávézóba ahol egy kis időt eltölthess mások társaságában. Olyanokkal, akik odafigyelnek rád, és akik történetesen ne a munkatársaid vagy épp a betegeid akik a képedbe nyomják a hátsójukat, hogy vizsgáld meg, mert "van ott valami".
A tapasztalat az, hogy soha nincs elég orvos vagy rezidens ahhoz, hogy mindenkinek egy, max kettő ellátni való személy jusson egyszerre és folyamatosan jöjjön a többi. Helyette öt, hat, sokszor még ennél is több ember jut egy orvosra, így mindig elnyúlik a várakozás, ami a betegeket is épp úgy megviseli mint az orvosokat, főleg ha egy komolyabb esetről van szó. A várakozás soha nem jó, talán az egyik, ha nem a legfárasztóbb momentuma a napnak. Ülsz, vársz tétlenül miközben megannyi dolgot tudnál csinálni ám helyette azon jár az eszed, hogy mi bajod lehet neked vagy a hozzátartozódnak, ha az nem elég nyilvánvaló.
Fáradtság ide vagy oda, olyanra soha nem volt példa mind idáig, hogy heves szívverés és szédülés közepette hasított volna az agyába a gondolat, talán ideje lenne visszavenni a tempóból és mást is inni, enni kávén kívül különben bajok lesznek. Régóta próbálják a fejébe verni, hogy a kávénak bizony vannak mellékhatásai főleg akkor, ha hosszabb ideig fogyasztja azt az ember ráadásul töményen, feketén... A legszomorúbb pedig tényleg az, hogy ehhez egy kislány segítségére volt szüksége, hisz ha ő nem jelzi neki, hogy betegnek, fáradtnak tűnik akkor talán a következő betegénél akkora galibát csinált volna, amit ki se tudott volna javítani. Ha szigorúbbak akarunk lenni úgy is mondhatnánk, hogy talán a beteg életébe került volna a ballépése neki pedig az állásába amit mind idáig szépen ápolgatott, egyengette az útját.
Ám ha mindezek után nem ül le, hanem keres valami könnyebb, egyszerűbb elfoglaltságot, akkor talán még mindig ébren lenne és nem az álmainak rémséges, kietlen területén járkálna. Ott, ahol nincs más csak egy halom hófehér, égbe türemkedő pókhálós, visszataszítóan megvilágított fal és öt darab kopottas szék, amit mintha egy antik épületből hoztak  volna elő. Romantika korát idéző könnyed, de már rogyadozó "S" alakú lábain áll, ülőfelülete és háttámlája élénk bordó amit nyomokban szürkéssé, egészen feketévé tesz a kosz és a por, pókhálónak sűrűn font egyvelege. Fogalma sincs arról, hogy mit takar ez a fajta álom, mely nap nap után visszaköszön mind ahányszor nyugovóra hajtja a fejét... de, legfőképpen az a kérdés foglalkoztatja, hogy ki lehet az a parányi kis alak a folyosó legvégén, aki mindig vár rá? Mindig meg akarja várni, míg megfordul... Egyszer volt már, hogy tett egy lépést jobbra, hogy a következő mozdulatával úgy fordulhasson, hogy Hayden ne csak a hátát lássa és a hosszú, barna haját, vékony lábait és derekát, de talán a profilját is, ám mint mindig, mikor a legjobban várunk egy álom pontjára, elvész a varázs, a keze belelóg a bilibe és a telefon ordító csörgésére ébred.
Nem véletlenül érzett kényszert arra, hogy nemes egyszerűséggel a falhoz csapja a masinát mely belerondított álmának leginkább várt pillanatába. De szerencsére a telefon megúszta, ő viszont nem jutott egyről a kettőre, még mindig őrlődik a kérdések százai között. Csak azt tudja, hogy van valaki az álmaiban, akin mindig jár az esze szüntelenül, mintha csak belé akarna kapaszkodni... van ott valaki, aki mindig jelen van, csak az istenért se akar neki teljesen megmutatkozni bármennyire is küzdjön. Épp olyan ez, mint valami őrült rendező elmebeteg filmje. Van egy hatalmas fehér tér, benne ücsörög ő, vele szemben pedig valaki, akiről csak a történet végezte felé fog pontos képet kapni, vagy szimplán akkor érkezik meg az első sugallat, hogy ki lehet. Sejtései most is vannak, de nem elég biztosak és talán még nincs abban a fázisban a dolog, hogy puszta emlékképek és érzések alapján tudjon gondolkozni. De mindennek eljön a maga ideje. Talán nem is az ő fejében kell, hogy megérjen a dolog, hanem a másikéban.
Egészen addig figyeli az előtte álló lányt álmainak végtelen mezején, míg el nem kezdi nyitogatni a szemeit, és meg nem látja az arcot, az ismerős színű hajzuhatagot és a mosolyt, mely minden helyzetben képes elhitetni vele, hogy minden rendben lesz, hogy túl fogja élni a napot még akkor is, ha jelen pillanatban úgy látszik, inkább érkezik el az armageddon, mint a jobb irányú változás. Az viszont elkeseríti, hogy látszólag Zoyát is kezdi ledönteni a lábáról a fáradtság, hisz csak ott vannak azok a karikák a szeme alatt, sápatag arcát kontrasztosítva ezzel. Látta már őt fáradtnak, nyűgösnek és szétszórtnak is, viszont ilyen szinteket még egyszer se öltött a kimerültsége... mit csinálnak ők ketten? Miért ragaszkodnak ennyire ahhoz, hogy a maximumot nyújtsák akár erejük felett teljesítve? Miért nem képesek lazítani és tényegesen kihasználni azokat a bizonyos perceket, melyeket pihenés gyanánt kapnak? Magukon kívül kinek akarnak bizonyítani?
- Pontosan. Agyhullám gyakorlat... ez lesz a te következő leckéd is. Miként tölts ki telepátiával nagyjából... - zöld íriszei pár pillanat erejéig elidőznek az asztalon felhalmozott papírkupacokon, és a mellette lévő kisebb széket is alaposabban szemügyre veszi amin egy régi kartondobozban tornyosulnak az iratok - háromezer papírt amik természetesen mind másról szólnak. Milyen jó is lenne - morogja kelletlenül. Néha mindent megadna azért, ha valamiféle jövőbeli csúcstechnológia állna a rendelkezésére ahhoz, hogy mihamarabb eltudja végezni azt a végtelen feladatsorozatot ami előtte áll. Nem tud egyszerre ezer helyen lenni, így talán annak örülne a legjobban, ha három, de minimum kettő lenne még pluszban belőle mikor ő úgy kívánja. Lehet, hogy olykor egy is sok belőle, de az ő munkáját bizony megkönnyítené vele. Vagy szimplán leszeretné állítani az időt, hogy mindig kész legyen, időre ellássa az összes betegét a papírmunkával együtt és ne kelljen rágnia a körmét, hogy úristen, megint kicsúszik az időkeretből és megint nem lesz ideje kipihenni magát.
Ő maga is beleborzong abba a hangos roppanásba, ami a csigolyái felől érkezik, noha tudja, hogy mindennapi velejárója már az életének. Ujjai, nyaka és a háta is egyaránt ropogni szokott, csak úgy kell mozdulnia. Az érzésnél viszont csak a hang az, ami kellemetlenebb és volt már rá precedens, hogy Tommytól kapott egy igazi istenes sallert, hogy hagyja már abba végre. Mintha legalábbis direkt csinálná. Ez hát az egyik alapvető oka annak, hogy igyekszik nem elaludni az asztalnál a papírok felett. Elgémberedett porcikáknál nem sok kellemetlenebb dolog létezik még akkor se, ha hamar ki lehet nyújtózni vagy masszírozni, ha van az a jótét lélek aki segít.
- Ó, valld be, hogy szívtelen vagy és sajnálod tőlem... azt pedig csak saját felelősségre - mutat a székre amit az imént rúgott ki neki. Lehet, hogy jól fog esni neki, ha végre leülhet viszont félő, hogy ugyan abba a hibába esik ez által, amibe alig fél órája ő maga is. Érezte, hogy hulla fáradt, mint ahogy azt is, hogy nem szabad lassítania vagy leülnie, különben úgy kell majd összekanalazni ami talán a nap legnehezebb feladatának fog bizonyulni az adott személynek. Tudta, hogy rossz ötlet lesz, ennek ellenére mégis megtette és lássunk "csodát", mit csinál? Alszik... illetve aludt mind addig, míg a kisasszony rá nem talált, most pedig foghatja a fejét, hogy miként fog magához térni mert ugye ez nem megy olyan egyszerűen.
Fáradtan túrja át hosszú, fehér ujjaival sötétbarna haját, hogy ezáltal valamiféle tartást tudjon varázsolni neki. Mániája elaludni a kis tincseket a halántékán vagy épp a feje búbján így hát sejti, hogy jelen pillanatban is úgy nézhet ki mint egy felajzott wc kefe.
- Hogy ne emlékeznék? A szomorú csak az, hogy kezdek ebből rendszert csinálni, mert ahogy észreveszem most még arra se vettem a fáradtságot, hogy kibújjak a köpenyből - fintorodik el mikor végignéz magán és a barnuló vérfoltokkal tarkított köpenyen, amiből lassú, darabos és suta mozdulatokkal kibújik, hogy aztán a földre hajítsa. Jelen pillanatban már csak attól felfordul a gyomra, hogy a vérre gondol, hát mit szóljon, ha az a ruháján van?
- Lehet, de mégse látok elegendő karikás szemet szembe jönni velem a folyosókon... vagy ez csak a mi körünkben ilyen "menő"? - vonja fel vidámabb ábrázattal a szemöldökét, amit egy újabb vidám mosoly követ. Természetesen vannak olyanok akiknek tenyérnyi árnyék húzódik a lélektükrei alatt, viszont a legtöbbek fogalma sincs, hogy csinálják, de még egy húzósabb nap után is épp oly fittnek és kipihentnek tűnnek, mintha csak akkor tették volna be a lábukat a kórházba egy kiadós alvást követően.
- Ne haragudj, de úgy el voltam havazva, hogy azt se tudtam hol áll a fejem vagy, hogy merre jársz pedig minden egyes esetnél megkérdeztem csak, hogy felküldjenek hozzám. De úgy néz ki, hogy ma még az is derogál a kedves társainknak, hogy eleget tegyenek a kéréseinknek. Nyolc esetet láttam el négy óra alatt a balesetin, ebből kettő életmentő műtét volt, négy... nem, három helyre állító, egy égett és varrni való és egy... nem tudom mi volt a nyolcadik, lehet, hogy nem is volt - számolgatja az ujjai segítségével és egy pillanatra elgondolkozik, hisz ismét szöget üt a fejében egy lehetséges tévesztés - de, biztos, hogy volt. Mindegy! Csak azt kívántam már, hogy vége legyen, de nem lett jobb, sőt. Most már azt se tudom, hogy fogsz innen kiimádkozni - a következő kérdés hallatán viszont meglepő határozottsággal rázza meg a fejét aminek hála félő, hogy leesik a nyakáról.
- Ne, csak... kávét ne! Ma már öt órás "üzem" alatt a tízedik adag feketét ittam meg, úgy érzem kezd az agyam vagy inkább a szívem kárára menni. Zoya, asszem' átestem a holtponton... a kötözőben voltam mikor éreztem azt az igazi pánikot mikor utoljára bent ragadtam a liftben. Lehet, hogy nem volt olyan erős, de a pulzusom pillanatok alatt az egekbe szökött. Szerintem a kávé az oka, úgyhogy... ünnepélyesen kijelentem, hogy felhatalmazlak, vágj nyakon valamivel, ha a nap folyamán megint kávét akarnék inni! Halál komolyan mondom! Ezen cél elérése érdekében viszont kéretik végig mellettem tartózkodni - könyököl ismét az asztalra s érzi, hogy a szemhéjai kezdik megadni magukat. Ha sokáig folytatja ezt akkor nagy valószínűséggel ki se fog jutni ebből a helyiségből bármennyire szeretne... vagy épp nem szeretne.
- Nincs trükköm. Nem vagyok én bohóc vagy bűvész! - halkan nevetgélve kéri ki magának. Haydent egy nagyon furcsa arcfelépítéssel áldotta meg a sors, melyen az esetek jelentős részében mindig tökéletesen kirajzolódnak az érzelmek, melyeket ez által egyáltalán nem tud leplezni. Ha szomorú, akkor látványosan az, ha haragos akkor megtéveszthetetlenül torzul grimaszba az arca. Szemei résnyire szűkülnek, tekintete szúróssá válik. Viszont ha jókedvében van, vagy fokozott a jókedve, akkor az a félhold alakú, később pedig fülig érő vigyor csakugyan ékesíti az arcát. Így a fáradtságát se tudja leplezni mely szinte ordít a fehér bőrről, a karikás és fáradt pillantású szemekről.
Egyre sűrűbben és laposabban kezd el pislogni, nem véletlenül rezzen össze az újabb kérdés hallatán ami inkább az időre és a távozásra utal, mint másra.
- Pedig valld be, elég jól mutatnánk itt egymás mellett fetrengve a papírok között... - orra alatt motyogva beszél, zöldjeit le sem véve a lánykáról aki ennek miértjére rá is kérdez.
- Csak azon gondolkozok, hogy a karikák és fáradtságod ellenére is ugyan olyan szép vagy, mint reggel voltál. Mi a titkod? - persze ott van jelzésértékként, hogy nem közömbös neki a lányzó, ettől függetlenül próbál bele egy kis viccet is csenni, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza magukat.
- Na menjünk, ne habozzunk - tolja fel magát a székről s pár pillanat erejéig még próbálgatja a lábát, hogy biztos legyen abban, az meg fogja tartani csekély súlyát. Nem is tudja hirtelen, hogy mivel van a legnagyobb gond. A fizikai fáradtsággal vagy a mentálissal? Talán ez mindkettejük esetében keveredik egymással és egyik erősíti a másikat csak, hogy még fokozottabban érezzék a túlhajtás kellemetlen, görcsös tüneteit. Tenyerét a térdére simítja, kicsit megnyomkodja azt, hogy ezzel is tettre bírja bármilyen nehezére is esik.
- Mondtak valamit, hogy menni kell valahová, vagy csak ne szuszogjak itt bent semmit téve? - próbálja beszéddel elterelni a figyelmet arról, hogy koránt sem oly biztos a lábában, mint azt eleinte gondolta. Utálja, hogy vannak olyan időszakok, mikor nem tudja rendesen használni, mikor csak egy lábat meghosszabbító bot lenne ami nem úgy mozog ahogy azt ő szeretné.
 



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 16, 2015 1:46 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Az igazat megvallva már jó pár órával korábban éreztem, hogy ennek a mai napnak el sem kellett volna kezdődnie, és leginkább azért, mert ilyen rohanásban az ember még jó ha nem téved. Mindig is csodálkoztam azon, hogy amikor elláttunk betegeket és ment az a sok kiabálás, információ áramlás, kinek éppen mit kell csinálnia, milyen műszerre, milyen vizsgálatra, milyen tennivalóra van szükség, szóval, hogy mindeközben a tévedésre való legkisebb gondolatok nélkül mindenki tette a dolgát. Közöttük én is. Olyan voltunk mint egy megkergült hangyaboly, amiben megvan mindannyiunk szerepe, és nem gondolhatunk arra, hogy esetleg tévedünk. Mindenben abban a helyzetben biztosnak kell lenni, és csupán utólag van lehetőség felmérni az esetleges kockázatot. Nagyon sokszor elcsodálkoztam kivált a műszakom végén amikor az öltözőben végre egy kis időre már kockázatok nélkül tehettem le a hátsómat egy székre, hogy komolyabb problémák nélkül úsztuk meg a napot. Nem tagadom azok az alkalmak, amikor ott voltam egy-egy halálesetnél, vagy ha számomra is sokkoló volt a látvány ami szembejött nehezen voltam képes feldolgozni mindent. Valahogyan sokkal érzékenyebb voltam másoknál, és talán ezért is gondolták többen, hogy nem nekem való ez a pálya. Én azonban töretlenül hittem abban, hogy a lelkiismeretesség, vagy éppen az, hogy érzékenyen érint valakinek a fájdalma még nem kizáró ok arra, hogy orvos legyen majd belőlem. Nekem nem voltak praktikáim, nem hallgattam az afféle tanácsokra már az egyetem alatt sem, hogy éppen hol és kit kell azért megkörnyékezni, hogy előrébb kerüljek, melyik tanársegéd éppen milyen módon vehető rá, hogy segítsen nekem jobb vizsgaeredménnyel végezni. Fogcsikorgatva, többször nekifutva mentem át a vizsgáimon, gyakorta úgy éreztem rosszabb eredménnyel, mint azok, akik szinte soha nem tanultak semmit, mégis előrébb jártak nálam átlagban. Az ösztöndíj megtartása nekem komoly munkába került, amíg mások egy csettintéssel képesek voltak azt a magukénak tudni. Ám én jobban meg is becsültem a saját eredményeimet, a saját dolgaimat, vagy éppen azt amit az életben elértem. Az önbecsülésemet, vagy éppen a sikerélményeimet nem veheti el tőlem senki, bántsanak úgy ahogyan akarnak ezek az enyémek. Hogy közben elsétáltak mellettem azok az évek amikor a korombeli lányok bulizni és a fiúkkal randizni járnak egy cseppet sem bántam. Talán csak egy kicsit. És nem tagadom én őszintén próbálkoztam, mert én is emberből vagyok nekem is vannak érzéseim, még akkor is ha megpróbálom őket elnyomni, vagy éppen a felesleges energiáimat a tanulásba ölni. De nagyon magasra tettem a mércét, és mindenkit Martinhoz, vagy éppen az apukámhoz hasonlítottam. Valahol talán éreztem, hogy két ugyanolyan ember nincs, mégis egyszerűen hinnem kellett abban, hogy mindig születnek újabb és újabb jó emberek, akikre oda lehet és oda is kell figyelni, és ha majd az én életemben is felbukkan egy, akkor meg fogom ismerni. Akkor pedig elmondhatom, hogy érdemes volt rá várni. A korosztályom, vagy éppen azok akik között megfordulok olyan könnyedén dobnak oda mindent magukból, olyan könnyedén adják meg magukat, és mire felnőnek talán nem is tudják majd, hogy mennyi mindent veszítettek, hogy arra érdemtelenre pazarolták az idejüket. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy akárcsak Bessy, a gyakornoktársam én is kilógok ilyen szempontból közülük, ezért számítunk észrevétlen csöpp kis árnyékoknak, mert a legtöbben csak a hangoskodókat veszik észre, az élvonalban, van aki nem tekint hátra, ahol mi vagyunk. De én nem búslakodom emiatt, mert aki képes túllátni a talmi ragyogáson, abban talán több van, arra talán érdemes figyelni. Amikor erről legutóbb egy hosszú műszak után beszélgettem Heather-el csak sejtelmesen mosolygott, és azt mondta, hogy nem is való nekem az olyan közeg ahol ő mozog, de ha nem mozdulok ki, akkor viszont soha nem találkozom az én árnyék lovagommal, amiben megintcsak van valami, de az ilyen kiruccanások sosem végződtek jól. Én nem tudok mit kezdeni az ő baráti társaságában megforduló fiúkkal. Nekem túlságosan erőszakosak, túlságosan szókimondóak, és zavarbaejtő kérdéseket tesznek fel, ott lihegnek az ember nyakában, és persze nem értik meg, hogy én teljesen jól elvagyok a narancslevemmel, nem kérek bele vodkát. Még haza kell fuvaroznom a barátnőmet. Mindenesetre az utóbbi időkben, amikor felébredve még egy fél órás lazulást engedélyeztem magamnak az ágyban, és körbevettem magam a négy darab plüssel, akikkel megosztottam az ágyat nekik tettem fel a kérdést, hogy mégis mit csinálok rosszul, hogy valóban elég időt fordítok magamra, vagy pusztán beletemetkezem a munkába, és arra fogom a magánéletem egyhangúságát. De mivel a plüssök még nem képesem a metakommunikációra sem, csak merednek rám azokkal az édes gombszemeikkel válaszok nélkül hagyva. Mivel rém cukik, megbocsátom nekik, és egy mély sóhajjal konstatálom, hogy ma sem lettem okosabb egy szemernyit sem. és akkor ott volt a mai reggelen történt érdekes üzenetezgetés, ami egy ideig még elgondolkodtatott, de aztán valahogyan a nap további részében a nagy rohanás közepette ez volt az utolsó amivel foglalkoztam. Valószínű több jelentőséget tulajdonítok a dolognak, semmint ami mögötte van, és különben is mit tudok én róla? Nem sokat, még nem is nagyon beszélgettünk komolyabb dolgokról. Odébb sepertem a témát, és ha még eszembe is jutott volna, idő nem maradt arra, hogy kitárgyaljuk, mert munka közben az ember ilyesmit nem hoz szóba, pihenő időben arra koncentrál, hogy lazítson, ne aludjon el, ébren maradjon és persze, hogy némi energiamorzsát összeszedjen, hogy átvészelje az elkövetkezendő órákat, ami még hátra van. Műszak után meg legtöbbször Hayden is megy a dolgára meg én is. A rezidensem és nem a barátom vagy éppen lelki szemetesládám akivel ilyen dolgokat megbeszélnék, meg azt hiszem nem is akarnám. Valahogyan az ilyesmit nem tudom éppen olyannal megosztani aki maga a zavarodottságom megtestesítője. Szóval bármennyire is feljött ez a téma a kis kobakomban időnként minduntalan száműztem a „majd később foglalkozom vele” dolgok közé. Persze azért azt is tudom, hogy ebbe a kategóriába mindig olyan dolgok kerültek, amit szerettem ha idővel szépen lassan az enyészet fekete homályába vesznek el. Mindenesetre nem volt egyszerű a mai nap, leginkább pedig azért nem mert maga alá gyűrt engem is rendesen a fáradtság, és az egy év alatt mióta itt vagyok két kezemen megtudom számolni hányszor volt ilyen kemény és húzós műszakom. Bár az utóbbi időkben ebből is több jutott, tekintettel, hogy Hayden műszakjában voltam és ő többször volt benn éjjel mint nappal, tehát egyértelmű volt, hogy ezáltal én is. Sosem láttam őt letörtnek, legfeljebb csak egy kis időre, hogy aztán újult erővel vesse bele mindig magát a pörgésbe, ezáltal engem is ösztönözve. Most mégis szunyókálva találok rá, és alig bírom felébreszteni, mintha az utóbbi hetekben semmit nem is aludt volna. Most jutott el a tudatomig, hogy lehet még kevesebbet pihen mint én, tekintettel arra, hogy legutóbb is miattam kellett visszajönnie. Igaz nem az én hibám volt, hogy Thomas nem adott át egy üzenetet, engem valahogyan mégis bántott az egész. Annyi lelkesítés után, most rajtam volt a sor, mert úgy tűnt jelenleg én vagyok jobban magamnál, hogy kis életet leheljek belé. Az igazat megvallva nem nagyon ébresztgettem még úgy igazán senkit, nem volt ebben gyakorlatom. Anyáék mindig korábban keltek nálam, Heather-t meg nem volt tanácsos felkelteni, mert olyankor morcos volt és kiállhatatlan, szóval jelen esetben kicsit talán sutára sikerült ez a dolog. Úgy tettem végül ahogyan én szerettem volna, hogy hasonló helyzetben felébresszenek abból nem lehet baj, és nem érzem magam rosszul, ha mégsem sikerülne.  Persze aztán beleestem ugyanabba a hibába, amibe Hayden is minden bizonnyal, hogy leültem a székre, és minden tagomból egyszerre szaladt ki az erő, úgy éreztem menten képes lennék összecsuklani, és folynék le a székről, mint az olvasztott méz.
– Éééén szívtelen? Ne viccelj! Semmi mást nem szeretnék jelen pillanatban kívánni neked, csak amire én magam is vágyom: egy puha ágyikót, lehetőleg finom öblítő illatú párnácskával, a plüsseimet, meg egy előmelegített takarót. – behunytam a szemeimet egyetlen másodpercre és magam elé képzeltem az egészet, ahogyan lassított felvételben vetem hátra magam azon a bizonyos ágyon, és szinte másodpercek alatt álomba szenderedem.
– Ha innen egyszer hazakeveredem tuti, hogy nem kell nekem esti mesét mondani, de még reggeli mesét sem. Úgy egyáltalán semmiféle mesét, mert pillanatokon belül el fog nyomni az álom, és durmolni fogok de rendesen.- láttam rajta, hogy percek kérdése és visszaalszik, és amikor végül megszabadult a köpenytől, az utolsó mozdulatainál még segítettem is neki kibújni belőle.
– Nem tudom, csak azt, hogy a ma éjjeli műszakban nagyjából mindenki olyan mint a felmosórongy. Még azok is akik alap esetben szeretik elsumákolni a munkát, őket is befogták. Van az a kiállhatatlanul pofátlan Frank. Tudod amelyik tök úgy néz ki mint spongyabob, és nagyjából olyan a hangja mintha örökké meg lenne fázva. Máskor előszeretettel próbálja elvonni a figyelmemet egy-egy esetről ilyen…nagyon idétlen fejeket vágva, meg nyalogatva a száját…komolyan gusztustalan. Na most még neki sem volt ideje arra, hogy ilyesmivel szórakozzon, mert velem együtt őt is rángatták mindenhova, a végére ő is elhagyta a rezidensét, szóval azt hiszem a mai nap egy kész káosz volt, és még van belőle hátra durván három óra. De nem számít, mert itt vagyok mint felmentő sereg, és bár nem vagyok én sem a helyzet magaslatán, igyekszem a maradék energiáimmal is segíteni.- húztam ki magam a széken fáradtan és mosolyogni is próbáltam, de éreztem én, hogy olyan az arcom, mintha csirizzel kenték volna át. Sosem fájt még ennyire vidámnak lenni. Illetve úgy próbálni tenni, mintha az lennék, csakhogy őt is kicsit felvidítsam.
- Holtpont? Igen az volt nekem is, úgy két órája, amikor kiesett olyan negyed órányi tevékenység, Nem tudom mit csináltam, de hirtelen a mosdóban találtam magam, hogy megmossam az arcomat. Talán neked is segítene. De ajánlom ne nézz bele a tükörbe, mert úgy jársz mint én és a fáradtságtól röhögő görcsöt kapsz. Szóval a kávét elvetjük, nincs több kávé, ellenben javaslom a hideg vizes felfrissülést. Sőt ha gondolod akkor zuhanyozz le, és ígérem eskübecsszó ott leszek melletted! Mármint nem zuhanyozásnál leszek ott, hanem úgy egyáltalán…basszus…írd a fáradtság számlájára, hogy hülyeségeket beszélek- legyintettem és éreztem, hogy lángol az arcom, mintha egy tonna csilit tömtem volna bele
- De akkor vigyáznod kell rám, mert jön valami tenyeres talpas kiképzőtiszt, aki nővérnek álcázza magát és megint elrángat.- elnevetem magam kicsit zavarodottan kicsit talán komolyan is, nem is tudom eldönteni, perpillanat az agyam rettenetesen tompán és visszafogottan funkcionál.
– A papírok között fetrengve azt hiszem nem lenne a legépületesebb ötlet, mert aztán mehetnénk magyarázkodni, hogy mégis mi a francokat csináltunk mi ott? Na már most mondhatnánk azt, hogy speciális módszerekkel töltögettük ki a lapokat, vagy azt, hogy egy kóbor huzat lefújta és össze akartuk szedni. Jah, hogy közben aludtunk? Az részletkérdés.- elkerekedett szemekkel nézem tovább, arcomon még mindig ott csücsül a mosolyka, ami azóta nem is szűnt meg, hogy ébresztgetni próbáltam őt.
– Én szép mint reggel? Reggel amikor felkelek ezerfelé áll a hajam mintha a vállamon csücsült volna egész éjjel egy zárlatos szentjánosbogár raj, és amíg a vaníliás kakaómat töménytelen mennyiségű fahéjjal meg nem iszom, addig én vagyok a morgolódás nagymestere. Erről igazán sokat tudna neked beszélni Clyde a mosómedve. Na jó….tényleg menjünk mielőtt további olyan dolgokat szedsz ki belőlem a folyamatos nézéseddel, amiről nem akarok beszélni. A többi plüssöm neve például.- a szám előtt egy cippzárazós mozdulatot tettem és egy határozott bólintást követően álltam fel a székről.
- Konkrétan nem mondtak semmit, csak velem közölték, hogy keresselek meg, és kérjek tőled valami feladatot. Szerintem fogalmuk sem volt róla, hogy te éppen alszol valahol, én meg hallgatok mint a sír, ez a mi titkunk marad. Szerezzek neked egy új köpenyt, amíg felfrissülsz?- álltam meg végül az ajtóban, de csak résnyire nyitottam ki. A helyiségben kellemes félhomály uralkodott, nem akartam a folyosó éles fényét beengedni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 16, 2015 6:34 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Nap, nap után azon gondolkozik, vagy éppen aggodalmaskodik szüntelenül, hogy mi lehet az amit Zoya közvetít felé vagy épp az micsoda, amit ő a lány felé, de sajnos ő, mint kapcsolatokban sűrűn csalódó személy nem jut egyről a kettőre még ha meg is nyílnak olyan kis kapuk a fejében, vagy a szívében melyek magyarázatul szolgálhatnak... próbál elzárkózni előlük, nem akar elhamarkodott döntéseket hozni, s noha próbálja véka alá rejteni az érzéseit, - hisz nem akar neki kellemetlenséget okozni, - olykor úgy érzi, hogy kudarcot vall és sokkal nyíltabban mutatja ki mit érez, mint kellene vagy azt akarná. Az már más kérdés, hogy erre az adott illető felfigyel, vagy sem. Minden esetre erre már Thomas és Leah is felhívta a figyelmét nem egyszer. "Hayden, ha azt akarod, hogy ne vegyenek észre semmit, se mások se pedig ő, akkor könyörgök, légy már közömbösebb és ne bámuld annyira!" Ez a felszólítás, melyhez általában egy oldalba könyökölés társult, nem egyszer érkezett már felé műtétek közben is.
Már korán reggel, mikor még csak egy szál gatyában feküdt a paplankupac tetején hasfalán Lisa, Leah kutyájának busa fejével és eszébe jutott, hogy dobni kellene Zoyának egy sms-t, az első betű leütésével beköltözött a fejébe a gondolat, hogy ez a kapcsolat már most, egy hónap után is jóval másabb, kicsit talán bensőségesebb és mélyebb, mint lennie kellene, hisz... na jó, vegyük alapul Mollyt, a másik gyakornokát.
Ő is egy jelenség, egy nem túl átlagos, bájos és szeretni való, kicsit talán túlságosan is félénk, tüneményes de szorgalmas, szép lány aki felkeltette Hayden érdeklődését mikor kiderült, hogy ő lesz az, aki a kezei alatt fog doktorálni. Ettől függetlenül ennél messzebb nem jutott vele kapcsolatban, és az igazat megvallva a baráti kapcsolaton kívül nem is szeretne mást. Koránt se úgy hatott rá, mint Zoya. Egyszerűen csak meghívta őt egy kávéra korán reggel, hogy mindkettejük napja jobban induljon mint általában, és hogy ha már leül mellé beszélgetni, akkor ne azt a feszengést és kétségbeesést lássa a csinos arcon, mint az ennek ellenére is mutatkozott... emellett noha nem volt sok közük egymáshoz, mégis mind ahányszor látta őt a folyosókon megfordulni, elvihető kávés pohárral rohangált a kezében, akkor pedig ez teljesen hanyagolt volt így behegesztette a kis űrt a képletben és vett neki egy pohár életben tartó nedűt.
Meghívásnak meghívás, jószívűségnek is ugyan csak mondható, akár csak figyelmességnek. Egy cseppnyi - pohárnyi - kis kedvesség... erre vágyik a legtöbb ember még ha jól titkolják is, és ha valakitől, akkor Haydentől remélhetik, hogy ő kedveskedni fog nekik valamivel ha látja, hogy rá vannak szorulva.
Kezdetek óta próbál mindkét gyakornokával ugyan úgy foglalkozni és ugyan olyan mértékű taníttatásban részesíteni őket, mégis Zoya másabb, kicsit kérdésesebb figyelmet kap. Olyat, ami nem csak azon alapul, hogy neki kell tanítania és mutatni bizonyos dolgokat melyeket a lány tudomásul vesz és elraktároz a fejében.
A gond csak az, hogy lehet, hogy ez a fajta figyelem egy oldalú, és a lány teljesen más úton jár őt illetően, mint azt Hayden teszi. Mégis érzi, hogy benne sokkal több és sokkal mélyebb érzés alakult ki, mint azt illene. Lehet, hogy nincs tiltva kórházi szinten az, hogy egy rezidens és gyakornoka között bármi is kialakuljon, hisz azt is lehet mondani, hogy a kórházban olyan állapotok uralkodnak kapcsolatok terén, ami nem csak egy szappanoperába illik bele, de valami elcseszett erotikus filmbe is aminek az elejére nem elég bevágni a +18-as karikát. Tehát ez az ő esetükben még szolidnak és teljesen természetesnek mondható, már-már meghittnek és romantikusnak. Valaminek, ami szépen lassan alakul kis és ha minden jól megy, akár be is teljesedhet.
Zoya, ez az apró, gyönyörű és mindig vidám természetű lányzó, más, mint a legtöbb lány... Van egy természetes bája, amiért Hayden úgy rajong már hetek óta, mint egy kisfiú, aki egy térbe van zárva a kedvenc focistájával, akivel a nap nagy részében többször is össze tud futni. Viszont ennek ellenére se tudja, hogy pontosan mi volt az, amivel már az első napon levette a lábáról és azóta szüntelen, minduntalan csak mellette akar lenni és ha ez nem történik meg akkor valahol félrehúzódva sajnáltatja magát vagy épp rágja a körmét, hogy ki lehet az a fazon aki jelen pillanatban udvarolhat neki...
Jó ez mondjuk ilyen szinten nem igaz, mert mindig van olyan sürgős eset, ami mellett arra sincs ideje, hogy levegőt vegyen, arra pedig főleg nincs, hogy a gyakornoka és annak holléte legyen az ami lefoglalja minden egyes idegszálát. Persze számtalanszor az eszébe jut és mind ettől függetlenül mérsékelten érzi a hiányát mind ahányszor más doki mellett van. Egy hónap alatt olyan szinten összeszoktak ők ketten, hogy sokszor idegennek érzi azokat a rezidenseket vagy további gyakornokokat, akik mellette vannak egy adott betegnél, és akikkel Zoyát megelőzően javarészt dolgoznia kellett.
Tisztán emlékszik arra a szétszórtságra és fokozott lelkesedésre, szórakozottságra amit produkált ez a kicsi lány, mikor először találkoztak a bicikli vs. lábujj esetnél. Mikor Dr. Cole-t kereste, mégis az idősebb sebész volt az, akit az adott személynek vélt, hisz azt nem fejtette ki a nővér, hogy, hogy néz ki az illető, akinek fogságába száműzte. Biztos arra gondolt szegény, hogy egy korosabb embert kell keresnie, hisz a nővérek nem sűrűn küldenek ilyen felszólítással rezidensekhez gyakornokokat. Általában a "keresd meg a rezidensedet" az elterjedtebb náluk, ő pedig fiatal, kezdő gyakornokként nem gondolta vagy nem tudhatta, hogy a Dr. Cole - ami kifejezetten szigorúnak hat - egy kölyökképű, vidám tekintetű rezidenst takar, aki szorgalmas odafigyeléssel ténykedett a szakorvos mellett.
Lassan másfél, két éve nem nézett úgy a gyengébbik nemre, mint ahogy az utóbbi majd' egy hónapban erre az apró, kislányos teremtésre. Nem kereste a társaságukat még randi szintjén se, pedig annak idején nem tétlenkedett egy pillanatig se. Ha valaki tetszett neki, akkor rögtön rátért a lényegre és ha alkalma volt rá megelőlegezett egy randevút... most ezt teljesen mellőzi, talán azért mert tudja, hogy egyelőre csak gyakornok-rezidens lehet az ő kapcsolatuk. Nem léphetik ezt túl, a végén még kikiáltják holmi szoknya pecérnek aki csak azért kérte el a lányt Codytól, mert hajtották a férfias vágyai és csak a megdönthető kis fruskát látta benne.
Viszont ha a gyanakvó egyedek jobban belegondolnak és a kórház egész személyzetét nézzük, talán Hayden az egyetlen olyan férfi - tisztelet a további kivételeknek - , aki nem bújik be akárki ágyába és nem is vonzza a magáéba a nőket. Ha volt is valakije, soha nem tette nyilvánosságra a kapcsolatukat, nem rohangált vele fel alá mint egy csinos kis ékszerrel, hisz mindig magáénak érezte a témát, nem tartozott senkire. Persze nem rossz az, ha tudják, hogy van valakije, ettől függetlenül nem egy olyan esemény ez, amit csak úgy híresztelni kell.
Szórakozottan felnevet a következő szavak hallatán.
- Én nem kérek plüssöket! Nem szoktam plüssel aludni, viszont a többi nagyon jól hangzik. Mindent megadnék most egy párnáért. Még a takaró nem is lenne fontos, csak a fejemet legyen mire úgy letenni, hogy nem gebed ki a nyakam, vagy nem marad az arcomon a kék tinta - fintorogva veszi szemügyre az asztalon lévő papírkupacokat és minden kimondatlan kérdést a tekintetébe próbál sűríteni mellyel jelzi, hogy választ akar kapni arra, olyan lett-e az arca. Emlékszik rá, mikor egyetemi órák alatt ha elpilledt, mindig ott maradtak a régies betűk mintái az arcán, amit aztán súrolhatott szappannal ítélet napig a mosdóban. És ha ez most is megtörtént, akkor mihamarabb félre kell vonulnia, mielőtt ráfogná valaki, hogy elaludt... na nem mintha alaptalan feltételezés volna, erről pedig nem csak az arcon lévő esetleges pecsétek árulkodnak, de a fekete karikák a szeme alatt, az álmatag tekintet és a kusza hajkorona is ami általában mindig üzemképesen fel van zselézve.
- Ne aggódj, én már most is attól félek, hogy állva el fogok aludni a következő páciensnél...remélem műteni nem kell. Még mindig világvége hangulat van odafent, vagy kicsit normalizálódott a helyzet azóta? - elege van abból, hogy minden éjjel ők végzik a nagyja műszakot, most is kettőt visz egyszerre, csak azt nem érti, hogy mi a fenéért. Mondjuk azt nem tudná megmondani, hogy mi lenne a jobb? Ha tényleg nagy lenne a káosz mert akkor esélye se lenne a lazsálásra ami amúgy ismét alváshoz vezetne, vagy ha minden egyenesbe jött volna, és rezidensenként jut egy-egy beteg. Ez utóbbinál szinte biztos, hogy amint leteszi a hátsóját valahova, elalszik.
- Köszönöm - nyögi mikor végre, Zoya segítségével sikerül kiverekednie magát ebből a makacs, mindenképpen fennmaradni kívánkozó barna és nyomokban még vörös pecséteket is tartalmazó köpenyből. Mikor először letette ide a hátsóját, nem érdekelte, hogy mi van rajta, hogy hogy néz ki. Az se, hogy még a kézfején is van egy kisebb vérpaca, amit illett volna eltakarítania magáról.
Ujjait sötét tincsei közé fúrva vakargatja meg a halántékát majd a tarkóját is, mígnem megáll a mozdulatban s szemöldökei gyanakvón, mi több értetlenül csúsznak a homlokába, szemei elkerekednek és a száját is elfelejti becsukni.
- Hogy mit szokott csinálni? - nyalogatja a száját?! ... szerencsére erre nem kérdez vissza, szeretné Zoya szájából hallani és bízni abban, hogy csak félre hallotta - ezer szerencséje.
Fogalma sincs, hogy a kevés alvás vagy a fáradtság az, ami előhozza belőle a morcos vénembert, mégis egyre inkább úgy érzi, hogy képes lenne bárkit beleépíteni valamelyik falba, csak tegyen az olyan mozdulatot, vagy megjegyzést, ami Zoyának vagy neki, esetleg a harmadiknak és a negyediknek nincs az ínyére.
- Ó, szerintem engem inkább a sírógörcs kerülgetne. Még csak véletlenül se érzem úgy, hogy mókásan mutatnék, sokkal inkább siralmasan. Egy két lábon járó, élő csontváz... vagy zombi, mit tudom én? - alsó ajkának a szélét beharapva figyeli mosolyogva Zoya egyre inkább vörösödő arcát, amit aztán egy vidám nevetés követ.
- Értem én, értem én, nem kell megijedni! Nem zuhanyzásnál lennél mellettem, hanem a műszak végéig a betegek mellett. Ettől függetlenül mindenképpen jól hangzott - azt viszont nem tudja, hogy ő minek a számlájára írja ezt a megjegyzést?! Egyszerűen "csak úgy jött mert megkívánta a téma" vagy tényleg mögé képzelt valamit?
- Megmosom az arcom, te addig keress valami kötelet vagy láncot amivel magamhoz köthetlek. Tőlem aztán ma nem visz el többet senki, vagy szembe kell néznie a haragommal. Beugrunk a meló sűrűjébe, szépen elvegyülünk és csináljuk amit kell, míg ki nem dőlünk. Jó lesz így? - kacsint Zoyára miközben feláll és megmozgatja elgémberedett végtagjait, többek között a lábát. Az alvást illető megjegyzésre csak megvonja a vállát, hisz nem igazán akar többet beszélni róla, mert minél többet emlegetik annál inkább érzi úgy, hogy még ez a kényelmetlen szék is jó célt szolgál alvást illetően és visszaülne horkolni  egy sort különböző oktávokban.
- Ó, és mond csak mit vársz? Olyan szépen, makulátlanul fog állni a hajad, mint Csipkerózsikának X évnyi alvást követően is? Zoya, nem mesevilágban élünk, és álljon bárhogy az ember haja ha az arca reggel is szép, és nem úgy néz ki, mint egy bánya rém, mert nem mosta le lefekvés előtt a sminket magáról, vagy épp túl sokat hord magán és tele van ragyával az arca miatta - tudja ám, hogy Zoya nem sok sminket szokott hordani, hisz volt már szerencséje elég közelről megfigyelni a bőrét, melyen nincs nyoma se annak a vakolatmennyiségnek amit a legtöbb vele egykorú lány felszokott vinni az arcára csak, hogy eltüntessék ez által a legkisebb pórus hibákat is. Azt viszont nem veszik észre, hogy csak még inkább kiemelik vele, hisz a hegedéseket, elkapart kis hibákat felerősíti az eltérő szín. Hayden mindig is szerette a természetességet és az itt ismert legtöbb nő közül talán Zoya az egyetlen, aki maga természetességében is sokkal inkább megnyerő, mint bárki más.
Mikor elindul az ajtó felé, nagyot sóhajt, elvégre a mai tényleg az ő lelkén szárad... nem lett volna szabad ennyire önzőnek lennie és azt gondolni, hogy pár percnyi pihenés jót fog tenni vagy mindent megold.
- Ne haragudj, tényleg nem akartam elaludni vagy ennyire félre  vonulni anélkül, hogy meg ne keresnélek. De egyszerűen nem bírtam már - és ha ezt még tetézni akarná, akkor hozzá tenné, hogy egyre inkább megy fel benne a pumpa ahogy közelednek a zaj forrása felé ami történetesen is a nagy létszámú embertömeget jelzi. Nem sűrűn érzi úgy, hogy a háta közepére se kívánja az embereket, a jelenlegi pedig ezen ritka alkalmak egyike. Ha tehetné gyáva kutya módjára sarkon fordulna és bezárkózna a kis helyiségbe, aminek mérete eddig fel se tűnt neki, tehát gondot sem okozott.
- Megkérhetlek rá? Addig... felfrissítem magam - halvány mosollyal jelzi, hogy köszöni az ajánlatot, majd el is tűnik a mellettük lévő ajtó mögött, ahol rögtön a mosdó felé veszi az irányt. Előre görnyedve támaszkodik meg a porcelán két oldalán s némi hezitálást követően ugyan de megnyitja a hidegvizet, hogy a markába összegyűjtött vízzel alaposan megmossa fáradt, gyűrött arcát. Végül aztán csak beleesik abba a hibába, amitől Zoya óvva intette... belenéz a tükörbe, ahol hosszas elemzést tarthat az arcáról.
Vadul villogó lehetetlenül zöld szemek, melyeket kiemel az alatta lévő jókora fekete karika és az alapjáraton is fehér, már-már szürkésnek mondható arcbőr. Haja úgy áll, mintha két napon át aludt volna - noha ez az arcáról nem olvasható le - s tartása is görnyedt, vállai teljesen előre esnek.
Csak akkor tér vissza a jelenbe, mikor hallja maga mellől nyílni az ajtót, ő pedig reménykedve fordul annak irányába hisz nem is vár most másra, csak Zoyára és a köpenyre. Viszont nem ő érkezik, hanem egy fiatal gyakornok...
- Hayden?! Valami... rémeset csináltam....





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 17, 2015 5:02 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




A kulcsszó minden esetben a vidámság. Mármint olyan értelemben, hogy bármi is történjék a mosolyt sosem szabad az arcunkról elengedni. Emlékszem, hogy már gyermekként is azt mondták nekem, hogy ha ennyit vigyorgom, akkor nagyon hamar csúnya és ráncos leszek. Nem mintha ezzel olyan sokat segítettek volna, mert szépnek sosem tartottam magam, a ráncok meg szerintem még nagyon ráértek. Különben is mindig azt mondta Martin anyukája, hogy ha jó sokat eszem és olyan szép puffancs leszek mint amilyen ő is akkor a ráncok jó messzire elkerülnek. Hát ha olyan habcsók nem is akartam lenni mint Terry néni, a mostoha nagyi, de az életvidámságát mindenképpen szerettem volna magaménak tudni még annyi idősen is amilyen ő volt. Mindig finom répatorta illat lengte körül és szerintem ember nem létezett a földön aki nála finomabb sajttortát tudott készíteni. Élek halok a sajttortáért, és valahányszor látogatóba megyek hozzájuk annyit eszem belőle, hogy már a fülemen folyik ki. De mindig azt mondja nekem: „Zoyácskám kisbogaram gyere csak amikor tudsz, mert imádok sütni, és te legalább értékeled. Martin az bezzeg nem! Húst hússal, a süti meg ott van jól ahol van.” Nos hát az biztos, hogy rám nem lehetett panasz ilyen téren, mert édességben nem ismertem határt. És bár Sydney-ben nem volt ezzel gondom, tekintve, hogy ne sok időm volt a konyhai hóbortjaimnak szentelni az időt, ellenben ha hozzájuk látogattam….no igen, utána napokig izzadtam a konditerem gumiszalagjai között, lelógva a plafonról mint valami duci denevér. Ha megöregszem én is olyan akarok lenni mint Terry. Mindig mosolygós, rendetlenül álló szarkalábakkal a szemei körül, csillogó tekintet, ropogós, habos kötény, és az elmaradhatatlan éneklés, amit a konyhában minden alkalommal leművel. A férje persze körüludvarolja, és látom a tekintetében amikor ránéz, hogy számára még ennyi idősen is a felesége a leggyönyörűbb asszony a világon. Ez a pillantás más, ebben évek hosszú sorának elraktározott szeretete, a sok keserves és boldogságos év, amelyet együtt töltöttek, és ott van benne az, hogy holnap és holnapután is mellette szeretne majd ébredni. Meglepő, hogy olyan példák után amilyen az övék, vagy éppen a mami és Martin házassága én sem akarom lejjebb adni? Azt szokták mondani, hogy ha valami túl idillikus az nem valóságos. Én meg azt gondolom, hogy ami annak tűnik, a mögött rengeteg munka, rengeteg önfeláldozás van, és pont ettől lesz igazi hogy megszenvedtek érte. Gyakorta kapom azon magam mostanában, hogy egyre többször akarok visszamenni hozzájuk, lassan már két hónapja, hogy nem jártam az aprócska birtokon, otthon is csak három hete fordultam meg, igaz akkoriban Martin összebütykölte a legújabb masináját, amit egy kombájnmotor hajtott. Nem értek ezekhez a dolgokhoz, de a mostohapapám igazi ezermester, és remek asztalos. Ez a hobbija. Szóval számomra az otthon jelenti azt a helyet ahol feltöltődöm, ahol olyan dolgokat kapok lélekben amivel szerintem nagyon hosszú ideig boldogan eléldegélek a nagyvárosi forgatagban. Innen hozom a jókedvem apró kis morzsáit, a mosolyomat, a hitemet abban, hogy amit célul tűztem ki magam elé azt szeretném megvalósítani. Ezen dolgok azok amelyek lekötik a figyelmemet amelyekre a legtöbb időt szentelem abból ami van. Heather szerint azért bántanak a legtöbben mert nem hiszik el, hogy valóságos vagyok, hogy ilyen nincs, vagy éppen nagyon ritkán. A világunk alapvetően fejre állt, ahogyan a mami mondogatja mindig, és ezt jól tudom nem azért próbálja nekem mondogatni, mert a dolgok mindenkinél idővel megszépülnek, hanem azért mert ez valóban így is van. Azt is mondta nekem a barátnőm, hogy biztos valahol elrejtettek bennem egy apró kis angyalkát, jóság hormont, amit időnként szabadon engedek magamból és arra ösztönzöm általa a környezetemet, hogy ők is próbálják meg a dolgokat másképpen látni. Én nem hiszem, hogy mindig minden tökéletes, én csak próbálok benne mindig kapaszkodót találni, és ha megleltem másokkal is osztozni benne. Hiszen benne, hogy ez alapvetően bennünk van. Hogy ha végigmegyek a kórház folyosóján mindenkihez van egy szabad, futó mosolyom, és azt vettem észre, hogy ha így teszek az emberek nagy többsége ezt viszonozza, még akkor is ha sokszor értetlenül szemléli, hogy miért kapja. Miért ne? Nekem nem kerül semmibe, miért ne adhatnám tovább? Nekem is vannak olyan napjaim amikor letört vagyok, amikor rossz a hangulatom, bár sokszor ennek éppen az az oka, hogy már megint mindenféle indok nélkül rúgott belém képletesen valaki, vagy éppen próbált nekem keresztbe tenni. Sajnos az emberi rosszindulattal szemben még nincsen bűbájmosolyom, amivel jó messzire űzhetném. De mióta Hayden mellett vagyok valahogyan ez is más. Szeretném a dolgot magamnak is megmagyarázni, de leginkább csak a zavarodottságot érzem, és bár nem vagyok naív, nagyjából tisztában vagyok a saját kis kavargó érzésvilágommal, mégis úgy vélem, ezt nekem nem szabad. Leginkább pedig azért nem mert bajba sodornám vele őt is és magamat is, Nem akarok mellőle elkerülni, szóval inkább azt választom, hogy szépen és rendesen viselkedem, úrrá leszek minden esetben a zavaron amit időnként kelt bennem amikor észreveszem, hogy bámulom, vagy éppen amikor ő kapja félre a tekintetét….szóval inkább ez, mint, hogy bármelyik nyers modorú szakorvos a nem odavaló viselkedés miatt elzavarjon mellőle. Nem akarok visszakerülni Codyhoz, és őszintén szólva más rezidens mellé sem. Már azokat a napokat sem kedvelem amikor ideiglenesen vagyok beosztva valakihez, ha az pedig éppen Thomas akkor meg főleg nem.  A ma reggeli sms óta azt hiszem még inkább nem zártam őt én sem a szívembe, és felkerült azon rezidensek közé, akikkel nem szeretek együtt dolgozni. Bessy hiába nézi őt elkerekedett szemekkel, és hiába tudom, hogy Hayden legjobb barátja, én egyszerűen nem tudom őt megszokni. Nem vagyok vele modortalan, és nem vagyok vele undok sem, én alapvetően senkivel nem szoktam az lenni, csak egyszerűen példának okáért nem mesélnék neki olyan dolgokról amivel adott esetben olyanokat ajándékozom meg, akiket kedvelek. Igaz a kávézóban eltöltött kakaó szünetekben Hayden sem sokat tudott meg rólam, ahogyan én sem róla, még egy hónap után is azt érzem, hogy nagyon a felszínt kapargatjuk, ő mégis azok közé tartozik, akiket a barátaim között szeretnék tudni, mert jó embernek tartom. Kevés ilyen van a közvetlen környezetemben, és Bessy szerint ahogyan ránézek, az bizony nem arról mesél egy kívülállónak, hogy valóban a barátomnak akarom tudni. Könyörögtem neki, hogy ha már rájött soha senkinek ne mondja el, mert elsüllyednék szégyenemben ha ez kiderülne. Nem akarom és kész. Éppen ezért volt jó, hogy az utóbbi időben a műszakok alatt nagy volt a hajtás, és valahogyan nem maradt idő ezekre a dolgokra sem. A ma éjszaka pedig úgy érzem, hogy a jéghegy csúcsa annak tekintetében, hogy megint nem fogunk tudni túl sok időt azzal tölteni, hogy egymással beszélgetünk, vagy éppen kérdezhetem őt olyan esetekről amivel volt szerencséje találkozni. Leginkább most nem, amikor még az álommanók félig a pilláink csücsülnek és lóbálják apró piros csizmás lábaikat. Én legalábbis gyerekkoromtól így képzeltem el, hogy nem azért vagyunk álmosak mert a szervezetünk ezt igényli, hanem mert ezek a rosszcsont ki lények oda telepednek, apró kis port szórnak a szemünkre. És minden attól függ milyen ez a por, hogy jó álmunk lesz avagy rossz. Az meg sem fordult a fejemben, hogy vannak emberek akik nem is álmodnak semmit, főleg ha a fáradtság leveri őket a lábukról. Én nem akartam volna senkinek mesélni az álmaimról, még magam előtt is titkoltam volna, ha van rá lehetőségem.
– Nem is adnám neked oda a plüsseimet, ők hozzám tartoznak, és amikor nem vagyok otthon ők vigyáznak az ágyamra. Sokan biztosan gyerekesnek tartanák, és ahogyan hallom a hangodból te is, de nem számít, én szeretem őket, pici koromtól kerültek a pártfogásom alá, és bár a polcon többen csücsülnek, az ágyamat csak négy kivételes kis puhasággal osztom meg.  Ebből egyik, a legkivételesebb Clyde, a mosómedve. Neki az a különlegessége, hogy amikor kicsi voltam beledobtam egy kád forró vízbe, és a bundája sprőd lett, kicsit össze is ment, de pont ettől különleges. A születésemkor vette az apukám, a maminak, amikor bement hozzá a kórházba. Ez az egy maradt a papa után, ami igazán rá emlékeztet, meg a régi, lejárt katonai igazolványából a kép, a többit nem engedte anyu elhozni otthonról. Nem baj?- az utolsó mondat már annak szólt, hogy egy picit előre nyúltam, hogy az orra melletti apró kis tinta pacát az ujjammal megdörzsöljem. Végül aztán egy kicsit kényelmetlenre sikerült nevetéssel igyekeztem oldani a helyzetet. Megráztam a fejem
– Már vagy fél órája nyugalom van, már ha nyugalomnak lehet azt nevezni, hogy egyesek úgy rohangálnak, mintha még mindig felénk tartana a hurrikán. De amúgy pont azért is jöttem, hogy mielőtt beüt a baj, össze tudd magad szedni. Tudod…ha ennek itt vége komolyan előirányzok neked egy Zoya féle alvásterápiát. Kapsz kakaót, elalvás előtti mesét, és ott fogok ülni a fotelodban, hogy vigyázz arra, nehogy az álomcsenő manók elvigyék a jó kis álmodat. Vannak ám, nem is tudod milyen ki mohók.- kuncogtam, majd segítettem neki kibújni a köpenyből, és azon gondolkodtam, hogy a hátsó raktárból hozzak neki másikat, vagy a nővérpulttól egyszerűbb lesz. Végül a raktár mellett döntöttem, mert ott kevesebben vannak nem nagyon fog feltűnni és nem fognak utána sem kérdezősködni, hogy merre járt Dr Cole. Bólintottam beleegyezésem jeleként, majd az ajtó felé indultam, ekkor éreztem meg, hogy a lábam nekem is alaposan elgémberedett és már ez a pár perces nyugalmas ücsörgés is bizony kihozta belőlem kellően a fáradtságot.
– Akkor kerítek egy tiszta köpenyt meg valami láthatatlan kötelet is, amit senki nem vesz észre, és akkor így tuti nem akarnak majd elráncigálni mellőled. Könyörgöm ne engedd, ha még egyszer leküldenek az alagsorba a mosodába én meghalok, de komolyan. A gyerekosztályon valami hasmenéses járvány van, és folyamatosan hozni-vinni kell a szennyest. Nem a munkával van a bajom, hanem az állandó rohangálással. A kiskocsival nem lehet csak a teherliftet használni és ma már vagy tízszer jártam meg, úgy éreztem minden alkalommal mint akire rázárták a kripta ajtaját. Egyébként….sosem használok semmit az arcomra, tönkreteszi a bőrt. Terry nagyi szerint amúgy is miért akarnék huszonévesen úgy kinézni mint akin már átszaladtak az évek?- vonom meg a vállam vidáman, és csak legyintek arra, hogy haragudnék mert ledöntötte őt a fáradtság a lábáról.
– Ugyanmár Hayden! Emberből vagy te is, még ha időnként hajlamos is vagy róla megfeledkezni. Látok én sok mindent, és hidd el, nem mindenkinek falaznék így mint neked. Na jól van, menjünk tényleg, és a szemeidre vigyázz, iszonyatosan erősnek fog hatni a folyosó fénye a kis gyógyszerraktár fénye után. És persze, nem is kell kérned rá, mindenképpen mentem volna magamtól is.- az ajtóban váltunk el ismét egymástól, hogy én a hátsó raktár felé vegyem az irányt, amely az osztály legvégén volt, addig Hayden némiképp összeszedi majd magát, és felfrissül. Jót fog neki tenni, iszonyatosan szét van csúszva és kedvetlen, és fáradt….látom rajta és a legborzasztóbb, hogy tehetetlennek érzem magam, nem tudom miképpen lennék képes segíteni rajta. Az tuti, hogy egy mosolygós palacsinta hadseregre a vendégem lesz. Az is biztos, hogy még van más is a tarsolyomban amivel meg akarom lepni. Hogy miért? Leginkább mert idekerülésem óta ennyire türelmes, és figyelmes nem volt velem senki. Még mindig voltak kétbalkezes megmozdulásaim, de valahogyan megritkultak, képes voltam összeszedettebb lenni. Talán öt percig sem voltam távol, és ez is csak azért nyúlt ilyen hosszúra, mert éreztem minden porcikámban a tiltakozást, hogy azonnal forduljak sarkon, irány hazamenni és beborulni a puha ágyikóba. Ám még hátra van pár óra, és talán csak a szerencsének fogom köszönni, ha megint nem a buszsofőr ébreszt fel ha le kell majd szállnom. Ettől függetlenül visszaparancsoltam valami mosolyfélét az arcomra, amikor magam előtt szorongatva a tiszta köpenyt, a mosdó felé haladtam, ahol egy fiatal fiú riadt arcával találkoztam, ő pedig az ajtóra mutogatott.
– Hayden bent van? – az ábrázatán ülő kétségbeesés láttán nem tudtam mit mondjak, úgyhogy csak bólintottam, és megálltam én is odakint, amíg ő feltépte az ajtót és nagy lendülettel rontott be.
- Hayden?! Valami... rémeset csináltam....- hallottam odabentről, és az előbbi halovány mosoly másodpercek alatt szívódott fel. Ott álltam rémült ábrázattal, kezemben a köpenyt ölelgetve és várva, hogy a rezidensem kijöjjön. Azt hiszem a java még csak most kezdődik. Nem kell ide semmiféle kötél, nincs az az isten, hogy engem ma már mellőle elrángassanak, bármi is történt ott akarok lenni vele.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 18, 2015 12:58 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Az asztalnál ücsörögve, Zoya bájos arcával a horizonton egyre csak elfogja egy furcsa, fojtogató érzés, amit első körben annak tud be, hogy a fáradtság uralma alá vonta nem csak a testét de már a tudatát is. Olyan, mint egy két lábon járó agyatlan kocsonya, remeg a kimerültségtől és olyannyira ellenkezik a munkában való részvétellel szemben, mintha legalábbis kínozni vinnék úgy, hogy meg se érdemli. Ha rajta múlna akkor már most kitrappolna az előtérbe - amennyiben bírnák a lábai az iramot -, hogy kiírja mindkettejüket a nap hátralévő részére. Mindketten megérdemlik a pihenést, bár ha belegondol akkor mindenki más is... egy ilyen nap után az lenne a normális, ha mindenkit elküldenének aki ma bent volt, és hívnák a váltást, de sajnos ez az, ami nem fog megtörténni.
Ugyan akkor a fáradtság mellett érez egy furcsa, kellemetlen és fojtogató érzést is, ami vasmarokkal kapaszkodik belé, és nem engedi. Ez pedig nem más, mint az idegesség és a harag, mely általában míg másokat éltet, őt hátráltat. Van, hogy nem kell megmagyarázni, miért is jut el az ember odáig, hogy végleg kiboruljon a bili és ordibáló, "anyázó" görcsöt kapjon egyik pillanatról a másikra... talán ezt Hayden esetében is elkerülhetjük, hisz ha csak arra gondolunk, hogy hetek óta megállás nélkül robotol, minden nap bent van és olykor a kiírt munkaidőnek a dupláját teljesíti, érthető. Fáradt, túl sokat kellett lenyelnie egy hét alatt, túl sok az az információ ami az agyában van... és ugyebár itt van mellette ez a parányi kis lányka, a gombszemű, üde mosolyú Zoya aki minden gondolatát összekuszálja és akkor is benne van a fejében, mikor nem kellene.
Hayden esetében az idegességnek javarészt két behatározott, viszont igen jelentős formája van. Első körben talán a legrosszabbat tudhatja a magáénak, melytől mindenkit óvva intenek az emberek, hisz ha valamivel, akkor ezzel bőszen meglehet sérteni másokat. Ez pedig nem más, mint a tipikus szunnyadó oroszlán, mikor hosszú-hosszú ideig csak tűr, nem emeli meg a hangját szinte nyeli a sértéseket vagy a sok bolond hülyeségét amivel egyre csak tömik a fejét és amik próbálnak beköltözni a tudatába, de sajnálatos módon annyi van, hogy elkezdenek szépen lassan kifolyni a fülén keresztül. Nem sok minden szokott ezekből megmaradni a kobakjában, viszont mindig megjegyez belőlük valamit, általában nem a legszebb, sokkal inkább a legtrágárabb szavakat és kelletlen jelzőket.
Olyan ez, mint amikor egy hatalmas, megtermett oroszlán mellett játszadozó kölykök olykor-olykor odakapnak neki vagy épp nekirohannak és próbálják játékra invitálni ami általában sikerül is. Hát sajnos az ő esetében ez nem jön be. Ő nem megy bele a hülyeségekbe, hagyja, hogy a füle mellett elsuhanjanak a megjegyzések és mondatkezdemények,és inkább burkolt célzást tesz arra, hogy "ugyan fogják már be, különben...". Ilyenkor csak azt lehet látni rajta, hogy az indulatnak eleinte bár nyoma sincs, zöldjei mégis sokkal élénkebb árnyalatban kezdenek tündökölni, szeme sarka elkezd tikkelni, hisz nem tudja jó néven venni a hülyeséget... az a fajta közömbösség pedig amit magára erőltetett, szépen lassan eltűnik. Helyét átveszi egy ősi erő, a féktelen harag, mely bizonyos alkalmakkor őrjöngve szakad ki belőle és sajnos nem is ül el túl hamar, hisz sokszor úgy érzi, hogy felemészti.
Ilyenkor jön rá arra, hogy jobban hasonlít az apjára, mint azt szeretné... ezzel nem is lenne gond, ha nem a rossz szokásait vette volna át, de neki csak a harag jutott és az idegességét illető szokások. Annyi a mázlija, hogy nem sűrűn kel ki magából és indulatosságát próbálja kávéba vagy még több melóba fojtani ezzel megkímélve a sok két lábon járót attól, hogy kitépjék a hajukat, vagy elsírják magukat esetleg bűntudatot érezzenek.
Ekkor szokta mondani Thomas is azt - annak ellenére, hogy ha valaki akkor ő tudja tartani a lépést az idegbajos Haydennel is - hogy inkább most elmegy, ő pedig higgadjon le kedve szerint, utána folytathatják a beszélgetést. Nem szeret ilyenkor egy helyiségben tartózkodni vele - más se - hisz minden létező sértés ami élete során érte előtérbe kerül és úgy vagdalkozik velük, mint hülye gyerekek az építőkockákkal. Még azt is képes felhozni a maga védelmére, amit amúgy nem is az adott személy követett el, ezzel pedig alaposan felzaklatja a másikat is amiből természetesen ... hosszas... ereszd el a hajamat alakul ki. Ezért is szokták azt mondani, hogy ne tartsd magadban a haragodat, a sértettséget és a gyászt, szomorúságot mert egyszer oly mélységekbe fogsz süllyedni, ahonnan nincs visszaút és sajnos mindig az issza meg a levét, aki a támadást indította. Vagyis te magad.
A másik lehetőség a szunnyadó oroszlánon kívül az egyszerű morcosság, ami reggeltől estig, olykor másnapig is kitart. Ilyenkor nincs az a jó kedélyű és vidám teremtés, aki feltudná őt vidítani. Az előbbi verzió hirtelen érkezik, viszont épp olyan gyorsan el is illan s mintha mi se történt volna, folytatja tovább a napját, jó eséllyel vidáman és szórakozottan. Viszont ha rájön a "jónéhányóra" vagy a pár nap, akkor ennek esélye sincs és olyan durva lesz mint a lópokróc.
Most pedig olybá tűnik, hogy noha nyomottnak és fáradtnak hat, amiből következtethetünk a folytonos rosszkedvűségre, ő mégis alapállapoton stagnál, de érzi, hogy az ujjai bizseregnek és, hogy minden idegszála pattanásig feszül. Már csak az a kérés, hogy mikor és mi fogja előidézni azt, hogy hirtelenjében sárkánnyá váljon a személyzet előtt. Azon emberek előtt, akik mindvégig egy higgadt, de szórakozott srácként ismerték, most pedig rájöhetek arra, hogy ha kell akkor ő is tud fegyelmezni.
- Már bocsánat, de most az én hangom alapból is olyan, hogy... nem tudom milyen, de egyáltalán nem arra céloztam, hogy gyerekes volna. Nagyon sokan vannak, akik ragaszkodnak azokhoz a szokásokhoz, amit gyerekkorukban felvettek. Nekem soha nem volt plüss állatom vagy játékom, tehát ilyen tárgyakhoz én nem tudok ragaszkodni. Akikhez tudnék, azok túl nagyok ahhoz, hogy ágyba kerüljenek, erre az esetre viszont ott van Leah kutyája. Tehát ha plüss nem is jutott, de egy igazi állat igen - a hangja annak ellenére hat szórakozottnak és jókedvűnek, hogy az elején csak odaszúrt egy határozottabb felszólítást a "már bocsánat" kifejezés alatt. A továbbiakat viszont halvány mosollyal hallgatja végig, hisz mindig is szerette azokat a történeteket melyek egészen a gyerekkorig vezetnek vissza, és ezzel mutat be egy jelenleg is fontos dolgot.
Ám ahogy az édesapja szóba kerül, lehervad az arcáról a mosolya mintha előtte ott se lett volna az az apró kis félhold alakú görbület. Ilyen komoly témákról még egyszer sem beszéltek, legalábbis egymás családi hátteréről biztos nem. Azt tudta, hogy nevelő apja van, azt viszont nem sejtette, hogy katona volt a vérszerinti apa és a seregben való szolgálat vette az életét. Mindig tisztelte az egyenruhásokat, hisz a hazájukat védik, a családjukat és a családjuk barátainak a családját... egy végtelen lánc, aminek ők a kis láncszemei. Ezek a láncok pedig csak épp annyira erősek, mint a leggyengébb láncszemek, tehát ez esetben a katonák. Őket nyomja a legnagyobb teher, az ő kezükben van minden, mégis ők a legsérülékenyebbek...
- Sajnálom, én... nem akartalak megbántani - fogalma sincs arról, hogy a szavaiból bármit is sértésnek vett volna a lány, viszont ha belegondol, akár még ez is megtörténhetett, hisz egy pillanatra tényleg ítélkezett a plüss felett, melyről kiderült, hogy egy nagyon fontos pozíciót tölt be a lányka életében - tisztelem azokat az embereket, akik ennyire tudnak ragaszkodni valamihez. Valamihez ami alapjáraton csak egy kis apróság az emberiségnek, de annál nagyobb fontosságú valami nekik.
Lesütött szemekkel tanulmányozza a papírok szamárfüles sarkait, mígnem intéz felé Zoya egy kérdést, amire értetlenül, kíváncsian reagál. Az ütő csak akkor áll meg benne, mikor a vékonyka ujjak megérintik az arcát, és eltüntetnek egy kisebb tintapacát az orra alól.
- Valld be, hogy egészen idáig jót szórakoztál rajtam - szűkíti vékony réssé a szemeit, hisz csak ott volt a kék folt, mely röhejessé és nevetségessé tette, Zoya pedig nem is szólt róla csak kisebb utalásokat tett rá - kis boszorka vagy te - fülig érő vigyorral rázza meg a fejét ami még akkor is kitart, mikor közös erővel hámozzák ki őt a mocskos orvosi köpenyből.
- Aha, vagyis akkor... teljes a káosz odafent, s szedjem össze magam időbe, mielőtt valami hülyeséget fogok csinálni a nagy forgatagban. Értem én a burkolt célzást - leheletnyit előredőlve még tesz azért, hogy a gerince is helyére kerüljön, majd felnevet.
- Azt hiszem most kivételesen is élni fogok a kakaó lehetőségével. Viszont ezt együtt fogjuk kivitelezni jó? Csak, hogy biztosak legyünk abban, hogy a másik is kellőképpen kipiheni magát a következő két nap alatt. Szépen hazamegyünk, kinyitjuk a nappali kanapéját, bekapcsolunk egy filmet, hogy legyen mi zúgjon a háttérben és álomba szenderülünk a paplan alatt, illatos pihe párnán pihentetve a fejünket. Ez az én verzióm - ami mondani se kell, hogy többet sejtet a kelleténél. Mit számít? Egy két lábon járó hullának nincsenek logikus gondolatai nem igaz? Többek között olyanok, melyekkel tovább rejtegethetné az érzéseit... mert ugyebár egy baráttal, vagy épp gyakornokkal nem szokás csak úgy bebújni egy ágyba és aludni a paplan alatt igaz?
- Isten ments! Biztos, hogy nem foglak elengedni, viszont akkor kérlek légy mindig elég közel hozzám ahhoz, hogy nyakon tudjalak csípni, mikor épp vinnének - nevetgél szórakozottan, hisz csak megjelenik a lelki szemei előtt a kép, ahogy valaki megragadja a lány csuklóját, hogy áttessékelje a másik műtőbe vagy kezelőbe, ő pedig elkapja a köpenyét és szépen visszahúzza maga mellé, s gyilkos pillantásokkal méregeti a másik illetékest. Mostantól kezdve nem adja senkinek Zoyát, ha már egyszer a gyakornoka akkor ő mellette sürgölődjön, mint más rezidens igazgatása alatt.
- Nagyon helyes. Nekem pontosan így tetszik. Soha nem szerettem a túl erős sminket ami majd kiveri az ember szemét...vakolat ellenes vagyok, úgy is mondhatjuk. Az pedig aki smink nélkül is szép, ne akarja magát elcsúfítani vele. Na jó persze ez csak az én véleményem, de talán így lenne normális nem? - na ebből már nem fogja tudni kimagyarázni magát. Neki így tetszik? Aki smink nélkül is szép...? Ennyire nyilvánvalóan még Thomas se tudna udvarolni...
...de ilyen bénán se.
- Bocsánat, néha robotnak képzelem magam, aki nem ismeri a fáradtság szót. Aztán ha berozsdásodnak a vezetékek, jajong. Thomasék szerint ez a legnagyobb hibám, és kezdek egyet érteni velük - vad gesztikulálás közepette próbál magyarázni, arról pedig teljesen megfeledkezik amit még utólag mond neki a lány, így kis híján kiesik mindkét szeme az üregéből, mikor a vakító fehér, kicsit zöldesebb árnyalatú fény pofán vágja.
- De ennyire?! Napszemüveget véletlenül nem akartál mellékelni az ébredéshez? - húzódik vissza egy kicsit az ajtó oltalmazó védelmébe, míg pislog néhányat és szépen lassan elkezdi hozzászoktatni a kinti fényekhez a szemét. Amint ez sikerül, már ki is lépnek a kis helyiségből, megtéve az első lépéseket a nap folyatása felé.
- Hálás vagyok - nagyokat pislogva botorkál be a mosdóba, ahol alaposan megmossa az arcát csak, hogy felfrissüljön végre. Ez persze még nem garantálja azt, hogy meg is fog történni az a bizonyos várt felfrissülés, de egy próbát megér, több mint a semmi.
Ha pedig a víz nem is segít, akkor az a kétségbeesett, ijedt arc amivel szembetalálja magát mindenképpen felébreszti. Elkerekedett szemekkel figyeli a halál sápadt arcot s Richard vonásai tényleg arról árulkodnak, hogy valamit rettenetesen elrontott, nem csak hülyéskedik. A lényegre egy ideig nem tér ki, csak nagyokat kamillázik.
- És el is mondod mi az, vagy szopjam ki a kisujjamból? ...
- Én... azt hiszem, hogy adrenalint adtam egy szívrohamosnak! - csak megérkezik a válasz, amire nem várt, mégis aminek köszönhetően Hayden egy pillanatra meginog, de már indul is gyors, sietős léptekkel az ajtó felé észre se véve, hogy vállal jókorát lök Richardon aki halk nyögéssel hátratántorodik.
- Futás! - utasítja a kint ácsorgó Zoyát nem is törődve azzal, hogy fel kellene vennie a hozott köpenyt. Most ez érdekli a legkevésbé így sötétkék pólóban, nyakában pedig aranyozott sztetoszkóppal rohan tovább. Két pillanat alatt az ő szíve is olyan ütemben kezdett el verni, hogy neki adrenalin nélkül is kis híján kiakad. Hogy lehet egy rezidens ennyire hülye?
- A kettesbe, a kettesbe! - hallja az útjukat keresztező két nővér sürgető, skandáló hangját, Hayden pedig már kapja is le a nyakából a sztetoszkópot, hogy a fiatal, jól edzett férfi mellé érve annak mellkasára tapaszthassa ellenőrizve a "bentről" kiszűrődő hangokat.
- Kérem, mentsék meg a férjemet! Könyörögve kérem, csak harminckét éves!
- Mi történt?
- Szúró mellkassal, szívdobogásérzettel hozták be két órája, az előbb rohamot kapott és kapott 10 mg adrenalint.
- Maszkon keresztül kapjon percenként tizenöt liter oxigént percenként, mérjetek egy vérnyomást és kössétek utána EKG-ra!... - lehet, hogy a férfi felesége megállás nélkül sipákol és zokog, de egyszerűen nem tud most rá figyelni, nincs ideje arra, hogy megnyugtassa. Most ő az az orvos akinek el kell látnia a beteget, a nővérek majd megnyugtatják, ha lesz rá érkezésük. Gyakorlatilag az egész élete, az itt töltött ideje lejátszódik az agyában gyorsan pörgő filmvásznon. Ha nem aludt volna el, ha nem vonult volna félre... ha nem mozdul el a többiek mellől, hanem legyűrve a fáradtságot és a fájdalmakat itt marad, akkor ez talán nem történik meg és most nem kell küzdenie egy fiatal, egészséges férfi életéért.
Legnagyobb örömére a vérnyomás eredménye gyorsan megérkezik, aminek köszönhetően jöhet a következő, immáron Zoyára váró lépés.
- 120 Hgmm.
- Zoya, nitrátsprayt a nyelve alá. Három puff, nem több! Sarah, szúrnom kell egy vénát, készítsetek elő 4 mg morfint.... nem halhat meg, siessetek! - jelen pillanatban nyoma sincs az eddigi fáradtságnak. Olyan szintre ugrott az agykapacitása - ilyen esetekben szerencsére mindig tudja, hogy mit kell csinálnia - aminek hála higgadtan, mégis sürgetően tudja kezelni a helyzetet. Viszont csak reménykedhetnek abban, hogy ez a fiatal, harmincas férfi elég erős ahhoz, hogy ne vigye el a kaszás idő előtt egy hülye rezidens figyelmetlensége miatt.
- Ne engedjék meghalni, most várjuk a babánkat!..
- Vigyék már ki innen! - ordít rá a nővérekre akik a feleséggel együtt összerezzennek és már viszik is kifelé őt, hogy kint leültethessék és lenyugtassák - nem segít ha itt jajveszékel. Branül bent van... - zöld íriszeit rögtön Zoyát keresik, hogy láthassa, hol tart, mit csinál vagy, hogy egyáltalán itt van-e még.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 18, 2015 1:43 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Két dologgal nem tudtam soha mit kezdeni, és ezen dolgokra orvosságom sem volt, sem mosoly sem bármiféle kedves gesztus formájában: az emberi rosszindulat és a felesleges feszültség. Van egy bizonyos pont, amikor már belőlem is kifogy minden apró kis energia gombóc, amikor már hiába adok, hiába próbálok meg bármit, egyszerűen lepattog, süket fülekre talál, vagy egyáltalán semmiféle hatást nem váltanak ki sem a szavaim sem pedig a mosolyom. Vannak helyzetek, amikor egyébként ennek nincs is itt a helye, és nem vagyok az a fajta aki olyankor is szélesen vigyorog, amikor annak bizony akkor és ott nem lenne létjogosultsága. Ettől függetlenül legyek bármennyire fáradt, legyek bármennyire kimerült azért mindig igyekszem megtartani magam, és próbálom még ezekben a helyzetekben is derűsebben látni a dolgokat. Persze a test gyarló és sokkal hamarabb feladja, én pedig hiába próbálok meg órákon keresztül is amennyire csak tőlem telik jobb kedvűen tekinteni a világra, ha valahogyan minden porcikám ellenáll ennek. Amikor lehanyatlani vágyik a fejem, amikor kiszáll a végtagjaimból az élet, és úgy érzem a következő alkalmas felületen végigheveredem és elalszom, nem számít már semmi, mert az álom az bizony erőteljesen csábít magához. Ilyenkor történik az, ami a mai napon is, hogy amikor végre szusszanni van időm, célba veszem a női mosdót és felfrissítem az arcomat. A hideg víz jótékonyan hat rám, és felélénkít, amelynek ugyebár megvan a tudományos magyarázata is, de jelenleg ez érdekelne a legkevésbé. Jobban lettem, pedig nem lehet azt mondani, hogy akár egyetlen pillanatra is megálltam volna a mai napomon, és még azt sem mondhatom, hogy Hayden mellett vészeltem át a legrosszabbakat is, mert sajnos nem. Csak abban reménykedem, hogy ma már több vészhelyzetben nem lesz részem, mert három ilyen eset lassan és szépen felmorzsolta az utolsó vésztartalékaimat is. Már csak ezt a három órát szeretném valahogyan túlélni, ami kimerül abban, hogy esetleg ellátunk néhány könnyebb sérültet, még abban is benne lennék, ha egy hirtelen elfolyt magzatvízhez ráncigálnának fel a szülészetre, ahol amúgy is több időt töltöttem helyenként a hűtőkamrában történt eset óta. Ez nem elsősorban a témának szólt, mert egészen mostanáig talán csak érintőlegesen foglalkoztatott az, hogy egykor talán a szülészet felé orientálódjak. Sokkal inkább köze volt a dologhoz az osztály vezető főorvosának, akinek előadásait az utóbbi időkben igen előszeretettel látogattam. Bessy legnagyobb megdöbbenésére, aki a toxikológia irányába mutatott inkább érdeklődést. Nem is tudom ha már választani kell a mérgezéses és egyéb gyógyszerek és tudatmódosítók okozta sokk, vagy éppen az élet megszületésének szépsége között akkor az utóbbit választanám. Naivitás talán részemről, de már nem lepődöm meg, hogy mindenki annak tart. Pedig alapvetően csak kedves vagyok...illetve igyekszem az lenni mindenkivel, még akkor is ha nem mindig sikerül, és még akkor is ha ezt sokan bizalmatlanul fogadják irányomból. Ma is kellett arra járnom, és sokáig sertepertéltem a kartonok között, a nővérpultnál ütve el az üres időmet, hátha összetalálkozom Dr Hawkins-al, de erre nem kerül sor, azt is mondta valaki, hogy ma még nem is látták. Szóval kicsit talán csalódottan hagytam magam mögött az osztályt, de jó szokásomat megtartva a csecsemőrészleg felé vettem az irányt, hogy orromat az ablaküveghez dugva hosszú percekre belefeledkezzem a kis kalimpáló apróságok látványába. Amikor az ember fáradtan leül egy hosszú nap után, amikor úgy érzi az élete elérte azt a kritikus pontot, hogy célokat keres magának, mintha az eddigiek már nem elégítenék ki, amikor már arra gondol, hogy talán nem is kellene semmivel foglalkoznia, amikor arra keresi a választ, hogy tulajdonképpen miért is született ő meg....szóval amikor a letargia tökéletesen maga alá gyűri, azoknak minden alkalommal előirányoznék minimum fél órás kukucskálást ezen a helyen. Az élet értelme a folytatás, az, hogy egyszer majd te legyél az, aki valakiben megpillantja önmagát. Anyukám mindig azt mondta nekem, hogy ha a földön bármi más is elfogy, amikor már tökéletes káosz lesz, és az ember azt sem tudja mi lesz vele holnap, ő akkor sem fog bánni semmit, mert én ott vagyok neki, mert a gyereke vagyok. És valahányszor ott járok Dr Hawkins osztályán pontosan ezek a szavak jutnak eszembe, és a fáradtság, a kimerültség, a rengeteg gondtól barázdált arc, egyből nem a sajátom többé, mert ezek az emlékek ezek a régvolt boldog gondolatok mosolyt varázsolnak a vonásaimra, már nem is akarok többé még arra sem gondolni, hogy a lábaim percek múlva felmondják a szolgálatot. Szóval ma többször jártam meg a műtőket, a sürgősségit, vagy éppen olyan helyeket ahova szökőévente egyszer küldenek, és minden alkalommal azon imádkoztam, hogy az legyen az utolsó. Nem tudom megmondani, hogy mikor volt utoljára ennyire kaotikus napunk, és mindennek tetejében még a rezidensemet is elhagytam. Őszintén szólva nekem nem számított milyen állapotban találok rá, az sem ha éppen a földről kell összekanalaznom mert ő is a végkimerülés határán egyensúlyozik, szóval nem számított semmi, csakhogy végre rábukkantam. És az igazat megvallva én is az életben maradáshoz szükséges apró kis tartalékaimat osztottam meg vele. Olyan volt ez mint a Gyűrűk urában a tündekenyér, amiből Samu még a saját utolsó kis falatjait is megosztja Frodóval. Jah, hogy ez az egyik kedvencem? Hupszi, lebuktam. Nos, az igazat megvallva a vizes mosakodás valamennyire segített, annyira mindenképpen, hogy az elkövetkezendő pár órát minimális dolgokkal de túl fogjuk élni, és én ott leszek Hayden mellett, hogy segítsek neki. Nem haragudtam rá azért mert jelen pillanatban nem volt jó kedvű és nem úgy válaszolt az ostoba és néha véget nem érő történeteimre ahogyan máskor megszoktam. Máskor a tenyerébe fekteti az állát és érdeklődve figyel, elmosolyodik...igen olyankor még a szemei is nevetnek, sőt az igazat megvallva azok szoktak hamarabb nevetni. Onnan veszem észre milyen kedve van, hogy a pillantása, a zöldjeinek váltakozó árnyalata elárulja őt. Most leginkább fáradtságot látok benne, és igazán jól eső érzés, hogy még ezen túl is próbál rám figyelni. Mások kipihenten sem tudnak törődni velem. Hogy teljes a káosz odafent azt nem merném állítani, de van teendő, ám mégsem ronthatok rá úgy, hogy azonnal jöjjön mert mindenki őt keresi. Felmértem a helyzetet és nem láttam olyannak ami miatt ne engedhetnék meg neki negyed órás ébredezést, igaz, nem gondoltam, hogy éppen az álom legközepén bukkanok rá. A papírhalom nem lep meg, hiszen tudtam róla, hogy lelkiismeretes és nem egyszer én magam is segítettem neki ezek rendbe tételében, de jelen pillanatban éppen máshol kellett kutyagolnom, és megint a lift....valahogyan nem tudom kikerülni, kivált akkor amikor ágyneműkkel rohangáltatnak az alsó raktár és valamelyik osztály között. Csak tudnám, hogy az ilyet miért nem a nővérek végzik el? Én ebből mégis mit fogok tanulni? Tudni fogom, hogy hol van a mosoda, és mennyi időközönként csap ki a gőz a fertőtlenítő kis szellőzőjén. Ezzel nem fogok emberéleteket megmenteni. Igen ma egy kicsit morcosabb voltam a kelleténél, de ez csak addig tartott, amíg végre nem voltam ott Hayden mellett, ahol egyébként is lennem kellett volna egész műszakom alatt. Minden bizonnyal értelmesebb feladatokat végeztem volna, semmint az amivel végül az időt töltöttem. A papám említése volt azt hiszem a beszélgetésünk során az első olyan téma, amiről korábban sosem beszéltem neki, és nem is volt most itt annak az ideje, hogy ezt megvitassuk, ahogyan a plüssök kérdését vagy éppen az ottalvós bulit, amiről beszélt. Tulajdonképpen akkor esett le, hogy mit is mondott, amikor a hátsó raktárak felől sétáltam vissza a mosdók felé, kezemben a tiszta, ropogós, jó illatú köpennyel. Én felajánlottam neki, hogy kakaót készítek és vigyázok az álmára amíg alszik, ő meg arról beszélt, hogy közösen filmezünk...külön takaró alatt...mármint ugye jól értettem, hogy így értette? Fáradt vagyok a magánéletemen gondolkodni...deeee.... Ebben...ebben azt hiszem nincs semmi rossz ugye? Próbálom azért megtartani azt a bizonyos határt amit eddig sikeresen nem léptem át, de nem tudom, hogy ez mégis mennyire lenne helyes. Nem....ez azt hiszem nem lenne az. De most mégis hogyan vonjam vissza az elsőre tett ígéretemet?  Dilemma, amivel azonban nincs idő foglalkozni, megint nem marad arra lehetőség, hogy egyáltalán átgondoljam ezt az egészet mert sürgős esethez riasztanak bennünket. A rezidens fiú egy olyan hibát vétett, ami akár egy ember életébe is kerülhet. Dermedten szorongatom a köpenyt, és látom Hayden arcának változását, a fiú teljesen falfehér és hamuszürke. Lendületet veszek én is, és a két magas ember után eredek. Megszoktam, hogy az én apró lábammal dupla annyira kell iparkodni, ha utol akarok bárkit érni, szóval még sietősebbre veszem a mozdulataimat, miközben a nővérek hangját hallom, ahogyan a kettes felé irányítanak mindannyiunkat. Az egyikük furcsán méreget, kezemben a köpennyel, én meg valami olyasmit makogok, hogy
- Dr Cole a a legutóbbinál...epét hányt a beteg és telibe...- csak leintenek, hogy ne magyarázkodjak, majd már lódulok is előre, hogy valahogyan sikerüljön rábűvészkednem a tiszta, kötelező kórházi viseletet. Jézusom, segíts, hogy ne bénázzam el! Miközben húzza előre a kezét a sztetoszkóppal, fűzöm át az egyiket, majd megfogom a másikat, ami még egy ideig szabad, és azt is átbújtatom a karrésznél. Olyan vagyok mint egy színházi öltöztető, aki a színészre próbálja ráadni a jelmezét, mert az elkésett és a következő színnél már neki kell megjelennie, de még a sminkje sincs a helyén. Érzem minden mozdulatából, hogy jelen pillanatban a pokolba kíván a köpennyel és mindennel együtt, ahogyan a hozzátartozó nő is zavarja a folyamatos akadékoskodásával, pedig szerencsétlen csak meg van rémülve. A vérnyomásmérőt figyelem, és rémülten állapítom meg, hogy az egekben van az érték, és a szíve úgy ver mintha ki akarna szakadni a helyéről, a mellkasánál látni lehet ahogyan a sápadt bőrön keresztül is óriási dobbanással csapódik neki. Riadtan pislogok kettőt, és már ott vagyok Hayden mellett, de semmit nem akarok tenni amíg nem kapok rá engedélyt. Van még itt rajtam kívül vagy három gyakorlottabb rezidens és még több nővér, de nem mozdulok el Hayden mellől, hogy ha bármit kér megtegyem, és valahogyan én is kivegyem a részem ebből az egészből. Iszonyatosan csap arcul a lelkiismeretem....hogy ha nem hagyom neki azt a negyed órát, ha azonnal felébresztem....ha elindulunk onnan...ha nem javaslom, hogy mossa meg az arcát...mindez talán nem történik meg. Viszont ha nem megyek érte és olyan állapotban szedik elő amilyenben volt, akkor most nem biztos, hogy tudná mit csináljon. Szóval nem tudom jelen pillanatban eldönteni, hogy mi a jobb, hogy hagytam neki időt ébredezni, vagy nem kellett volna. A nitrátért nyúlok, már nem először csinálom, ezt mindig rám bízta az utóbbi időben, szerencsére nem sokszor volt rá szükség, de tudom a dolgom, csak mindig arra várok, hogy mikor jöhet. Ha túl korán nyomom, akkor túl gyorsan zuhan össze a beteg. Hallom az asszony kétségbeesett zokogását, valahonnan egy vörös hajú nővér keveredik elő, az amelyik az este elején még próbálta velem együtt megkeresni Haydent végül mindkettőnket gy füstmérgezéses esethez vittek el. Igyekszik nyugtatni az asszonyt, és amikor oldalra fordulok látom meg a kerekedő idomait...talán a hatodik hónap körül járhat. Istenem! Legbelül fájdalmasan szorul össze a szívem, mert nem egyetlen emberért kell küdeni, hanem annak a pici apróságnak az édesapjáért.
- Zoya, igyekezz a nitráttal, mit szenvedsz annyit?- hallom az aneszteziológus hangját és összerezzenek, majd folytatom. Egy pillanatra kibillentem, ami nem a fáradtság miatt van, sokkal inkább az emberi tényező miatt. Ha ilyen nehezen élem meg ezeket lehet tényleg nem ezen a pályán van a helyem...vagy ma már a negyedik sürgős eset nem nekem való....nem tudom. Megrázom a fejem, és csinálom a dolgomat, belevetve magam a csapatba.
- Kész!- szólalok meg határozottan, halkan kattan a tubus és a következő pillanatban Hayden hangja csapódik neki a fülemnek, összerezzenek, még levegőt is elfelejtek venni. Oldalra fordulva látom, hogy két nővér éppen kifelé terelgetik a hölgyet, aki zokogva próbál kapaszkodni még a csapóajtóba, végül aztán már csak a fojtott zokogása hallatszik kintről.
- Bent van...- hallom még magam mellől a másik rezidens hangját, mire aztán nem merek megszólalni, és valószínű egész idő alatt inkább csak arra figyelek amit tennem kell, amire kérnek. Egy pillanatra nézek csak rá Haydenre. Sokféleképpen láttam már, de ilyennek még soha. Mintha kifordult volna önmagából. Martin szavai jutnak eszembe: „Vannak emberek akik számára nem a jó pillanatokban leszel értékes Mazsi, hanem akkor amikor a legmélyebben vannak. És akkor, ott tudnod kell, hogy az egy olyan pillanat. Akkor pedig nem száz százalékban kell mellette lenned, hanem sokkal erősebben, mint valaha is hitted magadról.” És én tudtam, hogy ez most egy ilyen.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 18, 2015 5:25 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Az orvosok többségének van olyan időszaka - pályán töltött éveik alatt több is - mikor ahelyett, hogy azt éreznék, a folytonos erőfeszítések és a betegek állandó, szinte trauma szerű ellátása javuló tendenciát mutat a munkatársak és az orvoslás körében, hisz folyamatosan pörögnek a betegek, gyors az ellátás, ez sajnos mégsem számít javulásnak.  Az, hogy négy-öt rezidens van bent az éjszaka folyamán taníttatásuk alatt egy-egy gyakornokkal és húsz nővérrel, nem a fejlődést mutatja. Hol vannak ilyenkor legalább két szakorvosok? Miért tűnnek el minden egyes alkalommal, mikor az alájuk tartozó betegeket ellátták?... nem az lenne a mérvadó és az ésszerű, ha a rezidensekkel együtt ők is bent maradnának? Hisz a fiatalabbakért ők felelnek, egy-egy hiba amit azok vétenek, nem csak az ő, de a szakorvosok állásába is kerülhet. Ilyenkor, mikor nincsenek bent a nagyobb nevek, gyakorlottabb idősek, szoktak azok a hibák megjelenni, és elsokasodni amit a sok fiatal általában elkövet, mert tapasztalatlanok és idegesek. Nem tudják a stresszt megfelelően kezelni, botladoznak és bizonytalanok, hisz ha van egy adott betegség amit orvosolna valami, akkor máris az eszükbe jut egy másik lehetőség. Ez a fajta bizonytalanság és értetlenkedés pedig életeket követelhet.
Ez gyakran von maga után perléseket, bírósági tárgyalásokat, ahol a kórházigazgatásnak vért kell izzadnia, hogy eltudják intézni komolyabb eljárások nélkül, vagy, hogy ne kerüljön az adott orvos kirúgásra, rosszabb esetben rács mögé.  
Ilyen alkalmakkor bármennyire is kapaszkodnak az idejükbe a kedves doktorok és abba, hogy megmentsenek nem egy, nem kettő de kapásból ötven embert egy éjszaka alatt, egyre csak zuhan a teljesítésük színvonala. Az emberek fáradnak, nem robotok akik minduntalan csak teszik a dolgukat. Ha jobban belegondolunk, még egy robot is meghibásodik, zárlatos lesz így mi van az emberekkel? Az orvosok is megbetegszenek, kimerülnek és úgy érzik, hogy nem bírják tovább... az agyuk egy bizonyos mennyiségű beteget követően már nem jár úgy, mint kellene, sokszor összekeverik a szezont a fazonnak, és csak kamilláznak nagyokat, hogy mit is kellene csinálniuk...
... egészen addig, míg jön egy olyan eset, ami gyakorlatilag megfogja mindkét vállát az adott személynek és olyan jól megrázza, felrázza, hogy pillanatok alatt minden álmosság, minden fáradtság és a túlvilágra való vágyakozás lehetősége elillanjon. Mert nem érdekli többet semmi, nem érdekli a pihe ágy és a puha, illatos párna amibe beletömheti, és álomra hajthatja a fejét. Nem érdekli az, hogy éppen milyen nyavalyája van, megfázott vagy influenzás, esetleg fáj a feje vagy a háta a sok ácsorgás miatt. Csak az lebeg a horizontjukon célként kitűzve hatalmas betűkkel, hogy meg kell menteni valakit, akinek az élete most rajta és csak is rajta múlik. A tudásán, a kitartásán és a gyakorlottságán.
Haydent se érdekli túlzottan az, hogy a lába úgy nyikorog futás közben, mint egy rozsdás ajtó amire már bőven ráférne egy olajozás, mint ahogy az se, hogy a szemei majd leragadnak, teljesen elnehezülnek minden második alkalommal. Jelenleg csak azt figyeli, ahogy közelednek az ideges nővérek és integetnek a kettes szoba felé, hogy oda kellene mihamarabb berongyolnia, ha nem akarja, hogy az ő műszakja alatt bárki is átkerüljön a túlvilágra az osztályon.
Fogalma sincs, honnan az az erő ami egyszeriben elhatalmasodik rajta... mindent kizár, egyszerűen nem tud foglalkozni senkivel és semmivel csak a beteggel akinek a szíve gyorsasága gyakorlatilag elképzelhetetlen iramot diktál. Életében nem látott még ilyen gyorsan verő szívet és nagy valószínűséggel nem is szeretne többet, mert nem egy szép látvány. A vele érkező adrenalin fröccs pedig kifejezetten kellemetlen érzés a rezidens számára hisz tudja, hogy ha sikerül életben tartani a beteget és még időben átjut a kardiológiára, esetleg ha eltávozik, ez az adrenalin csak hamar megfogja adni magát, mintha nem is lett volna és újult erővel csap majd le a fáradtság, amit nem akar megtapasztalni.  
Többször is felmorran mikor Zoya elkezdi becsavarni őt a szokásos, műtőben viseletes rongyokba, melyek ahelyett, hogy könnyítenének a dolgán, most csak nehezítik, hisz nem fér hozzá rendesen a beteghez és úgy alapjáraton semmihez se.
- Jó lesz így! - fordul hátra annyira, hogy elhúzódhasson a lánytól. Nem érdekli, ha itt vagy ott nincs összekötve, elég, ha elől tökéletesen fedi. Amúgy is félő, nem lesz rá túl sokáig szüksége, már csak ha az értékeket veszi alapul amiket a monitorok tesznek közszemlére.
- Pontos vérnyomás?
- 245....pulzus 180 - a nővér lemondó hangja hallatán megrázza a fejét.
- Nem fogja túlélni... - halk, hogy a feleség még csak véletlenül se hallja meg kétségbeesett hangját és szavait melyek elhagyják a száját. Nem szeret előre leírni senkit, főleg nem egy izmos, erőteljes és egészséges férfit, ettől függetlenül egy ilyen hirtelen megnövő érték még őt is elviheti főleg akkor, ha a szívroham oka egy vérrög lesz a szívében. Elfog halni a szívizom, ha nem tudják mihamarabb stabilizálni.
- Hagyja őt! - szól rá az aneszteziológusra Hayden, mikor elkezdi Zoyát sürgetni. Ő maga is utálja, ha állandóan cseszegetik, hogy siessen vagy máshogy csinálja azt, amit alapjáraton ő úgy tanult, ahogy. Ilyen esetben pedig bár fontos a gyorsaság, mégis jól látja a lány arcán, hogy koncentrál és ez, valamint a pontosság talán még a gyorsaságnál is sokkal fontosabb.
Ezután viszont nála is elszakad a cérna és máris dörren a nővérek irányába, hogy ha már itt ácsorognak és nem csinálnak semmit, akkor csakugyan tüntessék már el a nőt, ne jajongjon itt megállás nélkül. Megérti ő a kétségbeesést és azt, hogy retteg, elveszítheti a férjét és születendő gyermekének az apját. Viszont ezzel jelen pillanatban csak hátráltatja a segítségnyújtást, hisz nincsenek mással elfoglalva, mint azzal, hogy a nő sipákoló hangjára ugráljanak és kapkodjanak.
Nem akarta ő megemelni a hangját, ettől függetlenül érzi ahogy a szíve a gyomrában dobog és ha tehetné letenne mindent ami a kezében van csak, hogy elvonuljon és összeszedje magát. Viszont jelen pillanatban nem róla vagy épp Zoyáról esetleg a további orvosokról van szó és az érzéseikről, hanem a betegről. Arról, hogy túlélje és épen, noha egészségesen ha nem is de átvigyék őt a másik osztályra, ahol megműthetik ha szükséges.
Ahogy a branült beszúrja a helyére már kapja is az adott mennyiségű morfint, közben közelebb lép a férfi fejéhez, hogy széthúzhassa a szemhéjait ezzel ellenőrizve a szemeit, melyek a fényre alig reagálnak.
- Kapjon 20mg béta-blokkolót, ezután várunk - lép hátrébb miközben int a többieknek is, hogy hasonlóképpen tegyenek. Ha minden jól megy, az EKG-ja elkezd normalizálódni ha drasztikusan nem is, de láthatóan. Csak remélni tudja, hogy ezek után nem fog más gond fellépni, mert ha már eddig is ideges volt, mi lesz utána?
Zöld íriszeit az ajtóban álló Richardra emeli, aki lesütött szemekkel, látszólag sírással küszködve próbálja elhitetni magával azt, hogy itt a helye, nem szabad elfutnia még akkor se, ha úgy érzi, legszívesebben ezt tenné. És talán jobban is tenné, hisz ha most Hayden kezei közé kerül, biztos, hogy nem ússza meg monokli nélkül.
- A ritmuszavar nem szűnik a béta ellenére se... úristen! Hayden?! - inti magához a nővér, ő pedig szemügyre veszi a gépből érkező papírok adatait amit Sarah a kezébe nyom. Szemei gyors mozgással elkezdik átfutni az értékeket, s aprókat ingatva jobbra-balra a fejét elkönyveli magában azt, amit már az elején sejtett. Egy pillanatra a gyomrára simítja a branül szúrása miatt véres kesztyűbe bújtatott kezét, miközben előredőlve próbál pár mélyebb levegőt venni mintegy nyugtatásképp és leküzdve ezzel a semmiből érkező hányingert. Mindig is tudta, hogy életkor és fizikum ide vagy oda, a szívinfarktus nem sűrűn válogat főleg nem akkor, ha arra rásegítenek még egy jó adag epinephrnie-vel. A mellette álló aggódó tekintetű nővér a vállára simítja a kezét s próbál úgy állni, hogy láthassa az elnyűtt, fáradt jelen pillanatban viszont annál idegesebb arcot.
- Jól vagy?
- Nem! Nem vagyok jól, de a beteg se... - ahogy ezt kimondja, a monitorok hangos sípolásba kezdenek s a férfi EKG-ja teljesen kisimul. Mintha haranggal kongatnának a feje fölött, Hayden papírokat elhajítva mellélép és elkezdi az újraélesztést, de érzi, hogy csak felesleges időpocsékolás... ilyen súlyos szívkárosodásból senkit nem lehet visszahozni bárhogy is próbálkoznak vele.
- Kapcsoljátok be a defibrillátort!
- Hayden?... ez már... nem fog menni...
- Háromszázra! - szemei villámokat szórnak az engedetlen rezidensek felé, így azok rögtön elővarázsolják a masinát és beizzítják, hogy a szívmasszázst helyettesíthesse.
-  Kamrafibrilláció? - az egyik háttérbe szorult gyakornok felől érkezik a kérdés, az aneszteziológus pedig mélyen bólint. Innentől viszont hosszú percek néma csendben telnek el egyedül csak a hangos sípolást lehet hallani valamint a halk, áram cikázásra emlékeztető sercegést, ahogy töltődik a defibrillátor. Valamint ezen zajok sokasága egybefonódik Hayden gyors, sűrű levegővételével ahogy próbálja életre kelteni a férfi egyre lassabban, elhalón dobbanó végül elhalkuló szívét. Apró verejtékcseppek kezdenek hullani a halántékáról és a nyakáról, arca noha elszánt és nem ismer lehetetlent, szemei mégis megtelnek könnycseppekkel, melyeket jelenleg nem a gyász, hanem az idegesség csalogat elő.
- Rajta már nem segít még a defibrillátor sem, gyakorlatilag felrobbant a szíve! Hayden, hallod?! - immáron az anesztes is megemeli a hangját, kinek eddigi jelenléte még csak el se jutott a rezidens agyáig. Nem is tudta, hogy van itt szakorvos, aki most próbálja őt leállítani, hisz felesleges idő és erőpazarlás.
- Ő már halott!
Az első pislogásával végiggördül a könnycsepp az arcán, majd remegő kezekkel húzódik hátra, hogy vegyen még egy pillantást az ágyban fekvő férfire. Harminckét éves. Izmos, erős sportoló... soha nem dohányzott, nem szed gyógyszert... és most mégis itt fekszik előtte élettelenül. És egyáltalán nem különbözik azoktól a halottaktól, akik más életmódot folytattak volna de ugyan erre a sorsra jutottak. Mind ugyan olyan... mind halott és fehér.
Ajkai leheletnyit elnyílnak egymástól, hogy szúró tüdejébe egy kis levegőt engedhessen, de ezzel egyidejűleg vékony, haragos réssé komorodnak ahogy meglátja a tőle nem messze ácsorgó, elkerekedett szemű Richardot. Látszólag épp úgy le van döbbenve mint ő, az egyetlen hibája a képletnek az hogy ő okozta ezt. Egy beteg vesztét idézte elő. Hayden pedig ahelyett, hogy próbálná megnyugtatni, egyre csak zihál, mígnem:
- Te... te... - szó szerint félrelöki az útból Zoyát, ahogy felbőszült vadként elindul a másik, egy évvel fiatalabb rezidens felé s nemes egyszerűséggel csak megragadja a köpenyét és hangos koppanással - a srác tarkója hozzácsattan a fehér falhoz - felkeni a falra.
- Hogy a büdös fenébe történhetett ez meg?! Hogy lehetsz ekkora felelőtlen hülye barom?...
- Hayden!! Hagyd őt, hallod?! Hayden menj ki!  - együttes erővel is csak nagyon nehezen tudja Richardról lerángatni őt a további három bent tartózkodó férfi, s szó szerint a lába sem éri a földet, ahogy elrántják tőle, majd vasmarkokkal egy helyben tartják, ne tudjon mozdulni.
- Hogy akarsz így orvos lenni mi?! Azt se tudod mit adsz be ennek a szerencsétlennek! Most, hogy nézzek a felesége szemébe?! Nem lesz a gyerekének apja!... k*rvára remélem, hogy ezek után a színedet se fogom itt látni! - hát, igen... nála jelen pillanatban ez számít végszónak, ugyanis az aneszteziológus nemes egyszerűen csak kilöki a műtő ajtaján, mint valami rongybabát.
- B*szd meg! - idegesen szorulnak össze a kezei maga mellett s az eddig bent tartott idegesség hangos ordítás formájában szakad ki belőle minek következtében ökölbe szorított öklével akkorát vág a mellette lévő falba, hogy azon a ponton a meglazult vakolat egy része le is potyog. Zúzódás? Esetleg ujj vagy kézfej csonttörés?! Mit számít? Ez begyógyul, de egy halott nem támad fel... és most egy feleség temetheti a férjét, valamint szülhet annak emlékének egy gyereket. Mind ezt miért? Mert egy szerencsétlen újonc elnézte a szereket. Nem is érti miért akart neki bármit is beadni?
Ezek a gondolatok pedig már a tetőn kezdenek visszhangozni a fejében ahol fel-le járkálva tömi a szájába ki tudja, hanyadik cigarettáját...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 19, 2015 1:10 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Egyszerű lány vagyok, egyszerű és hovatovább időnként unalmasnak is nevezhető élettel. Soha életemben nem voltak olyan dolgaim, amelyekkel az élet állóvizét felkavartam volna. Mióta az eszemet tudom, az orvosi pályára készültem, leginkább romantikus, és kissé talán idealisztikus álmoktól vezérelve. Gyermekként talán még nem akarták anyáék az illúzióimat lerombolni, kamaszként a nagy ábrándok időszakában, amikor még éppen csak elkezdtem a céljaimat megvalósítani, akkor talán a lelkesedésemet nem akarták letörni. Azzal, hogy ennek nem csupán szép és szívmelengető oldala van, hanem olyan is amivel meglehet nem leszek képes megbirkózni. Mai eszemmel gondolkodva, talán mégis jobb lett volna, ha akkoriban többet beszélgetünk Martinnal a rossz dolgokról, ha anya nem csupán csendesen mosolyogva fogadja a lelkesedésemet, hogy felvettek az orvosira. Emlékszem arra a péntek délutánra, amikor megkaptam a levelet, és reszkető kézzel bontottam ki. Annyira készültem, éveket áldoztam arra, hogy tökéletes legyen a tudásom, felkészült, összeszedett legyek arra a napra amikor majd felvételiznem kell. A munkám meghozta a gyümölcsét, és akkor úgy éreztem, azon a tavaszi péntek délutánon, hogy nem létezik nálam boldogabb ember. Mégis most, a mai éjszaka után úgy érzem az élet becsapott, és nem készített fel eléggé. Az egyetemi évek alatt is mindent annak rendeltem alá, hogy a tudásomat tökéletesítsem, hogy mindig minden helyzetben megfeleljek. „Egyszer minden Wendy-nek fel kell nőnie.” Fülembe csengenek első évem alatt az első randevú meghívásom elutasítását követően Rob szavai. Szerinte aranyos és kedves lány vagyok, de túl naív és erre majd akkor döbbenek rá, amikor az első pofont megkapom az élettől. Az első tudatos pofont, amire nem leszek felkészülve. Én azonban erősnek hittem magam, még akkor is erősnek, amikor képes voltam nemet mondani az éjszakai bulikra a többiekkel, amikor csak könyököltem a kollégiumi szobában az ablakpárkányon, egy bögre kakaót szorongatva, ujjaim fehéredésig kapaszkodtak a csorbult pohár fülébe, és a kinti világ hívogatóan színes fényei összemosódtak a szemeim előtt. Néha elfogadtam egy-egy meghívást, vagy éppen olyan alkalmat, amikor színházba, moziba vagy vagy valamilyen koncertre mentem egy-egy csoporttársammal, de soha egyetlen másodpercre sem felejtettem el, hogy mi az eredeti célom, hogy miért vagyok ott ahol éppen vagyok. De az élet még mindig csak a mosolygós arcát mutatta nekem, elhitetve velem, hogy minden áldozatnak amit hozok értelme van, hogy én aki az életre esküszik fel, azt nem fogja soha elveszíteni. A halál gondolata, vagy éppen egyáltalán a közelsége soha nem érintett meg, még csak komolyabb balesetem sem volt sosem. Leszámítva azt a perforálódott vakbelet tizenkét évesen, amit majdnem későn vettünk észre. Apa halála volt az utolsó az életemben, amikor a nagy kaszás meglátogatta a sorsomat, és megmutatta magát nekem. Igaz, ezt akkor csecsemőként még nem fogtam fel, az apukám hiányát azonban mindig is éreztem. Hiába volt mellettem Martin, hiába köszönhetek neki többet mint bárki másnak az anyukámon kívül...valaki mindig hiányzott az életemből, akit senki nem képes helyettesíteni. Az egyetem alatt minden helyzetben igyekeztem magamból a maximumot kihozni, és a könnyebbség érdekében nem használtam ki egyetlen helyzetet sem, nem éltem vissza soha semmivel, amivel előrébb lehettem volna. Nem voltam ezzel egyedül, és inkább a saját lelkem megnyugtatását szolgálta. Nem voltam zajos, magamutogató lány, inkább a háttérben húzódtam meg, és a mai napig nem bánom, hogy egykor így tettem, nem bánom, hogy kihagytam bizonyos eseményeket, bizonyos helyzeteket, és nem próbáltam ki mindent amit akkoriban nagyon sokan kipróbáltak. Példának okáért még egyszer sem ittam alkoholt. Leszámítva persze azokat a családi összejöveteleket, ahol nekem is jutott egy fél pohár pezsgő. Ez volt talán az egyetlen miből hajlandó voltam kortyolni. Aztán amikor összeköltöztünk Heather-el, akkor is, már csak az ünneplés kedvéért de még a normális határon belül ment a dolog. Nem vétettem a szabályok, ellen, soha nem léptem át a saját morális, vagy éppen társadalmi korlátaimat, soha nem tettem semmi olyat amiért akár nekem, akár a szüleimnek szégyenkezni kellene. Ha lehet azt mondani, egy apró kis álomvilágban éltem. Olyan volt ez mint azok a vicces karácsonyi hógömbök a boltok kirakatában, alattuk a buborékban az idillikus kis világ, egy olyan hely ahol el lehet rejtőzni, és senki nem bukkanna ránk. Én is hittem abban, hogy az enyém törhetetlen, hogy még ha a közelébe is kerül avatatlan személy, ha még a földre is hullik, felrázódnak benne ugyan a pihék, de komolyabb kár nem keletkezik benne. Védekeztem mindennel amivel tudtam, és próbáltam azokat akik velem szemben kegyetlenek és bántóak voltak úgy nézni, hogy nem ismerik még igazán a mosoly erejét, nem tudják, hogy ezzel sok dolgot el lehet simítani, és messze űzni a keserűséget, mint a szélben himbálózó pitypang játékos ernyőit. Martin azt mondta nekem, hogy az igazán erős lélek a legnagyobb keserűség közepette mutatkozik meg, és ő töretlenül hitt abban, hogy én is ilyen vagyok, noha olyan pillanat még nem érkezett el az életben, hogy ez meg tudott volna mutatkozni. Ekkor hangzottak el a szájából azok a szavak, amelyek az életmentés közben is átcikáztak szinte pillanatok alatt a fejemen. És azt hiszem nem gondoltam volna, hogy ez éppen ma éjjel, éppen egy olyan órában érkezik el amikor elveszítünk valakit és amikor megtalálunk valakit egyszerre. Amikor meglátjuk valakinek egy másik arcát mégsem elfordulni akarunk tőle, hanem ott lenni támasztéknak. Az a fa igényli a legtöbb törődést, amelyre a legtöbb idődet áldoztad, és amelynek sebezhetőségét az első viharok alkalmával látod meg. Azt hitted bármit kibír, és amikor meghajol a viharban, amikor ágait ezerféle irányban tépázzák, akkor jössz rá, hogy gyengébb mint hitted, de nincs egyedül, mert a két kezed emeled és megtartod, nem ereszted, és még utána is ott vagy, soha többé nem hagyva magára. Gondosan állítasz mellé karót, finom mozdulattal kötöd ki, hogy többé egyetlen zordon idő se legyen képes bántani. Fel fogod ismerni a pillanatot...ezt mondta nekem Martin és rádöbbentem, hogy igaza van....fel fogom ismerni. A halál az életem része volt amikor megszülettem, és amikor fel kell nőnöm ismét bekopogtat az ajtómon. Nem engem támad, nem a közvetlen környezetemet, hanem valakit aki....fontos lett számomra. Apát sem ismertem, Haydent sem ismerem igazán, de azt hiszem azokkal szemben mutatja meg ocsmány ábrázatát, akikben benne van valamilyen módon a jövőm: apa....Hayden, aki mellett orvossá akartam válni...mi jöhet még? Tehetetlenül szemlélem az egész eseményt, és próbálom a legjobbat nyújtani, de mindhiába. Hallom magunk körül a hangokat, kérdések hangoznak el, és a kétségbeesett igyekezet szinte kézzel fogható. Abban a pillanatban kezdek hátrálni, amikor az EKG egyenletes sípoló hangja szinte apró kalapácsként ritmikusan egyenletesen kezdi kopogtatni a halántékom. Érzem a karomra fonódó kezet és oldalra pillantok, az egyik gyakornok lány az, aki megpróbál Hayden mellől elrángatni, én azonban halál sápadtan meredek rá
- Hagyjál!- dörrenek oda nem túl finoman, mert ma este már elrángattak mellőle, most nem megyek sehova. Sem egy lépéssel hátrébb, sem kettővel, de még a szoba hátsó részébe sem vagyok hajlandó mozdulni. Ha engedik, hogy vele legyek egész éjjel, ha együtt teljesítünk szolgálatot, ébren tartottam volna, akárhogyan is de ébren tartom őt is és magamat is, ahogyan már megszoktuk ezt az egy hónap alatt. Nem alszik el...én pedig....negyed óra....lehet, hogy ennyin múlott ennek az embernek az élete. Még akkor is ha tudom, hogy nem a mi hibánk, még akkor is ha tudom, hogy közvetlenül nem mi adtuk be a betegnek az adrenalint, még akkor is, ha látom, hogy Hayden szinte belepusztul és meg sem hallja a környezetét, annyira meg akarná menteni, még akkor is hibáztatom magam azért a negyed óráért....orvosként minden bizonnyal sokan találkoznak a halállal, én azonban eddig még soha, engem valahogyna elkerült, valahogyan nem tudok vele mit kezdeni. Hallom Hayden hangját, hallom hogy nem hajlandó tudomást venni arról, hogy már nincs szükség a defib-re, valaki hátrébb is akarja onnan tolni a kocsit, én azonban az útját állom.
- Ennyi jár neki...- csendes a hangom, ahogyan az aneszteziológus mellett állok. Jár neki, hogy megpróbálja, hogy megpróbálja megmenteni, noha tudjuk mindannyian, hogy összeomlott a vérkeringés, túl sok vért pumpált a felgyorsult szív az erekbe, amelyek nem bírták el, a már eddig is túlpörgött szervezete úgy működött mint egy túlhúzott gép. A szakorvos bólint és tekeri fel a műszert háromszázra, bár fejcsóválva teszi mindezt. Ott állok mellettük, ahogyan a beteget próbálják újraéleszteni, de hasztalan, nem reagál semmire, és érzem, hogy gombóccá gyűlik a torkomban a fájdalom. Nyelem vissza a könnyeimet, a rémület szinte összekócolja a ráncokat a homlokomon, ahogyan egyre kétségbeesettebben nézem mi történik a kezelőben. Tudom, hogy a végtelenségig folytatná, mert olyan mint aki nem képes elfogadni a megváltoztathatatlant, és mozdulnék felé, kezemmel akarnám megérinteni lassan, hogy nyugodjon meg, hogy hagyja abba, de a szakorvos az utamat állja, és ő maga szólítja fel Dr Cole-t, hogy fejezze be az újjáélesztést, mert a beteg meghalt.
- A halál beállta hajnal 2:45 perc, valaki a jegyzőkönyvet fejezze be... Marianne ha lenne olyan kedves...- a kezelőben az orvos lassan kezd el intézkedni, a másik pedig Hayden kezéből akarná kivenni a tenyér méretű tappancsokat. Ekkor azonban olyan történik amire szerintem mindenki számított, csak éppen senki nem gondolta, hogy meg is fog történni. A hibát vétő rezidens láthatóan falfehéren próbálja összeszedni magát, felkészült arra, hogy neki kell majd a nőnek megmondania mi történt a férjével, ahogyan lélekben arra is fel van készülve, hogy innentől rengeteg bizottsági meghallgatáson kell majd részt vennie, hogy mit is csinált pontosan....akárcsak annak a szakorvosnak, akihez tartozik és aki nincs sehol még mindig, legalábbis nekem úgy tűnik csak azok vannak itt akik a megérkezésünkkor is. Hayden azonban kezd megváltozni...kezd valaki más lenni, akit eddig még nem volt alkalmam látni...aki...mintha nem is ő lenne... Lélegzetvétele is megváltozik, olyan lesz mint egy fújtató bika, és a beteg mellett állva riadtan kapom fel a fejem, kócos hajam az arcomba hullik, de nem törődöm vele, megpróbálom valamennyire megfékezni, de Hayden úgy seper odébb mint egy apró kis pihét, a lendület visz tovább és majdnem sikeresen dobok egy hátast, a műszerekkel megpakolt, és véres vattákkal tarkított mobil műszeres kocsiba verem be a hátamat és egy kéz nyúl utánam, amit még az utolsó pillanatban sikerül elkapnom.
- Jól vagy Zoya...?- Adam hangja kicsit tétova, és szokatlanul rekedt én meg csak bólintok.
- Ühhüm....Köszönöm. - én jól vagyok, de a következő jelenet alatt szó szerint sokkos állapotban ácsorgom ahogyan a többiek is. Nem akarom elhinni amit látok, és olyan mintha egy másik ember lenne, és nem az a zöld szemű, kedves fiú akit megismertem. Csalódott vagyok? Végtelenül...leírhatatlanul....olyan mintha valaki adott volna egy állast és egy gyomrost egyszerre a lelkemnek is. Bénultan nézem végig a jelenetet, és azt hiszem életemben először vesz erőt rajtam ez az érzés. Én őt erősnek láttam, higgadtnak, aki bármilyen problémán úrrá tud lenni, aki számára a halál is csak egy kihívás, aki már nem először lát ilyet, mint én magam. Nekem szükségem lett volna a támogatására, helyette egy dühöngő vadállatot látok, akinek a tekintetében mérhetetlen gyűlölet csillan. Most először tudatosul bennem vele kapcsolatosan, hogy ő is ugyanolyan ember mint bárki más, de azt hiszem nem vagyok teljesen képes elfogadni ezt a fajta kirohanást. Mert ahogyan ő is ember és mint ilyen tévedhet....Richard semmivel sem kevesebb nála. Olyan vehemenciával ugrik neki szerencsétlen orvostársának, hogy hárman alig tudják leszedni róla, végül aztán a rangidős szakorvos, nemes egyszerűséggel kidobja őt a kezelőből. Maradunk ott néhányan gyakornokok, pár rezidens, és nővér. A csendben a feszültséget szinte tapintani lehet, én a sírás határán egyensúlyozom, és a könnycsepp a szemem sarkából végigszánkázik az arcomon. Richard háta végigcsúszik a falon, és úgy kucorodik össze zokogva a falnál.Dr Meron-ra pillantok, majd fejemmel Richard irányába bökök.
- Átvenném tőle....a feladatot. Beszélek a feleséggel.- látom, hogy értetlenül mered rám, talán soha nem nézte volna ki belőlem ezt, ahogyan szerintem sokan nem néztek volna ki belőlem sok mindent. Nem is baj, itt most nem ez a lényeg. Beleegyező választ kapok.
- ....és utána keresse meg Dr Cole-t és ha van még magában energia akkor vakarja őt össze, és ma már nem akarom meglátni itt. Pénteken pedig menjen be a sürgősségi vezetőjéhez. Maga is.- bökött ujjával felém, és egy pillanatra hátrahőköltem. Én? Miért? Nem értettem.....mindenesetre bólintottam, majd elhagytam a kettest és elindultam, hogy megkeressem a feleséget. Életemben nem éreztem még magam olyan rosszul mint abban a tíz percben, amíg ennek az asszonynak el kellett mondanom mi is történt. Hogy a férje sajnos meghalt, hogy a gyerekének nem lesz apja, hogy...nem is tudom miképpen voltam képes a szavakat kiejteni, ahogyan azt sem tudtam honnan veszem az erőmet. Ez lenne az amiről Martin beszélt, ez lenne az a különleges pillanat? Az asszony ott a karjaimban omlott össze, azt hittem beindul nála a szülés, és hála két segítségemre siető nővérnek felvitték az osztályra, ma éjszakára biztosan bent fogják tartani. Fájt a fejem, minden tagomat külön-külön éreztem a szemeimet vörösre marták a könnyek....sok dologra felkészítenek bennünket, sok dolgot megtanítanak nekünk de ezt nem, és nem volt senki mellettem aki segítsen. Egyedül kellett megbirkóznom vele. Haragudtam Haydenre? Nem. Csalódtam benne. Hatalmasat. Először azon gondolkodtam, hogy nem keresem meg, csak hagyok a mobiljára egy üzenetet, amit Dr. Meron mondott, és aztán felülök az első érkező buszra, hazamegyek....haza oda ahol két napig kikapcsolom a telefonomat. Talán kimegyek az óceán parti nyaralók között megbújó apró kis játszótérre ahova mindig visszamenekültem ha bajom volt. Hónom alá csapom a naplómat és kiírom magamból ami fáj. De aztán meggondoltam magam, nem tudom megmagyarázni miért. Talán mert az jutott eszembe, hogy soha ne tegyem mással ami nekem is fájna, hogy soha ne abba rúgjak bele aki már maga is a földön van...talán mert éreztem, hogy neki most van rám szüksége, még akkor is ha korábban félresepert. Meglehet újra félre fog. Tudtam, hogy hol találom, tudtam, mert már beszéltünk róla mit szokott ilyen feszültebb helyzetekben csinálni. Csak éppen még sosem voltam mellette ilyenkor. Tudtam merre keressem....mégis féltem menni. A lábaim maguktól mozdultak a testem engedetlen volt, a gondolataim önálló életet éltek és hozzá vittek. A cigaretta füstje megcsapta az orromat amikor kiléptem a tetőre, a gyomrom görcsben volt. A lila virág ágyások mellett láttam meg, ahogyan ezüst árnyékot rajzolt köré a hold. Talpam alatt nyekkent a murva amikor végül ráléptem a keskeny kis utacskára. Alig mertem előre araszolni.
- Hayden?- szólaltam meg végül alig hallhatóan legörbülő, remegő ajkakkal és már megint a sírás határán voltam. Nem kérdezem meg, hogy jól van e...láthatóan nincs jól....egyikünk sincs jól, és ami azt illeti minden összetört amiben hittem. Összetört egy eszménykép is amit én róla alakítottam ki magamban, és semmi mást nem szeretnék jelen pillanatban csak ezt helyrehozni. Segíteni....hogy is mondta egykor Rob? „Minden Wendy-nek fel kell nőnie egyszer....” Igen, fel kell, talán...de attól még visszamenekülhetünk vissza Sohaországba, és talán van még reményem, hogy magammal vigyem őt is. Haydent is.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 20, 2015 10:58 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Emlékszik arra a napra, mikor először veszített el beteget... az igazat megvallva, mindegyik ilyen gyászos alkalomra emlékszi, de mégis ezek közül van néhány olyan, ami sokkal erősebben égett bele a tudatába, és a retinájából se lehetne már száműzni a képet, ahogy percekig, volt, hogy órákig küzdött a lehetetlenért. Azért, hogy megmentse a beteg életét még akkor is, mikor biztos volt a halál... Mindig kitartó, erős akaratú srác volt akinek megvoltak az elképzelései az élete felől és aki tudta, hogy mivel tehet eleget azért, hogy valakit megmentsen, a Földön tartson. Viszont a lehetetlen oly sokszor számított tényleg lehetetlennek és elképzelhetetlennek, hogy az már-már földbe döngölte és sokszor úgy érezte, nincs már miért felállnia. Eleinte nem is bírta elviselni a sok halálesetet, úgy érezte, hogy nincs miért küzdenie...
Nagyjából négy és fél évvel ez előtt volt az első eset, hogy az ő kezei között lépett át a túloldalra az a fiatal nő, aki egy toronyházból zuhant ki. Gyakorlatilag összezúzódott minden porcikája, a feje nyelte el az ütés erejét mikor az aszfaltba csapódott. Talán azt is lehet erre mondani, hogy a szilánkos koponyatörés ellenére csoda, hogy élt, viszont ő tudta, hogy az a fájdalom amit ki kell bírnia, illetve ki kellett bírnia egészen addig míg kómába nem esett, elviselhetetlen volt. Első éves rezidensként a látvány is elég absztraktnak, abszurdnak tűnt... életében nem látott még annyira kicsavarodott tagokat és szétrobbant koponyát, ami pedig még zordabbá tette az egészet az a tudat, hogy nagy valószínűséggel ez a nő nem csak szimplán kiesett, de kilökték az ablakból. Így a gyilkosság esélye savként marta be magát a tudatába és már-már megbolondította őt. Nem tudta megemészteni, hogy hogy tehet valaki ilyet egy ártatlan emberrel s amit ő eddig mindig balesetként látott el, az akkori eset gyilkosság volt...
Minden egyes ilyen sebészeti alkalom, mikor töréseket, zúzódásokat kellett ellátnia, kicsit talán magára is emlékeztette. Minden ember arca egy pillanatra az övé lett, magát látta az ágyban feküdni kék-zöld árnyalatosan, összetörten és fájdalmak között vergődni pont úgy, mint a balesetét követően. Azon kezdett el gondolkozni minduntalan, hogy ezek után ők vajon milyen álmoknak kell, hogy nemet mondjanak? Milyen vágyakról kell lemondaniuk és, hogy mi lesz velük ezután? Lehet, hogy neki volt egy esélye, hisz az álma mellett egy "hivatást" is  választott aminek már elegendő időt szentelt ahhoz, hogy azon a kitaposott ösvényen tovább haladhasson. De mi van, ha ezeknek a betegeknek nem volt további ötletük, vagy jól megtervezett céljuk? Mi van azzal a balerinával aki a bokáját és a sípcsontját törte? Ő, hogy lesz ugyan az a balerina mint volt és mi lesz vele utána? Mert az már akkor eldöntetett volt, hogy a karrierjének annyi, mikor elkezdték ellátni a sérülését.
Arra emlékeztették ezek a betegek minden egyes alkalommal, hogy miként szorult be a ló hatalmas teste alá minek után annak patái megtaposták őt és csontját törték. Szinte rémálomként égette a tudatát, hogy mennyire küzdött azért, hogy kitudjon kászálódni az állat mázsás súly alól de mikor meglátta annak teste alól kicsurgó sűrű vért, sokkot kapott. Először nem tudta eldönteni, hogy kitől származik s csak azután tudatosult benne, hogy tőle, mikor levontatták róla Vihar erőtlen, kimerült testét és meglátta a több helyen is roncsolódott lábát. Törött csont szakította át több helyen is a húsát a bőrével együtt, ami szilánkosan türemkedett az ég felé nem is beszélve arról, hogy a térde teljesen ki volt fordulva ami még absztraktabb látványt nyújtott.
Nem meglepő, hogy a nő eseténél gyakorlatilag ugyan olyan sokkos félelem és tartózkodás fogata el, ahogy arra gondolt, ő maga is hasonlóan nézhetett ki annyi különbséggel, hogy neki a feje rendben volt, csak a fájdalom torzította el a tudatát annyira, hogy elég sűrű akadt, mikor nem is tudott magáról.
Viszont talán a legmeghatározóbb esete még így is az a kislány volt, aki bent égett a házban és akit a tűzoltók nem tudtak elég gyorsan kimenteni ahhoz, hogy valamivel több esélye legyen a túlélésre. Mikor már mindenki lemondott a két éves gyerekről, ő remélte, hogy talán jön valami csoda - amiben alapjáraton nem hitt - és megmenti őt, hisz mindig vannak kivételek. Mindig akadnak olyanok, akik megszegik az élet alapjáraton lesújtó, kegyetlen döntéseit és rácáfolva az orvosok meglátására, azok diagnózisára, túlélik még a legrosszabb, leghalálosabb betegségeket is vagy felépülnek bármiből amiről előtte senki más. Így a legmagasabb értékkel illetett égési sérüléseket is egy két éves gyerek.
Az a baj, hogy aznap túlságosan is hitt abban, hogy ez  a gyakorlatilag még semmit nem élt parányi kis élet megmenekülhet. Felkészületlenül érte, hogy az ő jelenlétében érte a halál, noha volt egy furcsa megérzése, ami miatt ott maradt mellette azon az estén. Ezt viszont betudta annak, hogy nagyon sokat nyöszörgött szegény az éjjel, a családja pedig nem tudott bent lenni mellette biztosítási dolgok miatt... így az ő dolga volt az, hogy elücsörögjön mellette, hisz nem volt semmi dolga már aznap. Ott akart lenni mellette, figyelni minden életjelét, a monitorokat melyen szépen lassan kiegyenesedett az EKG vonala. Épp úgy, mint ma...
... azóta vasmarokkal kapaszkodik minden betegének életébe s mint arra képes, jól képzett orvos próbálja megmenteni őket, adott esetben visszahozni a szivárványhíd túlsó végéről. De mint azt a példa is mutatja, erre nem mindig van esélye és lehetősége. Csak egy orvos, nem mindenható aki bármit megtehet és megengedhet magának.
Ez a férfi talán még most is élne, ha nem kapott volna rossz szert a szívrohamára... ha Richard nem hibázik, ha a nővérek jobban odafigyelnek rá, akkor nem történt volna nagy baj, egyszerűen csak megpróbálták volna kiköszörülni a csorbát, hogy aztán áttolják a kardiológiára ahol megfelelő kezelésnek vetik alá, akár baypasst is kaphatott volna. Ha ő nem vonul félre pihenni egy kicsit, akkor talán ott lett volna a kezdetektől fogva a betegnél, és megtudta volna ítélni annak helyzetét, és akkor nem Richardnak kellett volna foglalkoznia vele, aki alapjáraton a gyerekosztályon szokott remekelni és nagy valószínűséggel nem sok szívrohammal találkozott élete során.
Azt persze aláírja a sok "ha" mellett, hogy ha ezek nem is tőle függtek és nem az ő hibája volt, attól még nem volt joga úgy nekimenni szerencsétlen srácnak, hogy talán agyrázkódásba torkollik a tettlegessége. Emiatt fel is jelentheti, noha biztos abban, hogy ez nem fog megtörténni tekintettel korai barátságuk megköttetésére. Ettől függetlenül mégis hibásnak, vétkesnek érzi magát azért, hogy engedte ilyen mértékben eluralkodni magán a fáradtságot, a félelmet és a fájdalmat, de leginkább a haragot és a gyűlöletet ami mint lelkileg, mint pedig fizikailag ostromolja szüntelenül. Holnap lesz ám megbeszélnivalója gyakorlatilag... mindenkivel, aki érintett a témában. Az is biztos, hogy jól seggbe lesz rugdosva, de most ez érdekli a legkevésbé. Nem érdekli a vezetőség, nem érdekli az, hogy őt fogják előállítani mint vétkes rezidenst. Egyszerűen csak túl akar lenni ezen, nem akar belenézni ma már senki szemébe úgy, hogy azok láthassák, mi zajlik benne. Mert ha valakinek a szeme mindent elmond, akkor az Haydené...
Ám ahogy a tetőn ácsorog, olyan kis momentumok is az eszébe jutnak, amit akkor vétett, mikor nem volt teljesen magánál, mikor az agya elgurult és faltörő kost akart csinálni a másik rezidensből. Most, mintha minden felelevenedne a fejében vagy videón játszanák le, látja ahogy elindul a remegő Richard felé és nemes egyszerűséggel úgy löki félre az útjából az ott ácsorgó, kétségbeesett Zoya apró testét, mintha súlytalansággal küzdene szegény. Nem is tudja, hogy miként lökte odébb, de akkor nem is érdekelte, még a csörömpölést se hallotta amivel a lány lelökött jó néhány műszert a kis kocsiról. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy Richardot meg kell leckéztetni, mert amekkora banális hibát vétett az nem megbocsájtható, orvos nem követhet ilyet és mert őt is kis híján agyonverték mikor annak idején nem tudta megmenteni az egyik betege életét, mert elkésett. Így ha jobban belegondolunk talán az ő sértettsége is előtérbe került, amit rajta akart levezetni. Nehogy már neki ne kelljen szenvednie, mikor ő éveken keresztül sínylődött! Talán az lebegett a szemei előtt, hogy majd Richard válla meglesz paskolva és azt mondogatják, "nem a te hibád". Na de akkor kié?!
Remegő ajkai kétségbeesetten, megfeszülten fogják közre a hatodik szál cigarettát is minek meggyújtva a végét máris hömpölygő füstfelhő emelkedik a magasba ezzel fátyolossá, ködössé varázsolva a levegőt maga körül. Szinte érzi ahogy a szíve vad, dübörgő dobogása elkezdi fojtogatni és, hogy az adrenalin ami eddig talpon tartotta most szépen lassan elkezd megszűnni, kiürülni a testéből. Tudta, hogy ez lesz... tudta, hogy nem lesz képes túl sokáig tartani magát, és már nem csak a fáradtság és a kimerültség, de a lelkiismeret furdalás és a harag miatt is fájni fog a feje.
A gyorsan váltogatott cigaretta szálak ellenére se képes arra, hogy kellőképpen lehiggadjon, ezt pedig a zihálása is jelzi ami lassan de biztosan elnyeli a főváros zaját... nem is hallja már a kocsik motorjának morajlását, azt ahogy a kerekek hozzáérnek a járdák padkájához, vagy nyögnek egyet egy-egy fekvőrendőrnél amint azt maguk mögött hagyják. Először még az se tűnik fel neki, hogy egy kétségbeesett, vékonyka hang szólítja meg, csak egy sugallat érkezik valahonnan így hátra fordul s megpillantja Zoya halál sápadt arcát minek köszönhetően az ő arckifejezése is megváltozik. Tudta, hogy nehéz lesz a szemébe nézni, vagy csak újra és újra áttanulmányozni az arcát. Tudja, hogy nagy hibát vétett és, hogy ezzel most valamit megszakított kettejük között. De egyszerűen nem tudta legyőzni azt az erőt ami akkor bombarobbanásként szakadt ki belőle.
Arckifejezése eltorzul... ajka széle megremeg s mintha a lány megjelenésével minden erő kimenne a lábából, előrehajol és megtámaszkodik a térdein, melyek olyan vadul remegnek, hogy félő, nem fogják túl sokáig állva tartani. Már csak az a kérdés, hogy melyik lesz az a pillanat, mikor mindent felad, és kétségbeesetten kuporodik össze a földön gyámoltalan, sebzett gyerek képében.
- Zoya, én... az előbbiért... - zihálja miközben hátra tántorodik s a kémény magas, téglázott falának veti a hátát. A cigarettát ezután már nem is emeli a szájához, csak hagyja, hogy a teste mellett lógatott kezében elégjen, majd ha már egész apróra zsugorodik, csak elejti azt mielőtt még megégetné a bőrét. Helyette a pár perccel ez előtti "fal merényletének áldozatául esett"kezébe temeti az arcát. Kézfeje halványlila árnyalatot kapott azóta, kézközépcsontjainak végei pedig véresen illegetik magukat ezzel is utalva arra, hogy jókora erővel öklözött bele abba a szerencsétlen falba.
-... sajnálom. Én nem tudom mi ütött belém, csak...  Istenem... nem akartalak bántani - sós könnyektől csillogó szemeit ismét Zoyára emeli és fogalma sincs, hogy miként és miért kérjen tőle bocsánatot. Azért amit tett vagy azért, amit nem tett?




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Nov. 21, 2015 6:42 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya



Ha bizonyos dolgok másképpen történnek, ha csak egy fél másodperccel csúszunk le valamiről, ha nem úgy történik velünk életünk egyik fontos momentumában valami, akkor megváltozik minden. Akkor most nem lennék ebben a helyzetben, nem lennék bizonytalan magamban, hogy valóban erre a pályára való vagyok? Nem érezném ennyire rettenetesen rosszul magam. Ha az életem első és legfontosabb szakaszában másképpen történik valami…ha az a hajó nem fut ki a papámmal…igaz akkor soha nem toppan be az életembe Martin…ha akkor egy kérdésről lemaradok a felvételin, amikor elfelejtettem odébb lapozni a feladatsorban, akkor kevesebb pontszámot kapok, és nem az orvosin kötök ki, hanem valami másik pályán. Talán nem is illene hozzám. Ha mindezek megtörténnek, akkor most nem lennék itt, egy ember halálát végignézve, aki gyakorlatilag egyetlen téves döntés áldozata lett. Szeretném elhitetni magammal, hogy azt a bizonyos téves döntést nem én hoztam meg…hogy nem azon a negyed órán múlt, amit azzal töltöttem, hogy egy fáradt embernek még engedtem egy kis pihenést. Nem akarom magamat hibáztatni azért, mert jól esett néznem őt ahogyan ott alszik nyugodtan, talán valami szépet álmodva. Azt hiszem ez volt az egyetlen önző momentum ebben az egészben. Ami a kezelőben történt, arra pedig még napok múlva sem fogok ésszerű magyarázatot találni, és azóta a pillanat óta, hogy a hátamat bevertem a kis műszeres kocsiba azzal igyekszem nyugtatni magam, hogy Hayden is emberből van. Hiába fogja vissza az indulatait, az érzéseit, előbb vagy utóbb telítődik velük és robbanni fog. Ismertem ilyen embereket, akik hozzá hasonlóan szinte soha nem fakadtak ki, nem volt egyetlen meggondolatlan cselekedetük sem, mindig próbáltak mindenkire tekintettel lenni. De van egy tűréshatár, eljön az a másodperc amikor már nem lehet tovább, amikor már ő sem képes mindent szó nélkül elfogadni. Féltem tőle, hogy ez be fog következni nála is, csak azt hiszem arra nem voltam felkészülve, hogy ez milyen formában és mikor fog megtörténni. Megijedtem tőle, nem tagadom, akkor, abban a pillanatban én féltem tőle. Mintha kivetkezett volna magából, mintha semmit nem látott volna, csak azt akit ő adott pillanatban a saját kudarca miatt érzett fájdalma közepette felelősnek érzett. Richard. Ismertem őt, mióta a kórházba kerültem a gyakornoki éveim kezdetén. Azon kevés rezidens közé tartozott, akik nem akartak belőlem gúnyt űzni, vagy éppen nem tartották megvetendőnek, hogy nem kedvelem a harsányabb társaságot. A gyerekosztályon találkoztam vele a legtöbbet, és nem gondolom, hogy mérhetetlenül romantikus lett volna, hogy az ölemben hurcolászott baba illatú textilpelenkák mögül hunyorogtam rá gyakorta. Kedvesnek tartottam, de olyannak, akivel szemben igyekeztem megtartani a három lépés távolságot. Úgy hírlett rettentően féltékeny barátnője van, az egyik infektológiás nővér, aki már azt sem nagyon szereti, ha Richard másik műszakban van mint ő. Tudtam róla, hogy a magánélete nem éppen a legremekebb, és azt is, hogy elég sokszor bocsátkoztak a lánnyal parázs vitákba az étkezőben. Persze próbálták a dolgot kulturáltan elintézni, de ez nem mindig sikerült. Szóval összességében megvolt neki is az a sok vacakság az életében, aminek következtében a tűréshatáron egyensúlyozva a legkritikusabb hibát vétette amit orvos csak véthet: rossz gyógyszert adott be a betegnek, ezzel a halálát okozva. Én azonban másképp láttam a helyzetet, de egyszerűen nem volt lehetőségem ezt higgadtan elmondani Haydennek ahogyan terveztem. Azt akartam, hogy valahogyan meggyőzöm, hogy jöjjön onnan ki velem, menjünk levegőzni, hagyjuk, hogy a többiek elrendezzék a dolgokat. De ott, abban a pillanatban amikor láttam miképpen önti el őt a harag, már csak a mozdulatot tudtam megtenni felé. Még reménykedtem, hogy végig tudom vinni, hogy erős vagyok, hogy igenis megcsinálom, le tudom csillapítani. De ő félresepert, odébb lökött és a saját nyekergő hangom sem jutott el hozzá. Azóta is próbálok ezzel a kettősséggel megbarátkozni, ami az eset kapcsán kialakult bennem vele kapcsolatosan. Nem azért amit velem tett, hanem az amit láttam belőle a kezelőben, ahogyan Richarddal bánt. Így soha nem bánunk senkivel, még akkor sem ha hibázik. Pontosan attól vagyunk emberek, hogy mérlegelünk, hogy tudjuk adott pillanatban mi a helyes, hogy mit kell tennünk. Ez nem mindig célravezető és gyakorta hozunk rossz döntéseket, de olyat soha nem szabad, amivel akarattal ártunk a másiknak, és Hayden ezt tette. Mit gondoltam? Ami folyamatosan ott keringett bennem….nem haragudtam rá, de olyan mértékű csalódottságot éreztem vele kapcsolatosan amit még soha senkivel. Nekem egy hónap elég volt, hogy felismerjem benne az értékeket, azt a tengernyi jóságot ami fölé emelte a többi rezidensnek…a többi férfinak. Én megláttam benne valamit, amit gyakorlatilag jobbnak láttam egy egyszerű, mosolygós álarc mögé rejteni, ahogyan Heather is javasolta, ahogyan Bessy is javasolta….én tényleg megpróbáltam, de amikor egyedül maradtam a saját gondolataimmal rá kellett döbbennem, hogy nem megy, hogy nem tudok tőle szabadulni. Ott járt a fejemben szüntelen, összezavart és nem tudtam rendesen és racionálisan gondolkodni. Beszélnem kellett róla valakivel, aki eddig is megértett, és azt hiszem az egyetlen olyan férfi az életemben, akinek hinni tudok, aki még sosem okozott csalódást és tudom, hogy soha nem is fog. Martin. Amikor meglátta a két kis lángrózsát csücsülni az arcomon valahányszor kiejtettem a nevét, a dús bajsza alatt ott táncolt a rá jellemző huncut vigyorgás, és azt mondta, hogy vééééégre. Végre mi? Végre beleszerettem valakibe. Igen? De hát egy hónapja…Martin azt mondta az idő nem számít, ahogyan az sem, hogy a másik éppen milyen lábbal kel fel, vagy mit csinál. Ha ugyanúgy tudok ránézni ahogyan előtte, ahogyan most és ahogyan később is. Persze nem hittem el, és egy ideig nem is akartam…ma azonban úgy oszlott az egész köddé, mintha soha nem létezett volna. Milyen érzés elveszíteni valamit, amit idáig kincsként őrizgettem? Nem tudom. Jelen pillanatban nem azt éreztem amiről Martinnak is beszéltem, nem azt….de ahogyan a tetőre haladtam fel Hayden után még valami eszembe jutott, amit mondott nekem. Hogy amikor történik valami nagyon rossz, olyan ami fájdalmasabb mindennél, és te ugyanúgy tudsz ránézni mint korábban, mintha nem változtatok volna meg, mintha ugyanazok lennétek, egyetlen kiragadott kis szeletében az időnek. Hogy nem elküldeni akarod, hanem megölelni, és elhitetni vele, hogy most már semmi baj nem lehet, mert átvészelitek, akkor mégsem változott meg semmi. Mégis fontos a számodra. Ugyanúgy, csak éppen most még fáj ami történt, ahogyan nekem is fájt, ahogyan minden bizonnyal neki is fájt. Mint tört szárnyú kis ázott madár találok rá végül, és alig tudok megszólalni. A keserűség áthatja az érzéseimet, nem tudok rá úgy nézni mint azelőtt, most még nem megy. Nekem ehhez idő kell. Nem tudom mi változott, hogy változott e valami, csak azt látom, hogy most nem arra van szüksége, hogy még én is a fejéhez vágjam mit tett, hogy tovább mélyítsem a bűntudatát. Elég csak ránéznem, elég, hogy az orromat megcsapja a tetőn kerengő cigaretta füstje, ahogyan látom a hajnali derengésben elvesző alakját. Nem tudnám őt bántani, nem tudnék rá haragudni soha…csak…csak most ez….a könnyeim a torkomat marják, nem tudok most a nevén kívül mást mondani, de talán nem kellene szégyellnem a könnyeimet, azok is hozzám tartoznak. No lám, a mindig mosolygós csupa vidám Zoyácskánál is el tud törni a mécses. Igen el….főleg ha percekkel korábban egy asszonynak kellett elmondanom, hogy a férje már soha többé nem tér hozzájuk vissza. Mintha éveket repültem volna vissza, talán anyát láttam, amikor közölték vele, hogy a férje egy bevetés során….négy hónapos terhes volt….és én egyke gyerek vagyok. Mégis az én anyukám erős volt, talpra állt, és felnevelt engem Martin segítségével. Nem volt tragikus gyerekkorom, nem keveredtem zűrökbe, és a nagyváros könnyűvérű alkoholmámoros világa sem volt képes magába szippantani. Erős és kitartó lány voltam mindig, most is annak kell lennem. Talán magam sem hittem soha, hogy én leszek a támaszték….hogy is volt a hasonlat a fáról és a széltől óvó támasztékáról? Én mindig azt gondoltam én vagyok a fa….de tévedtem. Hagyom, hogy beszéljen, hogy elmondja mi bántja, hogy mi az ami legelőször kibukik belőle. Nem az önsajnálat, nem magát félti, hanem másokat. Talán mégsem tévedtem vele kapcsolatosan. Talán tényleg másabb…több mint mások, az én szememben. Nem tudom. Jelen pillanatban egy összetört álmok között vergődő embert látok, és a bűnbánatot a szemében. Tétova mozdulatot teszek felé, és látom még ahogyan a cigaretta parázsa lebukik a betonra, ahol elhal. Léptem közben rátaposok.
– Hayden…-még mindig keresem a hangomat, de ha rekedt is, ha a sírás fojtogat akkor is ki kell mondanom amit gondolok. Valakinek meg kell próbálnia. Látom a szemében a könnyeket, amivel párhuzamosan én is visszanyelem a sajátjaimat, már amit tudok, mert egy része kibukik belőlem.
– Most ne foglalkozz ezzel…figyelj rám, jó? Most hazamegyünk. Dr Meron azt mondta haza kell mennünk. Kipihened magad és megbeszéljük, jó?- nem mondom neki, hogy semmi baj, mert tudja, hogy baj van, hazudni pedig nem fogok. Azt sem mondom, hogy nem fáj amit tett velem, mert fáj, de nem ez a legfontosabb. Majd….majd elmúlik. A fájdalom a hátamban nem vészes, bár gyaníthatóan nyomot hagyott az asztalka fém fogantyúja rajta, majd Heathert megkérem, hogy nézze meg. Elpillantok mellette és látom, ahogyan keleten a nap a horizontra leheli vörös csókját, mindjárt itt a reggel. Két nap szabadságunk lenne….két nap amire én annyira gyűjtöttem a bátorságot, hogy megmutatom neki a játszóteremet, a kis saját mesevilágomat. Ebből sem lesz már semmi. Ma biztosan nem és holnap sem. Talán majd egy másik alkalommal. Most más a fontos, haza kell jutnunk, és pihenni kell neki is és nekem is. Talán negyed óra amit még eltöltünk a tetőn, hogy aztán a lassan reggeli arany fényben burkolózó világot magunk mögött hagyjuk. És amikor fél óra múlva kitesz a házunk előtt Hayden és én az ajtóból még visszafordulok, hogy addig nézzek utána amíg az utca végén el nem kanyarodik  már nem fogom vissza a könnyeimet. Az ajtón belépve az éppen reggeli kávéját szürcsölgető Heather lép ki az előszobába és amikor meglát nem hisz a szemének.
– Mi történt Zoya?
– Semmi….minden…jajj Heather, minden.- és olyasmit csinálok amit egy év alatt én vele még soha. Zokogva borulok a nyakába és kulcsolom át, bújva mint egy kislány. Mindenki másképp dolgozza fel az első halálesetet orvosként, én még nem tudom hogyan fogom ezt megtenni.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:34 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Zoya - A hard night shift -
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Zoya and Hayden (SMS)
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» the night is dark and full of... - Lio & Gwen
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: