Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 25, 2015 2:32 pm Keletkezett az írás



Tudtam, hogy James végleg elment otthonról, így nekem sem volt okom a házban maradni. Hazaköltöztem a szüleimhez, pontosabban anyámhoz meg az új férjéhez… Bob rendes fickó, azt mondta mindenben segítenek és támogatnak majd, ha végül sor kerülne a legrosszabbra, vagyis válásra. Ő ügyvéd, nem is rossz, de azt mondtam ezzel még várjon. Nem én fogok bemenni a bíróságra, hogy válni akarok, azt meghagyom Jamienek. Mindenesetre elkezdte keresni, hogy hogyan tudnék kibújni a házassági szerződésből, őszintén szólva annak idején el sem olvastam csak aláírtam, azt sem tudtam milyen záradékok vannak benne. Azt hittem, csak a pénzről van szó, hogy ha elválunk, akkor mindenki fogja azt amivel érkezett és mehet tovább. De nem, ennél sokkal pikánsabb részeket is tartalmaz a mi kis szerződésünk. Bob szerint a legtöbben ma már így csinálják, és komplett hegyi beszédet tartott nekem arról, hogy soha semmit ne írjak alá anélkül, hogy elolvasnám. Különböző forgatókönyvek lépnek érvénybe számos esetben. Van benne szó megcsalásról, elhagyásról, tartós viszonyról, és végül gyermektelenségről. Bob szerint ez az a pont, ami miatt bajban lehetek, ami miatt Jamie úgy és olyan gyorsan tudna elválni tőlem, hogy kettőt pislogok, és egy vasat se látnék. Csak legyintettem, magasról teszek a dologra. Erre pedig több okom is van, az egyik az, hogy még nem válunk, legalábbis engem még senki nem értesített ilyesmiről, másfelől kétlem, hogy Jamie képes lenne erre, hogy felhasználja ellenem azt a záradékot. Nem, így sosem bántana, és Bob is csak „felkészülésből” olvasgatja át az iratainkat.
Szóval, míg Bob a papírokkal bíbelődött az elmúlt három hétben, én próbáltam összeszedni magam. Anya főztje valahogy most jobban ízlett mint máskor, pedig általában nem szeretem a csípős ételeket, sem azt ahogy fűszerezi a dolgokat. Rengeteget ettem és aludtam, az első héten szinte ki sem mozdultam a régi szobámból, és Binx a macskánk lelkesen hempergett velem az ágyban, a lábamnál aludt, vagy a hasamon. Aztán múlt héten bementem a városba, és felkerestem a régi kedvenc kis antikos boltjaimat. Mások inkább ócskásnak mondanák, de nekem amikor tanultam a lakberendezést, ezek a helyek maguk voltak a Kánaán. Túl rég nem voltam már ilyen zsúfolt kis üzletekben, és őszintén szólva nagyon hiányzott a dolog. Anya akart venni egy kis komódot, és míg ő keresgélt, én unatkoztam. Néhány bútort odébb ráncigálva az egyik sarokban kialakítottam egy mini szalon részletet. A tulaj azonnal felvett kisegítőnek, eladónak. A fizetés nevetségesen alacsony, szerintem egy diákmunkás is többet keres, de nem zavar, hiszen végre én is dolgozhatok, elfoglalom magam. Így legalább nem kell minden percben arra gondolnom, hogy a férjem elhagyott és minden az én hibám.
Anya és Bob nem faggatnak, tudják jól, hogy mennyire rondán viselkedtem. Még velük is, alig látogattam őket. A házunk környékén, a régi „barátnőim” keselyűként csaptak le a pletykára, hogy Jamie elhagyott én pedig vissza költöztem a szüleimhez. Betegre sírtam magam ezalatt az idő alatt, de az első hé kétségbeesett zaklatása után meg sem próbáltam felhívni Jamest, úgysem venné fel. Egy hétig hívogattam, és még csak annyit sem válaszolt, hogy élek-e. Még biztosan túl dühös ahhoz, hogy beszéljen velem, vagy megpróbáljuk megbeszélni, hogy mi romlott el és hogyan lehetne helyre hozni. Rettentően hiányzik, éjjelente az egyik pólójában alszom, a párnáját ölelve. Ezeket is elhoztam magammal, Binx tüntetőleg távol marad a párnától, és fúj rá. Azt hiszem, látatlanban is utálja a férjemet. Mindig úgy fészkelődik éjjel, hogy kitúrja a párnát a kezeim közül, és őt cirógatom álmomban. Ravasz kis kandúr, az egyszer biztos.

De nem elég ravasz. Ma délelőtt különös rosszullét fogott el, rögtön ébredés után kezdődött és nem is igazán maradt abba. Be kellett telefonálnom a boltba, hogy nem tudok bemenni dolgozni, iszonyatosan szédültem, és húsz percenként rohangáltam hányni. Binx a lábam alatt kóválygott, nem értette most mi van, végül kínomban már nem tudtam hogyan rázhatnám le. Kimentem az előkertbe, és leültem a tornácra. Szeretem a környéket, békés, tele normális, átlagos emberekkel. Menta teát kortyolgattam éppen, amikor láttam, hogy Binx lába beszorult a járda melletti csatorna résbe, és egy autó gurult felé. Nem túl gyorsan, de ahhoz épp eléggé, hogy kilapítsa szerencsétlent. Gondolkodás nélkül dobtam el a bögrét, és siettem oda mellé, fogalmam sincs mit képzeltem, amikor köré gömbölyödtem, hogy megvédjem. Végül az autó nem ütött el minket, de csúnyán lehorzsoltam a térdeim és a kezem is, ahogy megpróbáltam kiszedni onnan a macska lábát úgy, hogy ne essen baja. Anya persze megijedt, azt mondta siessünk be, kitisztítja és ellátja a sebem. Azt mondta rémesen sápadt vagyok, és hogy neki ez nem tetszik. Tovább is faggatott volna, de akkor megcsörrent a telefon, ő meg szaladt, hogy felvegye. A teraszajtó mellett vártam, míg hoz fertőtlenítőt és kötszert, amikor egyszerűen csak lekapcsolták a villanyt az agyamban. Egy pillanat műve volt az egész, minden elsötétült, én pedig már dőltem is hanyatt, neki az ajtónak.
Így kerültem be a kórházba. Abba a St. Claire kórházba, ahol Jamie is dolgozik. Szerencsére nincs nagy bajom, csak pár karcolás az arcomon, zúzódások a térdeimen… na meg persze egy nagy, mély vágás, ami egészen a bal kezem hüvelykujjától az alkarom közepéig húzódik. A sebész szerint rohadt nagy mázlista és egyben orvosi csoda vagyok, hogy nem metszettem ketté az ereimet. Azt hiszem sokkos állapotban lehettem, mert csak kuncogva válaszoltam neki, miközben a sebet varrta össze.
- Harry, ha mennem kellene, akkor ez most sikerült volna. – zavartan mosolygott rám, azt hiszem nem vette a poénomat. Azt hiszem ő James barátja, néha szokta emlegetni, de mi nem igazán találkoztunk. Neki családja van, nekem meg cipőim. Nincs közös témánk… Végig magázott engem, nem tart a barátjának, akkora távolságot tart amit adott körülmények között csak lehet. Talán még örül is neki, hogy Jamie megszabadult tőlem, a hisztériás feleségétől, és majd jól bemutatja őt a neje egyik üresfejű barátnőjének. Lelke rajta, nem az én dolgom. Gondolom már a fél kórház (ha nem az egész) tudja, hogy külön élünk a férjemmel. Ha anya nem lenne itt és nem magyarázott volna olyan kétségbeesetten, szerintem simán azt hitte volna mindenki, hogy fel akartam vágni az ereimet. Mert hát, azt még én a kis szőke is tudom, hogy aki tényleg meg akar halni és elég tökös az ilyesmihez, az nem keresztben nyiszálja a csuklóját, hanem hosszában. A sérülésem inkább vág egybe ezzel, mint egy véletlen balesettel, pedig eszembe se jutott kárt tenni magamban. Tényleg.
- Hát, mindenesetre jobban kellene magára vigyáznia. Dr. Callaghan biztos megdorgálja majd, amiért így összetörte magát. – fájdalmas grimasz futott át az arcomon, de szerencsére álcázhattam a varrás okozta fájdalommal. Kedves tőle, hogy így próbál vigasztalni, de azt hiszem James már magasról tesz arra, hogy mi van velem. Miért is érdekelné, hogy nekiestem a teraszajtónak? Elment, és nem azért, mert olyan nagyon szeret, hanem mert nem akart már velem lenni. Nekem ez elég egyértelműnek tűnik.
- Igen, azt hiszem igaza lehet. – értettem azért egyet Harryvel, hogy megnyugtassam a lelkét. Nem mintha az ő lelkét kellene ápolgatni, elvégre engem hoztak be nyakig véresen. Láttam, hogy koncentrált, próbált csinos, apró öltésekkel dolgozni. Plasztikai sebész, egy másik osztályról rángatták ide a sürgősségire; de hát ez van, ha egy orvos feleségét hozzák be. Nem hagyhatják, hogy majd ronda sebhely legyen a karomon, mit szólna akkor a kolléga?! – Harry, nem tudja véletlenül, hogy James… Dr. Callaghan ma bent van-e. – megcsóválta a fejét, hogy nem tudja, majd kedvesen paskolta meg a kézfejem.
- Kész is. Tényleg jobban kellene vigyáznia. – komolyodott el annyira, hogy most már tényleg megrémített. A fenébe is, komolyan azt hiszi még ő is, hogy ezt szándékosan csináltam? Mi a jóég lehet az a pletyka, ami itt végigsöpört, hogy így kiakasztottam a dokit?! Ugye nem gondolják komolyan, hogy én vágtam meg magam, szándékosan?!– Maddie, James már annyit mesélt magáról, hogy néhányan úgy érezzük szinte ismerjük magát – szégyenkezve sütöttem le a szemem, mire ő kedvesen hümmögött és professzionális mosolyt varázsolt az arcára. Gondolom, hogy csupa jó dolgokat mesélt rólam a férjem… Azt hiszem, minden dokinak van egy ilyen nesze semmi fogd meg jól mosolya, amit a betegeknek tartogatnak. Jamesnek is van ilyen, már láttam. – Mindenkinek vannak rossz napjai, meglátja ez is elmúlik majd.
Megköszöntem neki, hogy idejött, és ilyen szépen ellátta a sebemet. De valamiért még mindig a vizsgálóban tartottak. Azt hiszem anya beszélhetett a rosszullétről, és az ájulásról, valakivel mintha vitatkozna odakint, legalábbis ilyen hangokat hallottam. Bosszankodva húztam el az orrom, a kezemen lévő kötés szélét piszkáltam, míg a vizsgáló asztalon ülve lóbáltam a lábam. További vizsgálódást szimatoltam, aminek cseppet sem örültem, inkább mentem volna már haza pihenni a baleset után. Amíg viszonylag türelmesen vártam, próbáltam összegezni a helyzetet, és úgymond felmérni a károkat. Úgy nézek ki, mint aki minimum háborúból jött. A bőröm tejfehér, a szeplőim csak úgy világítanak rajta. Az arcom jobb felén néhány apró pont szerű seb van, azok még nem fájnak. Ahogy beleestem a szilánkokba, akkor karcolták meg az arcom. A jobb orcámon viszont egy hosszabb de halvány karcolás van, arra is kaptam fertőtlenítőt, de hagyták szabadon, egyáltalán nem vészes a dolog. Ahogy a tükörben megpillantottam magam, kócos, koszos hajam, sápadt arcom és a véres pólóm, alig ismertem magamra. Mindenesetre Binx jön nekem eggyel, egy naggyal, ami azt illeti.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 25, 2015 6:11 pm Keletkezett az írás




Az utóbbi három hetet olyan dolgokkal töltöttem, amik sikeresen elvonták a figyelmemet tönkrement házasságomról. Már mindennapos vendégnek számítottam Harry családjánál, sokat játszottam a kislányával, és megállapítottam, hogy a felesége várandós. Ha nem Harry-ékkel töltöttem a napom, akkor dolgozni jártam. Extra műszakokat vállaltam, egy héten kétszer vagy háromszor voltam ügyeletes, és akkor is bent voltam, ha épp nem a magánrendelésemen kezeltem a kedves betegeket. Segítettem ágytálat takarítani, infúziót cserélni. Az elveszett gyakornokokkal beszélgettem, tanácsokat adtam nekik, kérdezősködtem. Rezidensek után szaladgáltam, segítettem nekik is elvégezni a munkájukat, és szakmai könyvet írtam. Egy hetet Angliában töltöttem, meglátogattam a családomat. Segítettem a húgom szülése körül - maradi egy család vagyunk, az otthonszülést pártoljuk - és meglátogattam a rokonokat.
Esténként futni járok, vagy lemegyek egy konditerembe, elfoglalom magamat, hogy még véletlenül, egyetlen egy percet se kelljen azzal töltenem, hogy Maddiere és a befuccsolt házasságunkra gondolok.
A jegygyűrűm nélkül, bátrabbnak és szabadabbnak érzem magamat. Kedvemre flörtölök kórházi dolgozókkal. Most is éppen azt teszem. A kávémat egy Audry nevű, igazán dekoratív ápolónővel iszom. Lassan sétálunk a büféből fölfele, de legnkább ő mesél, én meg hallgatom. Nagyon sok mindent tudok róla. Például, hogy jógázik minden csütörtökön, vagy hogy imádja a kólát. Meglepően cserfes, és nyílt, pedig csak tíz perce ismerem. Bevallja, hogy többször látott már, és hogy meg szeretett volna szólítani, de sohasem mert, mert mindig olyan komoly voltam. Én elmondom neki, hogy a munkámban nem ismerek lehetetlent, és hogy elkötelezett vagyok, nem szórakozni járok ide. Ő egyetért velem, gyorsan közli, hogy ő is mennyire elkötelezett, és hogy ő sem szórakozni jár ide. Ekkor döntöm el, hogy csak az időmet vesztegetem. Nem szeretem azokat a nőket, akiknek nincsen saját gondolatuk, és csak engem szajkóznak. Érdeklődésem alábbhagy, csak hümmögök, szememmel a kórházban megforduló embereket figyelem.
- Dr. Callaghan.. Dr Callaghan .. -
Hátrafordulok. Stuart M. Hopper siet felém. Rezidens, tegnap dolgoztam vele.
- A feleségét most hozták be öngyilkossági kísérlettel! -
Bámulok rá. Bambán.
- Hol van?
Az arcom megkeményedik, fölveszem a tipikus orvosos arckifejezést amiről nem lehet leolvasni, hogy jó vagy rossz hír következik-e.
- A sebészetin..
Bólintok, és otthagyom őket. Vadul lobog mögöttem orvosi köpenyem, ahogy sietősen indulok. Nem várom meg a liftet, kettesével szedem a lépcsőfokokat. Harry jön velem szemben, szólni akar, de fejemmel intek. Többen állnak félre, ahogy elszáguldozom.
A kórterem felé menet megpillantom Maddie anyját. Sóhajtok.
- Szervusz. Maddie idebent van ugye? -
Biccent a fejével.
- Nem kellene bemenned most James.. -
Szinte meg sem hallom. Belépek a szobába, és tényleg ott van. Arcon csap a látványa. Nem csak azért, mert rémesen néz ki, hanem mert túl régen nem láttam. Megcsap a tudat, hogy mennyire hiányzik. Nem mondok semmit. Felemelem a fejét, jól megvizsgálom sebhelyes arcát. Egy szót sem nyögök ki. A kórlapját vizslatom. Gondolatok cikáznak a fejemben. Vajon tényleg öngyilkos akart lenni?
Kinyitom az ajtót.
- A vérkép mikor lesz meg Martga?
Hangom áttör kórház zaján, robusztusan és mélyen.
- Fél óra, Dr. Callaghan..
A fejemet csóválom.
- Vegyétek előre, és legyen tizenöt perc! -
Akármilyen válasz nélkül húzom be az ajtót. Ellépek a faltól, de nem megyek túl közel. Méregetem.
- Mi történt? -
Se köszönés, se semmi. Csak tudni akarom. Tényleg öngyilkossági kísérlet volt, vagy sem?

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 25, 2015 7:00 pm Keletkezett az írás



Amíg várakoztam, csomó dolgon elgondolkodtam. Nem is igazán azon, hogy miért nem fáj egyetlen sérülésem sem, az gondolom az adrenalin miatt van. Ha ilyen rövid időn belül ennyiszer lezúzza magát az ember lánya, gondolom egy ideig még nem fáj semmije sem. Majd otthon bizonyára megjön a fájdalom is, nem siettetem. Sokkal inkább azon morfondírozom, hogy mitől lehettem rosszul. Soha de soha nem hánytam még, amikor arcon csúszós részegre ittam magam lánykoromban, még akkor sem. Összesen kétszer fordult elő velem ilyesmi, egyszer még kislány koromban, amikor elkaptam valami vírust. Másodszor pedig akkor, amikor terhes lettem. Tény, hogy vagy egy hónapja nem vettem be a fogamzásgátlót, de csaknem olyan régen nem is voltunk együtt a férjemmel. Kizártnak tartom a dolgot, mégis okot ad aggodalomra.
A kinti hangok idegesek, rohangálnak mint pók a falon, de gondolom ez normális egy sürgősségin. Aztán hirtelen valaki feltépi az ajtót. James láttán belém ragad a levegő, és fordul velem vagy hármat a világ. Még mindig döglesztően néz ki, sokkal jobban, mint amikor velem volt. Lehet, hogy így kivirult volna attól, hogy külön élünk? …Ráma dolog pont ellentétes hatással volt. Aggasztóan lesoványodtam, és a fehérnél is sápadtabb a bőröm. Férjem arcán egyetlen érzelem sem jelenik meg. Mondtam én, hogy nem érdekli mi van velem, csak azt nem értem, hogy akkor meg mi a fenéért jött ide? A látszat miatt? Ennyire kicsinyes lenne?! Ahogy arcomért nyúl, vadul húzódom el keze elől.
- Hozzám ne érj! – sziszegem dühösen, és valamiért megint elfog a reggeli rosszullét. Amíg az ajtóhoz lép, kétségbeesetten pillantok körbe a parányi vizsgálóban, hogy ugyan hová tudnám kiadni a taccsot. Ha eddig fehér volt az arcom, most bizonyára zöldes árnyalata van. Amint becsukja az ajtót, felfedezem a mosdókagylót, és leugrok a vizsgáló asztalról, hogy oda szaladjak. Teszem amit tennem kell, képtelenség az ilyesmit visszatartani. Libabőrös lesz a karom az érzéstől, hátam vonaglik miközben kiadom a rókabőrt. Szép kis viszontlátás, mondhatom.
El fogok majd beszélgetni anyámmal is, hogy mégis mi a jó büdös francért engedte be Jamiet? Megmondtam neki már a kocsiban is, hogy ne hívja fel, és ne engedje a közelembe. Nem kérek sem a sajnálatából, se a kárörvendéséből. Az alapján, hogy mennyire nem foglalkozott velem az elmúlt hetekben, semmi másra nem számítok tőle. Megtörlöm az arcom egy papírtörlővel, majd dühösen csillogó szemekkel nézek fel rá. Nem fogok sírni, azért sem fogok sírni, bármennyire is belepusztulok abba, hogy ennyire közel van és én nem ölelhetem meg.
- Elestem. – elveszem kezéből a kórlapomat, nem akarom, hogy azt olvasgassa. Semmi köze hozzá. – Mehetsz vissza a betegeidhez, rád itt nincs semmi szükség. – hangom bármennyire is dühösnek szánom, inkább sebzett és keserű, a szomorúságom szinte tapintható. Teljesen egyértelmű, hogy már semmit sem érez irántam. Itt helyben bele tudnék halni a fájdalomba, és valahol belül elkezdem sajnálni, hogy ez a véletlen baleset nem került az életembe. Soha nem fogunk kibékülni…
Valaki kopogtat az ajtón, a leleteimet hozta. Gondolom mindenféle értékek vannak rajta, amik nekem olyanok, mintha hieroglifák lennének. Egy mukkot sem értek az ilyen orvosi papírokból. A nyitott ajtónál látom anyám döbbent, de mégis boldogan csillogó tekintetét. Szóval, akármi is legyen a papíron, neki már elmondták. Villámként hasít belém a felismerés. Ugye nem?! Ugye nem most következett be a dolog, amikor James és köztem ennyire elmérgesedett már minden? Oltári nagy pech lenne, sőt, inkább katasztrófa. Nem akarom, hogy egy gyerek miatt jöjjön vissza hozzám, és egyedül meg végképp nem tudnám felnevelni a kicsit. Sakk matt, ahogy a művelt emberek mondják…
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 25, 2015 8:06 pm Keletkezett az írás




Jogosan viselkedik így velem, mégis pofon vág a viselkedése. A jól felépített orvosi maszkom egy pillanat alatt hullik darabokra. Fáj, hogy ennyire elutasítja még az érintésemet is, de megértem. Nem láttuk egymást már vagy három hete. Nem úgy néz ki, mint aki jól van. Soványnak tűnik, az arca beesett, a kulcscsontja kiáll, és olyan fehér mint a fal. Maddie sosem volt az a barnulós típus, inkább égett le, minthogy kreol színe legyen, de ilyen rosszul nagyon régen nézett ki.
Hátrálok, ahogy megkér ne érjek hozzá. Fáj. Nem is kicsit. Nem gondoltam, hogy ennyire elhidegültünk egymástól, de a távolság az távolság.
Mire visszatérek, Ő már a mosdó felett öklendezik. Aggódva lépdelek felé, de nem merek hozzáérni. Félek, hogy újra elutasítana.
- Nem megyek vissza. Itt nagyon szükség van rám, mint ott. -
Nem tűrök ellentmondást, a hangom szigorúan csendül, aztán mégis ellágyulnak vonásaim. Olyan régen láttam, és most úgy üdít a látványa. Kedvem lenne magamhoz ölelni, dédelgetni, mellé feküdni, és csak hosszúkat beszélgetni. Szívesen mesélném el neki, hogy keresztapa leszek, és hogy a húgom gyermeket szült. Sajnálom, hogy Maddie nem lehetett velem,  a családom nagyon kedveli őt. Kérdezgettek, hol hagytam, én pedig nem mertem nekik elmondani az igazat. Én sem tudom mi az igazság.
-Nagyon szépen kérlek Maddie, hogy ne viselkedj így.. -
Nagyot nyelek. Nincs jó hangulatban, labilis. Zavar, hogy hányt. Madison nem hányós fajta, sosem dobja ki a taccsot. Még akkor sem amikor csigát evett, és olyan zöld volt, hogy azt hittem egész éjjel a mosdóban görnyed majd. Óvatosan a kórlapjáért nyúlok, és összeráncolt szemöldökkel vizslatom. Nincs agyrázkódása, nincs oka hányni.
A beérkező leletért nyúlok, az ajtót behúzom. Figyelmesen nézem végig a vérképet, aztán újra és újra. Nem hiszem el azt amit látok. Az nem lehetséges. Biztosan lehetetlen.
Rámeredek Maddiere, mint aki szellemet lát.
- Mond csak Kedves, mióta is vagy rosszul? -
Izgatottan nyalom meg a szám szélét. Maddie és én babát várunk! Ha lehetne kiugranék a bőrömből. Próbálom elfojtani a mosolyomat, nem nagy sikerrel.
- Mikor volt az utolsó menzeszed?
Izgatottan lépkedek közelebb, elfelejtve minden gondot. Letérdelek elé, kezeimet ha engedi a combjára teszem, a szemem valószínűleg izgatottan csillog.
- Mennyire érzed jól magad? Fel kellene mennünk a rendelőmbe. Szeretnék teszteket végezni.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 25, 2015 8:47 pm Keletkezett az írás



Utálom, hogy hányok. Ennyire kiszolgáltatott helyzetet elképzelni sem lehetne. Nem elég, hogy halomra szabdalt a teraszajtó, még mellé ez is? Néhány könnycseppet is le kell törölnöm az arcomról, mindig sírok amikor ez történik. Nem mondom, hogy kontroll mániás vagyok, de utálom, amikor még a saját testem sem engedelmeskedik nekem. Ha jobban belegondolok, ebben a percben nagyjából az egész kerek világot utálom, és azt hiszem a férjem nyeri az érzelmi paralimpia aranyérmét.
- Nem! Menj oda ahol eddig voltál. Ha nem érdekeltelek amíg nem történt velem semmi, akkor most se érdekeljelek. – bár szigorúan szólt hozzám, nem hátrálok meg. Érzelmi hullámvasút ez a nap, és bár alig múlt dél, össze tudnék esni a fáradtságtól. Kimerültem, ez a sok esemény teljesen kikészítette az idegeimet. Az ágyamat akarom és Binxet, Jamie párnáját és addig bőgni amíg el nem fogynak a könnyeim. Elvesztettem Őt, ez teljesen egyértelmű. Az, hogy most kedves hozzám, cseppet sem javít a helyzetemen. Inkább csak ront rajta, mert eszembe juttatja, hogy mennyire jó ember a férjem, és én mennyire rosszul bántam vele.
- Mit érdekel, hogy hogyan…. – kezdek bele megint a dacoskodásba, de egy újabb hullám belém fojtja a szót. Nagyot nyelek, hogy valahogy visszatartsam a hányingert, nem akarok még ennél is megalázóbb helyzetbe kerülni. Mármint, ha lehetne még ennél is megalázóbb a szemszögemből.
Szinte lélegzetemet is visszafojtom, aggodalmasan nézem, ahogy James a papírjaimat olvassa. A szemeiből eltűnik az aggodalom, és különös ragyogással telnek meg. Olyan, mint a kapcsolatunk elején, akkor láttam utoljára ezt a szempárt. Ezer ördög és pokol! Tudtam, annyira tudtam, hogy ez lesz.
- Ne kedvesezz… - kezdem fenyegetőn, és hátrálok. Most is csak a gyerek miatt kedves velem! Gyűlnek a könnyeim, végtelenül szerencsétlennek érzem magam. Soha többé nem kapom vissza a férjemet, soha de soha. Most is csak azért törődik velem, mert gyereket várok. Nagyot szipogok, nem akarom, hogy most megint azt gondolja, hogy sírással manipulálom.
- Pontosan tudod, hogy mikor volt. – suttogok összetörten. Igen, késik. Nem is keveset, de valahogy betudtam ezt az egészet a különélés okozta stressznek. Nem lépek el előle, de döbbenten meredek rá. Annyira tudtam, hogy ez lesz. Hogy most majd úgy kezel, mint egy virágcserepet, amiben a féltve őrzött magját ültette, és ami a kedvenc növényét tárolja. Hosszút pislogok, próbálom összeszedni magam. Legyőzöm a késztetést, hogy ujjaim selymes hajába fúrjam, nem, most nem érinthetem meg. Ha akarja a gyerekét, engem is akarnia kell, legalább ugyanannyira. Különben elveszem tőle, tudja, hogy képes vagyok rá. Vesztett ez a helyzet, de nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy megalázott engem azzal, hogy elhagyott, most meg valóra váltom az álmait. Nem és nem!
- Pont úgy érzem magam James, mint aki átesett az üvegajtón. – vállat vonok, nem tudom mi mást mondhatnék. Le kell ülnöm, forog velem a szoba, tenyerem az asztalra támasztom, úgy próbálok nem összeesni. Mondanék neki valamit, akármit, hogy engedjen el, hogy ne gondolja, hogy majd most minden egy csapásra rendben lesz. Nem, egy gyerek csak rontana a helyzetünkön, ha még mi sem tudjuk egymást elviselni, semmit sem javulna az életünk tőle. Megkeserednénk mindketten egy olyan házasságban, ahol csak szenvedünk.
- Antidepresszánst szedtem, majdnem egy évig. – bököm ki végül az igazat. Elvégre joga van tudni róla ebben a helyzetben. – James, ne éld bele magad, valószínűleg nem tarthatjuk meg. – suttogóra fogom a hangom. Hát, ez a nagy helyzet. Én is szívem összes melegével várnám ezt a csöppséget, de nem merek hozzá ragaszkodni még. Csak akkor, ha már kiderült, hogy nincs semmi baja, és megtarthatom. Addig nem vagyok hajlandó még szeretni sem, csak egy sejtcsomó, semmi több. Nem vagyok szívtelen, egyszerűen csak nem akarom, hogy megint a kelleténél jobban fájjon, hogy elveszítem a gyerekünket.
Azt hiszem, nem látja rajtam, hogy belül miféle csatározást vív a két nő: Maddie és Mrs. Callaghan. Maddie bármit megtenne ezért a babáért, és azért, hogy őt visszakapja. De Mrs. Callaghan a földön jár, és pontosan tudja, hogy ez a magzat beteg is lehet, és akkor el kell engednünk. Nem, nem vagyok skizofrén, egyszerűen csak könnyebb így gondolnom az érzéseimre, ha ketté választom őket emocionálisra és racionálisra. Ha pedig minden rendben is lenne a kicsivel, az apját már elvesztettem. Nem lesz képes bennem soha többé meglátni a szeretett nőt, és ez jobban fáj, mintha százszor is átlöktek volna azon az átkozott üvegajtón.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 25, 2015 9:56 pm Keletkezett az írás




Meglepődöm Maddie reakcióján. Sosem volt ennyire elutasító, ennyire gonosz. Nem tudom mire vélni, nem tudom, hogy mi lenne a helyes, így inkább figyelmen kívül hagyom. Megérdemlem. Azt is megérdemelném, hogy üssön, hogy nekem támadjon, hogy kiabáljon, elvégre én vagyok az, aki nem kereste Őt, aki egyetlen üzenetre sem válaszolt, és aki úgy foglalta el magát, hogy közben egy pillanatra sem gondolt a feleségére. Rossz ötlet volt, már régen megbántam. Újra látni Őt a világ legjobb érzése. Csak szorítanám, és soha többé nem engedném el, de nem tehetem. Maddie már nem úgy viszonyul hozzám, mint azelőtt. Gyűlöl, és minden oka meg van rá.
- Maddie.. kérlek szépen ne kezd ezt most itt el. Ez egy kórház. Ne veszekedjünk.. -
Megrázom a fejemet. Nincs erre itt és most kedvem. Nem lenne semmi értelme. Mindenki ezen csámcsogna, és csak még jobban összekapnánk.
Bólintok. Tényleg tudom, hogy mikor volt az utolsó napja. Pontosan jól tudok mindent, mert ezzel foglalkozom. Mindig is nagyon zavarta, hogy tudom, hogy figyelemmel kísérem.
- Kérdezem másképp. Mióta késik? -
Izgatottságomat nem lehetne leplezni. Egy kisbaba minden vágyam, és most valóra fog válni! Ennél boldogabb sohasem lehetnék.
Elbotránkozom. Nem vigyáz magára, és majd megint az lesz a vége, hogy elmegy a baba.
- Jobban kellene ügyelned magadra.. -
Bosszankodom. Olyan kis óvatlan! Aztán lemerevedek. Antidepresszáns? Ezer meg egy gondolat cikázik végig az elmémben. Miért? Minek? Miattam?
- Miattam? Maddie, mond hogy nem miattam! -
A hangom zaklatott, rettegek. Ha én miattam nem születhet meg ez a gyerek, akkor sohasem fogom megbocsátani magamnak.  Remeg a kezem, érzem ahogy a világ forogni kezd körülöttem. Leülök, nagyokat nyelek. A reggelim kikívánkozik belőlem, kitörne mint a vulkán.  Miattam nem lesz közös gyerekünk. Én vagyok az egyetlen oka annak, hogy az a kis csöppség nem jöhet majd világra.
- Föl kellene mennünk a rendelőmbe, teszteket végezni, hogy tényleg várandós vagy -e ..
A hangom megkeményedik pillantásommal együtt. Próbálom összeszedni magamat, de nem igazán megy. Felállok, ingatagnak érzem lépteimet. Dühösen markolok bele hajamba. A picsába!
A világ körülöttem még kisebb darabokra hullik, amiket már képtelenség lenne összerakni. Előbb a házasságom dől össze, majd az a dolog ami megmenthetné. Haragszom rá, nagyon dühös vagyok. Minek szedte azokat a gyógyszereket? Miért?
- A te hibád...
Remeg a hangom.
- A te hibád Maddie.. a te hibád, hogy nem lehet gyerekünk. Te szedted a gyógyszereket, te nem mondtad el nekem, te hazudtál.. ez nem lehet az én hibám... -
Magam is meglepődöm amikor könnyek kezdenek a szemem sarkából kifolyni. Olyannyira meglepődöm, hogy szólni sem tudok. Nem szoktam sírni, sohasem sírtam úgy igazán. Erős férfi vagyok, de ez most megremegtet. Térdre rogyok, és hangtalanul zokog. Arcomat a kezembe temetem, és hagyom hogy a pánik, a csalódás, és önostorozás eluralkodjon rajtam. Nem tehetek mást. Tudom, hogy az én hibám.


[/b]
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 25, 2015 10:56 pm Keletkezett az írás



- A francba már, Jamie, pontosan tudod a kérdéseidre a választ, minek faggatsz?! Még annyit sem tudok mint te! – honnan tudjam, hogy mennyit késik? A nevemet se tudnám megmondani, ha azt kérdezné. Magasról teszek rá, hogy ez egy kórház. Ha temető vagy templom lenne is, akkor is ki lennék akadva. Látom a férjem lelkesedését, és egészen megrettenek. Nem, ezt nem csinálhatja, ennyire nem élheti bele magát a dologba. Aki nem ismeri, azt hiszi, hogy olyan mint egy kőszikla, de én tudom, hogy egy kisfiú lelkesedésével képes a szeretett dolgok felé fordulni. Ezt szorozzuk fel az évekig tartó várakozással és egy kisbaba okozta örömmel. Nos, James pont ilyen eszelősen boldogan viselkedik.
Össze fogom törni a szívét, de muszáj megtennem, mielőtt még teljesen beleélné magát a dologba. Elmondom neki, hogy gyógyszert szedtem, és az arca beszédesebb ezernyi szónál is. Döbbenet, pánik, harag… egymás után suhannak át a vonásain, olyan gyorsan váltakoznak, hogy alig tudom követni.
- Nem. – motyogom rekedten kérdésére, hogy miatta szedtem-e. Persze, hogy hazudok tovább, pontosan ezért kezdtem bele a titkolózásba is, hogy ettől az érzéstől megkíméljem. Nem gondolhatja azt, hogy az ő hibája. Teljesen összetör, ahogy látom mekkora fájdalmat érez most.
- Jamie, kérlek… - közelebb lépek felé. Nem fogom hagyni, hogy így kimenjen a többiek közé, így senki sem láthatja. Tudom, hogy mennyire fontos neki a munkája, és nem akarom, hogy ez a családi dráma valahogyan hátráltassa, esetleg másképp nézzenek rá a kollégái. – Majd felmegyünk, de előbb próbáljuk átgondolni, hogy mi… mik a lehetőségek.
Döbbenettől marad tátva a szám. Az én hibám?! Mi? Be kell valljam, nagyon meglep, hogy mennyire megváltozott, hogy azonnal engem támad. Reflexből védekezek, bele se gondolok a következményekbe, hogy most meg majd magát hibáztatná…
- Én mondtam, hogy nem akarok gyereket! Csak a te füleid süketek arra amit én mondok. Azt hiszed, hogy én nem vágytam rá?! – vádló és összetört a hangom, de végül összeszedem magam. Ez most nagy hülyeség volt a részemről. A férjem mellé lépek, és átölelem a fejét, simogatom a haját, ha hagyja. Mélyen megrendít a gyász amit most érez, tudtam, hogy gyereket akar, de azt nem, hogy ennyire. Bárcsak előbb megtudtam volna ezt! Akkor már réges rég leálltam volna a gyógyszerekkel, és már vagy egy fészekalja gyerekünk lehetne. Nem csak ő nem tudja elviselni a könnyeket, én is lehoznám most a csillagokat, csak ne kelljen soha többé ilyen állapotban látnom Őt. Jobban szeretem mint az egész életemet, egyetlen könnycseppje drágább nekem a világ minden kincsénél.
- Istenem, segíts…! – nyöszörgök én is könnyeimmel küszködve, pedig nem vagyok valami vallásos. Bárcsak segíthetne most rajtunk valami. Akármi! – Jamie, sajnálom… úgy sajnálom! Hülye voltam, annyira rohadtul idióta. Beszélnem kellett volna veled mindenről, de azt hittem jobb ha a saját fejem után megyek. Kérlek, bébi, ne csináld ezt. Az én hibám az egész, csak… - csak ne sírj, teszem még hozzá magamban. Menthetetlenül csorognak az én könnyeim is. Ha James így összetört, biztosan nem tarthatjuk meg a babát. Forog körülöttem a világ, az ájulás környékez, de nem omolhatok össze. Most nem, most szüksége van rám, és életemben először lehetőségem lenne arra, hogy én támogassam őt a bajban. Bármit megadnék, csak ne fájjon neki. Gyűlöljön inkább, mondja, hogy az én hibám, hagyjon el újra meg újra, csak ne legyen ennyire összetört.
- Csss! – próbálom csitítani maradék erőmmel, és reszkető kézzel keresek újra kapaszkodót, mert különben mindketten a padlón végezzük, szó szerint. – Lehet még annyi gyereked, amennyit csak akarsz, hidd el. – szándékosan nem a többes számot használtam. Nyilvánvaló, hogy tőlem már semmit sem akar majd, soha többé. Az én életemnek már vége, nekem már nem kell más, de neki még van esélye újrakezdeni. Nem hiszem, hogy valaha is tudnék bárkit úgy szeretni, mint a férjemet, aki ennyire összetörten térdel előttem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 26, 2015 10:40 am Keletkezett az írás




Hazudik. Folyton csak hazudik. Tudom, hogy az én hibám, tudom, hogy miattam van, és ez belülről tör össze. A fejem zúgni kezd, és egyszerűen már nem is tudom hol vagyok. Látom a szobát, látom Maddiet, de úgy érzem, mintha teljesen máshol lennék. Kedvem lenne körbefordulni, körülnézni, hogy miért nem ismerős nekem a szoba. A szavait szinte alig hallom, pedig elég hangosan beszél, tisztán és érthetően. Nekem mégis csak részletek jutnak el a tudatomig, mintha kívülről szemlélném az egész jelenetet. Én térdelek, miközben a néma fájdalom az egész testemet rázza, ő meg apró karjaival próbál átölelni, nyugtatni.
Szégyenlem magamat amiért így kell látni, mégis bújok a féltő karokba.  Jól esik a közelsége, jól esik, hogy itt van velem, hogy megölel, holott tudom, hogy ez az egész csak látszat. Ha nem zuhantam volna így magamba, Ő még mindig sértett hangnemben beszélne, és a fejemhez vágna mindent. Joga van rá. Azt kívánom bárcsak megütne, bántana, dobálózna hazug szavakkal. Csak ez ne legyen. Csak a kisbabánk legyen épségben.
Próbálom összeszedni magamat, elvégre bárki bejöhet ide. Nem akarom, hogy így lássanak, a munkatársaim, a rezidensek, vagy a gyakornokok. Azt sem akarom, hogy Maddie így lásson. Rettenetesen szégyellem magamat, miközben az érzések úgy kavarognak bennem, mintha valaki kevergetné őket.
Azt hiszem, hogy hosszú percekig voltunk úgy a földön, összetekeredve. Mire a fájdalmam kissé alábbhagyott a szégyenérzetem egyre nőtt.
Óvatosan húzódtam el. Rémes látvány lehetek. Egy síró férfi a gyengeség látványát nyújtja, na de egy zokogó? Maga a gyenge definíciója.
- Még semmi sincsen veszve Maddie. Felmegyünk. Kérlek, nem könyörgöm, hogy menjünk fel. Megvizsgállak. Lehet, hogy a babánk egészséges. -
Reménykedve nézek bele a szemeibe. Félek, hogy őrület burjánzik el rajtam. Annyira akartam mindig is egy kisbabát, de Maddie sohasem lelkesedett érte. Most már értem miért. Már az bánt, hogy nem mondta el.
- Biztosan jól van. Haza viszlek utána Maddie. Az egész napot együtt töltjük. Veszek ki szabadságot, csak mondd azt, hogy jól van! Kérlek, mondd, hogy semmi baja! -
Én sem tudom eldönteni, hogy ijedjek-e meg magamtól. Attól, hogy őrült módjára reménykedem egy amúgy veszett ügyben. Nagyon kicsi esélye van annak, hogy a babára ne hassanak azok a gyógyszerek, amik még nem örültek ki teljesen a feleségem szervezetéből. De ott van az a kis esély. Aprócska, de én abba kapaszkodom. Muszáj, különben összeroppannék a súly alatt.

[/i]
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 26, 2015 6:49 pm Keletkezett az írás



Soha nem láttam még ennyire összetörtnek a férjemet. Amikor az első babánk elment, én omlottam össze, és ő volt az, kinek a vállán éjjeleket sírhattam át, vacsorát rendelt, és néhány hét után ő rángatott ki a házból is. Ő mondta, hogy mivel nem bírom egyedül ezt a terhet, menjek el pszichológushoz, mert ő már nem tud ennél jobban segíteni. A város legjobb gyász-terapeutáját szerezte meg nekem, és soha nem tudok elég hálás lenni neki ezért. Aztán amikor egy éve újra felhozta a gyerek dolgot, és nálam elkezdődtek a pánikrohamok, magam kerestem fel egy másik pszichológust, Johnny Andersont. Tudtam, hogy a bajom ez alkalommal inkább az ő szakterületét érinti. És most, hogy összetörtem Jamie szívét, és vele minden álmát, most neki lenne szüksége arra, hogy támogassam, de fogalmam sincs mit tehetnék.
Mélységesen megindít, ahogy sírni látom, soha nem történt még ilyesmi velünk. Az én szememben ettől csak még erősebb lett, még jobban szeretem, és sokkal de sokkal jobb embernek tartom, mint bárkit akit ismerek. Ki más lenne képes egy alig néhány hetes magzatot, akinek a létezéséről alig öt perce szerzett tudomást ennyire szeretni?! Ki lenne még rajta kívül az, akinek ennyire fájna, hogy valószínűleg elveszítjük? Nem, én nem tartom gyengének. Sokkal erősebb mint én, mert ő merte szeretni a kicsit. Én még ahhoz is gyáva voltam most, hogy egyáltalán, egy pillanatra is gyermekemként gondoljak. Nem játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne a neve, ha kislány, és nem szövögettem számára focista karriert, ha fiú. Én még álmodni sem merek, James viszont igen, és olyan hatalmas szíve van, hogy elférne benne vagy egy tucatnyi gyermek.
Vonakodva engedem el, tudom, hogy ha nem tarthatjuk meg a babát, akkor most öleltem valószínűleg utoljára. Jól esett a dolog, még akkor is, ha ilyen mélységes fájdalom miatt történt.
- Rendben. Menjünk fel. – bólintok, és egy pillanatra engem is elfog a remény heve. Szemeimben megcsillan a boldogság első sugara, hogy aztán a valóság kegyetlenül letörje. Nem, mindketten tudjuk, hogy szinte kizárt, hogy egészséges legyen. És ha most látható baja nincs is, születésekor még akkor is kiderülhetnének mindenféle rendellenességek. Tényleg ezt akarja? Egy beteg gyereket? Hiszen nők százai szülnének neki szíves örömest kisbabákat. Miért tenné tönkre magát azzal, hogy egy gyermek betegségének a terhét cipeli? Ezt nem hagyhatom. Teljesen kifordult magából,már nem képes ép ésszel gondolkodni. Túl sok volt ez neki, érzem. Vissza kell húznom őt a realitás talajára, míg még nem késő.
- Nem, Jamie. – erednek el újra a könnyeim. – Nem mondhatom, hogy jól van, te is tudod, hogy nem lehet jól. – legszívesebben átölelném, ráragasztanám magam, bőréhez varrnám az enyém, hogy ne kelljen többé elengednem. De nem tehetem, ha eddig még lett is volna rá lehetőségem, most már végképp el kell engednem. Ezt jobb, ha tisztázom vele. – Nézz magadra. Teljesen kivirultál nélkülem… boldogabbnak tűnsz, és biztos az is vagy. Jamie, nem mondhatod nekem azt, hogy velem maradsz, te is tudod, hogy képtelen vagyok boldoggá tenni téged. A gyerekünk valószínűleg beteg, én nem adhatom meg neked azt, amire vágysz! Képtelen vagyok rá, láthatod. – rettenetesen fájnak a szavaim, mégis el akarom őt űzni magam mellől. Fogalmam sincs mikor lennék képes arra, hogy újra teherbe essek. És amit most láttam, hogy mennyire vágyik egy csöppségre… nem, ezt nem vehetem el tőle. Újra kell kezdenie valakivel, aki meg tudja őt becsülni, és aki képes arra, hogy valóra váltsa az álmait. El kell engednem, még ha belehalok is a fájdalomba, de meg kell tennem az Ő érdekében.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 26, 2015 8:35 pm Keletkezett az írás




Belegyezik. Végre beleegyezik, hogy felmenjünk a rendelőmbe, és megvizsgálhassam. Nincs kedvem belegondolni abba, hogy mit fogok látni, vagy mi fog történni ott velünk. összeszedem magamat, már amennyire ebben a helyzetben össze tudom szedni magamat. Odamegyek a mosdóba, megmosom az arcomat, mély levegőket veszek, nyugtatom a belső énemet. Minden rendben van. Hosszú percekig állok csukott szemmel. Nem lehet rosszabb, mint megmondani valakinek, hogy végső stádiumú méhnyakrákja van. Mire kinyitom a szememet már nem látszik rajtam az előbbi kiborulásom. Felvettem az orvos vagyok arcomat, amin a nyugodtságon kívül semmi sem olvasható le. Persze ez csak álca, és eléggé ingatag. Ha mélyebben nézel bele a tükörképem szemébe láthatom, hogy mennyire zaklatott.
Maddie szeme is reménytől csillog, ez pedig emlékeztet arra, hogy mennyire múlandó minden. A boldogság, a szomorúság és állítólag a szerelem is. Nem vagyok benne olyan biztos, hogy ez az érzés elmúlhat. Elfeledődhet, csökkenhet, háttérbe szorulhat, de el sohasem múlhat. Hiszen hogy tudnád gyűlölni azt, aki egykor a Világot jelentette számodra? Sohasem tudnám gyűlölni Maddiet. Nem tudna olyat csinálni, hogy kiölje belőlem a szerelmet amit iránta érzek. Emlékszem, hogy amikor megláttam rögtön beleszerettem, Sohasem fogom elfelejteni azt az érzést, amit iránta érzek.
A fejemet rázom tüntetőleg. Biztos vagyok benne, hogy jól van a kisbaba. Muszáj ebbe a hitbe ringatnom magamat, különben nem is tudom mi történik.
Rábámulok. Összeráncolom a szemöldökömet.
- Erre nem tudom mit mondjak most Maddie. Nem várhatod el, hogy magamba zuhanjak. Orvos vagyok, muszáj rendben tartanom magamat. Nem mondanám, hogy nem teszel boldoggá Kedves, de az utóbbi időben tényleg megváltozott valami. Talán időre van szükségünk, de egészen biztos vagyok benne, hogy ez a baba újra összekovácsol majd minket! -
Kezemet Maddie lapos hasára teszem, pedig még kicsit sem érezhetem a babát.
- Gyere menjünk akkor. [/ig
Szinte izgatottan tessékelem az ajtó felé.
[i] - Anyád meg intézd el kérlek. Nem lenne jó, hogyha most velünk tartana.. -

Megállok az ajtónál. Rajta a sor.
- Fent találkozunk Maddie. Szólnom kell, hogy kések a konferenciáról. -
Azzal kilépek az ajtón, sietősen indulok jobbra, hogy minél hamarabb találkozhassunk a rendelőmben.

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 26, 2015 10:16 pm Keletkezett az írás



Amikor James azt mondja, hogy lehet, hogy minden rendben van a babával, egy percig hiszek is neki. Próbálom elhinni, hogy van még remény, hogy nem múlik el a kapcsolatunk nyomtalanul. Kész csoda lenne, de boldog lennék, ha velem lehetne egy kisbaba, Jamie gyereke, senki mástól nem vállalnék gyermeket, csak tőle. Egyszerűen nem hiszem el, hogy van nála alkalmasabb férfi a világon arra, hogy apa legyen. Elég ránéznem a könnyáztatta arcára, és tudom, hogy így van. El nem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha gyerekünk lenne, és egyszer ne adj Isten belázasodna. Azt hiszem, akkor bekövetkezne az Armageddon, legalábbis a férjem biztosan annyira felfújná a dolgot – akár orvos, akár nem.
Eddig nem hiányoltam a fájdalmat, valahogy eszembe sem jutott, hogy megannyi porcikám van, aminek nagyon is sajognia kellene. Elvégre először kevés híján egy autó elé vetettem magam (amiről még jobb is, hogy James nem is tud), aztán az ájulás, ami miatt nekiestem a teraszajtónak. A lendületem nem volt nagy, de mivel nem tudtam védekezni, alaposan összevagdaltak az üvegszilánkok, és fáj is kicsit a fenekem, illetve a fejem, na meg a derekam is. Harry szerint ez nagyjából normális is, ha valaki hanyatt esik. Most azonban,mintha a testem fellázadna a sok dráma ellen, alattomosan kezd el lüktetni a frissen összevarrt sebemben a fájdalom. És valamiért van egy olyan gyanúm, hogy ez csak a kezdet, lesz ez még rosszabb is.
Nem értem, hogy az a férfi akit mindennél jobban szeretek, hogy tud most ennyire ostobán viselkedni?! Miért nem képes belátni, hogy igazam van, hogy pokollá teszem az életét?
- Megváltozott? Térj már észre! – csattanok fel kétségbeesetten – Annyira megkínoztalak, hogy elmentél, és három hétig felém se néztél, ami láthatóan csak jó hatással volt rád. Te sem vagy őszinte, egyszerűen nem-voltál-boldog! – vadul gesztikulálok mondandóm mellé, bántani akarom, hogy végre elfelejtsen, és azért is, hogy ne fájjon neki annyira, ha mégsincs minden rendben a baba. – Ha meg is tarthatjuk, nem Ő a Megváltó, James. Nem neki kell megoldani a mi problémáinkat. – rázom makacsul a fejem. Úgy csinál, mintha minimum egy angyal szállna majd le közénk, aki mesés varázserejével majd egy csapásra tündérmesét csiribirizik az életünkből. Ez nem így van, egy gyerek felelősséggel jár, persze, rengeteg örömöt is ad, de azért két ennyire elhidegült embert… nem hiszem, hogy ki tudna békíteni. A házasságunk ugyanígy romokban heverne, csak még egymáshoz is lennénk láncolva egy életre. Ahogy tenyerét a hasamra teszi, átjár valami kellemes melegség. Aztán ahogy óvatosan az ajtó felé terelget, a derekam érinti, és nekem fájdalmas grimaszba rándul az arcom. Fáj, határozottan fáj. Valami nincs rendjén.
- Anya nem volt veled kedves, ha jól sejtem. – húzom hamiskás félmosolyra ajkaim, majd el is komolyodok. – Sajnálom… tudod, hogy kedvel, csak… ez a helyzet… nehezen kezeli. – sóhajtok. Ez az igazság. Ha Bob nem tartja vissza, már aznap megkereste volna Jamiet amikor odaköltöztem hozzájuk, és egy sodrófával agyon csapja. Nem, ez nem vicc. Én szedtem ki a kezéből a sodrófát. Pedig alapvetően kedveli a férjemet, de engem mindennél jobban szeret, így nem tudja objektívan látni a dolgainkat.
- Sietek. – mormolom, ahogy kilépek az ajtón, és máris anya felé fordulok, hogy elmondjam neki: most fel kell mennem, hogy Jamie megvizsgálhasson. Nem hajlandó tágítani, kerek perec közli, hogy feljön velem, és az ajtó előtt vár majd. Nem tiltakozom sokáig. Nekem is szükségem van az anyukám vigasztaló ölelésére, megnyugtató simogatására, ahogy fejem cirógatja. Együtt lépünk be a liftbe, de meg kell kapaszkodnom. Anya aggódó pillantása mindent elárul, attól fél, hogy majd az esésem miatt baj lesz a babával. Ha tudná, hogy mekkora baj lehet még vele?! Nem aggódna egy ilyen kis huppanás miatt…
- Minden rendben lesz, Anyu. Jamie csak aggódik értünk, szeretné, ha ő vigyázhatna ránk. – mormolom neki halvány mosoly kíséretében. Igen, neki is hazudok. Rossz szokásommá vált mostanában az ilyesmi… Amikor kinyílik a lift ajtaja, és megpillantom a férjem a rendelő ajtajában, édesanyámra sandítok. Már indulna is, heves léptekkel, már veszi a mély levegőt, hogy a keresztvizet is leszedje a vejéről. Még nem említettem, hogy a vérmérsékletemet tőle örököltem?
A karjába kapaszkodok, de szinte húz maga után. Olyan, mint egy megvadult pitbull, kevés vagyok én ahhoz, hogy megfékezzem. Jó egy fejjel alacsonyabb vagyok nála. Tulajdonképpen, a magam százhatvan centis magasságával, lényegében mindenkinél alacsonyabb vagyok egy fejjel.
- Anya, ne! Kérlek, ez most tényleg nem alkalmas! – suttogom félhangosan, mire lassít a léptein.
- Megbántott téged. – sziszegi, és le nem venné a szemét Jamieről. Szépen manikűrözött ujjai ökölbe szorulnak a dühtől. – De rendben. Te vagy a legfontosabb ebben a percben. – sóhajt, majd dühösen folytatja, szavait egyértelműen Jamesnek címezi. – Most az egyszer, Callaghan. Most az egyszer nem csinálok botrányt, de ha még egyszer sí…
- Anyaaa! – vágok szavába, nem kell ez a jelenet. Félretolom, és öles léptekkel vonulok be Jamie rendelőjébe. Sem kedvem sem erőm nincs kettejük párharcához. Igazán lerendezhették volna, mielőtt még James bejött a sebészeti vizsgálóba. Bocsánatkérő szemekkel nézem a férjem, tényleg nem akartam jelenetet. De hát, anyámat visszatartani?! Szerintem Bobnak is csak szájkosárral és pórázzal menne!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 26, 2015 11:16 pm Keletkezett az írás




Miközben a folyosón cikázok Maddie szavai járnak a fejemben. Ráébreszt arra, hogy tényleg nem voltam boldog. Az utolsó hónapok voltak a legrosszabbak, amikor úgy éltünk egymással, mint két idegen, akik csak az ágyukat osztják meg egymással. Nem volt közös témánk, én a munkámba Ő meg a gazdagságba temetkezett. Ha egymáshoz szóltunk, akkor leginkább ordítottunk, egymás fejéhez vágtunk csúnya dolgokat, így inkább nem szóltunk a másikhoz. Én nem tette megjegyzéseket a lakásunkra, és hogy nem vár vacsora, cserébe Ő elkerült. Nem házasság ez. Megromlott valami. Olyannyira elromlott köztünk a kapcsolat, hogy mindketten jobban éreztük magunkat a másik nélkül.Szégyen, hogy egy házasság ennyire csődbe megy. Néha azt kívánom, hogy bárcsak sose kértem volna meg a kezét. Akkor nem lett volna ez az egész. Éltünk volna, mint élettársak, és talán még mindig boldogok lennénk. De ezek csak eszmék, gondolatok, amiket már sohasem tudunk meg.
Lerobogok a földszintre, most sem használom a liftet. Valahogy az utóbbi hetekben, mióta ennyit sportolok nem igazán használok liftet.
- Agatha. Hívja fel a magánrendelőmet, hogy késni fogok. Fél órát, vagy egy órát! -
A recepciós kisasszony bólint, látja rajtam, hogy izgatott vagyok. A lépcsőfokokat kettesével szedem, látogatók, rezidensek között cikázom. Az ápolónők utánam bámulnak, néhányan a nevemet mondják, érdeklődve nézik hova is sietek.
Habár én gyalog voltam, mégis hamarabb értem fel a másodikra mint Maddie. Az ajtónak támaszkodom. Üres a váró. A délelőtti rendelésnek vége, én ma már csak a magánrendelőimben dolgozom. Dolgoznék, ha odaérnék.
Kinyílik a lift ajtaja. Maddie anyja pedig olyan szúrósan néz rám, hogy nehezemre esik szemkontaktust tartani vele. Utál. Látom rajta. Nem érdekel, hallom minden szavát, de nem kapom fel a vizet. Egyik fülemen be, a másikon meg ki. Nem vagyok olyan idegeskedős fajta, nem zavar, hogy ilyeneket mond. Igaza van. Megbántottam Maddiet, csúnyán viselkedtem, nem kerestem. Ő anya, ez a feladata, hogy védje a lányát.
Megfogom Maddie karját, olyan bizonytalanul lépked.
- Ülj csak le. -
Bökök bent a szék felé.
- Először muszáj lenne elmondanod, hogy mit tapasztaltál. Mióta vagy rosszul? Hányszor hánytál, hogy érzed magad.. Aztán előbb hüvelyi, majd ultrahangos vizsgálatot fogok végezni. -
Megszólal bennem az orvos, úgy magyarázok, hogy mindent tudjon, pontosan milyen sorrendben lesz.
- Anyád nagyon haragszik? -
Próbálok kedélyesebb témákra evezni.

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Nov. 27, 2015 12:32 am Keletkezett az írás



Az anyámat meggyőzni arról,hogy nincs igaza, vagy amit tenni szeretne az nem helyes… gyakorlatilag lehetetlen. Mondd csak meg egy vulkánnak, hogy ne törjön ki, vagy egy vízesésnek, hogy legyen szíves a gravitációval ellentétesen működni. Fejébe vette, hogy velem jön, és kint megvár míg James megvizsgál, és tántoríthatatlan. Velem akar lenni, hát nincs mit tennem. Tudom, hogy még akkor szabadulok a leghamarabb, ha hagyom, hogy menjen a feje után. Én is ilyen vagyok, ez ellen nincs ellenszer, csak csendben bele kell törődnie mindenkinek, hogy olyan vastag falnak rohangál, milyet nem tud átugrani.
A liftben már kissé meg is szédülök,újra felfordul a gyomrom, de nem akarok senkit sem megijeszteni. Próbálom úgy kezelni a dolgot, mintha ebben a helyzetben normális lenne. Anya kérdezget, hogy nagyon fáj-e a karom, vagy a fejem, de megrázom a fejem. Nem, nem fáj. El tudom viselni még egy darabig. Aggódva bámulom a kijelzőn a számokat, olyan lassú ez a lift! Vagy csak nekem tűnik lassúnak?
Kívülállóként lehet, hogy mosolyogtam volna anya fenyegetőzésén, hiszen ő is jóval Jamie alá nőtt, és nem hinném, hogy valós esélye lenne kárt tenni benne. Mégis megy, nem néz semmit, csak belé akar kötni, mert úgy érzi igaza van. Valahol jól esik, hogy meg akar védeni, de azt hiszem, ebben a percben csak ront a helyzetemen. Szavába vágok, hogy ne legyen még nagyobb a baj, és hálás is vagyok a férjemnek, hogy nem vette fel a kesztyűt. Anyámnak igaza is van, és nincs is. Az elmúlt hónapban James viselkedett velem rondán, de előtte én ővele, legalább egy vagy két éven át. Lenne oka neki is bőven szemrehányást tenni. Mégsem szólt egy szót sem, ha lehet most csak még jobban szégyellem magam amiatt, ahogy vele viselkedtem.
Csendesen sétálok a rendelőbe, automatikusan az asztalára pillantok. Volt kint egy kép rólunk, egy kép, amikor éppen lufi bombákba töltött paintball versenyeztünk. A hajunk és az arcunk csupa maszat, mégis teli szájjal vigyorogtunk a kamerába, miközben összedugtuk a fejünket. Jamiet egy sárga bomba találta el, nekem pedig a fél arcom zöld, a másik rózsaszín volt. Még egy csomó fotót készítettünk aznap, az én kedvencem a pénztárcámban van, azon éppen csókot nyomok a roppant elégedetten kuncogó kedvesem arcára. Három éve készült, talán kicsit kevesebb… A képet nem látom sehol az asztalon, gondolom, elrakta. Ahogy a gyűrűt sem viseli jóideje, ujjáról már el is tűnt a nyoma, hogy valaha is volt egy karikagyűrűje. Torkomban a gombóc csak egyre nagyobb lesz, ahogy arra gondolok, hogy ő máris elkezdte kitakarítani a romokat az életéből.
- Köszönöm. – motyogom elveszetten, és leülök a székbe. Félek, most valahogy a problémánk sokkal valóságosabb lett,mint amilyen volt odalent. Kétségbeesetten fürkészem a férjem arcát, megerősítést, támogatást várok, de már csak a profi nőgyógyászt kapom.
- Ma volt először. Egész délelőtt hánytam, talán ötször, de lehet, hogy ennél is több alkalommal. – most őszintén felelek, hiszen ez fontos. Ez nem valami lelki sallang, ha hazudnék azzal újra veszélybe sodornám a gyerekünk életét. – Két hete kezdődött. Azóta falom anyám főztjét, és mindent meglocsolok tabasco szósszal. – nagyon elszégyellem magam, mert Jamie is tudja, hogy mennyire nem rajongok anyám főztjéért. Más ízeket szeret ő, és másokat én. Nincs ezen mit szépíteni, normál esetben csak csipegetni szoktam belőle. – A boltban is gyakran le kellett ülnöm, valahogy nem éreztem jól magamat, ha nehezet emeltem. De Madeline, a főnököm rendes volt, megcsinálta helyettem. – azt hiszem, Ő még azt sem tudta, hogy dolgozom. Amikor összeházasodtunk, az volt a mottónk, hogy ha otthon vagyok, minden időm rá szánhatom, hogy mindig boldog és kiegyensúlyozott lehetek, így ő is boldogabb lehet mellettem. Nem azt mondom, hogy tilos volt dolgoznom, csak erősen ellenzett. Nem vetem ezt a szemére, elvégre mi is úgy találkoztunk, hogy neki dolgoztam. Én se engedném a feleségem idegenek, férfiak házába egyedül, ágyneműt próbálgatni.
Bólintok, úgy vizsgál ahogy akar, ehhez ő ért, én egyáltalán nem. Kicsit mégis elönti a pír az arcom, olyan régen nem érintett már, és akkor most így kell…? Kényelmetlen kissé, mert furcsa érzés. Kérés nélkül állok fel, hogy levegyem a nadrágom, nem fogok elbújva vetkőzni, látott már ennél jóval kevesebb ruhában is. Zavartan kapom fel a fejem, amikor anya felől kérdez.
- Anya? Hát… fogalmazzunk úgy, hogy ha eztán a karácsonyi pulykát szeleteli, ne legyél a közelében míg nagykés van nála. – mosolyodok el halványan, és ismét egy bocsánatkérő pillantással ajándékozom meg. Közben kilépek a cipőmből is, majd elkezdem levenni a nadrágot. – Bob szerint csak örül, hogy megint babusgathatja a kislányát. Tudod milyen Bob. Egyébként hiányol téged a meccsnézésekről… Ő kicsit másképp látja a dolgainkat, mint anya.– mosolyodok el őszintén, vonásaimat átjárja a szeretet. Bár már tíz éve anya férje, valahogy nem tekintem apámnak a pasast. Az apám egy seggfej volt, folyton megcsalta anyámat, és végül egyik napról a másikra lelépett. Nem hiányzott. Bob más, ő tényleg szereti anyut és engem is. Nincs saját gyereke, megelégszik velem és Binxel, legalábbis ezt mondta. Nagyon szeretem őt is, és igazából nem is történhetett volna velem jobb dolog, mint hogy három hetet a közelükben tölthettem.
Idő közben levetkőztem ameddig szükséges, furcsa mód segített, hogy közben beszéltem. Milyen abszurd helyzet ez, szégyenlősködni a férjem előtt?
- Kicsit félek. – vallom be miközben fülem hegyéig elpirulok, és tekintetét keresem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Nov. 27, 2015 1:37 pm Keletkezett az írás




Elmosolyodom amikor Maddie sorolja, hogy mi minden változott benne. Mindig is gyűlölte ha túl sok Tabasco volt valamin, az anyja főztét pedig ki nem állhatta. Sohasem értettem miért. Én imádom az anyja főztét, mondjuk kevés olyan dolog van amit én utálnék. Ínyenc vagyok, nagyon sokat járok étterembe, és imádom a különleges fűszerezésű, intenzív ízű ételeket. Főleg ha valami extra erős. Imádom, ha valami szétmarja a számat. Egyszerűen oda meg vissza vagyok érte. De tényleg.
Aztán valami csak nem hagy nyugodni. Olyannyira, hogy még a szemöldököm is ráncolom.
-Milyen bolt? -
Kérdőn pillantok Maddie felé. Nem az, hogy nem engedtem dolgozni, mert sohasem tiltottam meg, inkább csak elmagyaráztam, hogy nem tudnék nyugodtan ülni itt a rendelőben, ha tudnám, hogy más fickók házában rendezkedik, mintha a feleségük lenne. Mert valljuk be, én is akkor ismertem meg, amikor a házamat rendezte. Sőt nekem akkor többéves kapcsolatom volt, amit miatta képes voltam félredobni. Nem igazán díjaznám, ha a feleségem gazdag kutyák házában dolgozna, akik nemhogy a nyálukat csorgatják, de be is hálóznák Őt. Maddie megértette. Azt hiszem. Megengedtem neki, hogy berendezze a házunkat, hetente változtassa, hogy ne érezze magát kellemetlenül.
- A rosszul lét normális, viszont sokat kell innod ezt ne feledd, különben könnyen kiszáradhatsz. Talán kerülnöd kellene a nagyon intenzív ízeket, különben a gyomrod újra és újra felfordul. -
Magyarázom, mintha rendelésen lennék, és mintha Ő a páciensem lenne. Akárhogyan is próbálom, mégsem sikerül teljesen elvonatkoztatnom a ténytől, hogy Ő mégis csak a feleségem.
Mikor lerúgja a cipőjét, a kezét figyelem, ahogy óvatosan a nadrágjához nyúl, de minden erőmet összeszedem, hogy a szemeit nézzem. Más helyzetben nem okozna gondot, mert sohasem nézem meg ÚGY a betegeimet, orvos vagyok, nem érdekel. De ez más tészta, mert mégis csak a nejem készül letolni alulról mindent. Ha most más helyzetben lennénk, akkor én is igyekeznék annyira csupaszra vetkőzni, mint Ő, de nem vagyunk abban a helyzetben. Maddie láthatólag zavarba jön, elvégre most mégis csak másképp fogom őt megnézni alulról. Megértem a zavarát, engem is frusztrálna, ha ő vizsgálgatni kezdene.
- Anyádnak minden joga meglenne arra, hogy felszeleteljen, és nyersen fogyasszon el. bár nem hiszem, hogy az ízlésének megfelelnék, elvégre lehet túl rágós vagyok. -
Miután teljesen levetkőzött, fejemmel a szék felé bökök, hogy üljön fel, a lábait pedig tegye abba a nagyon kellemetlen pozícióba.
Bemosakszom, hiába veszek föl kesztyűt, mindig bemosakszom.
-Majd talán fölhívom akkor Bobot, ha nem bánod. -
Biccentek és odafordulok. Nekem nem kínos a helyzet, elvégre tudom mit csinálok.
- Nem kell félned. Kicsit sem. Tudom mit csinálok, és megbízhatsz bennem. Illetve jó lenne ha ellazulnál, nem lenne olyan kellemetlen. -
Óvatosan megnyomkodom a hasát először.
- Fáj valahol? Kicsit keménynek érzem, de ez betudható annak a sokknak amin átmentél. Elvesztetted az eszméletedet, és jó nagyot eshettél. Reméljük a magzatra ez nem lesz nagy hatással. Ilyenkor a szervezeted könnyen kilökheti. -
Leülök a lábával szemben.
- Most lazítsd el magad. Kicsit hideg lesz, a síkosító miatt. -
Rányomom a gumikesztyűs kezemre az említett szert, és amíg odalent végzem a szakmai dolgom, próbálom elterelni a figyelmét.
- A múlthéten meglátogattam anyámékat. Angliában. Nagyon hiányoltak téged. Megeskettek, hogy a keresztelőre elviszlek téged is. A húgomnak kisfia született, és a Patrick nevet kapta. Egészséges, nagy baba. Naomi meg si szenvedett vele. Vagy tizenöt órán keresztül vajúdott. Szinte nekem kellett kipréselni belőle a babát. -
A szüleim imádják Maddiet, mindig szívesen látják, babusgatják, és a kedvére tesznek ha elviszem.
-Anyám veled akarja átrendeztetni a házat. Arra kér, hogyha időd engedi, akkor hívd föl. -
Kihúzom a kezemet.
- Rendben, akkor most a hüvelyi ultrahangot fogom elvégezni, megnézzük mi van a babával. -
A műszerért nyúlok, gumióvszert, majd síkosítót teszek rá.
- Lazítsd el magad. Ez hidegebb lesz, és kellemetlenebb, de nem vészes. -
A monitort nézem, összeráncolt szemöldökkel.
-Szólj, ha fájna, vayg ha nagyon kellemetlen lenne. -

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Nov. 27, 2015 2:28 pm Keletkezett az írás



- Az a kis antikos, a Spring Streeten. – felelem félig mosolyogva. Gondolom, halvány dunsztja sincs róla, hogy melyik boltról beszélek, így megpróbálom megkönnyíteni a dolgát. – Két saroknyira van a sushi bártól, ahová jártunk. – nem mondok róla többet, szerintem így is épp elég egyértelmű, hogy nem a szakmámban helyezkedtem el újra. Abba a helyes kis üzletbe pedig többnyire magamfajta lányok járnak, vagy öreg nénik, nem igazán az a vásárlókör, akik miatt féltékeny lehetne. Soha nem is adtam okot neki ilyesmire, de nem is az a típus. Az ilyen jó pasik általában elég magabiztosak.
- Ezzel lesz egy kis gond, azt hiszem. – sóhajtok egy nagyot. Alig iszom valamit, mindig is napi maximum egy litert tudtam magamba préselni, a nagyja annak is kávé vagy tea – mindkettő vízhajtó ugye. A legnagyobb nyári melegben tudtam csak meginni másfél-két litert, na meg persze akkor, ha alkohol is szerepelt a táncrendben. Bajosan fogok tudni sok folyadékot bevinni.
- Anya dramatizál, a szemében most Te vagy az ősgonosz, aki elcsábította a kislányát aztán meg faképnél hagyta. Hiába mondom neki, hogy ez nem így van, és… jó okod volt elmenni. De ő ilyen, ha a fejébe vette, hogy utál, akkor nekünk ki kell szedni a kisbaltát a kezéből. – sóhajtok. Néha tényleg nagyon nehéz az anyámmal, rosszabb, mint egy gyerekkel. Megjegyzésére, hogy rágós lenne, nem mondok semmit. Anyu piszkált minket eleinte azzal, hogy Jamie öreg hozzám, de aztán megszokta. Különben sem annyira megbotránkoztató a korkülönbség, ráadásul még ő is elismerte, hogy mennyire helyes férjem van. Én már el is engedtem azt a régi dolgot, nem tudtam, hogy Jamiet még mindig bántja anya megjegyzése. Bólintok, nem bánom, ha beszél Bobbal. Kicsit olyan neki, mint a fia, és mivel James családja messze él, talán Ő is örült neki, hogy a szüleim befogadták.
- Bízom benned. – nagyon komolyan nézek a szemébe. Az életemet is a kezébe adnám, nem a vizsgálattól tartok. Hanem attól, amit majd ott látni fog. Elhelyezkedem a székben, próbálok se Jamesre se a plafonra bámulni, így inkább behunyom a szemem. Kicsit kellemetlen, amikor a hasam nyomkodja, a derekamban visszhangzik az érzés. Próbálok nem tudomást venni róla, ez még nem fájdalom, legalábbis nem olyan, amiről szólnék neki. Azt hiszem.
- Nem fáj. – határozom el végül magam a válasz mellett. Minek hozzam rá a frászt, lehet, hogy ez normális. Lassan fújom ki a levegőt, próbálok nem arra gondolni, hogy ő most az orvosom, és nem a férjemként van jelen. Nehéz, piszkosul nehéz. Meg aztán, kellemetlen is, nem szoktam ilyen fájdalmat érezni semmikor sem. Erről most szóljak neki, vagy sem? Nem tudom mit kellene tennem, inkább csak hagyom, hogy hangja vezessen másfelé. Elszomorodom, ahogy a testvéréről beszél. Kedvelem Naomit, csak amióta terhes lett, azóta kerülöm. Fájt, hogy neki lehet babája, nekem meg nem. A gondolatra, hogy már meg is született a kicsi, összerándulok, picit meg is mozdulok.
- Bocs. – mormolom zavartan, és próbálok nem ficánkolni. Nem mondok semmit a húga szülésére, fájó pont ez, különösen most, hogy éppen a saját gyerekemért aggódom. Hogy egyáltalán lesz-e, megtarthatom-e. Álmodozó, távoli hangon szólalok meg, miközben igyekszem a légzésre koncentrálni. Mi lehet a baj? Miért érzem ennyire levertnek és gyengének magam?
- Mondd meg neki, hogy szívesen segítek. Majd felhívom, ha téged sem zavarna a dolog. – ha én rendezném be a szülei házát, és mégse maradnánk együtt, az valószínűleg érzékenyen érintené. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a szülei előtt, és amúgy sem. Csak akkor vállalom az átalakítást, ha tényleg nem bánja, ennyire nem vagyok ostoba.
Arcom fájdalmasan torzul el, pedig még csak most kezdte a vizsgálatot. Fájdalmat érzek, de nem szólok, ezt most ki kell bírnom, más sem hisztizik amikor éppen vizsgálja. Tudom, hogy tudása legjavát adja most, nem fogok nyafogni, amikor velem foglalkozik. Megharapom az ajkam, és elfordítom a fejem. Ki fogom bírni! Aztán, alig két perccel azután, hogy elkezdte a vizsgálatot, úgy érzem feladom. Egyre élesebb a fájdalom, szinte elviselhetetlen. Várok, hogy mondjon valamit, lásson valamit, haladjunk vagy belepusztulok! Arcát fürkészem, és nem tetszik amit tükröz. Nagyon nem. Magamban elkezdek száztól visszafelé számolni, lassan, de ahogy vánszorognak a másodpercek, egyre gyorsabban haladok. Úgy hetvenig juthattam… Aztán nem bírom tovább. Halkan, de határozottan szólalok meg.
- Nem megy, James, nagyon fáj. – kétségbeesetten próbálom visszatartani a sírást, ilyen hisztit tutira nem vág le senki sem a rendelőjében. Én sem azért csinálom, mert a felesége vagyok, vagy mert megtehetem, hanem mert tényleg nagyon komoly a fájdalom. Hirtelen minden porcikámat megérzem, amit az elmúlt órákban valami sérülés ért. A fejem, a fenekem, a karcolások az arcomon. Kezemen a seb szó szerint lüktet és ég, de mindez semmi ahhoz képest, amilyen intenzitással a derekamban és a hasamban csap le rám az érzés.
- Mi történik? Jamie, mi történik?! – már ráz a zokogás, én ezt nem bírom! Nyöszörögve veszem a levegőt, egyre hangosabban. Az északi sark hófödte gleccserei csak jelenthetnek nekem, ha fehérségről van szó. Kezem a hasamra siklik, önkéntelen a mozdulat. Ott van a fájdalom központja, de miért? Miért?!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Nov. 27, 2015 7:40 pm Keletkezett az írás




- Nem sajnos még így sincs meg a hely kinézete. Majd talán beugrok. Ha ott dolgozol biztosan csodás hely.
Nem fogok beugrani. Nem azért, mert nem érdekel, hogy Maddie hol dolgozik éppen, hanem mert nem olyan most a kapcsolatunk, hogy csak elugorjak és ebédet vigyek neki. Ha a baba épségben lesz, elugrom, ha nem akkor talán már nincs értelme.
- Ne legyen vele gond. Muszáj többet innod. Amúgy is keveset iszol.. -
Forgatom meg a szemeimet. Maddiebe mindig úgy kell beleerőltetnem némi folyadékot. Egy időben azzal szórakoztam, hogy drága üdítőt vettem neki az éttermekben, vagy három üveggel is, és jól az orra alá dörgöltem, hogy igya meg, mert sokba kerül ez nekem. Akkor még együtt jártunk éttermekbe.
- Utáljon csak. legalább van rajtad kívül olyan a családban, aki nem bírja a képem. -
Vállat vonok. Maddie és a családja számomra mindig is fontos volt, de az utóbbi időben mivel Madison és én nem jöttünk ki jól, nem látogattuk a családját. És persze akármennyire kedvesek velem, azt nem felejthetem el, hogy Maddie az ő gyerekük, én pedig csak egy idegen vagyok, aki játszott a lányukkal.
Felpillantok rá, mikor összerándul. Olyan feszes mindene, mintha nem lazult volna el eléggé.
- Nem zavarna. Attól, hogy most nincs köztünk minden rendben, anyám az anyósod. Nem akarom összetörni a kapcsolatodat vele. Olyan jóban voltatok mindig is. -
Maddiere figyelek, fel-fel pillantok, és érzem, hogy valami nincs rendjén. Az arca eltorzul a fájdalomtól, ez pedig nem okozhatna neki ekkora fájdalmat. Hatalmasat sóhajtok, mikor ráébredek arra, hogy mi is történik. Nem akarom neki még elmondani, nem akarom elfogadni sem.
A hüvelyi ultrahangot pont akkor húzom ki belőle amikor hangja hisztérikussá változik. Félreteszem a szerkentyűt, megválok a kesztyűmtől, és mellé lépek.
Egy pillanatra le kell hunynom a szememet, hogy ne vesszem el a kontrollt saját magam felett. Mint orvos vagyok jelen egy ilyen kényes helyzetben, mégsem tudom teljesen elvonatkoztatni a tényt, hogy érzelmi szálak fűznek hozzá.
- Tudom, hogy fáj. -
Ahogy zokogni kezd, kezem finoman hasát markoló kezére csúszik, megszorítom, miközben próbálom egyben tartani magamat is. A homlokát simogatom, forró csókokkal illetem.
-Csss. Mindjárt elmúlik Kedvesem. Mindjárt jobb lesz.. -
Hazugság! Hogyan lehetne jobb ha a fájdalom szűntével, nem lesz többé gyermeke? Ahogy néze, hogy zokog, hogy nem tudja mi is történik pontosan a szívem tudna meghasadni. Már másodszor történik ez vele miattam. Mindig annyira szerettem volna kisbabát, egy kicsi Maddiet, aki szőke hajával, és hatalmas szemeivel hangosan kacag. Talán túlságosan is szerettem volna.
- Sajnálom Kedvesem, de a magzat. A tested túl sok traumát élt át, és most kilöki a babát. -
Csak suttogok. Hangom remeg, pedig erősnek akarok tűnni. Nem engedem el a kezét, másik kezem még mindig a haját simogatja.
- Úgy sajnálom Madison, hogy megint ezt tettem veled. Úgy sajnálom. Megesküszöm neked, hogy soha többé nem kell még egyszer ilyen fájdalmat átélned! Csak ne sírj Kedvesem! -
Hangom rekedtes a sok elfojtott érzelemtől, a tehertől ami a vállamat nyomja. A vére végigcsorog a rendelőm padlóján, és ott valahol a piros tócsában volt egy kis élet.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Nov. 28, 2015 8:47 pm Keletkezett az írás



Hajszálon múlik, hogy nem vágom rá, hogy nincs igaza. Anya teljesen egyedül van a véleményével, én igenis szeretem őt. Ha most lenne egy esélyem arra, hogy valamit változtassak az életemen, az az lenne, hogy sokkal jobban bánnék vele. Megbecsülném, hiszen nem véletlenül lettem a felesége. Azért, mert különleges, mert még soha senkivel nem találkoztam, aki olyan lenne mint Ő. Én is és Bob is nagyon szeretjük, a két pasi sokat lógott együtt. Meccseket néztek, biliárdoztak, grilleztek hétvégenként. Bobnak hiányzik, elmondta nekem, hogy mennyire sajnálja, hogy meg fog szakadni a kapcsolat a férjemmel, kicsit úgy érezhette, mintha lenne egy fia.
Hallgatom Jamiet, ahogy a húgáról beszél. Hiányzik nekem a családja, olyan végtelenül kedvesek. Az anyukája kicsit úgy viselkedik velem, mintha egy életnagyságú baba lennék, úgy döngicsél körbe mindig, mint méhek a virágokat. Néha még anyuval is szoktak beszélgetni, alaposan megtárgyalják, hogy kinek mit mondtunk el, ki mit tud rólunk. James húga teljesen más mint én. Amíg én örökké csacsogok, ő csendes. Én rendetlen vagyok és szeleburdi, ő mindig rendezett, és tudja mit kell csinálnia vagy mondania. Mégis nagyon kedves, nyíltszívű akár csak Jamie. Nyelvemen van, hogy adja át a gratulációmat, hogy remélem nem volt más komplikáció, és hogy a Patrick szerintem csodálatos név, de valahogy egyiket sem tudom kimondani. Úgy nem, hogy a férjem éppen azt vizsgálja, hogy a mi babánk egészséges-e.
- Nagyon szeretem a családodat is. – mormolom inkább szinte magam elé, nem akarom feszegetni ezt a dolgot. Ha elválunk, nem tudok segíteni az anyukájának az átalakításban. Nem lenne fair. Akkor valahányszor haza látogat, mindig arra kellene gondolnia, hogy én csináltam a berendezést, és ezt nem akarom. Ha el kell engednünk egymást, akkor nem akarom, hogy a kelleténél több dolog emlékeztesse rám. Elvégre hat év, az hat év. Nem múlik el nyomtalanul.
Az ultrahang vizsgálat közben érzem meg a fájdalmat, legalábbis azt az intenzitást, ami már túlmegy a határaimon. Elég nyafka vagyok, és sokat hisztiztem is, de soha nem drámáztam a fizikai fájdalom miatt. Valahogy azt el tudtam viselni mostanáig. Határozottan megkönnyebbülök, amikor elteszi az ultrahangot, de a fájdalmam nem szűnik meg. Legszívesebben összegömbölyödnék a padlón, hátha attól majd könnyebben elviselem, de az nem megoldás, és elég ostobán is nézne ki.
Amint James megszorítja a kezem, már tudom, hogy óriási a baj. Nyöszörgök, és meg se tudok moccanni, próbálom visszatartani a sírást, de ez nem olyasmi, amire azt mondjuk, hogy „mire nagy leszel, elmúlik”. Jamie mégis ezzel próbálkozik, és az, hogy kifogyott a racionális érvekből vagy magyarázatokból, csak még inkább megrémít. Nem lehet! Beteg? Elveszítjük? Mi történik velem?
- Megígéred? Akkor már rendben lesz a babánk, ha már nem fáj, ugye?– szipogok hatalmasat, miközben összeszorítom a fogaimat. Valamiért megnyugodnék, ha azt mondaná, hogy nemsokára elmúlik a fájdalom, és minden rendben lesz a kicsivel is. Két kézzel kapaszkodok a kezébe, tudom, hogy még nem mondott el mindent. Aztán még levegőt is elfelejtek venni. Megöltem a gyerekünket. Én öltem meg, ezzel a felelőtlen viselkedéssel, és a hülye balesetemmel. Mardos a bűntudat is, hogy a férjemet hamis reménybe ringatták a leleteim. Bárcsak ne tudott volna az egészről! Akkor legalább neki nem fájna.
Könnyeim alább hagynak, ahogy azt mondja ő tette ezt velem. Nem, mindketten tehetünk a dologról. Muszáj beszélnem hozzá, muszáj lenne mondanom valamit, de csak rekedt hangra vagyok képes.
- Az én hibám. Akartam én is, Jamie. Igazán akartam, hogy jól legyen. – gondolatok százai cikáznak a fejemben, csak azt tudom, hogy örülök, hogy James azt mondta ezt nem kell többet átélnem. Többször nem is tudnám. Aztán halálra vált arccal nézek rá, szemeim döbbenettől és fájdalomtól csillognak. El akar hagyni, végleg, örökre! Nem akarom!
- Biztos tudsz csinálni valamit. Muszáj! Csinálj valamit! – kétségbeesetten tapogatom lapos hasamat. Nem akarom elveszíteni a babát, az nem lehet! Magával vinné Jamest is, és abba belehalok, biztosan belehalok! A fájdalom úgy növekszik bennem, hogy már lassan gondolni sem tudok másra. Hangosan, nyöszörögve szedem a levegőt, próbálom összeszedni magam, de nem igazán megy. Lassanként felfogom, hogy bár a kedvesem zseniális, csodálatos orvos, vannak dolgok,amikkel szemben ő is tehetetlen. Ha ilyen intenzíven vérzem, és ennyire fáj, már nem tud tenni érte semmit, ha tudna már rég megtette volna. Minden darabokban hever, az egész életem. A férjem gyűlöl, és boldogtalan mellettem. Nem tudok neki szülni egy kisbabát, képtelen vagyok rá. A házasságom ebből kifolyólag szintén akár le is húzhatom a vécén. Részletkérdés, hogy mikor adja majd be a papírokat, de el akar majd válni. Nem fogom akadályozni benne, ha kéri, én visszaadom a szabadságát. Megérdemli, hogy boldog legyen, ha mással, hát mással. Jobban szeretem annál, mint hogy magam mellett tartsam, és szenvedjen, esélye se legyen megvalósítani az álmait valaki mással.
Ahogy a pánik csillapodik, nem érzek mást, csak a valóságot. Csak a fájdalmat, a kellemetlen „kórház szagot”, James tenyerét a homlokomon. Hallom az apró cseppek koppanását a padlón. Nem akarok lenézni, nem akarom még így is, ezredszerre is a fejembe vésni, hogy megöltem a gyerekünket. Ha nem esek el… ha nem szedtem volna a gyógyszereket… ha Jamie azonnal megvizsgált volna? Annyi sok ha, és nincsenek válaszok. Megérintem férjem arcát, kérem, hogy nézzen a szemembe. Valamit mégis tudnom kell, akármennyire is úgy tűnhet, hogy teljesen részlet kérdés.
- Egészséges volt? Jamie, láttad, hogy minden rendben van vele? – egyszerűen tudnom kell. Muszáj. Pilláim lassan csukódnak le, szétcsúszó szemekkel próbálok Jamesre fókuszálni. El kell engednem, nem tarthatom magam mellett. – Ígérd meg, hogy sok gyereked lesz majd. – motyogom halkan, elfúlón. – Ígérd meg, hogy te nem adod fel.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Nov. 29, 2015 8:47 pm Keletkezett az írás




Sohasem gondoltam volna, hogy újra ilyen helyzetbe fogunk kerülni, pedig mégis megtörtént. Maddie újra elvetélt, újra át kellett élnie ezt a szörnyűséget. Bánt a dolog, bánt, hogy én tettem ezt vele, hogy én erőltettem, és hogy ez lett a vége.
Nem fogom sokáig húzni már, el kell hagynom. Nem tehetem tovább ezt vele, em kínozhatom olyan vágyakkal amiket ő nem akar elérni. Persze volt, hogy jó párost alkottunk, de azok az idők már rág elmúltak. A szerelem köztünk talán sohasem fog kihunyni végleg, de most kell egy kis idő. Neki is és nekem is. Amíg összeszedjük magunkat, és meglátjuk, hogy hogyan is fog tovább menni az életünk. Együtt, vagy külön.
Fáj az, hogy búcsúznom kell, hiszen hat év nem kevés idő. Hat évig minden nap vele keltem, és vele feküdtem, most mégis csak az utolsókat rúgjuk. Olyan ez mintha meghalna az egyikünk.
Rázom a fejemet. Már semmit sme tudok tenni, még akkor sem ha akarnám. A meg nem született babánknak pedig jobb így. Maddie nem látta azt amit én, hogy a gyógyszerek miatt a magzat egészségtelen volt. Ha megszületett volna, talán nem csak szellemileg lett volna fogyatékos. És azt nem kívánhatja sem Ő, sem Én, hogy az aprócska élet egy emberöltőt akkora nyomorba éljen meg.
Nagyon fáj, hogy ez történt, haragszom, nem csak magamra. Dühös vagyok Rá. és mindenkire ezen a Földön. Legszívesebben elmennék inni, a sárga földig részegednék, nem akarok emlékezni semmire sem. Kedvem lenne zokogni, mindent összetörni. Összetörtük egymást, a jövőről kialakított képünket.
-Nem. Sajnálom Maddie, de nem. Jobb így neki. Jobb így nekünk. -
Az esküvői fogadalmunk jut eszembe. Együtt jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a Halál el nem választ. Most a közös gyermekünk halála választ el minket egymástól.
Maddie elhomályosodó szemeibe nézek, és könnyek szöknek az enyémbe.
- Nem ígérhetek ilyet Maddie. Tudod, hogy sohasem ígérek olyat, amit nem tudok betartani.
Forró csókot nyomok a szájára, aztán ellépek tőle. Kisétálok az ajtón, Maddie anyjára nézek.
- Mindjárt jön föl néhány rezidens, Maddienek bent kell maradnia majd pár napot. -
A lépcsőn lefele szólok, hogy sürgős eset van az irodámban, én pedig meg sem állok az első ivóig.

Köszönöm Maddie <3


[/b]
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Nov. 29, 2015 9:32 pm Keletkezett az írás



Amikor tudatosul bennem, hogy mi történik, akkor egyszerűen leblokkolok. Viselkedésem nélkülözi a racionalitást, hisztérikus hüppögésbe kezdek, és arra kérem a férjem, hogy mentse meg a babát. Pedig tudom, hogy ez orvosilag lehetetlen. De mégis… mi más lenne minden nő első gondolata, ha nem ez? Ha Jamie nem a férjem lenne, hanem csak az orvosom, szerintem már rég ordibálnék vele, és vádaskodnék, hogy mennyire szar orvos amiért nem tudja megmenteni a kisbabámat. De mivel az Ő gyereke is, ettől eltekintek. Tudom, hogy ha rajta múlna, most nem itt tartanánk.
Tudom, hogy James már nem szeret. Elvégre ezért lépett le otthonról, és ezért nem is keresett az elmúlt három hétben. Jobb lenne, ha én is elengedném, ha nem szeretném többé. Fiatal vagyok még, újrakezdhetném az életem valaki mással. De minek? Minek?! Nekem csak Jamie kell! Ha most állnék, pontosabban, ha képes lennék megállni a lábaimon, akkor nagyot toppantanék is a gondolat mellé. Nem kell senki más, csak Ő! Csak Ő és kész!
Bólintok, arcomon újra megjelenik a fájdalmas grimasz. Szóval, semmiképp sem tarthattuk volna meg. Újabb több tonnányi súly, ami a szívemet nyomja. Én tehetek róla, ha nem is estem volna át az ajtón, akkor sem élhetett volna. Az én hibám az egész, ez a rohadt sok probléma ami van a házasságunkban, mind miattam van. Ordítani tudnék, törni-zúzni, mégis képtelen vagyok rá. Olyan, mintha vákuum lenne a mellkasomban, és zúz össze, nyel el mindent a sötétség. Nem akarom, hogy a férjem elengedje a kezem. Nem akarok teljesen egyedül szembenézni ezzel az egésszel. Nem akarok nélküle élni, akkor inkább egyáltalán nem akarok élni! Hogy lehettem ilyen hülye?! Miért kínoztam?! Miért nem szerettem úgy, ahogy megérdemli? Az én hibám, hogy most elhagy.
- Nem, Jamie! Meg kell… - a rövidke csók belém fojtja a mondatot. Csak bámulok utána, ahogy elmegy. Képes volt itt hagyni. Egyszerre gyűlölöm és szeretem, jelen pillanatban egy kanál víz se kellene, hogy végezzek vele. Soha még ilyen magányosnak nem éreztem magam, mint most.
- Anya! – kiabálok ki, ő pedig már jön is. Látom, hogy mennyire elborzad a látványomtól, de nem érdekli. Valamit mond, de nem hallom. Elhatalmasodik rajtam a hisztéria, és ordítok, üvöltök ahogy a torkomon kifér. Két rezidens érkezik, akik előbb megpróbálnak lefogni, majd inkább úgy döntenek, hogy ide gyógyszer kell. Nyugtatót kaptam, és alig egy percen belül már behunyt szemmel, halkan szipogtam, mielőtt elaludtam volna. Remény nélkül, hogy a holnap más lesz, mert pontosan tudtam, hogy másnap csak még rosszabb lesz minden.

Köszönöm szépen a játékot, James!

<3
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:39 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
James & Maddie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: