Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Nov. 21, 2015 5:02 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Hosszú, talán... tényleg túl hosszú napon- napokon - van túl és olyan mértéktelen haragot, idegbajt és nyugtalanságot kellett magában eltemetnie, amivel eddig még ő maga se találkozott. Tudja jól, hogy milyen a harag, milyen a szomorúság, hisz nem egyszer át kellett már élnie az elmúlt évek alatt, volt, hogy a saját testén tapasztalta, milyen az ha valaki nem tudja visszafogni az indulatait. Viszont azzal, hogy segg részegre itta magát és még hajnali ötkor is úgy keringett a házban, mint gólya fos a levegőben és nem tudott mit kezdeni a fejét hasogató fájdalommal és ordító kétségbeeséssel, nem jutott egyről a kettőre. Ugyan ott tart, kérdések ezreit tudná egyszerre kiordítani magából. Nem oldódott meg semmi, nem érzi magát jobban, inkább csak egyre rosszabbul, hisz halmozódnak a problémák...
Még mindig fojtogatja a gondolat, hogy felkente Richardot a falra és ki tudja, hogy mit okozott még ezzel? Szegény fiú alapjáraton padlón volt, hisz azt a legnehezebb megemészteni, hogy mi magunk vagyunk valaki halálának az okozói, erre a kétségbeesésre pedig rátett még egy lapáttal, ordított és fenyegetően lépett fel vele szemben, amit nem lett volna szabad. Inkább félre kellett volna hívnia, megvigasztalni és segíteni neki, hisz ilyet szegény még nem tapasztalt soha.
Zavarja az, hogy nem tudták őt normális hangnemmel leszedni a srácról csak rángatással és ordítással és ugyan így száműzni a műtőből. Zoyát is fellökte ami tényleg nem állt szándékában hisz ha valakinek akkor neki nem akar ártana már  csak azért se, mert az amit érez, nem egyszerű barátság vagy rezidens-gyakornok kapcsolat. Az ő részéről biztos nem, noha a lányka is utalt arra sms-ben, hogy ő se közömbös számára, csak csalódott.
Szánalmasnak és undorítónak érzi azt, amit csinált, hisz azok akik nap, mint nap látják őt és beszélnek vele, nem ilyennek ismerik... ezek után pedig végig azt fogja érezni, hogy mindenki összesúg a háta mögött, híre fog menni az agressziójának még akkor is, ha többek írtak neki sms-t azóta, hogy nincs semmi baj, megfog oldódni a dolog és végre úgy lépett fel valakivel szemben, ahogy azt az emberi magaviselet megkívánja. Hogy mi? Mi az, hogy megkívánja az emberi magaviselet? Az ha valakiből őrjöngő bika lesz, az megfelelő viselkedés? Nem az lenne a normális, ha mindig képesek vagyunk megtartani az arany középutat még akkor is, ha úgy érezzük, hogy a fejünk széthasad, és egész testünkben remegünk a feszültséggel övezett fáradtságtól? De! Szóval neki ne papoljon senki se arról, hogy ez természetes megmozdulás volt tőle, mert nem hülye gyerek ő, tudja, hogy ez nem igaz.
De kérdi ő... miért is írogatnak neki megállás nélkül? Miérti s próbálják megnyugtatni? Ó, hát természetesen azért, mert már mindenki fuldoklik ebben a sok információban, már mindenki tud mindenről és Leah elmondása szerint az se kizárt, hogy Richardot felfogják függeszteni mert akkora banális hibát amekkorát vétett, nem lett volna szabad elkövetnie még akkor se, ha nincs teljesen magánál. Egy orvosnak mindig tudnia kell, hogy mit csinál, hogy mihez nyúl és mit ad be a betegnek. Ha pedig nem biztos magában, akkor ne csináljon semmit, kérjen meg mást... és alapvető elv, hogyha nem vagyunk száz százalékig meggyőződve a teendők felől, akkor nem csinálunk semmit!
Az egész éjszakás, hajnali és reggeli sms-ezést követően sikerült rávennie magát arra, hogy végre bevonuljon a fürdőszobába és lecsapassa magát. Ezzel az alkohol tömény erősségű szagától is megszabadítja magát, akárcsak a kellemetlen másnaposságérzet egy részétől ami még mindig szaggatja a fejét. Látása kicsit zavaros, mindent sokkal fényesebbnek és világosabbnak érez, mint egy átlagos napon, ez pedig totálisan földhöz vágja... nem szeret napszemüveget hordani, házban pedig főleg nem, ma reggel viszont kénytelen volt felvenni, hisz nem látott semmit még a házban sem. Hajnalban mikor fejfájás csillapító után sírt a szája, Leah nem akart adni neki semmit lévén elég nagy mennyiségű whiskyt sikerült legurítania nem beszélve arról a négy üveg sörről, ami azt követte.  Egy órán át tartó borogatás és némi szilárd állagú kaja után rátudta venni arra őt a lány, hogy aludjon egy keveset és ha ezt megteszi akkor utána kaphat gyógyszert is ami a segítségére lesz.
Hát reggel meg is kapta a kívánt mennyiségű aszpirint, és bár a fejfájás szépen lassan elkezdett múlni a kóválygás, a fáradtság és a szívdobogásérzet még így is megmaradt, ami egyáltalán nem meglepő. Faltól falig közlekedett mind idáig, jelen pillanatban pedig csak abban tud bízni, hogy a hidegzuhany valamelyest magához téríti.
- Ne felejtsd el kihozni a fáslit a kisszekrényből! Hallod, Hayden? A nagyobbat! - hallja Leah hangját az ajtó túloldaláról, ezzel egyidejűleg pedig vet egy pillantást jobbjára, mely egyre furcsább árnyalatban tündököl s csak most érzi a súlyát annak, hogy mekkorát sikerült öklöznie abba a falba. Akkor még nem érezte igazán, hogy ennek komolyabb következménye is lehet, viszont reggelre vészes remegésbe kezdett az egész karja, csuklója és ujjai pedig a lilától kezdve a zöldön át a szivárvány összes színében pompáznak. Leah szerint minimum zúzódott vagy megrepedt valahol a kézközépcsontja, de tekintettel arra, hogy fogni még tud vele, már semmiben nem biztos.
- Hayden?! Hallasz?... - a fehér ajtó nyekken egyet ezzel is jelezve, hogy a lány teljes testsúlyával nekitámaszkodik miközben fülét rátapasztva próbál hallgatózni.
- Hallom, mindjárt megyek csak ne kiabálj már, hát beszakad a fejem... - motyogja fogcsikorgatva, majd gyorsan átsuvickolja még magát a tusfürdő és szivacs segítségével, ezután pedig törülközőért nyúl amit a csípőjére csavar és kilép a zuhanyzókabinból. A nedves csempére leterített, átvizesedett kilépő ezzel egyidejűleg kicsúszik a lába alól ami egy igazán bravúros, "Reszkessetek betörők" két rosszfiújára emlékeztető esést von maga után, ő pedig jajongva próbálja összeszedni magát legalább annyira, hogy ne az ajtó felé terpesszen.
- Atyaég te mi a francot csinálsz?! - ront be Leah kétségbeesetten miközben arckifejezése az ijedtből szépen lassan szórakozottá válik ahogy félig a földön, félig pedig a kabin aljában ücsörgő Haydent megpillantja. Vidám arckifejezését egy már-már idegesítően sikoltozó nevetéssel koronázza meg - mondtam már, hogy nem változtál semmit nyolc év alatt? Te szerencsétlen félnótás, te... megütötted magad?
- Csak a fejem koppant egy kicsit, de megmaradok - dörzsöli ép kezével a tarkója feletti részt, amit Leah leguggolva mellé alaposabban szemügyre is vesz, csak a miheztartás végett.
- Jól van, nincs itt semmi, lehet később lesz ott egy kis púp, de... mi az neked igaz? Na szedd össze magad, gyere! - nyújtja a kezét sipákoló nevetéssel és szépen lassan felhúzza a szerencsétlenül járt srácot a földről.
- Ha nem lennél, ki kéne találni. Szerintem te tartod az eséssorozatok világrekordját a földön. Mutasd a kezed...
- De még fel se öltöztem!
- Nem érdekel, de most vagyok itt, rohannom kell mert elkések, szóval ne kötekedj - kapja elő a fáslit a szekrény aljából, hogy jó alaposan beköthesse Hayden kézfejét, csuklóját egészen az alkarja közepéig - ma menj be délután és nézesd meg jó? Szerintem nem fog ártani egy röntgen, ki tudja, hogy mitől olyan, amilyen. Nem néz ki túl jól, főleg ez a rész. Nehogy elsumákold, mert kapni fogsz!
- Jó, de ezt már mondtad úgy... négyszer csak a reggel folyamán?!
- Mert tudom, hogy milyen konok vagy! "Csak egy kis zúzódás mi?"... - mit számít az? Már túlélt bordatörést, nyílt lábszártörést és teljes térdkalács roncsolódást. Mit neki egy kis zúzódás, katona dolog?
- Kész. Várlak délután a röntgenen jó?! - paskolja meg a nála majd egy fejjel magasabb Hayden arcát és már pattog is kifelé a fürdőből, hogy még idejében eltudjon indulni. Ma rá maradt a posta és a reggeli bevásárlás, tekintettel arra, hogy Tommy már elment melózni, Hayden pedig jelen pillanatban képtelen rá, szóval sietnie kell, ha még időben beakar utána érni a St. Claire-be.
- Ó, szia Zoya, hát te? Nem is mondta, hogy jössz! A fürdőszobában van, mindjárt jön... - hallja az ajtó felől Leah túlságosan is vidám hangját, ő pedig ezzel egyidejűleg el is indul kifelé, hogy szólhasson a parányi kis lánynak, hogy öt percre van még szüksége ahhoz, hogy teljesen üzemképes legyen és indulhassanak.
Ahogy kirongyol a fürdőszobából érzi, hogy egy puha dolognak ütközik és kis híján megint felborítja szegény Zoyát, de még idejében elkapja a csuklóját és visszarántja magához, nehogy esés legyen belőle. Arca egy pillanatra kelletlen grimaszba torzul, ahogy jobb kezével tartja a lány teljes súlyát  - ami mondani se kell, hogy elég csekély, de jelenleg egy sérült tagnak nem épp a legkellemesebb érzés másokat rángatni - így rögtön lazít is a szorításon mindkettejük érdekében.
- Öhm... én... azt hiszem, hogy ezt nem így akartam kivitelezni. Bocsánat - nevetgél szórakozottan, ugyan akkor zöldjeit szégyenlősen kapja le róla. Ha sikeresen meggyőződik arról, hogy ebből márpedig most nem lesz esés, elhúzódik tőle. Tesz egy-két lépést hátrafelé, hogy teljes rálátása legyen a lány alakjára ezzel egyidejűleg pedig lágy mosollyá szelídül az iménti vigyorgása.
- Örülök, hogy itt vagy. Minden esetre, még öt percet kérek jó? Csak felöltözök és már jövök is, addig... helyezd kényelembe magad - biccent a jókora kanapé felé, majd ha Zoyát se zavarja akkor visszavonul a szobája irányába, hogy keressen valami elfogadható göncöt magának.  
- Lisa, ne itt heveréssz, vendégünk van! - többet nem is kell mondania, a kutya mintha puskából lőtték volna olyan gyorsasággal hagyja el a szobát és veti magát Zoya ölébe...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Nov. 21, 2015 8:51 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Életem legnehezebb napján vagyok túl, amióta hazajöttem. Azt hiszem tegnap reggeli megérkezésem a lakásunkba nem sikerült a legfényesebbre. Heather szedett össze olyan állapotba, hogy a könnyeimen keresztül nagyjából negyed óra múlva már beszélni is képes voltam. Már amikor nem csuklott el a hangom a sírástól. Nem voltam ilyen soha, mármint aki könnyen sírva fakad, és egész életemet abban a szellemben éltem, hogy inkább a  mosoly, a jókedv és a nevetés határozzon meg, semmint az örökös csüggedés. Ami azonban az elmúlt 48 órában történt gyökerestől megváltoztatott mindent. Nem hiszek abban, hogy egy ember életét ennyi idő képes befolyásolni, igaz mindezidáig abban sem hittem, hogy az érzelmek tekintetében egy hónap is meghatározó lehet valakinek az életében. Viszont abban biztos vagyok, hogy ha ezen a mélyponton sikeresen túlleszek, minden erőmmel vissza akarok majd találni ahhoz a lányhoz aki én alapvetően vagyok. Aki mindig is voltam. Egy nagy bögre kakaót kaptam, a lakótársam pedig leültetett az apró kis asztalkánhoz, és miközben az ujjammal a nagy szipákolások közepette ezredszer is körberajzoltam a kis napraforgót a tányéralátéten lassan oldódni kezdtem. Tejszínhabot is tett rá, és alaposan megszórta fahéjas porcukorral, még egy macskás szívószálat is biggyesztett bele, majd leült velem szemben, tenyerébe helyezve az állát és figyelt engem. Nem kérdezett, nem faggatózott, az én örökké csacsogó szőke lakótársam csendben várakozott, hogy beszélni kezdjek. A szívószállal játszadoztam, elsüllyesztve, majd kiemelve a könnyű habból, végül ráemeltem a tekintetem, nagy kerek szemekkel pislogva és elmeséltem az egész éjszakát. Kezdve a rohanással, folytatva azzal, hogy elhagytam a műszakom közben Haydent, hogy ott kellett volna lennem vele, hogy a lelkiismeretem azóta háborog, mert felelősnek érzem magam. És dupla annyira bánt az egész, mert csalódott vagyok őt illetően, ugyanakkor nem lenne hozzá jogom, mert én hagytam el, én nem voltam ott amikor ott kellett volna lennem. A kis galambokat ábrázoló papírzsepis dobozból húzok ki kettő darabot, és megtörlöm a szemeimet. Arról is beszélek Heathernek, hogy nem volt szívem őt felébreszteni, hogy annyira belefeledkeztem abba, hogy csak nézem őt….és én nem tudom…egyszerűen nem kellene ezt éreznem, és egyébként is annyiszor mondták már ők is és magamat is győzködtem, hogy nem tekinthetek rá másképp, hogy ez előbb vagy utóbb a közös munka rovására megy. Persze azt nem ismertem fel, hogy ez azért lehet, mert elfojtom. Ha nem tenném, ha megbeszélnénk, akkor talán nem kellene emiatt rosszul éreznem magam. Megszoktam, hogy mindig mindenkivel megbeszélek mindent. Hogy azt is ha valami rossz, azt is ha valami jó, egyszóval bármi is van a háttérben nem hagyom magamban. Ezt most mégis megtettem. Miért? Mert ez most más, ez most annyira más. Szürcsölök a kakaóból, jól esik, és Heather még mindig csendesen hallgat, csak a szája szegletéből nem tűnik el az a hamiskás mosoly, ami mindig is a sajátja volt.
– Az emberek meghalnak, Zoya. Te is, én is még Hayden is meg fog egyszer. Ezen nem tudsz változtatni. Amin azonban tudsz az pedig az, hogy kitombolod magadból ezt a feszkót, mert felrobban az agyad tőle.- kissé furcsán nézhettem rá, mert már legyintett is, hogy folytassam, nem akart közbevágni. Én meg már elveszítem lassan a fonalat, a világ egyetlen masszává zsugorodik előttem, zúg a fülem, a meleg kakaó teljesen eltompított. Semmi másra nem vágyom, csak egy gyors zuhanyra, és egy kiadós alvásra. Minimum egy négy órásra. Zsibbadtan dőlök el nem sokkal később az ágyamban, és az utolsó akivel farkasszemet nézek az Clyde hatalmas zöld szemei….miért van egy mosómedvének zöld szeme? És amikor az álommanók fáradtan a pilláimra ülnek, hogy a szivárványon túlra repítsenek már nem Clyde fekszik mellettem hanem Hayden szomorú zöld szemeit látom, ahogyan ma reggel is ott a tetőtőn. „… nem akartalak bántani…” végül már nem gondolok semmire, csak fáradtan hagyom magam tökéletesen elzuhanni. Amikor aztán jó pár óra múlva újra magamhoz térek még mindig kótyagosan, odakint már sötétedik, kellemes, simogató az óceáni fuvallat, ami időnként megmozgatja a szobám ablakában a halványsárga organza függönyt. Heather éppen készülődik, vidáman dudorászva az esti buliba, ám mielőtt ma is észbontóan, ugyanakkor vállalhatatlanul mini szoknyában ellibben itthonról még átad nekem egy üveg pezsgőt, azzal a felkiáltással, hogy vigasztalódjak. És én vigasztalódtam is, igaz nem csupán a pezsgővel, hanem a hajnalig tartó üzenetváltásokkal, amiket Haydennel folytattam, és amelynek kitöröletlenül hagyott nyomai másnap ott díszelegtek a telefonomon. Életemben először voltam spicces egy sietve elfogyasztott pezsgőtől és máris olyanra vetemedtem amit azt hiszem soha nem bocsátok meg magamnak. És a mobilszolgáltatómnak sem, hogy nem szüntette meg a térerőt, amikor érzékelte mekkora hülyét csinálok magamból. Komolyan….bevallottam neki, hogy többet gondolok a kapcsolatunk mögé semmint, hogy én vagyok a gyakornoka? Mindezt úgy, hogy ő sem szomjas már, minden bizonnyal Tommy cipelte őt valahonnan haza, mert éppen a gömbölyű talpú cipőben lófrált. Azért sem éreztem jól magam mert ennyit ivott….és én is ennyit ittam, és ezzel az erővel együtt is ihattunk volna, talán több vigaszt nyújtunk a másiknak. Így aztán maradt a másnaposság, meg az elhatározás, hogy ezt mindenképpen meg kell beszélnünk. Csak még azt nem tudom, hogy mi akarok. Visszavonni mindent, megkérni, hogy tekintse úgy, hogy ez az üzenetváltás meg sem történt. Vagy elmondani, hogy komolyan gondoltam minden leírt szót, és még most is komolyan gondolom, és ha nem vagyok spicces, akkor is ugyanezt, ha nem is ugyanígy mondtam volna neki. Nem tudom, én tényleg nem tudom. Reggel aztán megbeszélünk egy találkozót, és azt, hogy egyszerűbb lesz ha én buszozom át hozzá. A nap égetően forró, és úgy érzem jelen pillanatban ez a legutolsó dolog aminek örülni tudok. Lassan itt a december….máshol ilyenkor már nagy pelyhekben hullik a hó. Mennyire gyönyörű lenne egyszer elmenni valahova és látni. Még soha nem voltam sehol. A legnagyobb távolság amit eddig megtettem az Wellington volt, amikor anyáékkal átruccantunk egy tavaszi kirándulás alkalmával Új-Zélandra. Pedig egyszer….egyszer még szeretnék igazi téli hóesést látni. Bessy szerint ahhoz Svájcba kellene utaznom, ő is oda megy minden télen síelni a szüleivel. Síelni….na azt sem tudok még. Sok dolgot nem tudok, de amit jelenleg mindenképpen tudok, az az hogy nem fogok neki hazudni, mármint Haydennek, az igazat fogom mondani ezzel az egésszel kapcsolatosan. Leírtam, nem? Az olyan mintha kimondtam volna, akkor meg már felesleges szépíteni, csak abban bízom, hogy ő nem azért írta amit írt mert éppen ivott vagy….nem nincs vagy. Ő tuti nem szórakozna velem soha, ő attól sokkal…sokkal mi? Hiszen tegnap láttam, hogy mennyire képes megváltozni amikor olyan dolog éri amire igazából nincs felkészülve. Még mindig kattog az agyam amikor a busz felé veszem szaporán a lépteim, a napszemüvegen keresztül is bánt a fény, de lassan megszokom a kinti levegőt. Jobb most ez így, és az a kis séta is segít amit a buszmegállótól a házukig megteszek. Könnyű kis virágos nyári ruha van rajtam, a lábamra egy könnyed kis fehér selyemtopán simul, amitől halk léptű leszek akár a macskák. Az egyetlen másodperc amíg az ajtó előtt hezitálok, hogy benyissak, vagy kopogjak éppen elég arra, hogy megelőzzön valaki. Riadtan ugrom hátrébb, szinte visszatartóm a levegőt is, mellkasom megemelkedik, hogy aztán egy nevetés formájában távozzon ez az érzés, mikor végül Leah mosolygós arcával találom szembe magam. Kíváncsian vidám, én meg elvörösödöm, gyaníthatóan tényleg nem számított rám.
– Én…csak…csak átjöttem, hogy…hátizé a park.- mutogatok a hátam mögé, mintha ezzel most komoly és tudományos magyarázatot adtam volna, hogy miért vagyok én ott ahol idáig még nem voltam, és tulajdonképpen mit is szeretnék én itt.
– Ahha, a park. Hát így már minden világos- bólogat még mindig nagy komolyan, de látom ám, hogy mögötte megállíthatatlanul kuncog. Mi olyan mulatságos? Még az ajtóból fordul vissza mielőtt tovább rohanna, hogy egy utolsó mondattal búcsúzzon.
– Ennek a félnótásnak megmondtam, hogy a kezével jöjjön fel délután a röntgenre. Figyelj oda, hogy addig már több betonfalat ne nézzen frutti cukorkának. Ja és szólj rám, hogy a citromos habroló receptjét küldem át neked twitteren….ja neked nincs olyanod, okés akkor mélben átdobom. Puszi, rohanok!- már csak a bejárati ajtó felé köszöngetek, mert magamra hagy, én meg bizonytalanul lépkedek előre a lakásban, mert nem tudom merre van a fürdő, illetve….na várjunk ha ő a fürdőben van akkor…..eddig jutok a gondolatmenetemben, mert ahogyan felpillantok már csapódik is nekem, kis híjján felborítva, és az utolsó másodpercben kap a csuklóm után. Hayden. Te jószagú jázmin! Egy szál törölközőben csapódott nekem, vizes hajjal. Na jó, erre még nem vagyok felkészülve azt hiszem, úgyhogy toporgom mint a tojós galamb, egyik lábamról a másikra állva, igen intenzíven fixírozva a háttérben a falon aaaaaa…..azt a festményt, ami nem tudom mit ábrázol, de nem is lényeges, leköti a figyelmem.
– Semmi….semmi…baj...őőőő szia.- azt hiszem épületesen buta látványt nyújthatok jelenleg, mert mindezt a háta mögötti falon függő festménynek mondom és érzem, hogy az arcom lángol. Alapvetően nem azért, hanem mert hát finoman szólva is alul öltözött, és erre még nem készítettem fel magam lelkileg. Előre nyúltam a kezemmel és rajzoltam egy körvonalat, vagy inkább kört a levegőbe jelképesen, és elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem. Eddig sem volt könnyű, így meg aztán pláne nem lesz az. Viszont külön öröm, hogy elhúzódott. Mármint nem azért, hanem mert….rééééémesen kellemetlen volt az egész jelenet és éreztem, hogy a keze sem bírja.
– Csak úgy mondom, hogy az öt perc simán jár, tekintettel arra, hogy nem akarom, hogy ebben a szerelésben gyere a parkba. Szóval csak nyugodtan, én megvárlak.- tudok jobbat? Igen, azonnal sarkon fordulni és menekülni amíg lehet. De már nem lehet, és hát nem is akarok. Beszélnünk kell. Arról ami a kezelőben történt, arról ami a tetőn történt, arról amiről az üzeneteket váltottuk…erős leszek és határozott, azt mondta nekem az egyik üzenetében, hogy legyek bátrabb. Hát az leszek, ideje végre, hogy a sok visszafojtott dolgomat lerendezzem. Mindegyiket szépen sorban. Aztán talán könnyebben fogunk együtt dolgozni, feltéve ha ezek után tudunk majd együtt dolgozni. Kényelmesen huppantam le az egyik fotelbe, de amint a hátsóm a kárpitot érte nagy klaffogások kíséretében érkezett meg az ölembe Lisa és egy akkora nyelvest kaptam az arcomra, hogy szerintem még holnap is attól fogok prüszkölni. Nevetgélve kezdtem vakargatni a füle tövét, meg a feje búbját meg ahol értem, Lisa pedig a farkával ütötte a taptamot előttem.
– Ooooookooooosss…jókislány vagy…nyaaaaajjjj hogy én már mennyit hallottam rólad Leah-tól…és láttalak is bizony…hiiiihiiiii nyuuuuuffff….jóvan gyere ide na gyere, kapsz egy cuppanóst, aztán nincs több nyalakodás, hallod?- dugtam oda a számat csücsörítve, és mikor Lisától kaptam egy újabb csókot elnevettem magam és tovább simogattam a jószágot, aki nemes egyszerűséggel a lábam elé vetette magát, és a hasát mutatta, hogy azt simogassam. Még mindig vidáman hajoltam előre és a rózsaszín pocakot simiztem szórakozottan várva, hogy Hayden elkészüljön.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Nov. 21, 2015 10:40 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Amikor jelentkezett és fel is vették az orvosi egyetemre, tudta, hogy mire vállalkozik és nem akart megfutamodni, hisz ezt az álmát mindenképpen meg akarta valósítani ha már az elsőről le kellett mondania. A szülei persze óvva intették tőle úgy érezték, hogy Hayden koránt sem olyan erős és kitartó lelkileg, mint azt magáról hiszi, így már akkor elkönyvelték a bukását, mikor még el se kezdte a pályafutását. Már az egyetemi évei alatt azt hajtogatták neki, hogy inkább menjen el közgazdásznak, vagy bármi másnak, de ez a pálya nem neki való már csak a jólelkűsége és a sebezhetősége miatt sem, hisz kifogják használni a jóhiszeműségével együtt. Mindennél jobban féltették őt...
Karen ekkor már rég orvos volt, és akkoriban mikor Hayden is elkezdte az ő útját folytatni és azt példának állítani maga elé, ők rettegtek attól, hogy az egy szem kicsi fiúk is épp úgy el fog hidegedni tőlük, mint ahogy azt a nővére is tette. Azt viszont nem vették észre, hogy Karen esetében ez érthető is volt, hisz gyakorlatilag elüldözték otthonról... ők pedig nem keresték, nem is foglalkoztak vele, sértésként fogták fel a dolgot. Még az egyetlen unokájukat se hajlandóak meglátogatni, amit viszont Hayden vesz sértésnek.
Volt, hogy a fiatal rezidens apja kis híján konyhakéssel fenyegetőzött, hogy ha nem hagyja abba akkor ott az egyetemet, akkor csúnya vége lesz a történetnek, ugyanis őt nem erre az útra szánták. Nem egy huszadrangú orvost akartak belőle aki nem keresi meg rendesen a kenyerét, nem segíti pénzzel a családját, ennek ellenére mindig távol van az otthonától és fontosabbak neki a betegei és a munkatársai, mint a saját családja. A félelmük persze nem volt alaptalan, hisz a kedves papa testvére Jon és a lányuk Karen is így járt. Teljesen elfeledték az otthoniakat, nem is járnak haza a farmra ami egy részről érthető is.
Ő maga is tudta, hogy nem lesz az élete habos kakaó, tudta, hogy több lesz a fájdalom a sírás és a rettegés mint az öröm és a boldogság, viszont abban is biztos volt, hogy ez a minimális mennyiségű boldogság is olyan erős minden alkalommal, hogy képes lesz még a rosszat is feledtetni vele nap, nap után is. Igen, az emberek megbetegszenek, meghalnak... ugyan akkor mindig születnek újak, mindig történnek apró, nem várt csodák melyek bearanyozzák az ember életét még ha csak egy rövid időre is. Ilyen például a betegek hozzátartozóinak vidám, meghatottságtól könnyes arcát figyelni mikor jó hírt közöl velük, vagy épp a kedves apuka arca és boldogságtól remegő teste mikor kézbe kapja újonnan született gyermekét akit atyai szeretetének minden mennyiségével ölel magához minek után felbátorodott és már nem fél attól, hogy összeroppantja a törékeny testet. Vannak olyan esetek, melyek kárpótolják mindenért, minden fájdalom megszűnik utána és csak úszik az orvosok végtelen örömében. Ismét életet mentett... ez épp elég.
Mikor elindult az orvossá válás útján, nagybátyjával Jonathannel leült beszélgetni egy borúsabb délutánon, hogy az felvilágosítsa arról, mi mindenen kell majd keresztül mennie, mi az az emberi vonás, amin erősítenie és szilárdítania kell csak, hogy ne roppanjon össze minden alkalommal.
Elmesélte neki hosszasan, érthetőn és komolyan, hogy lesznek olyan felnőttek akik egészségesnek tűnnek, akik előtt még ott lenne az élet, családapák, feleségek és kismamák, ettől függetlenül ő mint orvos nem mindenható, nem biztos, hogy vissza tudja őket hozni egy szívrohamból, vagy agyvérzésből. Találkozni fog idős emberekkel akik imádnivalók és a nagyszüleire, déd nagyszüleire fogják emlékeztetni őt, ami miatt még nehezebben fog tudni búcsút venni az apró, ráncos és bölcs néniktől és bácsiktól akik hályogos szemükkel, szívük minden szeretetével fordultak felé, mikor belépett a szoba ajtaján.
És ott vannak a leggyengébb láncszemek, a parányi kis gyerekek akik még csak élni se tudtak a meglévő idejük alatt, mégis jön a halál, a dicső sötétség ami elnyeli őket. És, hogy mi a legfájdalmasabb? Ezeket a gyerekeket kínok között fetrengve, kiabálva és zokogva látni... kopaszon, bekötözött fejjel lefogyva és halál sápadtan ahogy a rákkal küzdenek.
Ezen beszélgetés óta minden nap úgy kel fel és úgy indul el dolgozni, hogy tudja, felkészült. Tudja, hogy kész közölni a betegekkel és hozzátartozóikkal a szomorú tényeket, a visszafordíthatatlant. Tudja, hogy a halál mindig ott lesz, nem lesz olyan nap az életébe, mikor egy valakit el ne kellene engednie. Viszont a tegnapi egy olyan nap volt, mikor minden összejött neki... fáradtság, fejfájás, a térde és ott volt minden egyes pillanatban Zoya is az agyában. Persze nem foghatja ezekre a tényezőkre, és ha jobban belegondol akkor nem is őt illeti a kiborulás és a szomorúság joga, hisz nem az ő betege volt, ráadásul és egy szakorvos is volt a kezelőben rajtuk kívül. Ettől függetlenül csak felerősödött benne a gyász érzete mikor arra gondot, hogy mennyi mindent rontott el előtte és, hogy mi mindenen múlt volna a férfi élete. Többek között azon, hogy ha nem kér még öt percet a lánytól, hanem fogja magát és elindul sántítva vagy daliásan, nem számít.
Igazából nem volt alkalma megbeszélni senkivel azt ami történt, noha talán az lett volna a legmegfelelőbb ahhoz, hogy új lappal kezdhesse a mai napot. Persze úgy volt vele, hogy arra a kis időre míg elsírja a bánatát az alkohol jó barátja lesz, de nem így lett. Még most se érzi úgy, hogy könnyebb dolga lenne, hogy nem kell fájjon a feje azért amit csinált vagy pont azért, amit nem csinált. Ha meg arra gondol, hogy egész hajnalban ott virrasztott mellette az ágya szélén Leah - minek után nem volt már arra képes se ő se Zoya, hogy további sms-eket bonyolítsanak le - még szégyenében is el kell süllyednie hisz fogalma sincs, hogy mit csinált akkor, mit mondhatott és mivel érvelhetett. Csak egy biztos... folyamatosan görbült a szája mint egy kisgyereknek amit a lány úgy nyugtázott, hogy "nagyon aranyos voltál...". Hát köszöni szépen, de ő nem aranyos akart lenni.
Meg se lepi az a gyorsaság és szigorúság, amivel Leah bekötözi a kezét és közli vele, hogy márpedig húzzon be egy röntgenre a délután folyamán, mielőtt komolyabb gond lenne belőle, utána pedig elcsattog, hogy mihamarabb letudja a reggeli teendőket melyeket a két fiú rá sózott. Az már mellékes, hogy az érkező Zoyát beinvitálva és a fürdőszoba felé küldte, Haydennek pedig egy fél pillanatnyi ideje sincs arra, hogy berongyoljon a szobába. Persze, mert miért is lenne? Épp ezért is dönt úgy, hogy inkább szól neki, hogy sietni fog ahogy tud.
Váratlanul éri azonban, ahogy az apró test neki ütközik -  vagy ő ütközött neki fogalma sincs - de épp ez csalja elő belőle azokat a reflexeket, melyek a lovagláshoz mindig szükségesek voltak és amit máskülönben másnaposan nagy valószínűséggel senki se lenne képes produkálni. Igen, döglött macska reflexei voltak neki is mind idáig, ám ahogy a hosszú ujjak a vékony csukló köré fonódnak, még saját magát is meglepi a gyorsasága... nem beszélve a szúró fájdalomról ami a kezébe hasít, és ami ki is rajzolódik az arcára. Ez utóbbi viszont abban a pillanatban elillan, mikor végre megpillantja a szívének oly' kedves arcot.  
Először bele se gondol abba, hogy gyakorlatilag egy szál p*csben ácsorog Zoyával szemben, egyedül csak egy fehér törülköző az, ami a csípőjére tekerve takarni próbálja bizonyos pontjait, ám a lány zavarodott pillantásának és a fal folyamatos bámulásának hála eljut az ő agyáig is a ziccer ami ellen nem ártana tenni valamit.
- Igen... ezt tényleg nem így akartam... gyorsabb voltál, mint gondoltam - pech? Az! De még mekkora. Ezek után tényleg ember legyen a talpán, aki minden dadogás, hebegés nélkül képes lesz beszélni a másikkal ráadásul úgy, hogy finoman szólva is kezdi kicsi szíve választottjának érezni.
A könnyed megjegyzésre felnevet, ami egészen addig kitart, míg eltűnik a fenyőből készült ajtó mögött ami halkan zárul mögötte minek után Lisa elhagyja a szoba eddigi biztonságos közegét.
A szoba közepén ácsorogva sietős de megfontolt mozdulatokkal itatja fel a testéről a vízcseppeket, a haját is alaposan átdörzsöli, hogy azért mégse csurom vizesen menjen ki az utcára még ha ebben a forróságban öt perc alatt meg is szárad. Egy egyszerű koptatott farmert, fehér zoknit és szürke pólót vesz magára, arra viszont korábban nem gondolt, hogy a nap egyik legnehezebb feladata az lesz, hogy felöltözzön. Nem elég, hogy még mindig úgy kóvályog a feje, mintha most húzta volna le azt a nagy üveg whiskyt, de még a keze se akarja az igazat főleg nem akkor, mikor a sliccel és a gombbal kezd el bíbelődni. Fél, hogy itt tényleg törés lesz a háttérben, de jelen pillanatban nem akar erre gondolni. Elég ha akkor fáj majd a feje, ha megkapja a röntgen felvételt és tudatosul benne, hogy mekkora hülye. Hogy lehet olyan bolond valaki, hogy nemes egyszerűséggel a puszta idegesség miatt belevág egyet a falba? De most őszintén!
- Ó, látom örökbarátságot kötöttetek - les át Zoya válla fölött ezzel összenézve Lisaval, - aki élvezi a Zoya által nyújtott pocakvakaró szolgáltatásokat - miután kicsattog a szobájából.
- Kérsz valamit inni? Enni? - ezek inkább amolyan udvarias kérdések, de ha most ő lenne a lánynál nagy valószínűséggel ő nem kérne semmit lévén tudja, hogy a park tele van árusokkal, majd ott vesznek maguknak amit éppen kívánnak. Menet közben szinte biztos, hogy befog ugrani egy kávéért amit út közben megtud inni, de ez még odébb van.
- Hogy van a fejed? Gondolom ezután se lesz a pezsgő a legjobb barátod - somolyog az orra alatt miközben a konyhapult körül ténykedve elpakolja az összes elővett gyógyszert, amihez a kutya hozzáférhet. Megtanulták már, hogyha egyedül marad itthon az állat, akkor minden olyat el kell tenni biztonságos helyre, ami esetleg árthat neki így a gyógyszerek vagy vegyszerek, lenyelhető mütyűrök. Lehet, hogy tanított állat és tudja, hogy mit szabad és mit nem, de egy magányos állat azért csak nagyobb őrültségeket csinál mint az, aki mellett van valaki. Felmarkolva a napszemüvegét, belelép a tornacipőjébe majd kíváncsi tekintettel Zoya felé fordul.
- Mit gondolsz indulhatunk?





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 22, 2015 5:15 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




„Nem mindig mennek a dolgok tökéletesen, Prücsök. Néha az embereknek meg kell ismerniük a veszteséget, a rosszat, a fájdalmat ahhoz, hogy képesek legyenek meglátni mi az a rengeteg jó, ami széppé varázsolja az életüket.” Kitől származtak ezek a szavak? Kivételesen nem Martintól hanem a mostohanagyapámtól, Travis-től, akiről két dolgot kell tudni: a családja mindenek előtt és utána a birtoka. Nem nagyobb mint egy „farmerbe dugott zsebkendő” ahogyan ő mondta, de egész életét ennek szentelte, és ezt tanította meg a fiainak, Martinnak és Jake-nek is. Én ebben a közegben nőttem fel, gyakorlatilag a feleségével együtt úgy tekintettek rám, mintha az édes unokájuk lennék, sosem tettek különbséget Jake gyerekei és közöttem. Azt szoktam mindig mondani, hogy az embert nem a viszontagságos gyerekkor határozhatja meg, nem csak attól válhatsz erőssé, ha tragédiák egész sorozata hálózza be azt az időszakot, amelyben eléred a felnőtt kort. Úgy vélem én abból is nagyon sokat tanultam amit ezek között az emberek között tölthettem. Elfogadtak engem, szeretetet kaptam tőlük és törődést, odafigyelést. Amikor már elég felnőtt voltam és megkérdeztem Travist miért tekintenek rám úgy mint a másik két unokára, azt mondta nekem: „Tudod Zoyácska, pár évvel ezelőtt a legelőn találtunk egy fiatal őzet. Törött volt a lába, sántikált is egy kicsit, szóval Jake meg én hazahoztuk, rendbe szedtük és kiraktuk a kecskék közé, hogy mégse legyen egyedül. És nem bántották, befogadták, gondoskodtak róla. Volt amelyik még a szájában széna csokrot is vitt neki, amikor az esősebb időkben nem tudott még lábra állni rendesen. Nem a vér határozza meg, hogy ki mennyire lesz fontos, nem az határozza meg, hogy ott születtél vagy sem és nevelkedtél életed bizonyos szakaszáig, és nem az fogja meghatározni, hogy később majd ott maradsz e. Az határozza meg ahogyan mások viszonyulnak hozzád, ahogyan elfogadnak. Az őzet később szabadon engedtük, és voltak alkalmak, amikor a ragyogó reggeleken ott ácsorgott a kerítés tövében, nagy szemekkel bámulva a kecskék karámja felé. Azt szeretném gondolni, hogy a szíve örökké visszahúzta, de persze sokan legyintetnének, hogy badarság. Az állatoknak nincsenek igazi, emberi érzései. Én meg erre azt szoktam volt mondani, hogy miért, beszélt róla valaha is bárki egy állattal?” Ez a történet onnan jutott eszembe, hogy a tegnapi tragédia másnapján a dolgokat már egészen más színben láttam. Nem gyász volt amit éreztem, hiszen nem ismertem azt a férfit aki meghalt, ez egy másfajta érzés volt. Egy embert veszítettünk el, még akkor is ha a halál belénk van kódolva születésünktől fogva, ahogyan Heather is mondta. Gyermekkorunkban még fel sem fogjuk….aztán amikor egyre többen távoznak az élők sorából, akiket ismertünk, és amikor már egyre többen fognak hiányozni minden bizonnyal akkor értjük meg a valódi jelentőségét. Mi orvosok ezt hamarabb kapjuk meg, hamarabb találkozunk szembe vele. Mi vagyunk azok akiknek a leghamarabb meg kell ezt szokni. Én is tisztában voltam ezzel amikor az orvosi pályára léptem, de más valamivel tisztában lenni, és megint más azt első kézből megtapasztalni. Bizonytalan lettem magamban, a hozzáértésemben, a túlzott érzékenységemben, abban, hogy képes leszek a jövőben ezt úgy kezelni ahogyan kell….amikor majd én nem tudok megmenteni egy beteget, amikor majd az én kezeim között lesz a teste miközben az EKG egyenletes sípolása szinte átszakítja a dobhártyámat. Meg fogom majd tudni szokni és fel tudom majd ezeket dolgozni, amikor egy nap nem egy ilyen, hanem akár több is lesz majd? Meg tudom majd vajon szokni mindezeket? És ha mindez még nem lett volna elég, a Hayden oldalán átélt tragédia, megfejeltük az éjszakai sms-ekkel, és már reggelbe hajlott az idő, amikor végül a telefonommal a kezemben aludtam el, nem is emlékezve, hogy az utolsó üzenetet végül megírtam és elküldtem vagy sem? Végül reggel rápillantva a kis postafiókra láttam meg, hogy elküldtem. És elküldtem még nagyon sok minden mást is. Lehetne az egészet a szőnyeg alá seperni, lehetne azt mondani, hogy a pezsgő és a kimerültség volt az oka, meg persze az a hirtelen sokk ami előző műszak alatt ért. De nem ez volt az oka. Jake bácsi mindig azt mondta, hogy az alkohol rettentő veszélyes dolog, mert folyékony őszinteségi gyógyszer és ha túladagoljuk akkor bizony nincs az a titok amit ne fecsegnénk ki. És persze láttam, hogy mire képes még. Hogy olyan lányok mint Heather vagy éppen a csinos barátnői mennyire kifordulnak önmagukból, minden nőiességüket, minden méltóságukat sutba dobják amikor a női mosdóból képtelen a saját lábukon kijönni. Szóval egészen a tegnapi napig elég sok visszatartó erő volt azt illetően, hogy én valaha a sárga földig igyam magam, de egyáltalán még az is, hogy egyáltalán igyak. Tekintettel arra, hogy ez a kevés pezsgő mit okozott nálam, nem is valószínű, hogy rendszert fogok belőle csinálni. És még mindig fájó kobakkal indultam el végül, hogy összeszedjem Haydent a lakásukon és együtt sétáljunk át a parkba. Kellemes, késő délelőtt volt, az utcán gyér forgalom, a belváros ellenére is, ma szokatlanul csendes volt mindent. Végül aztán megérkezve az a törékeny nyugalom, amivel körülvontam magam idejövetelem során szertefoszlott, mikor az ismeretlen helyen előre araszolva szépen össze is ütköztünk a fürdőszoba ajtóban. Ha nem lennék olyan menthetetlenül romantikus akkor azt mondanám, hogy ez egy szimpla buta és ostoba mozzanat volt, de én, meglehet az éjjeli üzenetek hatására többet gondoltam mögé, és ez okozta azt a fél másodperces döbbenetet, amíg a csuklómra kulcsolódó ujjakra futott a pillantásom. Végül aztán nagy nehezen konstatáltam, hogy egy szál törölközőben parádézik előttem, és az egész más színben tűnt fel, már nem úgy láttam ahogyan korábban, sőt a zavarodottságom egyre nőtt, reméltem, hogy időben észreveszi, én meg ugyebár igyekeztem az egészet valami könnyű kis viccelődéssel elütni. Mégsem állhatok ott mint egy kuka.
– Gyorsabb? Mihez képest?- vontam meg én is nevetgélve a vállamat, és jelen pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb: az hogy bement a szobába és magamra hagyott, vagy még kicsit húztam volna az időt a kínosnak jó eséllyel nevezett pillanatban. Nem tudom…teljesen össze voltam zavarodva, de Hayden jelenléte folyamatosan ezt okozza nálam, és ezt akartam egyszer és mindenkorra rendbe tenni. Így nem tudok a munkámra figyelni, így nem tudok semmire figyelni, és képtelen vagyok két értelmes gondolatot összerakni magamban. Miközben a vidáman csaholó Lisa hasát vakargattam néhány perc elteltével a fotelben csücsülve és előre dőlve magamban azon kezdtem morfondírozni, hogy mégis hogyan kezdjek egy ilyen beszélgetést? Melyik részével? Mit mondjak legelőször. Érzem, hogy ő is zavarban van,  talán ő is lerendezné ezt az egészet, ahogyan én is ugyanerre vágyom. És még mindig nem tudom mit akarok. Pontosabban tudom, hogy mit akarok, inkább itt és most az a kérdés, hogy ezek közül mi az amit lehet, mi az ami megengedett. Mi az ami megfelel a saját magam által felállított szabályoknak, hogy hol az a bizonyos határ? Azt gondoltam naívan, amikor mindezek valahogyan az évek alatt kialakultak bennem, hogy majd tudni fogom, hogy majd egyszerű lesz, mert az a fiú aki felkelti az érdeklődésem tökéletes lesz minden ízében kiragyog majd a többi közül össze sem lehet téveszteni senkivel. Azonban rá kellett döbbennem, hogy aki szépen lassan belopakodott a kicsi lelkembe igenis sebezhető, igenis emberi, tele hibákkal, és őt is kétségbeesetten mardosó gondokkal, mindennek tetejében pedig a tegnap este volt az ami alapjaiban rogyasztotta meg a róla kialakult képet a fejemben. Heather szerint az a baj, hogy megpróbáltam valami eszményképet gyártani Haydenből, megpróbáltam csak a tökéletesen jó tulajdonságait kimazsolázni az élet kis tálkájából…de ahol mazsola van ott bizony belekeverednek rosszabb darabok is, kevésbé ízletesek…kevésbé édesek. Ha azonban nem vagyok képes ezeket a rossz dolgokat feldolgozni, ha csak a jót akarom meglátni arra hogyan akarok bármit is alapozni?  Egyszerű lett volna egyébként az egészet odább seperni, és azt mondani, hogy nem is akarok ezzel foglalkozni, azt a könnyedséget akarom, ami korábban jellemzett bennünket, és azt is tudom, hogy ezt egyedül én vagyok képes megteremteni. Ha elfogy a mosolyom, akkor ott már régen baj van, és ezt nem akarom. Szóval nem akarok én ebből szenvelgős melodrámát csinálni, egyszerűen csak meg akarom vele beszélni….mindent, és ha csak a barátsága marad meg nekem én azt is akarom. Igazából bármi jó lenne, ha nem kellene mellőle elmennem, történjen bármi, mert ki akarok mellette állni, ott akarok lenni….ez egyszerűen….csak egyszerűen ezt érzem. Heather meg csak mosolygott, hatalmas műszempillái a szemhéját verdesték, és a hüvelykujját az ég felé tartva csak annyit mondott, hogy akkor ezt közöljem Haydennel és várjam meg mit reagál. Abból mindent érteni fogok. De titokzatos mindeni! Miért nem mondják el, hogy mit, hogy mit kéne értenem, miért nem mondják el, hogy mi az amit tudnom kellene? Nem vagyok gondolatolvasó, nem látok a szavak mögé, nem értek az utalgatásokból, szeretem ha egyenesen megmondják amit tudnom kell. Ez csak nem olyan nagy kérés ugye?
– Hát látod. Egyszerűen idejött és az ölembe ugrott. Utána meg hátra vágta magát. Hát ellen tud állni valaki egy ilyen rózsaszín puha meleg pocaknak?- nevetgélek vidáman Lisa kapcsán, és csak a fejemet rázom a kínálásra.
– Enni….hát ugye volt a vaníliás bacon-ös omlett, aztán egy pár húspogácsa, ami még meleg volt és azokat amik szétestek én ettem meg. Heathernek készítettem, hogy az esti buli előtt egyen valami zsírosat. Amennyi alkoholt magába dönt egy ilyen éjszaka alatt, szerintem ha egy bödön zsírt itatnék meg vele, az sem lenne képes felszívni. Na aztán volt még egy fürt szőlő, három narancs és egy ananász…hihi.- vontam meg a vállamat még mindig derülten, ám az innivaló kapcsán csak elfintorodtam
– A fejem? Háááááááttt mintha a hét törpe most indult volna el a bányába, és maga után vonszolja a csákányát, ami minden lehetséges kövön koppan egyet. Namost gondold el ha megérkeznek és nekiállnak dolgozni…ójajj bele sem merek gondolni! – lapogattam meg a fejem tetejét az egyik kezemmel, amit ugyebár el kellett vonnom Lisa folyamatos pocakvakargatásáról, ennek pedig nyüsszögés lett a vége.
– Héééé…nééééééz már milyen kis telhetetlen! Mi van nem simizitek ennek a kuttyinak eleget a pociját? Ne félj kislány, ha másért nem ezért átjárok hozzád! Ühhüm mehetünk….és a pezsgőről szót se többet! Szakítottam vele, vége, többé nem az öribarim.- a sértődött ábrázatom amit magamra varázsoltam  nem virított ott sokáig, mert elnevettem a dolgot és felkászálódtam a fotelből, még az ajtóból visszapillantottam Lisa bánatos szemeire, aki úgy nézett rám, mint aki meg van sértve, hogy ennyi simogatás után itt merem hagyni. Hát sajnos vagy sem, mennünk kell. A park nagyjából húsz percnyi séta Haydenék lakásától és meglep, hogy még soha nem járt ott, pedig közel van. A fejem tetejéről a szemüveg lekerül a szemeim elé, kicsit talán el is bújok,és szépen szövögetem a mondanivalómat, összerakom, kirakom a sorrendet mi után majd mit és hogyan mondom…szóval így összeáll bennem, amikor is oldalra fordulok és a következő érthetetlen katyvasz hagyja el az ajkaimat.
– Figyelj Hayden….én már amikor találkoztunk…szóval akkor gondoltam valamit rólad, de ez nem olyan izé…szóval ez olyan másmilyen izé volt. Aztán meg ott voltak a kakaók a műszakok végén, meg a szívószálak…meg az, hogy elhoztál Codytól, és ez amúgy nagyon rendes volt tőled és izé….- jajj nekem Zoya vegyél levegőt is közben! Persze veszek én, nem is kicsiket, de a szövegelést töretlenül folytatom, remélem nem vág közbe.
– De utána én…és igaza van Heathernek, hogy nem vagy tökéletes, illetve az vagy, bizonyos mértékben, csak nem úgy és nem mindig és…jaigen hibázol te is mert emberből vagy….és ami történt, én kiállok melletted a bizottság előtt is, és az sms-ek én…ittam sokat, és forgott velem a szoba, és nem számoltam csillagokat, csak azt az egyet kerestem ami legközelebb van hozzád, hogy ilyen kis energiabombákat küldjek, hogy jobban legyél…szarul éreztem magam, mert hibás voltam…és…jáááááááj nem tudom mit akartam ebből kihozni.- vakartam meg végül a nagy lendület közepette a fejemet majd egy csendes kérdés hangzott el a részemről a végén.
- Értettél ebből valamit?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 22, 2015 10:22 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Az a rengeteg bölcsesség amint az orvoslásról hallgatott éveken keresztül a nagybátyjától olykor kifizetődő tud lenni és ténylegesen úgy érzi, hogy általa van mibe kapaszkodnia. Mindig feltudja idézni Jonathan szavait, szinte rezesen búg kellemesen mély baritonja a fülében, mikor egy-egy haldokló beteg felett ácsorog, vele szemben pedig annak családja les rá hatalmas, aggódó tekintettel..."És ne feledd, öcsém! Őszintén, szíved legnagyobb odaadásával közölni kell velük a rossz hírt... ne próbálj köríteni, ne a saját szomorúságodra és tehetetlenségedre gondolj! Ne arra, hogy márpedig mindent megfogsz tenni azért, hogy meggyógyuljon, mert az e fajta üres ígéretek nem ígéretek. Csak áltatod magad és segget csinálsz a szádból. Mindig légy célra törő de éreztesd velük azt, hogy te mindent megtettél és meg is fogsz tenni, hogy könnyebb legyen az elmúlás."
Az e féle egyszerű, de magáért beszélő szavak mindig segítenek neki, viszont mikor épp páni félelem ragadja magával, mint most legutóbb, nem tud ésszerű döntést hozni bármennyire is igyekszik. Hirtelen reagál mindenre, úgy feledtet el mindent vele az adott eset, mint az a hatalmas tájfun ami elpusztítja a kikötővárosokat és elnyomja az előtte lévő több órás ragyogó napsütést.
És tényleg! Miért nem gondolt arra, hogy talán ezt Jonnal kell megbeszélnie? Neki azért csak több gyakorlata van ebben, hisz lassan huszadik éve van már pályán, ami egyenlő a nagy mennyiségű tapasztalattal. Ha máskor nem is, hát a héten befog hozzá jelentkezni már csak azért is, hogy legyezgesse kicsit az önbizalmát, ami most jócskán megcsappant. Szüksége van a további bölcselkedő szavaira, arra, hogy seggbe rúgja aminek hála ismét talpra állhat. Egy kis fejmosás se rettentené el, amit azért kapna, mert a saját munkatársát is képes volt haragjában, kétségbeesésben kis híján a szögre akasztani. Ezt nem egyszer kihangsúlyozta már az idősebbik Cole... "Soha, semmilyen körülmények között ne emelj kezet, ne lökd meg, ne lépj fel agresszíven a munkatársaddal szemben, hisz légy vele bármilyen jóban, a vezetőség mindig ezt veszi elő először. Nem állatok vagytok akik nem tudnak egy ketrecben megélni egymás mellett!"
Viszont elég neveletlen állat ahhoz, hogy egy szál törülközőben rohangáljon vagy épp öklelje fel szegény Zoyát, aki nagy valószínűséggel legnagyobb zavarában nem tudja épp eldönteni azt, hogy hova nézzen és, hogy miként reagáljon.
- Hozzám képest mindenképpen - vakarja meg a tarkóját a kérdést követően, hisz koránt sem biztos abban, hogy sikerül olyan gyors mozdulatokat produkálnia ezután, mint amit az előbb őhipersebessége módján hajtott végre. Na nem, mintha nagy szükség lenne a gyorsaságra, de még mindig jobb, mintha lajhár módjára szenvedné végig magát a parkig vezető úton. Amúgy is... olyan érzése van, mintha csak öt perccel ez előtt tette volna le a telefonját az ágya sarkába mikor Zoya elköszönt tőle, erre már itt ácsorog. Most tényleg vagy baromi gyors volt a lány, vagy csak ő van annyira lelassulva, hogy még az is kérdéses számára, hogy milyen skálán mozog az idő.
Egy valamiben viszont teljesen biztos lehet... abban, hogy ha kiteszi a házból a lábát, úgy fog kinézni, mint egy munkásruhába öltöztetett kis vakond, aki az élete nagy részét a föld alatt tölti el, aztán időközönként felkúszik a felszínre, oldalra kicsapja a kis csülkeit a vakondtúrás két oldalán és körülnéz a kis fekete gombszemeivel amiket ő napszemüveggel fog most helyettesíteni. Egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy fog kimászni az ajtón anélkül, hogy ne akarna sarkon fordulni és visszarongyolni a kis pihe ágyába ami a sötét szoba rejtekében bújik.
... és talán tényleg ez lenne a legmegfelelőbb cselekedet, hisz úgy érzi, nincs még felkészülve a mai napra. Arra, hogy az sms-ben váltottakat megbeszélje Zoyával. Nem áll készen arra, hogy az egy nappal ez előtti estet ismét felhozzák és az utána történteket elkezdjék ide-oda rakosgatni. Hogy miért?! Mert fél attól amit láthat a lány tekintetében. Az ha haragszik rá valaki, az elfogadható... az, ha a pokolba kívánják, még lenyeli hisz tudja, hogy nem haragudhat az ember egy másikra egész életében. Viszont a csalódottság egy olyan kis valami, egy pimasz kis manó, mely úgy összekócolja az ember gondolatait, hogy nem tud tőle szabadulni hetek, hónapok vagy talán évek múltával sem és mindig ott lesz a gyanakvás fénye a szemében. Ezúton az, hogy "na mikor fog ez az őrült megint idegbajos hisztériában kitörni, vagy kibe fogja beleállítani éppen az orvosi szikét?"
Persze nem úgy ismerte meg Zoyát, aki egész életében képes lenne elítélni Haydent vagy épp a cselekedeteit, ettől függetlenül ki tudja, hogy milyen törést okozott most az életében? Egy alapjáraton szerény, gyermeki és életvidám lányról van szó aki aznap hajnalban úgy nyelte a könnyeit a tetőn, ahogy ő szokta. Hayden persze mindig is tisztában volt azzal, hogy ő maga sokkal érzelmesebb, sebezhetőbb, mint sokan mások és ez talán most kettejük esetében is így van. Lehet, hogy mindig ő lesz a sértődékenyebb, a sebezhetőbb és az, aki megpróbál mindent lenyelni de nem képes már rá, hisz csordultig telt sértettséggel, félelemmel. Viszont ezzel együtt az is igaz, hogy ilyen értelemben Zoya lesz az, aki folyamatosan csalódni fog és akinek el kell viselnie azt a gondolatot, hogy a srác akit amúgy jókedvűnek és kissé talán hiperaktívnak ismert meg, sokkal törékenyebb, mint gondolná. De hát... valamit valamiért.
- Kedvel téged. Nem mutogatja ám mindenkinek a hasát, csak akik teljesen lenyűgözik... Azzal akivel szemben bizalmatlan, csak szépen lassan, kicsit kopós mozdulatokkal közeledik felé és folyamatosan szimatol. Feltartja a mellső jobb lábát, a farka egészen a hátáig csap és fülel. Meregeti a bogár szemeit, aztán ha úgy dönt, hogy a másik személlyel nem lesz baj, nem fogja elkergetni vagy nem emeli meg vele szemben a hangját, közelebb araszol és tartja a fejét jelezve, hogy várja a simogatást. Szóval örülj neki, hogy veled ennyire közvetlen, megvetted őt kilóra - szívesen hozzá tenné, hogy "akárcsak engem", de inkább nem teszi. Sőt, nehogy véletlenül kibukjon a szájából még a nyelve hegyét is becsippenti a két fogsora közé és ráharap.
Mikor Zoya elkezdi felsorolni azt a kaja mennyiséget amit reggeli gyanánt betömött, szó szerint érzi ahogy elkezd háborogni a gyomra és szüksége van néhány pillanatra, hogy aztán egy mély levegő kíséretében leküzdje annak a lehetőségét, hogy a nem létező gyomortartalma napvilágot lásson.
- Fú, azt hiszem... ezt most nem akartam hallani - támaszkodik rá a konyha közepén lévő pultsziget szélére, majd hasára simítva a tenyerét csak nagyokat pislákol miközben igyekszik kiverni a fejéből a hallottakat. Húspogácsa? Vaníliás baconos omlett?! Szent ég! Igaz egy helyre megy, de azért na... még a vanília fagyi sült krumplival érthető... de ez utóbbi inkább kétségbeejtő mintsem guszta.
Ám megnyugtatja a tudat, hogy míg ő az étel gondolata elől menekülne a város legmesszebb lévő kietlen pontjára, addig Zoya az italok esetében tenné meg ugyan ezt. Ő se nagy piás, épp ezért is üti pofán olyan hamar, valamint emiatt szabadul nagyon nehezen a másnaposságtól, ami olykor harmadnaposságba is átvált.
Halkan felnevet a hasonlat hallatán, majd  a fejét rázva elkezdi magára szenvedni a tornacipőjét.
- De legalább neked van valami szép körítésed hozzá történet gyanánt. Én csak azt tudtam volna mondani, hogy "olyan mintha egy bazinagy pöröllyel baszogatnák a fejem"... nem elég, hogy kong de még rezonál is. Borzalom! Ha a pezsgő ennyire nyakon vágott akkor javaslom, a whiskyt soha ne próbáld ki. Még a hígítónak is sokkal jobb íze van nem is értem, hogy mi vett rá arra, hogy pont azt igyak. Mindegy, van mikor nem igazán lehet megfejteni a gondolatmenetemet - legyint lemondóan, majd a halk nyüszögés hallatán Lisa felé pillant aki úgy követeli Zoyától a pocakvakarást, mintha tőlük soha nem kapna.
- Nézd már a kis hálátlant! Hogy a fenébe ne simogatnánk? Én magam olyan hülye vagyok, hogy akárhányszor bejön hozzám éjjel, annyiszor vakargatom a hasát csak, hogy lehiggadjon végre. Persze mindig az a vége, hogy elalszok ő meg reggelre teljesen kicsavarodva fetreng rajtam... - inkább be se fejezi, hisz látja a kutya rovó tekintetét amit le sem óhajt venni róla, épp ezért kitárja az ajtót, hogy előre engedje Zoyát, lévén ideje lenne indulni, ha már a kórházba is be kell mennie a nap folyamán. Ha valamitől a falra tud mászni, az a gyanakvó és szomorú tekintet legyen az emberé vagy állaté... nem is kér most belőle.
Indulás előtt még gyorsan ráfordítja a kulcsot a zárra, nehogy az a mamlasz kinyissa, majd szépen lassan a maguk szédelgős, másnapos tempójában elindulnak a park felé, ahol még az elmúlt nyolc év alatt egyszer sem járt... na jó, de! Futtában, mikor épp rohannia kellett az egyetemre és rövidebb útként azt célozta meg. Mondani se kell, hogy hosszabb út lett belőle mert fogalma se volt, hogy hol kell lekanyarodnia. Ettől függetlenül nem volt arra ideje, hogy alaposabban szemügyre vegye a látványosságait. Na majd most... talán...esetleg.
Kerek szemekkel, tarkóját vakargatva hallgatja végig azt az értelmetlen dadogást és motyogást, amit Zoya lerendez mellette. Olykor még el is mosolyodik, van, hogy szórakozottan felnevet még akkor is, ha komoly dologról van szó... mégis olyan körítéssel próbál neki magyarázni a lány, amit jelenleg nem tud megemészteni. Talán még a konkrét értelmes mondatokat se tudná megfejteni, viszont ilyen módon, kódolva és olykor morzézva még annyira se megy.
- Na jó figyelj ide. Egy szót nem értettem abból amit mondtál, ami lehet, hogy nem is baj. Inkább figyelj ide rám - vet gyökereket majd előre nyúl, hogy ép kezét a lány vékonyka csuklójára fonja és szembe fordítsa magával. Egy fa árnyékában sikerül lecövekelniük mely arra készteti, hogy levegye a napszemüvegét. Amúgy is, sokkal tisztább úgy beszélni valakivel face to face, hogy nincs rajta a sötétített lencse.
- Amikor találkoztunk, én nem azt a szeles, lökött lánykát láttam benned, aki mindig elesik, retteg a bezártságtól és mindent felborít ami csak a közvetlen környezetében van... nem azt láttam benned amit mindenki más, és akik óvva intettek attól, hogy veled komolyabban foglalkozzak. Mert igen, sokan voltak akik felszólítottak, vigyázzak veled, mert, hogy is fogalmaztak? "Két dudás nem fér meg egy csárdában." Tudod, két szerencsétlen... viszont nem hallgattam rájuk, mert tudtam, hogy jobb vagy és több vagy, mint a legtöbben akik ebben a nyomorult kórházban megfordulnak - egy pillanatra elmosolyodik és zöldjeibe is ezzel a lendülettel visszatér az élet, azok is épp úgy mosolyognak, mint ahogy az ajkai félhold alakot vesznek fel.
- Igen, lehet, hogy én is láttam és látom is azt a kis bolondot, azt a kislányt akit te kifelé mutatsz az embereknek. Mintha ez egyfajta védekező ösztön lenne nálad, nem is tudom... minden esetre volt egy bő hónapom, talán kicsit több is arra, hogy kiismerjelek annyira, hogy tudjam, más vagy mint mások. Lehet, hogy kislányos vagy és gyermetegen bájos, de ugyan akkor ott van az az erős kontraszt is, amit a komolyságod és az eszed képez. Megtaláltad ezáltal az arany középutat! Bebizonyítottad nekem, hogy gyorsan tanulsz, azt, hogy kiállsz a magad és mások igazáért, a barátaidért és mindennél fontosabb számodra az a sok apró kis momentum és atrocitás ami az életed során ért... ragaszkodsz bizonyos dolgokhoz. Lehet, hogy nem ismerem teljesen a háttértörténetedet és rengeteg olyan dolog van, amit nem is akartál megmutatni nekem és talán nem is akarsz ezek után. Viszont az is biztos, hogy teljesen elvarázsoltál engem, és... - egy pillanatra megköszörüli a torkát és beletúr nyomokban még nedves hajába, hogy aztán újra folytathassa - és ezzel minden alkalommal előhívtad a legjobb énemet. Mindig bizonyítani akartam, hogy én is lehetek épp olyan jó, mint te. Egészen az elmúlt éjszakáig.
Jól mondod, Zoya. Nem vagyok tökéletes! Soha nem is voltam az... hajlamos vagyok a depresszióra, a keserűségre és arra, hogy mindenért magamat okoljam. Azért is, ami nem az én hibám és ez által mindent magamra veszek. És mint láthattad, igen, vannak olyan pillanataim mikor nem bírok az idegeimmel, mikor olyan kirohanásaim vannak, amit senki, még én se tudok kezelni tökéletesen. Velem is eltud szaladni a ló épp úgy, mint mindenki mással. Viszont igyekszek mindig a legjobbat kihozni magamból még akkor is, ha hulla fáradt vagyok, ha baromira fáj a lábam vagy a fejem... nem foghatom mindig erre még ha elég sűrűn is teszem. Nem szeretem a kifogásokat de sajnos ezek tényleg olyan dolgok, melyek beszürkítik az életemet
- csak ekkor veszi észre azt, hogy sokkal közelebb van az apró lánykához, mint eddig bármikor. Épp, hogy csak nem töri ki a nyakát, hogy rá nézhessen hisz a magasságbeli különbség nyilvánvaló.
- Emiatt is ittam le magam a múlt éjjel. Mert nem tudtam már kezelni a helyzetet, és nem tudtam elfogadni azt, ahogy bántam veled és a többiekkel...de főként veled. Én nem akartam olyan agresszív lenni és nem tudom eleget mondani, hogy milyen végtelenül sajnálom ami történt, mennyire utálom magam miatta. Mint ahogy azt is, hogy csalódnod kellett bennem. De talán épp ez kellett ahhoz, hogy felnyissam a szemed, hogy én is csak egy vagyok a sok közül. Lehet, hogy a szépet és a jót mutatom, mert alapjáraton jó embernek tartom magam. De mint mindenkinek, nekem is megvannak a magam démonai, akik időről időre előtörnek belőlem. Nem akartalak azon az éjjelen megijeszteni... te lennél az utolsó, akit bántani akarnék, túl... fontos vagy nekem, Zoya. És egyszerűen nem tudom elviselni a gondolatot, hogy emiatt, vagy bármi más miatt elveszíthetlek - pont. Reszketeg hangja teljesen elül, a madárcsicsergés sokkal hangosabbá válik ez által, ő pedig várja, hogy valamit reagáljon rá a vele szemben ácsorgó csupa szív apróság.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 23, 2015 2:29 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Alapvetően nem okozott soha gondot, hogy ha beszélnem kellett. Gyerekkoromtól kezdve ilyen voltam, mindig minden körülmények között igyekeztem őszintén és a magam módján kifejezni magam. Nem szerettem a közönségességet, nem kedveltem ha valaki kizárólag káromkodva volt képes beszélni. Nem tagadom, vannak helyzetek amikor az én számon is kicsúszik, mert emberből vagyok, de nem gondolom, hogy minden helyzet verbális felmérésére kizárólag ez lenne a megfelelő. Az én számból amúgy is viccesen hangzik az ilyesmi, főleg hogy nem megszokott. Emlékszem amikor Heather először hallott engem csúnyán beszélni, és a két szó abszolút nem illett össze, azt mondta, hogy ne erőltessem, mert inkább csak elneveti magát az ember tőle. Arra is emlékszem, hogy mindez akkor történt amikor összeköltöztünk. Két fiatal lányt ugyebár nem vet fel a pénz, nem beszélve arról, hogy gyakornokként én sem voltam éppen túlfizetve, és bár a lakótársamnak viszonylag jól fizető munkája volt, ő is tartalékolni akart a későbbiekre...meg persze a bulikra, amelynek az árát többnyire a modellkedéssel szedte össze. Engem még anyáék is támogattak de ezt a pénzt legtöbbször arra fordítottam, hogy nekik vettem belőle valamit, amit aztán hazavittem. Vagy éppen a helyi kis farm csemetésében vásároltam új narancsfákat, amiket Martinnal elültettünk. Ha jobban belegondolok már vagy húsz narancsfa fűződik a nevemhez, ami kell is hiszen embertelen mennyiséget vagyok képes narancsból elfogyasztani. A papám mindegyiknek a törzsére különböző színű szalagokat kötött, hogy tudja az tőlem van. Szóval amikor a lakótársammal összeköltöztünk egy éve, mi végeztük el az összes olyan munkát amit normál esetben szakemberre bíznánk. Festettünk...ó te jó ég, mindig nevetek azon, hogy napok múltán is lila volt a fülem töve Heather hálószobájának festésétől, és neki meg halványsárga a konyhától. És persze az apróbb barkács munkák amiket megcsináltam. Vidéki lány vagyok, nem okoz gondot kicserélni egy villanykörtét, vagy meghúzni két csavart. Igaz a legtöbbször kétbalkezességem párját ritkította. Példának okáért amikor kitaláltam, hogy a mosogató szifont szépen kitakarítom de elfelejtettem elzárni a vizet, és amikor a kis kupakot lecsavartam, telibekapott az ezerrel kizúduló vízsugár, én meg a rémülettől olyan szavakat válogattam össze amin Heather a térdét csapkodva röhögött. Én meg ott ültem a spriccelő vízzuhatagban és csapzottan könyörögtem, hogy zárja már el a főnyomócsövet, mielőtt hableányként kiemelkedem a vízsugárból és énekelni kezdek, mint a rajzfilmben azok a rémesen vicces színes halacskák.  Szóval a végére már festéket tüsszentettem, és minden porcikám sajgott, de egy hét után lett egy gyönyörű kis otthonunk, amit mi rendeztünk be, és úgy az elkövetkezendő pár évre birtokolni fogjuk. Pontosabban a lakótársam még két évig, amíg elmondása szerint szert nem tesz egy jól kereső pasira, és egy saját lakásra. Nem is tudom, nekem ilyen jellegű terveim nem voltak, úgyhogy én hosszabb távra rendezkedtem be ide. Ha idegen jött volna hozzánk, minden bizonnyal elég könnyen kiszúrja melyik szoba melyikünkhöz tartozik. Amikor eljött látogatóba egyszer anya és Martin jót is nevettek ezen, hogy még akkor is tudnák, hogy a temérdek plüssel telezsúfolt barack színű szoba az enyém, ha nem a gyerekük lennék. Heather orgonalila szobája, amiben a legtöbb helyet a komódon álló megszámlálhatatlan mennyiségű parfüm, ékszer és egyéb kencék foglalják el valahogyan nem illett hozzám. Igaz a fürdőszobának is volt egy olyan része amit ő birtokolt. Viccesen aranyosak voltak a kis műanyag színes kacsáim mellett pihenő fürdősók és egyéb olyan holmik amiket a szöszi előszeretettel használt. Nálam ami igazán különlegességnek számított az az embertelen mennyiségű hajpakolás, szérum, és kenőcs állagú holmi, ezek egy egész szekrényt megtöltöttek. Nekem ez volt a fontosabb. Szóval a lényeg az, és amiből ezt az egész történetet kikanyarítottam, az az, hogy a szavakkal bánni nekem nem okozott sosem gondot, hogy most mégis leblokkolok annak tudható be, hogy ilyesmit még senkinek nem mondtam. Mármint soha nem beszéltem egyetlen fiúnak sem a bennem kavargó érzésekről, igaz nem is nagyon volt miről. Egyszer....egyetlen egyszer történt ilyesmi, és akkor is a mondatom közepén annyira belelovaltam magam abba, hogy amit érzek az egyoldalú, hogy szó szerint leteremtettem szegény srácot az iskolaudvaron és mérgesen elrohantam. Meg sem várva, hogy ő mit is szeretne mondani. Persze ezekből a dolgokból már kinőttem, már igazán képes vagyok arra, hogy a saját kis gondolatvilágomat közvetítsem bárkinek...de Haydennel kapcsolatosan mégis miért jön ez a filmszakadás, és miért beszélek úgy, hogy egy kazalnyi kódfejtő sem lenne képes dekriptálni a mondanivalómat? Irgalmatlanul sutának érzem magam, mert leírni mindent könnyebb volt, az valahogyan egyszerűbb volt, nem kellett a másik szemébe nézni, amit most sem kell, mert mióta elindultunk tőlük Hayden szemén ott csücsül a napszemüveg, ahogyan az enyémen is. Mint két látáskárosult toporgunk a másik mellett. Én duplán is toporgom a zavartól. A parkig haladva buknak ki belőlem az értelmetlenül összedobált szavak, amiknek se füle se farka, csak én tudom mit akartam belőle kihozni, és nem lep meg, hogy ő a tarkóját vakarja...jajj de ismerem ezt a mozdulatot. Mindig ezt csinálta amikor a kórházban is sületlenségeket beszéltem neki, és ő nem nevetett ki, de láttam rajta a mosolyt, hogy most mégis miképpen mondja meg nekem, hogy rosszul csinálom, vagy éppen rossz az elgondolásom? Kettősség volt bennem vele kapcsolatosan és talán ezért sem ment olyan egyszerűen elmondani neki mi van éppen bennem. Egyrészről összetört egy álomképet, ami Heather szerint nem baj....és Martin szerint sem baj. De miért? Miért nem baj? Én szerettem ezt az álomképet, miért nem baj, hogy semmivé foszlott? Még nem tudom, csak azt tudom, hogy szeretném elmondani milyennek láttam őt és most milyennek látom...de az alapvető dolgok akkor sem változtak. Nem tökéletes.....én sem vagyok az. Sőt igazán csak én nem vagyok az. Ha belegondolunk mennyi mindent rosszul csináltam már mióta a kórházban vagyok, és mennyi mindent fogok még....ami persze nem jelenti azt, hogy ez az alapvető tulajdonságom, amit gyerekkorom óta hurcolászok magammal, mint egy elnyűtt kacatot, bármire is mentség lenne, mert nem az. És egyszerűen képtelen vagyok szépen sorba szedni a mondanivalómat, nem tudom megfogalmazni, nem tudom átadni amit szeretnék, és ha jobban belegondolok, akkor még az én számomra sem nagyon van értelme annak amit mondok. De a szavak, a régi jó kis cimboráim cserben hagynak, és jó messzire futnak tőlem...áruló kis dögök, jön még kutyára tél! Szóval zavarodott vagyok, és nem segít az sem, hogy időközben már a parknál járunk, ahol én rengeteget megfordultam az utóbbi egy évben....ha tudtam volna milyen közel lakik Hayden. Na mi lett volna? Semmi! Nem is ismertem, és különben is, a mostanihoz hasonlatos blokk lett volna rajtam, pedig annyira tudom mit akarok mondani, de nem akar kijönni, egyszerűen nem megy. Fixírozom az utacskát előttünk, meg a távolban a már ismerős szobrokat, az ég felé kapaszkodó fákat, a kis csobogót ott a bokrok rejtekében, s a tarka virágoktól bólogató ágyásokat, csak éppen azt nem tudom, hogy miképpen forduljak felé, és mondjam már ki végre értelmesen , hogy mit gondolok róla. Hogy az üzenetekben miért volt ezt könnyebb leírni, mint most elmondani, tudja a jóég! De talán nem is erről kellene beszélni, talán terelhetném a témát arra ami történt, a halálesetre a bizottsági meghallgatásra, hogy délután úgy kell majd bemennünk, hogy feldolgozzuk amennyire lehet. Már ha lehet. De aztán rájövök, hogy amíg a kettőnk kicsit kaotikus viszonyát nem tisztázzuk addig semmi mást nem fogunk tudni tisztázni. Amíg nem tesszük rendbe az érzéseinket, vagy éppen azokat a gondolatokat amik a másik körül forognak addig azt sem fogjuk tudni ami foglalkoztat minket. Mindennek az alapja ez az egész. Végül aztán ő az aki először talál kiutat ebből a kutyulékból amit magunk közé cibáltam a mondanivalómmal. Pontosabban azzal amit én annak szántam. Érzem ahogyan megtorpan, és megint a kezemre fűzi az ujjait. Ma már elég volt a tapenolásból, tessék ezt abbahagyni! Neeeee már mit vagy álszent, jól esik! Hogy én mennyire utálom amikor a gondolataim is kétfelé szakadnak, de végül aztán győzedelmeskedik az, hogy egy pillantás erejéig a tekintetem odavezetem és hagyom, hogy szembe fordítson magával. Másik szabad kezemmel feltolom a napszemüveget a fejem tetejére. Atyaég, még árnyékban is úgy süt a nap, hogy ha a lombok kicsit bólogatni kezdenek a szélben a ragyogás teljesen biztos, hogy hamuvá fog bennünket égetni. Szóval egyrészről alaposan felfelé kell néznem, ha a szemeit akarom látni, márpedig valami komoly beszélgetésnek nézünk elébe vagy mi, úgyhogy illendő lenne a szemeit nézni, és nem a....fúbasszus ne a száját nézd ne a száját nézd! Mantrázom magamnak, majd nyelek egy nagyot és felfelé vezetem a pillantásom bele egészen a zöldjeibe. Nagyon jó, ott vagyok ahol a part szakad! És aztán beszélni kezd....az első gondolatom az, hogy az egy hónap alatt mióta ismerem ennyit még nem hallottam egy huzamban beszélni. Illetve talán egyszer, amikor azt magyarázta el, hogy az infúziót miképpen kell helyesen bekötni a kézfejbe. Akkor kicsit túl is magyarázta a dolgokat, de tudom, hogy csak azért hogy megértsem....és ezt kedveltem benne, hogy odafigyel rám. Rám is. Mert nem csupán én kaptam a figyelméből. Hayden az a fajta ember volt, aki nem tett kivételt, és mindenkire megpróbált kellően és alaposan figyelmet fordítani, függetlenül attól, hogy éppen kolléga, beteg vagy esetleg hozzátartozó. Aztán meghallom, hogy miket mond rólam...és hát szó mi szó elérzékenyülök de rendesen. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor mondtak nekem ilyen szépeket, és lecsökkentve a számot két ujjam is elég ahhoz, hogy mindez hányszor hangzott el az ellenkező nem szájából abszolút minden gúnytól mentesen. És lehet, hogy ő mosolyog...és nevetnek a szemei is, ami engem is valami mosolygásra késztet, illetve na...én egyensúlyozom a „mindjárt elbőgöm magam” és a „jesszus, Zoya de idétlenül vigyorogsz” között, a szemeim elkerekedednek, aztán összeszűkülnek ahogyan beszél hozzám, és nyitnám is a számat, mondanék valamit, de aztán meggondolom magam és csak tátogok. Valami nyekergés is szakad fel a torkomból, nem is tudom annyira abszurd ez az egész. Aztán közelebb jön és még közelebb, nekem meg már majdnem hídba kell lemennem, ha továbbra is tartani akarom a szemkontaktust. Nem egyszerű. Ide-oda cikázik rajta a tekintetem miközben beszél, és az arcom játéka elárulja éppen mire gondolok...hol komoly vagyok, hogy kislányos, hol pedig egészen felnőttesen húzom ki magam. Érzem, hogy még mindig fogja a kezem a távolság pedig egészen elenyésző közöttünk. Földbe gyökerezik a lábam, nem is tudom mit válaszoljak az utolsókra....illetve tudom, a saját verziómat kellene elmondani, kevésbé nyakatekert formában mint ahogyan az előbb tettem.
- Huhh....hát azt sosem gondoltam volna rólad, hogy többet vagy képes beszélni nálam. Illetve többet és összeszedettebben. Mondjuk ez az utóbbi nem nehéz. Előnyben vagy velem szemben, bénaság ide vagy oda.- kezdek neki valami magyarázat félének, és nem lépek hátrébb, még akkor sem ha a nyakamban minden csigolyát külön érzek.
- Én...csak...- gyerünk Zoya menni fog, megígérted neki az üzenetben, hogy bátrabb leszel! Ah igen, az üzenetek....de mindegy ha le tudtam írni, akkor végre legyen bennem annyi kurázsi, hogy beszélni is merek róla. Egyszer az életben....először úgy igazán szedjem gatyába a merészségem. Veszek egy mély levegőt és kifújom...a hörcsögre hasonlító szájtartással amit már megszokott tőlem. Ideges vagyok....ha ideges vagyok akkor pedig a beszéd közben tartott szünetekben rágom a szám szélét, mint most is.
- Na szóval! Én az első találkozásunkkor egy roppant előzékeny és kedves embert ismertem meg. Olyat aki nem ítélt el azért mert nem ismertem fel rögtön, mert majdnem hadszintérré változtattam a kezelőt. Aki meghívott egy kakaóra mert érezte, hogy éppen akkor arra van szükségem. Aki elviseli azt, hogy éppen olyan sokat beszélek és többnyire sületlenséget, mint amennyire amúgy kétbalkezes vagyok. És aki bizalmat szavazott nekem. Tudod, számomra ez volt a legfontosabb, hogy bíztál bennem, ahogyan ideérkezésem óta még senki nem bízott. Te voltál az első, aki nem nyitott azzal, hogy gondoljam át kétszer valóban orvos akarok e lenni. És én szeretném ezt a bizalmat meghálálni neked...de tudod amíg ezen ügyködtem és azon voltam, hogy minél inkább jól teljesítsek, hogy igazán büszke lehess rám a havonkénti értékelésekkor....szóval...én hát elég sokat gondoltam rád. Mármint nem úgy, hogy a gyakorlatom kapcsán, hanem amúgy....jajj ne már megint nem tudom befejezni!- vettem egy mély lélegzetet, ilyen már komolyan nincs, hogy éppen a célegyenesbe fogok megint leblokkolni. Gyerünk kicsi lány szedd szépen össze magad és fejezd be a gondolatot amit elkezdtél!
- Szóóóóóval, az a helyzet, hogy nem úgy gondoltam rád az utóbbi időben mint ahogyan azt normális esetben kellene. Nem a rezidensemként...nem a barátomként... Pontosabban nem úgy ahogyan azt szerintem normális esetben kellene, hanem többet. És hát, főleg az első üzenetváltásunk után éreztem ezt igazán. Ami meg mókás....csak éppen nem tudok rajta nevetni, mert összezavartál. És amikor már nagyjából tisztáztam volna talán magamban mi ez az egész, akkor történt az a tegnap hajnal....én...Hayden én akkor nagyon féltem tőled. – pislogok fel rá egészen közelről, és mintha a szavaimnak tökéletesen ellent akarnék mondani egy apró lépést teszek hozzá közelebb és csak nézek rá meredten, nem tudom mit váltanak ki belőle a szavaim.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 23, 2015 4:52 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Gyerek korában Hayden minden volt, csak épp a szavak embere nem. Eleve később kezdett el beszélni mint az normális lett volna, a szülei pedig nem erőltették, mindvégig csak azt hajtogatták, hogy "majd eljön annak is az ideje" vagy "ami késik az nem múlik".
Igen, az első szavait mikor kinyögte az emberek felé - négy és fél évesen - már rég futott, szaladt amerre látott, sőt már a lovakat is megtudta ülni csak épp a beszéd késett amivel tökéletesen kifejezhette volna magát... mikor már az anyja is kezdett kétségbeesni hisz félt attól, hogy egy néma gyereket szült, sokan azzal nyugtatták, hogy "ha nincs miről beszélnie, hát minek beszéljen? Ha egyszer rákap az ízére akkor majd úgy kell elhallgattatni nagy erőkkel, mert az agyatokra fog menni. Használjátok ki azt a kis időt, míg ő maga is úgy érzi, hogy nincs mit szavakkal kifejeznie ha megteheti fizikálisan."
És ez valóban így volt. Nem akart beszélni az emberekkel, ez által nem is kért, nem követelt semmit hanem megszerezte magának. Egy belevaló, talpraesett kissrác volt s később mint kiderült, ő már réges-rég tudott beszélni, csak épp nem azokkal az emberekkel, akikkel nap, mint nap egy házban megfordult, sokkal inkább az istállóba zárt lovakkal társalgott akik nem szóltak vissza mégis éreztették, hogy törődnek vele. Sokkal többet jelentett számára az, hogy azokkal a monstrumokkal lehetett együtt akik önzetlenül simultak hozzá parányi kis alakjához, mint, hogy a szülei jajveszékelését hallgassa, miszerint " még mindig nem beszél ez a nyavalyás kölyök".
Mostanra több nyelven is képes kifejezni magát, anya nyelvén kívül latinul mely az orvosláshoz szükségeltetik és spanyolul amit a volt mestere és tanító zsokéja miatt kellett elsajátítania, nyomokban pedig franciául is elhablatyol, de ez utóbbi nem az erőssége. Távol áll tőle a nyelv, agresszívnek és túlzottan pörgetettnek érzi. Nem a kedvence. Az viszont biztos, hogy ha a szavak nem is jönnek a három nyelv valamelyikén úgy ahogy szeretné, a mimikával és szeme játékával könnyebben tud érvényesülni, hisz az egész ember olyan, mint egy két lábon járó útmutató könyv. Ha ő nem is ért meg mindent és mindenkit, őt bárki megérti, elég belenézni a szemeibe vagy azt figyelni ahogy mutogat, ahogy formálja a szavakat. Nincs benne semmi rejtélyesség, semmi felületesség... egyszerű és könnyen érthető, noha jelen pillanatban neki is akad egy kis gondja azzal, hogy miként magyarázza el virágnyelven azt, amit érez a lány iránt. Ezek az érzelmek nála talán tabunak számítanak, hisz nyolc Sydneyben töltött éve alatt annyi csalódás érte szerelem és érzelmek kapcsán, mint mást húsz év alatt se.
Viszont ha nem tudná ezt is könnyen kezelni, talán épp úgy mint Zoya, vagy a legtöbb ember csak hosszan dadogna és motyogna az orra alatt mert nem tudja tökéletesen kifejezni magát és elmondani, hogy mire gondol éppen, mi az ami a szívét nyomja. Ez sokak hibája, hisz belezavarodnak a saját gondolataikba a nyelvükre szó szerint csomó köttetik, mintha ezzel próbálnák megakadályozni, hogy olyanokat is kimondjanak amit nem akarnak, amivel esetleg megbánthatják a másikat. Hayden mindig úgy érezte, hogy fontos az egyenesség, hogy komolyan véleményt nyilvánítson az ember még akkor is, ha ezzel valami megszakad kettejük között. Azt persze reméli, hogy ez utóbbi nem fog megtörténni, hisz Zoyától nem eltávolodni akar, hanem közelebb kerülni hozzá úgy, hogy megmagyarázza neki, a múlt éjjeli kifakadása noha nem rendszeres nála, úgy is lehet mondani, hogy nagyon ritkán bújik elő belőle a kisördög, mégis ez a lényének az egyik oldala. Egy oldal, amit a múltjának köszönhet. Annak, hogy a szülei miatt véget kellett vetnie a pályafutásának, az álmának... térd protézise lett amely megkeseríti az életét, amitől nem tud már annyi mindent csinálni, mint egykoron... egy olyan "fém kiegészítő" ez, amely folyamatos odafigyelést igényel és aminek lassan lejár a szavatossága és amit cserélni kell, mert kilazultnak és elkopottnak tűnik. Ez az utóbbi papírjára is rákerült...
Annyi minden megmagyarázni valója van jelenleg, hogy egy-egy pillanat erejéig ő is elfelejti, hogy miként fejezze ki legtökéletesebben magát és a véleményét, az érzéseit miként tálalja. Egyszer kis híján feladja és inkább legyintene egyet, hogy aztán újult erővel folytatni tudja, de végül csak a sarkára áll és hosszasan magyarázni kezd arról, hogy mit érez, hogy érez a lány iránt, mi történt pontosan az elmúlt éjjel.
- Jó beszélőkém tud lenni nekem is főleg akkor, ha valamit tényleg el akarok érni. Most pedig elakarom érni azt, hogy higgy nekem, higgy bennem és abban, hogy tényleg röstellem a történteket.
Csak egy kis ideig szakítja meg a csendes pillanatot, mígnem Zoya is elkezd beszélni immáron sokkal összeszedettebben, nem dadogva. Ekkor eszébe jut az sms, amiben arra kérte, hogy legyen bátor. Úgy néz ki tényleg sikerült megfogadnia, ő pedig már csak ezért is büszke rá.
Zöld szemei noha eddig mosolyogtak, mostanra szomorkás fényt öltenek és leszegett pillantással figyeli hol a lány arcát hol pedig az ujjait melyek még mindig finoman tartják a vékonyka csuklót. Nehezére esik elengedni, érezni akarja a saját bőre alatt Zoya lágy, puha tapintású bőrét mely kellemes melegséggel tölti el az egész testét.
- Nem akarom, hogy bármit is meghálálj!... nem azért csináltam amit csináltam, hogy utána hálálkodnod kelljen érte - mintha ijedtség csillanna a szemeiben és terül is szét ezen érzelem az arcán. Miért érzi minden ember azt, hogy a jóságot, az előzékenységet és a kedvességet meg kell hálálni annak ellenére, hogy magától értetődő dolgokról van szó? Az, hogy másokba vetett hitét kimutatja, nem azt jelenti, hogy elvárja, vissza kapja vagy az egekig magasztalják. Ő csak saját ítélőképessége és véleménye szerint játszik, azt tartja szem előtt amit gondol hisz tudja, hogy ezen az úton haladva nem kerülhet túl nagy akadály az útjába amit ne tudna megugrani.
Aztán csak meghallja azt a szót, amit nem akart és amitől mind idáig tartott.
"...nagyon féltem tőled..."
Mintha valaki kiszorítaná a levegőt a tüdejéből, elkerekedett szemekkel les maga elé immáron nem is Zoya arcát, sokkal inkább a feje búbját lesve miközben tekintete átsiklik egy kétgyerekes anyukára. Arra gondol, mennyi mindent élhetett már meg az a nő a párjával ahhoz, hogy az a két kis babszem méretű gyerkőc ott totyoghasson előtte... vajon... egyszer neki is lesz alkalma arra, hogy családot alapítson?
Nem mer megszólalni fél, hogy nem találja meg a hangját, hogy az reszketni fog és ércesebb lesz a kelleténél. Mindvégig fel volt erre készülve, hisz látta akkor azt a furcsa fényt Zoya szemében, tudta, hogy ezt meg kell beszélniük, mint ahogy arra is emlékszik, hogy görbült a szája két széle miközben próbálta magát erősnek mutatni. Ugyan akkor Haydennek se volt könnyebb... lehet, hogy ő nem azért félt, mert valaki megijesztette és mert csalódott valakiben - magán kívül - hanem attól, hogy ez milyen következményeket von majd maga után. Érezte, hogy valami kialakulóban van közöttük, tudta, hogy ezt ápolgatni és dédelgetni kell mint egy parányi kis életet, hisz amit sokan szerelemként emlegetnek az két ember közös élete, annak beteljesedése nem igaz? Hinni akart abban, hogy ami közöttük van az más... másabb, mint amilyen egy átlagos kapcsolat lehet, hisz ők maguk is másabbak, mint a legtöbben. Náluk itt nem a szenvedélyen és a tűzön lenne a hangsúly, sokkal inkább az apró momentumokon, az érzelmeken a szavakon, kedvességen és az őszinteségen.
Csak nagyon nehezen talál vissza a jelenbe, s finoman végigsimít a lány karján, miközben megpróbálkozik azzal, hogy egy féloldalas mosolyt küld felé. Lehet sikerül, ettől függetlenül ott van a csalódottságának álarca is.
- ... tudod, én is féltem. És félek is... attól, hogy elveszítelek. Tudod, nem akartam, hogy szemtanúja legyél ennek, és erre szokták mondani, hogy "rosszkor voltál rossz helyen"... nagyon húzós hetünk volt, ezt te is tudod, hisz ott voltál. De ez sajnos nem a fáradtságról szólt már, ez annál összetettebb. Nem csak elveszítettünk egy beteget, ami talán a mi hibánk is és amit együtt kellett volna feldolgoznunk, ami után nekem kellett volna téged megvigasztalni. Mióta mellettem vagy, úgy érzem, hogy megváltoztam. Nem nagyon, de sokkal nyitottabb lettem az érzelmekre és nem próbáltam elrejteni mindent a legjobb tudásom szerint úgy, mint annak idején - húzza el a száját és ki-ki döntse el maga, hogy szomorúság vagy épp mosoly az, ami megjelenik a szegletében.
- Tudod nyolc év alatt mióta Sydneyben élek, három kapcsolatom volt, és minden alkalommal úgy lettem lapátra téve, ahogy azt illik. Féltem attól amit kiváltasz belőlem, de aztán rájöttem, hogy felesleges rejtegetni bármit is, mert nem megyek vele semmire. Mindig rád gondoltam ha kellett hanem, még akkor is mikor el kellett mennem Jonhoz, hogy megnézze a lábam. Azt mondák, hogy ez a protézis már nem lesz sokáig életképes, kopik és használódik, valószínűleg egy-két hónapon belül cserélni kell a saját érdekemben ami valószínűleg újabb több hónapos terápiát fog maga után vonni következményként. Valószínűleg járni se tudok majd... És akkor arra gondoltam, hogy mi lesz velünk? Hogy lennél képes úgy szeretni egy nyomorék embert, mint ahogy az a nyomorék szeretni tud téged?! Szinte bele betegedtem a gondolatba, hogy pont a hülye térdem lesz az, ami az utunkba állhat, és azon gondolkoztam, hogy mennyivel jobbat, mennyivel többet érdemelnél nálam, én mégis harcolok érted és... - elcsuklik a hangja s azon kapja magát, hogy akár csak Zoya, úgy az ő önbizalma is meginog. Már nem az az önfeledt mosoly ül az arcán mint eddig, sokkal inkább potyognak a könnyei, itatja az egereket miközben kínjában el-elneveti magát és egy határozott mozdulattal megtörli a szemeit.
- Nézd meg... egy két... bocsánat, kis híján egy lábon is alig álló, másnapos szerencsétlenség aki úgy próbál a bocsánatodért esedezni közben pedig szerelmet vallani, hogy a saját kínján nevet és bőg egyszerre...
- Ne tudd meg mekkora kínt jelent nekem az, hogy úgy kellett láss engem. Nem volt könnyű életem, az apám agresszívebb mint sok gyilkos együtt véve, elvette gyakorlatilag az egész életemet nyolc éve. És az a baj, hogy a temperamentumomat tőle örököltem amit azóta is próbálok levetkőzni. Viszont nem vagyok képes rá az is én vagyok... én... én szeretlek Zoya! Még akkor is ha most ország-világ előtt csinálok magamból hülyét, mert egy kétéves pisis módjára gőgicsélek. És mint az előbb elhangzottak, úgy ez is én vagyok. Érzékenyebb, együtt érzőbb és valamivel sebezhetőbb mint gondolná az ember
- az "ez is én vagyok" résznél elengedi a kezét és kitárja a karjait mintha ezzel próbálná rávenni a lányt arra, hogy nézzen végig rajta. Azon a rezidensen, aki egy hónapja segít neki, aki egy hónapja elvette őt Colintól, hogy könnyebb dolga legyen gyakornokként. És azon a férfin, aki egy hónap alatt úgy a szívébe fogadta, mint mást még soha életében...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 24, 2015 2:02 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Mit is mondhatnék és gondolhatnék ami nem tűnne első pillanatban szokatlanul melodramatikusnak vagy éppen kétségbeesetten keserűnek? Az egész helyzet az volt, az egész amibe belemásztam, és amiből nem tudom hogyan lehetne kijönni jól. Az igazat megvallva már azt sem tudom ki akarok e jönni belőle. Egész életemet úgy éltem, hogy mindig menekültem. A lassan felébredő érzéseim elől, vagy éppen az elől akivé válhattam volna általuk. A lehetőségeket szépen sorban elszalasztottam, hovatovább már Martin is a fejét csóválta, amikor lemondtam/visszautasítottam egy-egy meghívást. És kakukktojásnak számítottam abból a szempontból is,  mert én voltam az egyetlen lány, aki utolsó évesként a záróbálra nem egy évfolyamtársával ment el, hanem Martinnal, a mostohaapjával Ott álltam mosolyogva a tüdőszín hosszú szaténruhámban, a kezemen egy csokor margaréta díszelgett és az apukámmal táncoltam az első táncot, és szinte az összes többit is, mert mindenki mást visszautasítottam, aki megpróbált felkérni. Persze próbálta ő elmagyarázni, hogy ezt nem csinálhatom, de nem hallgattam rá. Nekem megvoltak a saját kis elképzeléseim arról, hogy milyen fiút képzelnék el magam mellé, és ebbe a kategóriába valahogyan nem illettek bele az iskola suhancai, akiknek mindig csak egyetlen dolog járt a fejükben. Akik meg engem érdekeltek volna, azok ugyanúgy akárcsak én magam elrejtőztek a könyveik mögé. Hát így alakult ez, és valahogyan mégsem bántam soha. Majd...majd eljön egyszer ennek is az ideje, de persze nem jött el. Az orvosi egyetem alatt egyszer mégis rávettem magam egy randevúra, ki tudja mit láttam a srácban. Talán a vidámsága volt megkapó nem tudom, de már az első este után tudtam, hogy nem lesz következő alkalom. És onnantól meg már megint elmerültem a saját kis világomban, abban az egyszerűben ami az enyém volt. Amiben megpróbáltam az embereket felvidítani, és elmondani nekik amikor a legjobban csüggednek akkor sem szabad feladni, akkor van igazán szükség arra a rengeteg energiára, amit a mosolyommal próbáltam bennük elraktározni. Azt kell előhívniuk. És így volt ez Hayden esetében is. Az már az én hibám volt talán, hogy egy idő után többet láttam az egész mögé, elkövetve ismét azt a nagy hibát amit nem lett volna szabad. Eszményképet gyártottam belőle, egy törhetetlen sziklát, egy büszke, és erős jellemet és felvérteztem olyan tulajdonságokkal, ami nem volt rá őszintén jellemző, talán mindazt csak én akartam, hogy legyen. Ő is, akárcsak én, vagy bárki más emberből van, hibázik és téveszt. Éppen csak nem voltam erre felkészülve, nem tudtam mit kezdeni az első olyan alkalommal amikor nem olyan volt amilyennek én elképzeltem, amikor emlékszem rá, hogy féltem. Ez volt a legelső gondolatom. És hogyan is tudnék bárkiben is megbízni akitől félek? Persze és alapvetően tudtam, hogy nem ilyen, én ismertem a másik arcát is, éppen csak nem akartam elfogadni, hogy van ez a másik, amelyik nekem nem tetszik, amivel nem is igazán tudok mit kezdeni. De aztán az jutott eszembe, amikor egyszer Martin megemelte a hangját anyával szemben, valami apróság miatt. Akkor már egy hete volt talpon, mert volt egy komoly megrendelése, és a faanyag későn érkezett hozzá, a gyalut is újra kellett éleztetni, nekem is akkoriban valahogyan nem ment az iskola, elkalandozott a figyelmem, így aztán az osztályfőnök behívatta a papát, hogy megkérdezze minden rendben van e otthon. Akkor törte el a lábát Martin édesanyja, amikor megpróbált a kamrában a legfelső polcról leemelni valamit és leesett a létráról. Szóval ez volt az a hét, aminek a végén az én alapvetően nyugodt és csendes apukám egy vasárnapi ebéd alkalmával egy egyszerű kérdésre, mely szerint jövő héten elmennek e a havi vásárba a szomszéd kisvárosba egy éles csattanással válaszolt: „Hogy az úristenbe lehet ilyet kérdezni? Mikor hagytuk mi ki a vásárt Francesca?” A mama összerezzent, és ami azt illeti én is, még a kanál is megállt egy pillanatra a kezemben és csak lifegett ott, két hosszú percig, végül a tányérban landolt, nekem meg már potyogtak is a szememből a krokodilkönnyek. Az én apukám kiabál....az én apukám soha nem szokott kiabálni, főleg nem a mamával. Megrémültem és megijedtem tőle, egyébként sem szeretem ha valaki a közelemben megemeli a hangját. Aztán emlékszem ahogyan az egész elült, elcsendesedett és Martin olyan lelkiismeretfurdalással járt-kelt a házban ahogyan azelőtt soha még. Nem találta a helyét, éreztem időnként, hogy odajönne és mondaná, hogy sajnálja, hogy nem akarta, ahogyan anyával szemben is kereste a megfelelő alkalmat, hogy valahogyan kiengesztelje. Végül aztán fogta magát és beröffentette a kistraktorból tákolt autóját, mögé kötött valami négykerekű furikot és pár óra elteltével egy egész halom virággal tért vissza, meg a jóég tudja honnan kerítette narancsos habrolókkal, ami az én kedvencem volt. Martin nem volt a szavak embere, soha nem beszélt hosszan, nem tartott szónoklatokat, csak nagyon ritkán. Akkor ha komoly mondanivalója volt. De azon a napon több órán keresztül beszélt. Leültetett bennünket a nappaliba, és mondta megállás nélkül. Elmondta mi bántja, miért viselkedett úgy ahogyan és azt is elmondta, hogy szeret minket mi vagyunk a legfontosabbak a számára. Én tömtem magamba a narancsos süteményt, és a végére a sós könnyeim szinte leolvasztották a leveles tésztáról a habot. Sírtam...megkönnyebülésemben, vagy talán azért mert rádöbbentem, hogy nem egy szent az apukám, hanem egy ember, akinek rengeteg hibája van és én mégis így szeretem őt ahogyan van. Néztem most magammal szemben Haydent, ahogyan nekem próbál magyarázni, ahogyan elmondja szinte ugyanazokat amiket egykor Martin, és kezd róla leolvadni az eszménykép jelmeze de nem bánom, mert amit mögötte találok....igen azt hiszem abba az érzékeny lélekbe szerettem bele. De vajon ez elég lesz? Elégnek kell lennie. Megváltozott mellettem...én is megváltoztam mellette ami azt illeti. Lám még bátorságom is lett így a végére, hogy beszéljek arról amit gondolok, amit érzek, szóval mindenről. Amikor a lábáról kezd beszélni, akkor lefelé tekintek, valahogyan önkéntelenül vezetem oda a pillantásomat, hogy aztán már megint a tekintetét kutassam, lássam ahogyan meglágyulnak a vonásai, lássam ahogyan elnyúlnak, és minden egyes szóval egyre jobban és jobban mélyíti a lelkemben azt a sötét szakadékot, amibe az ellenérzéseket dobáltam bele, amivel nem akarok többé foglalkozni. Ahogyan azzal sem, hogy éppen mi a baja a lábának. Nem tudom mikor kezdtek el potyogni a könnyeim, nem tudom mert közben néha én is elmosolyodtam vele együtt. Nem nevetgéltem, egyszerűen csak mosolyogtam. Erőt akartam belőle meríteni, az egyetlen dologból amire igazán képes vagyok. Én szomorúságomban is gyakorta azon kapom magam, hogy mosolyra húzódnak az ajkaim.
„Hogy lennél képes úgy szeretni egy nyomorék embert, mint ahogy az a nyomorék szeretni tud téged?!”
Ez a mondat az ami először szíven üt és elkerekednek a szemeim egy másodpercre elnyílnak az ajkaim és olyan lassan engedem ki a levegőt, hogy félő, megfulladok. Hogy micsoda? Hogy gondolhatja, hogy a lába miatt én bármikor is másképpen néznék rá? Hogy jut ilyen egyáltalán eszébe? És akkor....igen amikor a leginkább nem számítok rá, akkor rohan meg az érzés erősebben bárminél, erősebben mindennél. Hogy már nem számít mit tett vagy mit nem tett. Ezzel a vallomással elhozta nekem a tákolt kis traktoron a kazal virágot, elhozta a narancsos habrolókat és még az sem számítana jelenleg, hogy a könnyeimmel együtt enném a habot, már semmi nem számítana. Kaphattam volna ettől szebb vallomást bárkitől? Nem, soha. Gyűrd le a félelmed és csak arra gondolj, hogy az ember, aki a kirohanások mögött lakozik a törékenységével és az esendőségével lopta be magát a szívedbe! Ne egy álomba legyél szerelmes, hanem a valóságba, ami előtted van. A széttárt karokat figyelem és miközben a könnyeim még mindig patakzanak én is elnevetem megint magam, ahogyan ő is. Mi a fenéket csinálunk? Miért vagyunk ennyire buták? Én miért vagyok ilyen gyáva? Most azt hiszem nekem kellene mondanom valamit rajtam lenne a sor, hogy beszéljek. Kétségeket kellene benne szétoszlatnom, mert látom azt, hogy mi jár a fejében: el fogom utasítani, mert félek tőle. Én nem haragszom rá, ezt annyiszor elmondtam már neki....
– Mondd, te tényleg nem érezted? Tényleg ennyire bután csináltam? Na igen...nem vagyok ebben valami nagy gyakorlott – szólalok meg végül a hangom elcsuklik, mint valami mutáló kisiskolás fiúé. Megköszörülöm hát, mielőtt folytatom, és megint megemelem a nyakamat bár most már kicsit hátrébb áll tőlem, és nekem sok ez a távolság az előbbihez képest mindenképpen, az sem érdekel, ha görcsbe áll a nagymonológ végére a nyakam, akkor is úgy fogom neki elmondani, hogy a szemébe nézek, közelebb lépve megint hozzá. Sóhajtottam egy hatalmasat mielőtt belekezdtem. Alapvetően én, a nagy szövegláda most alaposan keresgéli a szavakat, micsoda kis fricskája ez az életemnek.
– Először is tudnod kell, hogy én még soha ilyesmit nem mondtam senkinek, szóval ha elbénázom, vagy hülyeségeket beszélek, akkor tudd be ennek...én...ójézusmáriasegíts!- motyogom magam elé, bár elég hallhatóan, hogy hozzá is eljusson, és a színpadiasság kedvéért még keresztet is vetek. Még jó, hogy református vagyok.
- Nekem volt rólad egy elképzelésem....mármint amikor melléd kerültem. Kedvesnek találtalak. Talán túlságosan is annak. És...én beleestem abba a hibába, hogy olyannak kezdtelek el látni amilyen nem vagy....illetve lehet, hogy vagy de....igen, változni kezdtél. Lehet ezt én váltottam ki, ha így is van nem szándékosan. Én csak ott akartam lenni veled, mert biztonságban éreztem magam. Amikor arról beszéltem, hogy bizalom, azt én nem csak úgy értettem, hogy rezidensként....hogy rangban felettem álló orvosként, hanem emberként is. Kedveltem amikor mosolyogsz és sokszor rá is játszottam arra, hogy kicsikarjam belőled, mert nem veszed észre de sokszor nagyon búskomor vagy...pedig amikor vidám vagy az egész arcod nevet. És én ezt nagyon nagyon...nekem ez...nekem ez nagyon tetszett. És nem akartam róla tudomást venni. Mármint az érzésről. Féltem, hogy befolyásolni fogja a kettőnk kapcsolatát, hogy nem megy majd úgy a közös munka, hogy majd nem fogunk tudni együtt dolgozni, és ennek az lesz a következménye, hogy elhelyeznek mellőled. És ezt nem akartam. Inkább beáldoztam ezt az egészet és egyszerűbb volt magamban tartani, mint hogy máshol dolgozzak, másvalaki mellett, mert én melletted akartam. És nem csak azért mert ezt....ezt így ezt így ....hát szóval így éreztem, hanem mert szerettem melletted dolgozni. Illetve még mindig szeretek. Csak a tegnap este...- egy pillanatra hallgattam el, és nyeltem egy nagyot, voltak még utánpótlásai a könnyeknek, és már nem akartam tovább sírni, az arcomon így is piros kis ösvényt mart a sírásom.
- Honnan tudod, hogy nekem mi lenne a jó? Honnan tudod, hogy ami jó lenne azt akarom e? Honnan tudod, hogy én mit akarok? Nem...nem akarom, hogy mások mondják meg nekem mi a jó! És...és neked sem hagyom, hogy megmond. És nem vagy egyáltalán nem vagy nyomorék, és nem hagyom, hogy mégegyszer ezt mondd magadra, és más sem mondhatja rád! Mert....- dadogtam egy kicsit csöpp kis kezeim ökölbe szorultak, kezdtem magam egészen finoman felhergelni, olyan voltam mint egy bepörgetett, cukorka nélkül hagyott apró manó.
- Én....kicsi vagyok de rettentő erős! Öt pontot csapok a heti vásár erőmérőjén! Jó...az mondjuk két éve volt!- a tízből öt, ez aztán a muszkli! Lehet inkább nem kellett volna erőltetni, de ha már egyszer belekezdtem, akkor be is fogom fejezni.
- Szóval nem hagyom, hogy bárki emiatt bántson....mert....mert akit szeretünk, akit igazán szeretünk azt meg akarjuk védeni, nem? Mármint a saját eszközeinkkel, ami van. És lehet, hogy féltem tőled, lehet, hogy csalódott vagyok...lehet mindez lehet, de ettől...ettől én még ugyanúgy szeretlek.- kimondtam? Kimondtam. Wáó, hát ezt sem gondoltam magamról. És igazából kellene még mondanom valamit de úgy ahogyan vagyok megmerevedek mint egy kis gekkó, és csak pislogok Haydenre nagy szemekkel, finoman ráncolva a homlokom, hogy most vajon jó, hogy bátor voltam vagy inkább nem kellett volna annak lennem. Nem tudom eldönteni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 24, 2015 9:01 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Meg nem tudná mondani, hogy mikor volt utoljára olyan eset az életében, hogy képes lett volna könyörögni egy adott személy bocsánatáért. Lehet, hogy fontos számára tisztázni a dolgokat, és megbeszélni a sérelmeket és bántásokat, hogy az ne üssön éket a kapcsolatukba, de olyan mélyre még nem süllyedne ő se, hogy térden állva esdekelne bárki előtt. Talán soha nem is volt ilyen alkalom, egyszerűen csak szép szavakkal elérte mind ahányszor, hogy a másik megbocsájtson neki. Most viszont megtenné... bármit megtenne már csak azért is, hogy lássa végre Zoya szemében azt az eddigi ismeretlen de oly' áhított csillogást, mint ahogy tegnap éjszaka előtt minden alkalommal.
Nem számított, hogy késő volt vagy korán reggel, éhesek voltak vagy szomjasak mint ahogy az sem, hogy már a műszakjuk vége felé közeledtek és csúsztak-másztak mindketten a fáradtságtól, Zoya szemei akkor is csillogtak és mindig elérte vele azt, hogy Hayden mosolyogjon vagy épp csodálattal nyugtázza, ez a lány kifáraszthatatlan és végtelen energiái vannak amiből ő is mindig kap egy keveset. Mellette éber tudott lenni a legmostohább körülmények között is, nem érdekelte, hogy mi van mögötte és mi lesz még az adott műszak folyamán, ő kitartott. Ezen alkalmak sűrűjében jött rá arra is, hogy sokkal jobban ragaszkodik a lányhoz annál, mint azt először gondolta, vagy csak gondolni merte volna. Először mondhatjuk úgy is, hogy pofán vágta az érzés, hisz az utóbbi évek alatt többször kellett csalódnia és nem csak a barátnőibe, de saját magában is. Félt attól, hogy megint belelovalja magát valamibe... egy olyan kapcsolatba ami csak az ő fejében, de annál is fontosabb, ami csak az ő szívében született meg. Lehet, hogy vette Zoya aprócseprő jelzéseit és érezte, hogy másként próbál viszonyulni hozzá, de lezárta annyival a dolgot, hogy csak félreértelmezi.
Viszont ha jobban belegondol, mégis volt egy olyan eset, mikor próbált valakit könyörögve meggyőzni arról, hogy még javíthatnak a helyzeten. Előző és egyben utolsó kapcsolata köztudottan halálra volt ítélve már csak azért is, mert kevesebbet volt a hőn áhított hölggyel, mint amennyit ő igényelt. Emlékszik, hogy hosszú-hosszú percekig kérlelte Jennifert, hogy bocsásson meg neki, de mintha csak a falnak beszéltek volna, az rendíthetetlen, vérben forgó kék szemekkel dobálta bele Hayden cuccait a bőröndjébe ami meg sem állt a bejárati ajtó előtt heverő lábtörlőig. Így a szomorúság és a bizonytalanság mellé még a megalázottság is befúrta magát a srác agyába, hisz... nem megbeszélték a gondot érthetően és szépen, mint két ember, nem elmondta neki normális hangnemben a lány azt, hogy mi is a baja csak, hogy találjanak valami megoldást, hanem mintha legalábbis megcsalta volna a legjobb barátnőjével, egyszerűen csak kihajította a lakásáról.
Ő pedig értetlenül, elkerekedett szemekkel, egyre csak görbülő szájjal figyelte ahogy valaki ilyen módon próbálja őt száműzni az életéből. Mintha az a bő egy év amit együtt töltöttek nem lett volna semmi, mintha nem is számítottak volna igazán egymásnak pedig mondani se kell, hogy igen szép és tartalmas év állt a hátuk mögött megannyi örömteli és boldog pillanattal.
Ez cirka három évvel ez előtt, pontosabban az utolsó komolyabb kapcsolatának vége felé történt és mint utóbb kiderült - Jennifer bátyja mondta el neki, vele azóta is tartja a kapcsolatot - nagy hibát vétett és ez volt a kapcsolatuk végzete is. Az persze nem derült ki, hogy ki vétett akkora banális hibát, de az biztos, hogy a lánynak azóta sincs senkije és nap, napot követ úgy, hogy visszasírja Haydent és a kapcsolatukat.
Hayden mint általában rögtön magát vette elő vétkesként, hisz félt, hogy ő volt a kapcsolatuk veszte lévén rengeteget dolgozott akkoriban noha ezt Jennifer soha nem jegyezte meg. Egyszer se kérte, hogy maradjon otthon többet, és fordítson több figyelmet rá, hisz tudta, hogy mit jelent számára az orvoslás és, hogy mit próbál vele helyettesíteni.
Lassan egy kerek éve együtt volt már a modell szépségű lánnyal, minden rendben volt közöttük, úgy is lehet mondani, hogy "ők voltak a tökéletes pár", hisz kiegészítették egymást mint jellemben, mint külsőleg... Épp ezért Hayden félt attól, hogy a szőke bombázó kezdte megunni azt, hogy a nap huszonnégy órájából tizennégyet szinte biztos, hogy a kórházban töltött a betegei között, a maradék tízben pedig aludt vagy épp a lábát fájlalta és Jon rendelőjében ücsörgött.  Tartott attól, hogy elhanyagolva érezte magát, ami persze érthető lett volna, és utólag Hayden is belátta, hogy ennek több valóság alapja van, mint azt ő gondolta volna.
Aláírta, hogy akkoriban túlzottan is elragadta a munka iránt érzett szeretete a vágy, hogy egyszer a legjobbak között lesz az ő neve is, hogy a szorgalommal amit nap, nap után tanúsít majd kivívja az orvosok tiszteletét és végre nem egy huszadrangú kis kölyökként fognak rá tekinteni aki nagy szerencsével van most ott, ahol. Bizonyítani akart, és elhitetni mindenkivel azt, hogy többre született ő mint, hogy ráragadjon a "bicebóca" vagy épp a "szerencsétlen" jelző. Igen, talán nem épp a legszerencsésebb módon mutatkozott be a St. Claireben, hisz mindenki emlékszik arra, még ő is, hogy milyen sutácska volt főleg úgy, hogy ha hátrapillantott még látta maga mögött a saját műtétjét. Viszont céljai voltak! Komoly céljai, karrieristának érezte magát aki csak nagyon nehezen tudott egy kapcsolatban érvényesülni. És ez nem azért volt, mert nem tudta, hogy kezelje a nőket vagy az érzelmeit. Egyszerűen csak nehezen összeegyeztethető a kettő, főleg ha mániákusan szerelmes vagy a munkádba és nem vagy teljesen biztos abban nőben akit választottál, aki mellett reggel ébredni szoktál. Igaz ha jobban belegondol, akkor talán nem is szerelem volt az ami Jennifer és közötte volt...
... no de mielőtt még eltérünk a tárgytól, utóbb kiderült, hogy a lány kifakadásának más oka volt, nem is Haydenre, sokkal inkább magára volt mérges. Azért, mert eldobta őt magától, megcsalta őt a saját példaképével... egy ügyvéddel aki eleve nagy nőcsábász hírében állt. A negyvenes pasas úgy cserélgette a dögös macákat, mint más a zokniját, ő pedig mégis elhitette magával azt, hogy több lehet közöttük mint egy alkalmi szex. Sajnos nem, a férfi már az első éjszaka után közölte vele, hogy nem az ilyen hiszékeny "kislányok" kellenek neki, így hát szégyenében és megalázottságában tette azt amit, és ez tökéletesen elég volt Haydennek ahhoz, hogy kiboruljon a bili és tényleg ne kérjen többet a lányból. Ő érezte magát kellemetlenül azért, hogy még harcolt volna érte.
Ez volt hát az a kapcsolata ami után elzárkózott a legtöbbektől és még azok felé se nyitott akik közeledni próbáltak felé és akiket kedvelt, pedig voltak jó néhányan nővérek, rezidensek és átlag emberek egy kávézóban egyaránt. Nem érezte úgy, hogy szüksége lenne bárkire is, tökéletesen elvolt egyedül, építgette az orvosi pályáját egészen addig, míg meg nem jelent az az apró kis szépség, aki most itt ácsorog mellette és aki felnyitotta a szemét, megérintette a szívét.
Tudja, hogy már más célja van, nem csak egy orvos akar lenni aki pályaválasztás előtt áll, aki gondolkozik a sebészeten és a traumatológián de, hogy mi lesz belőle, majd a jövő hozza. Nem csak orvosként akar megfelelni és mindig remekelni vagy épp alul teljesíteni, hanem egy olyan valaki, aki emberként és egy esetleges társként is a maximumot hozza ki magából. Valaki, aki osztozhat ennek a lánykának a mesebeli világán, aki mindig mellette lehet és aki elsők között öleli át, ha bármi sérelem éri vagy csak szüksége van valakinek a melengető közelségére. Ki akar állni mellette mindig és minden körülmények között, meg akarja védeni! Tudatni akarja a külvilággal, hogy márpedig ennek a fiatal lánynak egy olyan támasza van, aki mellett jobb nem kikezdeni vele különben komoly gondokkal kell megküzdeniük utána és tenni akar azért, hogy az őt ért sérelmek eltűnjenek és teljesen megszűnjenek, mint ahogy azért is, hogy akik eddig idegesítették és hülyét csináltak belőle, ezt ne tehessék meg újra.
Mind ezt miért?... mert tudja, hogy milyen érzés ha túlzásba esnek az emberek és azért mert szereti. És akit az ember mindenek felett szeret, azt nem akarja szenvedni látni. Nem akarja többet látni ahogy Zoya arca kétségbeesetten eltorzul, ahogy könnyek szöknek a szemébe és elkezd görbülni apró ajkának a széle. Görbülhet, de felfelé! Azt a cinkos, csibész kis mosolyt akarja látni rajta mint minden alkalommal mikor beszélgetnek vagy egy beteggel együtt mulatnak annak bénaságán. Úgy érzi, hogy Zoya több lehet neki, mint egy barátnő, egy szerelem... talán ő benne megtalálta a lelki társát, valakit akivel eltudná képzelni az egész életét.
Apropó, ha már könnyek... hogy is volt? Nem akarja látni, ahogy könnyek szöknek a szemébe? Akkor mégis miért mosolyogtatja meg annyira a jelenlegi helyzet? Az, hogy egymás ellen hullajtják a könnyeiket egymással szemben állva, kétségbeesetten, olykor-olykor felnevetve? Ha valaki ezt látná - márpedig nyilvánvaló, hogy többen is látják, hisz nem egy ember fordult már meg mikor elsétált mellettük - biztos hülyének nézné őket, vagy megrázná a fejét kijelentve, hogy "fiatalkori dráma".
Hosszú monológja után egy érdekes kérdés érkezik felé a lánytól, mire csak szórakozottan felnevet, és letörli másnapos arcáról azokat a bizonyos kiserkenő könnyeket ám be kell látni, hogy feleslegesen, hisz újra és  újra előserkennek miközben Zoya beszél.
- Látod? Ilyenkor döbben rá az ember arra, hogy ha odatesznek egy jelző elé olyat, mint amilyen ez a "túl" is... "túl kedves", akkor nagy valószínűséggel bele fog törni az adott illetőbe a bicskánk, mert mégsem olyan, mint azt mi szeretnénk, hogy legyen - neki nincsenek tévképzetei a lányról. Bármilyen törékenynek és imádnivalónak, kislányosnak látja hetek óta, tudja, hogy neki is megvannak a maga démonai, melyeket noha nem ismer, mégis tudja, hogy ami késik az nem múlik. Biztos benne, hogy megfogja ismerni a mérges Zoyát, az akaratos Zoyát, a követelőzőt és a hisztiset is. Mint ahogy ő is szembesülni fog azzal, hogy milyen Hayden amikor komor, amikor ideges, amikor haragos vagy ha éppen depresszív hangulatában van. És sajnos azt is látnia kell, hogy milyen az, amikor nem tud lábra állni a térde miatt és emiatt önti el őt a harag, a bosszúság és a magatehetetlenség sátáni kudarca. Annál jobban talán nem is utál semmit, mikor magatehetetlenségében csak a fekvésre, vagy az ülésre képes és arra, hogy néha levegőt vegyen vagy felsóhajtson ha éppen alábbhagy a szúró fájdalom.
- Hidd el ettől én is tartottam. Nap, nap után felszólítottam magam arra, hogy még csak véletlenül se gondoljak többet a dolog mögé... féltem, hogy ha... teszem azt színt vallok és elmondom mit érzek, akkor majd elsők között akasztasz fel a falon lévő szögre, mint lehetőséget. És itt máris tovább gondoltam és nem akartam, hogy ez a munkában való kapcsolatunkra is rámenjen, hisz ha valakivel akkor veled imádok dolgozni. Imádom, hogy együtt tudunk működni és, hogy képes vagy tartani a tempót olykor pedig te sarkallsz engem gyorsaságra és határozottságra. De ma úgy döntöttem, hogy nem érdekel mi lesz, nem akarom, hogy megfojtson engem vagy épp téged ez a bizonytalanság.
A továbbiakban nem beszél, hisz jól látható - és hallható - hogy ennek a kis erőverőnek van ám mit mondania, amit tényleg nem akar belé fojtani.  Többször elmosolyodik, s olykor ez a kis görbület már-már vigyorra emlékeztet, de az utolsó szónál csak megáll benne az ütő s az a mázsás súly, ami eddig a szívét nyomta és amitől olyan érzése volt, mintha egy elefánt ülne a mellkasán, most egyszeriben megszűnik létezni. Mintha nem is lett volna. Megnyugszik... biztos benne, hogy a halál pillanata is épp ilyen nyugtató és kellemes... mikor minden kínt letudsz, magad mögött hagyott a kegyetlen életet és annak súlyát, helyét pedig átveszi a várt fény, a melegség és az a tudat, hogy már nem kell semmivel se foglalkoznod.
Még érzi ahogy egy utolsó könnycsepp felszántja az arcát, majd az a meglepettség ami az imént kiült az arcára pillanatok alatt a semmibe vész és egy igazán szelíd, lágy mosoly veszi át a helyét. Hosszú ujjait finoman a lány könnyektől csillogó arcára simítja, néhányat le is töröl onnan hüvelykujja segítségével, majd tesz egy apró lépést felé, hogy a maradék kis távolságot is áthidalhassák. Nem akarja, hogy távolság legyen közöttük, nem akarja, hogy bármi és bárki közéjük álljon legyen az ember vagy érzés esetleg hangulat. Csak azt akarja, hogy biztosak legyenek magukban és az érzéseikben, tudják, hogy mit akarnak maguktól és egymástól... és főként azt, hogy végre egyek legyenek.
Másik keze ami eddig a napszemüveget tartotta - a sötétített lencsés darab bekerült a farmerének zsebébe - ugyan csak Zoya arcára simul, s minden tétovázás, hezitálás nélkül lehajol hozzá, hogy ajkai a lány puha ajkait érinthessék. Ez egy amolyan pecsét a kimondottakat követően, egy apró kis csók, hogy jelezze, komolyan gondolja és minden amit mondott ő vagy a lány, őszinte és megfontolandó! Tudatni akarja, hogy együtt akar lenni vele és nem csak, mint gyakornokával.
A leheletfinom csók után elhúzódik tőle de csak annyira, hogy láthassa az arcát. Tudni akarja, hogy miként reagál rá, hogy érződik-e a reakciójából az, hogy lehet folytatása... ő szeretné. Piszkosul szeretné!





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 25, 2015 10:19 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Mindenki másképp éli meg a változásokat, mindenki számára mást jelentenek ezek a dolgok, és mindenki másképpen dolgozza fel őket. Vannak azonban emberek akik kerüljenek bármerre az otthonuktól nem érinti meg őket olyan drasztikusan ez a dolog. Akik az életükben végbemenő apró történéseket a maguk jellemére formálják, és ennek következtében ugyanolyanok maradnak. Részben. Én nem vettem észre, hogy mióta egy éve itt éltem a nagyvárosban én is átmentem egyfajta átalakuláson, nekem is változott az életem, noha úgy érzem alapvetően semmi különbség nem volt aközött a lány között aki a kisvárosból érkezett, és aközött aki most itt van. Nem engedtem, hogy a város magával rántson. És ez nem csupán abból adódott, hogy alapvetően is egy visszafogottabb jellem voltam, hanem abból, hogy számomra az értéket minden esetben  más dolgok képviselték. Mégis olyanok felé is nyíltan tudtam közeledni, akik egyébként tőlem teljesen különböztek. Nem ítéltem el őket az életvitelük miatt, nem bántottam őket, ha olyan dolgokat is csináltak amely nekem a legkevésbé sem tetszettek, vagy én magam nem csináltam soha. Úgy véltem, hogy a barátságok alapja soha nem az, hogy mindig ugyanazt csináljuk, és mindenről ugyanúgy tudunk gondolkodni. A barátságok alapját az elfogadás, és a tolerancia határozza meg, csöppnyi vidámsággal fűszerezve, és egy jó adag kompromisszum készséggel. Így tudhattam barátomnak Heathert a lakótársamat, és Bessyt. Azt a gyakornoklányt, akit hozzám hasonlóan elég sokszor érték attrocitások az apró termete és pufók alkata miatt. Ráadásul emellé még párosult némi stílusbeli hozzá nem értés, amit én igyekeztem a hónapok alatt valamennyire helyrehozni nála. Példának okáért képes volt a leglehetetlenebb szín és minta összeállítást felvenni, amit megfejelt a gyakorta méretekkel nagyobb cipőkkel és egyéb lábbelikkel. A haja megismerkedésünkkor tüsirövid volt, ami még jobban kiemelte a lángosarcát, és nagyon előnytelenné tette. Rábeszéltem, hogy legalább félig növessze meg, valamint leszoktattam a tengernyi mennyiségű vakolatról, amit rendszeresen magára kent, azt gondolva, hogy az a természet által elkövetett hibákat majd kompenzálja. Nem így volt. Heather segítségével aztán valamennyire ráncba kaptuk. A lakótársam tanította meg a finomabb és visszafogottabb sminkelésre, ha neki erre mindenképpen szüksége van. És időnként azt is hagytam neki, hogy hobbi szinten a körmeimmel bíbelődjön. Csak mert a barátomnak tartottam, így aztán engedtem neki. Néha mindegyik ujjamon más és más színek virítottak: a merész neon zöldtől egészen a kávébarna borzalomig. Ilyen szempontból azt hiszem nem sokban különböztem Haydentől, aki meg a zoknikkal nem ápolt éppen kellemes viszonyt. Nem változtattam meg Bessy-t soha nem tettem volna vele ilyet, egyszerűen csak lecsipkedtem a vadhajtásokat, és kicsomagoltam azt a lányt, aki ott lakozott benne, csak éppen a buta dolgokkal szépen elbarikádozta a világ elől. Sajnos vagy sem ez a lány volt az aki menthetetlenül beleszeretett Hayden lakótársába, és akiről én nagy vehemenciával próbáltam lebeszélni, és inkább terelgetni őt más irányba, vagy éppen keresve számára valami más elfoglaltságot, minthogy állandóan a sóhajtozásait hallgassam valahányszor Thomas megjelent valahol. Így történhetett az a múlt héten, hogy átvette tőlem a fertőző osztályon a vizitlapok kiértékelését, és így történhetett meg az is, hogy megismerkedett egy elég különös és nemrég idekerül gyakornok fiúval. Percyből jött állítólag. Nem kedvelte a nagyvárost, de a húga miatt költözött a család és ezáltal ő is. Szerette a hatvanas évek hippi stílusát, a Beatlest és vega volt. És persze az első napoktól le sem vette a szemét Bessyről. Szóval itt léptem én a képbe, és igyekeztem azokat a dolgaimat szépen áttestálni a lányra, ahol esetleg nagy valószínűséggel összefuthatnak. Nem, nem vagyok kerítő, csak egyszerűen boldognak és mosolygósnak akartam őket látni, mert....nem tudom, nevezze ezt bárki küldetésnek, akárminek. Ilyen vagyok, ezen már nem fogok változtatni. Kedvelem ha boldogok körülöttem az emberek. És milyen különös. Amíg mások apró dolgaira odafigyelek, és megpróbálom belőle a legjobbat kihozni, a saját életemben ugyanerre nem vagyok képes. Tévedés ne essék nem voltam én boldogtalan, sőt azt hiszem az utóbbi egy hónapban, mióta végre kikerültem Cody vonzáskörzetéből még talán jobb is volt a kedvem, sőt ebből jutott a környezetemnek is, kivált annak, akinek ezeket a dolgokat köszönhettem. Persze ha erre került sor, ő ezt mindig hárította, mondván nem tett ő semmit, egyszerűen csak azt amit kellett, én mégis hálás voltam neki. Persze magamat is becsaptam azzal, amikor bizonygattam, hogy ez bizony csak egyszerű szimpátia, semmi több. Aztán kellett egy egész hét, hogy rádöbbenjek ez bizony nem csak az. Ha valaki szimpatikus, akkor nem várjuk állandóan, hogy jelezzen a telefon hátha tőle jön üzenet, és nem szakmai dolgok miatt...vagy nem csupán azok miatt. Szóval az apró jelekből olvashattam, és éreznem kellett, hogy ez az egész most más. És ha nem szedem össze a bátorságomat, ha nem próbálok meg jobban kinyílni, talán egy komoly lehetőség fog elsétálni mellettem. Úgy éreztem választanom kell aközött, hogy maradok a közlében, és ezáltal az érzéseimet úgy ahogyan van mélyre kell száműzni, és összeszedni magam annyira, hogy képes legyek szépen lassan feldolgozni....vagy pedig először talán életem során felvállalom, kimondom, megmutatom valakinek ami bennem van vele kapcsolatosan és nem számítanak a következmények. Először úgy gondoltam fontosabb az, hogy vele maradjak...fontosabb az, hogy tanuljak tőle, hogy ahogyan eddig, ezután is segítse az előrehaladásomat, hogy amikor eljön az ideje sikeres vizsgát tehessek. Többé nem engedtem, hogy bárki eltántorítson az eredeti célomtól: orvos akartam lenni, noha az utóbbi időben jobban vonzott a szülészet mint a sebészet. De ilyen szempontból kicsit olyan voltam mint a gyerek, akinek egy tálban felkínálnak egy csomó színes és ízletes cukorkát, és hitelen nem is tud választani, pedig eljön majd az ideje, hogy egy felnőtt rászól, hogy most már igazán döntse el. Szóval először csak...én tényleg csak vele akartam maradni. És azt hittem majd képes leszek egyszerűen kezelni a dolgot, hiszen mindig is képes voltam rá. De nem lehetett...egyszerűen nem lehetett, mert én nem tudtam rá úgy nézni, ahogyan egy gyakornok tekint a mentorára, vagy egy barátra, vagy egy kollégára. Nekem ez nem ment. Én eddig tudtam, mindig tudtam kontrollálni ezeket a dolgokat, most mégis cserben hagyott minden. Miért volt ez más? Nem tudom, talán ez a része nem is olyan fontos, talán az a fontos, hogy végül mégis itt vagyunk, és még ha toporgunk is, még ha nehéz is, de próbálunk beszélni erről. Tegnap azt írta nekem, hogy már annyiszor bántották őt más lányok, hogy már annyiszor csalódott. De én...én nem vagyok olyan mint más lányok. No igen, ezt én tudom magamról, ő azonban nem. Hirtelen tudatosul bennem, hogy félünk kicsit egymástól. Más okokból ugyan, de mégis. Zavarodott voltam őt illetően, és nagyon lassan tisztult a kép. És még akkor is, ha az történt ami történt, és még akkor is ha tudom, hogy ő is tud felbőszült lenni, meg tudja emelni a hangját ha szükséges....én még akkor is ugyanúgy éreztem iránta. Csak abban tudunk csalódni aki fontos nekünk, nem? Úgy értem, hogy aki igazán számít attól fáj a legjobban, ha valami rossz dolgot tapasztalunk. Ha közömbös lenne, ha nem számítana, vagy nem kedvelném annyira....ha nem szeretném akkor nem is lenne ez olyan lényeges. Annyira kis szerencsétlennek érzem magam, ahogyan ott állok előtte, nyakam törve bámulok fel rá, és a szavakat keresve igyekszem az érzéseimet megfogalmazni vele kapcsolatosan. De ez sem sikerült tökéletesen, pedig közben még időnként el is nevetem magam, ahogyan ő is. És igen, elég furcsa lehet a látvány azoknak akik elhaladnak mellettünk. Itt ez a két, szintben eléggé eltérő kis páros, és hol nevetgélnek, hol meg az egereket itatják, és láthatólag az égvilágon nem beszélnek semmiről, mert az egyik jobban habog mint a másik. Még vannak ám szavaim, még tudnék neki mást is mondani, még szeretnék is ami azt illeti, de aztán arról beszél, hogy gyakorlatilag ugyanazt csinálta amit én, így aztán ha előző éjjel nem issza magát csacsi részegre, én meg nem nyakalom be a Heather által vigasznak hagyott üveg pezsgő nagy részét, akkor ez talán sosem derül ki. Martin mondta mindig, hogy minden dolognak a világban célja van, és még azok a rossz dolgok is amik történnek okkal történnek. Talán adott pillanatban úgy érezzük kaptunk egy gyomrost az élettől, de az valójában egy simogatás a pocakunkon. Csak másnak érzékeljük. Meg aztán ha jobban belegondolunk én sem vagyok mindig tökéletes, én is gyakran vagyok nyűgös, és szétszórt ( ez utóbbi a leggyakrabban), elviselhetetlenül nyafka, amikor már sokadszorra sem sikerül valami. Igaz az erőteljes kirohanások, vagy éppen a kiabálások távol állnak tőlem a természetemnél fogva, de nálam is képes ám elszakadni az a képzeletbeli cérna. Heather ezt már tapasztalhatta, amikor az első időkben gyakorlatilag napokon keresztül halmozta a kávésbögréket a mosogatóba, és persze mindig én takarítottam el utána, míg egy napon meguntam. Nem kiabáltam, vagy veszekedtem, hanem nemes egyszerűséggel felhalmoztam a nagyjából három napnyi mosatlant egy tálcára, és nemes egyszerűséggel bevittem a szobájába, lepakolva a szoba közepére. Amikor elképedve megkérdezte, hogy mi a fenét művelek a koszos edényekkel a gyönyörű püspöklila zsenília szőnyegén. Közöltem vele, hogy itt talán szem előtt lesz neki, és a mosogatót én is szeretném használni. Hatásosabb volt, mintha kiabálni, csapkodni kezdtem volna. És meg is tette a hatását, onnantól odafigyelt rá, hogy ne hagyjon maga után semmit. Valószínű elég elrettentő volt számára, hogy legközelebb is megjátszottam volna ugyanezt. Szóval korántsem vagyok tökéletes, de egy dolog teljesen biztos: túl sűrűn nem szeretném azt a Haydent látni akit múlt éjjel, és azt is tudom, hogy valahogyan meg kell találnom a módját, hogy ezt el is érjem. Legfőképpen az ő érdekében.
- Annyira hülyék vagyunk, tudod?- jegyzem meg még valahol a mondandója közé szúrva, elég síron túli hangon, tekintve, hogy néha felszakadó csuklásba fut a nevetésem és a zokogásom együtt.
- Tudod, amikor a papám elment annak idején...mármint az igazi. Azzal a naaaagy naaaaagy hajóval és soha nem tért vissza.... Hayden tudod mit meg nem adtam volna felnőttként, hogy akár kéz nélkül, akár fél lábbal, akár vakon, akármilyen állapotban is, de viszontláthassam őt? Mert az számított, hogy szerettem és nem az, hogy éppen mennyire egészséges. Úgy értem fontos ez is persze....de sokkal fontosabb amit érez az ember.-
Aztán....aztán hirtelen bukik ki belőlem, nem is gondolkodom már, hiszen csak mondom a magamét, mert felbosszant egy kicsit azzal, hogy úgy véli én a lába miatt képes lennék őt másképp látni. Nem, nem lennék, ha így lenne, annak semmi köze nem lenne az állapotához, vagy éppen ahhoz, hogy egészségileg hogy van. Talán nem gondoltam ám mit mondok, de látom rajta, hogy meglepődik. Nem tudta....nem tudta, talán csak remélte, ugyanúgy ahogyan én. Tényleg nagyon hülyék vagyunk! Ami pedig ezután történik inkább már olyan, mintha egy mesébe cseppennék. Egy régi mesében amiben én vagyok az elvarázsolt királykisasszony, és várom, hogy megtörjön az átok egy csók által. Már fixíroztam egy ideje az ajkait, és nem is értettem magam, hogy mi a csudát művelek, vagy miért van ez bennem? Ez inkább ösztönös volt, vagy valami ilyesmiről próbáltam magam meggyőzni. Hirtelen minden zaj élesebb lesz körülöttünk, aztán elhalkul, egyre távolibbnak tetszik mindent....már nincs itt a világ, már mi vagyunk csak a világ, körülöttünk elmosódott festménnyé válik a park, mintha egy rendetlen gyerek vízfestékkel maszatolta volna át a vásznat. Hatalmas szemekkel nézek rá, ahogyan a kezét mozdítja....jesszusom...levegőt....hogy kell levegőt venni? Okés kicsi lány menni fog, csak hagyd, csak hagyd...hiszen te is akarod. Persze, csak félek. Nem tőle, hanem attól, hogy most fogok felébredni, hogy Heather éppen rámtöri az ajtót, hogy el fogok késni. Istenkém, add, hogy ne legyen álom! Közelebb lép, még erősebb lesz a vonzás. Szerintem Haydennek külön mágneses tere van amire az én érzékelőim teljesen megkergülnek. Aprócskákat pihegek, mert ha most itt belekezdenék, versenyre kelhetnék egy gőzkazánnal. Másik keze is az arcomra simul az előző után. És a következők úgy játszódnak le előttem mint egy lassított felvétel. De tök komolyan! Így élem meg az egészet, hogy később még inkább fel tudjam idézni azt a pillanatot, amikor hozzáért az ajkaimhoz. Először furcsa...puha...kellemes, forró...olyan...olyan Hayden, csak nagyon közelről, és sokkal bizsergetőbben. Mintha csók formájában kaptam volna egy csomó robbanós-pattogós cukorkát. Én pedig mint a rossz gyerek, telhetetlen vagyok.  Amikor visszahúzódik néhány másodpercig csak figyelem az arcát, és látom rajta azt amit mindig is látni akartam, hogy tényleg....hogy tényleg szeret engem. Nem is tudom ezt eddig miért nem vettem észre? De az ember már csak ilyen, a nyilvánvaló, ami kiböki a szemét, azt nem tudja észrevenni. Lágy mosoly terül el az ajkaimon, és a szemeim csillogásából azt hiszem érezheti, hogy nem bántam ami történt, nagyon nem.
- Ez...ilyet lehet még?- kérdezem kicsit szégyenlősen vonva a vállam közé a fejemet behúzott nyakkal, de még mindig vigyorogva. Az most már letörölhetetlen. Nem hiszem el! Megcsókolt, és én nem tiltakoztam! Miért? Kellett volna? Hiszen szeretem! Mióta is? Mit számít már ez?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 25, 2015 12:56 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Mindenki emlékszik arra a srácra, aki Hayden egykoron volt...
... mindenki tudja, vagy legalábbis akik igazán ismerik tisztában vannak azzal, hogy több ő egy átlag fiatalnál, hogy kivételes személyiség és nagyobb szíve van, mint a jóságos Mikulásnak. Egy olyan srácról van szó a személyében, aki a maga természetességével és egyszerűségével, rejtett, soha ki nem mondott titkaival képes beférkőzni mások szívébe és ha minden jól megy, az idők végezetéig beleírja magát a történetükbe. Részese lesz annak, kiveszi a maga részét belőle kis sunnyogó, háttérben meghúzódó személyében és egy olyan emlék marad ha elmúlik, akire mindig emlékezni fognak. Lehet, hogy nem mondanád azt, hogy körülötte forog az életed vagy, hogy minden nap látni véled őt magad mellett, mégis mindig ott van, a háttérben figyel mint egy éber házőrző. Tudod, hogy ott van és hiányérzeted van, ha épp eltűnik mert mély nyomot hagyott benned.
Énjének igazi ereje, természetének kellemessége olyan valakivé tette, aki gyerekkora óta jobban szeret adni, mint kapni. Számára mindennél fontosabb volt más emberek, mint a saját boldogsága. Mindig fontosabb volt számára az, hogy az embereket boldognak és elégedettnek lássa mint az, hogy ő maga hasonlóan érezze magát. Soha nem érdekelték a nagy ajándékok, nem akart olyat kapni, amitől a legtöbbeknek csillogott a szeme, mert ő maga akart lenni az a kivételes személy, aki mosolyt csalhat a legszomorúbb személy arcára is. Mindig képes volt olyat adni, ami adott esetben megríkatja az embert, elhozza általa a változást vagy az arra való kényszert. Egyszerűen imádta, ha meglátja az ajándékozottak szemében a hálát és a gyönyört. Tudni és tapasztalni akarta, hogy milyen az, ha valamire igazi szeretettel néz az ember, mikor olyan dolog kerül az életébe, amire mindig is vágyott... ő tudta, hogy milyen ez, hisz minden reggel mikor kiment a lovakhoz, és azok dús, mégis sprőd sörényébe túrta az ujjait, hasonló csillogás volt a szemeiben, talán még annál is több. Egy rejtett vallomás, egy szenvedély és ragaszkodás. Tudta, hogy ezen négylábú nemes állatok között otthon van, tudta, hogy ha valakihez, akkor hozzájuk igazán köti a szívének leghalkabb, legérzékenyebb szava.
Hayden egy olyan maga által felépített világban nőtt fel és él is azóta, ahol az önzőség ismeretlen idegennek számít, aki csak bizonyos alkalmak adtán dörömböl az ajtón és akkor is inkább ő sínyli meg más pokoli kis ördögét, mint, hogy mások az övét. Ezen jellemforma mindig elkerülte, mintha nem kódolták volna belé fogantatásakor, pedig ha valaki, akkor az ő családja teljes mértékben vevő volt erre, mindig csak "ők csak ők csak ők", soha senki más. Velük senki nem szállhatott versenybe, mindig nekik kellett a vásárokon megnyerni a legszebb, legnagyobb és legerősebb bikát, mindig az ő farmjuknak kellett a leggyümölcsözőbbnek lennie. Nem véletlen hát, hogy mindig különcnek és "másnak" tartották. Talán ő volt az, aki a családjának sok tagjából hiányzó jóságot megtestesítette.  
Soha nem irigykedett, nem várt többet annál, mint amennyit kaphatott vagy szerezhetett magának. Elégedett volt a legkevesebbel is, beletörődött, ha éppen nem volt keret jobbra, szebbre vagy tökéletesre. Egyszerűen tudta, hogy kell lemondani valamiről és azt ép ésszel, érett fiatalként feldolgozni. Talán ez a világ nagy baja, hogy erre sokan képtelenek és úgy verik az asztalt követelőzésük közepette, mintha nekik alapvető joguk lenne mindenből a legdrágábbat kapni.
Olyan valaki volt ő évekkel ez előtt, aki mindent feltett volna azért, hogy a szenvedélyének éljen, aki aztán kis híján ebbe pusztult bele. Nem elég, hogy elvették tőle ezt az aranytányéron kívánkozó lehetőséget, de még ő volt az aki megitta a levét és ami miatt a depresszió kis híján minden erejét felőrölte és csak egy szép történet csúnya befejezéseként ért volna véget. A lemondással való megbékélés itt lehetetlennek bizonyult, nem tudta elfogadni azt, ami vele történt de főként azt, hogy talán soha nem ülhet úgy lóra, ahogy annak előtte. Így hát nevelőapja kitartásának és rendíthetetlenségének segítségével sikerült kifejlesztenie valamit, amire csak nagyon kevesen képesek. Kiskora óta értett a lovak nyelvén, kivívta a tiszteletüket és úgy bántak vele, mintha legalábbis egy lenne közülük. Ő volt mindenhol a csapatvezető mén, a lovak csődöre akinek mindenki meghunyászkodott. Balesetét és felépülését követően nem ismert lehetetlent, a legvadabb lóból is napok alatt kezes bárányt csinált, hisz amolyan "suttogó" lett. Valaki aki orvosi beavatkozások nélkül segített a lovakon és azok gazdáján, lévén nem mindig az állatban kell keresni a hibát.
És talán ez a suttogó lét volt az, ami elhitette vele, hogy az orvoslás terén is rendíthetetlennek kell lennie és tudatni akarta magával épp úgy, mint mindenki mással, hogy nincs olyan, hogy "lehetetlen". Nem lehet azt mondani semmire, hogy "felesleges vele foglalkozni, mert már úgy is mindegy... nincs több esély, nincs több lehetőség, vége." És itt kezdett el igazán változni.
Már nem az a fiatal volt aki egykoron. Nem tárgyi ajándékokat akart adni, nem ez alapján akarta látni a hálát és az örömöt a szemekben, hanem a szavak és kimondatlan gesztusok alapján próbált kommunikálni. Azt akarta, hogy elfogadják mint orvost és, hogy a betegek és hozzátartozóik lássák, igazán küzd a gyógyulásukért. Neki az az alapvető öröm, mikor egy kétségbeesett édesanya vagy nagymama, férj esetleg feleség könnyekben tör ki örömében és úgy bújik oda hozzá, mintha ezzel próbálná minden szeretetét és háláját kifejezni tettei irányába. Nincs is annál jobb érzés, mikor rásimíthatja tenyerét egy zokogó anyuka hátára, mikor az a mellkasához bújva, reszketve öleli át és hálálkodik megállás nélkül, mert jó híreket kapott gyermekéről... rájött arra, hogy nem kellenek tárgyi ajándékok ahhoz, hogy valaki boldog legyen, és ezt az életérzést, ezt a kézzel foghatatlan valamit akarta ajándékozni mindenkinek. Azt, amit ő egykor a lovaktól kapott, amit tőlük tanult meg és ami elfogja kísérni őt az élete végéig.
Eleinte nem is tudta felfogni, hogy mekkora mázlija van, hogy mekkora értéket képviselnek ezek az állatok az életében. Tanították és tanítják is a mai napig, szeretetre, becsületességre és alázatosságra, épp úgy, mint óvatosságra.
Mostanra pedig teljesen kiforrt a személyisége, mint ahogy az érzelmei is melyek már nem csak az orvoslásra korlátozódnak. Már nem csak ahhoz fűzik gyengéd érzelmek, már nem csak a feletteseinek és társainak akar bizonyítani mint orvos, hanem egy lánynak is, mint barátja, mint szerelme. Mert igen!... ami annak idején nem sikerült, talán most érettebb fejel kivitelezhető. Talán jelen pillanatban erre vágyik a leginkább. Arra, hogy végre legyen valaki az életében, akivel megoszthatja a bánatát, az örömét és a haragját. Valaki, aki ugyan ezt megteheti vele, akivel ugyan úgy tekinthetnek a nehézségekre... közös célokat akar vele felállítani, amit aztán együtt fognak véghezvinni. Meg kell mászni a hegyeket és le kell caplatni a völgyekbe is, de együtt minden kivitelezhető és megoldható. Csak biztosnak kell lenniük abban, hogy ez a kapcsolat épp olyan erős lesz, mint amilyen erős jellemek ők külön-külön. Összetartoznak, két tékozló lélek végre egymásra talált ami csodálatos jövőképet sejtethet.
Viszont ez esetbe tudniuk kell egymásról olyan dolgokat, melyek más esetben talán nem lennének fontosak... ilyen a tegnap éjszakai. Most már Zoya is tudja, hogy Hayden nem szent, nem tökéletes, még csak meg se közelíti azt. Nem egy természetes, kellemes jellemű figura, aki virágnyelven káromkodik vagy aki olyan illedelmes, és jól nevelt hogy bárkit meghív egy kávéra amit zsebből ki is fizet. Persze mind ez igaz rá, de ha feszült, ha fáradt akkor nagyon hamar begőzöl, főleg ha még játszanak is a türelmével... képes a kiborulásra és meg kell találni a tökéletes módját annak, hogy ez háttérbe szoruljon. Lehet, hogy kiállhatatlan és utálatos de ez is ő. Ez is a lényének egy része mert mindig mindenkinek, úgy neki is vannak hibái, néha kicsorbulhat életének szépen élezett acélpengéje de az újra és újra csiszolható és megedzhető.
- Tudom... de ezt már akkor tudtam, mikor először találkoztunk - nevetgél némi szórakozottsággal az orra alatt, de utána el is hallgat, mikor az édesapjáról kezd mesélni.
- Ebben biztos vagyok, el is hiszem. Viszont.. tudod, nekünk "sérülteknek", mert felesleges szépíteni, azok vagyunk jó néhányan, én is az vagyok, mindig volt egy kisebbségi komplexusunk. Lehet, hogy nem hiányzik a lábam, mert megvan még, tudok járni is, nincs szükségem tolókocsira se, tehát könnyebben tudok érvényesülni. Mégis szerinted milyen érzés nekem, mikor arra ébredek egyik reggel, hogy az ami eddig működött, ami ment és amivel nem volt problémám, most nem megy? Milyen érzés mikor egy hosszú és fárasztó, munkában töltött hét után hajnalban kimászok az ágyból, megpróbálok felállni és csak az a végtelen fájdalom jut el az agyamig amitől akarva akaratlanul is ordítani tudok? És ahelyett, hogy két lábbal állnék a földön, csak az ágy lábát látom mert a térdem nem tartotta meg a súlyom... Milyen amikor nem tudsz bemenni dolgozni mert nem visz a lábad, mert képtelen vagy arra, hogy megerőltesd magad?... ilyenkor mindig otthon marad Leah is. Azért, hogy a segítségemre legyen, hogy legyen mellettem valaki, mert nem akar egyedül hagyni. Ne tudd meg, hogy hányszor akarok belepusztulni abba, hogy más kárára megy az én bénaságom, hogy másnak kell lemondania valamiről azért, mert egyedül képtelen vagyok arra, hogy sétáljak vagy csak felálljak. Utálom látni a félelmet, a kétségbeesést a szemeiben - hangja mindvégig lágy, óvatos, mégis van benne valamiféle kétségbeesett, rettegésre emlékeztető él.
- És ha már eddig így éreztem, szerinted mi lesz most? Egy kapcsolatban a férfinek kell az erősnek és a rendíthetetlennek lenni, aki ágyba viszi a kedvesének a reggelit és kiszolgálja, ha beteg, ha fáradt. Mégis nap mint nap arról adok tanúbizonyságot, hogy elég sűrűn vagyok én a gyengébbik fél. Ha Leahnál kétségbe voltam esve mikor úgy nézett rám, ahogy, mi lesz ha a te szemeid fognak mindent elárulni? És képes lennél elfogadni azt, hogy márpedig lesznek olyan alkalmak, mikor nem fogok reggel megjelenni, mert képtelen voltam arra, hogy elvonszoljam magam a kórházig lévén izzadva, ordítva fekszek otthon? Mindenki tudja, hogy utálom ha sajnálnak, de még az is aki ezt a legjobban tudja, így Leah vagy Tommy, mégse tudják véka alá rejteni azt amit gondolnak és éreznek. Ordít róluk a tehetetlenségük és a szomorúság, sajnálkozás... tehát száz szónak is egy a vége, az ilyen helyzetek nem csak egy oldalúak, nem csak az számít, hogy mit gondol az, aki ezt végig nézi mint külső szemlélő. Lehet, hogy örültél volna annak, ha apukádat láthatod, tegye azt éppen láb vagy kar nélkül, esetleg bénán. De azt talán ő soha nem tudta volna megemészteni, hogy teljesen rátok van utalva mert egyedül bizonyos dolgokra nem képes - zöld szemei csordultig telnek gyásszal és szomorúsággal. Sajnálja a témát amit most felhoztak, azt, hogy ilyen módon kell beszélnie Zoya édesapjáról. Viszont tudja, hogy miről beszél és a férfiúi büszkeség elég sokat nyom ilyenkor a latba.
Ezután végül megszűnik a tér és idő, és megteszi az első lépéseket afelé - végre kimondatlanul, csak és kizárólag tettekkel koronázva meg a pillanatot - hogy bebizonyítsa, a szavainak súlya van, hogy komolyan szereti őt.
Mozdulatai óvatosak, épp úgy mint az a puha kis csók is, amit Zoyának ajándékoz. Ez az ajándék pedig épp úgy mint a korábban taglaltak, ismét célt ér és olyan valamit vél felfedezni a bájos arc változásaiban, amire mindig is vágyott. Más ez az első csók, mint azok melyeket eddig maga mögött tudhat. Azokban volt egyfajta birtoklás, valami ami nem azt az embert idézi, akit Hayden megismert a saját személyében. Talán ezt hívják igazi, feltétel nélküli szeretetnek?!
Mikor megpillantja Zoya mosolyát, ő is hasonlóképpen tesz s hüvelykujjai finoman megcirógatják az arcát, melyek azzal a lendülettel ahogy érkezik egy kérdés felé, meg is állnak. Vidám nevetés szakad fel belőle, leheletnyit meg is rázza a fejét.
- Kis telhetetlen - súgja s ismét lehajol hozzá, hogy egy már sokkal nyilvánvalóbb csók csattanhasson a lány ajkain, s ami noha ugyan olyan gyengéd, mint az előző, mégis elnyújtottabb, mélyebb és bensőségesebb is. Időközben tenyere a csöpp kis lány tarkójára csúszik, ezzel is közelebb húzva magához s még ad egy apró puszit a szája szélére, utána viszont mintha ezen múlna az élete, magához öleli. Fejét lehajtva állát Zoya fejbúbjához érinti és jelenleg még az se érdekli, hogy vele szemben egy idősebb pár figyeli őket nagy, ragyogó szemekkel, mintha legalábbis életük legszebb szerelmi vallomását látták volna az imént ami már nem nyílt titok.
Nem akarja elereszteni a törékeny kis testet, megnyugtatja és végtelen boldogsággal tölti el, hogy végre úgy ölelheti, ahogy már hosszú ideje akarja. Végtelenül és megmásíthatatlanul belé szeretett.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 26, 2015 12:30 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




A jót könnyű megszokni. Tartja a kissé közhelyes, ámbár annál nagyobb igazságtartalommal bíró mondás. Ez az én esetemben pedig ezerszeresen is így van. És minél inkább jobb valami minél inkább beleéljük magunkat annál nehezebb elveszíteni azt. Így voltam én a családomat illetően, és így voltam azokat az embereket illetően akik az idő előrehaladtával fontosak lettek valamiért a számomra. Én ebből a szempontból nem voltam képes a mértéktartásra. Ha szerettem, akkor nagyon szerettem, ha pedig valaki megbántott, akkor nem haragot éreztem, hanem mérhetetlen keserűséget és bánatot. Hogy Hayden esetében mi volt ez az egész? Nos lássuk csak. Amikor egy éve a kórház falai közé kerültem friss orvosként, akinek még a tojáshéj gyakorlatilag a hátsóján van olyan kétbalkezes voltam, hogy néha már ott tartott egy-egy nővér, hogy a konyhán nem állnám meg a helyemet nemhogy egy egészségügyi intézmény falai között. Jól tudom időnként pletyka tárgya is voltam az erre hajlamosak között, akik szerint a jóisten óvjon minden beteget aki egyszer majd a kezeim közé kerül. Nem esett jól, mert miközben én ezerszeresen igyekeztem magamból kihozni a maximumot, és erőmtől telhetően koncentrálni arra, hogy keveset hibázzak, vagy próbáljak meg semmiben nem véteni, addig mások gúnyt űztek belőle, gúnyt űztek abból, hogy nem megy nekem minden olyan simán. Rengeteget tévesztettem, rengeteget hibáztam, és ma már szégyenlem a dolgot, de volt olyan, hogy az első rezidensem kizavart a műtőből, mert folyamatosan összecseréltem a műszereket és azt gondolta direkt csinálom. Pedig én nem, csak akkoriban még nem tudtam megszokni, hogy a számozásuk fordított, mint például Martin asztalos műhelyében a szerszámoké, pedig lett volna időm megtanulni...ez egyszerűen csak egy ostoba berögződés volt. Ott, a műhelyben nem tévedtem el soha. Már pici gyerekként is imádtam ott lenni. A műhely asztal alatti tákolmányban, amiben a forgácsot tartotta elbújni mint egy apró kis gombszemű hörcsög, pislogni és nevetgélni ki, amikor végül megtalál. Az én gyönyörű mosolyú apukám. Szóval nem azért csináltam, mert rosszat akartam volna bárkinek, ez a tulajdonság belőlem genetikailag hiányzik. Heather szerint ennyire jó ember nem létezik. Én viszont nem jó embernek tartom magam, vagy legalábbis nem tökéletesen jónak. Én is be tudok gorombulni, én is tudok mérges lenni. Igaz olyankor leginkább olyan vagyok mint egy ezerszeresre felfújódott gömbhal. Ezt megint nem én mondtam magamról. Szóval igen...ezután az eset után kerültem Cody szárnyai alá. A harmadik találkozásunk emlékezetesnek bizonyult, miután nemes egyszerűséggel a reggeli első műszakban, a kakaó kortyolgatása közepette randevúra hívott prüszkölve köptem telibe a gyönyörű hófehér, keményített galléros cuki névtáblás rezidens köpenyét. Nem azért mert utáltam, hanem mert meglepődtem. Mondtam már, hogy szörnyen béna vagyok, ő azonban azt gondolta gúnyt űzök belőle, pedig erről szó sem volt. Csak én....igazán nem voltam felkészülve a meghívásra, akkor még csak a harmadik alkalom volt, hogy beszéltünk, és különben is, előtte azt gondoltam még csak nem is kedvel. Ezek szerint tévedtem. Viszont ezek után hiába próbáltam tőle bocsánatot kérni a magam legidétlenebb módjain, egyszerűen nem lehetett semmivel kiengesztelni, és szerinte én a férfiúi méltóságát törtem ripityára, miután a fenti jelenetnek csak a fél emelet volt tanúja, nővérekkel és egyéb rezidensekkel és orvosokkal egyetemben. Roppant kellemetlen valóban. De nem hatotta meg a rémes plüss oroszlán sem, akinek tényleg olyan sörénye volt mint valami punk énekesnek, nagyjából ugyanannyira színes is. Nem hatotta meg a magnólia illatú füstölő amit vettem neki, mert tudtam, hogy az a kedvence. Ezt is jó sok nap volt kideríteni, és egyáltalán nem hatotta meg az sem, hogy egyik reggel konfettikkel szórtam tele ahogyan belépett az öltözőbe, ahol nagy tálakban gumicukrok várták. Béka alakú, málnás ami a kedvence. Szóval tepertem mint egy bolond, hogy ne haragudjon rám, de ő csak azt az egy köpenyes esetet látta, meg azt, hogy én bolondot csináltam belőle. Szóval nyomatékosan megkért, hogy hagyjam a hülyeségeimet, nem fog megbocsátani. Nem értettem...hogy nem lehet valakinek megbocsátani? A harag szerintem márpedig légnemű, így aztán egy idő után elpárolog nem? Azt gondolom, hogy ahogyan képes a szerelem egy idő után olyan kedves s melengető szeretetté szelidülni mint a szüleim házassága, akkor a harag is képes átváltozni valami jobbá, vagy legalábbis eltűnik, semmivé foszlik. Talán azért nem tudtam ezt megérteni, mert én nem voltam rendesen képes rá...nekem csak rosszul estek dolgok, csak fájtak...de nem gyűlöltem soha senkit. Mert a másik is emberből van a másik is csak egyszerűen....hibázik. Nem feltétlen bocsátottam meg minden esetben de haragot sosem tápláltam senki iránt. Ezért nem tudtam Cody utálatával mit kezdeni, ezért nem tudtam hova tenni, hogy folyamatosan ott aláz meg ahol tud. Sokszorosan leverte az önérzetemen azt az esetet amiért én bocsánatot kértem, ő viszont csak beledöngölt a földbe ezredszer is. Többször záródott titokzatos módon ajtó rám szűk helyeken, ahol a klausztrofóbiámmal folytattam a végletekig kimerítő harcot, mire nagy nehezen kiszabadultam. Többször is csináltatott velem megalázó és időnként elég nehéz feladatokat. A beteghordást példának okáért nem nekem találták ki. Talán mert a kondícióm sincs meg ahhoz, hogy pehelykönnyűnek nem éppen nevezhető betegeket pakolgassak be a tolókocsiba. Én mégis minden egyes alkalommal összeszorított szájjal, és fogcsikorgatva akkor is megcsináltam. Codynak az volt a célja, hogy megalázzon, viszont az ellenkezőjét érte el vele: megedzett engem, és innentől már nem fájtak annyira a képzeletbeli pofonok mint előtte. Béna vagyok helyenként, na és? Senki nem tökéletes. Egy ilyen eset alkalmával éppen az az orvos szabadított ki az alagsori hűtőkamra jégbörtönéből, akiért akkor már lassan egy hónapja több gyakornoktársammal oda meg vissza voltunk. Persze én szigorúan egyszerű értelemben, másokkal ellentétben. Hawkins doktor aprócska gyakornok groupie-ja lettem, és úgy látogattam az előadásait, mintha ingyen fánkot és meleg kakaót osztogatnának rajta. A rajongója lettem annak amit csinált és ahogyan csinálta, a személyisége pedig magával ragadott. Azt hiszem ekkortól datálható az az elképzelésem és legújabb agyszüleményem, hogy a szülészet irányába indulok el majd a későbbiekben, és ez lesz az az osztály ahova egyszer majd végzős rezidensként szeretnék bejutni. Sokan biztosan azt hinnék beleszerettem a doktorba, pedig ez nem így van...valóban szerelmes lettem, de nem belé. És ez az egész úgy talált rám, hogy bizony megint felkészületlenül, és nagyon féltem, egészen eddig a pillanatig, hogy elbarmolom, hogy valami olyasmit teszek és mondok, amivel elüldözöm, ami miatt azt fogja gondolni, hogy édes vagyok, de a végletekig flúgos. Mivel is indulhatott volna ez az egész ha nem azzal, hogy én már megint elszerencsétlenkedem valamit? És meddig jutott? Egy hónap...nem tudom sosem gondolta bele, hogy az időnek lehet szerepe az ilyen dolgokban, vagy egyszerűen megtörténik, hogy egy nap úgy kelünk fel, hogy az agyunkban csücsülő, lelkünkből szabadságon lévő apró kis érzelemmanók szürcsölik a limonádét, lóbálják a lábunkat, aminek a hangja a mi kis szivünk apró kis koppanása, mikor az említett személyt meglátjuk, és ott tanakodnak, majd egyezségre jutnak, hogy hát  a helyzet az kiskomám, hogy beleszerettél. Az érzelemmanók aztán nagyon vihánc kis népek, és legalább olyan flúgosak mint én magam. Ha ilyenek élnek bennem, csoda, hogy én nem vagyok normális helyenként? Hayden kedves volt velem, törődött velem...de nem ezért szerettem bele, tudom, hogy nem ezért, de ha meg tudnám mondani, hogy miért, akkor már nem is lenne szerelem igaz? Ez egyszerűen így alakult, apróságokból, tényleg nagyon kicsi dolgokból. Szerettem, hogy alapvetően vidám, szerettem, hogy maximalista, szerettem, hogy mindenkihez van egy-egy kedves szava még akkor is ha fáradt, szerettem, hogy nem adja fel, hogy képes küzdeni, szerettem ahogyan...igenis szerettem ahogyan rám néz, és szerettem mindent ami ő volt, ugye nem gondolta, hogy a lábai okozta hiba képes akár egy pillanatra is kibillenteni, ezt a sok jó dolgot, amit én benne látok?
- De fogd már fel, hogy ez engem nem érdekel! Nem akarok ágyba reggelit, meg ölben cipelést, meg mittudomén miket magyarázol még itt nekem össze! – csak egy leheletnyit volt a hangom szemrehányó, ugyanakkor, próbáltam arról meggyőzni, hogy fejezze be az önostorozást, mert sámlira állok és kupán vágom. Másképpen nem nagyon érem fel ugyanis.
- Nem fogom hagyni, hogy ezt gondold magadról, és tudod miért nem? Mert erre éppen te tanítottál meg. Emlékszel arra, mikor ezredszer sem sikerült ugyanaz, és már sóhajtoztam és kínom meg bajom volt, és nem tudtam miképpen csináljam úgy, hogy tökéletes legyen? És te akkor azt mondtad nekem, hogy az embernek mindig erősnek kell lennie, hogy igenis tovább próbálkozzon és ne adja fel. És ha egy segítő kezet nyújtanak felé, akkor legyen ereje megfogni azt, és ne szégyellje. És tudni kell azt majd, hogy mikor leszek én az aki a másikon is ugyanígy segít. Szóval legyél olyan jó, és ne lökdösd el a kezem! És tudod mit? Ha nyűgös leszel, akkor azt fogom én is csinálni veled amit Martin mamája, amikor az apukám még pici volt. Tudod akkoriban nem tudták a gyerekeket olyan egyszerűen rábízni bárkire, így aztán Trevis, a mostohanagyapám készített egy ilyen kis kosárkát, amit a hátukra kellett venni, és abba pakolták bele a két gyereket és vitték magukkal a gyümölcsösbe, vagy a birkaterelésre, ahol éppen munka volt. Szóval lehet, hogy irtó hülyén fogok kinézni, hogy a hátamon cipellek, de meg fogom csinálni, és onnan majd dirigálhatsz, de ha nem tetszik a nyafid, akkor rántok egyet a hátamon és máris elhallgatsz. Vagy ez, vagy elviseled, hogy én így fogadlak el ahogyan vagy....én így szerettelek meg. És tudod mit? Majd ráérek akkor kiborulni a rossz tulajdonságaidon amikor megtapasztalom. Addig meg ha valami bajom van úgyis tudni fogsz róla, ahogyan eddig sem rejtettem sosem véka alá előtted.- mindezt persze vidáman, nevetgélve magyaráztam, mert nem akartam, hogy itt elsüllyedjen az önsajnálatba, most illene boldognak lenni, nem? Legalább erre a kis időre, amíg a saját dolgainkat valamennyire elrendezzük, mert csak úgy tudunk foglalkozni a többivel. Kell azzal is...mert az is fontos. Hogy én telhetetlen lennék a csókot illetően? Ó nem, csak az övét illetően. Nem mondható rólam, hogy azért ezt túl sűrűn művelem. Utoljára...négy éve, attól a fiútól az egyetem alatt. Mintha évezredekkel előbb lett volna. Na azért most egy picit görcsbe állt a gyomrom ha belegondolok abba, hogy miképpen fogom majd egyszer bevallani, hogy én tulajdonképpen még soha....ejj de nem most kell ezzel foglalkoznom úgy érzem! Annyira...nem is tudom mi lenne a legjobb szó arra, hogy mit érzek amikor átölel, és bújok hozzá. A kezeimet a derekán hátravezetem és átölelem. Biztonság. Igen ez jut eszembe, hogy így érzem magam, és ha tehetném akár még órák múlva, napok múlva is itt lennék vele, senki ki nem tudna innen cibálni. De mégis megteszem, és én teszem meg, hogy kicsit elhúzódok tőle.
- Jössz nekem egy nyakmasszírozással, mert konkrétan görcsbe áll valahányszor a szemedbe akarok nézni. És azt hiszem itt az ideje, hogy Martin készítsen nekem egy sámlit. És ha megkérdezi mire kell, majd megmondom neki, hogy a csókkal némi problémáim adódtak. Szegény, előre látom a döbbenetet az arcán, és nem fogja érteni az összefüggést. -nevettem el magam és lábujjhegyre szenvedtem magam de az ajkaimmal így is csak az állát értem el, úgyhogy oda kapott egy apró csókot.
- Okés, bevezetjük ezt, ez lesz a Zoya féle csók. Eddig jutok. Komolyan nagyobb kihívás vagy egy ilyen apró termetű lánynak mint a tapasztalt hegymászóknak a Mount Everest- kuncogtam el magam, aztán beletúrtam a hajamba, és megigazgattam a napszemüveget benne.
- A világért sem akarnék ünneprontó lenni, de kezdek egy picit éhes lenni, és neked sem ártana enni valamit. Megebédelünk valahol? Van itt nem messze egy kellemes hely. Hiába mondom, hogy a koalás szobrok mellett nem fogod tudni, úgyhogy én leszek a túravezető.- vigyorogtam fel rá lelkesen. Tudom, hogy még beszélnünk kell másról is, de amíg így vagyok, amíg átölel, most még nem akarok. csak szeretni akarom, végre úgy, hogy nem kell rejtegetnem az egészet előtte sem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 26, 2015 4:30 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Az utóbbi időkben rengeteget változott amit csak azok láthatnak és tapasztalhatnak igazán, akik elejétől kezdve ismerik. Lehet, hogy gyökeresen nem lehet megváltoztatni, hisz nincs az az erő ami képes lenne valakit teljesen átformálni, de rendszerint elősejlik az a farmer gyerek aki volt és aki mindig is marad. Ettől függetlenül ha csak egy kicsit meg kapargatjuk a felső réteget mellyel óvja magát, rájöhetünk arra, hogy az aranyozott csomagolásban egy acélba zárt érző szív lapul, mely sebezhető és kiborítható, akinek jellemfejlődésében sok szerepet játszott egykori mentora, Faith.
Ő volt az aki maga mellé fogadta őt még a legnehezebb időkben is, aki anyja és nővére helyett is eljátszotta azok szerepét. Mindig mellette volt bármi történt is, és ő volt az, aki meglátta benne a fiatal orvost úgy, ahogy más előtte még soha. Hayden pedig ennél nem is lehetett volna neki hálásabb... elhitte vele, hogy egyszer ő maga is olyan orvos lehet, mint a legtöbbek ebben a kórházban, hisz mindig azt hajtogatta a nő, hogy "minden szakorvos és főorvos ott kezdte, ahol most te vagy. Ők is voltak pályaválasztók, gyakornokok, rezidensek... ez egy hosszú út, neked pedig ki kell tartanod, ha szakmában akarsz maradni".
És ez így igaz! Senki se sztetoszkóppal vagy orvosi szikével katapultálta magát az anyjából és ült bele rögtön a vezetői székbe, mindenkinek meg kellett küzdenie azért, hogy ott legyen ahol jelenleg áll. Hosszú volt még az az út ami előtte elnyúlt, ettől függetlenül bármennyire is bántották, soha nem veszítette el a hitét se másokban se magában, ez pedig elegendő erő és löket, kitartás volt ahhoz, hogy tovább haladhasson, ne pedig kétségbeesetten megvesse a lábait amit rögtön a meghátrálás követett volna. Tudta, hogy mi az amit el akar érni... tudta, hogy egyszer már érte őt olyan mértékű balszerencse és veszteség, hogy le kellett mondania az álmairól, nem folytathatta azt amit elkezdett. Épp ezért, azóta sincs még egy olyan alkalom, hogy feladná. Nem mond le arról, amit a fejébe vett legyen szó bármiről is, így jelen esetben az orvoslásról.
Bepillantást nyerhetett Faith életébe úgy, mint senki más, hisz ezzel a "kiváltsággal" nem túl sok embert tüntetett ki. Olyanok voltak ők ketten, mint egy tökéletes mester és a hiperaktív tanítványa, akinek le kell tördelni a vadhajtásait, akit még formálni és melengetni kell ahhoz, hogy egy olyan férfivé érjen, aki képes egyedül megállni a lábain és kiállni nem csak a barátaiért, mint ahogy azt mindig is tette, hanem magáért is. Nevelgetni kellett mint egy aprócska, de annál gyorsabban növő növényt amely bent csücsül a lakásunk ablakában és akit olykor elfelejtünk egy kis időre de mikor eszünkbe jut, hogy márpedig az is létezik nem csak azok a hatalmasok melyek kiszúrják a szemünket, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy gyönyörű virágot növesztett, hogy már nem olyan szerencsétlen és túlélésre alkalmatlan, mint volt.
Faith keze alatt nőtt fel ahhoz, hogy első rangú rezidens legyen... olyan, aki képes a felelősség vállalásra és mind ahányszor egy betege meghal, annyiszor hal meg ő is egy kicsit. Egy orvos nem csak úgy lehet jó orvos, hogy teljesen érzelemmentesen viselkedik a betegeivel és hozzátartozóival, miközben az önös érdekű céljai hajtják, hanem úgy is, ha fokozott együttérzést, alázatot és szakmabeli tudást tanúsít. Haydenben talán kicsit sok is volt az a bizonyos együttérzés és mind ahányszor látta egy betegének zokogó hozzátartozóját, leült mellé, hogy megvigasztalja, mintha legalábbis ez az ő feladata lenne. Ekkor viszont az a nő, aki "felnevelte", közölte vele, hogy ez nem az ő szerepe. Ő orvos, neki operálnia kell, megszüntetni és kezelni a problémát, megmenteni az életeket, de nem a hozzátartozókat vigasztalni. Persze, meglehet lapogatni a vállukat vagy arcjátékkal kifejezni a szomorúságot, ettől függetlenül mégse ülhet le mindig melléjük, hogy együtt szipogjanak az elhunyt teste felett.
Rengeteget tanult ettől az erős és független nőtől, aki elveszítette a férjét és aki egyedül nevelte a fiát egy bébiszitter vagy dajka segítségével úgy, hogy közben orvosként is szükség volt a profizmusára. Ugyan akkor ez a nő volt az, aki miatt megrendült a hite, aki miatt már nem volt biztos magában és abban, hogy mit akar kezdeni a jövőjével. Amiben az előtt teljes mértékben biztos volt - a szemészetben - eljutott odáig, hogy már nem tudta ő se mi az ami a legjobban érdekli azt pedig főleg nem értette, hogy miért pont a szemészet volt a nagy kedvence... csak akkor értette meg igazán, mikor a kórház ablakából figyelte, ahogy Faith a pakkjával együtt elindul a parkolóban ácsorgó autója felé. Vállát az ablak keretének nyomta, azzal tartotta magát miközben zöldjei úgy figyelték a karcsú alakot, mintha a múltja és a jelene sétálna ki az életéből, hogy elhajtson a maga útján tovább építgetve azt.
Míg egyik nap mindenben biztos volt, abban, hogy a féltékenysége alaptalan volt, addig a következő nap mintha a föld megnyílt volna a talpai alatt és egy mély zuhanásra készülne... ott, az ablakban állva jött rá arra, hogy mindvégig gyengéd, még számára is ismeretlen érzelmek kötötték Faithez. Nem szerelem, de mindenek felett szeretet. Olyan volt számára az érzés mikor Faithez ment, mintha otthon lenne. Mintha a lelkük egy kicsit egy lett volna, mintha megtalálta volna a hiányzó darabját azt, amit évekkel ez előtt elveszített. Ez a darabka viszont néhány hónappal ez előtt ismét elveszett és tartott attól, hogy ez így is marad...
... viszont azzal, hogy Zoya bebotorkált az életébe, a maga esetlenségével, ez a darab a helyére került és magával hozott valamit, ami mindvégig hiányzott. A szerelmet és vele együtt a ragaszkodást, a rajongást... mert titkon mindenki rajong azért akibe szerelmes nem igaz?
Természetesen még mindig böki a csőrét az, hogy Faith egyik napról a másikra jelentette be a távozását, ami nem lepte meg, hisz elmondása szerint jobb pozíciót kínáltak fel neki. Viszont, mint mindig mindent, ezt is utólag tudta meg és talán ez az, ami a legjobban fáj neki. Míg számára mindig a nő volt az első, bármiről is legyen szó, addig Hayden esetében ez sajnos nem így volt...állandóan ő volt az, aki utoljára tudott meg mindent, akivel elfelejtettek bizonyos dolgokat közölni és ami miatt szívhatta a fogát mert nem tudta, hogy kezelje a dolgot. Olyan is volt mikor nem szóltak neki, hogy ő kapta meg XY műszakját, mert annak épp mennie kellett valahova. Soha nem volt olyan, hogy megkönnyebbülten sóhajtotta volna, hogy: "végre nem utolsóként jutottam az eszébe"...
Mint mindenen ezen is túltette magát és már csak úgy tekint arra ami történt, mint egy nőre, aki kisétált az életéből a kis dobozaival együtt és azóta se hallott felőle. Mind ahányszor hívta őt telefonon, annyiszor kapcsolt az üzenetrögzítő s mintha egy tulaj nélküli vonalat hívogatna, soha nem érkezik válasz. Egyszer se hívta vissza.
Egyedül most csak egy érzelemben biztos, mégpedig abban, hogy imádja azt a lánykát aki előtte ácsorog s aki rovó pillantásokkal méregeti őt. Egyszerűen nem akar most másra gondolni, más nőre meg főleg nem még akkor se, ha nem úgy volt "nő" az életében, mint ahogy Zoya lehet.
- És mi van ha én ragaszkodok az ágyba reggelihez? Ne mond, hogy a nyakamba borítanád vagy ellenkeznél! Első osztályú reggelit tudok készíteni, ezt jól jegyezd meg - próbálja elviccelni, hisz látja a lányon, hogy kezd felmenni benne a pumpa és nagyon nem tetszik neki az, ahogy magáról beszél. Lehet, hogy nem a legszebb téma, ettől függetlenül tudatni akarja vele ennek a veszélyeit. El akarja mondani, hogy nem mindig lesz olyan "friss és üde" mint most... mintha legalábbis egy másnapos ember az lenne. Lényegtelen, fő, hogy van egy meglátása magát illetően és tűnjön önsajnálatnak vagy sem, azt akarja, hogy Zoya tudja mibe vág bele...
A kérdésre miszerint emlékszik-e az adott esetre, bólint és egy halk sóhaj kíséretében veszi tudomásul a továbbiakat.
- Nem akarom ellökni a kezed... eszemben sincs csak egyszerűen félek a tudattól, hogy mi lesz ha nem tudom kihozni magamból a maximumot, mikor minden mindegy lesz, csak az ágyamat hagyják meg nekem és azt a nagy marék fájdalomcsillapítót amit be se szoktam szedni. Mindegy, a lényeg, hogy nem kell a hátadon cipelned - neveti el végül magát, és bármennyire is aranyos hasonlat és felajánlás volt ez, mégse szeretne élni vele. Ilyenkor inkább megmarad a maga kis szobájában és vár, hogy végre erőt véve magán felállhasson és folytathassa azt amit félbe kellett szakítania.
- Jól van, te nyertél, maradjunk ennyiben. Mindent a maga idejében - zárja rövidre egy elismerő, és a vitát maga részéről feladó tekintettel. Felesleges lenne folytatni, hisz Zoya feltette az i-re a pontot és megnyerte a vitát, mondani se kell, hogy jogosan. Elég lesz, ha majd menet közben jönnek rá arra, hogy mennyire sebezhető vagy kiállhatatlan a másik, miért kellene már az elején elijeszteniük maguktól a másikat?
A csók és az ölelés úgy melengeti a szívét, mint ahogy a lelkét szokta Roxby Downs kora reggeli lágy, langyos szellője. A farm az otthona... az otthona volt, ahova valamiféle erő húzta egész életében. Jelen pillanatban viszont megtalálta a saját mágneses vonzását Zoya személyében. Végre már nem csak egy tárgyhoz, nem ahhoz az összességért - kerítésekért és épületekért - ragaszkodik, ami a farmot szimbolizálja, hanem egy élő személyhez. Ez pedig mindenen túltesz. Szüksége volt már erre az érzésre. Arra, hogy valaki mellett egésznek és pótolhatatlannak érezze magát.
Kíváncsi tekintettel fürkészi az arcát, mikor a lány eltávolodik tőle.
- És akkor minden nap a hátadon vagy a hónod alatt fogod cipelni azt a sámlit? Mi lenne ha csak egyszerűen megkérnél, hogy hajoljak lejjebb? Nem pusztulnék bele ebben egészen biztos vagyok - szórakozott nevetgéléssel képzeli el ahogy reggel találkoznak, Zoya pedig fogja a kis sámliját és leteszi elé a földre, felmászik rá aztán mosolyogva emésztik meg a reggeli első csókjukat.
- Szeretek "kihívás" lenni - magyarázza nagy lelkesedéssel mikor kap egy puszit az állára, de aztán az ebéd hallatán csak megvonja a vállát - na látod? Nekem meg ez a kihívás. Koalás szobor?! Itt olyan is van? Szomorú, hogy már nyolc éve a környéken lakok de még soha nem tartottam terepszemlét. Jó mondjuk amennyit megfordulok erre az annyi, hogy kocsival A-ból B-be, és kész. Na gyere menjünk - fordul menetirányba, majd ujjait Zoya aprócska, vékony ujjai közé fonja, hogy maga mellé húzva indulhassanak. Lehajolva hozzá nyom még egy puszit a feje búbjára s zöldjei közben elidőznek az idős, álmodozó házaspáron, akik lassan tizedik perce nem mozdulnak és csak őket lesik nagy beleéléssel.
- Remélem nyugdíjas újságírók voltak és holnap ezt hozzák le a hírek..."Két fiatal a FogalmamSincsHogyMilyenPark mellett ácsorogva vallottak egymásnak szerelmet miközben mi újságírók azért imádkoztunk, nehogy kitörjön szegény kislány nyaka"... szinte látom magam előtt a cikket. És milyen ez a "kellemes hely"? Ugye van kávé? - mert mi másra lenne szüksége, ha nem kávéra? Jelen pillanatban még a kaja gondolata se tudja feldobni de bízik abban, hogy ha megérzi az illatokat, ez megváltozik.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 27, 2015 10:16 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




A boldogságot nem feltétlen nagy dolgokban kell elképzelni, a boldogságot apró, pici kis darabkákból kell összerakni, mindenkinek magának. Ha valakit boldoggá tesz egy mosoly a reggeli buszon attól az édesanyától aki fáradtan öleli magához a kisfiát, aki félig még alszik. Valakit boldoggá tesz a frissen sült kenyér illata hajnalban a kis sarki pékségben. Valakit boldoggá tesz ahogyan a sziklákon állva figyeli a dagály miképpen veszi birtokba a partokat, és simul rá a fövenyre. Valakit boldoggá tesz egy érintés attól, akit szeret. A boldogság ezekből a pici, és elsőre talán jelentéktelennek tűnő dolgokból épül fel. Én pedig hiszek abban rendületlenül, hogy nekem az a dolgom a világon, hogy ezt az állapotot az embereknél elérjem. Emlékszem amikor elmondtam anyáéknak, hogy orvos akarok lenni a korábbi rengeteg féle verziót követően. Illetve azután, hogy letettem arról, hogy egyszer majd elrepülök az óceánon túlra és a NASA-nal leszek űrkutató vegyészmérnök. Feltéve persze ha ilyen van egyáltalán. Nem is tudom. Akkor anya első kérdése az volt, hogy nem vagyok én ehhez túlságosan lelkis és szórakozott? Azóta tudom, hogy az orvosok között rengeteg ilyen van mint én...rengeteg lelkis, mint amilyen Hayden is, és rengeteg szórakozott mint Hawkins doktor és rengeteg olyan, akiben mindkét tulajdonság egyszerre van meg és egy időben. Azt hiszem én az a fajta doktor leszek majd valamikor aki ha nem is tud mindenkire odafigyelni, de megpróbálja. Nem akarom megbánni később, hogy adott beteghez még odamehettem volna, mert nem halok bele abba az öt percbe, amíg megérintem a kezét, vagy biztatóan megszorítom. Néha nagy pillanatok is múlhatnak ezeken az öt perceken. Szóval nem, én nem gondoltam magamról azt, hogy nem erre a pályára lennék való, noha az utóbbi egy évben a kórház falain belül rengetegen akartak meggyőzni az ellenkezőjéről. Lehet, hogy kicsi vagyok, lehet, hogy néha törékeny lelkű is, és lehet, hogy vannak pillanatok, amikor meg túl viháncolós, és lökött, de tudom, hogy mit akarok, vannak saját elképzeléseim a jövőmet illetően. Határozott is tudok lenni, ha ez kell, és persze ki tudok állni magamért. Csak éppen nem tudok mit kezdeni az emberi rosszindulattal, ami többnyire ok nélküli, és a személyem ellen irányul, noha én nem adtam erre okot. Talán ezért van az, hogy szeretek hazajárni. A kisváros semmihez sem fogható nyugalma, ahol már az is nagy dolognak számít, ha három autó áthajt a nagy főutcán, és ebből az egyik nem Mr Wagner ütött-kopott libazöld színű buick-ja. Mr Wagneré az az üzlet ahol Martin és anya is megfordulnak nagyon sokszor, mert háztartási és barkács üzlet, és nincs olyan dolog, amit az idős, húzencsúzlis nadrágos férfi be ne tudna szerezni. Szeretem a kertet amit a nevelőpapámmal együtt álmodtunk meg, és szeretem anya fűszernövényekkel telezsúfolt előkertjét a konyha ablak alatt. Szeretem a futórózsát, ami gyakran elburjánzik és túlfolyik a számára felállított rézcsöveken, mégis amikor virágba borul, az valami mennyeien gyönyörű. És szeretek órákon keresztül ülni a kissé már időrágta, almazöldre festett hintában a gangon, és csak nézni a messzi távolba, ahol csak a látóhatár van, és amikor vakítóan süt a nap a horizont arany színben hullámzik. Ugye mondtam, hogy a boldogság apró dolgokból épül fel? Nos, valami ilyesmire gondoltam. Ha valaki azt mondja nekem, hogy itt a nagyvárosi forgatagban fogok rábukkanni valakire aki sokkal jobban felkelti az érdeklődésem, akire elkezdek odafigyelni, aki képes arra, hogy kicsalogasson engem a kis csigaházamból, már ami az érzelmeket illeti...szóval ha valaki ezt mondta volna minden bizonnyal jót nevetek rajta és persze legyintek egyet. Ugyanmár! Én nem gondolom, hogy ez akkora hatalmas dolog lenne, hanem azt, hogy mérhetetlenül jó. Még akkor is, ha nem megy az egész egyszerűen, még akkor is, ha közben a háttérben meghúzódik az amiről majd beszélnünk kell, mert mindeközben nem lehet róla megfeledkezni, és nem lehet a szőnyeg alá seperni. De úgy véltem, hogy amíg egymással nem jövünk tisztába, amíg az egész hajnali üzenetváltást le nem tisztáztuk, addig nem nem fogunk tudni rendesen beszélni róla. Az ember valamilyen szinten egy picit önző is, és a saját lelkét szeretné először rendbekapni, hogy tudjon másra is figyelni. Én is ezért voltam annyira szétcsúszott az utóbbi időben, mert nagyon sok energiámat felemésztette, hogy elrejtsem a nyilvánvalót: beleszerettem a rezidensembe. Nem tudom mikor történt meg, és igazából talán nem is fogok ezen már rágódni, hanem előre fele nézek, hiszen mindenkinek ezt magyarázom. Lehet a múltunk az életünk része, tanulhatunk az elkövetett hibákból, de nem szabad soha egyetlen ponton megragadni. Szépen lépni kell tovább, fejet felszegve és büszkén. Mindig azt tedd amivel saját magadnak is el tudsz számolni, mert a világban, a kavargó tömegben megjátszhatod magad, de amikor leoltod a villanyt, magadra maradsz a lelkeddel. És mit súgott az enyém? Hogy szeretem. Heather már hamarabb tudta, és nem is gondoltam, hogy ennyire látszik rajtam. Nem nevetett ki, még akkor sem nevetett ki, amikor elmondtam neki, mennyiszer álmodom vele, és még akkor sem nevetett ki, amikor elmondtam, hogy amikor elalszom és Clyde, a mosómedve szemébe nézek, az egy idő után kavargó zöld lesz. Heather szerint nem a plüssöket kellene nézegetnem, és itt lenne az ideje ha tényleg felfedezném magamnak azt a zöld szempárt. Ezen meg én mosolyogtam mindig. Ha az olyan könnyű lenne, mert fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá. Gyanítom egyébként, hogy volt valamiféle hátsó szándéka ezügyben amikor otthagyta nekem azt az üveg pezsgőt. Még ki is bontotta, mert azt mondta, hogy szerinte képes lennék kiütni a szemem a kicsapó dugóval. Van benne valami, nincs valami nagy gyakorlatom a pezsgős üvegek bontogatásában. Viszont nagyon profin hajtogatok ki fél kézzel egy tábla csokit. Ez is valami, nem? Mondjuk meg sem merem neki mondani, hogy végül mégis megtört a jég, hogy végül mégis bevallottam, még ha a magam suta módján is tettem, és azt hiszem akkor aztán éjszakákon keresztül hallgathatnám, hogy mit és hogyan...és mire figyeljek, és egyáltalán legyek kedves és ne barmoljam el a dolgot, mert bennem aztán potenciálisan megvan ennek a lehetősége. Ha még hozzá vesszük, hogy tökéletesen abban a hitben van, hogy azzal a bizonyos fiúval akitől az első csókot kaptam később le is feküdtem...pedig nem, nos akkor aztán magyarázkodhatnék, szerintem talán el sem hinné, pedig így van. És ez nem álszentség vagy bármi. Egyszerűen így alakult, csak azért pedig, hogy túl legyek rajta nem fogom megtenni....ez valahogyan nem megy nekem. Kicsit talán ideges is vagyok, mert bár nem vagyok hülye...de más dolog valamiről tudni, és megint más dolog megtenni. De nem hiszem, hogy ez lenne a legfontosabb egy kapcsolatban. Ez inkább...hogy is szokta Martin mondani? Az együtt lét tudod, olyan mint a virágnak az illata: hozzá tartozik, mennyeien kellemes, de senki nem látja. Szóval ezzel egy kicsit én is így voltam. Talán ezért is féltem mindig belemenni kapcsolatokba, mert féltem, hogy ezen a ponton majd elromlik, hogy ha elmondom, hogy igazából én még soha nem voltam együtt senkivel, akkor nem lesz majd hozzám türelme senkinek, vagy egyszerűen kinevet és nem hiszi el. Martin mindig azt mondja nem baj az, ha így történik, mert aki igazán értékes, annak türelme is lesz és ki sem fog nevetni. Szóval Hayden esetében is gondolnom kell erre, és ezen még picit görcsölök, mert mindent elmondtam neki, csak ezt nem. Igaz, nem is tudom hogyan kezdjek hozzá, hogyan kell az ilyesmit egyáltalán közölni a másikkal? Aztán az jut eszembe, hogy miért akarnám siettetni a dolgot, egyszer majd eljön ennek is az ideje. De, hogy az nem most van az is biztos, nem érzem megfelelőnek sem a helyet, sem az időt. Mindez egyébként azért is fogalmazódik meg bennem, mert ágyba reggelit emleget, az meg ugyebár ha nem is előfeltétele, de mindenképpen logikus velejárója annak, hogy előtte együtt alszunk a másikkal. És mielőtt még bele lovalnám magam a témába, hogy éppen önmagát festi le  valami olyan sérültnek akin már nem lehet segíteni, valamennyire lenyugszom. De akkor sem hagyom, hogy így beszéljen magáról! Nem és kész!
- Természetesen nem borítanám a nyakadba. Feltéve ha finomat készítesz és sokat! Irgalmatlanul nagy étvágyú vagyok, szóval így készülj fel! Lássuk csak, van az előreggeli aztán a főreggeli és az utóreggeli. Nem, nem vagyok hobbit, bár a magasságom megvan hozzá, de azt hiszem étkezés tekintetében, simán beillenék közéjük.- nevetgéltem szórakozottan, jól esett feloldódni végre ebben az érzésben, jól esett végre nyíltan beszélni ezekről a dolgokról. Kicsit olyan volt, mintha valamiféle álom elevenedett volna meg.
- Jól megjegyeztem, úgy megjegyeztem, hogy el sem fogom felejteni, és szavadon foglak majd!- fintorogtam és az orromat mozgatva vágtam rémesen buta arcokat felé és a végén ismét elnevettem magam.
- Hát persze!- csattantam egyet a szokásos Zoya féle lelkes lendülettel és irgalmatlan magas tartományban csilingelő hangommal.
- És ha valaki meg meri szólni a Hayden-csók sámlimat hát bizony feltűröm az ingujjat...illetve köpeny ujjat vagy mit, és majd...na majd annak jól megmondom a magamét. Még nem tudom mit fogok mondani, de azt nagyon megmondom.- bizonygattam halálosan komolyan, de persze a szemeim ragyogása elárulta, hogy mint mindig most is tréfálkozom.
- Na jól van Mr Kihívás, akkor majd én vezetlek. Nem ismerni a park szobrait, nagy nagy hiba, de látod milyen jó, hogy van neked egy ilyen kis hobbitkád és majd szépen átvezet a Megyén.  Nyolc év után itt az ideje, hogy megismerd micsoda furcsa dolgok között élsz és még csak nem is tudsz róla. Ami egyébként különös, mert én rengeteget megfordultam erre az utóbbi egy évben, és nem is tudtam róla, hogy ilyen közel laksz. Mármint honnan tudtam volna, te jó ég, mikor nem is ismertelek. Na jó, menjünk!- hagytam, hogy egybefűzze az ujjainkat, és madarat lehetett volna fogatni velem....ami egy erős kifejezés, mert sosem fognék meg madarat, ahhoz túlságosan kedvelem őket, na de a lényeg, hogy hatalmas vigyorgással sandítottam a hátam mögé az idős pár irányába, akikről Hayden beszélt.
- Mindenkinek kell tizenöt perc hírnév, ahogyan a mondás tartja! De amúgy szerintem a fiatalságukra emlékeztetjük őket. Szerinted ők is ilyen szerelmesek voltak?- fordultam vissza derült szórakozottsággal Hayden felé, és megvontam a vállam, majd a szemeimet forgatva már kibukott belőlem egy jóízű nevetés.
- Kávé....jesszus egek, hogy is gondolhattam, hogy nem ez lesz az első kérdésed. Természetesen van. Marcy’s Corner a hely neve, ami azért vicces, mert a susnyás közepén van egy csomó apró pálmával körbe véve, szóval még véletlenül sem sarkon. Bár még nem sikerült kiderítenem miért lett mégis ez a neve. Helyben pörkölik a kávét, amitől az egész helynek elég egyedi atmoszférája van, és olyan illata mintha a brazil őserdőkben lennél. Na látod, és te nem is tudtál erről a helyről! Többet kellene kimozdulnod, és nem csak eljutni A-ból B-be. Píííípppp!- nyúltam oldalra a szabad kezemmel, és megpöcköltem az orrát. Mondtam már, hogy imádom az orrát? Nem azt még nem mondtam, okés, akkor most pótolom: imádom az orrát! Is. Pár perc séta volt, de ahogyan közeledtünk, és elhaladtunk a koalás szoborcsoport mellett, már egyre érezhetőbb volt a frissen pörkölt kávé kellemes aromája. Vicces, mert egyébként az illatát szeretem, de meg nem innám, legfeljebb embertelen mennyiségű tejjel. De lehet, most ki is próbálom azzal. Szigorúan nyolc cukorral, csipetnyi fahéjjal, és szinte elképzelhetetlenül nagy mennyiségű tejszínhabbal a tetején.
Maga az épület alig volt nagyobb mint egy sietve összetákolt kis fészer, viszont a különlegességét az adta meg, hogy minden deszkája más más színűre volt festve. Kicsit olyan volt mintha a szivárványt cincálta volna le valaki az égről.
- Ott az a színes épület. Az a Marcy’s Corner. Ja és figyelj a lábad elé, mert a kis ösvény mellett apró törpe szobrok vannak, és olyan vagy itt jelenleg, mint Gulliver a törpék birodalmában. Nyugi, a fejed nem fogod beverni az ajtókeretbe. De azért figyelj oda!- ujjaimat megmozgattam az ujjai között, és a másik kezemmel belekaroltam a karjába, hogy ha csak egy pillanatra is hozzábújjak. Élvezettel fürdőztem abban, hogy megtehetem és az égvilágon senki nem szólhat bele, nem bánthat miatta. Soha többé, mert nem hagyom.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 27, 2015 3:45 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Sokszor hallotta már, hogy "Egy férfinek három nőt kell szeretnie. Azt aki megszülte, aki majd neki szül és aki neki születik."
Szeretné azt hinni, hogy ez a rövidke sor magában foglal mindent amire egy férfinek szüksége van az élete során és, hogy igaz jelentéssel bír noha soha nem volt oda az efféle közhelyekért. Ettől teljesen függetlenül valamiért mégis úgy érzi, hogy ez több annál, mint amennyinek tűnik. Nem csak egy idézet amit valami nagy elméjű, baromira unatkozó ember elszórt a világ valamelyik pontján, hogy egy kis erőt, lelkesedést és gondolkodási lehetőséget biztosítson a férfiaknak.
Viszont ebből az idézetből ő mégis most teljesen más dolgot tud leszűrni, mint amit jelent vagy jelentenie kellene. Mégpedig azt, hogy mennyivel másabb sok kapcsolat, mint azt a legtöbben gondolni tudnák és, hogy ezt a "másabb" szó alatt emlegetett változást milyen daliásan tudják viselni annak ellenére, hogy sokan beleroppannának. Lehet, hogy sok férfi anyuci pici fiaként él még ötven, hatvan éves korában is, akiknek anyuci a világ közepe és még a feleségével is szembe menne érte. Sajnos az ő anya-fia kapcsolata nem ilyen. Teljesen más, mint amilyennek lennie kellene.
Amilyen szépen és üdén indult, úgy fordult át rideggé és fagyossá, amit betudhat egy részről a saját hibájának is, hisz ő volt az aki meghozta azt a Cole família szerint elfogadhatatlan, drasztikus változást, amivel elidegenítette Charlotte-ot magától. Viszont ugyan akkor az anyja is hibás, hisz, hogy lehet valaki olyan mostoha, hogy nem békél meg a fia döntésével? És ha ez nem lenne elég még szembe is fordul vele miatta.
Fáj neki nem csak a tudat de az érzés is, hogy az nő, az az anya akit ő annak idején ismert a saját szülője személyében, már nem létezik. Az anyja már nem az az ember akihez mindig rohanhatott és odabújhatott, ha történt vele valami. Nem érkeznek megnyugtató és óvó mozdulatok, simítások, nem dajkálja már és nem biztatja szép, segítő szavakkal... nem dicséri meg a jó tetteiért és az igyekezetéért amit a nap huszonnégy órájában próbál legjobb tudása szerint teljesíteni. Mikor a farmon dolgozott nagy lelkesedéssel, mindig vigyorogva közeledett felé az anyja, szinte repült felé ő pedig mindig látta rajta, hogy örül annak, hogy a fiát dolgozni látja. Grátiszként pedig még élvezte is azt, hogy segíthet, hogy hasznos.
Ma már nem keresi és nem hívja fel telefonon legalább hetente - többször nem is várná - noha lenne rá ideje és alkalma is.  Nem kéri, hogy meséljen miújság vele, hányadán áll az élettel, mit sikerült véghez vinnie azok közül, amit eltervezett. Még csak az se számít neki, hogy a fiának van-e valakije, akivel megoszthatja az életét, a szomorúságát vagy épp a boldogságát. Minden kérdés megszűnt létezni azután, hogy elhagyta a farmot... mintha már nem is lenne. Csak akkor jut eszébe, hogy "nekem biza van még egy hímnemű kölyköm", mikor szüksége van valamire - többek között egy kis pénzre vagy gyógyszerre. Vagy akkor, ha visszamegy a farmra egy rövid időre és ellátja a ráeső feladatok jelentős részét, megedzi a lovakat, teljesíti az új bérlők és lovakat szelídítésre hozó személyek kívánságát. Arra is jó természetesen, hogy kiegészítse a csekkeket melyekre nem mindig van keret. Csak tudná, hogy a fenébe nincs, mikor ő úgy hagyta ott a farmot, hogy minden kerek volt.
Jake, a hat éves öccse átvette azt a szerepet és kitüntetést amit egykoron neki tulajdonítottak. Persze nem bánja, hisz nem a féltékenység az ami szálkaként illeg a szemében. Tudja jól, hogy Jakenek is megvannak azon képességei és adottságai melyek igazi zsokévá tehetik, bár a lovakkal koránt se ért olyan jól szót. Viszont ugyan olyan törékeny alkat és nagy valószínűséggel még jobb is lesz, hisz alacsonyabb az egykor hat éves Haydennél ami egy zsokénál sose hátrány, inkább előny.
Ennek ellenére Hayden piszkosul félti a kiskrapekot. Fél, hogy őt is olyan döntésbe fogják hajszolni, amivel nem tud megbirkózni. Fél, hogy a megfelelés a teljesítés rovására fog menni, ő pedig nem lesz képes végignézni azt, ahogy robotot csinálnak az öccséből... nem akarja, hogy egy besavanyodott szerencsétlenség legyen akinek csak a versenyzés és a farm az, ami létezik. Szeretné, ha ez a kisgyerek élne! Ha megélné azon fiatalok boldog, gyermekkacajtól és szórakozástól hangos életét, amit ő nem tudott. Annak örülne a legjobban, ha lennének játékai és barátai, ha sokat számítana neki a fejlődés amit nem úgy kell kiverni belőle seprűvel, mint ahogy azt vele kellett tenni. Persze örül annak, hogy már most fontos számára a farm, de ha a nap huszonnégy órájából tízet végig dolgoztatják, hogy fog élni? Mikor ül már fel végre úgy egy ló hátára és vágtázik ki a legelőkre, hogy megtapasztalja milyen az ha a pólója nyakán beszökik a sebességtől hűvös szél? Mikor fogja megtapasztalni azt, hogy milyen úgy ragaszkodni egy állathoz, hogy tudod, tőled függ az élete és a jólléte. Mikor fogja belátni, hogy nem csak úgy lehet lovon ülni, hogy ne az elkerített edzőpályán felállított akadályokat küzdje le, hanem az előtte elterülő végtelen pusztaságot. A kietlen messziséget ahol nincs más csak homok, egy kis száraz fű, nyomokban fák.
Annyi és annyi gondolata van mind ahányszor az otthoniakra, de legfőképpen Jakere gondol, hogy szinte robbanás közeli helyzetbe kerül az agya és nincs ötlete, hogy miként tudna úgy segíteni, hogy azt ne csak némi pénzösszeggel tehesse meg. Hozza el Jaket is a farmról? Vegye el tőle az eddigi életét csak, hogy láthassa felnőni? Hogy láthassa, miként válik érett férfivé anélkül, hogy a szüleik elrontanák az életét?... nem, ezt nem teheti meg, nem ránthatja ki most a megszokott közegéből noha baromi erős a késztetés. Így csak az az egy lehetősége maradt, hogy megpróbál hatni Johnra a nevelőapjára. El kell érnie, hogy Jaket illetően nem szabad olyan hibákat hibákra halmozni, mint ahogy az nála is történt.
John mindig más volt. Másabb mint az a sok nyomorult életű Cole, akit ő is ismer. Vele másról is lehet beszélni, nem csak a farmról. Mindig érdeklődik felőle és hetente többször is keresik egymást telefonon és mily meglepő, nem a farm vagy a pénz miatt amit át kellene utalnia. Komolyan érdekli, hogy mi van a "tékozló fiúval", mi van azzal a sráccal akit ő nem egyszer cipelt be éjjelek évadján a pajtából, mikor már hulla fáradt volt ezért az egyik bálán találta meg az ágyat és álmot jelentő nyugalmat. Vagy azzal a fiatal, meggyötört lelkű fiúval akit a saját szülei hajszoltak a nyomorba és akit ő próbált magához téríteni legalább annyira, hogy ne dobja el magától az életét bármennyire is kilátástalannak érzi a helyzetet. Ha valakihez, hát a nevelőapjához komolyan kötődik.
John az, aki átvette az anyja szerepét, akinek még számít az, hogy ez a fiú haza akar menni és boldog akar lenni mindkét megélt életében, és akinek elfogadja a döntését, még támogatja is.
Jelen esetben pedig az idézet többi része még nem élvez kiemelt fontosságot. Nyolc év alatt többször is volt olyan személy az életében, akit eltudott volna képzelni maga mellett élete végéig, és olyanok is, akikről lerítt, hogy csak egy futó, gyors kapcsolatot akarnak, hogy elmondhassák magukról, van barátjuk ráadásul egy orvos. Az utóbbinál döntött úgy, hogy mostantól nem fog keresni... nem fog megállapodni akárki mellett, inkább megvárja, hogy a szíve súgjon neki. Épp ezért is reméli, hogy amit érez Zoya esetében, az más... reméli, hogy első találkozásnál mikor a szíve félre vert, mikor a térde megremegett, az jelentett és jelent is valamit. Többek között azt, hogy most megtalálta azt az embert, aki majd évek elmúltával készen áll arra, hogy jegyben járjon Haydennel mikor felhúzza az ujjára a kis gyűrűt, később pedig hófehér ruhát öltsön a virágokkal díszített házasságkötő teremben vagy épp templomban, udvari pavilonban. Szeretné, ha ő lenne az aki  majd elviselje azokat a kellemetlenségeket, fájdalmakat és legszebb gyönyöröket melyet az a kis élet okoz, akit a szíve alatt hordoz és aki megpecsételheti boldogságukat, összetartozásukat. Annyi mindent szeretne és noha ez hosszú évek távlatára értetendő, jelen pillanatban mégsem akar előre rohanni. Hova rohanna, hisz még csak most csattant el az első csók közöttük, sőt még csak ma jutottak el odáig is, hogy bevallják mit éreznek. És nem csak egymásnak, de talán maguknak is...
Épp ezért ki kell használni a lehetőségeket, együtt élni a perccel, nem rohanni inkább elraktározni és megemészteni a csodálatos pillanatokat melyet okozni fognak egymásnak. Hisz abban, hogy így lesz!
Vidám vigyorral, egyre kerekedő szemekkel hallgatja végig az elő-fő,- és utóreggelit bizonygató szavakat s már épp tenné hozzá, hogy egy igazi kis hobbit asszonykával hozta össze a sors, mikor aztán Zoya is említi a filmbéli szerzeteket.
- Gondolj a nagy adag amerikai palacsintára tejszínhabbal, juharsziruppal és vanília fagyival, a friss gyümölcsökre... vajas pirítós, narancslé? - ugráltatja meg szórakozottan a szemöldökeit, de inkább nem is folytatja a sorolást, hisz ő maga is érzi, hogy a gyomra pár falat ennivaló után kiált. Az elmúlt egy-két napban alig evett valamit, a sok alkoholnak köszönhetően is inkább érzi úgy, hogy ég a gyomra többek között azért, mert a Leah által elkészített reggeli sajnos nem volt túl eredményes. Egy falat se ment le a torkán anélkül, hogy az ne kívánkozott volna vissza. Atya világ, soha többet nem akarja ilyen részegre inni magát. És meri remélni, hogy nem is kell alkalmat keríteni rá, legalábbis olyan búbánat miatt ami tegnap érte, nem.
- Csak egyszer tegyék meg, többet nem fogják igaz? Különben Zoya dühbe gurul - somolyog az orra alatt le sem véve tekintetét a számára oly kedves arcról, melyen vidám táncot lejt a szórakozottság, az öröm és a tenni akarás.
Elmondani se tudná, hogy mennyire imádja azt a Zoyát akit megismert és, hogy mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy ilyen maradjon. Egy pillanatig se akarja megváltoztatni, hisz ebbe a lányba szeretett bele, ez a lány érte el nála azt, hogy a szíve is reagáljon rá ne csak az agya. Mert ugyebár van amit az agy hamarabb észrevesz, csak a szív hallgat még a maga komorságában. Imádja a hiperaktivitását, a lelkesedését és a kislányosságát... azt, hogy a mai kegyetlen világban is megőrizte a természetességét és nem lett olyan általa mint a sok mai nő akiről még csak azt se tudod, hogy milyenek a reggel felkent vaskos maszkréteg alatt. Azt pedig főleg nem, hogy milyenek természetileg valójában, mert ferdítenek és próbálják minél jobb fényben feltűntetni magukat közben rosszabbak mint egy vasorrú bába.
- Én se értem, hogy hagyhattam ki. Mikor ki is mozdultam, hogy elvigyem többek között Lisát sétáltatni, akkor is a lehető legmesszebbre mentem például ki a hegyekhez. Nem is értem, miért kell mindig ilyen nagyban gondolkoznom... mondjuk talán nem én lennék, ha beértem volna a parkkal. Amúgy nem kell aggódnod, még a saját házam kertjét se ismerem. Múltkor mikor kimerészkedtem egy kis időre, mert bent már túl meleg volt, megdöglött a klíma, felfedeztem egy ezer éves szökőkutat a sziklakertben. Na most az a szép, hogy se a sziklakertről, se a kútról nem tudtam... szóval új felfedezésekre leltem és gazdagabb lettem egy szép kerttel amiben vannak sziklák és még egy csúnya szökőkút is oda pofátlankodott. De bocs, inkább nem szidom, Leah nagyon szereti. Ne áruld el neki, hogy mit mondtam kérlek - pislog le rá nagy szemekkel. Megtanulta már alig nyolc év  alatt, hogy márpedig van amit nem szabad szidnia főleg nem akkor, ha Leah kicsi szíve "csücsököcskéje".
- Csak tizenöt? Az mire elég? Amúgy szerintem igen... nézd meg, hogy fogják egymás kezét még most is... hiszek benne, hogy igen - mindig is csodálta azokat az idősebb embereket, akik több negyven, ötven év házasság után is imádják azt akit feleségül vettek, akihez férjhez mentek. Ezt hívják igazi, életen át tartó szerelemnek. Annak, amire ő maga is vágyik. Egy valaki mellett akarja leélni az életét és azt is boldogan. Na jó az egészség se legyen akadály, azt is szeretne... egészséget és boldogságot.
- Remélem nem lepett meg. Ma még nem ittam, és úgy érzem lassan szükségem lesz ahhoz, hogy feltudjak végre pörögni. Nem szeretnéd látni milyen az, ha zombi üzemmódba kapcsolok - oké a két nappal ez előtti már hajazott rá, de bizton állíthatja, hogy van annál rosszabb is. Mikor szó szerint fal fehéren, szeme alatt hatalmas fekete karikákkal közlekedik és épp, hogy csak nem csordul ki a nyál a szája szélén miközben ide-oda vonszolja magát nagy nyöszörögve. Nem egy szívderítő látvány.
- Nem sok jobb dolog létezik a frissen pörkölt kávé illatánál - egy pillanatra szinte méla ámulat jelenik meg az arcán, már csak a gondolattól is kezdenek jelentkezni rajta az elvonási tünetek. Kávét! Kávét neki azonnal, különben...
-... na, hát mit pöckölődsz? - mosolyodik el az orrát ért ostromot követően, egy pillanatra még a kezét is oda kapja, de aztán szemei hatalmasra kerekednek ahogy megpillantja a szivárvány minden színében és még más árnyalatokban pompázó épületet.
- Na jó... szeretem a színeket. De ez azért már több a soknál - állapítja meg kis híján kiugró zöld íriszekkel - belül is ilyen? Az ilyenekre szokta azt mondani Leah, hogy olyan mintha valami repkedő egyszarvú hányta volna ki. Én pedig soha nem értettem, mert az egyszarvúnak nincs szárnya, így nem tud repülni, de lényegtelen - legyint és máris a földet kezdi bámulni ezzel kikerülve az említett törpöket akik vidáman sorakoznak a kis ösvény szélén - komolyan, mint meseországban.
De mintha meseországból álomországba lépnének, vet egy pillantást a karját ölelő lányra. Élvezi azt a kellemes és bizsergető érzést amit ezzel okoz neki a lány. Egy pillanatra még el is ábrándozik azon, hogy ezek után bármikor megteheti. Akkor érintheti meg amikor csak akarja és nem kell attól tartania, hogy elugrál előle mint egy megkergült kismacska. Eddig mindig az volt a baja, hogy nem merte rendesen megérinteni a kezét, hisz félt attól, miként fog reagálni a közelségére. Most már nem kell emiatt fájjon a feje, hisz Zoya minden mozdulata arról árulkodik, hogy élvezi a helyzetet, a lopott és magától adódó érintéseket is.
Ahogy elérik az ajtót, ki is nyitja maguk előtt, hogy aztán a lányt előre engedhesse. Amint ő belép, Hayden is követi noha nem szabad figyelmen kívül hagyni az ajtóhoz hozzáverődő veszettül éles hangos csilingelő csengőt ami kis híján szétveri a dobhártyáját. Nyakát behúzva szisszen fel gyilkos pillantást véve a gyarló, áruló darabra mely még csilingel egyet-kettőt csak, hogy pontot tegyen nézeteltérésük végére.
- Azt a, ez... - befejezni se tudja, máris egy, még Zoyánál is aprócskább lány szökdécsel eléjük valami eszement magasságokat megütő sikongatások közepette aminek köszönhetően akarva akaratlanul is kiszabadítja magát a ragaszkodó kezek közül, hogy mindkét tenyerét a fülére tapassza egy pillanat erejéig - aaaz... az kivitelezhető lenne, hogy csak egy kicsikét, tényleg egy picit halkabban? - hangja nagyon óvatos és inkább könyörgő, akárcsak a zöld szemei melyek egy pillanatra megtelnek kétségbeeséssel s mintha ez lenne az, amit a parányi lány kiszúr magának.
- Ó, jaj! Természetesen, ne haragudjatok. Le szeretnétek ülni? - újonnan pedig kis híján suttog. Na, ez az a hangerősség amire most szüksége van Haydennek, így máris biccent.
- Igen, leszeretnénk - lép Zoya mellé és társaságában már indul is abba az irányba, amerre a kis szöszi vezeti őket...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Nov. 28, 2015 9:16 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Régen nem voltam valami nagy étvágyú gyerek. Minden egyes falatot külön művészet volt belém imádkozni, és Martinnak sokszor komplett kis mesét kellett kerekíteni egy-egy falat mellé, hogy az a kislány, aki akkor voltam végre hajlandó legyen néhány kanálkával elfogadni, az egyébként rémesen randa színű főzelékből. Aztán ahogyan nőttem ezzel valahogyan nem akart együtt növekedni az étvágyam, egészen addig a pillanatig amíg el nem határoztam tíz évesen, hogy márpedig belőlem mazsorett lesz. A probléma annyi volt, hogy mindegyik lányka a csoportban jóval kerekebb volt nálam, én pedig leginkább egy pálcika ember árnyékára hasonlítottam. No de nem is én lennék, ha nem tennék meg mindent az álmaim megvalósításáért, és így történhetett, hogy fél év alatt gyakorlatilag magamra kaptam legalább nyolc kilót, ami ahhoz vezetett, hogy szépen kikerekedtem. Mégsem lehet valami vékony egyszálbél hurka lányka tagja egy ilyen csapatnak. Szóval akkoriban kaptam rá arra, hogy mindenféle kaját összeettem, lényegtelen volt, hogy az éppen sós vagy édes, a fontos, hogy minél kevesebb idő alatt minél több szénhidrát jusson a szervezetembe. Elhízástól nem kellett tartani mert a csoport vezető simán elmehetett volna valami kiképző tisztnek. A több órás próbák alatt Missisippi mennyiségű izzadságot hagytunk magunk mögött, de megérte. Gyönyörű négy évet töltöttem a csapatban és amikor végül az egyetemi tanulmányaim miatt elbúcsúztam tőlük annyi édességet kaptam, hogy szét kellett osztogatni. Még Mixi-nek a szomszédunk vénséges vén keverék kutyájának is jutott belőle, aki még két nap múlva is puncs mignont rágcsált a bódéja mellett. Szóval rólam soha nem lehetett volna azt állítani, hogy a világot meg tudnám enni, ahogyan anya mindig mondta: engem könnyebb volt etetni, mint ruházni, ami szintén erős túlzás volt, hiszen öltözködés terén sem mutattam túl nagy érdeklődést az akkori divat vagy éppen márkásabb holmik iránt. Ezt gondolván aztán az anyukám simán nézett engem abszurd ruhakölteményei múzsájának, és olyan darabokat varrt nekem, amit művészet volt felvenni, viselni pedig még inkább. Szóval sem az öltözködés, sem pedig az ételek nem tartoztak éppen a gyengéim közé. Mi volt az amivel Zoyácskát mindig le lehetett akkor venni a lábáról? Iiiiiimááááádtam a pihepuha dolgokat. Legyen szó takaróról, vagy éppen párnáról, szobamamuszról, vagy kabátkáról, mindegy csak legyenek benne ilyen kis szórakoztató pihécskék, szőrmécskék, minden….és persze a plüssök. Véget nem érő litániákat hallgattam arról, hogy lassan a saját szobámban kevesebb hely jut nekem magamnak mint az állatkáimnak, akiktől nem voltam hajlandó megválni. Bár huszonéves koromra eljutottam odáig, hogy az ágyamat már nem foglalja el szám szerint tizenkettő plüss jószág, hanem csak négy. De róluk nem vagyok hajlandó lemondani. Tudom, hogy ez nem egy szokványos felállás, de tessék nekem elnézni, mert én ilyen vagyok, és a szokásaimon nem változtatok senki kedvéért….illetve na, valaki kedvéért egy minimálisan biztosan. De Clyde marad, őt nem adom. Vagy megszokja vagy megszökik. Mármint Hayden….nem Clyde. Miért ki másra is gondolhatnánk? Illetve na várjunk, nem akarom, hogy megszökjön…kicsit magával kapott az érzés, a lendület, az egész…bár az is lehet, hogy ez valamiféle furcsa másnapos hangulat nálam is, nem tudom. Még sosem voltam másnapos, szóval nem ismerem az érzést. Az igazat megvallva nem is nagyon akarom ismerni, pontosan elég volt ennyi. Nos a helyzet az, hogy az egész  ha nem lett volna már eddig is fenekestől felforgatva, hát mi tettünk róla, hogy legyen. Sokáig kerülgettük egymást, és szerintem ha ez az egész nem történik meg, akkor még egy darabig biztosan kerülgetni is fogjuk. Ugyanakkor van egyfajta keserű éle az egész dolognak, amiről mindenképpen beszélnünk kell, és ez azért ott motoszkál az én buksimban is, és tudom, nagyon jól tudom, hogy valahogyan meg kell találnom a megfelelő pillanatot, hogy beszéljünk róla. De mégis mikor? Az első csókunkat megelőző másodpercekben, amikor éppen azzal voltam elfoglalva, hogy mesterséges lélegeztetést adtam saját magamnak? Vagy akkor amikor magához ölelt, és nem is tudom, volt e valaha az életemben olyan bensőséges érzés, amit akkor éreztem…és amit nem a családom valamely tagjától kaptam? Nem, azt hiszem még sosem, és pontosan ezért volt az, hogy nem is nagyon kapálóztam, hogy elengedjen. Ha lett volna valami varázslatos trükköm, akkor tuti bevetem, hogy ezt az egészet nyújtsam és húzzam ameddig csak lehet.  De valahányszor előhozakodik bennem az ami történt tegnap hajnalban, mindannyiszor gyömöszölöm vissza, hogy még nem jött el az idő beszélni róla, és majd amikor már nyugodtan leülünk, amikor már végre megkapom a várva várt málna habos édességet, amit ezen a helyen, amit kiszemeltem egyszerűen fenomenálisan készítenek. Szóóóóóval mikor már kanalazgatom majd akkor rátérhetünk, addig nem akarom….nem akarom, hogy előjöjjön. Helyette bohóckodom, és jó szokásomhoz híven igyekszem feldobni az ő napját is, ami tekintve, mennyire elnyúzottak a vonásai, egyelőre nem sok eredménnyel kecsegtet.
– Azért felhívom a szíves figyelmedet, hogy ételek tekintetében az utóbbi tíz évben eléggé szépen megváltozott az ízlésvilágom…ami azt jelenti, hogy nem csak sokat eszem, hanem sok félét. Szóval jól vigyázz mikor akarsz nekem ágyba reggelit hozni, mert szerintem valami óriással kell hozzá tálcát faragtatni, hogy minden elférjen rajta. Vagy tudod mit? Mi lenne, ha úgy kompletten beszambáznál az étkező asztallal?- nevetgéltem még jókedvűen, ami a mamám szerint helyenként olyan mint egy túlpörgött apró tündér tüsszentése, de szót se róla többet. Tudom magamról, hogy ha elszalad velem a ló, nagyon is hangosan tudok kacarászni. De az meg ugye miért baj? Akik ismernek, és Hayden is most már tudhatja rólam, hogy a vidámság alapvetően az életem része, hogy olyan helyzetben is ezt keresem, amikor arra a legkevesebb a lehetőség. Ő szeret kihívás lenni, én meg szeretem a kihívásokat. Hol itt a gond?
– Lakat a számon, hiszen tudod, amúgy sem tartozom a nagy pletykafészkek táborában a kórházban. Én mindig mindenről csak későn értesülök, és akkor is csak már olyankor amikor mindenki tud róla, csak én nem. Még a saját érzelmeimet is hamarabb vette észre Bessy, mint én magam. Illetve…na ez azért ebben a formában nem teljesen igaz, mert észrevettem csak éppen…jajj istenkém, nem akarom önmagam ismételni, rosszabb vagyok ilyenkor mint a szegény nyúlt léptű Mr Cronwall. Azért….azért hívtam nyúlt léptűnek, mert magas volt…magasabb mint te és nyaranta a kertészetében voltam kisegítő, ilyen diákmunka vagy mi a szösz. És az öreg előszeretettel adta ki az utasításokat úgy, hogy szlalomozott a plánták, facsemeték és mindenféle cserepek között miközben elvárta, hogy ott legyek mögötte és mindent szépen jegyezzek meg. De könyörgöm, ez nekem felért egy bostoni maratonnal. Képzeld el milyen nevetséges látvány volt az öreg ahogyan eeeeeeeekkooorákat lééééééépkeeeed. – mutogattam nagy bőszen azokat az óriási mozdulatokat, ami az én apró lábaimmal leginkább hülyén nézett ki, de legalább szórakoztató. Majd a tempót beváltottam amúgy Zoyás bohóckodásra meg még a nyelvemet is kinyújtottam és a fejemet billegettem egyik oldalról a másikra, közben nagy vidáman folytattam életem ezen aprócska kis mozzanatának bemutatását.
- Én meg ugye ezekkel az ííííínddduuuuriiii pííííínduri kis maki szökkenésekkel utána, és a végére már csak azt hallottam, hogy ezredszer ismételgeti önmagát. Ha ivott, márpedig ő mindig ivott…komolyan még a szúnyog is részeg lett aki a véréből kortyolgatott nyár éjjeleken a teraszon…szóval olyankor aztán próbáld meg kiszűrni, hogy mi a lényeges abból amit mond, igyekezz tartani vele a lépést, és még véletlenül se felejts el közben szabályosan levegőt venni ki ne fulladj. Cöhhhh…a kávé miatt meg ne zsorválj itt nekem! Lassan átveszed Mr Cornwall szerepét azzal a különbséggel, hogy majd egy infúziós állványt tologathatok utánad, miközben valaki elkiabálja magát: „Krane hat köbcenti arabicát-ot Dr Cole-nak. Siess! Addikciós túlreakciók mutatkoznak”… - jó tudom nem kéne ezzel viccelnem, de ami tény az tény, túl sok kávét iszik, és ez néha bizony nem tesz jót a szívének….és amúgy is most én akarok jót tenni a szívének, szóval nem fogok a fekete nedűvel versenyezni. Felpörgetem én csak egy szavába kerül! Honnan volt bennem ennyi energia? Nem tudom…talán végre felszínre kerültek az érzéseim, talán….talán…tényleg fogalmam sincs. Az orrpöckölés után csak vigyorogva vonogatom a vállamat.
- Most miért? Szeretem az orrod, és téged is…és ha ez így van akkor ehhez is jogom van. És lásd, aranyból van a szívem kapsz cserébe egy zálogot, amolyan Zoya-zálogot és azt bármikor beválthatod.- amikor aztán végül meghallom a reakcióját a hely láttán elkerekedő szemekkel veszem tudomásul a hasonlatot. Kifűzöm a kezemet a karjából és a mutatóujjam figyelmeztetően lendül a levegőbe
– No először is, az egyszarvúak nem szoktak repkedni….kizárólag a tündér egyszarvúak, de azok nagyon ritkák, és nem is úgy van ahogyan azt sokan gondolják róluk, mert a szárnyuk színes és csillogós. Másodszor nem szoktak csak úgy hányni….ésésésésés…hé mi az, hogy nem szoktak repülni? Ó istenem legyen már kicsit élénkebb a fantáziád!- korholtam, de persze ez inkább valamiféle megjátszott haragosság volt, de azért a hatás kedvéért még a szemöldököm is ráncolgattam.
- Meseország, pontosan. És tudod ez miért jó? Mert az emberek minden nap belevetik magukat a szürke hétköznapokba, rohannak, megállás nélkül próbálnak mindennek megfelelni, és közben nem veszik észre, hogy az életükből a színek elolvadnak, és eltűnnek…nem veszik észre, hogy…például nem veszik észre, hogy a másikon milyen színű a ruha, vagy éppen milyen színű szalagot kötött a hajába, vagy azt, hogy milyen színű a cipője. Feltűnt neked Hayden, hogy az emberek kizárólag arra figyelnek amit lényegesnek gondolnak, miközben az apró dolgokon átsiklanak? Mindenki azt gondolná, hogy ez nem is fontos, pedig szerintem nagyon is az. Ettől lesz minden nap más, ettől lesz minden perc amit a másikkal töltünk különleges. Ugye….ugye jól gondolom, hogy neked fel sem tűnt, hogy minden alkalommal, amikor Jimmy-nél ittam a kakaót minden alkalommal más színű és más formájú szívószálat kértem? Mert ez az apróság tett minden alkalmat veled különlegessé és egyedivé. Ettől lett minden napom, amit veled töltöttem ünnep. A tárgyak és az események, a színek és a formák így váltak eggyé.- mondom végül mosolyogva, így talán kicsit megérti, hogy miért maradtam valamilyen szinten gyermek lelkű, és miért hiszek ezekben a dolgokban. Az apró kis varázslatok, a minden napokban megélt színes csodák azok amik fontosak, amitől különbözni fog egymástól ez a nap és a következő.  A kis kifőzde belül sem hazudtolja meg magát, ahogyan a kis bimbam csengő sem az ajtó felett, aminek én kedvelem a csengését, és valószínű Hayden is így lenne vele, ha nem másnaposan, jelen pillanatban még kávé mentesen próbálná túlélni ezt az egészet. A szőke lánykát láttam már itt máskor is, bár a nevét nem tudom, csak azt, hogy valóban lehetetlen tartományokban cseng időnként a hangja, és hálás pislogások közepette nézek vissza rá, ahogyan távozik az asztalunktól, miután lerakott elénk egy-egy menülapot.
– Tudom nem olyan óriási a választék, de ha a fantázia nevek neked nem mondanak semmit, akkor segítek a döntésben. És ne nevesd ki őket, mert a tulajdonos nő hat éves kislánya találta ki a javarészét, szerintem rémesen mókás. Az én kedvencem a „Málnahabos Mitty-Mötty”…ez egyfajta málnás tejszínhabos piskóta, nyakon öntve egy kevés mézzel. Aztán van sós étel is ami a „ Szalonnás Zugerantyú tojással” sima bacon-ös rántotta, csak így jobban hangzik. És van kávé is…azt sima kávé alatt találod, mivel egy hat éves kislány számára, ez nem igazán mond semmit, nevet sem adott külön neki.  Szerintem életemben talán harmadszor meg fogom próbálni a kávét…de kizárólag melange formájában. Azt hiszem azt még képes leszek elviselni.- fűztem össze az asztal tetején magam előtt a kezem, ujjaim finoman értek hozzá a középen díszelgő aprócska kis manó szoborhoz. A kis figura egy apró kis lényt ábrázolt, aki keresztbe pakolt lábakkal a szemébe húzott sityakkal szundikált egy túlméretezett gomba alatt.
– Amikor azt mondtad, hogy a rossz hangulat is hozzád tartozik…nos, hozzám meg az ilyen helyek tartoznak. Sokan megrémülnek tőle, vagy azt gondolják ideje lenne felnőni. Nem tudom, egyszerűen szeretem ezeket a dolgokat. Ezek különlegesek…a gyerekek világa őszinte. Talán ezért is ragaszkodom még hozzá annyira.- húztam be egy kicsit a nyakam a vállaim közé és mosolyogtam rá. Most vagy elijesztem vagy nem…. nem tudom. Elsőre jó ötletnek tűnt a hely, és remélem nem fogom megbánni, hogy idejöttünk…illetve ő nem fogja megbánni. Mert én biztosan nem fogom.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 29, 2015 4:09 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Mikor az anyjával való kapcsolata zuhanásszerűen elkezdett változni - sajnos nem a jó irányba - elveszettnek, annál is inkább kétségbeesettnek érezte magát, hisz mindig is központi szerepet töltött be az életében. Ő volt az a valaki, aki igazgatta az életét, aki biztatta mikor kétségbeesetten közölte vele, hogy nem látja értelmét tovább foglalkozni az adott lovakkal, mert azok csak nem képesek felfogni és megérteni azt, amit ő akar. Mindig biztatta és mindig felszólította arra, hogy soha ne hagyja abba, nem adhatja fel! Ő volt az, aki belé nevelte, ha kudarc éri az embert nem szabad meghátrálni, hisz ezek a kudarcok egyre csak erősítik az embert. Azt mondta, nem azoké lesz a győzelem, akik soha nem buktak el, hanem azoké akik elbuktak de felálltak belőle!
Nap nap után is előkerült a téma, miszerint meg kell tapasztalnia az élet viszontagságait, azt, hogy nem mehet mindig minden úgy ahogy azt ő szeretné, és mindig lesznek olyanok akik ellent mondanak, akik megvetik a lábukat a maguk igaza mellett és nem hajlandóak onnan tovább haladni... legyen bármilyen szép szemed, mosolyod vagy lelked, nem fogod meghatni őket csak ha a sarkadra állsz és megmutatod, hogy ki a főnök! Ez leginkább az apja és a lovak esetében volt így, hisz az a törékeny fiú aki volt, nem volt képes mindig úgy kezelni a lovakat, mint ahogy azt tanították neki... az apja módszere ellen nevelte őt az anyja és elhitette vele, hogy nem kell ahhoz fizikai fenyítést alkalmazni, hogy egy ló betörhető legyen. Ő pedig ezt aláírta és meg is fogadta.
Az apja számtalanszor mondta neki egy-egy új lónál, hogy "ha engedetlen, ha túl rakoncátlan csak rúgj alá és tudni fogja, hogy ki a főnök noha többször is meg kell majd ismételned". Halvány lila fogalma se volt róla, hogy ez mit jelent és ez egészen addig így volt, míg egyszer szemtanúja nem volt annak, hogy az apja megpróbál betörni egy három éves csikót. Addig teljes mértékben abban a hitben élt, hogy épp úgy működik ez, mint ahogy mesélte neki az egyik ismerőse is a szánhúzó kutyái esetét. Azoknak a kutyáknak meg kell tanulniuk azt, hogy ki a főnök, és igenis a "fülükbe kell harapni" ha megpróbálják átvenni uralmukat a falka felett. Ő, mint hiszékeny kisgyerek ezt elhitte és csak ácsorgott értetlenül a téma előtt megállás nélkül vakargatva a fejét. "Hogy mi?! Meg kell harapni a kutya fülét?! De hát miért?"
A kedves barát pedig szórakozottan felvilágosította, hogy ezt csak képletesen, átvitt értelemben kell felfogni, ugyanis azt jelenti, hogy meg kell mutatni az állatnak, hogy ki a főnök, kicsit meg kell félemlíteni a makacs jószágot, hisz nem ölebeket kell nevelni belőlük. Ezeken az állatokon emberek élete forog kockán, ha nem azt teszik amit te akarsz akkor megbolondulnak, egymásnak esnek te pedig kint maradsz a sarki hidegben és megfagysz amiért nem tudod kezelni őket.  
Épp ezért is élt abban a hitben, hogy a lovak esetében is hasonlóan működik a dolog és a "rúgj alá" egy amolyan "közöld vele, hogy ejnye pacika, különben is!"... hát az a helyzet, hogy ez a lovakkal nem így működött, és tényleg alájuk kell rúgni ha engedetlenek. És miért? Mert egy hatvan-nyolcvan kilós  ember - attól függ, hogy kiről van szó - nem fog tudni fizikai erővel kordában tartani egy több mázsás állatot főleg nem akkor, ha az felbőszül és folyamatosan ellenkezik mert nem tetszik neki a nyereg vagy épp a zabla. Mindig is tudta, hogy határozottan kell fellépni velük szemben, főleg azokkal akik nem a legbékésebb egyedként vannak számon tartva, de soha nem volt képes arra, hogy belerúgjon akár egybe is azért, amit csinál. Nem tehet arról, hogy nem tetszik neki a dolog, tiszteletben kell tartani az ő véleményüket is és hitt abban, hogy másként is lehet ezt a bizonyos szelídítést kivitelezni, mint ahogy előtte csinálták a farmon. Bízott abban, hogy nem csak testi fenyítéssel lehet ezeket az állatokat betörni, hanem szép szavakkal és komoly odafigyeléssel is. Csak meg kell találni a gyenge pontjukat.
Elég meglepő volt tehát, mikor a maga hatvanöt kilójával szembeszállt egy közel öt mázsás igás lóval, akit úgy passzoltak le nekik, hogy "vadállat, betörhetetlen, komoly fenyítés kell neki ha azt akarják, hogy lehiggadjon". Na nem! Hayden itt mondta azt az apjának, hogy nem mehet így tovább, ő nem fogja azt hallgatni reggeltől estik, ahogy nap hosszat csattog az ostor és puffog a ló oldala mikor egy-egy nagyobb rúgás éri azt. Kezébe vette hát a gyeplőt és a legjobb tudása szerint lefárasztotta az állatot akinek utána már minden mindegy volt főleg az, hogy egy ember próbál neki parancsolgatni...
Megfogadta az anyja bölcselkedő tanácsát, ezt pedig kivitelezni is tudta gyakorlatban, hisz ő lett az a személy Roxby Downs környékén, akit csak úgy emlegetnek, "A suttogó". Hozzá vittek egy időben minden lovat és azok úgy is kerültek el tőlük, hogy biztos nem lesz rájuk panasz, hisz nem a kiváltott agresszió az ami engedelmességre tanította őket. Nem féltek már az emberektől, nem kellett attól tartani, hogy minden egyes alkalommal mikor megemeli valaki a kezét előttük, kétségbeesetten fognak meghunyászkodni.
Most viszont mit hall tőle? Nincs az a tanács amivel eltudná látni a fiát, mikor görbülő szájjal emeli a füléhez a telefont, hogy váltson vele néhány szót. Csak az a fontos neki, hogy mi van otthon, hogy mi mindennel kell szembenézniük, milyen nehézségek ütötték fel megint a fejüket. Nem akar segíteni a fiának és baromira nem érdekli az, hogy milyen piszok nehéz helyzete van. Az a nő aki egykoron a mindenséget jelentette, nyolc évvel ez előtt teljesen megszűnt létezni.
Nem véletlen az se, hogy a női "irányító" szerepét, azt aki segít neki ha szükséges, Leah vette át. Mindig is tudta, hogy egy nőnek más meglátásai vannak, máshogy szemléli a dolgokat és a nehézségeket is máshogy kezelik. Szüksége volt arra, hogy legyen valaki, egy biztos pont az életében aki jó tanácsokkal látja el főleg úgy, hogy Leah nagyvárosi lányként tudta, hogy "mi itt a módi". Tudta, hogy miként kezeljen egy vidékről érkező gyereket aki el van veszve a sok gazdag, nagymenő ficsúr között, akinek segítségre és biztatásra van szüksége ahhoz, hogy betudjon illeszkedni.
Ez a fiatal, nála is egy évvel fiatalabb lány anyja helyett is anyja volt, nővéreként is tökéletesen megállná a helyét. Rengeteg dolgot köszönhet neki többek között azt, hogy azok az érzelmek melyek Zoyához kötik az elejétől fogva, nem egyszerű szimpátián alapulnak, sokkal inkább ez egy olyan szerelem, amire mindenki vágyik de az esetek nagy részében nem sokan kaphatják meg. Leah jóvoltából sikerült rájönnie arra, hogy nem csak barátság az ami kialakulóban van közöttük. És ezt mindennél többre értékeli, hisz ha ő nem lenne, akkor nagyvalószínűséggel nem vallotta volna be az érzelmeit a lánynak és nem ilyen módon. Jól meglehet ami késik az nem múlik, de általa minden nyilvánvalóbbá, minden őszintébbé és pontosabbá vált már csak rajta állt, hogy valahogy kivitelezze az őszinte bevallást.
Szemei hatalmasra kerekednek, majd valamelyest hátrébb lép, hogy végignézhessen a lányon.
- Tudod... megértem, hogy a reggeli nagyon fontos, és tartja a mondás is, hogy "úgy reggelizz mint egy király..." bár ki tudja az utóbb azt olvastam, hogy a tudósok ezt megcáfolták na mindegy. Ettől függetlenül nem nézem ki belőled, hogy annyit ennél... - persze óhatatlanul is eszébe jut, hogy mit össze nem panaszkodik Leah minden hónapban kétszer, háromszor egy héten, mikor azokon a bizonyos napokon annyit eszik, mint egy... csak, hogy az ő szavaival éljünk, "disznó". Neki mint pasinak nem tűnt fel eleinte, de szerencsétlen teljesen ki van borulva minden egyes alkalommal és képes egész nap hisztériázni, hogy állandóan éhes, mindig csak eszik és, hogy akkora lesz lassan mint egy ámbrás cet. Igen tény és való, hogy néha többet eszik a kelleténél ami olykor meg is látszik rajta, kicsit kikerekedik az arca, de soha nem olyan rossz a helyzet, hogy Hayden komolyan vehetné a szavait. Ilyenkor csak meglapogatja a vállát és megnyugtatja, hogy ugyan olyan csinos és jól néz ki, az meg ha elfogy a kaja sose baj, legalább nem romlik rájuk.
- Viszont az étkezőasztal elég hülyén nézne ki a szobában, szóval javaslom maradjunk egy nagyobb tálcánál - kacsint a lánykára - esetleg egy ételhordó kiskocsit beszerezhetünk, de ez már too much lenne nem? - ő soha nem díjazta az ágyba kaját a maga részéről már csak azért se, mert mindig ott maradnak a nyomorult kis morzsák az ágyban amik éjjel szurkálják a bőrét s idegbajosan csak annyit csinál - mert ugyebár álmos ember mindenhez lusta még ahhoz is, hogy kimásszon az ágyból - hogy kitúrja maga alól a plédet, hogy az a földre kerüljön így reggelre mindig elszaporodnak a nyomorúságos hangyák a szobában. Néha szinte hallja azt a hangeffektet, ahogy annak idején a Tom és Jerryben imitálták a hangyák érkezését...
- Nyúlléptű? - vonja fel a szemöldökét és már érkezik a jó hosszú kifejtés, hogy mégis ki az a bizonyos "nyúlléptű Mr. Cronwall - úgy néz k, hogy közös pontunk lesz az is, hogy kifogjuk az iszákos embereket. Nekem is van egy gyerekkori barátom, akinek a nagyapjához minden alkalommal mikor jött a szüret, elmentem segíteni. Na most az a szép az egészben, hogy úgy tartotta a kedves papi, hogy aki elég nagy legény ahhoz, hogy a hátán cipelje a szőlővel megrakott kosarakat, az elég nagy fiú ahhoz is, hogy egy-egy kör után igyon az előző évi termés "gyümölcséből" mind ezt negyvenöt fokban. Azt pedig mondani se kell, hogy olyan részeg voltam ezután, hogy csoda volt, hogy haza tudtam menni. Van akinek sajnos nem lehet nemet mondani... a kedven papa pedig ilyen volt. Szóval én a helyedben örülnék, hogy nem erőszakolta beléd a maga kis itókáját mert akkor nem kis pindurka léptekkel lépkedtél volna hanem elnyújtottad volna őket mert nem láttad volna valós távolságban a talajt... - szórakozott, vidám hangja betölti a környéket, néha fel is nevet ahogy elképzeli, Zoyácska legjobb tudása szerint igyekszik óriásléptekben közlekedni csak, hogy lépést tudjon tartani az úrral mielőtt több másodperces különbség lenne közöttük.
- Ha tehetném, akkor mindenképpen infúzión lőném magamba a kávét, de ameddig erre nem találtak megfelelő módszert megvalósítás terén, addig sajnos... marad a napi öt adag - olykor természetesen eszébe jut, hogy jó lenne lassítani ezen a téren elvégre nem csak a szívét de a teljesítőképességét is próbára teszi általa, viszont még nem jött el annak az ideje, hogy elkezdje csökkenteni a napi "dózist". Majd idővel.
- Ja és akkor ez már feljogosít arra, hogy pöcköld az orrom? Na szép... nem kérek zálogot, mostantól nekem is mindenhez jogom van, úgy döntöttem - persze hallani lehet a hangján azt, hogy jól szórakozik és nem véresen komolyan gondolja a dolgot egyszerűen csak visszavágott neki a szórakozottságát illetően. Ha Zoya úgy akkor ő így.
A furcsa kinézetű épület láttán egy pillanatra meginog az önbizalmas és úgy érzi, mintha Zoya valamiféle viccet űzne a mai tűrőképességéből. Lehet, hogy másnapos és úgy kong a feje mintha egy jókora vas üstöt veregetnének mellett fakanalakkal, ettől függetlenül még lát és most először a nap folyamán tényleg úgy érzi, hogy lehet nem baj amiért még nem járt erre. Viszont nem rója fel a lánynak, inkább nagyokat pislogva figyeli az egyre közelebbről is szemrevételezhető épületet miközben Zoya nagy lelkesen mesedélutánt tart.
- Öhm, de feltűnt csak nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget gondoltam... szereted a változatosságot és nem akarsz annyi egyforma szívószálat megtartani. Eleinte pedig arra gondoltam, hogy nincs két egyforma szívószála Jimmyéknek. Tudod mi pasik azért kicsit egyszerűbbek vagyunk mint ti nők. Viszont ezzel megerősítetted a gyanúmat, hogy Te és Leah ugyan olyanok vagytok... ő se szereti az egyforma dolgokat, nincs két egyforma dolog a házban mióta ő is ott lakik. Értem már, miért sikerült ilyen gyorsan összekovácsolódnotok - egyszerűen nem tudta mind idáig megérteni, hogy miért bonyolítanak a nők ennyire túl mindent, miért akarnak ezer féle különböző dolgot a házba mikor az egyszerű sokszor jobb és szebb, mint a túl csicsás, túl sok dolog. Ő személy szerint többre értékel egy fehér de modern formájú vázát mint egy ezer féle színből megfestettet.
De most már tudja és megértette... az apróságok, az ilyen, másoknak talán semmit nem jelentő kis dolgok is olyan nagy  változatosságot és újdonságot jelentenek az életükben, mint a pasiknak egy vadonatúj tűzpiros sportautó amit nagy nehezen összekuporgatott pénzéből megtudott végre venni. Még egy szívószál is nagy jelentőséggel bír, hisz mindegyik egy olyan napra emlékezteti a lányt, amit Hayden jelenlétében töltött el Jimmyéknél a kezdetektől fogva. Ezen apróságok  által megélt dolgok teszik teljessé az életünket és nem érti, hogy ez eddig miért nem volt számára érthető. Mind más-más emléket ébreszt fel bennük, máshoz ragaszkodnak általa és talán ez az egyik legnagyobb csoda a nők életében. Nem vágynak sokra és nagyra csupán emlékezni szeretnének és érezni, hogy általa szeretve vannak.
Ahogy betérnek a "színbazárba", kétségbeesetten tapasztja a füleire mindkét kezét, hogy ezzel is tompítsa a csengő és a fiatal lány pimaszul éles hangját, ami mintha szétakarná hasítani az agyát és a dobhártyáját is. Szerencsére megérti a szőkeség, hogy nem épp a legjobb pillanatban kezdett el sikongatni, így Hayden hálás pislogások kíséretében foglal helyet Zoyával szemben, zöldjeit az étlapra tapasztva.
- Öhm... - már épp próbálná megjegyezni, hogy márpedig a "mitty-mötty" dolgokból baromira nem ért semmit, a lány máris a segítségére siet és felvilágosítja, hogy mi mit takar így egy hálás pillantást vet rá, de ettől függetlenül még mindig furcsán érzi magát a színes, leginkább a kislányok által mesekastélynak vélt helyen. Álmában nem merte volna gondolni, hogy ebben a városban ilyenek is vannak.
- Nincs is ezzel semmi baj... tudod, mikor Jake megszületett már nagyban itt voltam Sydneyben, rég kiléptem az otthoni közegből, sajnos nem volt lehetőségem látni őt a kezdetekkor. Nem voltam annyit mellette, mint kellett volna. Ettől függetlenül láttam őt felnőni és őszintén sajnálom, hogy nem olyan mint a legtöbb gyerek.  Sokkal komolyabb, talán... túlságosan is komoly, nem úgy éli meg az életet mint ahogy azt kellene. Itt évek óta azt látom, hogy kisgyerekek és nagygyerekek bent vannak a városban, a játszótereken visongatnak és szórakoznak, labdáznak, futkároznak de ő csak ücsörög otthon és ha nem a versenyzésre készítik fel anyámék, akkor minden bizonnyal barkácsol, tetőt ácsol és még sorolhatnám. Ilyenkor pedig eszembe jut az is, hogy az én gyerekkorom is ilyen volt. Se egy játék, se egy igazi, gyerekeknek való mesekönyv... - sóhajt kelletlenül - azt akarom, hogy neki is olyan gyerekkora legyen mint amilyen a legtöbbjüknek megadatik és azt akarom, hogy ragaszkodjon a gyermetegségéhez és ne akarjon ideje korán felnőni. Igenis használja ki azt a kis időt amit a "gyerekek gondtalan éveinek" neveznek. - hosszas monológ ugyan, viszont annál őszintébb. Már régóta gondolkozik ezen és az a baj, hogy a mai napig nem jutott dűlőre, hogy mit csináljon. Mit tehetne annak érdekében, hogy az öccse olyan boldog éveket tudjon maga mögött, mint az a sok kisgyerek akik barátokat gyűjtenek maguknak, akik egész nap csak játszanak és iskolába járnak.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 30, 2015 9:59 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Martin mindig azt magyarázta nekem, csak talán akkor még nem értettem őt annyira, hogy az igazi szerelem vagy éppen a szeretet nem az amikor megfogod a másik kezét, hanem az amikor megtanulod elengedni azt, amikor neki mennie kell. Persze ezt akkor még nem értettem, és hatalmasra kerekedő szemekkel hallgattam ezt az eszmefuttatást, hiszen milyen szeretet lehet amiben nem magunkhoz akarjuk vonni a másikat, hanem éppen ellenkezőleg. Aztán elmagyarázta nekem, méghozzá egy olyan példán keresztül amit akkor különösnek találtam. Elmondta nekem, hogy tisztában van azzal, hogy a mama sosem szeretett ki igazán az apukámból, ahogyan azzal is tisztában van, hogy akármennyire is szeret engem, akármennyire is próbál a sajátjaként nevelni, soha nem leszek a kislánya, az igazi kislánya, mert a vérem máshoz köt. De ő ezt megértette, és nem rójja fel sem nekünk, sem a sorsnak, ez egyszerűen így alakult, és megtanulta elfogadni. Anya egyszer mesélt nekem arról a napról, amikor apuval kifutott a hajó, és amikor utoljára látta még integetni az apró, kör alakú ablakból. Látta ahogyan egyre apróbb lesz távolodva a partoktól, és akkor talán a szíve mélyén sejtette, hogy soha többé nem tér vissza. Mikor Martint megismerte úgy vélte új esélyt kapott az élettől, akárcsak én, hogy teljes és rendezett családja legyen, de mindig is tudta és érezte, ahogyan én is, hogy mégsem ugyanaz az egész. Ha valakit igazán szeretünk elengedjük, ahogyan anyu elengedte aput, ahogyan engem elengedtek a nagyvárosba. Idegen nekem ez a világ, még egy év után is csak keresem benne a helyem. Eleinte nagyon nehéz volt megszokni, hogy ennyi ember rohangál az utcán. Egy idő után nehéz volt megszokni, hogy ismerős arcokat legfeljebb a közvetlen környezetemben látok. A szerelem lényege az adott pillanatban való elengedés lenne? Nem is tudom...aztán ahogyan egyre jobban rádöbbentem, hogy beleszerettem Hayden-be megértettem valamennyire a lényegét ennek az egésznek, talán teljes mértékben majd már tapasztaltabban, több bölcsességgel fogom tudni. Képes lettem volna elengedni azért mert szeretem és jót akarok neki azzal, hogy nem bonyolódunk bele. Azt gondoltam, hogy szabályzat ellenes, hogy mint gyakornoka ezt nem engedhetem meg magamnak, és ma már tudom, hogy akik ezt állították, azok meg nekem akartak jót. Mindenesetre rossz meglátás volt...ez a része mindenképpen. Talán túlságosan önző, hogy vele akarok lenni, hogy a magamban frissen megtapasztalt érzést át akarom a maga teljességében élni, hogy ez az egész szabadon engedve még inkább jobb még inkább képes valahogyan a saját félelmeim fölé is emelni. Ez is lenne a szerelem? Hogy legyőzzük a gátlásainkat, a félelmeinket, hogy képesek vagyunk önmagunk fölé emelkedni, és egészen más emberré válni? Jobb emberré. Tele vagyok kételyekkel, mégis bizakodó is vagyok egyben, hogy nem fogom elrontani, hogy tényleg olyan vagyok, amilyennek ő lát engem. Noha rengeteg a hibám, és rengeteg bennem a negatív tulajdonság is a jók mellett. Azt tartja egy mondás, hogy nem az az igazi amikor megtalálod a tökéletest, hanem amikor egy hibákkal telt embert is tökéletesnek látsz. És én őt annak láttam. Hiszen még azon is túl tudtam lépni, hogy tegnap éjjel halálra rémített, azon is túl tudtam emelkedni, amikor néha az őrületig tudott hajtani, és nem csak engem hanem önmagát is. Nem engedett pihenőt amikor arról volt szó, és ez a lendülete rántott magával engem is, és másokat is. Én nem azt láttam benne, hogy embertelenül sokat követel, hanem azt, hogy arra törekszik, hogy a maximumot hozza ki magából és másokból is. Mindezt persze nem mindig a legjobb módon tette, de ugyebár senki nem születik teljesen jó és hibátlan döntésekkel. Bessyvel rengeteget beszélgettünk erről az egészről, és szerinte nem szabadna hagynom elsétálni magam mellett a lehetőségeket, hogy láthatóan mindketten toporgunk a másikkal szemben de lépni egyikünk sem mer. Utólag visszagondolva ez valóban így volt. Én a gyakorlatlanságom okán, Hayden meg talán tartott attól, hogy félreértelmezi a jeleimet. Voltak jeleim? Ó, Bessy szerint nem is kevés, és azokat azt hiszem egyáltalán nem lehetett félreértelmezni. Például amikor nem egy műszakba kerültünk valami véletelen folytán, egész nap olyan voltam szerinte mint a bili füle, vagy amikor az egyik műtét közben a rezidenst Haydennek szólítottam. Négyszer is. A végén már azt hiszem a fél csapat rajtam nevetgélt, én meg paprikavörösen próbáltam végezni a feladatomat, és makogva elnézést kérni. Persze nem haragudott rám az aznapra beosztott rezidens, akit Mitch-nek hívtak, és azt mondta valószínű tud valamit az a bizonyos Hayden, ha az egész világot az ő nevén emlegetem. Tudott. Elcsavarta a fejem. Furcsa volt a rádöbbenés, és még furcsább volt, hogy nem tudok ellene tenni semmit, és aztán már nem is akarok mert fürdőztem benne, mert élveztem az érzést magát, még akkor is ha akkor még nem voltam benne tökéletesen biztos, hogy viszonzott lenne. Voltak persze megérzéseim, de mivel nem nagyon volt még csak hasonlóban sem részem azelőtt, hát nem lehettem tökéletesen biztos benne, hogy jól gondolom. Emlékszem rá, mennyire furán nézett rám Bessy, amikor elmondtam, hogy eddig talán egyszer éreztem valami hasonlót, de az is inkább csak az én kis buksimban élt semmint bármiféle esélye lett volna a dolognak. És amit nem táplálnak ugyebár....az előbb vagy utóbb elhamvad és elmúlik. Szóval ez is elmúlt. Aztán jött a bizonytalankodási fázis, mikor pedig már kezdtem bízni az egészben, hogy talán elég bátorságom lesz az egészet nyíltabban is kimutatni, talán várva valamiféle visszajelzésre, történt az elmúlt éjjel. Bevallom volt egy olyan rossz érzésem, hogy annyira összetört bennem valami, annyira nem tudok ezzel az egésszel mit kezdeni, hogy képtelen leszek neki elmondani....attól is féltem, hogy el fog múlni. Hogy dédelgettem, hogy vigyáztam rá eddig, és most majd eltűnik, mintha soha nem lett volna. Ott a tetőn én tényleg azt gondoltam, hogy a szerelem, az érzés, amire annyira vigyáztam az elmúlt egy hónapban a könnyed hajnali széllel majd messze száll, és amikor majd felébredek másnap az ágyamban már nem látom Clyde szemeit zöldnek, ahogyan mindig ábrándozva szoktam, nem szippantom be mélyen a kávé illatát, amikor a konyhából megérzem, hogy Heather éppen készíti magának. Megszerettem az illatát? Igen, miatta. Szóval eltűnnek ezek az apró dolgok, és a helyét az üresség veszi át, és nem tudok majd rá úgy nézni ahogyan azelőtt. De az eszménykép mögül kibontakozott valaki más, valaki, akibe valójába beleszerettem, csak nem tudtam róla: a sebezhető, az emberi, a nyűgös, a dühös, az ingerült...az aki ő volt. Aki ő is tudott lenni, aki akkor a tetőn nem arra várt, hogy ellökjék, hanem arra, hogy átöleljék. Fájt mindennél jobban ami történt, de elég volt csak ránéznem, hogy tudjam, sosem lennék képes magára hagyni, akkor sem ha hibázott, akkor sem ha megbántott, akkor sem ha csalódást okozott. Miért? Ugyan! Hiszen ez olyan egyszerű, és nem is igényel semmiféle túlmagyarázást: mert szeretem. A hibáival együtt. Csak most még csalódott vagyok, most még ezt fel kell dolgoznom, el kell fogadnom, meg kell szoknom, hogy ilyen is szokott lenni, de ettől még ugyanaz az ember maradt akit szeretek, akinek el mertem mondani, és be mertem vallani. Igaz ehhez kellett az az üzenetváltás, egy fél üveg pezsgő, meg az, hogy felpaprikáztam magam azon, hogy önmagát bántja. Ne tegye...én ezt is elfogadtam. Sőt, az igazat megvallva ez zavar a legkevésbé, talán csak annyiban, hogy jól tudom nem leszek képes segíteni neki, ahogyan már azt is látom előre, hogy olyankor a büszkesége ezerszeresen fog előjönni. De a kapcsolatok erről is szólnak ugye? Az árnyékokról, azokról a dolgokról, amikor nem minden fenékig tejfel...én mégis...csakazért is meg akarom mutatni és be akarom bizonyítani, hogy ezekben is képes leszek vele megláttatni a jót. Rendben, hogy vannak olyan dolgaim amelyek ki fogják nála verni a biztosítékot, de ha szeret, ha valóban úgy van ahogyan mondta akkor el fogja fogadni ő is, ahogyan én is. Az idő csiszolja össze az embereket, és ettől válnak igazán egyedi és egymás számára pótolhatatlan drágakövekké. Mondta nekem egyszer Martin, és mennyire igaza van. Az ő házasságuk volt számomra az etalon, valami amit én is meg akarok találni. Egy dolgot nagyon értékelek most benne: tudom, hogy ez a kis színes mesevilág nem az ő közege, talán ha egyedül sétál erre egyszerűen sarkon fordul és itt hagyja, most mégis teljesen szétcsúszottan és másnaposan bejön velem, én pedig szeretném azt gondolni, hogy ez nem csupán a kávé miatt van, hogy mihamarabb hozzájusson, hanem azért is mert érzi, hogy az ilyen helyeken érzem jól magam. Egyedi, eredeti és igazán színes...nem szeretem a szürke és élre vasalt kifőzdéket, vagy azokat a helyeket, ahol az ember a saját hangját nem hallja mert üvölt a zene, mert mindenki kiabál. Itt sem kicsi a forgalom, de valahogyan nem érzem azt a frusztráló zajt, amit alapvetően szoktam máshol, és nem kedveltem. Kivált az olyan szórakozóhelyeken, ahova Heather járt. Nekem már bőven elég volt belőlük az a pár alkalom, amikor valami csoda folytán rá tudott venni, hogy vele menjek, vagy éppen érte kellett menni az ő autójával – merthogy ugye nekem nem volt – és haza kellett valahogyan cipelni. Mennyiszer de mennyiszer cipeltem a vállamon, a hátamon, és mennyiszer hallgattam, hogy most éppen ki miatt itta magát csacsi részegre. Aztán persze jött otthon a lavór és sós meleg víz kombináció, ami miatt hat generációra visszamenőleg minden szépszülőmet elhordta mindennek, de nem érdekelt. Akik fontosak nekem azokra vigyázok, és azoknak segítek, azokat nem hagyom sem egy buli közepén....sem pedig olyan helyzetben amibe Hayden hozta magát. Mióta beléptünk az ajtón egyre inkább érzem, hogy beszélnünk kell róla, már éreztem akkor amikor a találkozóra eljöttem...és éreztem akkor is, amikor előző éjjel kirakott a házunknál. Ujjaimmal megpiszkálom az asztal közepén álló manó szobor helyes kis piros sipkáját, aztán csak felfelé sandítok és mosolygom rá, de ez a mosoly lassan leolvad, amikor az öccséről kezd el mesélni. Azon gondolkodom, hogy vajon tényleg...tényleg ennyire rossz gyerekkora volt, tényleg ennyire nem tudta mi az, hogy játék, hogy gondtalanság, önfeledtség? Mindig is tudtam, hogy szerencsés vagyok, tudtam, hogy anyáék a lehető legnyugalmasabb gyermekkort biztosították a számomra. Nem kellett holmi versenyekre készülnöm, és a ház körüli munkákban is akkor segítettem amikor csak kedvem volt. Talán pont azért mert nem volt kényszer ezerszeresen is hasznossá akartam magam tenni. Láttam, hogy az anyukám a háztartás körül serénykedik, Martin pedig a nap nagyrészét az asztalos műhelyben tölti, és én nem akartam, hogy ne jusson nekem is szerep, hogy ne legyen helyem a családomban.
- Lehet, hogy az öcséd azért született, hogy az utánad keletkező űrt vele töltsék be? És ha ez így van, akkor valóban a legsanyarúbb dolog, ami vele történhet. Mert nem szeretet, hanem érdek veszi körül. Én is ismerek ilyet...mármint ilyen gyereket, és állíthatom neked, hogy náluk szomorúbbat kevesebbet láttam. Tudod...az a fajta szomorúság, amikor a mosolya mögött is valami kimondatlan keserűséget hordoz.- sóhajtottam egy nagyot aztán átnyúltam az asztal felett és kivettem a kezéből az étlapot, összehajtottam finoman és mellé raktam, majd mindkét kezemet a kezére tettem.
- Próbáltál beszélni velük? Hogy ne tegyék tönkre az öcséd gyerekkorát? Próbáltad elmagyarázni, hogy neked miért volt rossz, és nem akarod, hogy vele is ugyanezt tegyék? Én nem....úgy értem semmi közöm hozzá, de talán ha megpróbálnád elmondani, hogy neked mi volt a rossz, hogy te miképpen élted meg, akkor talán Jake-el nem fogják ugyanazokat a hibákat elkövetni. Vagy ha minden kötél szakad nincs kihez fordulj, hogy segítsen? Hogy neki ne kelljen ugyanezt végigszenvedni? Hogy olyan gyerekkora legyen amit igenis megérdemel. Amit egyébként minden gyerek megérdemel szerintem. A meséknek hatalmas erejük van, annak, hogy mindent a maga idejében él meg az ember pedig még inkább....én sajnálom, hogy neked ezt így kellett átélned, hogy nem volt igazán gyerekkorod, és hidd el....én izé....ha valahogyan most valami tündér lehetnék akinek van ilyen csillogós kis varázspálcája, akkor teremtenék neked ide egy olyan világot.- rándult az ajkam ahogyan valamiféle mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni, de ez most őszinte volt. Tényleg hittem abban, hogy ha lenne hozzá varázserőm megtenném. A pillanatot azonban egy kis időre megtörte a megérkező lányka, hogy felvegye a rendelésünket.
- Én egy melange-ot kérnék, extra adag mézzel, tripla cukorral, és dupla tejszínhabbal, és ha van olyan aranyos virág mintás cukordíszetek akkor szórnál nekem a tetejére? És egy Málnás Mitty-Mötty-öt kérnék még mellé. Köszönöm.- Hayden felé néztem, hogy ő is adja le a rendelését, és ha nem húzta el a kezét, nem engedtem el, továbbra is rajta tartottam a sajátomat. Megtehettem innentől már bármikor és ezt piszok módon élveztem. Hogy kimutathatom a törődésem, a szeretetem és azt, hogy bármi is éri, bármi is történik vele, rám számíthat, még ha a magam sajátos és buta, néha gyerekes módján is teszem, de itt vagyok neki....most már elválaszthatatlanul.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 01, 2015 3:48 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Soha nem foglalkozott mélyebben azzal, hogy  vajon miért született Jake. Egyrészről azért, mert nem volt rá érkezése, annyira lefoglalta mindennapjait a munkája és a betegei sokasága így nem sok lehetősége van arra, hogy mindig az otthoniakkal foglalkozzon. Néha természetesen eszébe jutnak és pár pillanat erejéig eljátszik a gondolattal két betege között, hogy mi lehet éppen otthon, túl a hegyeken, kint a kietlen pusztaságban ahol a farmjuktól nagyjából tíz kilométerre van a legközelebbi ház. Ott, ahol a szárazság az úr, ahol meg kell küzdeni azért, hogy a növények virágozzanak és a termések növekedhessenek, valamint azért, hogy az ő farmjuk legyen a környék legjobbja és elsők legyenek a tabellán ahonnan elviszik a lenyírt gyapjút, ahova hordják a tanítani és idomítani kívánt lovakat. Mindig elkönyvelte magában, hogy jól vannak ott ahol vannak, boldogan éldegélnek abban a közegben ami számukra a legfontosabb és legélhetőbb, ha pedig valami bajuk adódna, valamiben hiányt szenvednek akkor úgy is telefonálnak, hogy menjen segíteni.
Másrészt miért is gondolkozott volna rajta, hisz van egy öccse akit szeret, aki fontos neki, aki fülig érő vigyorral és csillogó szemekkel várja őt haza és aki mindig elé szalad, a nyakába ugrik amikor megpillantja őt a nagy tábla melletti kerítésnél. Miért lettek volna rossz gondolatai őt illetően? Miért keresett volna okokat a születésében, hisz csak egy kissé introvertált, kicsit szótlan és idegenek felé nehezen nyitó, félénk gyerekről van szó, aki két ember szerelméből született... remélte és gondolta ő. De aztán, mint minden rútságra ami a szép történetek mögött rejtőzik, rá kell döbbennie arra, hogy az amit ő hátsó szándéknak gondolt az nem csak mese és hablaty, hanem a véres valóság. Épp úgy, mint a mesékben.
Vegyük példának az Oroszlánkirályt. Gyönyörű mese fontos mondanivalókkal melyek megtanítják a gyerekeket arra, hogy milyen leküzdeni és megemészteni a gyászt és a szomorúságot, azt, hogy milyen fontos a barátság akkor is, ha két - mese esetében három - fél teljesen különbözik egymástól. Megmutatja, hogy milyen gyarló tud lenni az ember még akkor is, ha jelenleg oroszlán és hiéna formájában láthatjuk őket. Ettől függetlenül sokan csak egy valamit szűrnek le belőle, azt ami a legnyilvánvalóbb. A testvérgyilkosságot. És ez az ami az emberek álnokságára leginkább utal, arra, hogy mindent maguknak akarnak, a sikert, az eredményeket és a győzelmet! Nem kell mindig a szépet és a jót keresni az adott történetben és szituációban, hisz ordít róla a hátsószándék. És talán ez az, amit még Haydennek is meg kell tanulnia. Azt, hogy az öccse azért született, hogy őt helyettesítse a versenypályán... azért, hogy pénzt hozzon a házhoz.
 Az, hogy a családja selejtesebb mint gondolta, csak akkor tudatosul benne mikor Zoya a véleményét kezdi ecsetelni. Zöld tekintete a vékony ujjakra siklik melyek az ő kezeit érintik. Egy pillanatra megvonaglik az arca mikor a jobbjához ér, de ez hamar tova is száll, egyszerűen csak tudomásul kell vennie, hogy nem szabad megmozdítania a kezét és akkor minden rendben lesz. De ha már olyan hülye volt, hogy szegény fal segítségével okozott magának fájdalmat akkor viselje a következményeit.
Charlotte harminckét évvel ez előtt, huszonhat évesen szülte meg Karent, rá négy évre érkezett Hayden majd újabb nyolc évet kellett várni arra, hogy Samantha is meglássa a napvilágot. Ekkor már felszólították az orvosok, hogy figyeljen oda és ha egy mód van rá kerülje az újabb terhességet, hisz veszélyeztetheti az életét. Nem csak a sajátját de a babáét is. Aprócska volt, törékeny és beteges, nem volt értelme ismét megfoganni. Mérlegelnie kellett hát, és döntött...  huszonkét évig semmi jel nem volt arra, hogy márpedig ő ismét anyai örömök elé akarna nézni. Fel volt készülve az unokák érkezésére, és az ő elképzelése már szárnyra is kélt, miszerint Hayden a Ryan család egy szem lányát, Melodyt fogja feleségül venni, általa pedig több unokát is "szállítva" a házhoz. Ezzel együtt a két farm is egyesítésre került volna ami talán az évtized legnagyobb bevételét jelentette volna. De aztán a megírt forgatókönyvet széthordta a szél, Haydent messze fújta a családtól, ráadásul a versenyzői karrierjének is befellegzett, tehát nem sok jelentősége volt már annak, hogy ott van a farmon vagy nincs. Így kellett egy "trónörökös", aki akár Samantha is lehetett volna, de a család legnagyobb pechjére, nem ápolt túl jó kapcsolatot se a lovakkal, se a gyorsasággal.  Kellett hát valaki aki átveszi Haydentől a stafétát és a helyébe lép...
... és igen, itt van a kutya elásva! Kellett egy újabb Cole, egy fiú gyermek aki elég könnyen irányítható ahhoz, hogy a szülei utasítása szerint ugráljon majd akkor is, ha már felnő, ha már saját tervei és céljai lesznek. Azt akarták - vagy legalábbis Charlotte azt akarta - hogy legyen egy gyerek a családban akinek a farm a legfontosabb és akit oda tudnak kötni magukhoz. Már korán el akarták ültetni a bogarat a fülében, hogy ő lesz az egyik legnagyobb zsoké, csak folyamatos gyakorlásra van szüksége ahhoz, hogy ez megvalósuljon. És, hogy miért gyanakszik erre Hayden is? Mert normális esetben, ötvenkét évesen az ember nem vállal be még egy gyereket, hanem eléldegél a farmon és várja, hogy mikor jelenik meg az unokája a kapuban. Ötven felett már nagymamának kell lennie az embernek, nem újdonsült anyukának!
Halk sóhaj szakad fel belőle mikor Zoya feltesz egy olyan kérdést, amit minden egyes alkalommal próbál szavakba önteni a családja előtt, mikor a farmon van.
- Tudod az a baj, hogy anyu a nevelőapámmal, Johnnal él együtt... tőle van Karen és Sam, viszont Jake nem az ő fia, hanem az én apámé. Tudom, szép kis család - halványan elmosolyodik, elvégre tényleg szépen összehordta őket a szél. Két férjtől négy gyerek. Egyiktől két lány, másiktól két srác.
- Ez esetbe pedig anyám kijelentette, hogy Johnnak nincs joga ítélkezni a döntése felett, hogy az amit ő tervbe vett Jaket illetően azt végre fogja hajtani mert kell a pénz, kell a hírnév. Egyedül csak az apám szólhat bele, aki nem épp az emberségéről híres. Természetesen. Egy szóval anyám látómezeje beszűkült, csak Jaket és az új lovat lássa maga előtt, azt, hogy majd a fia versenyezni fog és esetlegesen akkora hibát vétenek vele, mint annak idején velem is. Johnnal pedig hiába beszélek, ő tisztában van azzal, hogy nem fogja meghatni bármennyire is próbálkozik. Tehát azt is lehet mondani, hogy veszett fejsze nyele. Már csak azt csodálom, hogy még mindig együtt van vele és nem hagyta ott - vonja meg szomorúan a vállát, miközben ép kezének hüvelykujjával elkezdi cirógatni Zoya kézfejét.
- Az utóbbi időkben nagyon sokat gondolkozok ezen és már többször is eljutottam arra a szintre, hogy elhozom onnan őt is. A nagybátyám Jonathan amióta elkerült onnan teljesen kivirágzott, főorvos lett a St. Vincente-ben. Úgy is lehet mondani, hogy akkor kezdett igazán élni, mikor eljött a farmról. Karen is fiatal volt mikor elköltözött, mert nem tudott együtt élni anyánkkal, férjhez ment, született egy kislányuk s noha túlélt egy tragédiát egy éve, mégis... él és van, létezik és nincs szüksége anyuékra. Nem is keresik egymást azóta se ami azért szomorú, és mérges is vagyok rájuk emiatt. Mikor egy éve megemlítettem Samanthának, hogy a saját céljainak kedvezzen, ne azt csinálja amit mondanak neki, hanem vigye véghez a terveit, megfogadta a tanácsomat és tessék, itt jár egyetemre, medika. Tehát nem lehet azt mondani, hogy mi Cole-ok száz százalékosan a farmra születtünk. Lehet, hogy nekem egy részem mindig is a farmhoz fog kötni de főként a lovakhoz, viszont ha csak arra gondolok, hogy esetleg Jake élete is könnyebb lenne itt a nagyvárosban, akkor úgy érzem, hogy felesleges tovább várni. Eltudnám intézni a taníttatását, iskolába járna, lennének barátai. Már csak a tudat, hogy gyerekek között lenne akkora boldogsággal tölt el, hogy azt nem tudom szavakba önteni - egy pillanatra jól láthatóvá válik arcának rezdülésein, ahogy a szomorú témát követően visszaköltözik belé az élet és újult erővel, lelkesedve beszél arról, hogy mit szeretne, mit kíván az öccsének.
- Azt szeretném, ha lennének játékai, ha saját gondolatai lehetnének és dönthetne afelől, hogy mit szeretne még, ha csak olyan apróságokról is van szó, hogy tv-t nézzen vagy épp... valamelyik új számítógépes játékon játsszon. Mert az lenne ebben a lényeg, hogy játszik, nem? Hogy van gyerekkora! Látni akarom végre önfeledten mosolyogni... de jelen pillanatban mikor otthon vagyok csak azt látom, hogy besavanyodva ücsörög a szobájának nevezett sufniban, ahol barnák a falak és a padló is, nincs benne más csak egy ágy és egy szekrény, az ágy előtt pedig egy hatalmas doboz, benne egyetlen mesekönyvvel amit már vagy ezerszer elolvasott. Azt akarom, hogy lásson színeket, lásson játékautókat, essen ki a hintából, verjék el más gyerekek! Tanuljon és fejlődjön! Ezt viszont nem fogja tudni ott kivitelezni ahol nincs más csak a fák rejtekében egy-egy, még az én barkácsolásaim által megmaradt nyomok. Valami, ami hajdan fán épült házikó volt de ma már csak néhány rozoga, elkorhadt deszka... ehhez viszont csak annyi kéne, hogy mindent eltudjak intézni de főként azt, hogy találjak egy másik lakást, mert öten azért túl sokan lennénk már abban a házban, ráadásul esély sincs arra, hogy egy gyereknek is megfeleljen. Szerinted önzőség lenne részemről, ha elhoznám magammal? Ha beszélhetnék legalább egy családsegítő csoporttal vagy a gyám hatósággal? Félek azt mondanák, hogy túl sokat dolgozok, nem tudnék megfelelő körülményeket teremteni neki. De még mindig jobb nem? Ha reggeltől délutánig suliban van és napköziben, én pedig elviszem és érte megyek utána együtt vagyunk. Ha kell még a műszakokat is áttudnám rendezni, hogy neki jobb legyen - fél, hogy tényleg önzőség az ami szól belőle, hogy annak idején neki nem volt meg a tökéletes, gyerekeknek megfelelő környezete. Nem volt sok mesekönyve, nem voltak játékai és lehet, hogy beérte a lovakkal mert azok tették boldoggá időnként pedig a kutyakölykök akik születtek a farmon, mégis... a huszonegyedik században ne úgy nőjön fel egy gyerek, hogy fingja nincs arról, hogy működik egy kisautó amit a boltban lehet kapni. Boldognak szeretné látni az öccsét és ha ehhez az kell, hogy drasztikus lépéseket tegyen, akkor megfogja tenni.
Viszont itt lép életbe az is, hogy magára is gondolnia kell. Arra, hogy sokat dolgozik, hisz az az álma. Arra, hogy döntenie kell lassan afelől, hogy a sebészetet vagy a traumát választja és arra is oda kell figyelnie, hogy egy kis galambocska berepült az életébe akivel egyre szorosabb és szorosabb kapcsolatot akar teremteni. Ennek pedig lehet, hogy nem tenne jót az, hogy Jake nála lakik. Fogalma sincs, mi lenne a helyes lépés, milyenszabályokat kellene követnie, hisz egyik pillanatban még teljesen biztos magában, a következőben pedig hitevesztett megtört léleknek tűnik aki nem tud tökéletesen mérlegelni és nem tudja eldönteni, hogy mi lenne a helyes. Épp ezért örülne annak, ha végre tudna beszélni valakivel aki tanácsokkal látja el és segít is neki.
Tekintetét az asztalhoz lépő fiatal lányra emeli aki halvány rózsaszín papírtömbbel és egy rémesen szőrös tollal veti meg mellettük a lábát, hogy aztán Haydennel együtt végigvigyorogja azt a pár másodpercet, amíg Zoya végigmondja, hogy mit szeretne. Ennyi cukrot, atya ég!
- És te? - fordul a rezidens felé miután felfirkantja a lány kívánságát a papír cetlik valamelyikére.
- Csak egy espresso kávét kérnék cukor és tejszín nélkül.
- Csaaak? - nyújtja el a kérdést és már-már meghökken azon, hogy Hayden jelen pillanatban semmi mást nem igényel a tömény koffein kivételével.
- Csaaaak - épp olyan szórakozott hangnemben, vidám tekintettel válaszol, mint amilyen meglepett az imént a lányka volt. Az aprócska látszólag beletörődik abba, hogy a vendégük nem fog mást kérni, így csak megvonja a vállát és elszökdécsel, Hayden pedig ismét Zoya felé fordul kezével még mindig a lányét tartva és cirógatva.
- Itt mindenki ilyen kis virgonc? - hajol közelebb suttogva a kérdést hisz fél attól, hogy itt talán még a falnak is füle van. Furcsa neki a közeg, azt persze nem mondja, hogy nem tudná megszokni, de mégis vannak némi aggodalmai afelől, hogy befog sokallni.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 02, 2015 11:59 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Mióta az eszemet tudtam gyakorta felvetődött bennem a kérdés: miért nem született testvérem? Sokáig fel sem fogtam a dolgot, valahogyan természetesnek vettem, hogy ott vagyok én anyának és Martinnak, törődnek velem, szeretnek és mindez egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt. Aztán ahogyan haladtak előre az évek, ahogyan múlt az idő és én egyre inkább figyelni kezdtem a világra, a gondolat szöget ütött a fejemben. Néhány alkalommal megpróbáltam rákérdezni, igyekeztem megtudakolni vajon mi lehet az oka, de minden ilyen esetnél anya és Martin is terelni kezdték a dolgot, igyekeztek a figyelmemet másfelé fordítani. Anya elmondta, hogy nagyon szeret engem én vagyok a legféltettebb kincse, valaki aki apához köti, akire nagyon büszke. Martin elmondta, hogy bár nem vagyok az édes lánya mégis nagyon szeret engem, és azt szeretné, ha maradéktalanul boldog lennék és megtalálnám a helyem az életben. Elfogadtam ezeket a válaszokat, de ettől a kérdés még ott motoszkált bennem megválaszolatlanul, ahogyan az maradt a mai napig is. Néha még rákérdezek, és olyankor látom a papám szemében átsuhanó szomorúságot, azt a fajta árnyékot, ami arról mesél nekem, hogy talán szeretné elmondani, talán megosztaná velem, de fogalma sincs hogyan kezdjen hozzá. Ilyenkor már nem faggatózom, ilyenkor egyszerűen odahajolok, átölelem és azt mondom, hogy nem kell róla beszélni, ha nem akar. Nem szeretném ha fájna neki, nem szeretném egyáltalán, hogy bármi fájjon, mert a legfontosabb férfi lett az életemben, és ezen még az a tény sem változtat, hogy időközben, ha lehet ezt mondani, üstökösként robbant be ebbe a kicsi világomba Hayden. Néha elmerengek rajta, hogy mi lett volna ha másképpen alakul, ha mégsem maradok egyedüli gyermek, ha néha van kivel megosztanom dolgokat. Egy időben, talán kisiskolásként eljátszottam a gondolattal, hogy létezik valaki, akivel osztoznom kell anyáék figyelmén, aki fontos a számomra, akiért felelősséggel tartozom, mert mégiscsak én vagyok az idősebb...a nagytestvér. Volt egy ládikám, egy apró tengerkékre festett faláda, amit Martin készített nekem, piciny, kislánykézre álló lakattal. Ez volt az én titkos kincsestáram, amiben akkor már évek óta nem volt semmi, üresen ásítozott a polcon. Ám egyszer, egy napon gyűlni kezdtek bele dolgok. Szépen, simára formált kavicsok, különös, apró kagylók, szárított levelek, rajzok, amelyek egy hosszú barna hajú apróságot ábrázoltak anya kezében, és felette az én éppen csak megtanult kissé még csálé betűimmel odakaparva, hogy: „Sissy”. Ő volt az én képzeletbeli kishúgom, valaki, akinek legalább gondolatban neki adhattam a szeretetemet. Martin úgy vélte akkoriban, hogy mindez természetes velejárója az olyan embereknek akikben helyenként túlcsordul a szeretet. Nem tudtam levezetni, nem tudtam kinek átadni mindazt, amit egy annyira vágyott testvérnek lettem volna képes adni, így aztán kitaláltam magamnak egyet. Nem gondolta egyikük sem, hogy ez gondot jelentene, nem hitték, hogy esetleg fejben valami probléma lenne velem. Ha kaptam egy zacskó cukorkát, a fele minden alakalommal a kék dobozban landolt, ahogyan minden ünnepen valami apró kis kézzel készített ajándék is bele került. Hosszú évek teltek el úgy, hogy a tárgyak, az emlékek ott gyülekeztek a kis kincsestárban, hogy majd egyszer legyen valaki akinek átadom, akinek elmondhatom, hogy már nagyon régóta vártam az érkezését. De ez az alkalom soha nem jött el, így aztán egy idő után lezártam a kék dobozt és valahova a szobám gardrób szekrényének a mélyére süllyesztettem, soha többé nem vettem elő. Sissy gondolatát nem űzte ki az idő, de inkább már csak a lelkemben élt tovább semmint sok éven át pakolgatott tárgyakban. Valahol talán ezekbe öltem a reményt, amíg készítettem, amíg gyűjtögettem, remélve, hogy egyszer majd lesz kinek odaadnom. Nem lett. Mégsem hiszem, hogy ezen bánkódnom kellene, mert sokáig megtartotta bennem a hitet, volt ahol kiélhettem a szeretetet és megtanultam általa mi az, hogy osztozni valamin. Azokon a dolgokon amit neki tettem félre. Már nagyon régen nem is gondoltam erre az egészre, már nagyon régen nem beszéltem a meg nem született testvéremről anyáékkal, és már nagyon régen nem jutott eszembe a tengerkék ládika a szekrényem mélyén odahaza. Sissy ládikája.Talán ha legközelebb otthon járok elő kellene vennem és fel kellene nyitnom, megnézni ezeket a holmikat, azokat az apróságokat amiket egykor fontosnak véltem, amelyekben egykor elrejtettem Sissy gondolatát. Mindez talán azért jut eszembe....de nem is talán, hanem biztosan mert Hayden testvéréről beszélgetünk, noha valami egészen másról akartam, mégis úgy tűnik egy olyan témát sikerült érinteni amitől kicsit megnyílik. Ami valahogyan mégis most fontosabbnak tűnik, mint a múlt éjjel, mint az egymás iránti érzéseink...valami ami azt hiszem kulcsfontosságú az ő életében. És ha ez így van akkor engem érdekel....érdekel, mert ez is hozzá tartozik, ez is Hayden része. Az ahonnan jött, a családja, az ő helyzete az egészben. Érzem rajta a bizonytalanságot, érzem valahol talán, hogy most olyan dolgot fog velem megosztani amit kevés emberrel, valamit amire talán nem büszke, de hozzá tartozik. Óvatosan fogom meg a kezét, nem akarok neki fájdalmat okozni, de látom, hogy a legapróbb érintésem nyomán is keletkezik egy múló, keserű rezdülés az arcán. Végül aztán ha nehezen is, egy sóhajt követően beszélni kezd. Hosszan, ahogyan ritkán szokott, bár az utóbbi időben mintha ez is változni látszana. Mióta megismertem lényegre törő volt, nem voltak felesleges és hosszan elnyújtott mondatai, vagy éppen túlmagyarázásai. Bár ezek is előfordultak, és most egy picit mosolyogva kell bevallanom magamnak, hogy ezt többnyire egy-egy közös és helyenként elég félreérthetőbb szituáció okozta. Vagy éppen az, hogy apró érintés, sietős mozdulatból adódó összeütközés keltett bennem zavart, akárcsak benne. Jobban belegondolva már korábban elkezdődött nálam ez az egész, de valahogyan nem tudtam rajta túllendülni. Akkor....belegondolva néha jó lett volna Jimmynél a kakaó mellett róla kérdezni semmint a korábbi esetek kapcsán a véleményét, a tanácsát, vagy éppen a hiányos ismereteim pótlását. Most jutott el a tudatomig, ahogyan lassan felfedi előttem a családi kapcsolatait, hogy alig tudok róla valamit. Pontosabban arról ki is ő valójában, hogy miért olyan amilyen, hogy miért érzi magát időnként elveszettnek ennyi év után is a nagyvárosban. Talán pont azért amiért én is ezt érzem: nem tartozunk valójában ide. De akkor hova? Azt hiszem nekünk máshol lenne a helyünk. Talán egy pici városban ahol igazán szívvel és lélekkel lehet gyógyítani az embereket. Ahol nem rohannak, nem sietnek a mindennapok taposó malmában, hanem van idő megállni és odafigyelni a másikra. Ettől a nyüzsgő közegtől is ingerült néha, mintha máshol akarna lenni....nem itt. Amikor megtudtam, hogy egykor zsoké volt, méghozzá a legjobbak között, már tudtam miért érzem őt itt annyira idegennek. Pontosan azért amiért magamat is. Neki kint lenne a helye, a végtelen felé vágtatva, ahol az ég a földdel összeér, ahol a napkorong pajkosan kacsint le a hullámzó búzamezőkre, ahol a fák között bólogató árnyék ölelkezik össze a feltámadó könnyed fuvallattal. Hayden a szabadság gyermeke, még akkor is ha talán azt hiszi magáról orvosnak született. Tökéletes orvos lesz, ebben biztos vagyok, de abban is, hogy mindezt nem itt kellene megvalósítania. Van a világában helyem? Minél tovább hallgatom őt, annál inkább úgy érzem, hogy van. Az arcomon fellelhető megannyi apró kis barázda jelzi és fejezi ki az érzéseimet a szavai hallatán. Tekintetem nagyon sokszor vezetem a kézfejemet cirógató ujjakra, hogy aztán megint rá nézhessek és hallgassam amiről mesél nekem. Mintha titkokat osztana meg velem, érzésekbe csomagolt emlékeket, gondolatokat arról milyennek látja ő a családját és ki az akit jelen pillanatban a legfontosabbnak vél benne. Ez pedig nem más mint az öccse, Jake. Bár azt mondja, hogy nem gondolja, hogy a farmra születtek volna, jól tudom, hogy az ember soha nem hazudtolhatja meg honnan jött. Bárhova is kerül bármerre is sodorja az élet, amikor hazatér van a helynek valami különös kisugárzása, valami más...az illatok amelyek születésétől elkísérik, a világ, amely körbeveszi ott, mint egy láthatatlan és védelmező buborék, amiben elbújhat. Az otthon az a hely ami iránt mindig vegyes érzelmeket táplálunk. Vannak időszakok amikor el akarunk onnan menni....nekem is voltak ilyen viharaim, talán nem is gondolná senki. Aztán van egy időszak, amikor jó minden úgy ahogyan van és azt kívánjuk soha ne érjen véget....aztán megint elvágyódunk, bele a világba. És minél több helyen járunk, minél távolabb vagyunk, annál szívszorítóbb a visszavágyódás. Van az a mondás, hogy ott vagy otthon a világban ahol visszavárnak. Én még kiegészíteném ezt azzal, hogy ott vagy otthon a világban ahol az illatok, a fények és az érzések tökéletes harmóniába kerülnek. Ahova születtél, legyen bármily mostoha, soha egyetlen pontja sem lesz képes pótolni a világnak. Hayden talán még nem érzi ezt, vagy érzi, csak nem tud neki nevet adni, nem tudja felfogni, hogy amikor az öccséről beszél, az otthonról beszél, mert ő jelenti számára ezt. Amikor arról beszél, hogy meg akarja menteni, ezt akarja megmenteni. Nagyon finoman emelem meg én is a hüvelykujjam, és szinte kerülgetve az övét kezdem finoman cirógatni a kézfejét. De csak a balt, a jobbját nem merem mozgatni, az még fájhat neki, legalábbis a korábbi rezdülésből ítélve bizonyosan. A komolyságot ellensúlyozandó kezdem időnként nagyon bután mozgatni az orromat, és a homlokomat ráncolgatni, ebből szokott látszani, hogy picit ideges vagyok talán, vagy nehezen találom a szavakat. Én a nagy dumaláda, akinek többnyire be sem áll a lepénylesője és mindenféle sületlenséget képes összehordani.
- Tény, hogy kicsit komplikált a családi helyzeted. Úgy értem picit olyan filmbe illő...tudod...Farm ahol élünk.- idézem kicsit teátrális hangsúllyal a réges-régi sorozat címét, de ez inkább csak arra jó, hogy az egész beszélgetés komor élét valamennyire elüssem. Nem akarom őt szomorúnak és keserűnek látni. Soha senkit nem akarok...mindenkit fel akarok vidítani, éppen őt hagynám így? Persze nem nagy nevetségélésre gondolok, csak annyira, hogy ne legyen olyan...annyira gyönyörű zöld szemei vannak, és most mit látok benne? Csak töménytelen mennyiségű nehézséget, lemondást, fájdalmat már magától attól, hogy ezeket felidézte magában. És ahogyan Jake-ről beszél, kicsit olyan érzésem van mintha önmagáról beszélne...mintha azt gondolná, hogy az öccsének nincs jó élete, csak a szomorúság jut neki, csak a boldogtalanság.
- Figyelj....lehet, hogy ez a te meglátásod, de ahogyan az apukám tanította nekem, minden deszkának több oldala van. És mindegyik másmilyen. Attól függően, hogy milyen a fa erezete és mintázata. És tudod ott vannak a hibák benne, a görcsök, amitől egy fa megmunkálhatósága nehezebbé válik. Másképp kell hozzáérni, másképp kell formálni, mert akkor megtörik, megreped és nem lesz többé olyan amilyennek lennie kell. Nincs két egyforma faanyag, ahogyan nincs két egyforma ember sem. Még akkor sem ha elsőre annak tűnik. Te talán azt gondolod, hogy az öcsédnek rossz, hogy ő el van zárva a világtól, hogy a technikai vívmányok nem jutnak el hozzá, hogy ha majd kikerül az életbe, akkor nem fog tudni semmit ezekről a dolgokról. De mondd csak, ez a te véleményed vagy az övé? Megkérdezted tőle valaha, hogy ő mennyire érzi magát jól a ló nyergében? Megkérdezted tőle, hogy az a mesekönyv mennyi örömet okoz neki, amikor ugyanazt a történetet ezredszer is végigolvassa és tovább gondolja, a saját fantáziája által jutva el ezerféle befejezéshez? Honnan tudod, hogy az általad egykor kedvelt helyek és játékok mennyire nőttek az ő szívéhez? Egy annyi idős gyerek mint Jake már nagyon is tisztában van vele mi a jó neki, legfeljebb még nem tudja a felnőttek számára érthetően megfogalmazni, vagy egyszerűen fél elmondani, mert úgy érezné, hogy egy kis titkát árulná el, ami eddig csak az övé volt. Néha az ember azt hiszi, hogy tudja mi a jó a másiknak, de ilyenkor csak a saját dolgait vetíti ki rá. A mamád azt amit meg akart veled kapcsolatosan valósítani, de amik kudarcot vallottak a baleseteddel, és azzal, hogy eljöttél a farmról. Te pedig azokat a dolgokat látod meg, amik neked ki maradtak, amikor TE gondolod, hogy jó lett volna és nem Ő gondolja ezt. Van valaki aki megkérdezi Jake-t, hogy neki mi lenne a jó? Talán szeretne a kettő között lavírozni. Ő talán szeret ott lenni, csak szeretne gyermek is lenni. Itt a nagyvárosban lehet megtalálná a helyét, de lehet, hogy nem. És ha nem akkor mi lesz? Fogod és visszaviszed mint egy gépet ami még talán garanciás, de ott valaki még megjavíthatja? Hayden...én nem...nem az én dolgom ebbe beleszólni, én csak...csak próbálom nem a ti szemetekkel nézni a dolgokat, hanem az övével. Vannak dolgok amelyeket ráerőltetnek az emberre, ő mégsem ennek érzi, bár talán vannak saját elképzelései. Talán pont ezért olyan szomorú, mert nem csinálhatja a maga módján....de ez nem jelenti, hogy a tiéd helyes lenne. – próbálom neki elmagyarázni, hogy ő a saját oldaláról látja a dolgokat és kicsit úgy érzem az édesanyja iránti keserű és fájdalmas csalódottság mondatja ezeket a szavakat.
- Tudod mit érzek abból amit mondasz? Hogy akármilyen az anyukád, akármennyire csalódtál benne....de ettől ő még a mamád marad, ahogyan Jake-nek is. És nem veheted el a lehetőségét annak, hogy egyszer talán belátja, talán felnyílik a szeme azt illetően, hogy rosszul csinálja....ne elvedd tőle a lehetőségét ennek, hanem segíts neki meglátni. Tudod lehet egy anya akármennyire rossz, lehet akármennyire hibás dolgokat illetően....mindig anya marad.- halkultam el végül, és ebben a percben bármit megadtam volna, hogy tudjam hogyan segíthetnék rendezni a viszonyát az édesanyjával. Talán az összes dolog közül amit elmondott nekem ez érintett a legnehezebben. Talán pont azért mert tudtam milyen érzés mindennél jobban szeretni az anyukánkat. Még folytatódott volna a beszélgetés, ha nem érkezik meg az asztalunkhoz a helyes kis felszolgáló és veszi fel a rendelést. Picit kuncogtam magamban, ahogyan elképedt Hayden rendelése kapcsán, majd kapta az ugyanolyan hangsúlyos választ én meg csak a szemeimet forgattam és a vállaimat vonogattam, hát istenkém, van ilyen.
- Ühhüm. Mindenki. De cserébe olyan finom kávét fog neked összerittyenteni, hogy még holnap is nyammogsz majd a nyelveddel, mert érezni fogod a szádban az ízét.  Sőt, szerintem az esti műszakot fél kézzel is lenyomod majd. Majd én igyekszem pótolni a kiesett végtagot, és kézzel-lábbal teperni helyetted is. Csak már kicsit unom, hogy mindig elrángatnak mellőled.- fintorodtam el, bár tudtam, hogy ez a szabály, gyakornokként még olyan munkára is bevethetnek, mint a mosoda, vagy az alagsori iratrendezés, ami megalázó, de hát ez van. Cserébe viszont, ha szerencsém van egy-egy komolyabb esetet el tudok csípni.
- Egyébként ha nem....ha nem tetszik a hely akkor legközelebb nem jövünk ide. Illetve én igen, mert nagyon szeretem, és a tulajdonosnő igazán kedves, a kislánya meg...ótejóég bámulatos fantáziával van megáldva. Csípőből olyan mesét kerekít neked arról amiről csak szeretnéd, hogy csak pislogsz nagyokat.- mosolyodtam el, majd finoman érintettem meg a jobb kézfejét, felsandítva rá.
- Nagyon fáj még? Hayden én....szóval tudod csak azt akarom mondani, hogy....szóval legyen szó az életedről vagy bármiről. Ha beszélni akarsz róla én itt leszek, és nem lesz szükség ilyenre soha többé....csak...csak beszéljünk róla jó? Ha már nagyon sok akkor beszéljünk....- ajánlottam fel, mert nem akarok többé ilyet, nem akarom ilyennek látni...azt akarom, hogy ki tudja adni magából a feszültséget. De ne a falon, hanem szavak által. Nekem. Erről is szól egy kapcsolat nem?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 03, 2015 12:32 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Van amit Hayden soha nem felejt el és újra-újra rá kell döbbennie arra, hogy milyen szerencsés amiért vannak olyan emberek az életében akik mindig ott vannak neki és a szavaikból, jelenlétükből meríthet erőt még a legnehezebb napjain is. Ilyen többek között a nevelőapja John és annak kellemes természete, apai jósága, odaadása. Nagyra értékeli azt, hogy mindig tenni akar nem csak a saját, de fogadott gyerekei jóllétéért is akik ugyan olyan fontosak számára. Nem azt tartja elsődlegesnek amit a család legtöbb tagja, miszerint a családi kasszának színültig kell lennie pénzzel, egy dollár se hiányozhat belőle. Nem lehetnek fölösleges kiadások, mindig annyi legyen a bevétel mint előző hónapban, ha nem több... Számára az az első, hogy mindenkinek meglegyen mindene, de legfőképpen lelkük, szívük legyen a helyén és még csak véletlenül se kételkedjenek magukban vagy abban amit csinálnak. Legyenek elhivatottak a munkájuk és vágyaik terén, ne adják fel idő előtt, mindig tartsanak ki!
Nem véletlen, hogy újra és újra feleleveníti a férfi szavait, akárhányszor elbizonytalanodik, elveszíti a hitét magában vagy az emberekben esetleg a jövőjét illetően. Kell, hogy legyen egy biztos pontja amibe kapaszkodhat és ez sokszor nem más, mint a biztató de határozott és véresen komoly szavak melyeket a balesetét követően mondott neki a férfi. Meglehet, hogy akkor legszívesebben elküldte volna melegebb éghajlatra hisz a háta közepére se kívánta, de ma már tudja, hogy igaza volt és nem sok nála bölcsebb embert ismer a Földön, akihez szívesen fordulna és akitől eltűri a "kioktató" hangnemet.
-...drága fiam. Hayden, hallasz? Figyelj ide, kérlek! A szemembe, látod?! Itt vagyok! Így... így így nagyon jó, na szóval - igazgatta úgy a fogadott fia fejét, hogy ezúton is John kékes-szürke íriszeit figyelje, ne az ölébe hullott kezeit, melyek a nadrágjának kötőfékével szórakoztak lassan egy órája.
- Tudom apád a kelleténél is szigorúbb volt veled, épp ezért is szeretnék beszélni veled. Ne fordulj el jó? - már csak a szóhasználat miatt se tette, hisz a "szeretnék" az nála épp olyan varázsszó, mint amilyen elítélendő a követelőzés.
- Az a változás ami köré most építened kell, azt csak magadért tedd érted?! Ne az anyád, apád vagy én miattam mert most nem számít az, hogy akarjuk vagy nem akarjuk, egyedül csak az a fontos, hogy neked jó legyen, hogy tudd, van értelme az erőfeszítéseidnek. Éld azt az életet amit te magadnak szánsz, mert azt akarjuk mindannyian, hogy boldog legyél és vidd valamire a későbbiekben. Még akkor is, ha ezek kimondatlan szavak maradnak. Ne akarj a családod árnyékában élni, ne akarj egy farmon élő tanyasi gyerek lenni, ne nekünk akarj megfelelni hanem első sorban magadnak. Egy fiatal srác vagy aki előtt fényes jövő állt volna a zsokék világában, de elvették tőle! Ebből a balszerencséből pedig építkezned kell nem pedig engedni, hogy homokvár legyen amit lerombol a tenger vagy elfúj szemcsénként a szél. Törekedj arra, hogy jó irányba indulj el a változás útján és ha kételkedsz magadban, akkor kapaszkodj meg a saját érveidben és azokban akik melletted állnak! Tanuld már meg végre fiam, hogy te vagy a saját sorsod kovácsa és csak rajtad múlik, hogy mihez kezdesz a lehetőségeiddel. De tudod mit látok most?... - csúsztatta ujjait a fogadott fia álla alá, hogy azzal ösztönözze arra, hogy ismét rajta pihentesse a szemeit, hogy csak rá figyeljen. Látni akarta az igyekezetét, azt a fajta próbálkozást amit mindig tanúsított. Hisz így ismerte meg évekkel ez előtt. Ezt a srácot akarta viszont látni nem pedig azt aki összetörten, fulladozva az önsajnálatban csak ücsörög a háza falai között - itt ülsz előttem, mint egy rakás szerencsétlenség. Csak árnyéka vagy régi önmagadnak, fehér vagy mint a fal, karikásak a szemeid, gyanítom, hogy minimum öt kiló megint "leesett" rólad mert nem eszel. Eltűnt a mindenki életét bearanyozó mosolyod! Hova lett az az életvidám, mindig pörgő gyerek aki egész nap kint csutakolta a lovakat vagy épp gyakorolt velük? Hova lett a fiam? - ez volt az a kérdés, mikor tényleg megmozdult benne valami, és míg egészen addig csak bámult ki a fejéből, végre megtelt a tekintete élettel.
- Elhiszem, hogy nem tudsz mit kezdeni az adott helyzeteddel mert nem ehhez szoktál, pedig nem is tudod, hogy mennyi, atya ég, mennyi de mennyi lehetőség áll még előtted Hayden! És mind ezt úgy, hogy igen, gipszben van a lábad, a térded romokban és ahogy nézem a hited is... de hidd el nekem, hogy ez valaminek a kezdete!

Csengenek a fülében még ma is John szigorú mégis óvó szavai a maga kellemes fátyolosságában. Mindig olyan volt a hangja, mintha meglenne fázva és egyfajta reszelősség marná a torkát, mint egy hurut amit nem tud felköhögni. Ennek ellenére megnyugtatta és a szívének kedves, mióta csak az eszét tudja. Ez volt az a hang, akinek tulajdonosa minden éjjel mesét mondott neki, és ha zaklatott volt vagy félt a vihartól, simogatta a haját, homlokát... apja helyett is apja volt és bár először nem akarta, hogy a helyébe lépjen, később rájött, hogy nem kell a helyébe lépnie mert ő az akit tényleg apjaként szeret és tisztel.
Aznap viszont semmit nem tudott kiszedni belőle bármennyire is próbálkozott, ő csak ücsörgött a fotelban és nézett ki a fejéből láthatóan több élettel és lelkesedéssel, mint előtte. Megértette John szavait de reagálásra még így is képtelen volt, olyannyira mély nyomot hagyott benne az amit az apja mondott.
"- Ha határozottabban álltál volna ki az igazad mellett, most nem történt volna ez! Mi lesz ezután, Hayden?! Mi lesz belőled?! Hogy fogsz így bármit is csinálni, hogy fogsz dolgozni? A munka nem "csinálja meg magát"... a tető nem fog befoltozódni és a birkák se nyírják le egymásnak a gyapjukat...".
Mintha legalábbis ezt mind neki kellett volna megcsinálnia. A beszélgetést követően leginkább egy szobanövényre emlékeztette Johnt akinek fogalma se volt arról, hogy mit csináljon vele. Talán úgy is kellett volna kezelnie, mint ahogy egy szobanövényt szokás... meglocsolni. Egy jó nagy pohár hideg vizet kellett volna a nyakába borítani, hogy végre észhez térjen. Nem tudta, hogy mit tehetne még azért, hogy végre magára találjon és ne csak üljön egész nap kis híján belefulladva a depressziójába. Aztán rájött, hogy ez nem rajta, és nem is a srác testvérein, hanem Haydenen és csakis az ő lelki, fizikai erején fog múlni. Ezen túl pedig az agyára is szüksége lesz, ha tényleg meg akarja érteni azt amit nap, mint nap papolnak neki. A többiek már csak grátiszként lesznek jelen az életében, ők egyengethetik az útját, de semmit nem oldhatnak meg helyette.
A mai nappal viszont eljut a tudatáig az, amit akkor csak a magáénak akart tudni... a saját gondjainak tanácsaként fogta fel nevelőapja szavait, most viszont azzal, hogy Zoya is hasonló szavakkal él tudja, hogy változtatnia kell. Megint. Egy pillanatra meglepi az a végtelen mennyiségű, őszinte bölcsesség amit a lánytól hall s akaratlanul is elmosolyodik, elvégre imádja ezt az oldalát is. Minden alkalommal rá kell döbbennie arra, hogy bármelyik "énje" is jelentkezik elsőként az adott pillanatban, ő azzal együtt imádja. Elbűvöli és teljesem magával ragadja a kislányossága. Imádja a szeleburdiságát, viszont meghatja és elgondolkodtatja a komolysága, bölcsessége. Legszívesebben magához ölelné, de mivel túl ingatag lábakon áll ahhoz, hogy felpattanjon, csak közelebb hajol, hogy apró kezét felhúzhassa az arcához. Óvatos puszit nyom a tenyerébe és nem is húzódik vissza, hisz élvezni akarja kezének melegét az arcán.
Lehunyt szemmel vár pár pillanatot és ez idő alatt kénytelen rádöbbenni arra, hogy ebből a szempontból még nem is próbálta megvizsgálni, értelmezni az esetet. Neki is épp úgy kellene tennie, mint egykor azt a nevelő apja tette vele, mind ahányszor nehézségei adódtak az életével kapcsolatban... félre hívta beszélgetni, kérdezett és válaszokat várt, valamint újabb kérdéseket Hayden részéről amit neki kellett megmagyarázni.
Talán neki is ilyen módon kellene kézen fognia az öccsét és leülni vele, mint egy kis felnőttel és megkérni, hogy meséljen neki. Meséljen arról, hogy hogy érzi magát a farmon, mit szeretne, mire vágyik és mi az amit rosszul csinál ő, az anyja vagy bárki más. Biztos benne, hogy bőven lenne a gyerkőcnek mondanivalója, csak adni kell neki egy esélyt, hogy megnyíljon és az ő szemszögéből láthassa a helyzetét ne a sajátjából. Talán ebben az esetben előbújna belőle az a kisfiú, aki ő is volt huszonkét évvel ez előtt és aki könnyebben szót értett volna a testvérével.
És igen! Most az egyszer tényleg lehetne a testvére, nem pedig egy nálánál jóval idősebb ember, aki talán az apja is lehetne és az is próbált lenni... egy barátja akar lenni, egy olyan személy aki mindenek előtt meghallgatja őt, hisz neki is lehetnek panaszai, gondjai melyeket ki kell beszélnie magából és ugyebár sokszor a szüleinkkel tudunk a legnehezebben beszélni a gondjainkról.
Lehet, hogy Jake félénk, csendes és magának való, ettől függetlenül tud beszélni és ha nem tetszik neki valami, akkor elmondja a saját meglátását csak lehetőséget kell rá teremteni, hisz magától nem fog odamenni senkihez, hogy mesedélutánt tartson.  Annyi mindent megszeretne tőle kérdezni. Vajon szereti a lovaglást? Szereti ezeket az állatokat vagy fél tőlük? Erre vágyik?... egyáltalán akar ő magának barátokat? Olyan gyerekeket akikkel osztozkodnia kell? Iskolába akar járni, vagy tökéletes neki a magántanár akit évi szinten fizetnek a szülők és heti három alkalommal látogatja? Mindkét részről megannyi kérdés halmozódik fel benne pillanatok alatt, hogy már csak ennek gondolata is összezavarja a rezidenst, mert végképp csődöt mondott a józan esze.
- Félek, hogy a saját gyerekkoromat próbálom Jake életébe beleépíteni, mármint... úgy értem, hogy azt amit én nem kaptam meg annak idején pedig talán igényeltem volna, azt most az ő életéből is hiányolom hisz látom, hogy itt a nagyvárosban milyen egy gyerek élete. De tudod Zoya, fáj azt látni, mikor leszállok a gépről és hazamegyek, segítek neki a tanulásban és a lovak területén is, tanítom őt ugrani, ő mégis olyan mintha ellenszegülne. Először azt hittem, hogy velem van a baj mert nem lát minden nap ezért elidegenedett tőlem. De John azt mondta, hogy mindenkivel így viselkedik ha lovakról van szó, egyszerűen megváltozott és ha a lovak között van, teljesen kifordul magából. Nem olyan, mint egy évvel ez előtt, már nem a gyermeki szórakozottság és a tenni akarás az ami szerepet kap az életében. Nem úgy viszonyul a lovakhoz mint eddig, inkább eltávolodik tőlük, nem létesít közvetlen fizikai és lelki kapcsolatot velük csak folyamatosan szidja és sarkalja őket ha hibázik. Ami ráadásul nem a ló, hanem az ő hibája szokott lenni hisz zaklatott, ideges ami az állatra is kihat. Nemet mond a fegyelmezésre, elhúzza az öltözködést és a bemelegítést csak, hogy ne kelljen annyi időt tölteni a pályán - nagyot nyel csak, hogy végre levegőhöz tudja juttatni a tüdejét, de ezután folytatja - látni lehet rajta, hogy fél amikor ugrik és abban az esetben ha leesik az állatról, nem akar rögtön vissza ülni, hanem eltörik a mécses, görbül a szája és rögtön elvonul miközben dühösen toporzékol. Anyám pedig mit csinál? Nem megvigasztalja hanem kiabál és veszekszik vele, hogy üljön vissza! Oké engem is arra tanított, hogy nem adhatjuk fel rögtön, de Zoya, még csak hat éves! Hogy lehet egy kisgyerekkel úgy beszélni? És miért kell ráerőltetni olyat amit nem akar csinálni? Múltkor már úgy vittem ki magammal a mezőre mert megállás nélkül zokogott, mikor lóra ültették... egyszerűen azt látom rajta, hogy fél és undorodik. Mintha lett volna egy törés az életében amiről nem tudok és amit Jake nem tud feldolgozni, ezt pedig makacssággal, ellenszegüléssel akarja a tudtunkra hozni. Nagyon félek attól, hogy már most olyan durva a helyzet, hogy ezután már nem is lehet jobb - süti le szomorúan a szemeit, majd ajkát hozzáérinti a lány kézfejéhez, mintha abból próbálna erőt gyűjteni magának.
- Senki nem születik zsokénak és erősnek kell lennie a lovak iránt érzett szenvedélynek ahhoz, hogy elég erőt és késztetést érezz magadban ahhoz, hogy megülj egy ekkora állatot. Ez az aminek hiányát felfedeztem benne és a múltkori kirohanása volt az, amikor először meglengettem a fehér zászlót már csak jelzésértékként is, hogy baj van - a tudat, hogy az öccse élete már most vakvágányon robog, savként kezdi marni az agyát. Tanácstalan, nem tudja, hogy mit tehetne... kell egy ember akinek vannak tapasztalatai, aki tudja, hogy mit kell ilyenkor csinálni. De most csak ezért keressen fel egy pszichológust?
- Amúgy teljesen igazad van. Nem is tudom, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe, hisz... John velem is ezt csinálta! Megbeszélte velem ha látta, hogy valami bajom van... megbeszélhettem volna vele. De helyette próbálom a magam igazát és meglátásomat rá erőltetni a helyzetre még ha ezt kimondatlanul is teszem. Mi folyik itt? Hol rontottuk el? - teszi fel magának a kérdést miközben üveges tekintettel bámul maga elé. Le se veszi a szemét Zoyáról, mintha már nem csak az erejére lenne szüksége de a lehetőségre is, hogy leolvassa az arcáról az esetleges megoldást.
- Az a baj, hogy ezt a csorbát lassan hetedik éve próbáljuk Johnnal és Samanthával kiköszörülni, de egyszerűen nem úgy működik már, mint régen. Miután kiderült, hogy többet nem versenyezhetek, mintha kicserélték volna, és az ő testébe átültettek volna egy másik lelket. Próbáltam beszélni vele erről és bármilyen sértettség, harag volt bennem ezt illetően, elvégre csak miattuk jártam úgy ahogy, mégis próbáltam megértetni vele, hogy az élet megy tovább és ha beledöglök is de le kell erről mondani. Megtanultam elfogadni. Azt hittem, mind azt hittük, hogy bűntudata van és az formálja a saját képére.. nem mert a szemembe nézni, nem ért hozzám többet, teljesen elhidegült, mintha már nem is lennék mellettük teljes valómmal, mintha az, hogy eljöttem a farmról hatalmas bűn volna és éket formált volna kettőnk közé - egy pillanatra mintha megbicsaklana a hangja de, hogy ezt ellensúlyozza, gyorsan meg is köszörüli a torkát majd folytatja - de aztán ez a beszélgetés kicsit átcsapott hadakozásba, haragba és undor kifejezésébe.
Kiderült, hogy nem csak az a baja, hogy rosszul érzi magát azért ami velem történt, hanem mert már nem tudok versenyezni többet, ezzel elillant a család jó hírneve. Rettegett attól, hogy amit az apja nagy nehezen megteremtett, miattam elfog veszni. Nem hozzánk fogják hozni a versenylovakat képezni és ami a legfontosabb... szégyen szemre már csak arra fog emlékezni mindenki, ahogy a fiúk egy ló alá szorult és ordított a fájdalomtól mikor az eljutott a tudatáig. Én pedig nap, nap után belepusztulok a gondolatba, hogy az a nő aki húsz éven át az életem központjában volt, most már valahol kint a határvonalon billeg. De amúgy igen. Mindig az anyám marad és engem kötni is fog hozzá ez a kötelék, de ha már ő nem érzi úgy, hogy engem fiaként kell kezelnie, akkor nem fogok megszakadni azért, hogy a kapcsolatunk változzon. Én próbálkoztam, sajnos feleslegesen. De ennek tudatában azt se fogom engedni, hogy Jaket tönkre tegye, szóval ... legközelebb ha haza megyek, mindenképpen beszélni fogok vele. Remélem megérti majd az aggodalmam és John is segíteni fog
- őszintén bízik abban, hogy ha ő gyerekkora óta élvezheti John osztatlan figyelmét, akkor ez Jake esetében is így lesz és nem kell egyedül végigcsinálnia ezt, elvégre nem az a fő célja, hogy elvegye a gyereket az anyjuktól. De addig, míg nem bizonyítja be, hogy jót akar neki és, hogy nincsenek hátsószándékai, addig nem tud megnyugodni és nagy valószínűséggel nem is fog.
- Szavadon foglak! - kacsint rá töretlen lelkesedéssel, ujjával pedig megállás nélkül cirógatja a lány puha kézfejét - örülnék neki, ha tényleg léteznének ilyen hatású kávék.
- Amúgy ne aggódj én is utálom, de most már nem fogom hagyni magam, ebben biztos lehetsz. Ha már bent tartanak minket éjjel-nappal, akkor legalább ilyenkor legyünk már egy helyen főleg ha a rezidensed vagyok vagy mi a fene
- bizonygatja és hangvételéből valamint tekintetének határozottságából Zoya is kiveheti, hogy komolyan gondolja. Nem azért vette maga mellé gyakornoknak, hogy aztán csak azt lesse, hogy minden más rezidens többet van vele, mint ő maga.
- Mi? Ja nem, nincs vele semmi bajom. Mármint kicsit színes és borzalmasan hangos a csengő a személyzet pedig túl magas frekvencián kommunikál a vendégekkel, de ettől függetlenül egész kellemes. Hozzá tudnék szokni - Zoyáért pedig bármit! Ha kell még egy nagy konténernyi plüssfigurát is belakoltatna  a házába csak, hogy a lány otthonosabban érezze magát náluk is.
Ahogy rátérnek a kezére, kíváncsian pillant a sajgó tagja irányába és megkísérli ujjainak mozgatását, de azok nem akarnak teljes mértékben engedelmeskedni. A gyűrűs és középső ujja többek között nem moccan, viszont annál jobban fáj.
- Nem fogok hazudni, baromira. Szerintem Tommynak igaza lesz és megrepedt vagy eltört a kézközépcsont, már csak abból is gondolom, hogy nem igazán akar rendeltetésszerűen mozogni. De majd a röntgen megmondja a tutit, addig hagyjuk - legyint egyet ami újabb grimaszt csal ki belőle, de aztán csak elmosolyodik és biccent.
- Édes vagy. Köszönöm! Gyere ide - inti közelebb magához és ha ténylegesen odahajol, egy apró csókot nyom az ajkaira, amit aztán egy vidám mosoly követ - viszont ez a te esetedben is igaz! Bármi történjen, én melletted leszek legyen szó kórházi témáról vagy otthoniakról. Beszéljünk meg mindent aminek helye van egy kapcsolatban jó? - simítja bal kezét az arcára, aztán homlokát egy pillanatra Zoyáéhoz érinti egészen addig, míg meg nem érkezik a rendelésük, aminek érkezését a szőke lányka egy halk torokköszörüléssel jelzi.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 03, 2015 1:57 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Ki is az a lány akit magaddal szemben látsz, akinek gyakorta úgy képzeled, hogy letörölhetetlen a mosolya, aki képes a napodat a maga gyerekesen vidám módján feldobni? Ha úgy véled ez mindig olyan egyszerű, hogy akinek ennyire derűs az alaptermészete az kifogyhatatlan, mindig jut számodra is ebből a jókedvből, akkor tévedésben vagy. Ez nem valami feneketlen mélységű zsák, amiből mindig mindent elő lehet kapni, szüksége van arra ugyanúgy, hogy feltöltődjön, hogy új lendületet kapjon idővel, hogy aztán a világot meg tudja ajándékozni megint temérdek vidámsággal. Én azt véltem világ életemben, hogy amit meg lehet oldani kiabálással, azt igenis meg lehet oldani az ellenkezőjével is. Szóval pontosan ezért igyekeztem többnyire a dolgokat úgy megközelíteni, hogy a másik ember szemével láthassam, hogy tudjam, próbáljam megérteni ő miért látja kilátástalannak a helyzetét, miért keserű, miért érzi rosszul magát? Nem mindig célra vezető ez a módszer, és többször kaptam visszautasítást mint azt bárki is gondolná. És igen, nekem is megvoltak az olyan időszakaim, amikor elegem volt a világból, elegem volt mindenből. Elegem volt abból, hogy gúnyt űznek belőlem, hogy kihasználják a jólelkűségem, azt, hogy mindig minden helyzetben meg tudok és meg is akarok bocsátani. Elegem volt alapvetően az emberi rosszindulatból, és a sehova nem vezető haragból. Volt egy idő amikor nem akartam emberek közé menni, amikor bezárkóztam a saját kis világomba. Volt a város határában egy híd, amely egy ezer éve kiszáradt patak felett nyúlt el méltóságteljesen, régi pompáját már megkoptatta az idő. A deszkákat szúette, és az alatta elterülő patakmeder sima kavicsait zöldre és barnára festette a moha. Volt egy időszak amikor ez a hely jelentette számomra a világot, a menedéket ahova vissza lehetett futni, ha éppen bántottak, vagy gúnyoltak a visszahúzódó természetem miatt. Mert ebből kijutott az évek során. Talán senki nem is gondolná, hogy a gyerekek amellett, hogy bájosak és aranyosak mennyire kegyetlenül gonoszak is tudnak lenni egymással. Amikor kilopták az uzsonnámat a táskából, vagy amikor a hosszú, derékig érő hajamat odaragasztották a székem háttámlájához. De talán nem is ezek voltak a legfájdalmasabbak, azok amelyek örökre nyomot hagytak bennem, hanem azok amikor az érzelmeimet használták ki és ebből csináltak tréfát. A híd volt az egyetlen amely összekötötte a saját elképzelt világomat ezzel a valóságnak vélt élettel. Sokat voltam ott egy időben, és sokat álltam, támaszkodva a korláton, bámulva bele a semmibe és azon gondolkodva, hogy miképpen lennék én képes megváltoztatni a világot? Akkor döbbentem rá, hogy nem ez a dolgom, nem az, hogy én változtassak rajta, hanem az, hogy megtaláljam benne a helyemet. Megtaláljam a céljaimat, megtaláljam azokat a dolgokat amelyekért érdemes élni, amelyekért érdemes küzdeni. Nyár volt, az iskola idő még olyan messze volt, és én egész nyáron gyártottam ezeket a terveket, kerestem azokat a dolgokat amelyekért küzdeni akarok, amelyek fontosak számomra az életben. Lettek céljaim, lettek az életemben olyan dolgok amelyeket el akartam érni. Nem én akartam a világon a legokosabb lenni, nem én akartam az a lány lenni, akinek a kegyeiért mindenki oda van.....én egy valaki számára akartam egyetlen lenni, és annyira akartam okos lenni, hogy a tudásommal a jót legyek képes szolgálni, hogy ne legyen olyan gond, amit ne tudnék megoldani. Azt hiszem talán egyszer anya mondta azt, hogy ha valaki megkedvel akkor az egyszerűségem miatt teszi, mert mindenben ezt keresem. Nem volt sok barátom, és a legtöbbjét messze sodorta tőlem az élet. Hannah, az egyetlen gyermekkori barátnőm Percybe költözött és tavaly hozzáment egy állatorvoshoz. Néha váltunk néhány emailt, de kicsit úgy érzem a távolság megölte a barátságunkat. Már nem volt lehetőségünk éjszakába nyúlóan beszélgetni egy-egy pohár forró mézes tej mellett, ami aztán alaposan meg is égeti a nyelvünket, és már nem volt lehetőségünk elmondani a másiknak a legapróbb, legutolsó kis titkunkat is. És ott volt Andy....az a fiú akibe tíz éven keresztül voltam reménytelenül szerelmes, és aki végül elhajózott Európába, hogy egy belga csokoládégyárban váltsa valóra az álmait, és találja meg élete szerelmét.  Végtelenül sötét szemei voltak, éppen olyan sötétbarnák, mint a csokoládé, amelynek finom ízét, állagát, összetevőit olyan megrögzötten kutatta. Vegyészmérnök lett belőle. És ő talán az egyetlen olyan ember volt gyermekkoromban, aki nem bántani akart, hanem segíteni. Mindezt azonban csupán barátként. Amikor aztán tizenhárom évesen bevallottam neki, remegő lábakkal és reszkető hangon, hogy az óvoda óta szeretem, nevetett....de nem volt bántó a nevetése, nem éreztem magam megalázottnak, talán csak fájt picit amikor azt mondta, hogy úgy tekint rám, ahogyan a szomszéd lányra szokás. Akinek felmászol az ablaka alatti fára, hogy bekocogtasd az ablakát, akinek segítesz cipelni a táskáját....de akit annyira tisztelsz, hogy soha nem akarnád többnek gondolni. Akkor nem értettem ezt és inkább csak a keserűséget éreztem, de azt hiszem később világossá vált, hogy ez a fiú mégis többet adott nekem mint bármelyik másik ellenkező nemű az életem során. Kicsit tartottam tőlük, és leginkább azért mert volt egy eszményképem, az apukám, akihez mindenkit hasonlítottam, aki számomra a világ közepe volt, akit végtelen odaadással szerettem, ahogyan egy gyermek piciny szíve csak képes szeretni.  Nem is tudom, azt hiszem ezek a dolgok határozták meg a gyermekkoromat, talán szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy az én tragédiáim, nem végződtek halállal és nélkülözéssel, nem végződtek számkivetettséggel, lemondással, mégis én úgy gondolom a magam apró dolgai, az én kis keserű pillanataim nekem is éppen elég tragikusak voltak, és kihatással lettek az életemre, formáltak olyanná amilyen most vagyok. A nagyvárosba cseppent lány, aki keresi a helyét, aki mégsem itt tervezi leélni az életét, akit pusztán a munka és a tanulás hozott ide. Hogy mi fog aztán engem itt tartani a későbbiekben? Meglehet az az óceánzöld szemű csupamosoly arcú fiú, aki éppen itt ül velem szemben, és fogjuk egymás kezét, aki meg tud élni mélységeket és aki még ilyen körülmények között is képes arra, hogy ember maradjon. Akit a hibái is képesek mellette tartani engem, sokkal jobban mint amennyire vonzóak lennének másokban a jó tulajdonságok. Akit ilyennek is szeretni tudok, ilyen elesettnek, tanácstalannak, akit akkor is szeretni tudok amikor egy vödör kávét dönt magában, akit akkor is amikor nem tudja hirtelen azt sem, hogy milyen nap van, szórakozottan telik vele a műszak a kórházban. Akinek fontosak az emberek...aki együtt tud érezni velem, vagy bárki mással akár a kórházban akár éppen ilyen helyen mint ahol most vagyunk. Egy ember, aki nem tökéletes én mégis annak látom. A hibáit is. De most nem én vagyok a fontos, nem az én múltam és nem is az, hogyan lettem végül az a kicsit kelekótya és szétszórt lány, aki most vagyok, akiben túlbuzog a tenni vágyás, aki mindig arra törekedett és törekszik folyamatosan, hogy bebizonyítsa egyszer még igenis jó orvos lesz belőle. Az egy év engem is megváltoztatott, és talán ennek köszönhető, hogy végül aztán hagytam, hogy egy olyan helyen sétáljon be a boldogság ahonnan nem is vártam. Ki gondolta volna, hogy ezt a különös hasonlatot éppen Heathert-től fogom hallani, amint éppen szünetet tart a porcelán ölelgetése közben egy szórakozó helyen. Minket néha így lehetett látni, és néha azt gondoltam, hogy a barátságunk legjellemzőbb momentuma, amikor fogom a gyönyörű, aranyszínű haját, lófarokban a feje tetején, és hallgatom, ahogyan ezredszer is könnyítve magán, kiadja az aznapi menüt, majd filozófiai mélységekbe zuhanva, kiselőadást tart nekem, miközben odakint a basszus dobhártyaszaggatóan dübörög. Kissé groteszk jelenet, nálunk mondhatni mindennapos. Illetőleg minden hétvégés, attól függően, hogy éppen akkor volt a lakótársamnak szerelmi bánata ( random 1 és sok között váltakozva egy héten belül) avagy sem. Szóval egy ilyen alkalommal, amikor rádöbbent, megint nem éppen egy túl okos vagy éppen túl szórakoztató srácot igyekezett bevonni a társaságba, hogy ne érezzem magam olyan egyedül...akkor azt mondta nekem, hogy túlságosan akarok én magam mellé valakit. Hogy mi?! Dehogy akarok, ha így lenne, már régen lenne valakim....de ez nem így van. Aztán persze csak hadonászott össze-vissza a karjával, és a magánhangzók hiányától erősen hemzsegően azt magyarázta, hogy túlságosan a tökéleteset keresem, túlságosan a hibátlant....”hibbantalant”, hogy az ő szavaival éljek pontosan, és amíg így van szépen lassan elsétálnak mellettem azok az emberek akiknek éppen ezek a hibák adják meg a vonzerejüket. Szóval, hogy Heather szavaival éljek, majdnem pontosan az alábbiakat mondta nekem: „Azabajveled...kisanyócám, hogy asszed’ a faszik majd megállnak az ajtód előtt ésmindegyikmajd....ott akar bejönni. Palást, korona, gyémántos tökömtudjami’...nade az élet nem ilyen, éééééérteeeeed? A fickók nem tökéletesek....és nem az ajtón jönnek be...’szod! Bemászik az ablakon a kis komisz...whehehee...és akkor majd jól átölelikkkelikkk tégedet és nem ereszt. Naszóval, kisanyócám, csak aztat akarom mondanineked, hogy ne az ajtó felé sasolj, hanem az ablak felé, vagy a kémény...mintatélapó...wehhehhee.” ez szabad fordításban azt hiszem annyit jelentett, hogy a boldogság, a szerelem nem mindig csak onnan érkezik ahonnan várható, hogy nem fog egyszerűen csak besétálni az ember életébe, lehet egyszer majd megjelenik, váratlanul betoppanva. Hayden élete, az ahogyan próbálja megtalálni az egyensúlyt a farm és a hivatása között, ahogyan próbálja megtalálni az egyensúlyt a család, és a saját maga által teremtett élet között mindenképpen tiszteletre méltó. Én mégis úgy láttam, mert erre tanítottak, hogy segíthetsz másokon, de helyettük nem gondolkodhatsz. Anélkül ne ítélj soha, hogy ha nem ismered a másik oldalt. És bármennyire is odavagyok Haydenért, bármennyire is szeretném őt boldognak látni, nem tudom a helyzetét tökéletesen megérteni és elfogadni amíg nem ismerem a másik oldalt, azt amiről az édesanyja mesélhetne.... Erre pedig egyelőre nincs esélyem. Nem hiszem, hogy a mamája az első adandó alkalommal éppen nekem nyílna meg....bár ki tudja. Történtek már az életben csoda dolgok, miért ne lehetne valami ilyesmiben nekem is részem? Jajj....túlságosan előre szaladok, inkább kicsit talán szórakozottan merengek el azon ahogyan a kezemmel játszik, néha apró csókot lehelve rá, néha elkomorodnak a vonásai, néha látom, hogy elgondolkodik a szavaimon, ami jó....ezek szerint elértem a célomat. Arra késztettem, hogy más szemszögből nézze ezt az egészet. Az első út a megbocsátás, vagy az elfogadás felé, hogy képes vagy felismerni, hogy a tiéden kívül is létezik még vélemény, és meglátás.
- Én nem gondolom, hogy feltétlenül ti rontottátok el, ti, akik ebben a korban éltek. Hiszen gondolj bele, hogy a mamádnak is voltak szülei, vele szemben is támasztottak elvárásokat, meglehet, ez olyan teherként nehezedik rá, mint egy bunda, amit képtelen ledobni magáról. Amelyet egykor annyira elültettek a fejében, hogy már képtelen tőle szabadulni. Amikor már nincs kinek megfelelni, ő mégis görcsösen ragaszkodik hozzá. Régen minden más volt, más világ, más szabályok, más elvárások. Megfelelni a külvilágnak, a szomszédok véleményének, az erkölcsi elvárásoknak, egy fiúból úgy válhat férfi, hogyha bizonyos dolgokban igazán megfelel.- kitartóan néztem a szemébe, láttam benne, hogy kapaszkodik belém, mintha biztatást várna, és most nem a tetőn voltunk, most nem hozhattam fel azt, hogy még mindig fáj ami akkor történt, most szüksége volt rám. Vannak bizonyos helyzetek, amikor félre kell seperni a személyes sértettséget. A szerelem soha nem lehet önző.
- Lehet, hogy a mamád nem képes túllépni ezen, és ez megváltoztatta, olyan nagyon, hogy még tőled is eltávolodott. Belefáradtál ennyi idő alatt belátom, hiszen ha az ember folyamatosan falakba ütközik, akkor előbb vagy utóbb belefárad. Talán rossz oldalról közelítettétek meg. Tapasztaltam és magad is beismerted, hogy hirtelen haragú vagy, könnyen dühbe gurulsz, főleg akkor ha úgy gondolod igazad van. És egyébként én is tapasztaltam ezt nálad, noha a tegnap éjjeli volt az első komolyabb kirohanás amit láttam tőled. Viszont ha két csökönyös ember feszül egymással szembe, és mindkettejüket önnön sértettségük vezérel, akkor abból nem fog jó megoldás születni. Talán....talán valaki másnak kellene beszélnie vele.  Valaki akire az anyukád hallgatna, akinek fontos számára a véleménye. Ez lehet, hogy célravezetőbb lenne, már csak Jake szempontjából is.- aztán szépen lassan a szavai által is belátja, hogy mi az amit tennie kell, én meg csak bólogatok, valahogyan az arcvonásai is rendeződni látszanak. Annyira szeretnék neki segíteni, de ebben nem tudok, még nem tudok. Nem ismerem a családját, nem ismerem kinek mi a szerepe benne pontosan, így aztán valahogyan máshonnan próbálom megközelíteni. Nem akarom tovább feszegetni a témát, csak abban reménykedem, hogy ha legközelebb otthon jár, akkor eszébe jutnak a szavaim, hogy nem mindig célravezető a düh, vagy éppen a saját meglátásunk folyamatos hangoztatása. Néha nem attól lesz meleg, hogy a tüzet folyamatosan rakjuk, hanem attól, hogy őrizzük az egyenletesen lobogó lángot.
- Ó ne is mondd, hogy én mennyire nem szeretem, hogy órákig azt sem tudom, hogy éppen merre jársz...de az hagyján, sokszor még azt sem, hogy pontosan én hol vagyok. Volt olyan, hogy a belgyógyászatra indultam, illetve oda vittek fel, és mire kettőt pislogtam már a kardiológián pittyegett a fülem mellett a gép.- utánoztam is sűrű pislogások kíséretében, hogy mennyire meg voltam lepődve, még a fejemet is mozgattam ide-oda. A kézfejét vizsgálgatom, és tényleg el tudom képzelni, hogy fáj. Nem érintem meg, de az ujjaimat finoman elvezetem felette mintha csak át akarnám simítani. Borzasztóan csúnya, és már így látatlanban is ki merném jelenteni, hogy a bütyköknél eltörött, de majd Leah délután a röntgenen csinál róla felvételt, és nem érdekel, hogy Hayden éppen hol van, vagy mit csinál, kíméletlenül fel fogom zavarni, ha kell egy teljes osztály páncélos hadosztállyal felérő nővérseregén átverekedem magam miatta. Mosolyogva támaszkodom meg az asztallapon az alkarjaimon, hogy közelebb hajoljak hozzá. Kedvelem, hogy ilyen, hogy ilyen spontán, váratlan, de mégsem mászik bele az ember arcába egy nyilvános helyen. Ismét egy olyan tulajdonság, amit nagyra tartok benne. Néha ezek az apró csókok, az arcomat ért simogatás sokkal többet mond az érzelmeiről, mintha éppen belemászna az arcomba, levegőhöz is alig engedve jutni. Tudnom, hogy nem ilyenek alapvetően a lányok....de én...nem tudom, én ilyen vagyok. Kicsit buta, kicsit suta, de akkor is....
- Édes? Hühh...na majd ha a melange-on túl vagyok akkor kérek egy hasonló csókot, feltéve ha nem ragadunk a szánknál fogva össze. A méz az egy rettentően vicces holmi.- kuncogva támasztotta neki a homlokom a homlokának. Idilli lett volna a helyzet, de megérkezett a rendelésünk, és kicsit pironkodva de mosolygósan húzódtam vissza és hagytam, hogy lepakolja elém a lány, viszont egy kis tálkán még volt valami, amiből az egyik Hayden elé került, a másik pedig elém.
- Öööö én ilyet nem rendeltem.- néztem kíváncsian a szöszire, aki mosolyogva rakta le éppen Hayden elé a kávé mellé az apró kis fehér tálkát, rajta egy darab sütemény. Állat figurás.
- Tudom. De holnap Szerelem Szombat lesz nálunk, este  szerelmes dalos karaokee és mályvacukor sütögetés, és szivecskés lufi fújó verseny, meg minden ilyesmi. És hát gondoltam előljáróban kaptok ilyen sütit. Olyasmi mint a kínai szerencse sütik, csak ez állatfigurás. Egy nyuszi, és egy zsiráf. A nyuszi a tiéd. És van belül egy idézet.- azzal mindketten kaptunk tőle egy mosolyt és már el is libbent az asztaltól, hogy magunkra hagyjon minket.
- Milyen meglepő, hogy zsiráfot kaptál.- kuncogtam csillogó szemekkel, majd megfogtam a saját nyuszis sütimet, megforgattam a kezemben, és egy bocsánatkérést követően ketté roppantottam, hogy az apróra hajtogatott tekercset kivegyem belőle. Finoman hajtogattam ki, hogy a cikornyás, míves piros betűkkel írt idézetet felolvassam.
- Szeretni valakit nemcsak a saját boldogságodról szól. Akarnod kell, hogy ő boldogabb legyen nálad.- felpillantottam a papírról, hogy Haydenre nézzek. Nahát, ki hitte volna, hogy ebből a mai napból ez lesz! Már biztos voltam benne, hogy ez a hely egy varázsbirodalom, kilesik a gondolatainkat. Az enyémet mindenképpen.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 04, 2015 1:57 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Hayden életét a maximalizmus és a pontosság, a megfeszített munkatempó tette élhetővé éveken keresztül. Ezek volt számára a legfontosabb momentumok azok után, hogy végleg eljött a farmról és ez által le kellett mondania mindenről, amiért mind addig küzdött és harcolt, többek között a családjáról aminek egyes tagjai határozott kijelentéssel tudatták vele, hogy bármennyire is akarja, már nem lesz olyan a családban betöltött szerepe, mint előtte volt.
Ezek számítottak, ezek vezették végig a mindennapjain melyek egyre szürkébbé és szürkébbé váltak, mintha kihalt volna belőlük minden szín. Nem kereste az újabb és jobb lehetőségeket, nem próbálta a legapróbb, számára kellemes pillanatokat emlékként felfogni, elsuhant minden mellett mint egy kora téli hűvös szellő. Megszokta a monotonitást, azt ahogy a napok váltogatják egymást... az egyik alkalommal éjjel kellett bemennie dolgozni, a másikon már reggel de eredményként mindig ugyan azt írhatta a papírra. "Bent volt: reggel x-től másnap reggel x-ig." A tiltott huszonnégy órás limit mindig ott volt a papírjain és csak azt vette észre egy-egy ilyen napot követően, hogy egyre merülnek az elemei és a tartalékait kezdi felélni melyek a teljesítése rovására mennek. Mindig is jó diagnoszta volt, viszont egyre hosszabb ideig tartott egy-egy esetre rájönnie még akkor is, ha komoly odafigyeléssel olvasta a szaklapokat, száz, vagy annál idősebb könyveket, hátha régen is voltak már hasonló panaszoktól küzdő emberek. Küszködéssé vált az élete, úgy érezte, hogy még az égiek is összeesküdtek ellene és próbára akarják tenni, hogy bebizonyosodjon, tényleg ez az az irány amin tovább kell robognia.
Eltűnt az a Hayden, aki előtte mindig azt tartotta fontosnak, hogy teljes valójában élje az életét, hogy ne engedjen ki a kezei közül az olyan pillanatokat melyek meghatározhatják az életét. A nap minden percét megakarta élni, és erre buzdított mindenki mást is, hiszen észrevette, hogy azok akik a nagyvárosban élnek csak átrohannak azon a jó néhány évtizeden ami adatott nekik. Nem a mának élnek, nem a pillanatoknak melyek bearanyozzák az életüket, sokkal inkább a múltnak, a pénznek és a munkának. Úgy tartotta, hogy minden számít! Minden ami csak a reggeli ébredéstől kezdve az éjszakai lefekvésig történik. Az, hogy éppen miként, milyen gondolatokkal nyitod ki reggel a szemed. Gondolkozol valamin? Ráfeszülsz valamire?! Ne tedd, hisz a nap első ébren töltött percei számítanak csak igazán... próbálj gondtalan lenni, gondolj arra, hogy új nap, új lehetőségek állnak előtted! Ha süt a Nap, örülj neki! Élvezd a fényét, arcodat melengető melegét... ha be van borulva és lóg az eső lába ne kerülje el a figyelmedet az, hogy a földnek is szüksége van a nedvességre. Vihar van? Tombol odakint az orkán erejű szél?! Lehetsz bármilyen feszült, haragos és ideges, tudd, hogy a természet is az lehet... így adja ki magából a dühét amit az emberek folyamatosan okoznak neki. Igen is számít az, hogy milyen cipőbe bújsz reggel, hogy az kényelmesen végigsegíti a napod vagy feszengeni fogsz benne mert nyomja a lábujjad vagy feltörte a sarkad. Mint ahogy az is mérvadó, hogy milyen zoknit kapsz elő a fiókodból reggel. Kemény, kényelmetlenül bolyhos, puha vagy épp felemás az a zokni? Vagy kellemesen fogod érezni magad egész nap vagy attól fogsz félni, hogy hülyének néznek mert az egyik piros a másik kék és tudják, hogy nem a stílusod olyan, hogy igényelje a változatosságot és a különböző zoknit.
Ha már korán reggel feszült vagy amiért tudod, hogy megint ki fognak borítani a munkahelyeden, vagy egyszerűen reménytelennek tartod az embereket neked viszont mindig meg kell közöttük fordulnod, akkor jobban jársz, ha pihensz még pár percet a takaród alatt a párnád édesded fogságában és vársz. Nem érzed magad készen az ébredésre? Akkor ne is akarj ennek az érzésnek ellenszegülni csak fordulj meg, aludj még néhány percet. Talán az a pár percnyi alvás hiányzott még ahhoz, hogy bal láb helyett jobbal mássz ki az ágyból.
Az efféle kis apróságok határozzák meg nem csak az adott napot de az egész életedet. Miért akarnál mindig depresszíven élni, miközben belefulladsz a munkádba ami szépen lassan megöl? Másként is kivitelezni lehet ezt csak meg kell találnod a módját annak, hogyan csináld.
Ő pedig észre se vette, hogy míg ezt tanította a befásult, munkájukba temetkező embereknek, ő maga is épp ugyan olyan lett... elfelejtett élni, mert mások életét akarja jobbá tenni ezzel háttérbe szorítva a sajátját.
Épp ezért is keltette fel a figyelmét az, amit nemrég Zoya is mondott a szívószálakat illetően. Felismerte magát, illetve az egykori önmagát abban a lánykában aki vele szemben ücsörög. Ő is gyermekien csodálkozott rá mindenre, fontosnak tartotta a változatosságot a barátaival eltöltött időt, ami alatt mindig megjegyzett valamit, elraktározta azt a tudatában hisz tudta, hogy az által emlékezni fog a napra. Talán tényleg igaz az, amit annak idején mondtak neki?
"Légy bármilyen vidám, lelkiismeretes és nyitott az életre, az orvoslás idővel mindent ki fog irtani belőled mert rájössz arra, hogy az élet kemény és kegyetlen. Nem fog érdekelni a szíved szava ha azt látod, hogy emberek halnak meg körülötted mert épp kicsúsztál az időből, nem tudtál eléggé odafigyelni rá. Bele-belefogsz pusztulni eleinte a gondolatba, hogy még megmenthetted volna azt a családapát, anyát vagy épp fiút, de idővel már csak legyinteni fogsz mondván megint egy, mit számít? Majd megmentem a másik húszat. Elhidegülsz nem csak az életedtől amit eddig teljes odaadással éltél meg a szeretteid körében, de a betegeidtől is akik azért szerettek téged jobban a többieknél, mert mindig ott volt a kisfiús mosoly a szád szegletében és a csillogó tekinteted amivel elhitetted velük, hogy tényleg odaadóan gondoskodsz a betegekről. Lelkiismeretes, jószívű és a munkáját nagyon is értő orvost látták benned, mellette egy fiatal srácot aki teper és teper azért, hogy minden egyenesbe jöjjön... de mi lesz tíz év múlva? Nem lesz mosolyod nem lesz fény a szemedben és egy leszel a többi közül. Egy megfáradt, minden porcikájában feszült doki, akinek a fáradtság és a ridegség barázdálttá tette az arcát. A csodák sajnos nem tartanak örökké még akkor se, ha te magad voltál az a csoda a betegek és hozzátartozói életében."
Szeretné azt hinni, hogy ez nem így lesz... és épp emiatt is örül annak, hogy megismerte Zoyát. Egy hónappal ez előtt a lánynak köszönhetően visszatért a fény az életébe. Mintha azért küldték volna őt, hogy átértékelje az életét és jobbá tegye azt, mert még van rá lehetősége csak meg kell ragadnia! Zoyából olyan erő sugárzik felé amiért érdemes minden reggel felébrednie és megélni az olyan apróságokat is, mint egy gyors sms váltás vele, vagy viszonozni valaki mosolyát az utcán munkába menet... újra kezdenek szerepet kapni az életében az efféle parányi kis csodák melyek számítanak. Újra élvezetes lett a reggeli ébredés, nem kell hosszú perceket szenvednie azért, hogy végre rávegye magát a kelésre, ugyanis epekedve várja, hogy bemehessen a kórház hatalmas ajtaján és ott találkozhasson Zoyával aki vidám mosollyal, csillogó szemekkel várja őt a pihenőben vagy a büfében. Ő az valaki aki új értelmet adott az életének! Már nem csak a betegeiért akar élni hanem magáért, a családjáért és barátaiért... valakiért akit szeret és aki viszont szereti őt.  
"Nem arra teremtettünk, hogy örökké éljünk, vagy hogy örökké magányosak legyünk. A változás nélküli élet nem élet" - mondta ezt egykoron Mark Lawrence, Hayden pedig azon kivételes helyzetben van, hogy ez a változás olyan határozottan dörömbölt az ajtaján, hogy még csak véletlenül se fordult meg a fejébe, hogy elhessegesse. Megnyitotta a boldogság útját most pedig fürdőzik az élvezetében. A magány amit eddig tapasztalt és ami miatt kezdett begyepesedett vénemberre hasonlítani most egy szemvillanás alatt semmivé foszlott helyét pedig átveheti a boldogság, az az érzés, hogy ismét számít, hogy valaki lehet egy olyan ember életében aki ezt a változást előidézte.
- Hát basszus akkor jó nehéz bunda az ha nem tudja még most se ledobni magáról - mosolyodik el, hisz ilyen értelemben elég vicces hasonlatnak számít az imént említett. Fogalma sincs, hogy mi lehet az az erő ami ennyire ostorozza az anyját, hogy mi az ami miatt nem tud megenyhülni még csak egy rövidke pillanatig se aminek köszönhetően Hayden látná benne azt a nőt, aki egykor volt és akit mindenkinél jobban szeretett. Csak egy aprócska kis mosolyra lenne szüksége hozzá! Arra, hogy a szeme máshogy csillogjon. Egy szóra ami felidézné régi énjét. Rengeteget jelentene Haydennek de míg ez nem történik meg csak reménykedhet abban, hogy majd valamikor ... talán... egyszer megfog történni.
- Soha nem úgy akartam megbeszélni ezt vele, hogy aztán agresszióba vagy kiabálásba törtem volna ki. Lehet, hogy hirtelen haragú vagyok, de ennyire azért nem rossz a helyzet - mosolyodik el - tudod, mindig is tiszteltem a családomat, legyen szó bármelyik tagjáról és nem tudom, hogy eddig mennyire tűnt fel, de soha nem én vagyok a "domináns" fél bármiről is legyen szó. Ha másokkal beszélgetek akkor is inkább háttérbe húzódok és csak akkor szólok ha megfelelőnek érzem az alkalmat rá, ha már végigmondta a másik fél a maga eszmefuttatását, ha pedig beszélni kezdek de ő közbeszól, akkor elhallgatok. Ez a családommal sincs másként. Velük szemben aztán végképp nem merem megemelni a hangom csak ha már minden kötél szakad. Viszont tudom jól, hogy anyámmal csak úgy lehet megbeszélni valamit, ha bizonyítottan céllal állok elé és látja a határozottságomat. Ha tudom, hogy nem csak hebegés lesz belőle, mert pillanatok alatt hülyét tud csinálni az emberből. Mindig is féltem megemlíteni előtte azt, hogy megváltozott, hogy más lett, mert rögtön felhozza azt, hogy én is más lettem amit természetesen aláírok, mert tényleg így van. De úgy érzem, hogy én nem olyan irányba változtam, hogy az visszatetsző lenne. Mással pedig végképp nem magyaráztatnám ezt el neki, mert utálja ha más megy kuncsorogni azért ami nem rá tartozik... tehát - vonja meg a vállát miközben elhúzza a száját - úgy érzem, hogy ez a téma és kapcsolat bevégeztetett és bármennyire is szeretném, ebből már nincs kiút.
- Talán nem kellene állandóan rajtam gondolkoznod és akkor tudnád, hogy éppen hova visznek
- pimaszkodik széles vigyorral - csak hülyülök! Egy kis koncentráció. Ne kapkodj és akkor mindenre emlékezni fogsz. De ez nem kell, hogy meglepjen mert később még rosszabb lesz. Sok szakorvos mesélte nekem is, hogy van, hogy már arról elfeledkeznek, hogy öt perccel ez előtt milyen betegnél voltak, hisz annyi váltja egymást rövid idő alatt is, hogy lehetőségük sincs arra, hogy egyiken-másikon hosszabb ideig rágódjanak. Ez már nálam is kezd megmutatkozni, csak amilyen hülye vagyok nekem még órákig egy-egy adott eseten járnak az agytekervényeim így teljesen soha nem tudom elfelejteni őket - ez az amin mindenképpen változtatni szeretne, hisz, hogy venné ki magát, ha egyik beteg ellátása közben a másik állapotán aggódna ezzel megakadályozva azt, hogy teljes odaadással a jelenlegire figyeljen.
A hosszú, aggodalommal és értetlenkedéssel töltött perceket végül megkoronázzák egy apró, lágy csókkal mely pillanatok alatt kiűzi a rossz gondolatokat a fejéből. Nem akar tovább rágódni ezen hisz tudja, hogy jelenleg nem tehet semmit azért, hogy a családja eszmefuttatásait kicsit megtudja másítani. Nem rohanhat most haza azért, hogy Jake életét egyenesbe hozza az által, hogy leül vele beszélgetni. Jelenleg itt kell remekelnie, Zoya társaságában... és ez az aprócska csók meg is erősíti benne.
- Nem kell kétszer kérned - vigyorodik el, de azzal, hogy valami furcsaság kerül az asztalra a rendelésük mellé, már hátrébb is húzódik így nagy pislogásokkal véve szemügyre a furcsa, leginkább zsiráfra hasonlító szerkezetet. Zoya zavartsága hallatán a mellettük ácsorgó lányra les, aki gyorsan ismerteti velük a "játékszabályokat" mely a holnapra de már a mára is vonatkozik. Miközben az beszél és magyaráz, Hayden előredől, hogy az asztal peremére könyökölve tenyere mögé rejtse a mosolyát, ezzel megakadályozva, hogy esetlegesen azt képzelje a szőkeség, hogy kineveti őt.
Ilyet kifogni! Mintha az égiek is azt akarnák, hogy ők ketten együtt legyenek.
- Szerelem Szombat mi? Azt hiszem tudunk időzíteni... - nevetgélve simítja rá ujjait a süteményre, majd alaposabban szemügyre veszi azt s nevetve megrázza a fejét Zoya szavai hallatán.
- A végén még bocsánatot kell kérnem emberektől a magasságom miatt... helytelen. Hiszel ezekben a szerencsesütemény dolgokban? - imádja a kínai kaját és mind ahányszor elugrott venni magának valamit, ellenállhatatlan kényszert érzett afelől, hogy egy, néha több szerencsesüti is bekerüljön a zacskóba. Hogy miért?! Mert baromira szereti azt az ostyás valamit amiből készül. Igazából soha nem az idézetekért vagy bölcsességekért vette, mint a legtöbben, hanem mert talált egy olyan édességet amit igazán szerethet anélkül, hogy cukormérgezést kapna. Viszont a mostaninak talán nagy mondanivalója lesz, így lefejezi a zsiráfot, hogy kihúzhassa belőle a papírt...
- Atyám, morbid... - nyöszörgi, és noha a kezében van már a papír, egészen addig nem olvassa el az arra írt szöveget, míg Zoya meg nem teszi ezt a sajátjával. Zöldjei elmerengnek a lány arcát figyelve, de aztán biccent, hisz sikerült olyan idézetet találnia az adott félnek - fogalma sincs, hogy ki csinálja ezeket - ami mindkettejükre igaz és úgy ahogy van a szerelemre is. A szerelem soha nem egyoldalú kell, hogy legyen, mindig a másiknak kell fontosabbnak lennie, mint a saját érzéseink.
- Ez egy nagyon okos idézet... azt hiszem ma rátapintott valaki a lényegre. Mi ez a hely? Valami mesebirodalom varázsfölddel keresztezve? - pillant körbe a szín kavalkádtól díszes helyiségben -  van amikor olyan idétleneket tesznek bele, hogy ha akarnék se tudnék mit kezdeni vele. Na szurkolj! - emeli feljebb a papírt, hogy a piros betűket elkezdje szavakká majd mondattá formálni.
- Az igazi szerelmeseknek nem kell térben és időben találkozniuk, ők a szívükben mindig egyek - egy kis ideig nem szól utána semmit, inkább homlokát ráncolva még egyszer elolvassa - tehát értsem ezt úgy, hogy nem számít, hogy te éppen a kardiológián vagy én meg a sebészeten mint ahogy az sem, hogy reggel van vagy este... jó mondjuk furcsa lenne ha egy városban két ember két különböző időben lenne ott ahol a másik is, de.... mindegy is, az a lényeg, hogy nem ez a kettő számít a szerelemben hanem, hogy a szívünkben ott van a másik bezárva. Nem is rossz. De azért csak számít a fizikai lét is nem? - filozofál komoly tekintettel, le sem véve azt a papíron rejtőző írásról. Tényleg igaz rájuk ez az idézet, ettől függetlenül mégis vannak aggályai ezt illetően. Ha már szeretek valakit és tudom, hogy együtt akarok lenni vele, akkor ne legyen már olyan nagy távolság közöttünk nem igaz?




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 06, 2015 12:19 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Öt éves voltam amikor az első szomorú emberrel találkoztam és az az anyukám volt. Hisz más is abban, hogy a keserűség sokkal jobban képes egy gyereket szíven ütni, mint bármi más? Főleg, ha ezt az anyukája arcán látja viszont. Egy vasárnap reggelen kézen fogott és azt mondta elmegyünk valahova. Én emlékszem a konyhában éppen újságot olvasó Martint figyeltem, hatalmasra kerekedő szemekkel és megkérdeztem, hogy ő nem jön velünk? A fejét rázta, és szinte ugyanazokat a vonásokat láttam az ő arcáról is visszaköszönni, mint a mamiéról. Miért volt  más az a vasárnap reggel? Ezen törtem az apró buksimat, és nem értettem miért ilyen szomorúak mind a ketten, és miért van a kamrában egy óriási csokor fehér jázmin,miért van a mamin az a ruha, amit akkor már évek óta nem viselt….illetve pontosabban én nem láttam soha rajta, csak beakasztva a szekrényében. Pedig szerettem, mert égszínkék volt, könnyed, lebbenő, apró kis sárga virágok pettyezték az anyagot. Sosem értettem miért nem viseli, pedig nagyon jól állt volna neki. Az anyukám gyönyörű nő, szerintem fiatalnak is csodaszép lehetett, és mostanra, amikor már vékony szarkalábak nevetnek a szeme sarkában, és már kissé tompábban csillognak a kék szemei, még mindig szépnek látom őt. Nem is tudom, hogy valaha képes lennék másképpen látni, vagy az ember úgy van összerakva, hogy az anyukáját mindig minden körülmények között csodálatosnak látja? Hayden szavaiból azt vettem ki, hogy ő is szeretné ezt, hogy ő is így akar a mamájára tekinteni, csak már nem ad rá lehetőséget. Nos igen…nem elég ha te akarsz szeretni valakit, ha az nem kap táptalajt, ha nem érzel viszonzást az irányából, akkor elhamvad, elmúlik, messze száll a széllel. Igaz talán ez az anyák esetében másképpen van, ez nem múlik el, ez örökké hozzájuk köt. Ez az a fajta vonzódás, ami akkor is megmarad, amikor messze sodor az élet, amikor nem tudja feléd bizonyítani nap mint nap, hogy mennyire fontos vagy neki, és akkor is megmarad, amikor nem akarja már bizonyítani, amikor elutasító, amikor haragos, amikor hirtelen tűnik úgy, hogy nem is törődik veled. Nekem ezt soha nem kellett éreznem, de ismertem olyat akinek igen. És azt hiszem az is nagyon tud fájni, amikor olyannál érezzük ugyanezt aki meg a mi számunkra fontos. Mint Hayden. Bárcsak többet tehettem volna ebben a kérdésben, de úgy éreztem még nincs beleszólásom, ahogyan abba sem volt beleszólásom, hogy mi történik az apukámmal, akit nem értettem miért vett el tőlem az élet? Noha Martin személyében némi kárpótlást kaptam, de az nem ugyanaz. Láttam képeket róla….magas volt, nagyon magas, talán olyan magas mint Hayden, egyenes kiállású, szigorú arcú, de a mami szerint amikor mosolygott, akkor az egész arca mosolygott. De nem osztogatta mindenkinek, csak az egyetlen nőnek akit egész életében szeretett és állítólag nekem. Amikor megszülettem két napot utazott az akkori állomáshelyéről, hogy láthasson. És aztán négy hónappal később kihajózott, hogy egy küldetésen vegyen részt, melyért egy egész évnyi eltávot kapott volna, ha sikerrel járnak. Egy év amit velem tölthetett volna, ezért vállalt el egy elég kétes kimenetelű bevetést. Néha azon gondolkodom, hogy ha meg sem születek akkor ő még ma is élne talán. De ha nem születek meg, nem úgy hagy bennünket a mamival a kikötőben, hogy  mosolyog…még utoljára. Szomorúnak kellene lennem amikor erre gondolok, de mégsem vagyok az. Azt hiszem azért nem mert a papám boldogan ment el, boldogan abban a tudatban, hogy egy mosolygós kislánya van. Hát ezt akarom, azt akarom, hogy soha ne kelljen senkinek szomorúnak lennie miattam, vagy éppen azért, hogy engem ismerhetett. Ezért akartam gyermekkoromtól a vidámságot mindenki arcára, mert a mami szerint a papa azt írta neki az egyik utolsó levelében, hogy ha lehetne sokkal többet mosolyogna az emberekre, nem rejtegetné előlük többé. Azon a vasárnapon a temetőbe mentünk anyuval, a hősök kertjébe, ahol a katonák pihentek, ahogyan a  papám. Ő akkor úgy érezte, öt évesen tudnom kell hol van. A teljes történetet persze később tudtam meg,  ahogyan azt is, hogy Martin nem az igazi apukám, noha a nevét viselem. Fél éves koromtól van jelen az életünkben, nekem olyan mintha mindig is itt lett volna, de az űrt amit éreztem a valódi apukám miatt soha nem tudta betemetni, és nem is akarta. Ő csak ott akart velem lenni, része az életemnek, ahogyan az is, és ahogy az is marad örökké. Az anyukámat akkor láttam szomorúnak először, és sajnos nem utoljára. A házassági évfordulójuk napja, és ezen a napon mindig kiment a temetőbe, ahova Martin nem kísérte el, mert tudta, hogy egyedül akar maradni a férjével. Milyen érzés lehetett anyunak az, hogy ott volt Martin akihez kötődött és apu, akit mindig is szeretett? Meg lehet osztani a szeretetet két ember között? Azt hiszem tökéletesen nem lehet, és azt is gondolom, hogy a mami szívének azt a részét amivel képes volt a tökéletes szerelemre messzire vitte az a hajó apuval. De így is képes volt megtalálni a boldogságot….képes volt egy életet újra kezdeni, velem és felnevelni engem Martinnal együtt. Ezért mindenképpen tiszteltem, de nem csak ezért, hanem mert életemben kevés olyan erős embert ismertem mint az anyukám. Ezért volt az, hogy ha bántottak, ha gúnyoltak, ha igyekeztek bennem azt az érzést kelteni, hogy kevesebb vagyok náluk vagy bárkinél én csak mosolyogtam és tovább léptem. Nem tudok mai napig mit kezdeni azzal, hogy az embereknek arra van idejük, hogy másokat bántsanak, hogy ezeket az időket nem azzal töltik akit szeretnek, akit szerethetnének, hanem arra pazarolják, hogy másoknak ártsanak. Mindenki azt hiszi tán, hogy az idő végtelen, hogy soha nem múlik semmi el, sem az élet, sem semmi, és ebben az egészben nem elfecsérelt egyetlen olyan pillanat sem amit mások bántására használunk? Nem kívánom senkinek, hogy a veszteséget tapasztalja meg, nekünk sem kellett volna soha, de az élet így alakította és én nem akarok hagyni egyetlen órát sem veszendőbe menni. Néha azt hiszem a tudatalattim dolgozik ezen erőteljesen, és a küzdelem amit immáron egy hónapja folytat tudatos énemmel győzelemre vezette. Én nem akartam foglalkozni a Haydenhez kötődő érzéseimmel, azonban a lelkem legmélyéről egy hang azt mondta, hogy elpazarolt idő amit azzal töltök, hogy a hallgatásba menekülök, és azt gondolom, hogy el lehet nyomni, túl lehet rajta lenni. Nem lehet. Ha valakit megkedvelsz önmagáért, ha azt veszed észre, hogy a rosszabb napjain is ki akarsz mellette tartani, ha azt nézed a kórház folyosóin, ha éppen nem vele vagy, hogy a következő fordulónál mikor jön veled szembe….ha olyankor is vele akarsz lenni amikor fáradt, amikor kimerült….ha egyszerűen csak meg akarod fogni a kezét, és elmondani neki, hogy te mindig itt leszel mellette. Szóval ha mindezek ott vannak, akkor érezned kell neked is, hogy minden olyan perc amikor ezekkel nem akarsz foglalkozni, elfecsérelt idő. Persze még mindig azt gondolom, hogy ha nem történik ez az egész, ha nem hal meg az a férfi, ha én este nem próbálom a feszültséget a Heather által javasolt módszerrel oldani, akkor most nem ülnék itt és hagynám szabadon végre kimutatni az érzéseimet. Nem érezném magam a világ legboldogabb emberének, hogy fogja a kezem, hogy megcsókolt, hogy viszont szeret, hogy többé nem kell titkolnom senki előtt semmit….hogy jelen pillanatban olyan boldog vagyok minden rossz dolog ellenére is, hogy körül tudnám ölelni az egész világot. Beszélnünk kellene a tetőn történtekről, beszélnünk kellene nagyon sok mindenről, hiszen ezért találkoztunk….de aztán végül nem beszélünk róla. Nem akarom elrontani, és különben is a rossz dolgok sosem arról híresek, hogy csak úgy elfutnának, ahogyan ez sem fog, és tudom, hogy meg fogjuk beszélni. De ez most….kicsit úgy érzem ebből a másnapból a mi napunk lett, hogy a hely ahova elhoztam egy kósza ötlet volt, mert bár sokat jártam ide, kicsit féltem, hogy neki ez sok lesz. A színkavalkád az életem része, és talán a  Macy’s Corner egy olyan hely amely picit ezt szimbolizálja. Ha meg tudja szokni a nyüzsgő természetemet, ha meg tudja szokni helyenként, hogy rettentően gyerekesen viselkedem, akkor mindent meg tud szokni. Kicsit még azért félek ettől az egésztől, mert nekem sosem volt úgy igazán komolyabb kapcsolatom, és nem is nagyon tudok még vele mit kezdeni. Úgy értem, más amikor az ember azt mondja, hogy van valaki az életében aki fontos a számára, és megint más az amikor ténylegesen érzi is minden nap a jelenlétét. Még valahogyan az egészhez hozzá kell szoknom, ahogyan ahhoz is, hogy a késztetés nem múlt el bennem, hogy jobbá tegyem számára a mindennapokat. Jobbá, mint bárki más számára, mert fontosabb lett nekem….mindenkinél. Most is talán azért nem feszegetem a témát, azért nem akarok visszakanyarodni a rosszabb dolgokhoz, azért hagyom, hogy az egész téma a süllyesztőben végezze és ezért kezdem az egészet kicsit vidámabb témák felé terelni, és kifejezetten örülök, hogy a szöszi lány tökéletes időzítéssel fut be. Haydenhez hasonlóan én is kissé meglepődve fogadom az egész szerencse süti dolgot, meg a másnapi programot. A Szerelem Szombat kapcsán a szemem sarkából Haydenre pillantok és mosolyogva bólintok. Tökéletesen időzítünk mi is azt hiszem.
– Ha nem dolgoznánk mindketten akkor talán még el is jöhetnénk. Szívesen meghallgatnám hogy üvöltöd teli torokból az „I was born to love you”-t. Na nem a sokféle hülye feldolgozást ami létezik. A Queen-re gondoltam természetesen. És hajtogatnál nekem valami vicces lufit…hacsak előtte ki nem szusszantom belőle a héliumot, és azzal énekelek majd én….képzeld el azon az amerikai mókus hangon Freddie-t énekelni engem. Hihi- kuncogva húztam magam elég a szerzeményeimet, a melange, a Málnás Mitty-Mötty és persze a nyuszis szerencse kekszem.
– Ó, nem kell bocsánatot kérni, de majd alkalomadtán kihasználom, és ha megint virágba akarjuk borítani a kis lakásunkat Heather-el nem lesz szükség létrára, hogy kiaggassuk a cserepeket. Te guggolva feléred amihez nekünk gebeszkedni kell. Mondjuk a lakótársam azért magasabb nálam. Elvégre egy modellnek annak kell lennie. Óóóó engem is el akart egyszer egy ilyen válogatásra vinni magával, de mondtam, hogy én ugyan le nem vetkőzöm vadidegenek előtt. Te jó ég!- forgattam meg a szemeimet megint az ég felé sandítva, aztán elolvastam a saját szerencse sütimet, miután lefejeztem szegény nyuszikát. Megvontam a vállam, és körbepillantottam.
– Nem tudom…de kezdem azt gondolni, hogy az életben semmi sem történik véletlenül. Hiszen ezt a helyet nem sokkal az ideköltözésem után fedeztem fel magamnak, és kiderül nem is laksz innen olyan messze. És most ez az idézet….lám, lám vannak még furcsa meglepetései a sorsnak.- mozgattam meg a papírdarabkát, majd visszahelyeztem a tálkára. A két könyökömre támaszkodtam az összefűzött ujjaimon támasztottam meg az állam és vártam, hogy Hayden is felolvassa a sajátját, amit a süteményke rejt.
– Szurkolok.- húztam be a vállaim közé a fejem, és kíváncsian pislogtam, ajkaim is elnyíltak amikor végül felolvasta az idézetet, ahogyan a szemöldököm is kíváncsian futott fel a homlokomra. Őőőőő….még értelmeznek kellett kicsit, főleg azt az eszmefuttatást, amit után végigvezetett. A melange-om közelebb húztam és kortyoltam belőle, ám az utolsó mondatnál majdnem visszaköptem a kortyot ami a számban volt. A fizikai lét….ajjajj…azt hiszem elég érzékeny pontot érintettünk, úgyhogy valamennyire össze kellett kapnom magam, hogy ne kezdjek el csípőből valami épületes marhaságot levezetni neki, szóval inkább azt hiszem jobb lesz ha hasonló burkolt bölcsességet adok rá válaszul…illetve ez volt a terv, aztán végül nem ez lett belőle.
- Hátizé én….szerintem az a fontos, hogy az emberek előbb lélekben tartozzanak össze…mármint, hogy ez a legfontosabb. Hogy bárhol legyenek is a világban, érezzék, hogy a másiknak szüksége van rájuk, hogy gondolatban is velük van. Láttad a „Ház a tónál” című filmet? Abban….abban úgy szeretnek egymásba a főszereplők, hogy térben ugyan egy helyen vannak, de időben nem. Nagyon kedvelem a filmet, és nem tudom már megmondani, hogy hányszor láttam, de valahol én is mindig így képzeltem. Mármint nem azt, hogy időben ne legyen ott velem akit megszeretek, hanem, hogy ne legyen akadály még ez sem. Ahogyan az sem akadály nekem, hogy éppen hol vagyok, hogy éppen hova rángatnak el, mert tudom, hogy később még találkozni fogunk…szóval azt hiszem ilyen szempontból teljesen igaza van ennek az idézetnek. Akik szeretik egymást, azok mindegy, hogy hol vannak, mindig is összetartoznak. Talán már öröktől fogva összetartoztak. – a többi részéről nem teszek említést, nem hiszem, hogy most kellene megbeszélnünk azt, hogy igazából én bármennyire is közel éreztem magamhoz bárkit lélekben, fizikailag ez még nem történt meg. És a végtelenségig nem lehet homokba dugni a fejem ezzel kapcsolatosan, és majd be kell ezt is vallani, de ennek úgy érzem nem most érkezett el az ideje. Szeretnék még több ilyen alkalmat együtt tölteni vele, több olyat ahol nem csupán arról van szó, hogy mennyire szeretjük egymást, hanem beszél magáról, az életéről a gondolatairól, arról, hogy milyennek látja a világot, hogy hol helyezi el benne magát. Így fogom megismerni még jobban mint embert, és azt hiszem így fogom megtudni, hogy akibe beleszerettem valóban olyan amilyennek látom? Valóban elérte azt a mércét amit én magamban felállítottam azzal kapcsolatban milyennek képzelem el azt, akibe igazán és menthetetlenül bele fogok szeretni? Martin azt mondta nekem, hogy nem biztos, hogy az első lesz az igazi….Hayden nem is az első, de talán az első olyan akiben a lehetőségét látom meg annak, hogy a szemeim és a gondolataim nem csaptak be. Jó ember….ritka jó ember, akit azért irányított a sors az utamba, hogy boldoggá és mosolygóssá tegyem, hogy ott legyek neki mindig amikor csak szüksége van rám. Nem tudom mennyi időt töltöttünk a kis mesebirodalomba, hogy mennyiszer mondtam el neki, hogy szeretem, hogy mennyi mindent tudtunk még meg a másikról, hogy aztán végül magunk mögött hagyjuk a ragyogó délutánt, a parkot, a Macy’s Cornert, és belevessük magunkat a munkába. Azonban amikor végül megérkeztünk a kórházba, hogy a műszakot felvegyük, nem engedtem, hogy Hayden meglépjen mellőlem. Megígértem Leah-nak, hogy akármi is lesz a röntgenre felcibálom magammal. Nem kezdheti úgy a napot, hogy a kezéről nem csináltak felvételt, és nem látták el rendesen. Egyetlen érvként azt hoztam fel, hogy egy orvosnak a kezére van a legnagyobb szüksége, hogy gyógyítani tudjon. És egy ellátatlan sérülés később szövődményekkel járhat, az pedig ahhoz vezethet, hogy nem fogja tudni ellátni a munkáját. Nem akarom, hogy az életben még egyszer úgy érezze kudarcot vallott valamiben. A lovas baleseténél nem voltam mellette, de most már itt vagyok, és ez ha elhiszi ha nem nagy fegyvertény. A liftet nagy ívben elkerülve irányítottam magunkat a lépcsők felé, és még soha nem vettem fel műszakot ennyire kettős érzéssel. Egyrészt még mindig bántott az egész, még mindig kicsit csalódott voltam, de ugyanakkor minimum tíz centivel a föld felett repkedtem. Szerelmes voltam, és ezen még a rossz dolgok sem képesek változtatni.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:12 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Zoya and Hayden
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Zoya and Hayden (SMS)
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: