Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
I just want to protect you...
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Csüt. Nov. 12, 2015 6:12 pm Keletkezett az írás



you will forgive me,
because I just want to protect you...
A nap elején még nem gondoltam volna, hogy ezen a szórakozóhelyen fogok kikötni estére, de ki tudna ellenállni egy csajozós estének Simonnal. Én biztos nem, és ami azt illeti, elég jó estém is volt, de Simon szokásához híven itt hagyott a búsba, lelépett gondolom valami nővel. Ez nem is lenne probléma, csupán annyi a bibi, hogy nincs mivel hazamennem, és mint tudjuk, a taxi nálam kilőve. Gondolataimba merülve iszom meg az utolsó kortyokat a poharamból, mikor kizökkent egy női hang.
- Helló Doktor Úr, mit keres maga errefelé? Csaknem engem? Hát van egy jó hírem, megtalált. – mosolyodik el, és ettől a dumától, mindjárt fel is fordulok. Rosalynn Winter mindig is rámenős betegem volt, és mindig is menekültem előle. Egyszerűen nem tetszik, mint nő. Rusnya. Még jó pár pohár alkohol után sem szépül meg, pedig a mai este folyamán már jó pár lecsúszott a torkomon.  Inkább úgy teszek, mintha észre sem venném, ám ő nem nagyon akarja feladni.
- Na, Dr. Graham, ne legyen már ilyen ünneprontó. Feldobom a kedvét, ha szeretné, hívok egy taxit, és felmehetünk hozzám. – Szemeimet forgatom a nyájas hangja hallatán, és legszívesebben elhánynám magam itt helyben. Még hogy felmenni hozzá? Még mit nem!
- Tudja Rose, párkapcsolatban élek. Bármily hihetetlen, de most fel is hívom a barátnőmet, hogy jöjjön értem. – mosolyodom el, mintha kedves lennék, és el is indulok kifelé, ahol kevésbé nagy a zaj. Ahogy kiérek a levegőre, mélyet lélegzem, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Kicsit szédelgek, azt hiszem, valamennyivel többet ittam a kelleténél. Ácsorogva csak azt veszem észre, hogy Rosalynn újabb próbálkozást vet be.
- A picsába, nem érti, hogy nem akarok semmit magától? És most pedig… felhívom a barátnőmet. A helyében nem lennék itt, mire ideér, mert elég bosszús lesz. – mondok ennyit, és elő is kapom a telefonom, tárcsázva Emmát. Szolgálatban kell lennie, ugyanis a motorom még mindig a javítónál van azóta, mióta sikerült összetörnie.
- Haló?! Sziiia Drágám, gyere értem a Black Barba, mert ha nem érsz ide perceken belül, itt erőszakolnak meg, és azt hiszem, ezt nem szeretnéd. Ugye, nem szeretnéd? Várlak, csók. – És már ki is nyomtam a telefont, meg sem várva a választ a másik oldalról. Valószínűleg Emma most totál idiótának néz, de igazából nagy ívben le is szarom, csak jöjjön értem, és vigyen haza. Semmi más vágyam nincs mára, csak hogy hazaérjek és lefeküdjek aludni.
Arrébb sétálok ki egészen az út széléig, és fék percenként hátranézek, hogy az az idióta nő nem jön-e utánam. Már nem győzném lerázni.
Várok, de Emma sehol. Előkapom újra a telefonom, és pötyögök neki egy sms-t a következő szöveggel: „Nem mrlek felhívni, mert ha veuetsz, még a végén mé egy balestet okozol. :D De… hol a francban vagy mr?” Elküldöm kissé keszekuszán, de így sikerül, majd leülök az egyik padra, ami azoknak lett kialakítva, akik kijönnek a bárból, és nem jutnak messzebbre, vagy arra, hogy a szerelmesek itt nyáladzhassanak. Kezdek türelmetlen lenni, és Emma még mindig sehol. Ha nem jön, kinyírom, és gondoskodni fogok arról, hogy az elkövetkezendő néhány év ne legyen neki egyszerű a kórházban… Már ha megéli egyáltalán. Sajnálom a lányt és éppen azért nem mondtam el neki a teljes igazságot, mert nem szeretném, ha feladná. Így pedig nincs mit feladni, sokkal egyszerűbb az egész szitu…
note: ---- | tag: emma (: | music: click




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 16, 2015 1:26 pm Keletkezett az írás





Emma & Nathan





Az önpusztítás fogalma nálam egészen új értelmet nyert az elmúlt napokban. Két nappal ezelőtt, pontosan csütörtökön este már nem bírtam tovább, és bármilyen fura, de a saját ügyem végére akartam járni. Szartam már bele, hogy mit mond dr. Graham, és a többi szarházi. Beteg vagyok, vagy nem? A szívverésem és a vérnyomásom egy hete olyan szinten ingadozó, hogy a gyógyszerek ellenére sem érzem a javulást, és ez már nem egy sima elváltozás lesz. A megérzéseim sohasem hazudtak még, tehát betörtem a Szívdöglesztő irodájába. Nem vagyok büszke rá, de akkor még nem tudtam, hogy mit fogok ott találni. A nevemre nem is volt olyan nehéz rábukkanni a fiókja mélyén. A többitől eltérően az enyémet elzárta, és gondosan ügyelt arra, hogy olyanok kezébe ne kerüljön, akik értenek is hozzá, mint például én. A szoba csendjében ültem le a bőr ülőalkalmatosságra, és láttam neki a tényfeltárásnak. A sorok között haladva az agyam kezdett lezsibbadni. A latin szakkifejezések, és a bonyolultnak tűnő orvosi szöveg rajtam nem fogott ki, és a végére totál kiakadtam. Feketén és fehéren ott állt, hogy végstádiumú szívelégtelenségem van. A gyógyszeres kezelés mellett a kéthetes kontroll kötelessége, és egy esetleges másodlagos megoldás. Szívátültetés, és a transzplantációs lista hivatalos dokumentuma? Ó, hát igen ez pont olyan, amit nem kell közölni a beteggel, aki ráadásul felnézett az adott személyre, aki ezt eltitkolta előle. Sokáig nem időzhettem itt, így megfogtam a papírokat, és visszatettem a helyére. Kifelé menet azonban egy olyan nőbe botlottam bele, akibe nem kellett volna. Dasie Evans, aki nemsokára szakorvossá válik, és mennyire vicces, hogy éppen kardiológussá, nem? Érdekesen nézett rám, hogy éppen mit kerestem a felettesem irodájában, de egy gyors kimagyarázás után kerestem egy félreeső helyet, és bezárkóztam az egyik mosdóba a második emeleten, ahol a gyogyósok is feküdtek. Nem bírtam kiverni a fejemből a szívelégtelenséget, és arra az átkozott húscafatra gondoltam a mellkasom fogságában, ami lehet éppen az utolsókat rúgta. Lesz-e jövőm, orvos lesz-e belőlem? Most már határozottan nem, és emiatt nem is láttam értelmét, hogy holnap dolgozni jöjjek. Heteim, vagy éppen hónapjaim vannak hátra, és még arra se volt képes, hogy ezt elmondja nekem. Az édesanyám jutott eszembe, és az utolsó pár napja. Gyengéden és odaadóan beszélt hozzám, biztosított arról, hogy semmi baj nem lesz, mégsem hozták ki élve a műtőből. Mit gondolt a kedves doktor úr, hogy majd közli velem, hogy Emma megérkezett az új szív, feküdjön a késem alá? Röhögni támadt kedvem, ami aztán egy idő után sírásba csapott át. Huszonnégy évesen alig láttam valamit a világból, nem voltam szerelmes, és itt a vég. A képzeletbeli bakancslistám egyszerre olyan rövid lett, hogy még a gondolattal is eljátszottam, hogy visszatérek Bostonba, vagy felhívom a nagybátyámat. Egyedül vagyok, és senki nem fogja megérteni, hogy mit jelent nekem a halál gondolata, és a feldolgozhatatlan hír, hogy ez nem mással, hanem velem történik meg.
Az idő szürreális lett, és nem is emlékszem hogyan jutottam haza a kórházból. A reggeli napfelkeltét hosszan csodáltam az úton hazafelé, és elgondolkodtam, hogy mit kellene tennem. Orvos már nem lesz belőlem, tehát kipróbálhatok olyan dolgokat, amiket eddig nem csináltam. Az első utam a közeli boltba vezetett és egy üveg tequilát, és egy csomag gumimacit vettem. Nesze neked seggfej! A lakásom magányában fogyasztottam el mindkettőt, és éteri lebegésben feküdtem le. Valamikor délután ébredhettem fel, de addigra már legalább húsz nem fogadott hívásom volt Biától meg Kattől is. Bizony, nem megyek szombaton be. Kirúgnak? Hát, akkor én meg perelek. Enyhe fejfájással, és hányingerrel ültem le az íróasztalom mögé, és írtam össze egy rövid listát a teendőimről. Csináltatnom kell végrendeletet. Anya pénze nem fog visszaszállni apámra, ha én már nem leszek. Keresnem kell egy jó ügyvédet is, aki a végsőkig harcolni fog dr. Nathan Graham ellen. Az utolsó centet is elveszem tőle, de a legjobban az átkozott engedélye fog hiányozni, amitől nagynak, és istennek képzeli magát. Elégedetten dőltem hátra, és kapcsoltam be a tv-t. A pénteki nap el is telt, és nekem éjszakai ügyeletre kellett volna mennem, de nem jelentem meg ott. A szombatból se sokra emlékszem. Maradt még egy kis ital, amit benyakaltam és a valóság, illetve az álom határán tengődtem. A hajamat felfogtam egy kontyba, és a két napos mackós pizsimet néztem, amit leettem, és le is öntöttem. Így néz ki egy igazi haldokló. Újabb sírógörcs jött rám, és amikormár elapadtak a könnyeim csak bámultam kifelé. A telefonom csörgött, de szartam rá, és bekapcsolt a hangpostám. A pityegés nem maradt abba, ezért kedvetlenül vettem fel a kanapé mellől. Bia kétségbeesett hívásai között egy ismeretlen számot is felfedeztem, pontosabban csak összefolytak a szemeim előtt a számjegyek, mikor rájöttem, hogy ez a kuruzsló száma. A fülemhez tartva hallgattam meg a hívását, és elkerekedett szemekkel próbáltam felfogni, hogy mióta hív engem a köcsög Graham a barátnőjének, és még csókkal is búcsúzik el? Az üzenete után végképp felment bennem a pumpa. Szédelegve és alkoholos lélegzettel tápászkodtam fel a kanapéról. A tükör elé állva egy olyan nő köszönt vissza rám, aki már nem én voltam.
Egy fél órával később egy sima fekete Adidas felsőben, farmerban ültem a kocsiban, és a nyavalyás híreket hallgattam. Sydney-ben az éjszakai élet felér egy Las Vegas-szal is, így némi időbe telt, hogy a megfelelő bár elé jussak el. A parkolásom nem sikerült a legjobbra, de kit érdekelt már az autó is? Sötét karikákkal, enyhén másnaposan szálltam ki a kocsiból, és az oldalának döntve a fenekemet figyeltem a nagy és rendíthetetlen dr. Grahamet, aki a padon ült, és láthatóan várt valakire, vagyis rám. A düh, és a gyűlölet szikrája magas lángra csapott, és elképzeltem, ahogyan most odamegyek hozzá, és felpofozom, de csak álltam ott egy helyben, és nem szóltam semmit. Végül egy nő közelített a férfi felé, és ekkor érett meg bennem is az elhatározás a cselekvésre. Odaléptem melléjük, miközben arról csevegtek, hogy a nő nem hiszi el, hogy van barátnője, ezért menjen vele, de a faszfej nem mozdult. Összeakadt a tekintetünk, és egy fél perc erejéig az azúrkék íriszekbe mélyültem el, de már nem olvasztotta meg a belsőmet, mint egy hete tette volna. Undorodtam tőle.
- Nincs más hülye, akit hívogathat éjnek évadján? – félrebiccentett fejjel fűztem össze a kezeimet a melleim előtt, és a részeg főnökömet fürkésztem.
- Maga lenne a barátnő? – szemrehányóan tekintett végig rajtam a nő, és fejben szerintem összemérte az adottságainkat, hogy ki lenne a jobb befutó, ami engem rohadtul nem érdekelt. Figyelmen kívül is hagytam, hadd főjön a saját levében.
- Én? Soha. – közömbösen vágtam oda a szavakat a következő prédának. A férfira siklott a tekintetem, de az érzéseim nem változtak, hanem csak jobban hergelt, hogy újra a szemébe kell néznem. Vajon józanul felfogja annak a súlyát, amit tett? Az orvosi kamara előtt is el fog számolni a tettének következményeivel, és én élvezettel fogom végignézni, ahogyan megfosztják a titulusától.
- Egy ekkora seggfejnek soha nem lennék a barátnője. – a hangom gyűlölettől izzott, és féltem, hogyha valaki nem tart vissza, akkor darabokra fogom tépni ma este a Szívdöglesztőt.



made by torie ♥



A hozzászólást Emma Harrington összesen 6 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 10, 2016 11:39 am-kor.
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Pént. Nov. 20, 2015 11:36 pm Keletkezett az írás



you will forgive me,
because I just want to protect you...
Utálok várni. Nem sok dolog van, amit jobban utálok annál. Na jó, azért tudnék még mit felsorolni, mondjuk az esőt. Még jó, hogy nem esik. Meg a rágcsálókat. Szerencse, hogy nem egy sikátorban vagyok, ahol patkányok rohangálnak. Tehát igazából csak a várakozással kell megküzdenem. Emma úgy látszik, nem arról híres, hogy elsiesse a dolgokat. Végül is ráér… Vagyis annyira nem ér rá. De ha engem valaki felhívna éjnek évadján, én biztos, hogy nem ugranék ki az ágyból és indulnék el az illetőért. Emma viszont tartozik nekem, szóval elvárom, hogy ideérjen minél hamarabb.
A padon ücsörögve már majdnem álomba is merülök, mikor végre meghallom a várva várt hangot, de nem a várt hangnemben.
- Te vagy az drága Emma, aki kénytelen idejönni értem éjnek évadján, mivel összetörted a motoromat. Nem is tudom, hogy bemerjek-e ülni melléd ezek után. – nevetek fel halkan, majd felnézek rá, ahogy ott áll karba tett kézzel. Esküszöm, hogy jól néz ki…
- Húzz már innen Rosalynn. Mondtam már, hogy nem vagyok rád kíváncsi. – feltápászkodom a padról, és furán nézek Emmára. Mégis mi a franc baja van, és hogy képzeli, hogy ilyen hangnemet megüthet velem?! Lassan elindulok az autója felé, mit sem törődve a mögöttem lévő mérgelődő nővel.
Emma következő mondatára visszafordulok, és összeráncolom a homlokom.
- Mi bajod van? – kérdezem, kezeimet széttárva. – Ne haragudj, de te hallod magad, hogy hogy beszélsz rólam? Nem tudom, feltűnt-e, de a felettesed vagyok. – kicsit felmérgesít azzal, hogy seggfejnek nevez, nem tudom, mi üthetett belé. Eddig kezes bárány volt, és ha jól tudom, azokhoz tartozott, akik igenis felnéznek rám, és ha rájuk nézek, a bugyi is leolvad róluk. Halvány lila gőzöm nincs arról, mi történhetett, hiszen az utóbbi pár napban nem tettem ellene semmit. Azt leszámítva, hogy nem mondtam el neki, hogy halálos beteg. De ez mellékes, hiszen az ő érdekében tettem. És ez biztos, hogy nem jutott a tudatába.
- Bocs, hogy felébresztettelek, vagy ilyesmi, de tudod, nem taxizok, és amúgy is jössz nekem egyel, és még le is tudtam veled rázni ezt a hülyét, mellesleg sokkal jobban nézel ki, mint ő, nem tudom, mért kérdezte olyan lenézően, hogy a barátnőm vagy-e. – mosolyodom el, és szemérmetlenül végigmérem. Tényleg nagy kár, hogy gyakornok. Ha nem lenne az, már rég becserkésztem volna. Így viszont az a sajnálatos helyzet állt elő, hogy nem tehetem meg. Nem sok elvem van, de ez az egyik… Nem kezdek gyakornokkal.
- Mehetünk? Reggel nyolcra dolgoznom kellene menni, de nagyon úgy fest, hogy nem fog összejönni. Te nem dolgozol holnap? – kérdezek rá. Azt hiszem, jobb lesz, ha holnapra kiveszek egy szabadnapot. Amúgy is rám férne már, így talán kapóra jön majd ez a másnap. Ritkán veszek ki pihenőt, ami nem annyira jó, mert így a napi négy-öt kávé alap, és ez nem igazán tesz jót a szervezetemnek. Keveset is alszom.
Beülök az autóba, és ha Emma is készen áll az indulásra, bekötöm magam, és csak várom, hogy hazaérjünk.
- King Street 76. De nem csodálkoznék rajta, ha tudnád, ugyanis pont a múltkor lepődtem meg azon, hogy a kórházban nagyon sokan tudják hol lakom. Ti rezidensek és gyakornokok szoktatok valami „szakorvosok lakóhelyei” túrát tartani? – mosolyodom el. Nem lepődnék meg ezen sem. Bár magam is voltam gyakornok és rezidens, valahogy mindig elkerültem az ilyeneket. Igaz, volt egy dokinő, aki nagyon bejött akkor, és igyekeztem mindenben a kedvére járni, de figyelembe sem vett… Ma már értem, miért.

note: ---- | tag: emma (: | music: click




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Nov. 21, 2015 6:54 pm Keletkezett az írás





Emma & Nathan





A Szívdöglesztő humoros megjegyzései most nem trafálnak bele, hanem fapofával hallgatom végig, hogy megint a vezetési stílusomat szapulja, és félve tenné be a lábát a kocsimba. Soha nem fogom megérteni a férfi logikát, de nem is akarom fitogtatni, mert nem azért jöttem el érte, hogy jópofizzak. Igazából nem is értem minek ültem be a kocsiba, ha azt vesszük, hogy még jómagam se vagyok száz százalékosan józan, de biztosan egy fokkal józanabb vagyok, mint a főnököm, aki még most is Humor Harold akar lenni, csak éppen nekem nem jön be a stílusa. A nőci nem áll félre, ami nem is zavar, mert nem engem zaklat, hanem a seggfejet, aki a betegségemet is képes volt eltitkolni.
- Mi bajom van?! – hűvösen nyugodt hangot ütök még meg, és nem fakadok ki magamból, pedig legszívesebben megtenném vele. Az utolsó szimpátiát is kiölte belőlem, és nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésére, hogy miért éppen engem hívott fel.
- Nem volt elég kurva a telefonján dr. Graham, akiket zaklatni tudott volna? Nincsenek barátai, akik ilyenkor szívességet tennének magának? – nem is veszem figyelembe, hogy mennyire fennhordja az orrát, és azt hiszi, hogy ő találta fel a spanyolviaszt. Érzékelten pöcs, akinek nincs jobb dolga szombat este, mint szórakozni. Az életek megmentése jelen pillanatban várhat. Annyira azért van józan, hogy felhozza megint, hogy tartozom neki, de ez sem érdekel már. A nő csak kapkodja a fejét a közöttünk lévő párbeszéden, és egy idő után fel is adja a harcot, aztán sértődötten hátradobja a haját, és bevonul a szórakozóhelyre. Kettesben maradok vele, és most már fel is áll a padról. Nem mozdulok a helyemről, miközben a tekintetem végig rajta pihentetem.
- Így csinálja minden alkalommal? Egyszer jön a sértés, utána meg a bók? Valakinél beválik, ha ócsárolja? Esetleg így jut be a nővérek bugyijába is? – gúnyos megjegyzéseim tárháza még nem ürült ki, de a kedves doktor úr úgy gondolja, hogy mindent megtehet, és be is száll az autómba az engedélyem nélkül. Az idegeim kötélhálója már nem a régi, és éppen egy olyanon ugrál, ami hamarosan elszakad. Mit gondol, hogy majd annyiban hagyom, amit tett, és nem fog bűnhődni érte? Lekezelően bánt velem a kórházban is, holott tudta, hogy hónapjaim vannak hátra, vagy talán még annyi sem. Önállósítva magát kijelenti, hogy haza akar menni, mert holnap munkába kellene mennie, majd be is csatolja magát. Komolyan még hisz a mesékben? Lassan sétálok oda, és nyitom ki a vezető oldal felőli ajtót, de nem szállok be, csak kihúzom az indítóból a kulcsot, és behajolok hozzá.
- Nem érdekel a címe dr. Graham. Nem vadászom magára, és azt hiszem az elmúlt öt napban volt szerencsém éppen elégszer megfordulni a maga kacsalábon forgó kastélyánál. Tartozom? Az elmúlt öt fuvar is a tartozásom törlesztése volt a héten, amikor nem tudott időben felkelni, és hajnalban riasztott? Ennyire feledékeny, vagy bocsánat alantas magának, hogy megjegyezze, hogy egy gyakornok vitte be a munkahelyére? Ha ez lett volna az első eset, hogy rám csörög, de nem. Szarok a motorjára, és arra is, hogy holnap dolgoznia kell menni. Tudja, nekem ma kellett volna, de már nem mentem be. Miért? – nézek értetlen kék lélektükreibe, és már cseppet sem tagadom, hogy mennyire fáj az árulás, de még jobban, hogy haldoklom, és ezt eltitkolták előlem.
- Eszébe se jut egy épkézláb magyarázat? – az ujjaim közé szorítom a kulcsot, de a rézszerkezet a húsomba váj. Gyűlölöm ezt az embert, és az arrogáns seggfej viselkedését is.
- Hadd világosítsam fel. Egy mappa elzárva a nevemmel a fiókjában. Az igazi kórtörténetem. Egy kisebb elváltozás? Pontosítsunk. A bal szívkamra záródása igen gyenge, javallott lenne a billentyűcsere, de az érfal miatt, és az előrehaladott stádium miatt jobb lenne a szívátültetés. Ezek nem az Ön szavai, vagy tévedek? Szívelégtelenségem van, de nem is akármilyen. – remeg már a hangom, és képtelen vagyok fékezni az indulataimat.
- Megfosztott az igazságtól. Nem érdekel, hogy emlékezni fog-e erre, vagy sem, de ezek után túl sok jóra ne számítson tőlem. Felnéztem magára még két hete, de most…ugyanolyan áruló a szememben, mint aki megölte az édesanyámat a műtőasztalon. Szálljon ki a kurva gyorsan az autómból... – rivallok rá, és idegesen túrva a hajamba fordulok el tőle, mert nem bírom elviselni a közelségét se. Még, hogy dolgozni. Befejeztem a pályafutásomat a St. Claire-ben, és erről egyedül a kocsimban ülő férfi tehet, aki azt hitte, hogyha nem derül ki ez, akkor készségesen a kése alá fekszek majd. A fenéket!



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Szer. Dec. 02, 2015 4:56 pm Keletkezett az írás



you will forgive me,
because I just want to protect you...
Dühös rám, ezt a hülye is észreveszi. Most vajon azért, mert felébresztettem éjjelek éjjelén, vagy valami más oka van?! Valamiért reménykedem abban, hogy csak ennyi a baj, és nem az, hogy rájött, hogy csúnyán átbasztam a betegségét illetőleg. Ő valószínűleg így értelmezné, én azonban teljesen másként látom a dolgot.
- De vannak barátaim, Emma, csak tudod, ha már jössz nekem amúgy is egyel, akkor érdemes kihasználni, nemde? – mosolyra húzom a szám, majd végig simítok az arcán. – Nagyon kis morcos vagy ma este. – Tudom jól, hogy ezt sem fogja jó néven venni, normális esetben valószínűleg elolvadna ettől, de most feltűnően pipa rám, aminek okát jobb lesz, minél hamarabb kideríteni. Figyelmem kívül hagyom a kérdését. Igazából igaza van, valakinek bejön a sértés utáni bók, valakinek nem, hogy a nővérek bugyijába hogyan is jutok be, az maradjon az én titkom. Azért nem tudom, hogy arra gondol-e, hogy mi lesz holnap, holnapután, amikor összefutunk a kórház folyosóin, hisz valószínű, kicsit kellemetlen lesz neki. Lehet, hogy részeg vagyok, de nagyon ritka, amikor másnapra nem emlékszem az előző estére. A sárga földig pedig most nem ittam le magam, így biztos, hogy nem merül homályba a mai nap.
Kényelmesen elhelyezkedem a kocsijának az anyósülésén, és lehunyom a szemem. Várom, hogy induljunk, ám Emma nem akar beszállni sem, nemhogy hazavinni. A szóáradattól csak úgy kong a fejem, és tulajdonképpen fogalmam sincs róla, hogy most éppen miről hablatyol, csak az utolsó mondat az, ami megüti a fülem. Most már biztos vagyok benne, hogy kiderítette milyen betegsége van, és amilyen mérges rám, elég komoly következményei lehetnek a dolognak.
- Emma. Az istenit! – kelek ki magamból, és próbálom ezzel megállítani a dühkitörését, kisebb sikerekkel. Csak mondja a magáét, tulajdonképpen teljesen jogosan, de valahogy meg kell értetnem vele, hogy ez az egész csak az ő érdekét szolgálta. Csak tudnám, hogy így részegen mégis hogy fogok neki értelmes magyarázatot adni.
- Fogd már be a szád! – pattanok ki az autóból, és olyan gyorsan megyek át a másik oldalra, hogy még véletlenül se legyen ideje beülni a kocsiba és elhajtani. – Hé! Nyugodj már meg! – fogom kezeim közé az arcát, ezzel kissé intimebb helyzetet teremtve magunknak, hátha ettől egy kicsit megnyugszik.
- Csak hallgass meg, jó? – mondom neki nyugodt hangon, és válaszát meg sem várva kezdek bele a hosszú monológomba. – Te egy rohadt jó gyakornok vagy. Kivételes, érted? Nem a száz közül egy, aki elveszik a tömegben, és csak úgy van, hanem az az egy, aki kitűnik, aki értelmes, és van jövője a szakmában. Nem adhatod fel! Pont ez volt az oka, amiért nem mondtam el neked egyből, hogy milyen betegséggel küzdesz. Sejtettem, hogy rá fogsz jönni, mert nem vagy hülye. De látod? Nézd meg magad! Megtudtad, és máris nem mész be dolgozni. Ez nem hozzáállás! Én csak megakarlak védeni, hidd el! Segíteni fogok, és küzdeni érted! Nem fogsz meghalni, ez biztos, csak higgy nekem, és értsd meg, hogy mindez a te érdekeidet szolgálta. – Nem gondoltam, hogy félrészegen sikerül ilyen értelmes beszédet megszülnöm, de hogy hatni fog-e rá, az még kérdéses. – Amióta ez kiderült, azon vagyok, hogy új szívet szerezzek neked. Nem hagylak cserben, mert te a jövő egyik reménysége vagy! Érted? – Megfogom a vállait, és felemelem az állát, hogy a szemébe nézhessek. A szeme dühöt sugárzik, csak úgy szórja a szikrákat, de talán egy kicsit, ha csak egy icipicit is tudok hatni az érzelmeire, elhiszi, hogy tényleg nem volt semmiféle hátsószándékom ezzel az egésszel. Egyébként is igaz, amit mondok, nem holmi szavakkal dobálózok. Emma kivételes, és ezt ő is tudja, csak most kicsit feledésbe merült az egész.  Mindkettőnknek jobb lesz, ha megpróbálunk együttműködni a másikkal, különben óriási katasztrófához fog ez vezetni. Nem csak nekem, neki is.


note: bocsi a késésért. | tag: emma (: | music: click




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 10:33 am Keletkezett az írás





Emma & Nathan





Az ereimben méregként folyt végig a düh, hiszen el se tudtam képzelni, hogy még egyszer valaki ennyire be fog csapni, mint most. Mit érnek az üres szavak, az ígéretek, ha egyszerűen eltitkolja előlem a halálos kór hírét? Édesanyám elvesztése olyan törés volt az életemben, ami után féltem, hogy nem tudok lábra állni. Új célt tűztem ki magam elé, és orvosnak készültem. Gyógyítani akartam, a világot megváltani egy kis emberséggel. Nem az egoista dokik táborát kívántam erősíteni, hanem azokét, akik tényleg szívvel-lélekkel küzdenek a betegeikért, és némi együttérzést mutatnak feléjük. Nathan Graham ezek közé tartozott-e? Sajnos nem, mert a saját bőrömön tapasztaltam, hogy miképpen viselkedik, ha valaki betéved a rendelésére, vagy időpontot egyeztet vele. Megalázott az asszisztense előtt, kiabált az alkalmazottakkal, és istent játszott. Többet tudott, mint egy átlagember? Bizonyosan, hiszen elvégezte az orvosit, de arra senki nem kérte fel, hogy földi helytartóként viselkedjen, aki mindenkin áttaposva, érzelmek nélkül veti bele magát az életmentésbe.
Fáj az árulása, és ezt minden porcikámban érzem. A kedvem ment el a gyakornoki programtól, a tanulástól, és magától a gyógyítástól is. Haldoklom…éppen elég nehéz feldolgozni. A kaszás sarlóját élesíti, hogy lesújtson fejemre. Miből gondolta ez a férfi, a felettesem, hogy képes leszek heti száz órákat dolgozni, ha szépen lassan eljutok odáig, hogy még a levegővétel is külön művészetté válik? Ágyhoz leszek szegezve, a barátaim, a kollégáim a rezidensi éveik felé tartanak, míg én küzdök, hogy még egy napot kaphassak…egy kis haladékot a Földön. A testemet el fogja hagyni az erő, és alig huszonöt évesen ott fogok állni a halál küszöbén. Tehát arra a sorsra jutok, mint az édesanyám.
Ideges vagyok, és azt akarom, hogy szálljon ki az autómból, menjen el máshova. Ne engem hívogasson, ne engem keressen fel. Látni se bírom a szívsebészt, aki a jövőmet tette tönkre. Félreállok, és türelmetlenül összefonva a karjaimat várom, hogy kiszálljon az autómból. Neki ez megint egy félresikerült este, nekem viszont lehet az egyik utolsó. Én nem akarom továbbpazarolni a drága időmet. Mérgesen pattan ki a kocsimból, és szinte letaglóz, ahogyan felém tart szikár, és magas termetével. Jóval magasabb, mint én, és nem tudom figyelmen kívül hagyni a kék lélektükröket. A viharos tenger szürke színskálája kel életre előttem, és nem tudom, mire készül, de meglep, amikor kezei közé fogja arcomat, és egy kisebb monológba kezd.
- Nincs kedvem megnyugodni. – elfúló hangon, a szememben könnycseppek csillognak, szempilláim töve nedves a tegnapi sírás után. Túl voltam ezen a körön, és nem kívántam még jobban megalázkodni a nagy és mindent tudó főnököm előtt, akibe még annyi emberség se szorult, hogy közölje velem a végzetes diagnózist. Szavai megkeményedett szívemre próbálnak hatni, és hiába esnek jól, ezek csak üres, és kimondott bókok. Az összeomlás szélén állok. Egy időzített bomba vagyok, aki bármikor robbanhat, de akkor magával sodorja a környezetét is, és nem érdekli, hogy mekkora kárt hagy maga után. Mennyi ígéretet kaptam attól az orvostól is, aki anyát operálta. Élve már nem hagyta el a műtőt. Miután a végére ér a mondandójának, még egy ideig hallgatunk, és arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Finoman csiklandoz pézsma illata, és az enyhe alkoholos lehelete, mely az orromba szökik fel. Mit vár tőlem? Barna íriszeim megenyhülnek, de a szavaim ezekkel éles ellentétben állnak.
- Jó gyakornok vagyok? Ezt állítja…most komolyan nem tudom, mit higgyek. Honnan is tudja ezt? Leteremtett, még egy percet sem dolgozott velem. Hízelegni akar egy haldoklónak? Védelmezni próbál? Hogyan, hogy titkolózik? Szívet keres nekem. – gúnyos mosolyra húzódnak ajkaim, és az előbbi sebezhetőségem elmúlni látszik, melyet egy rövidke ideig láthatott. Másképpen nem tudom megvédeni magamat, csak ha kiállok magamért. Más nem tenné meg értem.
- A hír hallatán mi értelme bejárnom dolgozni? Nem érem meg a rezidensi éveimet se. A negyedik stádium? Nem csoda, ha nem bírom már a negyvennyolc órát sem. Mit vár tőlem? Folytassam úgy az életem, mintha egészséges lennék? A héten kétszer estem össze, és azt hittem csak a gyengeség jele, hogy nem bírom az ébrenlétet, a pörgést. Lassan az ágynál tovább nem jutok el. Ó, ha most dolgozni fogok megint, akkor fog érkezni hozzám, amikor már holtan esem össze, és már nem tud, mit tenni? – megannyi kérdésem lenne hozzá még, de nem jönnek a számra. A szemébe akarom mondani, hogy mit gondolok róla. Tarthat már egy ostoba libának, egy lelkes rajongónak, egy kihasznált tyúknak.
- A jövő egyik reménysége? – kinevetem halkan, és keserűen nyelek egyet.
- Nincsen jövőm, amiért küzdhetne. A felszínes ígéretek…őszintén mondja el kedves doktor úr, hogy mit gondol rólam. Még a nevemet se tudta, amikor feltűntem Önnél…miről is jegyezte meg, hogy magába mentem? – fogva tartom tekintetét, mely kicsit ködös az alkoholtól. Egy férfi áll előttem, akinek mindene megvan, de még se tudja, hogy az anyagi javak nem visznek semmire. Talán most láthatom az igazi Nathan Graham-et egy pillanat erejéig?



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Kedd. Jan. 05, 2016 2:39 pm Keletkezett az írás



you will forgive me,
because I just want to protect you...
Nagyon jól tudom, hogy muszáj valahogy meggyőznöm Emmát arról, hogy csak neki akartam jót, mert különben súlyos következményei lehetnek az esetnek. Nem hazudok, tényleg ez volt a szándékom, de ő képes bármi mást belemagyarázni ebbe az egészbe, és ha nem nyugszik meg, akkor simán Dwayne előtt találom majd magam az irodájában. Nincs kedvem magyarázkodni, és nincs kedvem elvinni a balhét. Egyszer, amikor tényleg jófej akartam lenni, és nem közöltem könyörtelenül, bunkó módon, hogy nincs sok hátra neki. Tulajdonképpen körülbelül ugyanott lyukadtunk volna ki, ahogy elnézem, hiszen akkor is egy tapló köcsög lettem volna, és most is ugyanezt gondolja rólam. Ennyit arról, hogy többet is megpróbálok bárkinek is jóindulattal mondani vagy tenni valamit.
Látom rajta, hogy ha csak egy kicsit is, de meglágyul, jobban mondva inkább kétségbeesik. A szemeiben lévő könnycseppeket figyelem, aztán hallgatom kemény, határozott szavait, ám ezzel szemben a szemében csalódottság és kétségbeesés ül. Tartja magát, de tudom, hogy nagyon rosszul van, nem tudja, mihez kezdjen.
- Attól, hogy nem dolgoztam még veled, a kollegáktól hallhatom, nem? Komolyan Emma, hallgass rám. Nyugodj meg, és higgy nekem, csak egy esélyt adj, jó? – kissé lenyugszik a hangom, és nem engedem tekintetét. Muszáj, hogy hallgasson rám. Nem tudom, hogy azért beszélek vele így, mert részeg vagyok, vagy mert félek a következményektől. Talán kicsit mindkettő.
- Azért, mert ha feladod, akkor sokkal hamarabb itt lesz az, amit nem akarsz. Küzdened kell. Rendben, hagyd abba egy ideig a munkát, vagy járj be kevesebbet. Megoldjuk. De azt nem teheted meg, hogy bezárkózol, és otthon várod a halált. Nem fogsz meghalni, ugyanis a kelleténél hamarabb szerzek neked szívet. Így vagy úgy, de hidd el, hogy túléled ezt az egészet. – Nagyon utálom tépni a szám. Főleg úgy, hogy nem vagyok ilyen, és mellesleg Emma hajthatatlan. Legalábbis annak tűnik, de a kurva életbe, csak sikerül megpuhítanom legalább egy kicsit. Gúnyos nevetésére, csak megcsóválom a fejem. Tényleg ki fog hozni a sodromból, és akkor már nem fogok vele ilyen szépen beszélni, akkor majd lesz oka arra, hogy elküldjön a picsába.
- Lehet, hogy abból jegyeztem meg, de akkor is, értsd már meg, hogy én jót akarok neked. Az isten áldjon meg, jobb lett volna, ha olyan bunkó módon közlöm veled, hogy halálos beteg vagy? Mit tettél volna?! Hazamentél volna, leittad volna magad, sírtál volna három napig, és aztán leszartad volna az egész életet úgy, ahogy van. Most mi történt? Nyertünk egy kis időt, és ha még sikerül ma hatnom rád, hogy bízz bennem, és sikerül elhinned, hogy túlélheted, nem úgy, mint az anyád, akkor nyert ügyünk van. De egyedül nem megy. Ha te feladod, én hiába próbálok meg minden kurva módszert bevetni, te fogsz nyerni. És az a győzelem senkinek sem lesz jó. – A villanyoszlopnak dőlök, és várom, hogy végre egy kis pozitívumot lássak a lányban, ne csak az elkeseredést, és a reménytelenséget. Tulajdonképpen nagyon boldog lennék, ha hazajutnék végre, mert már kezd elegem lenni abból, hogy itt állunk, és toporgunk már jó ideje, és nem jutunk előre.
- Mi lenne, ha a továbbiakat megbeszélnénk a kocsiban vagy nálam? Ott kényelmesebb lenne, nem gondolod? – vetem fel az ötletet, és remélem, hogy nem ellenkezik, és végre elindulhatunk hazafelé. Illetve az sem lenne hátrány, ha nem hagyna itt a francba a semmi közepén, de ennyi lelkesítő faszom beszéd után, már csak nem teszi meg. Bár, egy halálos beteg, reményvesztett emberből már bármit kinézek. Örülnék, ha nem most kattanna be, vagyis leginkább annak örülnék, ha egyáltalán nem őrülne meg, ugyanis akkor tényleg kevés esélyem van ellene. Nem az igazgató előtt, mert ott talán valamilyen módon kitudnám magyarázni magam. Sokkal inkább a betegség ellen. Egyedül képtelen vagyok megoldani ezt az egészet, ehhez ketten kellünk…


note: remélem elég lelkesítő volt.. (: | tag: emma (: | music: click




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 12, 2016 10:05 pm Keletkezett az írás





Emma & Nathan





Keserű az igazság, és legszívesebben visszatekerném az időt arra a pillanatra, amikor apám közölte velem, hogy anya meghalt. Az érzelem leghalványabb jele nélkül nyögte ki, hogy nem élte túl a műtétet. Milyen érzés ez egy tizennégy éves lánynak? A legrosszabb a világon. Nem állt mellettem senki, hogy megvigasztaljon. Lelkiekben összetörtem, és nem láttam a kiutat. Egyedül maradtam a gyásszal, és a feldolgozatlan hullámvölggyel. Most a jelenben hasonló szituáció van kibontakozóban. dr. Nathan Graham azúrkék szemei úgy csillognak, akár két gyöngyszem, mégsem tudok hinni neki. A győzelemről, a küzdésről beszél. Járjak be kevesebbet dolgozni? Úgy gondoltam, hogy az ő reszortja lett volna elmondani nekem a szörnyű hírt, de még ezek után én vagyok a rossz, mert rájöttem. Félti az állását, a jó hírét. A helyében lehetséges, hogy én is ezt tenném. Szipogva nyelek egy nagyot, és várom a következő adag lelki fröccsöt. A végére az álarc lehull, és egyre türelmetlenebb lesz velem szemben. Pontosan azt tettem, amit mondott. Leittam magam, és összezuhantam. A természetes velejárója, ha az ember megkapja a halál hírét. Az arcába üvölteném a legszívesebben, hogy ébredjen már fel, vagy cseréljünk. Ő vígan berúghat, mert ez is egy átkozott nap, ami lenyugvóban van. Holnap felkel, bevesz egy fájdalomcsillapítót, és folytatja a munkáját. Megdug egy nőt, ha éppen úgy hozza a napja, és ez így folytatódik, amíg meg nem öregszik. Mi lenne, ha nem lenne jövője, ha hirtelen valaki elvenné a lehetőségét? Ő is ilyen hegyi beszédet tartana, és küzdene, vagy feladná? Magam se tudom, de unszimpatikus a viselkedése, és semmilyen együttérzést nem tanúsít az irányomba. Kelletlenül szembesülök a valósággal. Soha nem foglalkozott önmagán kívül senkivel ez a férfi, és azt hiszi, mert eltitkolta előlem a betegséget, és most szépeket mond rólam, akkor meggondolom magam. Édesanyám említése fájó pont, és önkéntelenül és végigfolyik az első könnycsepp az arcomon. A maradék önuralmamra is szükségem van, hogy ne olvassak be neki. Mi értelme lenne már? Összetörte az álmaimat, a félelme idáig kiszagolható. A munkájánál nincs fontosabb, meg annál, hogy ma este ágyba kerüljön. Némán, és lemondóan figyelem, ahogy a villanyoszlop mellé áll, és arra vár, hogy megszólaljak. A csalódás vasmarokba szorítja szívemet, és szótlanul állok a főnökömmel szemben. Hasztalan bármilyen dühkitörés. Már tönkre lett téve az álmom, hogy olyan kardiológus legyek, mint ő. Egyáltalán nem szeretnék olyan érzéketlen orvossá válni, mint Nathan Graham, aki üvölt a betegeivel, és semmibe veszi őket. Ennél sokkal jobb akartam lenni, de már nem leszek. Mélyet sóhajtva hajtom le a fejemet, és elszámolok magamban háromig, mielőtt válaszolnék neki.
- Nem ismerte az anyámat, és engem se ismer. – rázom meg a fejemet, miközben megkeresem tekintetét. Az alkoholtól kissé bágyadt pillantás mindent elárul. Holnap talán arra se fog emlékezni, hogy én vittem haza. A sok nő mellett már amúgy sem tudja számon tartani, hogy ki az, aki reggel az ágyában ébred mellette. A haragomat megpróbálom elengedni, és a táskámban kutatok a kulcsom után. Elindulok a kocsim felé, majd a vállam felett hátrapillantva szólok neki.
- Szálljon be, hazaviszem. – színtelen hangon beszélek hozzá, majd kitárom a vezetőoldali ajtót, és beülök. Egy papír zsebkendő után kutatok, aztán meg is törlöm a szememet is vele. Miután beszáll, csak bekötöm az övemet, és el is indítom a kocsit. A beszélgetés elkerülésére bekapcsolom a rádiót, melyben éppen szerelmes topslágerek mennek, és felhangzik a Dirty dancingből a Time of my life című dal. Feltekerem a hangerőt, és az útra koncentrálok. Érzem a mellettem ülő férfi erőteljes jelenlétét, de megpróbálom kizárni őt. Egy piros lámpa előtt fékezek le, és engedek át két ittas férfit, akik egymásba karolva énekelgetnek az utcán. Nincs kedvem mások boldog pillanatait látni, egyszerűen a végére akarok érni ennek. A legközelebbi sarkon le is kanyarodok, és az ismerős cím felé tartok Nathan Graham-mel. Halkan állítom le a motort a luxusháza előtt, és most először nézek rá, mióta beszálltunk az autómba.
- Megérkeztünk. – jegyzem meg, jelezve, hogy épségben hazaszállítottam. Az utolsó parancs, melyet teljesítek neki ma este, és mindörökre.  



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Kedd. Jan. 19, 2016 11:39 am Keletkezett az írás



you will forgive me,
because I just want to protect you...
Nem mondom, hogy jó nézni Emmát ilyen állapotban. Végül is megértem, én is kilennék bukva, ha kiderülne egyik napról a másikra, hogy szívbeteg vagyok, méghozzá végső stádiumban. Kibuknék, de nem adnám fel. Éppen azért, mert már jó párszor láttam, mennyivel csökken az esély a gyógyulásra, ha valaki nem pozitívan áll a dologhoz.
Emma szűkszavú lesz egy idő után, már nem tolja a dumát annyira, mint a beszélgetésünk elején. Megnyugodott volna? Nem hinném, talán rájött, hogy nem érdemes velem szócsatába kezdeni. És egyébként is, bízhatna bennem annyira, vagy legalábbis tudhatná, hogy mennyi ember életét mentettem már meg. Ha én elhatározom, hogy menni fog, akkor kilencven százalékban megy is, de mint mondtam, egyedül nem megy. Egyedül nem tudok küzdeni, főleg nem más életéért.
A francba is, hogy ezt pont most kellett felhoznia, amikor kótyagos vagyok. Bár szerintem még így is elég jó védőbeszédet lenyomtam ahhoz képest. Szerintem. Emma szerint már semmi sem segít rajtam, ahogy elnézem, hiszen mintha kicsit jobban összeroppant volna. A derekát legalább beadta, hogy hazavisz.
Beülök az anyósülésre, és nem kezdek bele újabb beszélgetésbe, Emma sem. Tudatja is, hogy nem akar velem egy szónál többet sem váltani, ugyanis a rádiót felhangosítja, én pedig hátrahajtom a fejem és lehunyom a szemem. Soha többet nem leszek ilyen bassza meg. Itt dögöljek meg, ha még egyszer bárkinek is jót akarok, ha még egyszer bárkit meg akarok menteni így. Soha! Még a végén tényleg én fogom megszívni.
Tulajdonképpen abba még nagyon bele sem gondoltam, hogy az a rohadt szívlista is milyen kurva hosszú. Esélytelen lesz, hogy túléli, ha beírom a végére. Isteni csoda kellene hozzá, hogy eljussunk hozzá, és még életben legyen. A betegek többsége 3-4 névvel maga előtt múlik ki, amikor már tényleg nem lenne sok hátra. Hogy miért? Legyűri a betegség. Egy idő után hiába teszünk bármit is, nem megy, és nem tudunk neki új szívet biztosítani. De mint mondtam, ettől függetlenül a pácienseim nagy része túléli. És bízik bennem, nem ellenem megy.
Már-már kínos csend uralkodik a kocsiban kettőnk között, mikor Emma megszólal, ahogy a házam elé értünk. Kinyitom a szemem, és oldalra fordítom a fejem felé.
- Nincs kedved bejönni egy italra? Jól fog esni. – mondom halkan, miután lehalkítom a rádiót. Rossz ránézni, annyira kétségbe van esve. Jobb lenne, ha elfogadná a meghívásom, és tudnék hatni rá egy kicsit.
- Beszéljünk nyugodtan, jó? Ígérem, nem vesztem el a türelmem, és próbáld meg te sem elveszíteni. Csak beszélgessünk úgy, mint két normális ember, és felejtsük el egy órácskára, mi történt ezelőtt. Hm? – próbálkozom, hiszen ez fontos számomra. Bármennyire is furán hangzik, most már annál is jobban szeretném, ha Emma meggyógyulna, és aztán megköszönné nekem. Az utóbbi lehet, hogy el fog maradni, de az életem árán is kihúzom a szarból ezt a lányt. Bármi áron.
- Kérlek. – mondok csak ennyit, és kezem az övére csúsztatom, majd biztatóul megszorítom kicsit. Valószínűleg most minden összezavarodik benne, nem tudja, mit tegyen. Nőből van… Talán a keze simogatásával hathatok rá egy kicsit, és nem fogja ezt az egészet érzelmi zsarolásnak venni. Nincs szándékomban, és nem is lesz. Csak egyszerűen örülnék neki, ha rábólintana, és ha csak egy kicsit is, de normálisan tudnánk beszélni egymással. Muszáj lenne, mert ha így válunk el, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ezek után bárhol is szóba állna velem. Gyerünk Emma, mondj igent…


note: --- | tag: emma (: | music: click




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 25, 2016 10:40 am Keletkezett az írás





Emma & Nathan





Az út nem tartott olyan sokáig, de minden idegszálam megfeszült, amíg a mellettem lévő ülésen a főnököm, a mentorom, és a lehetséges orvosom ült. Számtalan módon elképzeltem volna ezt a kis egyesülést, ahogyan elviszem haza egy átmulatott éjszaka után, csak nem éppen akkor, amikor kiderül, hogy eltitkolta a betegségemet, magam se vagyok száz százalékosan józan, és nem vibrálna közöttünk a levegő a ki nem mondott szavak súlya miatt. A bizalom nálam illékony fuvallat volt, és csak kevesen tudhatták a magukénak. A jó szándék vezérelt tett mögött is mást láttam, mint dr. Graham állította alig néhány perccel ezelőtt. A védelmem, az élettől való féltés nem az ő reszortja lett volna, hanem az én döntésem. Nekem kellett volna igennel, vagy nemmel megadni neki a folytatáshoz szükséges engedélyt, de teljhatalmat játszott felettem, és az utolsókig elhúzta volna a hírt. Belegondoltam abba, hogy mi történt volna akkor, ha sokkal később tudom meg a halálos diagnózist.
Egy újabb reményekkel teli nap, Kat és Scott oldalán andalgok haza a kocsmából, ahova a harmincórás ügyeletünk után tértünk be. A szokásos kört nyomjuk le, és a ma kapott esetekről diskurálunk. Az első jelzéseket nem veszem komolyan. A látásom elhomályosul, a tarkómon izzadságcseppek gyöngyöznek, és kapkodom a levegőt, pedig alig tettünk meg száz métert a kórháztól. Darts közben a mellkasom feszítene, és mielőtt még kijutnék a mosdóba, olyan rosszul leszek, hogy a térdeim önkéntelenül mondják fel a szolgálatukat. Bevisznek az ügyeletre, és egy éppen akkor bent lévő orvostól szembesülök azzal, hogy előrehaladott szívelégtelenségem van. A szívemnek nem tenne jót, ha leterhelném, így le kell mondanom a további ügyeletekről, különleges esetekről, és szembesülnöm kell a valódi problémával, amit elfelejtett a kardiológusom közölni. Most magamtól jöttem rá, igaz a megérzéseim után mentem, és betörtem az irodájába, de legalább már nem a bizonytalanságban kell tovább kutakodnom. Egy vak is több lehetőséget kapott, mint én. A kórlapon feketén és fehéren ott állt, hogy maximum fél évem van hátra, ha nem kapok egy új szívet. Mekkora az esélye, hogy pont én kapjak egyet a várólista alapján?
Intenzíven fékezek le a háza előtt, és magam elé bámulok. A megannyi lehetőség kicsúszik a kezeim közül, és a napjaim meg vannak számlálva. A révületből a nevemet suttogó hang ránt vissza. Könnyekkel csillogó szempilláim alól tekintek fel rá, és egy kis emberséget keresek a kék íriszek mélyén. Az alkohol mámoros ködén keresztül nem tudom, hogy mi az igaz, és mi nem, ami onnan sugárzik. Hinnem kellene neki? A viselkedése alapján arra se méltó, hogy a kezébe helyezzem az életemet. A lista.
- Egy italra? – lehalkítja a rádiót, miközben mély bariton hangja a fülembe mászik, és megnyugtatni kíván. Biztosan akarom én azt az italt? Nem volt elég, hogy önrombolást végeztem az elmúlt két napban? Az ellenem irányuló támadást folytatja, és már nem tudok az ész érvekre hallgatni sem. Összezavarodom, és felpillantok a kék lélektükrökbe ismét.
- Öhm.. – harapok bele az alsó ajkamba, és hezitálok, hogy mennyire akarok én ennek bedőlni, de végül győz a női felem. A keze már az övemre siklik, és tarthatatlanul ott tartja meleg tenyerét. Érezni akarok, ma este nem akarok beteg lenni.
- Legyen. – állom a tekintetét, de azt már nem teszem hozzá hangosan, hogy nem akarok erről tovább beszélgetni. Igyunk meg egy üveg bort, a fejemre szálljon rá a jótékony hatású köd, és ma estére csak a felejtés legyen a kulcsszavam.  Kicsatolom az övet, és elengedem, majd kihúzom a kulcsot az indítóból, és követem a főnökömet a hatalmas háza felé. Ma este Nathan Graham már nem lehet a mentorom, és a felettesem se.



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Kedd. Feb. 23, 2016 12:16 pm Keletkezett az írás



you will forgive me,
because I just want to protect you...


Halvány fogalmam sincs róla, mit akarok elérni azzal, hogy behívom Emmát egy italra a házamba. Ettől nem hinném, hogy megenyhülne, sőt, még talán azt is gondolhatja, hogy megakarom vesztegetni, vagy hasonlók, hogy nem köpjön a dirinél. Nem tudom, valószínűleg kitudnám magyarázni magam, hiszen elég sokat bizonyítottam már a kórháznak, hogy egy ilyen botlás miatt ne vegyék csak úgy el az orvosi engedélyem. Hisz én csak jót akartam, most az egyszer, őszintén, tényleg. De ki fogja ezt elhinni? Lehet, hogy senki. Szarok bele az egészbe, majd csak lesz valahogy!
Ami azt illeti, máshogy is tudnék hatni egy kicsit Emmára, ha nem lenne az elvem, ami kijelenti, hogy a gyakornokok tabuk. Még a végén „kiskorú” megrontásáért is beperelnek. Már közelebb járok a negyvenhez, mint a harminchoz, szóval nálam az a tíz év korkülönbség már kicsit sok. Még ha azt nézzük, hogy a nő idősebb, akkor meggyőzhető vagyok, de csak akkor, ha megéri a dolgot, kvázi bomba a csaj.
- Igen, egy italra. Mi olyan furcsa ebben? Rád fér. – kérdezek vissza, mikor kissé meglepődött hangnemben szólal meg. Nem ismerem, szóval tényleg nem tudom, hogy fog reagálni erre az egészre, egyáltalán nem veszi-e támadásnak, vagy ilyesminek?! Egy próbát viszont azt hiszem megér, veszíteni már biztos, hogy nem veszíthetek.
Tulajdonképp, ha jobban megnézem ezt a nőt, aki jelen pillanatban most annyira kétségbe van esve, hogy jobban már nem is lehetne, rájövök, hogy igenis jól néz ki, és megérne egy misét. Nem! Ezt most azonnal ki kell vernem a fejemből! Nem lehet mindig mindenre megoldás a szex! Vagy mégis?
Kipattanok a kocsiból, amikor rábólint az ajánlatomra, és a zsebemben kezdek el kotorászni, a kulcsom végett. Egyik, másik, harmadik zseb, mikor már kezdem elveszteni a reményt, hogy bizony, kurvára elhagytam a kulcsom, ugrok egyet, és észreveszem, hogy valahol mégis csak csörög. Még egyszer végigkotrom a zsebeim, mikor észreveszem, hogy a jobb, amibe mindig is szoktam rakni, lyukas. Ez fantasztikus.
- Oké, nyugalom, a kulcs megvan, csak éppen lent van a nadrágom szárában, szóval ki kell bányásznom, kis türelmet. – vigyorgok rá idétlenül, és nekiállok kigombolni a farmerem, hogy aztán levegyem, és kirázzam a kulcsom, mert anélkül igen nehezen fogunk bejutni a házba. Emma valószínűleg most totál idiótának néz, de hát most már nem teljesen tök mindegy?
Körülbelül öt perc próbálkozás után, boldog vigyorral lengetem meg a kulcscsomót Emma felé, és indulok meg az ajtó felé, hogy aztán bemehessünk végre. Előre engedem a lányt, majd ledobom a dzsekit a komódra, és aztán beljebb indulok.
- Gyere beljebb. Bor? Whisky? Pezsgő? Esetleg valami rövid? – kérdezem tőle, miközben elindulok a bárszekrény felé, és végignézem a választékot. – Az üdítőt meg sem kérdezem. Válassz nyugodtan. – villantok felé egy apró mosolyt, és aztán eszembe jut, hogy a farmerom még mindig a kezemben van, így gyors vissza is húzom magamra, nehogy véletlen Emma zavarba jöjjön emiatt. Nem mindennap látja az ember a főnökét ugyebár egy szál boxerben.
- Érezd magad otthon. – mondom, és kiveszek két megfelelő poharat az italhoz, lerakom a nappali asztalára, és kitöltöm. Emma felé nyújtom a poharam a koccintáshoz, és gondolkodom, hogy mondjak-e valamit, de arra jutok, hogy inkább jobb, ha most csendben vagyok. Azt sem tudom, hogy érdemes lenne-e felhozni még ezt a szar ügyet, ami köztünk van, vagy inkább hagyjam a francba az egészet. Talán jobb lenne kicsit csitulni hagyni, és elbeszélgetni úgy, hogy most nem vesszük figyelembe azt, hogy ő halálos beteg, én meg eltitkoltam előle. Ha vevő rá, én természetesen benne vagyok a dologban, ha nem, akkor persze ismét mondhatom a szaros védőbeszédeket, meg a lelkesítést, de egy idő után tuti megunom, és kiakadok. Szóval az lenne a legjobb, hogyha eltekintenénk minden problémától most.
- És egyébként… mindentől eltekintve… te tényleg a kardiológia iránt érdeklődsz a legjobban? – kérdezek rá, bár nem is biztos, hogy beszélgetnünk kéne egyáltalán. – Vagy nem akarsz beszélgetni? – kérdezek rá, és ezzel természetesen nem arra utalok, hogy egymás mellett üljünk csendben, hanem üssük el mással az időt?!


note: --- | tag: emma (: | music: click




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Feb. 26, 2016 2:41 pm Keletkezett az írás





Emma & Nathan





Nem is tudom, hogy mi üt belém, hogy bemenjek vele a házba. Talán elfáradtam, talán magányos vagyok, és talán félek is. Azonban nem felejthetem el, ami történt. Szeretném félretenni a haragomat, de nem tudom, mert egy orvosnak nem így kell viselkednie, ahogyan Nathan Graham teszi. Elmélázva szállok ki a kocsiból, és csukom be az ajtaját, de hallom a hangján, hogy valami nem oké, pontosabban nem találja a kulcsát.
- Abban sajnos nem tudok segíteni. – jegyzem meg neki, és nem pillantok rá, amikor végigfogdossa a farmerját, de valahogyan csak nem akar előkerülni a kis fémszerkezet. Még az égiek is úgy gondolják, hogy nekünk nem kellene együtt innunk semmit, sőt nem kellene belépnem a kéjlakba. Mások a fél kezüket is odaadnák, hogy a helyemben legyenek most. A nővérek a másodikról, az egész kardiológia, de még a szakorvosok között is akad olyan, aki befeküdne a Szívdöglesztő alá. Miért tagadnám le a saját vonzalmamat az irányába? Igen, odavoltam érte akkor is, amikor rám talált a folyosón, és megvizsgált. A példaképemnek tartottam, és azért áhítoztam, hogy felfigyeljen rám, de most mit ér ez? Szótlanul nézem őt, és egy mosolyt is elfojtok, amilyen kis ügyetlennek látszik. Végül lekerül róla a nadrág, és nagyot kell nyelnem, hogy ne faljam fel a szememmel. Az alkohol munkál a szervezetemben még, és aligha fog kiürülni. Elfordulok tőle, mert nem éppen szép gondolatok fordultak meg a fejemben a főnökömet illetően. Egy szexi vadállat, és igen, de szeretnék bekerülni én is alá.
- Rám férne? – jut el az agyamig, amit mondott. Én ebben nem vagyok olyan biztos. A szívelégtelenségre nem is ihatnék, de mivel nem józan, és én se nagyon, el kellene tekinteni ettől, de akkor meg magamat sodrom még nagyobb veszélybe. Elégedett vigyorral nyitja ki az ajtót, és tessékel be a hatalmas házba. Vajon más szakorvosnak is ilyen háza van, vagy csak ő a kivétel? Nem szoktam random megkeresni a feletteseim lakhelyét, de az övé kíváncsivá tesz, és körül is nézek az előtérben. Letisztult, és makulátlan a belső tér, és pont ilyen illik a nagy Casanovához.
- Ejha. – pillantok körbe, és a kérdés hallatán nem is tudom, hogy rendeljek-e egyáltalán tőle valamit. Végül a bor mellett maradok, és a nappaliba átvonulva ülök le az U alakú kanapé egyik szélére. Az ölembe fektetem a kezemet, és körülnézek a helyiségben. A sarokban egy bazi nagy plazma tv áll, egy masszázs fotel előtte, és még bárpult is van. A rossz kereset. Eddig hány nő fordulhatott itt meg? Néhány biztosan. Beharapom az ajkamat, és felnézek az azúrkék szempárba, amikor leül mellém, és a kezembe adja a poharat. A koccintástól eltekintek, és a ránk települő csöndben kezdem kínosan érezni magam. A végén az jön le, hogy én hívattam be magam. Nagyot sóhajtok, és azonnal odakapom a fejemet, amikor kérdést intéz felém.
- Tényleg a kardiológia érdekel, de azt hittem ezt tudja. – vonom fel az egyik szemöldököm, és a pohár tartalmába nézek. A vörös folyadékban tükröződik az arcom, és elundorodom a látványtól. A szavai járnak a fejemben, és az előbbi lelki fröccs, amit a szórakozóhely előtt tartott. Az évszázad sebészpalántája vagyok, érdemes az életre, az új nemzedék nagy reménysége? Eddig a nevemet se tudta, és ezzel a kérdésével azt támasztotta csak még jobban alá, hogy nem figyel egyáltalán a másikra. Az alkalmazottai nevét sem jegyzi meg. Keserűen löttyintem oldalra a bort, és szótlanul lehelyezem az üvegasztalra.
- Azért papolt nekem az előbb a kocsiban, és a bár előtt is, mert fél a szembesítéstől, ugye igazam van? – pillantok rá, és máris elszáll belőlem az összes együttérzés. Egy részeg szakorvos társaságában vagyok, aki nem ismer, kihasznált, és még azt hiszi ő tett jót.
- Retteg attól, hogy én leszek az, aki keresztbe töri a karrierjét, nemde? Most a kedvemben akar járni, szentbeszédeket tartani, hogy megússza? – csalódottan nevetek fel, és lehajtom a fejemet. A kezem remeg, és dühös vagyok. Elemi erővel tör rám a felismerés, hogy nem számítok neki.
- dr. Graham borral kínál, amikor haldoklom? A jövőmet illetően azt állítja, hogy nyugodtan dolgozzak, folytassam az életemet, mintha semmi bajom nem lenne? Ez nemcsak emberi mulasztás a titkolózás miatt, hanem orvosi felelőtlenség is. A gyógyszerem szedését nem gátolja az alkohol? A stresszes életmód? A szívizomgörcs nem elég komoly tünet? Holnap reggel szedje össze magát, mert az igazgató várni fogja, ahogyan az orvosi kamara is. Legközelebb a bíróságon találkozunk. – állok fel, és elindulok egyenesen az ajtóhoz. A két puszta kezével kell, hogy leterítsen, ha nem akarja, hogy ott kössünk ki…



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Szer. Márc. 02, 2016 5:11 pm Keletkezett az írás



you will forgive me,
because I just want to protect you...


Rohadtul nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt behívni Emmát a házamba. Nem tudom miért, valamiért rossz érzésem van az egésszel kapcsolatban. Arról sincs fogalmam, hogy ha a betegségről nem, akkor vajon miről fogunk majd beszélgetni, de majd csak elválik.
- Tudod, elég sok gyakornok és rezidens megfordul naponta a műtéteimen, még ha keveset is engedek be… - mosolyodom el, majd folytatom: - …meg ha előadást tartok, ott is elég sok emberrel találkozom. Nem egyszerű megjegyezni, ki, mi akar lenni, ha nagy lesz, a nevekkel meg amúgy is mindig problémám volt. – Őszintén megvallva elég ritka volt az eddig pályafutásom során, ha valakinek megjegyeztem a nevét, az meg végképp, hogy úgy rendesen, felelősséggel a szárnyaim alá vettem volna. Persze muszáj rezidenst vállalnunk nekünk, szakorvosoknak, de én mindig próbáltam kibúvót keresni ez alól, általában kevés sikerrel.
Újabbat kortyolok a borból, ami már nem annyira esik jól, mintha józanul innám, így csak csínján bánok vele, mielőtt még a végén összekeveredik bennem a sok fajta alkohol, és csúnyán másnapos leszek holnap. Mikor Emma újra belekezd a hisztijébe, mélyet sóhajtok, és már a szemeit az égnek emelném, de visszatartom a mozdulatot. Édes Istenem, ez a nő tényleg nem egyszerű eset.
- Nem akarok semmiféle szentbeszédet tartani, azt már az előbb megtettem, most behívtalak egy pohár italra, de ahogy látom, rögtön ebben is a hátsószándékot keresed. – mondom nyugodt hangon, bár belülről nem vagyok egészen nyugodt. Persze, hogy félek kicsit attól, hogy Emma az igazgatóhoz viszi az ügyet, és már kezdek is beletörődni, ugyanis nem fogja annyiban hagyni. Én pedig csak abban bízom, hogy a személyem nélkülözhetetlen kis kórházunkban, és így megúszom majd egy kisebb büntetéssel.
Végighallgatom Emma monológját, nem szólok bele, de a végére már igen nagy ideg gyűlik össze bennem.
- Egy, félig részegen jöttél a bárhoz, amikor amúgy is mondtam, hogy mellőzd az alkoholt! Ne akard rám fogni, hogy én itatlak alkohollal. Egy deci bor senkinek nem fog megártani, bár nem gondolom, hogy otthon, vagy akárhol is voltál, mielőtt értem jöttél, ennyit ittál volna. Szóval ne gyere ilyen dumával. Kettő, a következő vizsgálat alkalmával valószínűleg elmondtam volna, mi a helyzet, nyilván nem dolgoztattalak volna tovább, azért hülyének ne nézz, Emma. – mondom én is a magamét, miközben felállok, és erősen gesztikulálok. Felidegesített, hogy csessze meg, pedig már azt hittem, mára lezárjuk ezt az ügyet.
- Jól van, akkor ott találkozunk! Állok elébe, kisasszony. – szólok utána hangosan, mikor már az ajtónál jár. Menjen, én biztos nem fogom megállítani. Mégis, mit kéne tennem? Zárjam be? Ejtsem foglyul, hogy ne tehessen semmit? Az már tényleg egészen nevetséges lenne, még a saját szemszögemből is. Egyenlőre még fogalmam sincs, mi a jó eget fogok mondani a dirinek, de talán az lenne a legjobb, ha most egyszerűen lefeküdnék aludni, és nem görcsölnék ezen. Ja, könnyű ezt így kitalálni, de valószínűleg nem fog olyan egyszerűen menni.
Leteszem a poharat az asztalra, és a fürdőbe igyekszem, hogy mehessek egy frissítő zuhanyt. Rám fog férni. Út közben ledobálom a ruháimat, és amint a zuhanyfülkéhez érek, már be is állok a sugár alá, és csukott szemmel élvezem, ahogy a kezdetben langyos, majd hideggé váló víz, felfrissít kicsit. Közben végig emésztem magam, hogy miért nem tudtam olyan bunkó módra megmondani Emmának is, hogy hónapjai, talán hetei vannak hátra. Abból nem lett volna problémám, egyszerűen csak annyi, hogy megutált volna, amiért ilyen érzéketlen paraszt módra közlöm vele, hogy halálos beteg. Egyszerűbb lett volna, és megfogadom, hogy ezentúl könyörtelenül, mindenkinek megmondom majd, milyen betegséggel küzd, még ha szarul is fog esni az illetőnek. Ezentúl nem érdekel.




note: --- | tag: emma (: | music: click




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Márc. 10, 2016 11:47 am Keletkezett az írás





Emma & Nathan





Fortyogok a dühtől, és ha most egy vulkánhoz kellene hasonlítani a bennem tomboló érzések hadát, akkor a közelben lakóknak tartaniuk kellene attól, hogy rájuk öntöm a forró lávát, és elpusztítok mindent, ami körülöttem van. Egy férfi, egy bonyolult viszony, sok hazugság, és a rideg elválás. Nem üvöltöttünk sokat, még azt se mondanám, hogy meghatottak volna a szavai. Üres ígéretek mögé bújni már könnyebb volt, mint az igazságot a szemembe mondani. Nathan Grahamet milyen embernek tartottam? Hát inkább még fejben se merem kimondani a szavakat, amikkel illettem volna a mai este után. Gyér magyarázatok, burkolt célozgatások. A nevem megjegyzése is nehezére esett. Akkor az áhítat, a többhetes kitartó munka, a miatta vállalt ügyeletek mind a semmibe vesztek, mert nem vett észre. Küzdöttem azért, hogy bejussak hozzá a műtőbe, de mint gyakornok erre vajmi kevés esélyem volt, mégis harcoltam. Megnéztem őt, amikor az időm engedte, szorgalmasan jegyzeteltem a kardiológiai eseteket, és a legutóbbi egyetemi előadására is beültem, ahol a szív transzplantáció volt a téma. Rajongtam érte, de ezt csendben tettem. Felnéztem rá, és idealizált képet alakítottam ki róla. Biztosan vállalni fog, mint tanítványt, és megtanulhatom tőle a kardiológia minden csínját-bínját. A Szívdöglesztő. Találó nevet aggattam rá ideérkezésem után egy héttel abban a bizonyos bárban a gyakornoktársaimmal együtt. A napló, a csúnya bejegyzések a szakorvosokról. A Kivégző, Báthory Erzsébet, és Ő. Egy világ omlott össze bennem az előbbi percekben. Az egekig felmagasztalt, szinte már istenként kezelt férfi csak egy ember volt. A rosszabbik fajtából. Arroganciája már olyan határokat súrolt, ami a humánus érzékeimet sértette. Milyen jogon néz le másokat? Mert kijárta az egyetemet, és kapott egy jó lehetőséget? Elfelejtette honnan indult. Kitörölte a memóriájából zöldfülűként eltöltött éveit. Számára nem volt olyan, hogy kezdőorvos, csak a készen kapott rezidens, akinek illene tudnia mindent. Ó, nem ebben a világban éltünk. Nekünk is szükségünk volt a támaszra, a mentorra, akire felnézhettünk, és akitől tanulhattunk. Ha hibáztunk, akkor mellettünk állt, vagy keménykezűen lépett fel. Az orvost kívánta kihozni belőlünk. Nathan Graham nem ilyen szakorvos volt.
Becsapva magam mögött az ajtót már nem figyeltem sértő szavaira. Nem akartam arra gondolni, hogy engem okol a betegségem miatt. Nem akartam meghallani, amiket a fejemhez vágott. Egy seggfejjel beszélgetni nem lehet, és akkor nem marad más út, mint a peres ügy. A helyzet korántsem volt rózsás, sőt mondhatni a szakadék szélén egyensúlyoztam. A könnyeimmel nem törődve kerestem elő a kulcsot, de sikerült leejtenem a földre. A keserűség ott munkált mélyen a lelkemben, és haragudtam a világra. Igazságtalannak tartottam, hogy nekem kelljen szívet kapnom annak ellenére, hogy alig töltöttem be a huszonnégyet. Az édesanyám után most engem sorsoltak ki? Nevetségesen hatott, de rettegtem a haláltól. A tizennégy éves önmagam sokkban állt édesanyja sírja mellett. A pap által elszavalt ima sem hatott meg, mert míg a többiek Elisabeth Jones földi maradványait kívánták örök nyugalomra helyezni, addig én nem voltam hajlandó elengedni őt. Hogyan válhattam volna meg életem legfontosabb személyétől? Hogyan foghattam volna fel, hogy már nincsen? Az egyik nap még érdes keze az én arcomat simogatja, biztat arra, hogy menjek el a gimisek által rendezett bálra. Megígéri nekem, hogy eljön velem ruhát próbálni. Aztán összeomlik minden. Apa üvöltözik, és mentőért kiált. A szobám magányában a zene bömböl a fülemben, és nem hallom a segélykiáltást. A saját kis világomba süppedek, és Jay-ről álmodozok. Most kilencedikes, és az egyik legnépszerűbb fiú a gimiben. A végzős lányok is ráhajtottak. Én csak távolról csodálhattam őt egyelőre, de nemsokára én is oda fogok járni, ahova Ő. Szerelmes lennék? A gyomrom mindig összerándul, ha meglátom. Elpirulok az iskola előtt, és lehajtom a fejemet, ha elmegyünk egymás mellett. A szomszédban lakik, és nagyon helyes. Anya szerint van esélyem nála…és anya. Ujjperceim kifehérednek, és egy könnycseppet sem tudok ejteni, amikor leengedik a földbe. Megmételyez a tehetetlenség. Elveszítettem őt, miközben a legnagyobb problémám az volt, hogy Jay észrevegyen. Apa távolinak tűnik, én meg összeomlok.
A kulcscsomóért hajolok le emlékeim ködén át, de amint elérne a kezem a földre, és a tenyerembe zárhatnám fura érzés kerít a hatalmába. A mellkasom közepén nyomást érzek, és odakapok. A légzésem felszínessé válik, és olyan testhelyzetben maradok. Nem merek felállni, mert tudom, hogy ez nem jó jel. Kicsit megmasszírozom a két dekoltázsom közötti mélyedésnél a mellkasomat, de a fájdalom nem csökken, hanem erősebbé válik, és kiterjed a bal vállamra is. Térdre borulok, és kapkodom a levegőt. A táska lecsúszik a vállamról, és a földet kaparva a körmeim egyik része letörik a nagy erőlködésben. Ökölbe szorul a kezem, és félek. A kocsim kerekeinek szélét látom, és a bentről szűrődő fényt. Háttal vagyok a háznak. Kis idő elteltével mintha kezdene elmúlni a fájdalom, de amint megmozdulok a fájdalomérzet felerősödik, és az oldalamra borulva azonnal el is veszítem az eszméletemet.



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Pént. Márc. 11, 2016 7:12 pm Keletkezett az írás



you will forgive me,
because I just want to protect you...
Elidőzöm egy kicsit a zuhany alatt, bár jobban esne egy jó hosszú meleg fürdő, de mint általában mindig, most sincs rá időm. Vagyis lenne, csakhogy rohadtul ki kellene aludnom magam, mert így hulla leszek a kórházban, és ugyebár senki nem szeretné, ha valamit elbasznék egy operáció közben. Már csak az kéne, nincs elég bajom… Emma mindent összekuszált, még akkor is, ha az én hibámból indult ki ez az egész. A hibás akkor sem én vagyok, hanem ő. Ha együttműködne, mindenféle hülye per meg hasonlók nélkül megoldhatnánk ezt az egészet, és még túl is élné mellékesen. Így viszont nem vagyok benne biztos, hogy menni fog, mert feleslegesen stresszeli magát, na meg iszik, mint láttuk, és ha lehetne egy tippem, azt mondanám, hogy már egy fikarcnyi életkedv sincs benne. Azon sem csodálkoznék, ha öngyilkosságot kísérelne meg, bár őszintén remélem, hogy annyira nem hülye, és van annyi esze, hogy ezt nem teszi…
Kiszállok a zuhany alól, és rögtön a hálószoba felé indulok meg, menet közben megtörölközöm. A szobában az ablakhoz megyek, hogy behúzhassam a sötétítőfüggönyt, mikor megpillantom Emma kocsiját a ház előtt. Most mi a francot csinál még mindig itt? Úgy tíz percet biztosan elvoltam a fürdőben, azóta itt áll, vagy vissza akar jönni, vagy mi a terve? Komolyan én már nem igazodok ki ezen a lányon…
Magamra kapom a pizsamanadrágom, amit igazából csak azért tartok, ha valaki meglepne, feltudjak valamit kapni, mert nincs az az Isten, hogy én gatyában aludjak. Meztelenül az igazi.
Megnézem, mit akar, megkérdezem, mi a terve, és mit ácsorog még mindig a kocsijával a házam előtt. Bár jobb lenne, ha csak egyszerűen leszarnám, majd elmegy… Áh, nem. Jobb, ha megnézem. Nem ám rosszul lett, vagy mit tudom én.
Kicsit sietősebb léptekkel indulok meg a bejárati ajtó felé, és mikor kinyitom, a pillantásom rögtön a földön fekvő Emmára siklik.
- A kurva életbe, Emma… - motyogom az orrom alatt, és odafutok hozzá. – Emma! – szólongatom, míg megrázom, de jól tudom, hogy nem fog rá reagálni, azért megnézem, hogy van-e légzése. A mellkasa nem süllyed, nem vesz levegőt. A picsába! Haladéktalanul kezdem el az újraélesztést, és miközben nyomom a mellkasát, körbenézek, de nem jön arra senki. A mobilom nincs nálam, de nem hagyhatom itt, mert akkor meghal. Defibrillátorra is szükség lehet, nem tudom, mióta fekszik itt eszméletlenül. A 30 lenyomás után kettőt fújok a szájába. Újra kezdem, nem állok meg.
- Gyerünk… nem halhatsz meg, érted? Még perre kell vinned az ügyet. – motyogom, és megpillantok egy embert a járdán, aki végre arra sétál.
- Hé! – kiáltok oda neki, mire az felém fordul, és látom az arcán a megdöbbenést. Még mindig nem értem az embereket, hogy ilyen esetnél mért döbbennek le, hiszen tudniuk kéne, mit kell tenni, ha ilyennel találkoznak, de tízből hét felteszem, hogy nem tudja. – Hívd a mentőket. Mond, hogy elkezdtem az újraélesztést, de sürgősen küldjenek egy mentőt, defibrillátorral együtt. Szívinfarktus. King Street 76. – utasítom a fiút, aki látszólag sokkot kapott, de hála az égnek nem késlekedik elővenni a telefonját, és tárcsázni a számot. Juhú, legalább a mentők számát tudja.
Harminc nyomás, két fújás, harminc nyomás, két fújás. Jó párszor megismételtem a dolgot, újra megnézem, visszatért-e a légzés, mélyet sóhajtok, mikor észlelem, hogy még mindig semmi. Jó erőben vagyok, így nem fáradok, de azért örülnék neki, ha rövidesen újra venne levegőt, mert nem szeretném, ha meghalna. Még az is lehet, hogy lelkiismeret furdalásom lenne utána, na meg őszintén, életrevaló lány, még korai neki itt hagynia a földet.
A következő fújás után újra vizsgálom, és megnyugszom, amikor látom, hogy a légzése visszatért. Ellenőrzöm a pulzusát is, majd meghallom a szirénák közeledő hangját, és végigsimítok az arcán. Kifújom magam, és megcsóválom a fejem. A rohadt életbe, jól rám ijesztett…


note: ---- | tag: emma (: | music: click




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:38 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
I just want to protect you...
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: