Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 16, 2015 8:53 pm Keletkezett az írás




Charity Ball & Kate

It's not how much we give but how much love we put into giving.


Élveteg-, szinte már Disney mesékben, a gonoszok által villantott, kétes mosolyra görbülnek vörösre festett ajkaim, amint a mellettem ülő férfi arcát, vonásait, mimikáit fürkészem. Még akkor is, ha nem tudok kiolvasni belőle semmit sem, vagy legalábbis valamit, egy aprócska, árulkodó jelet, rezzenést, ami elég lenne, hogy megtudjak róla valamit. Bármit.
Az érdekes az, hogy alapvetően nem érdekel a férfi. Nem érdekel, mint ember. Mint férfi, mint esetleges partner, kaland – kizárólag egyéjszakás -, nos... annak a gondolata, hogy az ágyába kerülök az est végeztével, valahogy felvillanyoz. Arról pedig napokig, ha nem hetekig, vagy hónapokig vitatkozhatnánk, hogy úgy, amúgy, teljesen mellékesen, mégis ki használt ki, kicsodát. Garantálom, hogy egyikünk sem adná be egykönnyen a derekát, és nem ismerné el, hogy bizony a másik kihasználta. Tehát a lényeg: valaki ki fog használni valakit. Kihasználjuk egymást. Mert, bár nem tudok Leonardról sokat, annyi bizonyos, hogy legalább olyan keményfejű, és makacs, mint cseppet sem szerény személyem. És legalább úgy falja az ellentétes nemet, mint én.
A másik, egyébiránt módfelett érdekfeszítő téma, amiről beszélnem kell – de csak önöknek, csak és kizárólag akkor, ha köztünk marad -, az az, hogy valójában nem utálom Leonardot. Még akkor sem, ha úgy tűnik. Nem kedvelem, de semmi esetre sem közömbös számomra. És ez jól is van így. Jól lenne, feltéve, ha nem éreznék valami mást is, ami itt motoszkál a koponyám hátsó felében, egy rejtett zugban, vagy üresen kongó mellkasomban, esetleg sötéten dobbanó szívemben. És ezt az érzést, bármilyen érthetetlen is, nem tudom hova tenni.
És ilyesmi velem egészen idáig soha nem fordult elő.
- Fogalmam sincs, miről beszél – kajánul mosolygok a képébe, amolyan mindent tudó-, cseppet fondorlatos-, ugyanakkor kétes mosollyal. Úgy érzem magamat, mint Jon Snow – nem tudok Washingtonról semmit. És ez kurvára nem tetszik. Tehát nem csak én lepleztem le őt...
Vegyes érzelmek keringenek bennem, már, ami a férfit illeti. Nem tudok rajta kiigazodni, nem ismertem ki azonnal, szinte csak azt tudom róla, amit a kórházban suttognak a háta mögött, titokban – amiről így, nyilvánvalóan, mindenki tud. Mindenesetre hat rám, meglehetősen intenzíven. A nyers stílus, amiben beszél hozzám, cseppet sem zavar. Őszintén szólva, még élvezem is, hogy újfent kezdi levetkőzni a jól szituált úriember maszkját – mint a múltkor, a liftben. Bár, az cseppet sem zavar, hogy eddig nem húzott be a falnak. Indokolatlanul, vagy indokoltan, egy másik egyénnek.
- Az igazgató ellenben, természetesen, kérné, hogy adjam a nevemet a sérült-, majd kezelt kezéhez – sokatmondóan vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, mosolyra rándult ajkakkal. – Az a szerencsénk, hogy nem adok kevesebbet a nevemnél, tehát, nem adok kevesebbet a tökéletesnél – kacsintok rá, magam sem tudom, miért teszem ezt, de még mielőtt magyarázkodnom kellene, vagy újfent beállna a kínos csend közénk feszülne valamiféle megmagyarázhatatlan, pulzáló energia többlet, táncolni hívnak.
Én pedig megyek, szinte menekülök, ugyanakkor nehezemre esik magam mögött hagyni az asztalt, és a holló hajút.
Nem sokkal az után, hogy véget ért a tánc Peterrel, majd Jamesszel, előbbi Woodwardot haza kell fuvaroztatni. Mivel velem jött, és egyikünk sincsen abban az állapotban, hogy vezessünk – nem, mintha én nem ajánlanám fel, mert de, csak éppen James nem enged volán mögé ülni -, így taxival kell hazamennie Peternek. Kikísérem az utcára, ahol besegítem a fivérével egyetemben a bérelt autóba, és a címet megadva, még kint maradok egy szál cigarettára. Egészen idáig nem gyújtottam rá, szóval most kettőt is elfüstölök, mielőtt visszatérnék.
Visszatérve az impozáns helyiségbe, a női mosdó felé veszem az utamat. Nem púderezem be az orromat, és nem igazítom meg a sminkemet, sem a hajamat. Tűzvörös tincseimre pedig igazán ráférne...
Amikor tánctól túlfűtötten lépek csapos barátomhoz, majd a hideg itallal telt pohárral, karcsú ujjaim között vissza, az asztalunkhoz, Leonardhoz, magam sem tudom, mit akarok.
Ki akartam józanodni mostanra, hogy haza tudjak vezetni. Abban bíztam, hogy, ha James még itt van, sikerül elsunnyognom, a nélkül, hogy észrevenne. Vagy, hiú ábránd, tudom, de tényleg hittem, hogy mostanra józan leszek.
Kurvára részeg vagyok. Megint.
Villanásnyi kételyt, vagy meglepettséget látok átsuhanni a férfi arcán, mikor magammal invitálom a hűvös utcára. Jót fog tenni az enyhet adó, csípős, hajnali levegő – gondolom -, lehűt.
Mert bizony részegen elszabadulnak az érzelmeim, úgy csordulok túl, mint egy vulkán. Ilyenkor robbanékony vagyok. Mindig egy kicsit túl sok vagyok. Túl közönyös, vagy túl nyitott. Túl hangos, vagy túl halk. Soha nincs középút. Részegen pedig elbillen az egyik irányba a mérleg nyelve: most túl pozitív vagyok.
- Nagyszerű! – rikkantok, szinte örömmámorban úszva, még egy ilyen apróság miatt is. Boldog vagyok. Ezért iszok olyan sokat, ezért használom a különböző szereket. Mindezek segítenek felejteni, érzelemmentesnek maradni, vagy éppenséggel a felhők fölött röpködök, mint egy bedrogozott csillámpóni.
Karomat összefonom az övével, és hagyom, hogy a lépcsők felé vezessen, majd ki a hűvös éjszakába. A bejárattól tisztes távolságban – nehogy már nem csináltam semmi balhét (nem verekedtem, nem kiabáltam, nem hánytam, nem bőgtem, nem firkáltam a vécéfülke ajtajára (sem máshova), nem estem el, nem kiabáltam (azt hiszem...), nem gyújtottam fel semmit sem, és nem vezettem részegen. Ja, de. Kapd be, jard!), most meg megbüntetnek azért, mert a bejárathoz túl közel gyújtottam rá! – előveszek egy doboz cigarettát a kis, kézitáskámból. A férfi felé nyújtom a tüdőgondozót, és a piros öngyújtómat, majd én is veszek egy szálat és, miután ő meggyújtotta, én is így teszek.
Hátamat a kívül is impozáns épület hideg falának vetem, bőrömre libabőr fut, arcomat az ég felé fordítom, oda fújom a füstöt is. A csillagok miriádnyi apró, ezüstösen ragyogó ékkövét figyelem a tinta kék boltozaton.
- Tudta, hogy vehet magának egy csillagot? A nevére írják az égitestet. Bizonyos újabb összegért cserébe pedig kap hozzá egy dossziényi iratot, amolyan csillag törzskönyvet, benne a csillag kódjával és adataival. Ha beírja a Google Mapsbe, vagy a Stellariumba, megnézheti – magyarázom, majd a halálrúdba szívok. – Ötven dollár, papírokkal, és mindennel. El tudja ezt képzelni? Sullivan Csillag, hát nem nevetséges? – nevetek fel őszintén, ugyanakkor keserédesen. – És, ha vörös óriás lesz belőle, és megszűnik létezni? Szörnyű lenne... – valószínűleg ez a téma józanon nem foglalkoztatna, mert orbitális marhaságnak tartom, hovatovább nem szomorítana el a ragyogó égitest végességének ténye, hiszen a csillagok kihunyása az élet rendje, a csillag életének velejárója. Mint az emberek halála... megszületünk, élünk, aztán meghalunk. Ezért születünk. A vége mindig, minden esetben ugyanaz. – Tudja, nem akarok meghalni – szívok mégis a cigarettába, mert én magam egy kibaszott, két lábon járó, élő paradoxon vagyok. – És nem akarom, hogy meghaljon – tekintetemet az égről, a férfire vonom, nem most vagyok vele teljes mértékben őszinte, és nem most először valódi a mosolyom, amit felé küldök. A félig égett halálrúdból veszek mérgezett levegőt. – Menjünk haza – és ezt a lehető legkomolyabban gondolom.
Most-, és többé már nem tudom kontrollálni magamat. És mondok még valamit.
Nem is akarom korlátozni saját magamat.
Még visszamegyek viszont a bálterembe, mert a saját csekkemet elfelejtettem mostanáig az adománygyűjtő ládába dobni, és ezt most megteszem – fogalmam sincs, hány nullát írok a kedvenc számom, a hetes mögé, de nem is érdekel.
Leonard nem engedi vezetni a SAJÁT autómat, szóval az anyósülésre vagyok száműzve. A tetőt felhúzom, és rágyújtok, a házamig navigálom a férfit. Közben beszélgetünk: az eseteinkről, a gyökér beosztottjainkról, az idióta családunkról, és az időjárásról.
És már nem akarom kontrollálni magamat.
Képszakadás.


Köszönöm mindenkinek a játékot, egy élmény volt, Nyuszikák! szereti

Words: 1 165 | Music: Kanye | Note: THE dress
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 23, 2015 6:16 pm Keletkezett az írás





Charity Ball


Tagadása – mindketten tudjuk – hogy teljesen értelmét vesztett. Bár ugyanakkor mivel tagad, így még biztosabb vagyok abban, hogy ő is éppen annyira „maszkcserélgetős”, mint én vagyok. Igazság szerint ennek az egész beszélgetésnek semmi értelme. Lehetetlen, hogy megérthesse, mikor melyik arcomat mutatom, ahogyan nekem sincsen fogalmam arról, hogy valójában milyen ember is ő. Egoista, szarkasztikus, makacs, tiszteletet parancsoló, fennkölt. Hiába vannak róla benyomásaim, ezek nagyon kevesek ahhoz, hogy elmondhassam: ismerem.
Kaján vigyorát és válaszát különösebb reakció nélkül hagyom; halványan mosolyodom csak el, amikor kissé zavarba jön saját viselkedésétől. Nem mintha mutatná ennek a jelét, de ismerem már, milyen az, amikor el szeretnénk rejteni érzéseinket a külvilág elől. Valójában én magam is vagyok annyira kényelmetlen helyzetben, hogy külön szavak nélkül egyezünk meg abban, hogy jobb, ha saját partnereinkkel beszélgetünk.

Kis idő elteltével, a vacsora vége felé megjegyzést tesz kezemre, mely célját először nem értem, majd újfent tüzes vassal égeti bőrömbe a belőle áradó újabb hatalmas benyomásszerű jelzőt: öntelt. Kacsintása végképp meglep, így gondolkodás nélkül, ösztönösen húzódik szám sarka abba a bizonyos „bugyi-leszedős” vigyorba, szemöldökeim pedig elindulnak felfelé homlokomon.
- Ez az én szerencsém, igaz? – nézek rá, éshangszínem alapján valami egészen mást is mondhattam volna. Mondjuk azt.
Másodpercek alatt az előzőleg friss és hideg levegő fesztültségtől vibráló térré lesz körülöttem; de szinte arra sincsen időm, hogy kényelmetlenül érezzem magamat, mert a tánc kezdetét veszi. Mindenki szerencséjére, igaz? Vagyis főképp a nadrágod szerencséjére...

Jó ideig nem látom Kate Sullivant, csak élvezem Angie társaságát a tánctéren, mígnem asztalunkhoz visszaülve, a mai nap először enni kezdek, miközben a fekete ruha libbenését figyelem, ahogyan annak gazdája odalejt – immár sokadszorra – a bárpulthoz. Kate partnere sokkal rosszabbul néz ki, így magamban eldöntöm, hogy nem hagyhatom itt. Utálom a megmagyarázhatatlan dolgokat, így istentelen dühöt kell K.O.-ra kiütnöm, ugyanis a gondolataim vasreszelékeit mágnes módjára elszipolyozó dögös nőszemély asztalunkhoz közeledni látszik. A hülyeség meg kihirdettetett, a nadrág pedig megnagyobbíttatni kívánatik.

Rikkantása meglep. Valamiért vigyorogni támad a kedvem, talán csak attól, hogy mit hoz ki a sok alkohol az emberekből. Kate megközelíthetetlen égi vára etanolban süllyedt el, így a nő valamiért komikusan esendőnek és egyszerűnek tűnik. Bár a tény, hogy nem az, olyan erővel bír, mely külön kis csodának engedi láttatni összes a hajszálain megcsillanó fényt, ruhájának lágy esését, a pillái által keltett renyhe, jelentéktelen kis szelet…
Kissé elrévülten érek ki, karomba erős de finom kar kulcsolódik. Rágyújtunk, én pedig az eget bámulva lélegzem be a régről ismerős, mérgező füstöt. Kate beszélni kezd a világ legidiótább dolgáról, én pedig nem tudom, hogy szabad-e nevetnem. A részeg ember őszinte. Nem tudom, hogy örökre megharagudna-e rám, hogyha a képébe röhögnék a saját csillag ötlete miatt, így inkább moderálom magamat.
- Ez érdekes – mondom tényleg érdeklődést színlelve. Nem mintha nagyon kellene, elvégre az emberiség tényleg nem normális, mely utalhat valami nagyon csúnya örökletes agyi betegségre is, de azért mégis…
Kicsit olyan, mintha kívülről nézném magamat, ahogyan a végtelen, ragyogó égbolt alatt egy nagyon ostoba témáról beszélnék, vagyis hagyom beszélni a nőt, aki szirénként vont bűvkörébe anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna. Kate olyan, mint egy édes kísértés, melyet anélkül kóstolsz meg, hogy észrevennéd. De nem harapsz bele igazán, inkább csak ujjad hegyét mártod bele a cukormázba, hogy azt lenyalva ráeszmélhess, mibe is kezdtél bele. Egyszerűen képtelen vagy abbahagyni, holott tudod, hogy nem kellene. Így csak nézed, figyeled, ahogyan cukorka karmaival kinyúl feléd, míg végül… Csak rajtad áll. Valamiért nem akarom, hogy rajtam álljon. Álljon inkább rajta.

Gyors váltása meglep, öntudatlanul húzom össze kicsit szemöldökömet. Megvárom, míg a végére ér annak, amit mondani szeretne, így végül csak bólintok, majd határozottan válaszolok:
- Rendben.
Visszakísérem a bálterembe, hogy aztán hazavihessem a saját autójával, hogy elkísérjem az ajtóig, hogy behívjon egy italra, hogy… hogy… h…

Vissza az elejére Go down
 
CHARITY BALL
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: