Szituáció(k)ból adódóan trágár szóhasználat, erőszakos cselekedetek, esetleg szexuális utalások előfordulhatnak.
Angie & Pete
I know you're dangerous, Magnetic hazordous, You should be tacted with a warning!
A falak félhomályba burkolóznak, én pedig nagyot ásítva törölgetem a poharakat a hosszú, fekete üveglappal fedett bárpult mögött. Tekintetem végigsiklik a jelenleg még csendes báron, a most sötéten ásítozó, tükröződő felületű színpadon, a krómszínű sztriptízrúdon, a magasított bárszékeken közvetlenül a színpadok előtt. Ide szoktak ülni azok, akik közvetlen közelből szeretnék élvezni a gyönyörűvé plasztikázott testű lányok bűbáját. Mélyet sóhajtok, majd zafír lélektükreim tovább vándorolnak, a kerek asztalokhoz, távolabb a színpadtól, és a körülöttük elhelyezkedő kényelmes, puha székekhez, majd a fal mentén elhelyezkedő krémszínű ülőalkalmatosságokkal ellátott boxokhoz, a köztük szorgosan, az utolsó simításokat végző lányokon, akik a pultot, az asztalokat takarítják le a hamarosan érkező nyitás előtt. Még nincsenek egészen az estéhez öltözve, nekik még van idejük felvenni az aprócska fellépő ruhákat, megcsinálni a hajukat, nekem a pultban több dolgot kell előkészítenem. Szépen meg van csinálva a hely, szó se róla, de maga amit képvisel...hát, azt hiszem, nem az én világom. Vállalhatatlanul magas, strasszokkal kirakott, üvegszerűen áttetsző tűsarkúm alatt dobog a magasított fapadló, ami épp eléggé kiemel a pult mögül, hogy selyemragyogású, arany szegélyű, fehér forrónadrágba bújtatott fenekem pont láthatóvá váljék a kéjsóvár tekintetek számára, mivel a fölötte lévő testre feszülő tejfehér ruhácska éppen áttetsző mivolta miatt, inkább kiemeli az öltözetet, semmint véd a kíváncsiskodók elől. Kebleim halmát is csak azért védi az áttetsző ruha helyett egy öltözékemhez illő bikini felső, mert a főnöknél kihízelegtem, hogy ha már a pultnál állok, igazán illetlenség volna elvonni a gyönyörű és számára sokkal több pénzt hozó táncoslányok elől a rivaldafényt, így végül belement, hogy viseljem. Gesztenyeszín hajam feltupírozva, loknikba rendezve, és csillámporosan, rosszullétig lakkozva rugózik a hátam közepéig érve, sminkem az éjszakai élethez megfelelően erőteljes és hangsúlyos. Szemem alatt a sötét karikákat legalább eltakarja a kilónyi smink. Nem is bánom, mivel már három napja ezen a rohadt helyen rostoklok. Három napja játszok kettős életet, amelyikben nappal nyomozó vagyok, tisztes állampolgár, vízummal és munkahellyel, míg éjjel átvedlek, és...illegális bevándorlónak adva ki magam, hamis papírokkal ebben a lebujban hagyom, hogy vadidegen pasasok, Ausztrália krémje, a legbefolyásosabb emberektől kezdve az utolsó lecsúszott suttyóig, aki csak ér, rajtam legeltesse a szemét, illetlenségeket, mocskos dolgokat mondjanak nekem, és ha kilépek a pult mögül, taperoljanak. Némelyik vendég egész jó fej, szó se róla, és szó ami szó, a borravaló igencsak magasra rúg. De azért nem egy leányálom. - Hé, orosz lány! Izé...Hogy az Istenbe hívnak már? ...Natasa, gyere már, segíts ezt levenni. - hallom meg a balom felől az ismerős hangot. A raktárból jön. A poharat letéve máris hátrasietek, már amennyire tudok ezekben a lehetetlen magas cipőkben, majd a sötét, gyéren megvilágított raktárhelyiségbe lépek, ahol máris szemem elé tárul, ahogy kolléganőm gazella teste nyújtózkodva próbálja eléri a legfelső polcról az egyik üveget. A lány, hosszú, platinaszőke hajú, plasztikázott mellű cicababa. Lehet vagy huszonhárom éves, a teste remekbe szabott, csokoládéra szoláriumoztatott bőre akár az olvasztott mogyorós csoki, combjai olyan hosszúak, akár a vonatfütty. Ruházata az enyémhez igencsak hasonlatos, csak az övé tűzpiros, és fekete színekben pompázik. Gyönyörű lány. Kontaktlencsétől kék szemeit rám villantja, én pedig türelmesen pillantok rá. - Én segít szíves...de...ööö...sok lépcső...öhm...letra, ott lenni melletted! - töröm az angolt, kifogásolhatatlan orosz akcentussal, majd mutatok felé, mire ő hosszú, extra csillámos rózsaszínre pingált körmeivel a polcrendszer szélébe kapaszkodva odanéz, és aztán fülsértő kacajjal rám villantja gyönyörű porcelán mosolyát. Látszik, ez a lány erre az életre született. - Ó, de kis butus vagyok! Tényleg! - vihog, én meg csak türelmesen sóhajtok, és visszamosolygok. Istenem, mit vétettem, hogy ez a sorsom? Aztán rájövök, hogy ez az utolsó este, amikor még a pult mögött dobálom a vizezett piát az ide érkező kéjsóvár pasiknak, amikor szemet hunyok a törvénytelenség felett. Az utolsó este, mikor nem rántom elő a jelvényem, és rontok a hátsó, függöny mögé rejtett kis helyiségekbe, kirángatva onnan azokat, akik öltáncnak, vagy magántáncnak álcázott, illegális szexuális szolgáltatás vásárolnak az itt jelen lévő lányoktól. Ma este már nem leszek gyanús senkinek, és remélem, hogy megtudok valamit. Remélem, sikerrel járok, és akkor végre még egy lépéssel közelebb kerülhetek ahhoz a célhoz, amit el akarok érni. Ezért pedig bármire képes vagyok. Szelíd mosollyal nyugtázom, hogy a bombatestű amazon immár feltalálja magát, és visszamegyek, hogy befejezzem a poharak törölgetését. A vádlim már hasogat, a bokám majd leszakad, ahogy lépkedek, és nagyon kell figyelnem, hogy le ne bukjak, hogy valójában minden szavukat értem. Nehéz, de kitartok. Muszáj, hogy kitartsak, mert... - Hé, pultoscica. - hallom meg hirtelen a Főnök hangját, épp, amikor kilépek a helyiségből, és látom, hogy már rám se nézve a kezében tartott felírótábláján a papírt nézegeti, kezében tollat táncoltatva. Magas, cingár pasas, fekete öltönyben, sötét ingben, nyakkendőben, a legelőkelőbb olasz öltönyszabászatból. Sötét haja a válláig ér, hátul szoros copfban van összefogva, és úgy le van nyalva, hogy vésővel kéne leszedni a fejéről a rengeteg zselét. Nyakában aranyláncon egy méretes kereszt lóg, rajta a megfeszített Jézussal. A képmutatás világbajnoka. - Igen, fónok? - kérdezem erősen megnyomva a nem megfelelő hangsúlyokat, ezzel idézve őshazám,a vadregényes, gyönyörű Oroszország erélyes, parancsolásra termett nyelvének akcentusát, és odasietek, majd megállva előtte rámosolygok. Undorító pasas, a gyomrom forog tőle. Nagy dzsigolónak hiszi magát, az egyik táncoslány, Crystal a nője, de persze mellette azért még felpróbálja az összes csajt, akit csak ér. Leplezetlenül mér végig. - Lenne egy kis változás. Nagy delegációt várunk ma estére, valami vágott szemű népség, vagy indiai, faszom se tudja. A lényeg, hogy az asztalok közül kiesik Stella, be kéne ugranod helyette. érted, amit mondok? Én értetlenséget szimulálva pislogok rá, mintha a fele mondanivalóját nem értettem volna. Türelmetlenül toppant. - Kurva bevándorló ribik. - sóhajt, majd lelassítva beszédét, még jobban artikulálva beszélni kezd. - Ma este nem csak a pultban leszel, hanem ha kell, kimész az asztalokhoz, kiszolgálsz, ha valaki táncot kér, a formás segged az ölébe nyomod, ha pedig privát szobát kér, oda is mész, mert Stella máshová megy, érted? A szívem megugrik a gondolatra is. Eddig védve voltam, a pult mögött nem érhettek el mocskos kezek. Eddig biztos voltam benne, hogy onnan tökéletesen tudom majd figyelni az egész termet, látni fogom, ha eljönnek azok, akikre vártam. - De á pult... - pislogok kicsit tanácstalanul, és reménykedem, hogy a pasi megenyhül. - Nem érdekel a pult, Svetlana. - förmed rám, én meg nem bírom már visszafogni magam. A francba is, veszélybe került az egész küldetésem. - Natasha. - válaszolom mogorván, és finoman megforgatom a szemeimet. Végtére is, épp ő adta nekem azt a felemelően fantáziadús nevet, amikor felvett, mondván, az általam "viselt" Olga névből már volt egy, és ilyen neveket általában a táncoslányok viselnek, nem a pultosok. - Szarok rá, tőlem aztán maga lehetsz Szűz Mária is. Kussolsz, és ugrassz, ha kiszolgálás kell az asztalok között, és ha téged kérnek, indulsz hátra a kuncsafttal, világos? - magasodik fölém, én meg mogorván húzom el a számat. - Nyet. Nyet. Én nem ezért jönni...- kezdeném a mérges, riadt ellenkezést, de mire észbe kapnék, jókora saller csattan az arcomon. A tenyér, amely eddig még nem igazán érintett, most olyan erővel borítja be bal orcámat, hogy a fogaim összekoccannak a számban, a csattanás hangja betölti a hatalmas, tágas teret, mindenki megáll. Vészjósló csend telepszik a bárra, én pedig meg is tántorodok a hirtelen jött ütéstől, és a járhatatlan magassarkúról majdnem leesvén a pultra is dőlök, hogy abban keressek kapaszkodót. Dühöm úgy önti el a lelkem, ahogy az átszakadt gát nyomán az özönvíz árasztja el a békés völgyet. Gyűlöletem felizzik, arckifejezésem híven tükrözi ezt, ahogy felé kapom a fejem. Arcom ég, tekintetem lángol, a bennem dolgozó erő követelné a revansot, vérét venné az arcátlan baromnak, aki élvetegen, széles vigyorral pillant le rám sárbarna szemeivel. Közelebb lép, ahogy lassan megpróbálok feltápászkodni, és fájó arcomat, sajgó állkapcsomat a tenyerébe szorítja. - Ó, te tüzes kis vadmacska. - hajol bele az arcomba, és leplezetlen lenézéssel mér végig. - Na ide figyelj, szovjet kurva, húzd vissza a kis karmaidat, ha velem beszélsz, mert legközelebb nem úszod meg ennyivel. Tudd, hol a helyed, világos? Ha azt mondom, felszolgálsz, ha kell, csinálod. Ha azt mondom, pultozol, csinálod, ha valakinek táncolnod kell, csinálod, szó nélkül, lelkesen. Ha azt mondom, hogy valakit le kell szopnod, csinálod, méghozzá olyan ügyesen, ahogy csak a formás kis szád bírja, ha azt mondom, szétdobod a lábad, és csődbe kefélsz valakit, akkor meg azt teszed. Ajánlom, hogy mindent úgy csinálj, hogy nekem is tetsszen, különben bajok lesznek. Világos? - kérdezi dühtől elfojtott hangon, majd ellöki az arcomat, hogy majdnem megfejelem a pult szélét. - Da, fónok. Én jó lenni. Ígérek. - bólintok engedelmesen, igyekezvén hitelesen játszani a szerepem, mire még egyszer végigmér, majd sanda vigyorral a képén finoman megpaskolja fájó, égő arcomat. - Eddig nem igazán tetszettél. De most már érdekelsz. Ha vége az éjszakának, veled kezdek, és betöröm a makacs, orosz kis segged. - vigyorog rám, kéjesen végignyalja a száját, majd miután fájdalmasan a fenekembe markol, faképnél hagy. A gyomrom bukfencet vet, legszívesebben izzó drótkefével sikálnám le magamról az érintésének nyomát, de csak megpróbálom visszanyerni az egyensúlyom. Feltápászkodok, a raktárból segítségemre siet a szőke lány. - Ne törődj vele, ilyen. - mormog, ahogy átkarolva segíteni próbál talpra állni. - Ha ma éjjel engedelmes leszel, akkor nem fog nagyon fájni, pár nap, és rád fog unni. Ne legyél túl jó, mert Crystal kikaparja a szemed. A sminked meg majd megigazítom, alig lehet majd látni. Járhattál volna rosszabbul is. - suttogja nekem a szőke démon, mire én csak felegyenesedve rá mosolygok. Milyen jószívű lány. Azt már tudom, hogy Crystal, a főműsorszám itt a sztár, és olyan, akár egy territóriumát védő buldog, ha arról van szó, de a csajok alapvetően segítenek egymásnak, egész jól megvannak. Persze, nyilván mindenkinek megvan a maga története, én pedig nem ítélkezem, de...tényleg, némelyik azért jobb sorsot érdemelne. - Kösz. Én nem lesz baj. - mondom, a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel, és megpaskolom a finoman puha, impozánsra manikűrözött kezeit. Aztán elengedem, menjen csak, én megvagyok. Elkomorulva, rettegve a közelgő éjszakától, a veszélybe került akciómat féltve, újra nekiállok a poharakat törölgetni. Elsötétült, leigázott tekintetemmel nem nézek a kintről engem néző lányokra. Szégyenkezve hajtom le a fejem. Az arcom még ég, a nyakam is sajog. A büszkeségem pedig fulladozva nyeli vissza a kikívánkozó szitkokat. Ó, ha tudná...egyetlen mozdulattal tudtam volna hatástalanítani. Egyetlen érintésemmel a poklot tudtam volna rászabadítani. Egy rúgás, és az életben többé nem áll fel neki a lompos. Egy mozdulat, és...megölhettem volna. Ha akarnám, csak egy telefon, és egy beszámoló, és bezárathatnám az egész kuplerájt, és őt súlyos évekre rács mögé juttathatnám. De nem tehettem. Nem tehetem. Hallgatnom kell. Nagyobb halra vadászok, ahhoz pedig csend kell, fegyelem, és precizitás. Csak még egy kicsit kell tűrnöm. Még egy kicsit kell játszanom az orosz bevándorlót, a kiszolgáltatott helyzetben lévő szerencsétlen lányt. Csak Alexért. Csak miatta. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy talán életem legszörnyűbb éjszakája vár rám, és csak a jó Isten a megmondhatója, épségben kijutok-e innen valaha. De ennyi áldozatot muszáj vállalnom. Hisz veszítenivalóm sincs. Már nincs.
*IN THE MIDDLE OF THE NIGHT*
A színpadokon, a rudaknál szebbnél szebb fiatal, ruganyos testű táncoslányok vonaglanak, a túlfűtött hangulatú, zsibongó helyiségben lassú, mély dübörgéssel szól a zene. Ritmusa a szívemig hatol, észrevétlen szítva a vérem, különös bűbája alá vonva tiszta és koncentrációra parancsolt elmém rezdüléseit. A dobhártyámat hasogatja, ahogy az asztalok között átvágva ezüstszín tálcán viszem ki műmosollyal az arcomon a rendelést egy többfős társasághoz. Két pohár whiskey, egy kör vodka, három tequila, és két kis tálkában sós perec pihen a lapos szállítóeszközön, amit ügyesen egyensúlyozok bal tenyeremen a kiszemelt társaság felé. Az ajtóban újabb és újabb vendégek tűnnek fel, kisebb-nagyobb társaságokban, javarészt férfiak, de persze ott vannak az elmaradhatatlan konzumhölgyek is. Arcomra vastag rétegnyi alapozó, púder és arcpirosító került, hogy eltüntesse az erőteljes ütés nyomát, amit alig pár órája kaptam. Undorodok saját magamtól, mégsem hagyok magamnak időt arra, hogy a saját lelki defektjeimmel foglalkozzak, vagy azzal, mennyire mélyre vagyok még képes süllyedni a saját küldetésem érdekében. Istenem, ha Leo és Alex most látna....Önbizalmam jelentősen lecsökkenve, de tettvágytól fűtötten csinálom a kiszolgálást, minden lehetőséget megragadva arra, hogy a vendégek sokasága között keressem azokat, akik a nyomozásomhoz köthetőek. Minden gyanús alakot, minden egymás közt pusmogó tagot bevizsgálok, gyakorlott szemeim a ráutaló magatartás jeleit keresi mindenkin, aki csak betér. Mintha tűt keresnék a szénakazalban. Az idő egyre fogy, az éjfélt már jócskán elütötte az óra, én pedig egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy döntést kelljen hoznom: vagy lelépek, és lemaradok a fogásról, vagy maradok, és a főnök esetleg idő előtt megpróbálja beváltani rajtam az ígéretét. Én pedig itt vagyok, lenge ruhában, leheletnyi felsőben, testem alig fedő forrónadrágban és bikini felsőben, védtelenül. Eddig szerencsésen megúsztam, senki nem kért tőlem sem táncot, sem pedig külön szolgáltatást a hátsó helyiségekben, amelyek ugyan a külső részekre homályos, sötétített üvegeken keresztül rálátást biztosítanak az egész tánctérre, az asztalokra, a kivilágított bárpultra, de kintről csak sziluetteket, elmosódó alakokat lehet látni, nem többet, így védve az ügyfelet, és a lányokat. Eddig nyugtom volt, sőt, valójában egész jó kis summát szedtem össze, mint borravalót. De tudom, hogy mindez csak a látszat, a nyugalom, csupán illúzió, amely bármikor elpárologhat, akár a köd. Hisz minden alkalommal, amikor kimentem egy asztalhoz, mosolyom mögött ott volt a rettegés, hogy valaki felajánl a haverjának, vagy hogy egy erőszakos, undorító, dagadt, középkorú gengszter majd hátracipeltet, és olyan kínoknak teszi ki a testem, amit már nem fogok szó nélkül tűrni, és ezzel veszélybe sodrom az életem, és egyúttal a kis magánakciómat is. De egyelőre még nem ajándékozott oda senkinek senki, még nem kívánták meg egyetlen porcikámat sem, és eltekintve attól, hogy néhányan időnként a fenekemre paskolnak, vagy megcirógatják a combom, a karom, egész nyugis minden. Emberek jönnek mennek, nagy a pörgés, a nyüzsgés, a hangulat emelkedett. Én meg...a siker ízére szomjazom, és remélem, hogy nem fulladok bele a pohárba.
A hozzászólást Angelica R. Washington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 16, 2015 10:52 pm-kor.
Vendég
Vendég
»Szer. Szept. 16, 2015 9:49 pm Keletkezett az írás
Stranger Strangers
A péntek az a nap, amelyet a legtöbb ember vár. Amikor a fejedben lévő kis szörnyeteg már alkoholra szomjazik, a májad porosan szólítja a rá zúduló etanol tömkelegét. Legalábbis a legtöbbeknél. Nekem általában a péntek azt jelenti, hogy holnap szombat, azaz ugyanúgy jövök dolgozni, és mondjuk a sürgősségin megmentem valaki életét. Most azonban… Tudatalattim még mindig nem vette le tógáját, a rothadó szőlőfürttel a kezében sóvárog az istennőmért, akit pontosan egy héttel ezelőtt láttam utoljára. Akaratlanul is megmozdított bennem valamit a zafírszemű szépség, tudatos figyelemelterelésem mellett is egész álló héten ő járt a fejemben. Ez őröltség, nem? Jamesszel kellene foglalkoznom, meg azzal, hogy rendbe hozzam az életét. Aztán el kellene neki mondanom, mi történt a múltban, és visszahúznom Seattle-be, mielőtt börtönbe csukják a megölésemért. És valamiért már nem lepődök meg, de önző disznó vagyok, így minduntalan csak a titokzatos, vízvezeték-szerelőre szoruló nőn jár az agyam. Az egyetlen furcsa tény ebben, hogy az egyébként állandóan idióta ötleteim ellen lévő, a küldetésem felé engem ostorral terelő tudatalattim egész héten csak feküdt a díványán és a felhőket bámulva ábrándozott valami olyanról, ami nem történt meg. És ami nem fog megtörténni – ugrik be a hervasztó gondolat. Igen, úgy hervasztó. Egy héttel ezelőtt nem kicsit volt rossz érzés elsétálni a nagyonnál is szűkebb gatyámban. És akármennyire is hihetetlen ez még a fejemben is, nem csak a fizikai örömök miatt érdeklődöm utána. Ugyan csak egy leselejtezhető kellék voltam számára, mégsem váltam trófeává. Mégsem… Nem „kockahas Pete”-et, és nem is a „szexi doki”-t látta bennem. Ez pedig kib*szottul felemelő érzés volt. Egész héten játszottam a műtétrablót, így nem az ő konyhájában csavaroztam a mosogató alját, hanem az egyik műtőben valamelyik páciensem csontjait. Kicsit véresebb, de mindenképpen gyönyörűbb meló, főképp, hogy kifogástalanul dolgozok. De mégis, minden siker ellenére sem tudtam elfelejteni hajának édes illatának, szájának eper ízét. Ugyan kiröhögtem magam, és az árus néni teljesen hülyének nézett, vettem egy fél kiló epret elrévülten, hogy aztán a kikötőben ülve ehessem meg bőrdzsekim magányában… Szánalmas… Na igen. Ez annyira gáz volt, hogy még az amúgy üveges szemmel előre meredő tudatalattim is visszatalált önmagához. Hurrá! Munkám végeztével tudom, hogy haza kellene mennem, de képtelen vagyok azt csinálni tovább, amit egész héten csináltam. Jamie előtt nem ábrándozhattam, így tökéletesen játszottam magamat; legjobb reményeim szerint bátyám nem vett észre rajtam semmit sem. Mert azért elég nehéz lenne kimagyaráznom. Mert szerelmesnek még látott, illetve cselekvésképtelennek sem. Furcsa lenne, hogyha a képéve vágnám, hogy „bocsi, de azért kell fájdítanom a tökeimet, mert Victoria jót játszott velük egyszer régen…” Csak ülök egymagam az öltözőben az éjszaka közepén – most végeztem egy műtéttel -, és azon gondolkozom, hogy hová mehetnék, amikor beugrik egy szó. Egy hete eszem elrablója két horgász beszélgetésére figyelt, és mivel még mindig orvos vagyok, és nem hülye, így én is hallgatóztam, ha már a padon nem fektethettem meg a drágát. A két fickó beszélgetéséből megmaradt egy bár neve: Porky’s. Újult mosollyal az arcomon lépek ki a kórházból, és autómban ülve nézem meg telefonomon, hogy hol is van az a bizonyos. Illetve hogy egyáltalán egy bárról van-e szó. Valamiért olyan bár neve van, nem tudom. Bár ha buzibár… Akkor nem megyek be, elég volt a múltkor lesmárolni az egyik kollégámat, történetesen Jamie barátját a kissé félresikerült kerti partin. Legnagyobb meglepetésemre a hely egy sztriptíz bár, már a főoldal képeitől is életre kelek ott lent. Na jó, kelj fel te mihaszna, istennő után sóvárgó dög! Szükségem lesz rád, megyünk egy d*gni! – szólok tudatalattimnak, majd elhajtok arra, amerre a GPS mondja.
Egyszerű utcai ruhában, farmerban és ingben lépek be az erotikus zenétől hangos épületbe, és már kint megcsap az alkohol és dohány bűzének elegye. Ugyan nem vetem meg a szeszt, de a dohányzásnak kimondottan ellene vagyok – józanul legalábbis. Szóval… Képmutató. Szemeimet az égnek emelem, ami miatt két fickó elég furcsán néz rám. És még hülye is vagy… Mérgesen vágom le magam az egyik szabad asztalhoz. Ugyan nem ülök túl közel a rudakon táncoló plasztik cicákhoz, a látvány innen sem rossz. A privát szobákhoz vezető ajtó nem sokkal mellőlem nyílik, kissé unottan nézek körbe. Bambulásomból egy hatalmas arany keresztet viselő öltönyös férfi ragad ki, aki lezselézett hajával maga a megtestesült pokoli szépség. - Uram, kérem, jól érzi magát? Rendelt már valamit? – hangja behízelgő, pontosan olyan aljas és minden hájjal megkent, mint a feje tetején hajnak nevetett csócsalék. Valószínűleg elég magas pozícióban lehet, mivel egy pillanatra többen is felénk pillantanak; így gátat szabok a nagy számnak, és nem vágom a képébe a rút igazságot. Pedig nagyon szeretném, ó, de mennyire! Viszont a tény, hogy valószínűleg negyed óráig néztem ki a fejemből értelmetlenül, és hogy emiatt idejött hozzám… Elég gáz, bármerről is vizsgálom. - Uhm, köszönöm, még nem rendeltem. Mindjárt indulok a pulthoz – nézek rá erőltetett mosollyal. Azonnal látom, hogy nem tetszik a fejem neki, hátra sem fordulva ordít egyet: - Svetlana! – hangja csattan, mintha csak a kutyához beszélne. Már most utálom, egy nőhöz sem beszélhetünk így. Türelmetlen várakozásában saját alkarján dobol ujjaival, majd magassarkú cipők koppanása hangzik fel háta mögül. - Ez az úr még nem ivott… - sziszegi félig hátra fordulva, a normálisnál sokkal jobban artikulálva. – Kérem uram, bocsásson meg nekünk… Nem idevalósi, nem beszéli a nyelvet túl jól… - És csak mondja és mondja, újra behízelgően. Bólintok egy határozottat, mire tüzes szemekkel fordul hátra, majd megy el a dolgára. Őszinte érdeklődéssel várom, hogy arrébb tolja végre az olasz öltönybe bújtatott seggét, aztán azt kívánom, hogy süllyedjek el a Föld legmélyére. Istennőm áll előttem majdnem meztelenül, tökéletes panorámát biztosítva. Szemeim elkerekednek, annyi gondolat és érzelem fut át az agyamon, melyeket képtelen vagyok feldolgozni. - Dupla whiskeyt. Jég nélkül – szólok kihúzott háttal, a levegőt visszatartva. Hangom rekedt, ránézésre kábé úgy festek, mint akinek szívrohama van. A karma, a szerelem és a vágy ribancok. De hogy melyik a legnagyobb… Óriások között hatalmas a vesztes is.
Vendég
Vendég
»Vas. Szept. 20, 2015 7:23 pm Keletkezett az írás
Szituáció(k)ból adódóan trágár szóhasználat, erőszakos cselekedetek, esetleg szexuális utalások előfordulhatnak.
Angie & Pete
I know you're dangerous, Magnetic hazordous, You should be tacted with a warning!
Az ezüstszín tálca hangosan csattan a kiszolgálópult fényesre sikált felületén, amikor a sokadik környi kiszolgálás után, s még ittlétem valódi okának sikertelensége miatt érzett kétségbeesésemben odavágom. Fájok. Mindenhol. Fáj a lábam, már tiszta vízhólyag és horzsolás, mert a cipő, bár nagyon csicsás, és igazán tutajos darab a férfiak számára, főleg ezzel a semmi kis ruhával, amit viselek, de mindennek mondható, csak épp kényelmesnek nem. Fáj a bokám, a vádlim, ugyanezen topán miatt, és minden lépésnél átkozom azt, aki divatba hozta. Egyik lábamra támaszkodva, sziszegve emelem fel fájó végtagom a kényelmetlen lábbeliben a bárpult szélénél állva, leheletnyi enyhülést hozva égő izmaimnak, túlterhelt, megkínzott bőrömnek. Végignézek a helyiségen, ahol az egyik szám után következik a másik, s ezzel egy újabb csere történik a színpadon, új lány ringatózik ki a krómozott rúd mellé hogy ledobálja magáról a flitteres textilt és minden női méltóságot némi aprópénzért. Most általánosságban véve mindenki ki van szolgálva, és rajtam kívül van még két pincérlány, akik ráadásul igaziak, szóval igazán lehet egy percnyi szünetem nekem is, így csak állok, és az új vendégek felé sem nézek. Sekély tengerkék szemeim réveteg pillantásával nézem a színpadon, művészi pontossággal mozgó, remekbe szabott idomokkal rendelkező, a plasztikai műtőben megszépült bárkirálynő táncát. Feszes bőre alatt húzódó izmainak játéka, tűzvörös hajának hullámzása a sejtelmes fényekben fürdő, ágyékot és vért tüzelő bár rúdján; testének tökéletes, csábító játéka mintha bűbája alá vonná minden jelen lévő férfi tudatát, s övéikkel együtt az enyémet is. Képtelenség abbahagyni a hullámzó, ringatózó, tekergő testének nézését, különleges figuráit, amit a rúdon ad elő. Egy perc erejéig hagyom, hogy elöntsön a keserűség és a bánat. A lány nagyon emlékeztet Monicára, akivel Denis megcsalt. Túlságosan is. Eszembe jut, hogy talán, ha én is átszabattam volna magam, ha nagyobb melleket csináltattam volna, vagy kicsit jobban odafigyeltem volna arra, hogy nőcisebb legyek, nem vágta volna gerincre a saját kanapémon azt a túlszoláriumozott, agyatlan libát. Vajon, ha többször lett volna rajtam valami szexis fehérnemű, mint kórházi kötés, akkor is megtörtént volna ez? Vagy kellett volna szülnöm neki egy gyereket? Szívembe súlyos kétségek férkőznek ismét, önbizalmam újra a béka popója alá csúszik. Aztán megrázom magam. A francba is, miért is hibáztatom magam? Hisz ami megtörtént, megtörtént. Már nem számít. És különben is, most nincs erre időm. Nem, ezt nem lehet. Nem ezért vagyok most itt. Tüzes tekintetem türelmetlen pillantással pásztázza a vendégeket, gyanús részletek után kutatva a mozdulatokban, pillantásokban, a környezetben. Nem akarom elszúrni, de úgy érzem, minden pillanatban messzebb kerülök attól, hogy valamit kiderítsek még ma. Úgy érzem, egyre jobban kísértem a sorsom, és viszem vásárra a bőröm, mikor lehet, hogy el sem jönnek azok, akikre számítok, akik miatt itt vagyok. Nem szabadna itt lennem, minden létező szabályt megszegek azzal, hogy a saját szakállamra dolgozok. Hisz a munkaszerződésemen még csak meg sem száradt a pecsét meg a tinta, és én máris magánakciókba kezdek? Mi van, ha rosszul sül el valami? Senki még csak nem is tudja, hogy itt vagyok. Senki nem tudja, hogy egy olyan ügyön dolgozok, amin egy másik nyomozó már elindult, és ha rájönnek...Istenemre, nem tudom, mit fognak csinálni velem. De nem érdekel, ha keresztre is feszítenek, ha ezzel elérem, amit akarok. Holtan látni azt, aki megölte a bátyám, és a megbízóját. Bármi áron. Gondolataimból a pultos lány őszinte, hangos sóhaja ébreszt. - Ó, te magasságos! Azt ott nekem, kérlek...- nyögi a fülembe, miközben elvonul mellettem. Lehelete a fülcimpám borzolja, apró keze vállam bőréhez érve lágyan simul rám, s ábrándködös, kék kontaktlencse mögé bújt tekintetében látom, képzeletében éppen nem én szerepelek a vágyai palettáján. Arra fordulok, amerre ő pillant, a vendégek közé, de a félhomályban, a jövés menésben nem látok semmi különöset, vagy kirívót. A színpadot még mindig ugyanaz a csodaszép szirén foglalja el, testének minden remekbe szabott mikromilliméterét férfi és női tekintetek sokasága falja, a közvetlenül a színpad előtt ülő férfiak közül egy igazán jól öltözött, alacsony, kopaszodó keleties vonásokkal rendelkező férfi egyenesen úgy néz rá, akárha valami Istennő lenne előtte. Úgy dobálja rá a bankókat, mintha csak őszi falevelek lennének. Nem érdekes, legalább neki már biztos kuncsaftja van éjszakára. Én meg csak örülök, ha megúszok egy ilyen kényszermenetet... Nem merek arra gondolni, mi várhat még ma éjjel rám, ha sokáig húzom az itt maradást. Így inkább tovább kutatom a tömeget, majd vállam fölött visszanézek a szőkeségre, aki fejével az egyik részleg felé int. - Nem láttad? Egy nagyon dögös, igazán ritka szép példány jött be az előbb. - csattan játékos türelmetlenséggel, majd ábrándozva vesz le egy whiskeys poharat a polcról. - Mindenre ami szent, simán elviselném, ha ma éjjel nem kéne pultoznom, és az a pasi szemet vetne rám...azt hiszem nem kéne megjátszanom a lelkesedést ha hátra akarna vinni egy kis mókázásra. Sőt, még grátiszt is adnék neki. - mosolyog kacéran, mire én is arra nézek. Próbálom kivenni, kire is gondolhat, de a tekintetem egy pillanat alatt akad meg valamin, ami ennél sokkal fontosabb. Két férfi beszélget az egyik asztalnál. Az egyikük tetoválásoktól tarkított keze unottan jár körbe a pohár szélén, miközben közel hajolva suttog a mellette ülő társának. Ebben nem lenne semmi gyanús az ég egy adta világon. Az viszont igen, hogy a másikról folyik a víz, és láthatóan nagyon-nagyon feszült és ideges. Kezével percenként törli le a homlokán gyöngyöző izzadtságot, és mivel egyik lányra sem néz, feltételezem, nem a felhevült testének vágyai miatt veri úgy a víz. Ők lennének azok? Óvatos pillantásokkal mérem végig őket, tetőtől talpig, és közben ignorálom a pultos lány további nyálcsorgatásátaz imént beérkezett jóképű vendégről. Ki a tökömet érdekli? Tőlem Vin Diesel, vagy Brad Pitt is besétálhatott volna ide, az sem izgatna. Csak nem feltűnően pislogok arrafelé, és észre is veszek valami érdekeset. Két szép, nagyjából egyforma aktatáskát egymás mellett az asztal alatt. A félhomályban nem tudok szájról olvasni, legnagyobb sajnálatomra, és messze is vannak ahhoz, hogy ezt megtegyem. Most először kívánom, hogy valaki, onnan, a környékükről épp engem szemeljen ki valamire. Hívjon oda, akarjon társalogni, vagy bérelje ki a seggem egy fél órás tapizásra, az sem nagyon érdekel, ha az ölébe kellene másznom egy nyolcvan éves fószernek, ha egy kicsit közelebb kerülhetnék a tűzfészekhez. Faképnél hagyom a pultost, és felkapok egy rongyot, hogy a nem messze lévő asztaltársasághoz menjek, és kedvesen mosolyogva letörölgessem az asztalukat, miközben óvatosan megfigyelem a kiszemeltjeimet. Órákon át tudnám ezt csinálni, de sajnos tudom, hogy túl feltűnő lenne. Nem, ez nem megoldás, így nem. Izgatottságom a tetőfokára hág, amikor észreveszem, hogy a tetovált pasas egy borítékot ad át a kissé reszkető, sápatag férfinek, akit láthatóan a rosszullét kerülget. Még mindig nem néznek egyik lányra sem, a sápadt, kopaszodó pasas előtt érintetlenül hever a pohár, amit valamelyik másik pincér vitt ki. Fejemben csak az zakatol, hogy oda akarok menni, ki akarom hallgatni őket, megszerezni bármilyen információt, amit csak megszerezhetek. Hosszú hónapok óta újra elfog az a fajta mámor, amit a sikeres vadászat felett szoktam érezni. Mint, amikor a kopó szagot fog, amikor a rendőrkutyát ráeresztik az elkövetőre, és az állkapcsa elroppantva az alkar csontjait, csattan. Nyomon vagyok, érzem, és a szívem ezres fordulatszámon pörögve dübörög a mellkasomban, miközben csillámosra lakkozott hajam néhány loknija a vállam fölött előre libben, ahogy az asztalt törölgetem. Megfeledkezem a lenge ruházatomról, megfeledkezem az inkognitómról, megfeledkezem mindenről, minden szabályról, utasításról, mindenről, amit tanultam. Végre itt vannak, egy lépésnyire, és elég lenne... A főnök hangja úgy repít vissza, mintha ostort vágnának végig a hátamon. Először fel sem fogom, hogy nekem szólt. Értetlenül bámulok jobbom felé. Ki a tököm az a Svetlana? De aztán gyorsan kapcsolok, és éhes, vérszomjas tekintetem elkapom ártatlanul a két gyanús pasasról. Talán az utolsó pillanatban léptem, és így nem fedezték fel, hogy tovább bámultam őket, mint szabadott volna. - Da, fónok? - lépek mögé, és már a hangjából, a túlzott artikulációjából érzem, hogy a nemrégen történt incidensünket nagyon nem felejtette el. Idegesen tipegek közelebb hozzá, és nézek rá, mit kívánhat tőlem, és nagyot nyelek. Talán most akarja behajtani rajtam az ígéretét? Az idegesség gombóccá gyűri a gyomrom. Nem lehet velem ekkora köcsög az élet, hogy épp most állít akadály elé, amikor történés van! Amikor meghallom azonban, hogy csak az egyik vendégnek kér kiszolgálást, megkönnyebbülök. Ugyan, még jól is jön, hisz ez az asztal még tökéletesebb rálátást biztosít azokra ott ketten. Mikor miattam szabadkozik a vendégnek, mondván, nem beszélem jól az ausztrál-angolt, csak megforgatom a szemem újra, persze figyelve arra, hogy ne vegye észre. Istenem, mekkora barom. Elég volt pár érthetetlen orosz szót elmotyogni, és máris benyelte, hogy épphogy csak meg tudom értetni magam. De mindegy, nekem csak kapóra jön. Amikor félre áll, hogy felvegyem a rendelést, mosolyt erőltetek arcomra, és fizetős tárcámból előhalászom a jegyzetfüzetem és egy ceruzát, majd felkészülvén a rendelésfelvételre felpillantok. A meglepetéstől a mosoly úgy hervad le az arcomról, mintha spaklival kaparták volna le rólam. Mégis...hogy a jó fenébe kerül ez ide? Azonnal felismerem a férfit, akinek megígértem, hogy soha többé nem fog látni. Akire igyekeztem nem gondolni. Akinek a csókja kísértett azóta is, hogy egy hete a parkban a karjaiba vetettem magam. Azt hittem, többé sose látom, erre éppen most, itt? Tudatom sikoltva ébreszt. Nem, most nem jöhetnek rá, hogy ismerem. Lebuknék. Őt meg veszélybe sodornám. Észreveszem rajta, hogy megismert ő is, mert úgy néz végig rajtam, mintha ott, akkor a parkban nem csak csókot váltottunk volna. De igyekszem visszanyerni lélekjelenlétem, s úgy tenni, mintha nem ismerném. - Szep estet, Uram. Mit hozhatok? - teszem fel a szokványos kérdést, orosz akcentusom erősen kiemelve, és a megkövetelt, csábost testtartást veszem fel. Pillanatnyilag megfeledkezem arról is, hogy micsoda kínokat élek át a cipők miatt, vagy, hogy mennyire vagyok fáradt, és...hogy miért is vagyok itt. Amikor leadja a rendelését, csak mosolyogva bólintok, majd elriszálok a pult felé, de közben a szívem majd kiugrik a helyéről. Sors, te átkozott ribi, micsoda kegyetlen tréfát űzöl velem? Miért kellett így intézned? A pulthoz lépve a szőkeségre pillantok, aki irigyen mosolyog le rám, majd néz a pasas felé. - Te mázlista, orosz ribi, nem hiszem el, hogy ekkora mákod van...- sóhajt. - Nem ertek teged. - ingatom a fejem, majd inkább folytatom. - Kerek egy dupla whiskey, jeg nelkul. És nekem egy tequila, tisztán. - mondom, mire rám pillant gyanúsan méregetve. - Hé, jól vagy, édes? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Talán ismered a pasit? Mert én még azt hiszem nem láttam itt... Csak megrázom a fejem, türelmetlenül, feszülten sóhajtok, miközben a pulton dobolok, majd tálcára pakolom amit kitöltött a kedves vendégnek. Mit mondjak? Hogy egy hete a kikötőknél megcsókoltam, és abba az egyetlen csókba majdnem belehaltam? Hogy azt hittem, a pillantásától a bugyim magától ugrik le rólam? Hogy megmentette az életem, pedig azt sem tudta, miről van szó, és most, hogy így látott, már biztos, hogy elkönyvelt valami olcsó kis lotyónak, aki pénzért bármire képes? - Nyet. Csak emlékeztet valakire. - mondom, mire ő még egyszer megnézi magának és az itallal kezd el foglalatoskodni. Míg az üvegpohárba csorgatja a jóféle whiskeyt, beszél. - Hidd el nekem, orosz, az a pasas érti a dolgát. Mindig csak a kezüket kell nézni. Amelyik hapsinak durva keze van, rövid ujjai, vagy tömzsi kézfeje, a mozdulatai pedig türelmetlenek, az egy barbár vadállat. De ha egy férfinek hosszú, finom ujjai vannak, a kézmozdulatai pedig nem kapkodóak...- mormog kéjesen, és alsó ajkába harapva álmodozva pillant a kiszemeltje felé. - És nézz csak rá. Azok a szemek, az a száj...az a széles mellkas, azok a szép, finom kezek...Szivi, az a pasas egy görög isten, az tuti. Az ilyet meg kell becsülni, ha betéved ide, mert ritka, mint a fehér holló. Vállam fölött óvatosan pillantok hátra, és egy pillanatig végigmérem, miközben a színpadon újabb szépség igyekszik elnyerni a közönség tetszését. Egyszerű farmer, póló, fölötte ing. A haja még mindig hosszú, és talán kicsit túl feszült, de attól még igazat kell adnom. Elismerem, tényleg nem csak a képzeletem spilázta túl a dolgokat. Valóban nagyon jóképű. Visszafordulok, és úgy teszek, mintha hinném is meg nem is. Elgondolkozok rajta, vajon mit kereshet itt? Ilyen helyekre jár? Onnan a parkból is egy ilyen helyre ment? Aztán elterelem a gondolatokat. Semmi közöm hozzá, és főleg nincs jogom ítélkezni felette. Főleg úgy, hogy az első mondat után belerángattam egy igen necces helyzetbe. Így megregulázom magam, és amikor elém is leteszi a szép szőkeség amit kértem, egy hajtásra lenyelem. Az ital marja a torkom, forrósága elönti a gyomrom, majd szétárad a testemben, én pedig hangosan vágom a pohárkát az asztalra. Megborzongok. Oké, gondolkodjunk tisztán. Itt van a pasas a parkból, és ha nem csalt meg a szemem, a feltételezhető elkövetők is nem messze ülnek tőle. Akkor, ott, történetesen fantasztikus alakítást nyújtott. Komolyan, Oscar-díj gyanús lehetett volna. Mi lenne, ha... Miközben mosolyom visszavarázsolom az arcomra, okos kis fejemben újabb ördögi terv kovácsolódik. Felkapom a tálcát, és odalibbenek hozzá. - Uram, parancsoljon. Egeszsegere. - teszem le elé a poharat, majd a füléhez hajolok, és belesuttogok, immár elhagyva az orosz akcentust. Parfümjének illata keveredik valami más, nagyon is ismerős odorral, de nem tudom hová tenni. Vonzó, annyi biztos. Halkan suttogok, hogy csak ő halhassa. - Kösz a múltkorit, de tényleg. Hálás vagyok, és tudom, hogy ez most így hirtelen jött, de...kérhetnék most is egy szívességet? A főnököm ki akar rúgni, mert...hát nem vagyok túl népszerű a pasik körében, nem rég kezdtem itt dolgozni. Nem akarsz kérni tőlem egy táncot? Nagyon kéne a meló, és esküszöm, ne fogod megbánni! - suttogom neki, miközben látom, hogy a főnök gyanúsan méreget, miért kacérkodok így a vendéggel, mikor egész este nem csináltam mást, mint kiszolgáltam. Szélesen elmosolyodok, majd felé kacsintok, és a pénz nemzetközi jelét mutatva az asztal alatt jelzem, nincs gáz, csak a pasas talán jól fizető vendég lehet. Ő pedig megnyugodva elfordul, és a kidobó emberhez kezd el beszélni, majd elmegy, feltételezem, azt mondta, figyeljen oda rám. Tekintetem lassan vándorol át a két gyanúsítottam felé. Még ott vannak, és amíg ott vannak, addig nekem nagyon itt kéne maradnom. Így elhajolok a fülétől,majd a két lába közé lépek, ha engedi, és karjaimat lassan a nyaka köré fonom, miközben előre hajolva a tekintetét kutatom. Istenem, ezért még a pokolra fogok jutni, az biztos. - Nos, mit szólsz? Egy kicsit táncolok neked itt, hogy a főnök lásson, aztán ha akarsz, elvihetsz hátra, és ott...ki tudja? Talán a Mennyországba repítelek. Persze, csak ha akarod! - búgom, és rákacsintok. - Amúgy, mit keresel itt, Szépfiú? - kérdezem, s próbálok nem túlzottan kíváncsiskodó lenni. Pedig érdekel, nagyon is, mit keres itt. Nem várja otthon valami dögös maca? Vagy csak kimenője van? Igyekszem nem kiesni a szerepemből, és kicsit megpróbálva motiválni, kecses, lassú mozdulatokkal ringani kezdek a vállára támaszkodva. Eszembe jut, amit a szőkeség mondott, és óhatatlanul téved a tekintetem a szájára. Nem mondott a csak hülyeséget. Amit a parkban kaptam tőle, az felülmúlta a legvadabb álmaimat is. Miért ne lehetne igaza? Végtére is, Ő a "szakértő" ebben a témában, nem? Szívem hevesen verdesi a mellkasom, az adrenalin szinte szétfeszíti az ereimet. Nagyon kéne, hogy most jól csináljam, mert talán ez lesz az utolsó esélyem, hogy megtudjak bármit is. Utálom magam, hogy képes vagyok megint ilyen aljas módon kihasználni. Hogy Ő mit fog rólam gondolni? Mit számít, bárminek is nézzen? Nekem már annyira mindegy...
Visszajön. Visszajön, pedig még el sem ment, nemde? HD minőségben, szélesvásznún nézhetem, még beszél is hozzám. Bár hogy mit… ÉÉÉÉBREEEESZTŐŐŐŐ, WOODWRAD!!! – ordít a tudatalattim, de semmi hatása. Lefagytam. Hiszen az előbb még itt volt! Hogy jöhetett vissza máris a whiskeyvel?! Mert én… Én el akartam rohanni. Én el akartam menni. Én utána akartam menni, és meg akartam dugni az egyik mosdóban… Én annyi minden akartam. Black Magic – szól a gúnyos kis hang, és egyet kell vele értenem. Ez a nő… Szerintem most lépett le a filmvászonról. Vagy ő Fekete Özvegy karakterének legújabb újjászületése. A való életben. Vagy álmodok? Tudja a franc… Pislogok kettőt, majd lehúzom a whiskeyt. Ne gondolkozz. Igyál. Majd jobb lesz. Mint a hetven éves öreganyád öt üveg után. Akkor már ő is jó. Eleget teszek tudatalattim kérésének. Bár hogy miért… Szerintem sürgősen vissza kellene mennem a kórházba, és reménykedni abban, hogy valamelyik neurós bent van. Még Washingtonnak is örülnék, meg a lovának, ami orvosokat akar kiherélni. Még az sem érdekelne, ha James az első sorból nézné végig, vagy ha anyám nézné végig az első sorból. Semmi sem érdekelne. Akármi jobb ennél, csak… Csak ne kelljen itt lennem. Gatyám már megint olyan szűk, hogy attól félek, a farkam elszorítja a combartériámat, aztán egy vérrög miatt perceken belül az asztalra dőlök, és ott döglök meg. Bár amilyen dögös az istennőm, még azt is el tudom róla képzelni, ahogyan egy beteg horror-pornó filmben haldokló testem felett áll és egy hajtűvel felvágja a mellkasom, hogy aztán puszta kézzel, körmeivel hasítsa fel szívemet és emelje ki a vérrögöt, miközben az éltető vörös folyadék a padlóra folyik, telis-tele A és B antigénekkel… Igen, 0-s vagyok. Helyes megállapítás. Arra ocsúdok fel, hogy fejemben elhangzott viccem határtalanul gyenge és gáz. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha az olasz öltönyös seggfej fogná a varázspálcáját, ráütne az idő hatalmas homokórájára, majd élvezne el elégedett fejjel. Black Magic. Hirtelen eljut agyamig az a pár szó, amik Afrodité száját elhagyták, mióta visszatért az asztalomhoz. Ráeszmélek, hogy ő valójában nem lehet felszolgáló itt. Hogy ő nem Svetlana és nincsen orosz akcentusa. Bár az még szexisebb volna… Leesik, hogy istennőm tényleg valami humanweapon, és minimum az FBI-nak dolgozik. És meg fogja szorongatni az amúgy is fájó tökeimet, ha nem segítek neki. Te jó ég, Woodward! Mibe keveredtél már megint?! – oktat ki a kis hang, de kurvára felbassza az agyamat. MÁR MEGINT?! – szólok vissza neki. Ilyen farokszaggató kínzásban még nem volt részem, baszd meg!
*Neuronok ezreinek apoptózisa, képzeletbeli pankrátor világbajnokság, temetés. A jó ízlés halála, és a modor mélyre való temetése a tudatalattival való beszélgetéskor. Cuki kismacskák, labrador kölykök és Black Magic. Közérdekű közleményünknek és a bejelentésnek vége.*
Mélyen, lehunyt szemmel szívom be illatát. Nem azért nem nyitom ki a szemeimet, mert nem akarom látni a rúdhoz lépő plasztik cicát. Ugyan ezért is, de nem ez az első ok. Kezeim rátalálnak derekának ívére, majd fürge ujjaim feljebb csúsznak egészen kulcscsontjához. Ívek. A női test ívekből áll. Közelebb húzom magamhoz, így arcom kebleivel köt életre szóló barátságot az elkövetkezendő percekben. Érezni akarom, ahogyan neki is tetszik az érintésem. Érzem, tudom, hogy ő nem idevaló, hogy nem ezt kellene csinálnia. Hogy megint egy Oscart érdemlő alakítást kellene nyújtanom, de… Nem megy. Kívánom, és olyan mértékben kívánom, hogy teljesen elvesztem az eszemet tőle. Afrodiziákumként hat rám, pozitív foto- és kemotaxist gyakorol rám. (Tudod, amikor a lepke megy a feromon után, vagy a fényre.) Éjjeli rovarnak érzem magam, ami lehetetlenül igyekszik közeledni a génjeibe kódolt minta alapján a fényforráshoz, majd csak akkor jön rá, hogy életének végét jelzi a neoncső, amikor már hozzáért. Az ölembe húzott nő az én Napom, én pedig Ikaruszként merészkedek egyre közelebb, hogy aztán a földre hullhassak. Hangja elbűvöl, megszólítása tovább kínoz. Ellen akarok állni, fel akarom kapni és kivinni a karjaimban az utcára. Akarom, hogy tiltakozzon, hogy rugdalózzon, hogy csináljon mindent ellenem. Hogy ne akarjon engem úgy, hogy kint lerakjam és ő üssön meg azonnal. Rá akarok rivallni, hogy mondja el, miért kellek neki megint, hogy miért kínoz, hogy ez miért nem lehet valós, hogy miért nem lehet igazi… Nagyon sok mindent akarok, de testem meghazudtol, én pedig elhúzva az utolsó gátat is, utat engedek özönvízként tóduló ösztöneimnek. Mert már semmi sem érdekel. Vadul szájon csókolom; finoman az ajkába harapok, majd nyelvemet hevesen, talán kissé durván dugom át az ő szájába. Kezeim lapockáján járnak ősi, rituálés táncot, megkezdve honfoglaló vándorútjukat dél felé, menet közben megkerülve a hegységet legalább kismilliószor, elidőzve a két kimagasló hegycsúcsnál éveknek tűnő másodpercekig. Már nem érdekel semmi sem. Azt csinál, ami akar. Akarom, hogy veszítse el a fejét, és figyeljen rám akarata ellenére is. Hogy ne a dolgát tegye, hanem én tegyem, khm rakjam meg őt. Úgy. Sokszor. Egymás után.
Vendég
Vendég
»Szer. Nov. 04, 2015 5:38 pm Keletkezett az írás
Angie & Pete
I know you're dangerous, Magnetic hazordous, You should be tacted with a warning!
A feladatom pofonegyszerű. Megfigyelni, információt gyűjteni, és lelépni, amilyen gyorsan csak lehet. Hiszen a lehetetlen magassarkúban tipegő, túlsminkelt, túl hajszobrászolt, túl parfümözött és nagyon is lengén öltözött bártáncosnő minden, csak nem az, aki én vagyok. Persze, szeretek csinosnak lenni, csak általában az efféle próbálkozásaim mindig csúfos kudarcba fulladtak. Így egy idő után letettem róla. Felveszem a magassarkút, általában azonban megoldom egy egyszerű nadrággal, és egy felsővel az öltözködésemet. Talán Denis is ezért ábrándult ki? Mert nem voltam eléggé cicababás, mint Monica? Nem tudom. Én egyszerűen csak azt érzem, hogy ez nagyon kívül esik az én világomból, én nem vagyok ez a csábító típus. Legalábbis azt hiszem. Most azonban ezt a szerepet kell játszanom. Alex megérdemli. Alex miatt bosszút kell állnom. Alexért kockáztatnom kell az életem, átgázolni munkatársakon, protokollon, szabályzaton, hogy azok, akik ezt tették vele, soha többé ne tehessenek meg hasonlót. Persze, a józan ész határán ott lebeg a belém ivódott, a részemmé lett hősi akarat, a világ jobbá tételének kíméletlen kényszeressége, de ezen túl erősebb a véres bosszúszomj, ami hosszú, éles karmaival folyvást lelkem sebeit tépkedi fel újra és újra. A whiskyvel visszatérve parkbéli áldozatomhoz ismét elönt az az érzés, ami akkor is. Meglepő, mennyire vonzónak és elérhetetlennek találom most is. Döbbenet. Mégsem figyelhetek az önző ösztöneimre. mert munkám van, és az ego és a kétségbeesés diktálta sürgetés hátrébb való, mint a feladat, amiért érkeztem. Információ kell, ha beledöglök is. A sötétségben villódzó fények egy új lány edzett idomait ölelik kéjsóváran. Az asztalok felől halk duruzsolásként ér el a beszéd, csilingelő kacajjal vegyített csábító csacsogás, az ügyfél igényeit busás jutalom ellenében kielégíteni vágyó plasztikcicák megjátszott bujasága. Gyomorforgató. Pláne annak fényében, hogy az itt töltött napjaim alatt volt módon betekintést nyerni a színfalak mögé. Tudom, hogy mindegyik lány, aki ebbe kerül...egy idő után meghal. Nem fizikailag. Lelkileg. Megtöri őket a tudat, hogy testüket ürítésre használják gusztustalan, gátlástalan férfiak, akik a nőkre használati tárgyként tekintenek. Nekik a tulajdon nejük is csak egy kirakati tárgy, státusz szimbólum. Minél dögösebb, minél szebb a csomagolás, minél üresebb a fej, minél alacsonyabb az önbecsülés, annál jobb. Csoda hát, ha nekik itt egyik maca épp olyan, mint a másik? Hisz csupán testek, mellek és kerekded hátsók, parfümtől és testápolótól illatozó bársonyos bőrök, dús, mesterségesen pótolt tincsek halmaza. Elgondolkozok, hogy a férfi, aki előttem úgy les rám, mintha szellemet látna, vajon épp így tekint-e a nőkre. Valószínűleg. Hiszen itt van, és nyilván nem hozzám jött. Gondolataim közt utat tör magának a feltételezéses, alternatívák sokasága. Nyomozó vagyok, már-már önkéntelenül futtatom le a lehetőségeket. Lehetséges, hogy felesége van, gyerekei. Hisz jóképű, magas, fizikai adottságairól sem feltételezek rosszat. Népszerű lehet. Talán elvette a középiskolai szerelmét, és mostanra jött rá a kapuzárási pánik.Bár túl fiatalnak látszik ahhoz, de ki tudja? Úgy tudom, elég sok férfi emiatt keresi a konzumhölgyek szolgálatait. Veszélytelenebb, és így valamelyest tisztább maradhat a lelkiismeretük, mintha szeretőt tartanának. Másik alternatívám szerint a pasas valami súlyos pszichózissal küzd, képtelen emberi kapcsolatok kialakítására, a testi kielégülést csak így tudja megszerezni, mert a csajozási kísérletei rendre kudarcot vallanak. Újabb gondolat menet mentén haladva egyszerűen csak megtört, csalódott szerelmes, aki így próbál túllendülni a szívfájdalmán. Vagy egyszerűen csak hétvége van, és unatkozott, egyik haverja sem ér rá, a nője elutazott Izlandra fókákat menteni, és kimenőt kapott, most büntetlenül rosszalkodhat a háta mögött. Nem tudom melyik lehet az igazság, vagy melyik a sok egyéb közül? De számítana egyáltalán? Lenne-e jelentősége annak, miért van itt és miért most? Hisz véletlenek vannak. Épp rosszkor volt rossz helyen legutóbb, s a sors furcsa fintoraként megint engem sodort az útjába. Hisz átok vagyok annak, aki csak él, nem? Az apám is megmondta. Az apám. Akinek halott vagyok, épp annyira, mint a bátyám. Akiért most ezt a hajtóvadászatot indítottam. Közelebb hajolok a pasashoz, akinek a nevét sem tudom, és mint egy démoni kísértő, megpróbálom ismét táncba hívni. Nem felel. Ügyelve rá, hogy ne keltsek feltűnést kérem a segítségét, persze anélkül, hogy elmondanám neki, valójában miért kellene azt a táncot kérnie. Hisz hogy mondhatnám? Mi van, ha bepánikol? Akár az egész lebujt lemészárolhatják, Isten a tudója, hányan vannak jelenleg is itt. Hazudok hát. De...ha figyelnék a testem jelzéseire, észrevennék valami érdekességet. Hogy most, az elmúlt napok alatt először, most nem viszolygok a gondolattól, hogy azt csináljam, amire felvettek az álcám kedvéért. Az ölébe mászok, combom fedetlen bőre nadrágjának anyagához simul, puha kezeim ingén keresztül a vállán pihennek, s már elhagyva azt a nevetséges orosz akcentust újra segítségéért esedezem, mint egy megtört, munkája iránt lojális és rajongó buta kis kéjnő. Figyelmem azonban nem ragadhat le itt. Míg suttogok neki, leheletem fülének bőrét cirógatja, tekintetem észrevétlen figyeli a másik asztalnál az eseményeket. Nem hallom őket. Csak hangfoszlányok érnek el hozzám. Amikor az előttem ülő szépfiú közelebb húz magához, mély sóhaj szakad fel mellkasomból. Megnyugszom kissé. Nem kérdez, nem beszél. Csak teszi ismét, amit kértem. Így míg keze felfedezőútra indul derekamon felfelé haladva lapockáim felé, mintha angyalszárnyakat keresne, finom bőre az enyémet cirógatja, elégedett, jóleső mosoly húzódik ajkaimra. Közelebb húzódok, és hagyom, hogy melleim halmával is ismeretséget kössön. Lehelete égető érzést hagy testem vékony fedőrétegén. Ez már nem játék. Nehezen koncentrálok, de megerőltetem magam. Ajkaim szépen pilngált ívei közül csábítóan gördülnek le a homályos ígéretek. Érzem izmainak feszült játékát, lélegzetének elakadását, és amennyire meglep, annyira tetszik is, hogy hatással vagyok rá, ahogy kétségtelenül hatással van rám. Eszembe jut a park, és ahogy először találkoztunk. Életem legjobb csókját kaptam akkor és ott. Az emlék hatására ajkaim fantomérzetként újraélik a forró, bizsergető, eper ízű érzést, s testem már az emlék hatására is beleremeg a kéjsóvár gyönyörbe. Ahogy kezei tovább siklanak, forróság önt el. Mégis, mi a fenét művel velem? Arcomra pír költözik, testem önálló életre kel a közelében. A félhomályban szerencsére ez nem szokatlan viselkedés egy férfitól, általában ilyenkor szokták a lányok előkészíteni a terepet a hátsó szobához, a magasabb fizetséghez. De ez most nem megjátszott, és én nem tudom, mit kéne tennem. Próbálok figyelni a két delikvensemre, de ahogy a keze felfedezi a testem, finoman és olyan szakértelemmel játszva az érzékeim húrjain, mintha világ életében tanulta volna, ahogy még a mézesheteink alatt a tulajdodon férjem sem...nagyon megnehezíti a dolgomat. Lélegzetem szapora, olykor elakad, szívem ritmusa egyenetlen és heves. - A St.Claire Hospitalban...három hét múlva... Ott lesz, igen...Nem lesz gond...vannak embereink, nyugi... A szavak beleégnek az agyamba, de már alig tudok koncentrálni. Testem lágy ringással, borzongással reagál az előttem ülő érintéseire, és lassan úgy érzem, elvesztem az eszem. S még koncentrálnék, szinte vért izzadok, hogy képes legyek higgadtnak maradni, mikor ilyen fontos, hogy figyeljek, hogy észrevétlen maradjak, mikor épp véget ér a szomszéd asztalnál a beszélgetés...de hirtelen olyan hevességgel rántja ajkaimat az övéhez, harap meg, majd hatol puha, nedves nyelve gyengéd erőszakkal a számba, hogy az elmémet eddig némileg a józan észnél tartott gát átszakad, és a tűz olyan erővel önti el a testem, mintha forró ólommal töltöttek volna fel. Döbbenten simulok hozzá, az ölébe, mellkasának feszítem magam, ahogy hátra feszítem a fejét, és viszonozom édes, tüzes csókját. Keze bűvös köröket ró rajtam, táncolva, kiszámíthatatlanul okozva apró, leheletnyi gyönyöringereket bennem. Megszűnik a külvilág. megszűnik létezni a bár, a táncosok, a vendégek, a két gyanúsított, de még a bosszú ígérete is. Megsüketülök, megvakulok, és éveknek tűnő másodpercekig vagyok foglya. Én, aki szabadabb vagyok mint egy szirti sas, most kalickában vagyok, megbéklyózva. És nem bánom. Erőszakkal szakítom ki magam a csókjából, két kezem széles vállaira simítom, s így távolodok el tőle. Arcmimikájából próbálok olvasni. Végigfutok állának ívén, szájának csábító halmán, dús hajának buja tincsein. Sosem tetszettek a hosszú hajú pasik. De ez az egy...ez kivételesen tetszik nekem. Tekintetét kutatom, látni akarom, mi járhat a fejében. Gondolataim nem tiszták. Csapzottak és megtépázottak. Én meztelennek érzem magam most előtte. Boszorkányság, én mondom. Hogy képes ezt művelni velem? Egyetlen érintése nyomán hogy szellemülhetek át egy teljesen más nővé? Egy nővé, aki élvezi azt, hogy nő?! Hogy hitetheti el velem, hogy kívánatos vagyok, amikor ez az érzés oly sok éve már kihalt belőlem? Kékségeim mélyén döbbenet, vágy, félelem és leigázottság ül. Ki ez a férfi, aki akár egy álruhás lovag, mindig megment, mindig segítségemre siet, mindig feltűnik, és sosem kérdez, sosem akar többet tudni, mint amit mondok, csak elfogadja, és teszi, amihez a legjobban ért. Célomhoz segít, s közben új, ismeretlen dimenziókba repít. Pedig még csak nem is tudja micsoda különleges képességgel bír. Ha más körülmények közt találkozunk, talán... - Ki vagy te? - kérdezem összeszűkült szemekkel, és megingatva a fejem halványan elmosolyodok. Költői kérdés. Nem érdekel, mert nem érdekelhet. Nem, mert úgyis elmegy, és úgyis kiderül, hogy egy szélhámos, épp, mint én, s ha mégsem, hát amint rólam tudja meg az igazság csak egy szeletét, menekülőre fogja. Hát nem érdekel. Mert veszélyt jelentek rá, hiszen átok vagyok. De most mégsem érzem magam annak. Hiszen...Újabb, apró diadalt arattam, és...és nem tudom ki ez a pasas. Nem tudom honnan jött, van-e gyereke, felesége, vagy egy magányos pszichopata, de csak hálával tartozhatok neki. Megint. Azt hiszem túl sok van már a rovásomon. Félek, mi lesz, ha törlesztenem kell. Elmém egy csapásra tér magához révületéből. St. Claire Hospital! Három hét múlva. Újra szájára hajolok, két kezembe fogom arcát, és heves, vad, fájdalmas csókkal búcsúzom tőle. Ölem izzik még mindig, és többet akar. Combom megfeszülve nyomja hozzá csípőmet az övéhez, észrevétlen presszionálva férfiasságát, ösztönösen ingerelve a maradásra. A lélek összezuhan, a szív, amely titkon nagyon is szeretni vágyna, újfent megreped. Kívánom. Izgat, ez az igazság. Nem csak a teste, a kinézete miatt. Azokban a különleges zöld szemekben van valami megfoghatatlan erő, energia, valami különleges csillogás, amitől nem tudok szabadulni. De félek, ez a srác nem azért jött, amit én nyújtani tudnék számára. A józan ész megálljt parancsol, addig, amíg lehet. - Kösz ismét, ha legközelebb találkozunk, törlesztek. A táncot majd a következőnek fizetheted. - csókolom a szájára, majd elengedem, és rákacsintok. Szám sarkában csalárd mosolygás. Nem kell látnia, hogy zuhanok össze megint. Abban a pillanatban, amikor egy másik, hivatásos öltáncos lány halad el mellettünk, megfogom a szép cicababa karját. - Ez az úr akarni tancot tóled...- szólok neki, majd egy pillanat alatt ugrok ki a szépfiú öléből, s nyomom a helyemre a csinos vöröset, s illanok el a félhomályban, az emberek között a hátsó raktárak felé. Már nincs dolgom itt, s minél előbb lépek meg, annál jobb. Még az előtt cselekednem kell, hogy a főnök visszaér, mert félő, hogy akkor ezt az édes bizsergést elrontja a viszolygás, ahogy behajtja rajtam a nekem tett ígéretét. A pulthoz érve a nagy darab ajtónálló erősen rászorít a karomra. - Hé, orosz ribanc, nem kérted el a pénzt a táncért? - mérgesen pislant rám, érzem rajta, ő sem lacafacázna, ha le kéne kevernie egy párat. - Nem tetszettem. Majd neki fizet a...vendeg. - morgom, és a szépfiú ölén tekergő vörösre bökök. Szívem kicsit belesajdul a látványba, de elfordulok. Nem számít. nem számíthat. Küldetésem van. Ölem fájdalmasan kívánkozik vissza, jobban, mélyebben bele akar menni a játékba. De nem lehet. - Olyan nincs szivi, akkor te bénáztad el, fizesd ki te. - morran rám kérlelhetetlenül, én csak bólintok. Annyira nem érdekel már ez. Kiszolgáló tárcámból előveszem a külön tartott borravalót, és a kezébe nyomom. - Tessek. Eleg lesz? - töröm a nyelvet neki, mire megnézi a bankókat, majd zsebébe vágja, és elvigyorodik. -Te vagy a legbénább ribi, akit valaha életemben láttam. Pedig nem vagy rusnya, a tested is jó, de a pasikkal...öcsém, nem értem hogy vagy még életben. - vihog, majd elenged és már nem foglalkozik velem. Zavartan túrok a hajamba. Az első tincseknél elakadok a kilónyi lakktól, mérgesen rántom ki az ujjaim. Nem tudom mitől lettem mérges. A pénz miatt? Ugyan, ezért az érzésért boldogan fizettem volna többet is. Az elszalasztott emberekért, akiket megfigyeltem? Nem, megint többet tudtam meg, haladok, nem vagyok elégedetlen. Nem értem miért lettem hirtelen ilyen feldúlt. Futó pillantást vetek a hátam mögé, majd nem törődve azzal, ki merre jár és mit csinál, elkomorult ábrázattal lépek a "Service" feiratú lengőajtó mögé. Ott villámsebességgel rúgom le magamról az üvegtalpú kínzóeszközt, amit itt cipőnek csúfolnak, majd tépem le magamról a falatnyi, áttetsző munkaruhát. Az aranyszínű bikiniben állva dühösen, kétségbeesetten szorítom vissza a kitörni készülő könnyeket. A francba is, nem sajnálhatok egy pasast, akit egyszer láttam életemben. - Szedd össze magad, Angie! Ez nem te vagy! Hagyd abba a nyavalygást, az Isten szerelmére, csak egy csók volt! - dühöngöm magamnak, s gondolatban lekeverek egy maflást a tulajdon arcomnak. Mélyet sóhajtok, kieresztem a gőzt lehunyt szemeim előtt még egyszer felidézem az átélt megmagyarázhatatlanul varázsos percet, aztán a szekrényembe nyúlok, s felkapom a szoknyát és a nagyon mélyen kivágott felsőt, majd a térd alá érő fekete csizmát. Aztán az ajtó felé indulva kapom fel a táskámat, majd a főnök irodájába sietek. A kiszolgáló pénztárcát, amiben a vendégektől beszedett pénzek vannak, a főnök íróasztalára dobom, majd írok egy cetlit, azzal, hogy felmondok, aztán a pénzes kazettához sétálok, és a tetejére vágott keskeny lyukon át bepréselem azt. Biztonsági megoldás, ha valakinél túl sok kp van, az így adhatja le, de kivenni senki nem tud, aki nem tudja a széf kódját. Aztán magamra kapom a kabátomat, és a hátsó ajtón kiviharzok az éjszakába, magam mögött hagyom a bárt, a mocskot, a sötét titkokat. Leonard háza felé tartok, sűrűn kapkodom a lábaimat. A francba is. Miért ilyen nehéz ez az egész? Denis hogy tudott olyan könnyedén túllendülni a dolgainkon? Hogy tud bárki olyan könnyedén engedni a démoni csábításnak? Nehéz szívvel lépkedek a kihalt utcán az első buszmegállóig. A hirdetőtáblán tamponreklám virít díszkivilágításba helyezve a nők átkozott napjait, emlékeztetve őket Éva anyánk legnagyobb bűnére. Morcosan kapcsolom össze a kabátomat magamon. Az első buszra várok, ami elvisz a hazafelé eső első buszmegállóig, hogy hazaérve aludjak egy órát, majd felkeljek, intravénásan bekössek magamnak egy liter kávét, és ismét a nyomozóirodában kössek ki. Már, ha tudok majd aludni ezek után. Gondolataim közt egyfolytában a srác jár. Az a szép szemű, hosszú, kócos hajú ficsúr, aki ismeretlenül is beette magát a gondolataim közé csupán a csókjának édes, bűnös ízével. Vajon látom még valaha? Hirtelen megáll előttem a busz, és sziszegve nyílik ki az ajtaja. Felpattanok, és felszállok rá, majd leülök az egyik ülésre. Fáj a lábam, az arcom, ahol megütöttek, és az egész testem kielégületlenségtől szenved. Ölem még mindig lüktet, mellem még feszül, bőrömön érzem az érintésének minden nyomát. Kibámulva az ablakon ajkamba harapok sóvárogva, s mikor a lámpák fényében visszatükröződő arcom meglátom az ablaküvegről tükröződni, döbbentem ismerem fel, hogy mosolygok és csillog a szemem. Bolond vagyok. Megbolondultam. Megrázom magam, s emlékeztetem, hogy nem szabad, nekem dolgom van. Kb. két hetem van, hogy Leonardot rávegyem, hogy vigyen be a St. Clairebe valahogy. Pár napig kell megtűrnie, amíg közelebb jutok ahhoz, hogy megtudjak valamit, de addig is egyéb irányokat is meg kell vizsgálnom, hisz nem ez az egyetlen alternatíva, amit eddig felvázoltam. A műsor folytatódik. S a fináléban táncot jár majd a bosszú és a halál. Vagy az övék. Vagy az enyém....
Meztelen combjai melege tovább táplálja az amúgy is ezer fokon forró véremet, elképesztő keménységet biztosítva ott lenn. Szerintem… A keménységi skálán lassan megütöm a gyémánt szintjét ha ez így folytatódik; és majd istennőmet elém rakva fognak a farkammal gyűrűnek valót vagdosni kisebb darabokra… Beteg állat! Akár akarja ezt ő is, akár nem; teste az életéért küzdve, sikítva ordítja az igent. Maga a tudat, hogy ennyire kíván engem ő is… Részegítőbb még annál a forróságnál is, amely az erotikával és vággyal fűszerezve özönlik ki belőle.
Indulataimat heves csókba fojtom, teste enyémhez feszül, nyakát kecses ívben dőlti hátrébb, ahogyan egy teljesen más anyagi síkon fonódunk eggyé. Végtelennek tűnő másodpercekig lebegünk, úszunk együtt az eufóriában, miközben a környezetünk teljesen megszűnik létezni. Egybeforradva, a párzási táncot azon a másik síkon, a genetikai kódolás által örömmel, vihogva eljárva, boldogabb vagyok, mint valaha életemben voltam. Még Jamie sem érdekel, se Victoria, se semmi, mert Afrodité az ölembe simulva kecsegtet csalfán, majd megy bele a tündöklő ragyogásba. Együtt kerülünk arra a más helyre, együtt szállunk pörögve, spirálisan felfelé a végtelen semmibe, az idő végtelen tengerébe. A Pokol tüze emészt fel minket, ennek forrósága gyúr egy testté, míg… Vége. Pont olyan gyorsan, ahogy kezdődött.
Nem fogom fel, hogy rám néz. Nem fogom fel, hogy beszél hozzám, még az sem esik le, hogy egy vörös hajú cicababa ül az ölemben. Bensőm egy része azon a másik helyen maradt, és egyszerűen képtelen visszatérni onnan. Egyszerűen képtelen vagyok meglátni a rám kacsintó nőt, egészen addig a pillanatig, amíg hozzám nem ér. Érintése olyan, akár az áramütés; gyilkos karmaival ránt fel egyetlen mozdulattal az eufóriából a való világra. Rosszabb a gyantázásnál is. De tényleg. Soha, egyetlen férfi se próbálja ki, még fogadásból sem, a hülye testvére legnagyobb örömére. Az zafírtól idegen, barna szemekbe nézek, majd a kelleténél sokkal durvábban lököm el magamtól a nőt. Nem akarok hozzáérni, undorodom tőle úgy, ahogyan még egyetlen nőtől sem undorodtam sohasem. Durván lököm le magamról majd ugrok fel és nézek körbe az időközben nagyon is zsúfolttá váló helységben. Sehol... Szemeim a zafír ragyogó kékjét keresik, de helyette csak mindenhol csillogó ezüstöt és aranyat látnak. Tökéletes, agyonplasztikázott női testek vesznek körbe és véres karmaikkal akarnak belém vájni. Fejvesztve rohanok az ajtó irányába, amikor egy súlyos kar faágként állít meg. Fejem a földnek csapódik, és hiába próbálok felkelni, a mellkasomon lévő tonnás nyomás a padlón tart. Ordítanak velem, miközben a vöröske feltápászkodik a pad alól, ahová miattam esett be… Te jó ég, mit tettem... Durva kezek rántanak fel a földről, majdnem annyira hirtelen, mint ahogyan az eufóriából rántott ki az előtt a másik nő érintése. Fröcsögő nyál tódul az arcomba, annak az öltönyös buzinak a szájából, akit én… Nem csak akarok, hanem jól orrba is vágok, pontosan úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Az lenyalt hajú rohadék orrának vére rám fröccsen, majd szinte azonnal csatlakozik ehhez a sajátom; súlyos öklök találkoznak arcommal.
A földön hasalok a bár előtt, az ajtó bevágódik mögöttem. Kidobtak, durván, mint ahogyan a macskát szarni szokás. Megvertek, elestem, és fáj. Fáj minden, de a legjobban az, hogy ott hagyott. Hogy Ő hagyott ott. Hogy egy pillanatra elhittem, ő is akarja. Hogy a mennyországig repített, majd dobott ki a gépből ejtőernyő nélkül. Fejem oldalra fordítva nyugszik az aszfalton, orrom vére arcomon végigfolyva gyűlik az érdes anyagon. Pislogok, majd tudom, hogy képzelődök. Mert nem lehet ott. Mert nem lehet, hogy ő az, aki másodpercek múlva kifordul a főutcára. Mert nem tűnhet el a szemem elől még egyszer. Ezer közül is felismerném kidolgozott, nőies alakját; még akkor is ki tudnám választani, hogyha a főúti utcai lámpák fénye nem vonná aranyos körbe alakját, hogyha tényleg csak a sziluettjét látnám, mert túl sötét lenne a többihez. Felkelek, majd elindulok. Először lassan, majd egy Ferrarit megszégyenítő módon gyorsulok fel. Rohanok, ahogyan csak tudok, miközben ő már régen elfordult…
Kiérek a főútra, lihegve fékezek le; és az utolsó dolog, amit istennőmből látok, az a hosszú, karcsú, izmos lába, melyet maga után húz be egy véget jelentő helyre. A busz szörnyetegként nyeli el, majd indul el, mielőtt megmozdulhatnék. Mielőtt egyáltalán kinyithatnám a számat. Késő éjjel, egy sztriptíz bárhoz vezető utca főútra való torkollásánál rogyok térdre az út közepén, majd temetem arcomat kezeimbe, hogy sós könnyeim végeláthatatlan özönvizével hígítsam fel az arcomra száradt vért.
//Imádás! Várom a mielőbbi folytatást, Drágaaaaaaaaaaaaaaa! *-* //
Kezdőlap 
szószám: 2214