Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Szomb. Nov. 28, 2015 1:40 pm Keletkezett az írás



Karen & Evelyne
Do you remember me?
A napokban láttam egy régi jó ismerőst a kórházban. Hayden. Még az egyetemen voltunk évfolyamtársak, de olyan hamar jött az új szerelem az életembe, hogy esélyem sem volt jobban megismerni őt. Egy évig jártunk az egyetemre, mikor elköltöztem Sydney-ből, se szó, se beszéd. Nem szóltam se neki, sem másnak, csak a családom tudta, hogy leléptem, és azóta nem volt pofám kábé senkit felkeresni, mióta visszatértem. Pedig idestova lassan két hónapja vagyok itthon, és annyi lehetőségem lett volna már felkeresni a régi ismerősöket. Hiszen még Natalie sem tudja, hogy itthon vagyok. Inkább új ismeretségekre tettem szert, mint Beth, vagy az a gyakornok, aki újabban mellém lett beosztva szegény lány. Sajnálom néhanapján. Mostanában egyre többször van rossz kedvem, ahogy közeledik az a bizonyos nap, úgy érzem, felrobbanok, rettegek este az utcán mászkálni, és félek, hogy nem élem túl az évforduló napját. Nem tudom elfelejteni, és nem tudok csak úgy túllenni rajta, ráadásul ott van az a srác, Tom, aki aranyos, meg minden, de ennyi. Nem engedem közelebb, hiába jön be túlságosan is, nem tehetem. Inkább kiélvezem azt a kevés szabadidőt, ami adatott, és a frusztrációmat levezetve kezdek el sütögetni. Jó nagy adaggal, sajtos croissant készül, jó sok sajttal, miközben egy adag vaniliafagyit tömök magamba, ahogy kezdek takarítani. Nem tudom, hogy miért, hiszen anya tegnap minden egyes helyiséget feltakarított, kimosott, én most valasok, aztán majd megint felmosok, és átrendezem a növényeket, mintha nem lenne jobb dolgom. Még szerencse, hogy anya nincs itthon, garantált lenne egy újabb vita, hogy megint túl sokat takarítok, ahelyett, hogy elmennék pasizni, vagy csak simán kávézni, és elfelejteném a takarítást, vagy a fiam szobájának újbóli átrendezését a héten már harmadszor. Vannak gondjaim, azt hiszem, meg kellene fogadnom anyu tanácsát, és így is teszek. Beth közbenjárásával egy rövid üzenetet juttatok el Hayden számára, hogy szívesen találkoznék vele a műszakja után a tengerparton, persze mindezt névtelenül. Nem is értem, miért nem írattam oda a nevem, hiszen talán nem is emlékszik rám. Akkoriban ducibb voltam, mosolygós, nagyhangú, bár ez most sem változott, kivéve, hogy lefogytam, talán azért rohant el a folyosón, észre sem véve, bár biztos dolga van. A rezidenseknek is kihajtják a belüket, tapasztalat, sőt mostanában valamiért Dr. Jefferson elég sokszor akar engem maga mellé a sürgősségire, biztos menekülnek előle a többiek. Nem baj, remélem, azért eljön a megbeszélt találkozóra, ha már erőt gyűjtöttem, és egy nagy adag sajtos croissant egy hatalmas dobozba, ha jól emlékszem, szereti a sós süteményeket. Bár ennyi év távlatából nem emlékezhetek jól, nem baj, el fog fogyni otthon is, és ha esetleg nem tudna eljönni, akkor is elmondhatom anyunak, hogy kimozdultam, szereztem egy nagy adag vanília fagyit rengeteg eper-, és csokiöntettel, és a parton ücsörgök a homokban, miközben figyelem a halkan morajló tengert. Élvezem, ahogy a szél belekap a hajamba, és jót mosolygok a kergetőző gyerekeken, akik a szüleiket lehagyva fogócskáznak. A szülők pedig boldogan karolják át egymást, miközben a kezükben a cipőiket lóbálják. Olyan békés ez a kép, így nem foglalkozom a mögöttem zajongó párossal, akik éppen hajba kapnak, hanem engedem, hogy elvarázsoljon ez a családi légkör, ahogy a világgal mit sem foglalkozva mosolyognak, mintha semmi gondjuk nem volna. Nem érdekli őket az erős szél, nem érdekli őket a mellettük elhaladó futó trió, szinte filmbeillő a jelenet. Talán egy nap majd én is képes leszek elengedni ezt a sok sérelmet, ami bennem van, és egy nap én is átélhetek egy normális párkapcsolatot, amiben tényleg boldog vagyok, ahol nem bántanak, de addig még túl sokat kell dolgoznom. Talán önmagam ellensége vagyok, hiszen egy-egy ilyen foglalkozáson meredten nézek magam elé, mintha semmi mondandóm nem lenne, és csak tőszavakban válaszolok egy kérdésre, amit éppen nem tartok túl fájónak. Nehéz a pszichiáterváltás, a költözés, megviselt az egész, és most néha magam sem találom a helyem, holott a világ magabiztosnak lát, vidámnak, vagy éppen jégkirálynőnek. Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon jó, avagy sem, pusztán azt, hogy még mindig sok idő lesz, mire igazán el tudom rakni magamban a múltat, mikor már nem nézek minden pasast egy erőszakos vadállatnak. Ez sok idő. a fiam jövője fontosabb, és a baráti kapcsolataim helyrehozatala.
Vajon eljön? Nem biztos. Talán már volt itt, csak amikor meglátott, itt hagyott. Nem tudom. Remélem, van esélyem elmesélni, mi történt velem ez idő alatt, talán végre valaki tudhatja, hogy van egy kisfiam. Nem tudom. Inkább egy könyvet veszek elő. Nem a megszokott darab, ugyanis egy nő nem Stephen Kinget szokott olvasni, én pedig igen. Elfekszem a leterített pléden, és feltolom a napszemüvegemet. Nehezen szakítom el a tekintetem a kis családról, de úgy döntöttem, jól akarom magam érezni, és a várakozás idejét hasznosan akarom eltölteni...



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Szomb. Nov. 28, 2015 10:50 pm Keletkezett az írás



Evelyne and Hayden
 

 



A háttérből érkező sürgető szavak és jajveszékelések azok melyek egy pillanat erejéig kirántják őt a megszokott komfortzónájából és ahelyett, hogy búcsúzóul közelebb húzná magához Zoyát, hogy aztán egy csók erejéig magához is ölelje, inkább óvatosan végigsimít a bársonyos arcbőrén majd lehajol hozzá, hogy futtában azért mégiscsak kapjon egy apró puszit az ajkaira. Ennél többre sajnos nem is futja, hisz az egyik megtermett, jó étvágyú nővér máris körbefonja virsli ujjait a lány vékony karja körül és már húzza is el a rezidenstől, hogy ott tartózkodjon ahol most a legtöbb hasznát veszik. A műtőben. Természetesen Hayden örül annak, hogy egyre több helyre viszik be magukkal orvosok és, hogy látják benne azt, amit ő is, ettől függetlenül egy pillanatra mégis elhúzza a száját mikor tekintete találkozik a nővér villódzó mocsár színű szemeivel. Látja bennük a rosszallást mely annak szól, hogy feltartja őket a munkában, ettől függetlenül próbálja nem magára venni a dolgot.
- Ügyesen! Este találkozunk - biztatja Zoyát és már el is engedi a kezét, hogy szegény kis apróság eltávolodhasson tőle és egybeolvadjon a sürgető tömeggel, mely hömpölygő, dühös vízrengetegre emlékeztetve eltűnik a jókora ajtó mögött. Ahogy ez a tömeg eltűnik, úgy teljesen kiürül a váróterem is, szinte kongani kezd a magánytól és néma csendtől ami egyik pillanatról a másikra ereszkedik rá mint komor, halálszagtól bűzlő lepedő. Szinte megjelenik a szemei előtt egy-egy ördögszekér ahogy azok végiggurulnak az épület fehér talajzatán.
Fogalma sincs, hogy milyen eset vár rájuk, hogy  ennyire sietni kell és, hogy ennyi emberre van szükség hozzá, annyi viszont biztos, hogy egy pillanat erejéig érzi a vágyakozást az ajtó túloldala felé még akkor is, ha esetlegesen egy kupac leprás ücsörög odabent. Nem csak a betegen, betegeken akar segíteni, nem csak azt akarja bizonyítani, hogy orvosként bármikor lehet őt ugrasztani még akkor is, ha hazafelé indul. Sokkal inkább azt akarja, hogy Zoya mellett lehessen, hogy legalább lehetősége legyen arra, hogy figyelje azokat a bájos, kislányos vonásokat és sötét szemeit melyek érdeklődve csillognak minden egyes esetnél, és amik olyan szerelmesen tudnak rá nézni, mint ahogy más szempár erre talán soha nem lenne képes.
Egy hete már, hogy komolyabbra fordult közöttük a dolog, viszont ez alatt az egy hét alatt többször is akadt, hogy teljesen más beosztásban dolgoztak, ezért csak akkor találkoztak, mikor este Hayden jött váltani, a lány pedig már ment haza, vagy pont fordítva. Néha reggel is eltudták csípni egymást egy csók és kávé erejéig Jimmyéknél, de nem is tartott tovább a dolog, hisz futniuk kellett. Kinek haza felé, kinek pedig a kórházba, hogy tegye amit tennie kell.
A mai nap közös lett volna, együtt rótták volna a köröket a sürgősségin, viszont azzal, hogy Richardot felfüggesztették bizonytalan időre, ma át kellett vennie az ő műszakját is ami plusz nyolc órát takar. Lehet, hogy megerőltető lehet, hogy mint fizikailag mint pedig lelkileg megpróbáltatást jelent számára, ettől függetlenül úgy érzi, hogy ez a legkevesebb azután, hogy szegény kis híján míves tégla lett a St. Claire falában köszönhetően Haydennek. Természetesen másnap megbeszélték a nézeteltérést, Hayden bocsánatot kért tőle amit ő szívesen fogadott és meg is értett, hisz tisztában van a tetteinek komolyságával és most gyakorlatilag az ő lelkiismerete mocskolódott be, ő miatta halt meg valaki. Ez pedig biztos, hogy befogja árnyékolni az egész életét még a munkája terén is. Lehet, hogy nem lelőtte, nem követett el gyilkosságot, de a tudat, hogy egy általa beadott szer okozta egy férjnek, egy leendő apának a vesztét, bárkit megtud nyomorítani érzelmileg egy egész életre.  
Ennek viszont az lett az eredménye, hogy megint nem tudtak találkozni az adott időben, minden esetre az estét már lebeszélték fixen, szóval azt nem fogja tőle elvenni senki, bármennyire is próbálkoznak. Van amit ő se enged ki a kezei közül főleg nem azok után, amin az elmúlt két hétben keresztül kellett mennie. Volt itt kis híján tettlegességig fajuló vita, hosszú napokon át tartó megszakítatlan robotolás... több életről is le kellett mondania, kis híján még hőn szeretett versenylovát is elhappolták az anyja hülyesége miatt.
Olyan megpróbáltatások ezek számára, amit sem mint orvos, sokkal inkább emberként kell megoldania, de főként fel kell dolgoznia, ami egy sokkal nehezebb dolog. Ennek megvalósítására pedig piszok kevés ideje van, így a ló esetét is futtában tudta csak megoldani, azóta pedig próbál nem foglalkozni vele mivel biztos abban, hogy túlfeszültségtől kisülés lenne az agyában. Nem volt otthon túl sokáig, összességében egy napot. Szerda délutántól másnap délelőttig, de már ez is épp elég volt neki ahhoz, hogy egy ideig ne akarjon hazamenni még csak véletlenül se. Vihart elhelyezte egy kedves, gyerekkori barátja farmján akik örömmel vették tudomásul azt, hogy egy többszörös díjnyertes, azóta pedig nyugdíjazott terápiás ló van náluk, így a befolyt összeget amit a ló termelni fog a közeljövőben, az az ő számlájukra fog kerülni Hayden hálájának jeléül. Lehet, hogy eleinte ellenezték a dolgot, nem akartak hasznot húzni abból, hogy egy kedves barát lova náluk "panziózik", de a rezidens ragaszkodott hozzá így ha nehezen is, de belementek a dologba.
Jelen pillanatban viszont azzal kellene foglalkoznia, hogy időben kiérjen a tengerpartra a meg nem beszélt találkára, valakivel. A minap kapott egy üzenetet Bethen keresztül, hogy valaki várja lent a parton, azt viszont nem mondhatja el, hogy kicsoda... nagyon titokzatosan hangzik! Őszintén reméli, hogy nem Jennifer fogja várni karba tett kezekkel, mert arra végkép nem fog tudni reagálni noha nem is igazán akar. Vannak oly lezáratlan vagy épp lezárt ügyek az életében amit nem szívesen emlegetne fel újra, és nem is szívesen találkozna az illetésekkel. Jennifer pedig pont ilyen...
... leparkolva hát az indigókék BMW-t a tengerpart parkolójában beriasztja a járművet és már indul is, hogy felkeresse azt a személyt, aki elviekben vár rá. Azt persze nem érti, hogy miért nem személyesen vagy névvel ellátott, nem pedig kódolt üzenetet kapott, de jelen pillanatban nem is ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy a napszemüveg eltávolítását követően máris kiszúrja az ismerős arcot magának, tőle nem is olyan messzire. Zöld szemei megtelnek élettel, úgy is lehet mondani, hogy gyermeteg szórakozottság és vidámság költözik belé csillogás képében. Kisfiús mosolya új alakot ölt, félhold formájú kis görbület lesz a szája szegletében ami kitart egészen addig, míg oda nem ér a szőkeséghez aki előtt megveti lábait a homokban.
- Őtitokzatossága a semmiből érkezik, és épp - guggol le, hogy hosszú ujjait a könyvre simítsa és úgy fordítsa a papírtákolmányt, hogy lássa a borítóját - Stephen Kinget olvas. Amilyen váratlanul eltűntél, most úgy jelensz meg... édes Istenem! El sem hiszed, hogy milyen jó téged újra látni - tanulmányozza vigyorogva az arcát. Másabb. Sokkal másabb, mégis épp ugyan olyan, mint volt...






A hozzászólást Hayden J. Cole összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 02, 2015 10:24 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Vas. Nov. 29, 2015 12:31 pm Keletkezett az írás



Karen & Evelyne
Do you remember me?
Nem tudom, hogy Steve hogyan érte el, hogy ne beszéljek többet az ismerőseimmel, vagy azt, hogy megszakadjon megannyi barátság, ami számomra fontos volt, de Hayden pasi volt. Illetve még most is az, és Steve gyűlölte, ha más férfiakkal szóba állok. Azt hiszem, talán az első pofont emiatt kaptam. Mert egy másik férfival beszélgettem. Olyannal, akit ő nem ismert, akivel nem beszélhettem volna, mert nem adott engedélyt. Nagyon rövid idő alatt Steve mellett eltompult a világ, kifakultak a színek, és minden értelmét vesztettr. Csak ő volt nekem, és a felé irányuló beteges rajongásom, és mikor meghalt, minden olyan hangos lett, és színes. Akkor nem tudtam volna felkeresni a régi, elhagyott barátokat, most pedig félek az elutasítástól. Hayden kedves volt számomra, az első pillanattól szimpatikus volt, habár a barátságunk soha nem fonódhatott szorosabbá, soha nem tudhattam meg, létezhet férfi és nő között igazi barátság. Steve mellett mindig azt éreztem, sebezhető vagyok, elhitette velem, hogy magamért óv és zár be, ha éppen nincs órám az egyetemen. Elhittem neki mindent, és még ma is félve indulok el, ha saját programot szervezek magamnak. De nem lehetek gyáva többé, nem tehetem meg újra. Örültem, mikor megláttam Haydent, és felnézek rá, amiért ilyen sokáig kitartott. Elszégyellem magam, amiért megingott a tervem, miszerint orvos akarok lenni. Emlékszem, milyen határozottan mondtam Haydennek, hogy ez az én szakmám, ez az én utam. Emlékszem, hogy ducibb voltam, de nagy hangú, magabiztos és határozott. Kiálltam magamért, talán egy kicsit fiús is voltam az állig érő hajammal és a szabad számmal, amit olykor mocskos szavak hagytak el. Megváltoztam. Lefogytam, szinte már csont és bőr vagyok, a hajam megnőtt, és szerényebb lettem. Habár még mindig kiállok magamért, és arcom nem sokat változott, nyoma maradt a szenvedéseimnek, és tekintetemben csak halványan lobog a régi tűz. A régi énem majdhogynem a semmibe veszett, elzárva a régi emlékeim között, vergődött a homályban, de most végre ismét élek. Szabad vagyok. Érzem, ahogy ismét magával ragad a könyv, amit csak elkezdeni volt erőm, és most, évekkel később újra folytathatom. Kizárom a külvilágot, és összerezzenek a rég nem hallott hang hallatán, ahogy a könyv borítójáról leolvassa az író nevét. Felnézek rá, döbbenten kutatom a felnőtt arcot, miközben hallom, ahogy egy mázsás súly szakad le a lelkemről, hogy eljött. Ember nem pattan még fel olyan gyorsan fekvő helyzetéből, ahogyan én, és ugrott a rég nem látott ismerős nyakába, ahogyan én. Ha nem számít rá, talán el is borulunk, de én csak kapaszkodom kis termetemmel és vékony karjaimmal belé.
- Te jó ég, Hayden! Úgy örülök, hogy eljöttél. Azt hittem, nem fogsz, féltem a nevemet írni a papírra, mert azt hittem utálsz... Ha tudnád, hogy sajnálom - hangom megremeg, a sírás fojtogat, marja a szemem, de el kell engednem őt, hogy kicsit jobban megnézzem magamnak őt. Hat év, te jó Isten. - De megváltoztál. Megkomolyodtál... Ha tudnád mennyire örültem, hogy láttalak a héten a kórházban, de féltem odamenni - beszélek tovább. Kicsit zavart vagyok, letörlöm a kibuggyanni vágyó könnyeimet, majd mély levegőt veszek, és leülök a takaróra, majd intek a kezemmel, hogy üljön le ő is mellém, ha akar. Úgy mégis kényelmesebb.
- Annyira röstellem, hogy nem kerestelek meg előbb... Beth elárulta, hogy én vagyok? Az a lány nem tudja tartani a száját... - csóválom meg a fejem, miközben a táskám mélyéről előhalászok egy közepes dobozt. Mindig is imádtam sütni, ha Hayden emlékszik, az évfolyamomon sokszor neveztek pufinak miatta. De már ez az idő elmúlt.
- Na de mesélj, mi van veled? Orvos vagy már? Merre alakult a sorod? - egyszer beszélnünk kell, és nekem is, de benne valahogy megbízom. Talán körvonalakban mesélek neki majd az életemről, és a legféltettebb kincsemről is. Addig viazont kinyitom a dobozt, ami tele van sajtos croissant-nal, és felé nyújtom, majd kiveszek belőle én is egyet. Még friss, ropogós, és az illatát hamar felé viszi a szél. Valahogy el kell kezdenünk beszélgetni, és szeretném, ha nem állna fel a társalgás közepén és hagyna itt, de már jó jel, hogy eljött. Ez azt jelenti, hogy nem utált meg, és a szavai is ezt bizonyították, aminek nagyon örülök. Kell, hogy legyen még jó az életemben, tudnom kell, hogy vannak, akikre még számíthatok. Akik a barátaim voltak, és majd újra azok lehetnek. Szükségem van arra, hogy valaki ne udvarolni akarjon, hanem csak meghallgatni, ahogy régen, és elviselnek. Nem akarok magam mellé senkit sem, nem akarok többé csalódni. Így inkább arra koncentrálok, ami igazán fontos, és ez által újra lehet életem. Társasági ember vagyok, még ha olykor nem is látszik ez, és szükségem van arra, hogy olykor ne legyek egyedül, hanem meghalgassanak, vagy csak szimplán itt legyenek nekem. Tudom, hogy sok dolgom van még, de három pofára esés után végre egy sikeres találkozó reménykedésre adhat okot. Mert ugye mások talán még ennyire sem méltattak, volt olyan, aki direkt kinyomta a telefont. Hát ez van. A romokra nem lehet házat építeni, előbb el kell takarítabi azokat, hogy stabil legyen az új...


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Kedd Dec. 01, 2015 12:21 pm Keletkezett az írás



Evelyne and Hayden
 

 



Mint emberként, mint pedig orvosként is itt lenne az ideje belátnia, hogy lassítania kell még akkor is, ha beledöglik az új tempó iramába. Lehet, hogy sokáig képes megfeszített munkatempót diktálni, de elnézve azokat akik a műtő előtt toporognak, legyenek orvosok vagy épp nővérek, rezidensek és gyakornokok, mind-mind sokkal éberebb nála csak azért, mert nem kávén és egy-két szem  kekszen élnek egész nap, hanem lemennek szünetben ebédelnek és mikor hazamennek lefekszenek aludni.
Nagy valószínűséggel alvásidejük nagy része nem abból áll, mint Haydennek, hogy forgolódnak és nyögdécselnek amiért nem tudják álomra hajtani a fejüket, azért mert kényelmetlen a matrac, hamar átmelegszik és a paplan gyűrődései birizgálják a bőrüket... nem a gondolataik fogságában sínylődnek, nem azon betegek esetét próbálják még otthon is tovább diagnosztizálni és megfejteni, akiket nem tudott kellőképpen ellátni mert az esetét homály fedi. Igen, nem meglepő, sokszor volt már olyan is, hogy végre hazaért, ágyba bújt, aztán pár perc elteltével máris kavargó gondolatai állították meg abban, hogy végre rávegye magát az alvásra, de minimum pihenésre. Rá fél órával pedig úgy ugrott ki az ágyból, mintha katapultálták volna csak, hogy visszarobogjon a St. Claire-be, és elkezdhesse a kezelést mert jött az égi jel, egy sugallat, megszólalt az agyának eddig kibiztosított "bim-bamja", és tessék rájött arra, mi a beteg baja. Van mikor csak annyi kell egy-egy eset megoldásához, hogy csöndben legyen, elvonulhasson gondolkozni amit sajnálatos módon a kórházban, milliónyi beteg és munkatárs között nem tud megtenni.
Tommy és Leah nem egyszer állták már útját éjjelek évadján mikor hazaértek, és csak azt látták, hogy Hayden szorgosan, villámgyorsan öltözködik ide-oda bukdácsolva, mert vissza akar menni a kórházba. Inkább a kezébe nyomták a telefonját, hogy szóljon valamelyik orvosnak azok közül akik bent vannak, ő pedig fogja a virgácsait és húzzon vissza aludni. Megoldotta a "rejtélyt" már csak az a feladata, hogy pihenjen és rákészüljön a másnapra mert az se lesz könnyebb az előzőnél. És volt, hogy ezt heti szinten el kellett játszani s már arra gyanakodtak, hogy kukac van a seggében amiért nem tud nyugton ülni a valagán, állandóan ficánkol és menne, menne. Mint egy rossz gyerek!
A legtöbben mikor ágyba bújnak igyekeznek arra koncentrálni, hogy a hőn áhított álom megérkezzen, az aprócska álommanók valamit szórjanak a pilláikra és reggelig, vagy legalábbis addig míg csörögni nem kezd a vekker nyugodtan, békésen tudjanak  aludni. Nem egy kollégája mondta már neki azt, hogy ha ők lefekszenek aludni, akkor ők aludni is fognak és nincs az az ágyúszó ami kitudná őket robbantani az ágyuk kellemes, oltalmazó melegéből. Mindig ki kell használni az adódó alkalmat, azt, hogy végre álomra hajthatják a fejüket és ha beledöglenek is, magasról tesznek arra, hogy mi van a betegekkel. Mert az a hét-nyolc óra ami éjszaka van nekik, az csak az övék és csak arra használják, hogy kipihenten vágjanak neki a másnapnak, hogy ne a szétszórtságukon és fáradtságukon múljon a betegek élete.
A gond csak az, hogy vannak emberek akiknek olyan agytekervények "ágyazódtak be" a fejükbe, hogy csak a legnagyobb hajtás és megfeszített munkatempó közepette tudnak maximálisan jól teljesíteni és meglehet, hogy lassan már csak vonszolják magukat a fáradtságtól a kórház egyik pontjából a másikba, mégis ez készteti őket arra, hogy végre összeszedjék magukat. Mert érzik, hogy jön a mélypont amibe ha beleesnek nincs kiút és ember legyen a talpán aki utána feltudja őket rázni. Ilyen volt a múltkori esete is amikor kis híján összeomlott körülötte minden. Hatalmas hajtás, több baleset és négy óra leforgása alatt négy embert kellett megműtenie csak azért, mert épp nem volt bent a rangidős rezidens, alatta pedig közvetlen ő állt. A maradék négy pedig a traumán várt stabilizálásra így egy percig se hadakozhatott az idővel, nem érdekelte, hogy kivan kötődve a cipőfűzője aminek nagy esés lehet a vége vagy, hogy alig-alig állt már a lábán a térde remekelésének hiányában, mégis kitartott! Egészen addig, míg le nem tette a hátsóját, hogy elintézze az imént említett nyolc beteg papírjait... akkor aztán jött az elpusztíthatatlan fáradtságérzet, az álom beköltözött a tudatába a feje pedig szó szerint leesett az asztalra és nem volt kérdés, elaludt. Ha akkor Zoya nem találja meg és nem rántja ki az álmai végtelen mezejéről akkor nagy valószínűséggel még másnap is ott ücsörgött volna és komoly fejfájást jelentett volna az, hogy teljesen elgémberedett tagjait kinyújtóztassa.
Tudta, hogy eljött az idő mikor jobban járna ha szépen hazamegy és inkább átadja a műszakot - amit amúgy akkor is átvett valakitől - mint, hogy újabb és újabb esetet vállal el. Ennek ellenére nem tette, sokkal inkább a kétségbeesett Richardhoz rohant, hogy megpróbálja kijavítani azt amit ő elrontott s noha biztos volt benne, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, mégis engedte, hogy a harag a kétségbeesés és a fáradtság egyetlen ormótlan, lidérces szörnyetegként csapjon le rá miután a férfi távozott az élők sorából. Nem elég, hogy az illetékest - a baleset fő okozóját - felkente a falra ami miatt beidézték őket az igazgatósághoz, de még a saját kézfejét is eltörte egy idegbajos kirohanását követően.
Ez volt az utolsó csepp a pohárból és másnap mikor Zoyával megbeszélték a történteket, úgy érezte, hogy változtatnia kell. Épp ezért nem fordul vissza, hogy segítsen nekik inkább zsebre dugja a kezét és elballag, hogy a tengerpartig meg se álljon.
Nem lehet azt mondani, hogy annak idején életre szóló barátságot kötött a pléden ücsörgő, épp könyvet olvasó szőke lánykával, ettől függetlenül neki minden barátja számít, mindenki fontos még ha van is egy bizonyos ranglista erre az esetre is. Mindig számított neki Evelyne is, jókat beszélgettek és ami még fontosabb, most újra itt van! Fogalma sincs arról, hogy hova tűnhetett de talán nem is rá tartozik, mégis érezte azt az űrt amit hagyott maga után és ami mindvégig azért kiáltott, hogy valamilyen úton módon keresse meg és beszéljen vele erről. Nem tette meg... egyrészt nem volt rá ideje a munkája és a farm miatt, másrészt gondolkozott és arra a döntésre jutott, hogy ha ő maga ment el - nyilván saját döntése alapján - akkor miért kellene utána mennie? Ha annyira akart volna akkor eltudott volna köszönni igaz?
Lehet, hogy akkor volt egy kis tüske a szemében ami zavarta, ettől függetlenül megbékélt a dologgal és most, hogy láthatja a lány arcát, teljesen meg is feledkezik eddigi sértettségéről s úgy fonja vékonyka teste köré a karjait, mintha azzal próbálná őt megvédeni. Nem érdekli jelen pillanatban, hogy a lendülettől felborultak, mint ahogy az sem, hogy több értetlen tekintet szegeződik rájuk s összesúgnak a hátuk mögött, hogy "vajon mit csinálhatnak?". Megszokta már, hogy az emberek kíváncsibbak a normálisnak és mindig mindenről tudni akarnak, szóval a jelenlegi helyzet miatt se fáj a feje csak öleli a lányt, aki úgy csüng rajta, mintha legalábbis ezen múlna az élete.
- Micsoda?! Ugyan miért utálnálak? - simítja a tenyerét arcának mindkét oldalára, hogy alaposabban megnézhesse magának, közben pedig kisimít néhány szőke tincset az arcából azok közül amit a szél pofátlanul odafújt. Kisfiús mosolya kiszélesedik, ahogy a szemeiben megpillantja az örömöt és azokat a bizonyos kis könnycseppeket melyeket látszólag nem akar útjára engedni, mégis legördül egy-kettő arca vonalának mentén.
- Valljuk be azért csúnya lenne, ha ugyan olyan szeleburdi lennék, mint akkor voltam. Ettől függetlenül nem komolyodtam olyan sokat, nehogy azt hidd - bizonygatja nagy lelkesedéssel, zöld szemeinek vidám csillogása pedig tényleg arról árulkodhat, hogy az amit mond, igaz. Nem olyan komoly, mint amilyen komolynak lennie kellene, de azt se mondhatjuk rá, hogy olyan kerge lenne mint amilyen volt. Egyszerűen csak tapasztaltabb, az élet és a hivatása megedzette, de erre mint orvosnak szüksége is van, hisz nem bohócként alkalmazzák őt a gyerekosztályon nemde?
- Hogy micsoda? Te a St. Claire-ben van? - ragadja meg a beszélgetés lényegét és szóban nem is reagál arra, ahogy megpaskolja maga mellett a plédet, egyszerűen csak feltápászkodik a homokból és átül oda - mond, hogy rezidensként, nem pedig betegként. De... nem is értem! Olyan ijesztő lennék vagy mitől féltél? - egyszerűen nem tud napirendre térni a szó felett. Oké, hogy az utóbbi egy hétben többször is hallotta már Zoya szájából, hogy "féltem tőled", de alapjáraton nem tartja magát egy vérszomjas fenevadnak, még a tekintete se szigorú. De akkor miért fél tőle Evelyne?
- Dehogy árulta! Látszott persze rajta, hogy próbál célozgatni és, hogy nehezére esik nem kibökni, hogy ki is az illető, ettől függetlenül jól helyt állt és még csak gyanakodni se tudtam. Viszont bevallom, hihetetlen jó érzés látni téged! Megváltoztál! Közben pedig mégsem... mindegy is, ez téboly! Nagyon örülök neked - bizonygatja megállás nélkül s ha tehetné már most közölné vele, hogy ha még egyszer eljátssza azt amit évekkel ez előtt akkor megkeresi és egy jó kis fejmosásban fogja részesíteni.
- Azta! - kerekednek el a szemei ahogy kinyílik a doboz s ha már kínálják, kikap egy Croissant belőle - látom ez megmaradt. Köszönöm - mosolyogva harap bele a friss sós süteménybe, és a nap folyamán most teszi össze először a két kezét azért, hogy végre van valaki aki nem édessel kínálja. És mind ezt teszi egy olyan ember, akivel már nagyjából hat éve nem is találkozott.
- Orvos vagyok-e már?... lassan hat éve - pimaszkodik, de aztán folytatja - még van egy évem a rezidens képzésből, lassan döntenem kellene egy szakirány felől de valamiért még nem érkezik az isteni sugallat, hogy melyiket is lesz a nagy ő a sebészet és a trauma közül. Hetek óta abban bízok, hogy majd egyik reggel ha felébredek akkor jön ez érzés ami az egyik vagy épp a másik felé billenti a mérleget, de sajnos ez a kettő nekem annyira kedves, mintha egy anyukának mondanák azt, hogy válassz a két gyereked közül. "Az egészségeset vagy a beteget szeretnéd?"... és szerencsétlen neki áll fejtegetni, hogy miért kéne ezt vagy miért azt, az egyik beteg és segítségre szorul amit csak te tudsz megadni neki de csak ott van a gondolat, hogy a másik egészséges, több esélye van az életre... a vége viszont mindig egy. A te gyereked mind kettő! Utálom ezt az időszakot - fogalma sincs arról, hogy mi vagy ki lesz az ami végül eljuttatja arra a szintre, hogy dönteni tudjon. Jelen pillanatban még nem látja a fényt az alagút végén, fogalma sincs arról, hogy melyiket szeretné jobban, még csak azt se érzi, hogy ez a bizonyos képzeletbeli mérleg bármelyik irányba billenni kezdene. Mindkettő irány fontos számára. Imádja a traumatológia sürgölődését, azt, hogy ott mindig van élet, mindig van mit csinálni. Viszont szereti a sebészetet is, ahol kamatoztatni tudja a pontosságát, precizitását és tudását. Mindkettő hatalmas felelősség.
- De előbb mesélj te! Veled mi a helyzet? Milyen szél fújt erre? - jelen pillanatban mindent megakar tudni Everől. Főként azt, hogy  hogy van, merre járt és miért bukkant fel itt újra?







A hozzászólást Hayden J. Cole összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 02, 2015 10:24 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Szer. Dec. 02, 2015 9:09 am Keletkezett az írás



Karen & Evelyne
Do you remember me?
Valahogy az egész életem zátonyra futott. Lassan elvesztettem az irányítást az életem felett, észrevétlenül orozta el a volt férjem, és zárt el a külvilág elől. De nem háríthatok mindent rá, hiszen akkor kellett volna menekülnöm, amikor még lehetett volna, akkor kellett volna hátat fordítanom, amikor még nem kötődtem hozzá. De utólag okosabb az ember. Utólag, ahogy a fiammal is meg akartam szökni, de ő újra, és újra megtalált, majd hazarángatott, végül addig bántott, amíg el nem fáradt. Akkor már tudtam, hogy többé nem változik, és ahelyett, hogy gyengévé tett, erőssé váltam, bátorrá. Olyanná, aki végül nem félt szembeszállni vele, és segítséget kérni. Ehhez mégis hat év kellett, és az, hogy Lucient fenyegesse meg. Végül a jó győzött, ő pedig a pokol tüzében ég, én pedig szabad vagyok. Ez az érzés viszont csak akkor tudatosult bennem, mikor leszálltam a gépről, mely visszahozott ide, a szülőföldemre. Egyszerre szakadt rám, én pedig végre elhiszem, hogy másképp is lehet. A fiamért, az anyámért én önnön magamért teszem. Meg kell tennem. De ahhoz, hogy nyitni tudjak a világ felé, fel kell keresnem pár régi ismerőst. Szükségem van a régi barátságokra, tudni akarom, hogy helyrehozhatók, vagy végleg elvesztek, mikor szó nélkül távoztam. Rendbe szeretném hozni az életem, és ez a vágy sokkal erősebb, mint azt hittem, és erre nem anyám, vagy a pszichiáter vett rá, de még nem is én magam, hanem egy ismeretlen, akivel mindösszesen kétszer találkoztam, és aki nem mellesleg még tetszik is. De nem akarom beleélni magam, mert akkor csalódnék, és nem akarok belemerülni még addig, ameddig helyre nem hozom az életem, ameddig nem látom az utat, amit járnom kell. Minden bizonnyal ez is egyfajta kifogás a részemről, nehogy nyitnom kelljen más felé, de én inkább nevezem szentimentalitásnak, hiszen hogy hihetné el egy ismeretlen, hogy változtatni akarok, nyitni mások felé, ha a régi dolgok kísértenek folyvást. Le kell zárnom a múltat, helyrehozni a hibáimat, mielőtt jövőt építenék. Szeretnék egy nap igazi társat magam melléd, de nem érzem magam késznek rá. Azt már magam is beláttam, hogy nem kesereghetek a múlton többé, és nem helyezhetem magamat előre, hiszen van egy fiam. Az ő jóléte a legfontosabb, és az, hogy mindent megkapjon, de legfőképpen az anyját, aki mindig mellette áll. Az elmúlt egy hónapban igen sok dolgot illetően megváltozott a véleményem, és rájöttem, hogy a kezdeti kételyem elmúlt. Az első héten azt gondoltam, hogy majd nem fog menni, hogy én soha nem leszek orvos, és nem nekem való ez a szakma, és csak feleslegesen pazarlom már a nyolcadik évem azzal, hogy elérjem a tizenhat évesen kitűzött célt, miszerint orvos leszek. Azt gondoltam, hogy Steve mellett elpazaroltam az életem, az orvossá válás rögös útján elpazaroltam szintén az életem. azt hittem, ez a szakma nem nekem való, de aztán rájöttem, pusztán az újtól ijedtem meg, attól, hogy itt teljesen más a rendszer, mint Amerikában, legalábbis kórházon belül. Féltem, hogy nem tudok majd beilleszkedni, hogy ugyanúgy elsősként kezelnek, mert új vagyok, de egyik félelmem sem igazolódott be, és egy kis önző praktikával már minden osztályon képes vagyok helyt állni. Természetesen maximalista lévén nem mindig vagyok elégedett magammal, de muszáj elfogadnom, hogy nem vagyok isten, csak egy ember, aki életeket próbál menteni. Rendkívül fárasztó, és erőt próbáló munka, és azt gondoltam gyakornokként, hogy az nehéz, mígnem rezidens nem lettem. Tudom, hogy nem vagyok profi, ahogy sehol máshol, de messze meghaladja a tudásom némely másodévesét, szóval büszke lehetek arra, hogy olykor éjszakákat töltöttem olvasással, vagy orvosi videók nézésével, és plusz feladatként mindent megtettem azért, hogy a műtőben lehessek akár csak nézőként is. Sokszor hívtak strébernek, de mindent tudni akartam. Úgy éreztem, ez a helyes. Persze nézni más, mint csinálni, ahogy a barátokat visszaszerezni is könnyebb gondolatban.
Hayden soha nem volt legjobb barát, de nagyon is bírtam a szeleburdiságát, hamar meg tudott nevettetni, és könnyedén férkőzött be a szívembe alig pár találkozás után. Idősebb nálam, de ez sosem zavart, nem örök szerelmet kerestem, hanem barátokat. Biztos vagyok benne, hogy bár nem ápoltunk nagyon szoros viszonyt, feltűnt neki a távozásom, és talán meg merem kockáztatni, hogy volt benne tüske a szó nélkül való elutazásom miatt, de talán már elmúlt, talán már túl van rajta, hiszen hat év telt el. Hat hosszú év. Minden porcikámmal örülök a jöttének, és megkönnyebbülve nyugtázom, hogy ő is viszont ölel, majd az arcomat a kezei közé véve pillant vissza rám, én pedig csak fürkészem a szemeit, mit sem törődve a külvilággal. Nem érdekel, nem akarom, hogy érdekeljen a többi ember véleménye, többé nem tarkítanak foltok és vágások, már szabad nő vagyok.
- Mondjuk azért, mert volt pofám szó nélkül elmenni, annyit sem mondtam, hová megyek, és meddig... Nem lepődnék meg, Jodie látni sem bírt, pedig vele kevesebbet beszéltem, mint veled - húzom el a számat, felemlegetve egy lányt, aki többször felbukkant mellettem. Vörös loboncáról mindenki tudta ki ő, senkinek nem voltak olyan lángvörös tincsei, és olyan rikító kék szemei, mint neki. akkoriban jól megvoltunk, kedves lány volt, és kicsit félénk is azt hiszem, még ha Hayden nem is ismerte őt, a hajára emlékezhet az egyetemről, bár nem tudom. Nem látok a fejébe, csak mosolygok, hogy ő örömmel fogad, hogy szinte hitetlenkedve méreget, biztos feltűnt neki, hogy mennyit fogytam. Tudom én magamtól is, de már nem lennék még egyszer olyan.
- De férfiasodtál. Olyan kis kölyök képed volt, először azt gondoltam, hogy nem is az egyetemre jársz, aztán kiderült, hogy idősebb is vagy nálam - elmerengek egy pillanatra, mindig is fiatalos volt, emlékszem, pedig akkor én voltam a kis elsőéves egyetemista, és odamentem hozzá nagy büszkén, hogy megkérdezzem, segíthetek-e neki, mert olyan tanácstalannak láttam. Természetesen be is fogott takarítani, meg valami beszerzőkörútra vitt, és ez volt az első találkozásunk. Megmondom őszintén, nem bántam, szerettem hasznosnak érezni magam, és segíteni, habár történt olyan alkalom is, mikor a hátam közepére sem kívántam volna senkit. Ezek az idők akkor voltak már, mikor ismertem Steve-et, és a negatív hozzáállása engem is lehúzott. Elnézve Haydent, túl sok mesélnivalóm lesz, és magam sem tudom, hogyan kezdhetnék neki, hiszen nem könnyű belefogni, nem könnyű elmondani hat év történéseit.
- A St. Claire-ben, és neeem, dehogy vagyok beteg, makkegészséges vagyok, azért ennyire nem lettem sovány - nevetgélek szórakozottan, miközben körbenézek a parton, majd visszafordulok Hayden felé - Rezidens vagyok. Még van négy évem hátra, de már nagyon várom a végét - mosolyodom el, hogy lássa, nem hagytam fel az orvossá válással, pedig az egyetemi évem alatt igencsak feszült voltam, ha nem sikerült tökéletesre egy záróvizsga. Igencsak könnyedén felkaptam a vizet, és nem tetszett, ha kilencvenöt százalék alatti eredményt értem el. Talán meséltem is Haydennek, mert elkapott egyik alkalommal a folyosón, miközben senkihez nem szólva haladtam el, holott én mindig próbáltam kedves lenni. Na most az lenne a furcsa, ha mindenkihez kedves lennék, mert megváltoztam. Sajnos túlságosan is, és visszatalálni a régi önmagamhoz lehetetlenség lesz, de talán kaphatok valamit, ami sokkal jobb. Olyanná akarok válni, aki nem fél az ismeretlentől, de mindent nem érhetek el egyszerre. Lassan haladok, apró léptekben, mert az a biztos, azt nem veheti el senki tőlem, és legalább én sem rohanok előre. - Mitől féltem? Hm... Jodie esete után nem voltam biztos benne, hogy látni akarsz, és elég morcos voltál, szóval nem akartam, hogy feszült legyél az első találkozáskor. Egy ideje nem tudom elviselni a feszültséget, és a kiabálást magam körül - lepillantok a takaróra, és talán még valahol szégyellem is, hogy nem mentem oda, de tényleg nagyon bosszúsnak láttam, nem hittem, hogy érdemes lenne zavarnom. Steve óta nem tudok mit kezdeni a feszült emberekkel, összerezzenek, félek tőlük, és ha félek, akkpor kiabálok, vagy támadok, mert még nem vagyok azon a szinten, hogy mindenféle támadás nélkül le tudjam kezelni más haragját. így jobbnak láttam elkerülni őt.
Csak mosolygok, és rosszallóan megingatom a fejem Beth hallatán, csoda, hogy ennyit fejlődött a lány, mert azt gondoltam elkotyogja, hogy én vagyok az, és nem bírja tartani a száját, hiszen soha nem bírta, ezért nem mondunk el neki odabenn semmi titkot, legalábbis én biztos, a többiek nem tudom, csak azt,. hogy nem egyszer kezdte úgy a legújabb pletykáját, hogy az titok, és ne adjam tovább, mert ő sem mondhatná el senkinek. Esküszöm, ő az ügyeletes pletykagép a kórházban. De nem szólok, nem fűzöm tovább, mert alapvetően Beth egy rendes lány, jószívű, kicsit túl hangos, és beszédes, de nem akarom bántani, vagy kibeszélni, mert nem érdemli meg. Annak ellenére sem, hogy a fél kórházról tud minden szaftos infót, sőt még azt is nagyon jól tudja, hogy ki mit ebédelt. De visszatérve a valóságba csak hallgatom Haydent, és mosolygok, mikor kijelenti, hogy hat éve orvos, és az aggályait fejezi ki a szakválasztásáról. Talán azon kevesek közé tartozom, akik tudják, mit nem akarnak, és mit akarnak csinálni, ha végre elérik a megfelelő évet.
- Hm... Nem gondolkodtál esetleg harmadik opción? Ha ennyire szereted mindkettőt, biztos tüske maradna benned, bármelyiket is választanád. Nincs olyan, amit még szeretnél, és el tudnád képzelni magad benne? A szakválasztás végigkíséri ezt a sok évet, és igazából én nagyon jól tudom, hogy hova nem akarok menni. Nem tudom elképzelni magam a traumán, és ezért próbálom átvészelni, de nagyon szeretem az általános sebészetet, és mégis, a nőgyógyászat felé húz a szívem, szülésznőként tudom elképzelni magam a legjobban... - mesélek neki, és bár nem hagyom figyelmen kívül a szavait, át kell gondolnom a választ. - Egy anya nem fog választani a gyerekei között. Fizikai képtelenség arra kérni egy anyát, hogy szakadjon ketté, de értem a hasonlatod. Tény, hogy döntened kell, de hagyj magadnak egy kis időt, és ne ragaszkodj görcsösen hozzá, lehet, hogy tényleg egy harmadik lesz a befutó- mosolygok, ahogy biztatom őt, majd elveszek egy sütit, és enni kezdem. Lassan, ahogy régen is, soha nem siettem az evéssel, csak a kórházban kapkodok, utána meg fáj a gyomrom, mert nem szeretem belapátolni az ételt.
- Velem mi a helyzet? Hm.. Lássuk csak, én itt születtem, itt éltem, majd bolond szerelmes fejjel hagytam, hogy befolyásoljanak. Nem volt könnyű, de elutaztam. Szó nélkül, mert Steve nem akarta, hogy az elköszönéssel vesződjek. Befolyásolt engem, én pedig semmit nem tettem ellene. Erőszakos volt... Durva, nagyon durva... Többször bántott... Hét évig voltam vele, ebből hat év házasság... Fájdalmas volt, ahogy olykor kimerülésig bántott, nem csak szavakkal... Sokszor a kezével és én végig hittem a jóságában, hogy majd megjavul, aztán gyereket akart... Egy kislányt, de én nem tudtam kislányt adni neki... Nem tudta elfogadni ezt, és mikor teherbe estem, majd kiderült, hogy fiú, akkor is megvert, hogy elmenjen a baba - nehezen beszélek, és a kezem egy kicsit megremeg, de nem foglalkozom vele, a könyvem veszem a kezembe, és azt szorongatom. - Anyu el akart hozni tőle, de én nem jöttem, azt hittem, majd megváltozik, de aztán nem így történt. Mikor szabadulni akartam, akkor már késő volt. Egy évig menekültem, majd visszacibált, végül feladtam. Hónapokig meg sem próbáltam menekülni, míg meg nem fenyegetett, hogy megöli a fiunkat, akkor minden megváltozott... Valami feléledt bennem, és küzdöttem, hogy ne bántsa a kicsit, nagyon küzdöttem, és végül majdnem sikerült neki, majdnem megölt, de a rendőrök időben kiértek... Utána egy fél év süllyesztő, majd egy év rehab jött, gyógyszeres kezelések, amikor jobban lettem, anyu közbenjárásával letehettem a vizsgákat, és Steve az orvosit hagyta egyedül, hogy csináljam. Alig három hónapja hazaengedtek, és inkább ide visszajöttem, hogy új életet kezdjek, ami nem feltétlen könnyű, legalábbis nehezebb, mint hittem, de a fiamért meg kell tennem, ő a legfontosabb - felsóhajtok. Félek, soha nem tudok új életet kezdeni, de nem adhatom fel. A fiamért cselekszem, és Hayden a második, akinek merek beszélni róla. Tudom, hogy nem árul el, és tudom, hogy megbízhatom benne, valahogy mindig is így volt. Még akkor is, ha nem köttetett szoros barátság közöttünk.
- Tudom, emészthetetlen ez az egész kavalkád, de nem akarom, hogy sajnálj. Az én döntésem volt, hagytam magam, de már vége. Ráadásul megismertem egy fickót, aki ismeretlenül képes volt ráébreszteni, hogy az önsajnálat nem vezet előre. Haladás, de nem hiszem, hogy készen állok egy új kapcsolatra... De mindegy, hagyjuk. Inkább meséld el nekem, hogy van-e csinos lány, aki elcsavarta a fejed? - kérdezem vigyorogva, nem akarok belemélyedni, miket tett Steve, miket nem. Ha Hayden kérdez, megpróbálok a lehető legérthetőbben válaszolni, minden bizonnyal meglepődik, hogy lett egy fiam, és mellette csinálom tovább a képzést, melyből még hátravan vagy öt év aztán még egy vizsga, és végre elérem, amit anyunak megígértem annak idején.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Szer. Dec. 02, 2015 12:48 pm Keletkezett az írás



Evelyne and Hayden
 

 



Az emberben sokszor csak akkor tudatosul az, hogy mekkora hülyeséget csinált, mikor már megtörtént a baj. Ilyenkor viszont csak azon járnak az agytekervényei, hogy mit veszít, mit fog veszíteni és mi lett volna, ha...? Igen, utólag már könnyű ezeken gondolkozni, mikor már benne vagy a javában és akkor se szállhatsz ki, ha úgy érzed, hogy még megtehetnéd. Vagy a saját büszkeséged köt az adott dologhoz és nem engedi meg azt, hogy visszavonulót fújj vagy a sürgető, követelőző szavak, ostorozó csapások...
Annak idején mikor elindult az utolsó versenyén, nem gondolt bele abba, hogy mi mindent kockáztat azzal, hogy eleget tesz a szülei akaratának és egy beteg, fáradt ló nyergében indul neki az előtte lévő ovális, három körös pályának. Hosszú napokig bizonygatta még indulás előtt, hogy ki kellene hagynia ezt a kört, vagy minimum új lovat kell szereznie a maradék három versenyre, ennek ellenére mintha legalábbis pisztolyt tartottak volna a fejéhez, meghunyászkodott a szülei akarata előtt és elfogadta az érvüket, miszerint: Vihar az egyetlen akivel jó eredményt tudsz elérni!o
Mintha csak a lovon múlna az, hogy valaki milyen eredményes zsoké. Akkor nem is érezte ennek a mondatnak a súlyát... nem értette az igaz jelentését, viszont ma már tudja, hogy a szülei csak a lovat tartották elég eredményesnek ahhoz, hogy Hayden győzni tudjon. Mintha ő nem is számított volna. Aggodalmuk egy részről érthető volt, hisz a tabella második helyén állt annak ellenére, hogy akkor kezdte a felnőttek között a versenyzést, miután világbajnok lett a junioroknál.
Ahogy felült a pej ló hátára, annak rezdülésein és izmainak görcsösségén érezte, hogy aznap minden meg fog változni. Olyan kötöttek voltak az állat izmai és ízületei, mintha legalábbis egy bemelegítetlen, több mint tizenhat éves lovat hozott volna magával aki képtelen arra, hogy versenyezzen... az a hat éves fiatal állat akit ő éveken át edzett és nevelt, mintha eltűnt volna. Két nap alatt vagy "száz" évet öregedett és csak lidérces árnyéka volt egykori önmagának. Akaratossága és versenyszelleme eltűnt, már nem rángatta a kantárt és a zablát, nem csapkodta ide-oda idegesen a farkán, amit szokatlan volt tőle. Hayden akkor már rég megszokta, hogy Vihar ilyen módon szokta felspannolni magát a hosszabb futamokra, mindig hergelte magát, hogy ez a teljesítése érdeke legyen, akkor viszont ezen apró de nyilvánvaló rezdülések elültek, teljesen megszűntek. Nem csinált semmit csak állt egyenesen, füle csak lazán kókadozott a feje búbján, szeme tompán csillogott s megállás nélkül habzott a szája. Az állatorvos azt mondta neki, hogy csak a kapott fájdalomcsillapító miatt száradt ki kicsit, de ez a verseny után orvosolható lesz, jelen pillanatban csak arra koncentráljon, hogy elsőként lépje át a csíkot. Mondani mindig könnyű, teljesíteni már kevésbé. Félt... rettegett attól, hogy szerencsétlen állatot túl nagy fájdalomnak teszi ki és az a bizalom ami nehezen kiépült közöttük, most leromboltatni látszik.
Ennek ellenére ő megpróbálta... komolyan megpróbálta de már az elején, mikor kinyílt előttük a kapu tudta, hogy ha esni fog akkor az baromi nagyot fog szólni, és nem csak átvitt értelemben játssza el az "egyszer fent és egyszer lent" közhelyet. Vihar nagy lendülettel tartotta az első helyét a többi ló sereghajtásában, Hayden viszont érezte, hogy ezzel most akasztófát, bitófát állított maguknak, már csak meg kell várni a tökéletes pillanatot, hogy csattanjon a penge, szoruljon a hurok a  nyakukon. Eleinte még hallotta a hatalmas tömeg ovációját, hallotta az éljenezést és a sikoltozást, tapsvihart, szinte eltudta csípni mikor a nevét kiabálták... de aztán a második kör kezdetét követően mintha minden zaj megszűnt volna létezni és helyét kétségbeejtő, ordító csend vette át. Minden eltompult, egy-egy arcot kitudott venni a tömegből, így az anyjáét és az apjáét, húgáét...
... lassított felvételben nézte végig ahogy a többi ló elhúz mellettük, majd érezte ahogy Vihar mellső lába a hatalmas teste alá csuklik és letérdelve a földre elkezdett csavarodni a teste, ahogy a farát vitte tovább a lendület. Olyan ez, mint egy elszabadult versenyautó az aszfaltos pályán. Kitörik az első kereke vagy csak defektet kap, és tuti, hogy a fara fog kivágni mert a lendülete viszi tovább... A gond csak az, hogy egy ló hátán - noha nem kétszáz kilométer per órával száguldozik - mégis kevesebb védelmed van. Nincs ablak, nincs fal vagy légzsák ami megvédene. Csak egy bukósisakod van, aminek aztán minden mindegy, hisz nem olyan biztonságos, mint amilyet a motorosok vagy a Forma 1-es versenyzők kapnak. Csak egy sima kis kobak, ami annyira fogja fel az ütést, hogy ne szakadjon be a koponyád.
Ahogy Vihar letérdelt majd oldalra fordult, mintha az egész élete lepörgött volna előtte, lévén sejtette, hogy ekkora sebességgel ha elesik a ló ő pedig alá kerül, akkor az akár még a végzete is lehet.
Tudta, hogy hatalmas mázli kell ahhoz, hogy ezt élve megússza így nagy valószínűséggel egy őrangyal szegődött mellé és nagyon keményen dolgozott azért, hogy komoly sérülésekkel ugyan, de túlélje a dolgot. Egy pillanat erejéig érezte azt a végtelen fájdalmat ami a lábába és a gerincébe hasított miután a lábszárcsontja a ló több száz kilós teste alatt gyakorlatilag derékszögbe tört. Ő maga nem hallotta akkor a reccsenést, hisz nem azzal volt elfoglalva, viszont mikor visszanézte a felvételeket néhány év elteltével, szó szerint még a gyomra is felfordult mikor visszhangzott a stadionba a csont törésének visszataszító roppanása. A közönség egy emberként hallgatott el, kezeiket a szájuk elég kapták s csak a leggyorsabbak, legszemfülesebbek de főként azok akik fejben is maguknál voltak hívták a mentősöket, és sürgették őket ahogy csak tudták, hogy mi hamarabb megérkezzenek.
Akkor fújták le a versenyt, akkor dördült el a futam végét jelentő puskaszó, mikor a ló már nyugalmi állapotban feküdt a kavicságyban, alatta Hayden testével. Még a versenybírák, a szervezők se tudták felfogni azt ami történt, ezért is múlt kevésen az, hogy nem taposta meg őket a többi érkező ló.
Hayden amíg magánál volt érezte és tudta, hogy hatalmas baj történt, és ez csak akkor vált nyilvánvalóvá mikor a ló alól nagy mennyiségű vér kezdett kiszivárogni. Azt nem tudta megállapítani, hogy melyikükből származik de sejtette, hogy ezzel mindennek vége lesz. Tudta, hogy a versenyzésnek ezzel befellegzett és nem csak miatta vagy a ló miatt, hanem mindkettejük miatt. Korai nyugdíjaztatással és álmainak feladásával kellett megküzdenie és a tudattal, hogy mind ez máshogy történt volna, ha kiáll a maga igazáért. Aggódott a rajta fekvő mozdulatlan állat miatt, aki aztán amint magához tért, rögtön elkezdte csavargatni a nyakát, hogy láthassa a gazdáját... azt az embert aki reményt adott neki, aki barátjaként nevelte, óvta és védelmezte.
Végül csak eljutott a tudatáig a kínzó fájdalom mely elsők között a lábából sugárzott a gerince felé. Kettős, nyílt lábszártörést szenvedett, abból eredt a nagy mennyiségű vér, így a titok gyorsan megfejtésre lelt. A térde gyakorlatilag használhatatlanná, szilánkosra tört ahogy Vihar megtaposta azt, három bordája is eltört - azóta is csavarok tartják össze - és megrepedt a lépe amin keresztül megint csak vért veszített. De még így, nyolc év után is azt mondja, hogy mázlija van, hogy akkor túlélte, mert ez máshogy is alakulhatott volna. Azzal, hogy a kórházba menet többször is elveszítette az eszméletét, csak egyre közelebb és közelebb sodorta őt a túlvilághoz... csak hatalmas lelkierejének és egészségének köszönhette azt hogy négy nap elteltével végre magához tért. Akkor már nem ugyan az az ember volt, akit korábban Haydenként ismertek. Számtalan csavar és szegecs, lemez biztosította a lábát, új, fémből készült térdprotézist kapott valamint a bordáit is rögzíteni kellett. Kis híján teljes vérátömlesztést kapott, hisz pótolni kellett azt a mennyiséget amit elveszített. Több, mint tíz orvos harcolt egyszerre azért, hogy megmentsék, hogy legyen még esélye az életre, közöttük pedig ott volt a nagybátyja Jonathan is, akitől a térdét kapta. Ott volt vele a legnehezebb, legmostohább időszakban is, amit azóta is nagyon sokra értékel és talán ennek köszönhető az is, hogy erős kötelék alakult ki közöttük.
Megváltozott a baleset által az élete. Nem elég, hogy a fém szerkezetek még mindig a testében vannak, de a magaviselete az érzelmei és az egész személyisége más lett. Lehet, hogy ugyan az az életvidám srác maradt mint aki volt - noha volt egy kisebb kilengése mikor kis híján belepusztult a depresszióba - de sokkal megfontoltabb, komolyabb és magabiztosabb lett. Ami pedig a családját illeti... akkor, nyolc évvel ez előtt zuhanórepülés vette kezdetét az anyjához és apjához kötött kapcsolatát tekintve. Míg tőlük egyre csak eltávolodott, addig a testvéreivel és további rokonaival erősebb, szorosabb kapcsolatot alakított ki és ezek azok amiért érdemes élnie, hisz azok akiktől a legnagyobb törődést és segítséget várta volna ellökték maguktól, viszont a többiek a legnyomorúságosabb hetei, hónapjai alatt is mellette voltak és segítettek neki.
A saját bőrén tanulta meg azt, és tanítja az ismerőseinek, gyakornokainak és barátainak is, hogy "tanulj meg nemet mondani!. Lehet, hogy jó benyomást keltesz, ha hallgatsz valakire és megfogadod a tanácsát, viszont ha ugráltatni akarnak és elvárják, hogy erődön felül teljesíts, vagy épp mást csinálj mint amire te képes vagy, akkor mondj egyszerűen nemet. Senki nem várhatja el azt, hogy akaratod és erőd ellenére cselekedj..." Ő akkor nem tudott nemet mondani mert bizonyítani akart és hinni, hogy a szüleinek igazuk van. Ez pedig a vesztét okozta.
- Gyanítom megvolt rá az okod és majd szépen el is magyarázod ma nekem az okát - hangja óvatos és barátságos, nyoma sincs benne a követelőzésnek. Ez utóbbi is inkább olyan hangnemben hagyta el a száját, hogy Eve simán mögé képzelheti, hogy "ugye?". Kérdő hangsúlya volt, még ha nem is sikerült ezt tökéletesen kiviteleznie.
- Jodiet hagyd... na ha valaki, akkor ő nagyon megváltozott és sajnos nem a jó irányba. Ezt tanúsíthatom. Tudod, van aki túl sokra  van magával az egyetem óta - soha nem szerette azokat az embereket, akik a helyzettel együtt változnak, ráadásul legnagyobb kárukra nem túl jó irányba. Van aki egyetemi évei alatt egy meghunyászkodó szelíd ember volt, viszont ahogy felkerült a "nagyok" közé és kikiáltották gyakornoknak vagy rezidensnek, hát... többre van magával mint az amúgy normális lenne, pláne, hogy sokak esetében nincs is mire felvágni. Nem tudja megérteni, mai napig hadilábon áll a városi emberekkel de ez nagy valószínűséggel nem is fog már változni.
- Na, akkor üdv közöttünk, kollegina - jegyzi meg szórakozottan s noha látja rajta, hogy tényleg sokat változott külsőleg is a lány, ezt jelen pillanatban nem teszi szóvá, hisz ki tudja, hogy mi vezetett el odáig, hogy olyan legyen, amilyen. Hayden soha nem szeretett úgy belefogni bizonyos témákba, hogy nem tudja mi van mögötte. Betegség? Stressz?... nem mindenki tud jó tettektől és jó életet élve változni.
- Ez egy nagyon bölcs döntés volt. Tudod, az utóbbi időkben kicsit összecsaptak a fejem fölött a hullámok, elég sok dologgal nem vagyok mostanában kibékülve főleg azzal, hogy még mindig olyan hülye vagyok, hogy átveszem bárki műszakját az enyém mellé. Az utóbbi időkben, a mostani hét kivételével nem volt olyan hónap, mikor hosszabb időre pihenőre mentem volna. Így se idegileg se pedig fizikailag nem bírtam, kimerültem és mindenre ugrottam már ami csak egy kicsit is másabb volt mint amit én elvártam. Emiatt szégyellem is magam, hisz kis híján elveszítettem mindent és még a nyomorult kezemet is sikerült eltörnöm, de már kezdek egyenesbe jönni. Úgy érzem, hogy révbe értem és már képes vagyok változtatni - hangjából kiszűrhető, hogy komolyan gondolja és már nem érzi olyan drasztikusnak a helyzetet, mint amilyennek amúgy kinézett.
- Nem. Illetve de, volt egy harmadik koncepció is, de azt már hamarabb elvetettem. A szemészeten voltam hosszabb ideig a mentorom miatt, elvarázsolt az osztály és a közege de aztán ráébredtem, hogy nem elég pörgős nekem, az unalomba pedig képes vagyok belepusztulni. Szükségem van az adrenalinra, arra, hogy pörögni tudjak és mindig ott lehessek egy beteg mellett. Persze személyes ügyek is voltak mögötte, de ez  már tényleg más téma... a lényeg, hogy csak ez a kettő van és egyikről le kell mondanom a másikért. Lehet, hogy utána egy ideig érezni fogom a másik hiányát, de aztán csak beletörődök majd - vonja meg egyszerűen a vállát, a szülészet hallatán pedig elmosolyodik. Egyre többet hallja az osztály nevét, hisz Zoyácska is annak irányába húz. Nem csoda, ő maga is imádja, persze itt lép életbe a legnagyobb félelme. A gyerekek újszülöttek betegségei. A szíve szakad meg, ha egy beteg babát kell világra segítenie, márpedig erre az utóbbi több mint hat év alatt bőven volt alkalma.
- Szép irány. Eleinte én is ragaszkodtam hozzá, de minél több beteg baba született, vagy fejlődési rendellenességben szenvedő, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy nem nekem való. Azért... elég szánalmas látvány ha egy férfi zokogva nézi a nyitott gerinccel született gyereket nem? - nevet fel és bár nem vicces a téma, a kép mégis annak számít ahogy megjelenik lelki szemei előtt. Lehet, hogy orvosként rengeteget látott már, ennél is rosszabbakat, de nála a babák és a gyerekek olyan szinten vannak akiket csak játszadozva és nevetgélve tud elképzelni de betegen semmiképp.
Aztán mint gondolta, csak megkapja a választ a kérdésére, hogy miért ment el minden szó nélkül? Zöldjei hatalmasra kerekednek és a croissant tartó keze görcsösen ökölbe szorul. Mindig is elítélte azt, ha az erősebb veri a gyengébbet főleg akkor ha egy férfi teszi egy nővel. Utálja a férgeket, az erkölcsöt és szeretetet nem ismerő, önző dögöket, épp ezért álla megfeszülését követően csak nagyon nehezen tudja rávenni magát arra, hogy adjon lejjebb a feltörő haragból. Egészen addig nem is mond semmit, amíg be nem fejezi s mikor meghallja a végén a "nem akarom, hogy sajnálj" megjegyzést, kicsit megenyhül... csak a varázsszó kellett neki ahhoz, hogy lehiggadjon noha eddig se a sajnálatot csak a végtelen haragot érezte.
- Tehát akkor született tőle egy kisfiad is. Nem akarlak sajnálni, noha tény és való, hogy normális ember sajnálkozik egy ilyen történetet hallva, én is... de tudod ilyen esetekben szoktam azt mondani, hogy a szerelem vak, az ember pedig hülye. Öhm... nem megbántani akarlak Evelyne, ez legyen a legutolsó szándékom! - emeli maga elé védekezésképpen mind a két kezét ]b]- de ez épp ugyan olyan, mint amit én is átéltem évekkel ez előtt. Más akarata előtt hajoltunk meg mind a ketten, másokra bíztuk az életünket noha mindketten tisztában voltunk azzal, hogy a vesztünket okozza. Csak míg nekem pillanataim voltak dönteni, neked éveid. Az aki agresszív és aki egyszer megüt, az később is megfog. Minden esetre annak örülök, hogy sikerült megszabadulnotok tőle[/b] - mosolyodik el végre és az iménti szigor ami a szemeiben csillogott, eltűnik. Megdöbbentette a történet és nagy valószínűséggel nem fog nyugodt szívvel aludni az éjjel, hisz csak ezen fog pörögni az agya. Emberiség mi van veled?
- De várj csak?... egy fickót?... és az önsajnálatról papolt? Megkérdezhetem, hogy ki az illető? - van egy olyan sejtése, hogy jobban ismeri az adott személyt, mint azt Evelyne gondolná, hisz Tommy őt is jó néhányszor gatyába rázta már mikor belebotlott egy-egy olyan betegbe - vagy épp egy halom betegbe - ami a múltjához vezet vissza és ami miatt nem tudott teljes mértékben foglalkozni a feladatával.
- Uhh, ez aztán a gyors váltás. Amúgy igen, van. Méghozzá az egyik gyakornokom. Ha láttál még életvidám, erős, szórakoztató és jószívű embert, akkor közelébe se ért Zoyának. Komolyan mondom neked, ez a lány egy földre szállt angyal és kis híján belepusztulok a gondolatba, hogy majdnem elrontottam vele mindent - ha pedig nem lennének elég kitartóak mindketten, akkor nem tartanának ott, ahol.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Csüt. Dec. 03, 2015 8:18 am Keletkezett az írás



Karen & Evelyne
Do you remember me?
Az életem könnyű volt. Hiszen együtt éltek a szüleim, volt egy bátyám, akivel csak nagyon ritkán martuk egymást, és minden idilli volt. Legalábbis sokan ezt gondolták, bárhová mentünk, mi voltunk a tökéletes család, a követendő mintapélda, sokan hozzánk hasonlóvá akartak válni. De csak mi tudtuk igazán, mi is rejlik e mögött. Anyu és apu mindig nagyon sokat dolgoztak, és szinte elvárták a bátyámtól, hogy vigyázzon rám, és legyenek kiváló eredményei. Nem mindig volt ilyen felhőtlen a kapcsolatom anyuval sem, aki folyton az egészséges táplálkozással traktált, és a balettal, hogy egy olyan kislány, mint amilyen én voltam, annak balettoznia kell. Gyűlöltem minden egyes percét, amikor járnom kellett, és őszintén azt akartam, hogy végre kizárjanak. Én focizni akartam, vagy kosarazni a többi fiúval, és nem azt a buta balettot táncolni, meg gyakorolni, meg nyújtani, hogy nekem legyen a legjobb spárgám, vagy forgásom, és egy idő után belém ivódott valamiféle idegesítő maximalizmus. Egy idő után azért gyakoroltam, mert nem ment úgy, ahogy Lucy Miles-nak, aki fiatalabb volt nálam, és olyan forgásai voltak, hogy ámultam és bámultam. Így éjjel-nappal otthon is gyakoroltam, mert az a bolond lány folyton csúfolt. aztán egy nap végre elértem a célom, és jobb lettem nála, én meg büszke voltam magamra, attól függetlenül, hogy gyűlöltem a balettot. Aztán végül mégsem azért hagytam abba, mert anyám végre belátta, hogy a balett nem nekem való, hanem azért, mert be kellett látnia, az álma, hogy a lánya profi balettos legyen, derékba tört. Edzettem, és ő szólt, hogy ne csináljam meg azt a gyakorlatot, amit láttam, de én megpróbáltam, és a bokám látta kárát. Ami azt illeti az egész lábfejem, de anyu azt hitte, hogy időszakos.
Valahol bántam, mikor a doki közölte, hogy többé nem tudok versenyszerűen táncolni, maximum órákat tarthatok az én akkori tudásommal a későbbiekben, de többé nem akartam. Valahogy végre anyu is belátta, hogy a saját utam kell járnom, és nem erőszakoskodott. Így volt ez az orvosi egyetemmel is. Ő nem erőltette többé azt, hogy orvos legyek, mint ő, elfogadta, hogy lakberendező akarok lenni, habár a kapcsolatunk átment egy majomszeretettel átitatott, távolságtartó anya-lánya viszonyba, és talán ez okozta azt, hogy enni kezdtem, majd meghíztam. Talán ezzel lázadtam az egészséges étrend ellen, és végre igazán tudni akartam mit esznek az emberek, sőt, ismerni akartam az embereket, fiúzni akartam, de azt az egyet nem engedte. Talán ez sodort engem Steve karjaiba, talán ezért hittem el minden szavát. Hiszen apa éjjel és nappal dolgozott, alig láttuk, és ha igen, akkor is rövid időre, anyu részéről pedig az a folytonos neheztelés sugárzott, ami megfojtott, és menekülni akartam. Tizenhat voltam, mikor először megismertem. Kedves volt, aranyos, és nagyon tudott bókolni. Mellette elhittem, hogy csinos vagyok, és a felhők felett repkedtem. aztán haza kellett mennie, és én nagyon szomorú voltam, miatta, de megtalált, és leveleztünk, és a különös az, hogy az elején rossz megérzésem volt vele kapcsolatban, de nem akartam vele foglalkozni. Egy év után ismét eljött, és akkor már a barátnője voltam, én pedig először akkor kiabáltam anyuékkal, mert be sem engedték a házba. Tudom, hogy az egész életem harcok és küzdések tömkelege volt, én pedig kisebb-nagyobb sikerekkel álltam a próbákat, de olykor ez a lendület elfogy, és olykor egy-egy arculcsapás sokkal jobban a földhöz vág, mint annak idején. Sokkal érzékenyebb lettem, és sokkal könnyebben elsírom magam, és ezerszer könnyebb engem megbántani, mint régen. Talán azzal, hogy lefogytam, erőt is vesztettem, nem tudom. Fogalmam sincs, mit is tehetnék, hogy erősebb legyek, és könnyebben vegyem az akadályokat, ahogy azt sem tudom, meddig fogom érezni ezt a feszítő érzést a bensőmben, amit Steve hagyott, de nyomorúságos lett az életem utána, és csak most kezdem összeszedni magam.
- Fogalmam sincs, mi lehetett az oka, pedig nagyon bírtam annak idején... - merengek el megint a régi szép időkön, ahogy rákontrázik a Jodie kapcsán tett megjegyzésemre. A többi szavai csak megragadtak bennem, és nem felelek rájuk, és inkább egy pékárut veszek ki a dobozából, hogy lassan enni kezdjem. Egy rövid időre elkalandozik a tekintetem, majd vissza rá, a zöld szemekbe, melyek mindig is elgondolkodtattak. Nem láttam még férfit ilyen szép átható zöld szemekkel, mint amilyen neki van, és ráadásul roppant őszintének találtam mindig is. Kedves volt, és szórakoztató a társasága.
- Ha nem sértődsz meg, tényleg igazi bolond vagy. Miért éri meg más műszakját még a nyakadba aggatnod? Ők vajon viszonoznák ezt? Nagyon ritka az olyan, aki igent mondana, ha neked kellene valami, szóval ezt neked kell megtanulni, hogy tudj nemet mondani. Meg lehet, nekem sikerült... Ezért neveznek önző jégkirálynőnek - hajolok közelebb az utolsó szavaim kimondása előtt, mintha olyan nagy titok lenne, habár ezeket nem is szabadna tudnom, de Beth drága volt olyan kedves, és elmesélte, mit is beszélnek az új lányról - azaz rólam - a háta mögött. Csak nehezen akarta elmondani, és akkor is lesütötte a szemét, holott itt nem arról van szó, hogy nem segítek, hanem megválogatom, hogy kinek. Aki jót tett velem, annak mindig, bármilyen körülmények között szoktam, de aki csak rosszat terjeszt, vagy úgy beszél velem, mintha egy senki lennék, annak igencsak jól megfontolt szándékkal segítek. Már persze ha eljutunk odáig.
- Szemészet? Hm... Soha meg sem fordult volna a fejemben, habár tényleg nyugis hely. Mondjuk, engem nem vonz, sőt eléggé foghíjas a tudásom, de minden bizonnyal érdekes lehetett. Ha én lennék ilyen helyzetben, hogy válasszak, igencsak sokáig agyalnék rajta. Habár lehet, hogy egy idő után megelégelném, bedobnám egy kalapba, és kihúznám az egyiket, és ha elfintorodsz, hogy miért ez, akkor a másikat kell választanod - mosolyodom el ismét, nem tudom, hogy érti, amit beszélek, de minden bizonnyal ezt tenném. Hiszen, ha kihúzza, mondjuk a traumát, és egy rossz érzés kerítené hatalmába, és a kérdés, hogy miért nem a másik, akkor a másikat kell választania, egyértelmű, de ha örül neki, akkor marad az. Szóval ez valamennyire megkönnyíti a helyzetet, habár nem teljesen, mert attól még hiányozni fog neki a másik, de legalább rájön, hogy melyiket kell választania. Persze nem biztos, hogy nála ez működik, de igazából mindent meg kell próbálni egyszer. Szerintem-
- Ugyan, Hayden, a nyitott gerincet már magzati korban a terhesség elején ki lehet szűrni, ráadásul ott van még sok más eset, amiért nem éri meg választani ezt az irányt, de akkor ennyi erővel a többi irány is ilyen, mert nekem fájt az is, mikor a sürgősségin egy autóbalesetet szenvedett nőn nem tudtunk segíteni. A pozitív részét kell nézni, mikor a szülők úgy döntenek, hogy megtartják a Down-kóros babát, mert ő is egy emberi lény, vagy a születés csodáját. Tudod nem szabad így hozzáállni. Persze igen szörnyű, mikor egy magzat elhal az anyaméhben, vagy idő előtt születik meg, de az éremnek két oldala van... Nem mellesleg apu volt az egyik legjobb szülész-nőgyógyász Sydney-ben, míg élt... - lehajtom a fejem. Hayden tudja, hogy hiába láttam alig apámat, mindig is felnéztem rá. Sokáig dolgozott általános sebészként, majd gondolt egyet, és tovább képezte magát, mert belefáradt az ottani dolgokba, és mikor anyuval összeismerkedtek, akkor már vizsga előtt volt. Apu segített a világra engem és a bátyámat is, és nagyon sokat tett a nőkért. Volt, hogy bejárhattam hozzá, és már akkor lenyűgözött, sőt, volt olyan anyuka, aki megengedte, hogy én mozgassam az ultrahangot a hasán. Bár akkor még gyerek voltam, mégis felfogtam a súlyát a dolognak, és mindig vele akartam menni a munkahelyére. Imádtam nézni, ahogy dolgozik, és mindig olyan akartam lenni, mint ő, de ekkor még alig voltam nyolc, és az igazi változás benne ekkor még nem történt meg.
- Igen, egy gyönyörű kisfiam, a világ legmázlistább anyukája vagyok, úgy érzem, habár néha egy igazi kisördög, de roppantmód őszinte. Megmutatom - veszem elő a telefonomat, és feloldom a billentyűzárat, ahol a kisfiam képe jelenik meg. - Nem szereti a fotózkodást, Lucien Gordonnak hívják, és ő az, aki tudtán kívül olyan erővel ruház fel, hogy megmentett. Mindkettőnket - büszke vagyok rá. Sokat köszönhetek neki, és el sem tudom mondani, mennyire szeretem. Arcom kivirul, és valahogy másmilyen lesz, ahogy róla beszélek, utolért engem is az elfogultság. Egy anyának mindig a saját gyerekei a legszebbek, a legtökéletesebbek, és más a nyomába sem érhet. Habár én nem hangoztatom, hogy az én fiam jobb, mint a szomszédé, habár ötéves létére eléggé irritáló, de a harmadik szomszéd kislánya igen aranyos. És jól eljátszanak Luciennel. Ez a lényeg. Hát igen, hajlamos vagyok elmerengeni akár órákat a fiamról, de végül Hayden hangja rángat vissza a valóságba.
- Hát igazából nem nagyon emlékszem, miről papolt, mert elszaladt velem a ló ivás terén, ő épp arra járt, hadovált, hogy erős vagyok, meg tudomisén... Valami Tom a neve, én varrtam össze a karját, miután behoztak valami bolond fickót - vonogatom meg a vállam, mert igazából nem tudom hová tenni, azóta az este óta nem is hívott, és nem írt, hiába adtam meg neki a számom. - De minden bizonnyal egy nőcsábász, és azt gondolta, mert ittas vagyok, majd ágyba bújok vele, de nem jött össze, és szerintem azóta már öt másik lányt vitt el a csúcsra - mosolyodom el, mert hiába tetszett a srác, ha egyszer nem hívott fel, vagy dobott egy sms-t, hogy sok a dolgom. Úgy érzem, ha én, nyakig elúszva a munkában tudok akár anyunak, vagy másnak írni egy rövid szöveges üzenetet, akkor neki is ment volna. Három szó az egész, sok a munkám. De mindegy, nem is értem, miért hallatszik ki az enyhe csalódottság a hangomból, hiszen nem kéne, hogy érdekeljen, majd elmúlik. Csak az újdonság varázsa volt, és megtudtam, hogy van esély, még tetszhetek ilyen soványan is a pasiknak.
- Wow... - rágom meg és nyelem le a falatot, majd Hayden felé tolom a dobozt, a tekintetemmel jelezve, hogy egyen, amennyit akar, miközben két fél literes ásványvizet halászok elő a táskából. Női táskában talán még csontváz is van. - Pedig azt hittem, csak pletyis Beth ilyen életvidám, és folyton vigyorgós... De akkor mázlid van. Ha egy földre szállt angyal, akkor pedig nagyon vigyázz rá, nehogy más is szemet vessen a hölgyre. Megérdemled a boldogságot... Én nem is kívánok nektek mást... - mosolygok. Legalább neki bejött, és talált valakit, aki szereti, és ő is szerethet. Nem vagyok irigy, megérdemli. Régen is nagy volt a szíve, régen is megérdemelte volna. De talán ez a Zoya boldoggá teszi, hiszen a szeme is felcsillant, mikor róla mesélt, biztos, hogy fülig szerelmes.
- Tudod, visszatérve, igazad van. Hülye voltam, akkor is, mikor segítségkérés helyett gyógyszerfüggő lettem, de most helyrehoznám az életem, csak olykor piszok nehéz. Az évek alatt Steve... Nem csak a kezével bántott, hanem hegeket hagyott rajtam, amik megnehezítik az életemet, de nagyon szeretnék kibújni végre a barlangból. Valahogy mégis azt érzem, hogy már nem vagyok ugyanaz, mint régen. Te, aki ismertél, megtennéd, hogy felállítasz egy diagnózist? Szerinted még van remény? Vagy menthetetlen a helyzet... Néha elkap a melankólia, a depresszív viselkedés, máskor pedig csak mosolygok egész nap. Majdnem abbahagytam a képzést... Mielőtt hazajöttem volna, sőt még hetekkel ezelőtt is el voltam bizonytalanodva azt illetően, hogy nekem ezt kellene csinálnom... De aztán rájöttem, ha másokon segítek, és mosolyt varázsolok az arcukra, vagy megmentem az életüket, akkor magamból is megmentek egy apró részt - lassan beszélni kezdek, próbálok normális keretek között, nem túl belemenni, félek, ha megnyílok, akkor fájni fog, de Hayden nem él vissza vele, és talán nem mondja vissza senkinek, habár kinek tenné? Igazából Jodie ezek szerint őt is meglepte, és minden bizonnyal tudja, hogy Beth-nek nem szabad ilyeneket mondani. - Jaj, nem akarom elrontani itt a hangulatot, nehogy még a végén sírni kezdj - lököm meg a vállammal az övét kötekedésképp széles vigyorral az arcomon, úgy érzem, lehet ezt, úgy érzem, nem haragszik rám, mert leléptem szó nélkül. Közvetlen velem, és kedves, talán ez még lehet igazi barátság... Remélem.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Pént. Dec. 04, 2015 2:20 am Keletkezett az írás



Evelyne and Hayden
 

 



Ahogy hosszú szempillái alatt megbújó zöld szemei Eve arcát vizslatják és tanulmányozzák annak minden egyes pontját, ajkától kezdve orrán át a szeméig, minden kis porcikáján elidőzve néhány másodpercig, akarva akaratlanul is rádöbben arra, hogy soha nincs új a nap alatt.
Mindig lesznek emberek akik újra és újra megjelennek az életünkben, jók és rosszak egyaránt, de abban biztosak lehetünk, hogy arra az időre mindig mellettünk lesznek míg szükség van rájuk ahhoz, hogy egy bizonyos űr betöltődjön általuk. Olyanokká válnak ez által mint a világjárók... időközönként felbukkannak valahol, eltöltenek ott egy kis időt, emlékeket gyűjtenek és élik a kis mesebeli életüket amíg lehet, de aztán tovább állnak. Más úti célt választanak maguknak, de aztán csak felbukkannak ott, ahol már jártak mert visszavágynak... visszahúz a szívük s az ilyen embereket - ha már emberekről beszélünk - barátnak hívunk.  
Hayden mióta a városban van, rengeteget merít a barátaiból de főként azok erejéből, hisz tudja, hogy mellette lesznek bármi is történjen. Mióta az eszét tudja olyanokat "gyűjt" maga köré, akik mind egyéniségnek számítanak. Nem tucat emberek, nem olyanok akiket bármelyik polcról le lehet venni ha éppen kellenek... szereti az egyéniségeket, a határozott jellemeket hisz köztudott, hogy ő maga nem kifejezetten számít annak csak ha már elgurul a gyógyszere vagy épp a vérnyomása az eget verdesi, így némi biztonságérzetet jelent számára az, ha példának okáért, Tommy mellette van. Orvoslásban persze lehet, hogy jobban helyt tud állni - még - de a való életben kicsit olyan érzése lehet az embernek Hayden mellett, mintha pár centivel a föld felett lebegne. Mintha lenne egy sajátságos világa ami erőteljesen inog a farm és a nagyváros között, valamint hatalmas lepellel teríti be egész lényét a jószívűség és a naivitás ami miatt sebezhetőbbé válik.
Ők ketten Tommyval tökéletes ellentétei egymásnak, bár így egészítik ki egymást és talán épp ezért tudtak életre szóló barátságot kötni egymással. Míg Tommy egy igazán kicsapongó életet élő fiatal rezidens maga körül ezer nővel - érthető, nyilván tisztában van azzal, hogy bármelyiket megkaphatja - még a piát se veti meg. Késik a munkahelyéről és előszeretettel adja le a műszakjait másnak... viszont mind ezek ellenére talpig becsületes, jó beszélőkéje van és a bölcselkedést se veti meg. Segít ott ahol tud, és pimaszul őszinte, humora pedig nem kérdéses. Ami pedig a legfontosabb... Hayden legjobb barátja! És ezt nem veheti el tőlük még az a tudat sem, hogy nem egy túl egyszerű barátság az övék.
Hayden mindig is a nyugalom mintapéldánya volt, egy kivételesen csendes, mindig mosolygó egyed a hímek között. Mindennél többre tartja a női nemet, tisztelettudó és egészen idáig az igazit kutatta s úgy érzi végre meg is találta. Nem vinne ágyba senkit anélkül, hogy ne érezne iránta szerelmet- akárkit pedig főleg nem - így ha kell minden további nélkül lemondana minden létező együttlétről. Nem jár szórakozni csak azért, hogy a BMW-je hátsó ülését összeizzadva döngessen egy-két hosszúcombú bögyös macát, mert egyszerűen nem érdekli más nő. Megnézi magának őket, miért is ne tenné? Csak férfiből van, ettől függetlenül tökéletesen el van az egy éjszakás kalandok nélkül. Mindig is romantikus lélek volt, aki csak és kizárólag azt viszi ágyba akit szeret és őt is csak akkor, ha már felkészült rá. Épp ezért is szögezte le már az első nap után, hogy Zoyával komolyabbra fordult közöttük a dolog, hogy addig fog várni ezzel a témával, míg nem lát arra utaló jelet, hogy a lány készen áll. Ráadásul minek bármit is sürgetni? Először ismerjék meg egymást tökéletesen, legyenek biztosak abban, hogy ennek a kapcsolatnak nagyon erős és tartalmas jövője van, nem kell kapkodni, csak mindent szépen idejében. John volt az, aki ezt megtanította neki az első kapcsolata kezdetén. "Semmit nem kell sürgetni, először ismerjétek meg egymást tudjátok meg, hogy mi a másik démona, mi az ami esetében vigyáznotok kell a másikkal... és ha már tényleg úgy érzitek, hogy képesek vagytok szembenézni egymással úgy, hogy gyakorlatilag mindent felfedtek a másik előtt, akkor megérett a szexre is a kapcsolat. "
Valami viszont azt súgja most neki, hogy Zoyának nincs ebben a témában gyakorlata, hogy még megvan neki az, amit a legtöbb fiatal lány kincsként őriz és amit csak az igazinak akar oda adni... ez pedig még édesebbé teszi számára a gondolatot és még inkább felhívja a figyelmét arra, hogy nem kell kapkodni, most csak és kizárólag a lányon múlik minden. Azon, hogy mikor érzi magát erre késznek... de tekintettel arra, hogy csak első hete vannak együtt, még korai lenne ezen gondolkozni. Kicsit maradi a srác igaz?  
Na de visszatérve Evelynere... a lány azokban az időkben lépett be Hayden életébe, mikor a legnagyobb szüksége volt a kedves szavakra és a pozitív gondolkodású emberekre és azzal, hogy eltűnt az életéből - se szó se beszéd - kicsit talán pofán vágta őt. Akkor úgy érezte, hogy elveszített valakit aki fontos számára, ez a fajta veszteség pedig az állandó hangulatára is rányomta a bélyegét. Viszont mint mindig mindenen, ezen is megtanult túljutni... rájött arra, hogy mi a legmegfelelőbb gyógyszer az ilyen esetekre, és szépen lassan elkezdte a lány írmagját is kiirtani az életéből. Nem akart már vele foglalkozni hisz akárhányszor eszébe jutott, kérdések garmadájával kellett szembenéznie és mind az "elment és nem jön vissza" sztorinál kötött ki.
Az viszont szomorú, hogy sokan nem úgy fogják fel a viszontlátást, mint örömöt. Általában ilyenkor - mikor hosszú évek után viszontlátnak valakit - rögtön felhúznak maguk köré egy védőpajzsot, bezárkóznak s mintha idegen lenne számukra az illető, ő maga is egy olyan énjét mutatja meg akaratán kívül, akivel nagy valószínűséggel még nem találkozott előtte a másik fél. A sértettség sokkal erősebb tud lenni mint a lelkesedés, akárcsak a harag. Viszont Hayden miért tenne úgy mint a legtöbbek? Megtanulta - hisz volt ideje rá- hogy a múltba nem érdemes belefulladni, mert a jelen és a jövő az ami számít. Épp ezért miért akarna távolságtartónak hatni úgy, hogy látja a lányon, piszkosul örül a jelenlétének? Mintha csak egy régi álma vált volna valóra azzal, hogy itt ücsöröghet Evelyne mellett miközben croissant rágcsálnak és egymás életéről beszélgetnek. Hat éve úgy engedte ki az életéből - ugyan lezáratlanul hagyta, mert mindvégig bízott abban, hogy még találkozni fog vele - hogy ennek hála édesebb lesz a viszontlátás. És tényleg így történt.
- Az emberek változnak, Evelyne. Ahogy te változtál, úgy ő is... csak ő sajnos nem jó irányba. Nem tudom, hogy mi lehet az oka elvégre nincs semmi közöm hozzá és őszintén szólva soha nem voltam vele túl nagy barátságban épp, hogy visszaköszön a folyosón mikor látjuk egymást... illetve én látom őt, de ő nem hiszem, hogy engem látna lévén állandóan a padlót bámulja. Lényegtelen, az a lényeg, hogy ő így változott és szerintem ezen nem tudunk változtatni - húzza el szomorúan a száját, hisz emlékszik arra, hogy milyen volt a lány fénykorában és látja, hogy milyen most. Drasztikus a változás.
- Látod, pont ezért! Most válaszoltad meg - nevet fel szórakozottan miközben ép, gipsz nélküli kezével megvakargatja a tarkóját - mert bolond vagyok és naiv, de nem tudok változni. Persze már csökkentettem ezeket az eseteket mert már van olyan személy aki miatt jobb szeretnék több időt otthon vagy csak kórházon kívül tölteni, de még mindig nem tudom teljesen kinőni bármennyire is próbálkozok. Nem vagy önző jégkirálynő! Az embernek meg kell tanulnia nemet mondani, mert ha mindent elvállalna akkor összeroppanna... és tudod az a baj, hogy én nem vagyok képes rá. Szerintem mikor ezt osztogatták nem álltam sorba. Szóval jó lenne valaki aki megtanít, hogy mi fán terem ez - vigyorog majd egy újabb falatot harap a sajtos süteményből.
- Hát hallod, neked péknek kellene lenned... vagy cukrásznak. Mit tudom én minek, de ez nagyon jó - bólogat miközben áttanulmányozza a kezében lévő finomságot. Meg se tudná mondani, hogy mikor evett utoljára ilyet.. vagy mikor evett utoljára bármit, amitől jól lakhatott volna.
- Hidd el ha újra kezdeném másként lenne. Ha akkor nem Faithez kerültem volna, nem vett volna a szárnyai alá, akkor nekem se jutott volna eszembe. De nem számít, legalább kipróbáltam még valamit, amivel aztán beigazolhattam, hogy nem akarok foglalkozni. De még így is több mindent fogok már tudni - mutat rá a lényegre. Nagyon sok helyen kell a rezidenseknek kipróbálniuk magukat, ő viszont azokat a lehetőségeket mikor valaki rá sózza a műszakját, arra használja, hogy tanuljon. Épp ezért is állja meg a helyét jobban a legtöbb osztályon, legyen szó sebészetről, traumáról, szülészetről vagy épp szemészetről. Két hely van összesen, amit kezdetektől fogva utál és nem szívesen megy oda. Ez az onkológia és hematológia, de ezen kívül minden mást eltud viselni.
- Tök mindegy, hogy mit mikor lehet, nekem akkor is a szívem szakad meg, ha egy beteg babát látok... tudod olyan ez mint amikor az ember az utcán sétálgat és belebotlik egy macska vagy valami más tetemébe. Először csak rá pillant majd elfordul, aztán csak oda vonzza a tekintetét, akkor pedig sokkot kap és tudatosul benne a látvány. Felteszi magának a kérdést, hogy "mit ártott szegény"? Hát igen... ezek a babák mit ártottak? Miért nem születhet mindenki egészségesen?... és mondom én ezt hisztériázva orvosként. Na szép... - fejét rázva legyint egyet de már hajol is közelebb Evehez, hogy megnézhesse a telefon kijelzőjét.
- Tényleg gyönyörű! Klassz kissrácnak tűnik, gratulálok hozzá. Le se tagadhatnád, hogy  a te fiad - vigyora őszinte és a szemeiben csillogó csodálat is. Örül annak, hogy van valaki a lány életében aki mindenkinél és mindennél fontosabb számára. Kicsit talán Faithre emlékezteti... fenébe is, minden út hozzá vezet.
- Hajajaj akkor megtaláltad a lakótársamat. Kicsi a világ igaz? - mikor aztán meghallja a nőcsábász szót, kis híján belefullad a croissanba, s nagyot kell sóhajtania, hogy reagálni tudjon - hááát...- húzza el a száját  - lottóznod kéne. Tényleg ilyen, de ettől függetlenül jó srác. Nagy szíve van még ha először nem is látszik rajta mint ahogy az se, hogy baromi jó esze van. És biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megtalálja az igazit, akkor rá se fog nézni a nőkre akit az előtt döngetett. De ő is inkább az a betörésre vágyó csődör. Először le kell törni a szarvait, hogy aztán szépen lassan felszínre kerüljön az igazi énje - egy pillanatra elmereng a témán, hisz őszintén reméli, hogy Tommy tényleg meg fogja találni azt a valakit, aki majd az életet jelenti számára és akinek kedvéért lemondana mindenről ami eddig "életben tartotta".
Az ő szemei viszont felragyognak mikor Zoyáról kezd beszélni.
- Ó, nem nem nem még Beth is sokkal nyugisabb nála. Zoya... Leah szerint pont az a lány aki nekem való hisz kiegészítjük egymást... Míg én inkább nyugisabb vagyok, persze nem mindig voltam az, addig ő pörög mint egy búgócsiga. Ő se városi lány, így kicsit mindketten idegenül mozgunk itt, viszont tudjuk, hogy van valaki aki Sydneyben tart minket. És ez nem a munka vagy nem a betegek hada. Tudjuk, hogy már csak azért se mennénk vissza a kedveltebb közegünkbe, mert akkor eltávolodnánk a másiktól. Már az első nap egy húron pendültünk és ez nekem nagyon sokat számít. Olyan erő van a kislányossága és játékossága mögött, amit keresve se talál meg az ember és ami minden alkalommal gatyába tud engem rázni és magamhoz térít, ha már úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Pici, kislányos és törékeny de a végtelen ereje figyelemre méltó. És nem csak szeretem, de tisztelem is mint embert, mint nőt, mint leendő orvost - teljes átszellemüléssel beszél a lányról és csak akkor tér vissza a földre, mikor Evelyne jókívánságát meghallja.
- Köszönjük! - mosolya épp olyan őszinte, mint amennyire ő maga az tud lenni, ám a döbbenet csak kiül az arcára, mikor Evelyne arra kér, hogy elemezze ki a helyzetét.
- Atya ég, mégis...Eve, én.. remélem azt azért tudod, hogy nem pszichológusnak készültem és ebben baromira rossz vagyok, na de nézzük - dörzsöli össze a tenyerét.
- Ember vagy! Az emberek pedig ilyenek, mindig változnak és formálódnak. Sokszor úgy és olyan módon, mint ahogy a környezetük. Soha nem lappanghatunk egy adott ponton, hisz képesek vagyunk az érzelmek kifejezésére. A depresszió a félelem a szomorúság is épp annyira az énünk része, mint ahogy a mosolygás a szórakozottság és a lelkesedés. Lehetünk haragosak és gyűlölködhetünk hisz minden jogunk meg van hozzá. Ez alakít minket azzá, akik vagyunk... egyéniségekké, élő személyekké mert érzünk, változunk. Ahogy az évszakok is követik egymást így a melankolikus őszt a rideg, elmúlástól bűzlő  tél, de mint mindig, a táj tavasz idején kivirágzik az emberek pedig újra mosolyognak. Lehet, hogy a te évszakgenerátorod kicsit felfordult és az az időszak amit a férjeddel töltöttél, ami mostoha volt, kegyetlen és félelmektől teli, az a te telednek felel meg, amit most a melankóliától túlfűtött ősz követ, elvégre csak meg kell szabadulnod attól ami mögötted van. A múltjából építkezik az ember, hogy szebb jelent és bizton élhető jövőt teremtsen magának. Ehhez viszont az kell, hogy ezt az időszakot átmenetinek tekintsd és nyiss az emberek felé. Várd, hogy az arcok amiket nap, mint nap látsz rád mosolyogjanak! Fogadd el a segítő kezeket, szerezz barátokat és tedd azt, ami igazán boldoggá tesz! Élj a kisfiadnak, élj magadnak! És ha téged az tesz boldoggá, hogy gyógyíthatsz, hogy segíthetsz másokon, akkor ezt kell tenned! Mert ez a te életed, ennek kell szentelned a türelmedet, az idődet és remélni, hogy a jövőképed ezután biztos lábakon áll. Legyen ez a te tavaszod, Evelyne - meg nem tudná mondani, hogy mikor beszélt utoljára ilyen témáról, ennek ellenére egész jól megállja a helyét, nem makog csak megállás nélkül magyarázza a saját véleményét.
- Sírni? Annyira azért nem vagyok elvetemült - nevetgél.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Kedd Dec. 08, 2015 6:15 pm Keletkezett az írás



Vannak emberek, akiknek az a sorsuk, hogy rövid időre csatlakozzanak az életünkbe, majd ugyanolyan hévvel távozzanak, ahogy beléptek. Viszont vannak olyan emberek, kiknek eljövetelét nem is várjuk, mégis az életünk részévé válva, többé nem akarjuk őket elengedni. Hayden régi kedvessége sokban hozzájárul a
mostani hozzáállásomhoz. Azt hiszem, ha mindenkivel ilyen könnyen menne a beszélgetés, mint Haydennel, a világon semmi gondom nem lenne. Boldog vagyok, hogy a mai nap így alakult, és nem egyedül kellett töltenem a mai napot.
- Tulajdonképpen én is ilyen voltam. Minél több feladatot vállaltam, hogy még kevesebb időt töltsek otthon. Még a mai napig is, hiszen a múltkor is elvittem két műszakot, és Bia délutánosát, mert elkapott valami hasmenős vírust, de már kétszer meggondolom, mikor vállalok plusz műszakot, hiszen van, akinek szüksége van rám - beszélek, beismerve ezzel azt, hogy én ia képes voltam átesni a ló túloldalára. De ma már van olyan lény, aki miatt nem éri már meg. Aki miatt megálljt kell és akarok parancsolni magamnak.
- Ezek a babák nem feltétlen ártottak. Apa is az elején magába roskadt, mert nem vette észre, hogy baj volt, de ezek a babák rengeteg szeretetet adnak. Volt egy páciense, akinek Down-os babája született, és minden évben elhozta apuhoz, hogy lássa, nem baj, egy sérült gyerek. Az a kisfiú olyan szeretettel fordult apához. Ma már húsz éves... persze nem minden ilyen szép és jó, volt olyan, aki ott hagyta a beteg babáját, de ha a jó oldalára fektetjük a nagyobb hangsúlyt, nem húz a mélybe. Ettől függetlenül a gyermekosztályra nem akarok kerülni. Látni a fájdalmas pillantásokat. A szenvedő gyerekek, akik még akkor is mosolyognak, mikor tudják, hogy nem gyógyulnak meg... nekem attól szakadna meg  szívem. De igazából ez az egész szakma ezzel jár, Hayden. Bármelyik osztályon voltam, a halál ugyanolyan szörnyű... Meg kell tanulni az élet szebbik felét nézni, és nem keseregni a halálon. Sajnos ez bármelyik életkorban természetes... - magyarázok. Tulajdonképpen apu tanított ezekre, nagyon sok szavam az övé volt. Ez tartja bennem az erőt, miatta nem hagytam még abba ezt a szakmát. - Visszatérve, az egész terhességemet végig izgultam, mert Steve egyszer nagyon megvert, mikor kiderült, hogy fiú. Féltem, hogy olyan károsodást szenvedett, ami visszafordíthatatlan, de miután megszületett, akkor is féltem. Minden jelet félreértelmeztem. Később kezdett mindent, járni, beszélni, sőt a szobatisztaság is csak nappal sikeres. Szóval tudom milyen aggódni, megértem a szülőket. De sokszor csak az anya aggodalma feleslegesen nagy... - felsóhajtok. Olykor tényleg túlaggódok rengeteg dolgot. Nem csak a fiammal kapcsolatosan. Például Tom is olyan furcsa... Legalábbis első alkalommal úgy gondoltam, hogy egy nőcsábász, második alkalommal viszont pont az ellenkezőjét bizonyította be. Nagyon jól éreztem magam vele, aztán se szó, se beszéd. Talán rájött, hogy túl sérült vagyok neki, és nem látja esélyét se, hogy barátok legyünk. Bár nem értem, hiszen megszerezte a számom, és napok óta nem jelentkezett. Semmi, se egy üzenet, sem más. Nem tudom, hogy ezek után képes lennék-e szóba állni vele.
- Aranyos vagy, hogy így véded, de nem hinném, hogy ő velem komoly kapcsolatot akart volna. Azt hiszem nem passzoltam az elképzeléseibe. De igazán megtehette volna, hogy akkor nem kéri el a számom, hanem csak tovább áll. Tudod, én már mondtam neki azon az éjjelen is, hogy én nem bújok ágyba senkivel egy éjszakára, ő mégis ott maradt velem, és segített. Csak tudod ez így ellentmondás... Akkor nem kellett volna mondania, hogy majd hív... Így csak azt látom, hogy jól behülyített, én meg bolond módon hittem neki. Ez van... Végül is még ráérek a randizással... Én voltam a bolond, hogy hittem pár kedves szónak, és egy kedves mosolynak... De lényegtelen. Már ez is nagy eredmény tőlem, hogy valakivel beszéltem, akit nem ismerek... - tovább beszélek, mert igazából nem akarom, hogy érdekeljen, mégis piszkosul zavar, hogy átejtve érzem magam. Ő nem is az a fajta srác, akivel boldog lehetnék, nem kellene, hogy zavarjon a dolog. De igazából majd biztos elmúlik. Addig is elterelem a figyelmem, és csak mosolygok Haydenen. Örülök neki, hogy boldog, legalább egyikünk megtalálta a számításait valaki mellett. Én pedig hét évet vesztettem el az életemből Steve miatt, nem akarom, hogy most egy véletlen pofáraesés visszafogjon. Élnem kell az életem. Ha pedig van számomra valaki, aki mellett boldog lehetek, akkor meg fogom találni az illetőt, és boldog leszek vele. De egyelőre nem ez a legfontosabb számomra. A lényeg, hogy vannak még olyan tulajdonságaim, ami felkelti a másik nem figyelmét, szóval nem vagyok lekésve semmiről.
- Ez úgy hangzik, mintha valaki nagyon szerelmes lenne... Amúgy rád fér, hogy valaki gatyába rázzon. Legalább van valaki, akiért már csak azért ia megtanulhatsz nemet mondani. Tudod jó dolog, ha van valaki, aki kiráz a komfortzónádból. Aki a fejedhez vágja olykor az igazságot. Neked való ez a lány. Vigyázz rá nagyon - tényleg jót akarok neki. Nincs bennem irigység, hiszen Hayden megérdemli, hogy szeressék. Nem sok ember nőtt úgy a szívemhez ismeretlenül mint Hayden. Talán azért, mert emlékeztet a bátyámra. Régen talán még ugrattam is vele. Habár most még több hasonlóságot vélek felfedezni kettejük között, hiszen ő is ugyanolyan munkamániás. Vagyis csak volt... - Nem tudom emlékszel-e még a bátyámra. Tudod sokszor mondtam, hogy hasonlóak vagytok. Ő is ilyen munkamániás volt, de két éve megismert egy lányt, aki gatyába rázta. Azóta is együtt vannak, a lány terhes, és tervezik az esküvőt, szóval van remény számodra is - vonom le a következtetést. Bá a bátyám nem orvos, mégis életek függnek tőle, hiszen épületgépész és építész. Szóval neki is jót tett a barátnő. Tény, hogy vannak olyan férfiak, sőt nők is, akik hajlamosak megcsúszni, túlvállalni magukat, és én is ilyen voltam, csak azért, hogy kevesebbet legyek otthon, de már van valaki, aki miatt kétszer meggondolom, mikor és mennyit dolgozzak. Viszont a szavai megragadnak bennem. Soha nem gondoltam volna, hogy ez mind benne van, habár soha nem beszélgettünk túl mélyen semmiről. Igazából a helyzet az, hogy valahol igaza van. A férjemmel minden maga volt a pokol, majd hirtelen eltűnt, és magamra maradtam. Meghalt, és maga után hagyta azt a rengeteg félelmet, és kételyt. Ma már tudom, hogy nem szabad egy ilyen trauma után egyedül megbirkóznom vele. Nem szabadott volna magamba fojtanom, ahogy akkor tettem, de már a nehezén túl vagyok. Mégis néha erőt vesz rajtam a kétely, ok nélkül rettegni kezdek, és még ez is bizonyítja, hogy nincs minden rendben.
- Tudod simán elmehetnél életvezetési tanácsadónak, vagy pszichomókusnak... - nevetek fel szórakozottan. - Viccet félretéve, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz utána. És nem feltétlen a trauma feldolgozása, hanem visszakerülni az emberek közé, megbirkózni a nehézségekkel, mint az ismerkedés, és az időszakos mélyrepülések. Olykor úgy érzem, soha nem lesz vége, máskor pedig majd kiugrok a bőrömből. Például nagyon szeretnék majd egyszer valakit magam mellé, aki vigyáz ránk, mindemellett félek, hogy megint beválasztok. Régen könnyű volt. Egyszerű ember voltam, egyszerű álmokkal, mostanában néha fel sem ismerem magam. Soha nem voltam ilyen bonyolult. Majd egyszer visszatalálok a helyes útra, addig pedig próbálkozom... - vallok színt őszintén. Valahogy minden más itthon. Könnyebbnek érzem a lelkem, és már ezért jó itthon lenni. Itt nincs az a sok emlék, amitől megfulladok, itt csak én vagyok, senki más...
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Kedd Dec. 15, 2015 4:38 pm Keletkezett az írás



Evelyne and Hayden
 

 



Volt egy időszak, mikor mindenkiben Evet kereste. A kislányosságát, a báját és az egyszerűségét... emiatt nehezen is kötött újabb barátságokat, pedig bőven rászorult, csak sajnos nem azt kapta, amire vágyott. Mindenki tahóbb és telhetetlenebb, arrogánsabb volt a kelleténél, ezen természetformát ő pedig soha az életben nem tudta tolerálni. Utálta a melldöngetést, az maradjon a gorilláknak, az ecsethajú hülye gyerekek pedig vegyenek vissza az arcukból és szálljanak le a magas lóról.... legszívesebben ezt osztogatta volna Sydney szerte, az egyetemi évei alatt és a szórakozóhelyeken is. Az ilyeneket - plusz az idegesítő fruskákat akik minden szó nélkül ledobták volna magukról a bugyit - természetes játékossággal lepattintotta. Nem bunkón, nem faragatlanul, inkább amolyan Haydenesen. Őszintén de finoman. Az már más kérdés, hogy úgy tapadtak rá az ismeretlenek, mint bogarak a lámpára felakasztható ragasztós csapdára, viszont egyik se lett igaz jó barátja.
Épp ezért is van jelenleg "csak" két igaz barátja akikkel még egy lakáson is osztozkodnak. Leah és Tommy olyan emberek, akik társaságában úgy érzi, kiegészült az élete és az a hatalmas űr ami kerekedett benne a családja és barátai elvesztése miatt, általuk elkezdett megszűnni. Egyformán lököttek mindketten, kicsit túlmozgásosak is, de nem visszataszítóak mint azok, akikkel ő soha nem kötne barátságot. Emellett még két másik embert tud mondani, akikkel kirándulni járnak, nyaralni és sörözni. Ők pedig Tim és Regina, egy jegyes pár a kórházból... Tim kardiológus lesz, már csak a szakvizsgát kell letennie, Regina pedig családsegítőként dolgozik a kórházban lassan második éve. Az ő ötös fogatuk bőven ver minden barátságot ami csak köttethet. Mindig ott vannak egymásnak, olyanok mint egy nagy család s példának okáért akkor is kitartottak mindannyian Leah mellett, mikor az a rákkal küzdött. És akkor is ott vannak, mikor Hayden kínlódik a lábával nap, nap után s még arra is képtelen, hogy kimásszon az ágyból.
Ez a barátság nem igaz? Mikor tudod, hogy vannak olyan emberek körülötted akikre igazából számíthatsz és nem várják el azt, hogy törlessz náluk. Nem rónak meg azért, ha nem tudod elvállalni a megígért műszakot, és nem haragudnak meg, ha te sózod rájuk a tiédet, mert képtelen vagy arra, hogy egy fárasztó éjszaka után emberi külsőt ölts magadra. És ha beteg vagy? Rosszul vagy, vagy épp szarul áll a szénád a munkahelyeden, a családod vagy a szerelmed terén? Akkor is ott vannak és együtt aggódnak veled vagy épp helyetted, félnek és szomorkodnak, ugyan akkor megfogják a grabancodat és igyekeznek gatyába rázni és elhitetni veled, hogy minden rendben lesz.  
Régen fogalma se volt arról, hogy miről szól az igazi barátság. Nem tudta, hogy mit kell nyújtania ahhoz, hogy valaki őt is annak tekintse, de úgy néz ki, hogy ezt nem kell előre megtervezni, nem az a fontos, hogy akarunk vagy nem akarunk, egyszerűen csak eljönnek azok az emberek az életünkbe, akik önzetlenül állnak melletted és a szívük minden szeretetével azon vannak, hogy neked is jobb legyen. Ha kell erejük felett teljesítve dolgoznak azért, hogy téged kilapátoljanak a sz*rból...
- Nekem soha nem azzal volt bajom, hogy otthon kell lenni. Néha az embernek is jól esik, ha segíthet másoknak, mármint... én például mindig így voltam vele. Jól esett mikor valaki megveregette a vállamat vagy a hátamat, esetleg megölelt amiért átvállalok olyan műszakokat, amiket ők sajnos nem tudnak vinni egyéb okok miatt. Szeretem a hálás pillantásukat és az érzést, hogy tudom én is számíthatok rájuk noha soha nem várom el, hogy odacsattogjanak hozzám és kijelentsék, van egy kis szabad idejük, így átvállalnak tőlem valamennyit. Mióta az eszemet tudom, imádok dolgozni, volt időm arra, hogy megtanuljam, milyen a feszített munkatempó és tényleg csak akkor lassítok le, mikor fizikálisan nem engedhetem meg magamnak azt, hogy folytassam. Mikor már nem tudok másra koncentrálni csak arra, hogy nyikorog a fém a lábamban, hogy szúr, hasogat és ki akar szakadni onnan, akkor már igyekszek elkerülni minden létező orvosi eszközt, mert biztos, hogy hülyeséget csinálnék. Ha már csak a kávé tart egyben, inkább abbahagyom és beszélek az igazgatóval vagy a főorvossal, hogy engedjen el.
És most, hogy itt van Zoya, nem is akarok minden állandó jelleggel túlórázni, hisz tudom, hogy egy kapcsolatot nem elég kapcsolatnak nevezni, hanem ápolni is kell. És  azzal, hogy annak ellenére, hogy a gyakornokom de javarészt csak a hátát látom minden egyes nap, nem tudunk ápolgatni semmit és a futva adott apró csókoktól nem lesz semmi sem jobb -
húzza el a száját de még így is ott virít egy aprócska mosoly a szegletében - de van amikor még így is, akaratom ellenére átesek a ló túloldalára. Ilyen ez... van aki a munkája szerelmese lesz, van aki a háta közepére se akarja. Mindig is maximalista voltam, soha nem értem be a minimum szinttel vagy a "megfelelővel". És az a baj, hogy a kórház az ilyenekkel van tele. Ezért is vagyok mindig én az, aki viszi mások műszakját vagy csak a betegét, mert ők már nem akarnak vele foglalkozni, hisz gondolkozni kéne és könyveket bújni mert fingja nincs arról, hogy mi kínja van szerencsétlennek. Az ilyenektől viszont nem veszek át semmit még ha térden állva könyörögnek akkor se - vakarja meg szórakozottan a tarkóját - az ilyen ne dolgozzon akkor kórházban, menjen benzinkútra vagy árufeltöltőnek.
Ő azért választott magának ilyen munkát és azért is dolgozik keményen mert ért hozzá, jó benne és mert ezen a pályán akarja elképzelni az életét. Jó, mi több kiváló orvos szeretne lenni aki azért - is - él, hogy megmentse a betegei életét, hogy részese lehessen az orvoslás fejlődésének. Szükség van a kemény munkára ahhoz, hogy valaki lehessen belőle, ne csak egy szép ígéret, akit az szakorvosok vagy az igazgató lát benne. Bizonyítani akar minden nap minden percben.
- Hát nem tudom, de nekem a szívem szakad meg mikor látok egy beteg gyereket. Lehet, hogy az egész orvoslás ilyen, tudni kell lemondanunk a halottainkról és a haldoklókról, viszont akkor is benne marad az ember szívében a keserűség és minden egyes elhunyttal újabb kis darabok tűnnek el belőlünk. Nekem nagyon sokat mondogatta egy kedves ismerősöm, hogy az orvoslás mellett ne felejtsek el ember maradni, és inkább sirassam meg őket miután beszéltem a hozzátartozókkal mint, hogy legyintve tudomásul vegyem, hogy na igen még egy hulla mit számít, legalább lesz meló a hullaházban is. Szerinte a betegek családtagjainak olyan orvosra van szükségük, akik bár tepernek azért, hogy a gyógyulás nyilvánvaló legyen, még látható a szemükben az empátia és az odaadás, de ugyanakkor érzékeny a lelke és feltudja fogni azt, hogy min megy keresztül az a család. Ez pedig elég sűrűn jut az eszembe és sajnos el-elgondolkozok rajta, hogy nem-e vagyok túl érzékeny - nevet fel szórakozottan ezzel elvéve a téma depresszív élét, elvégre nem azért ücsörögnek most itt egymás mellett, hogy lógassák az orrukat, és kisegítsék egymást egy-egy zsebkendővel, hogy felitassák a könnyeiket.
- Ennek ellenére mégis jobb félni, mint megijedni. De tudom, hogy ijesztőek ezek a jelek, nekem az öcsém volt ilyen. Eleve későn született, anyám már bőven ötven felett volt, mondták is neki, hogy megvan az esély arra, hogy nem lesz egészséges a gyerek. Koraszülött volt és ő is később kezdett el járni, beszélni, kicsit kisebb növésű is, először azt hitték, hogy törpe lesz. De csak összeszedte magát és már szépen fejlődik. Most már nem amiatt kell félnem, hogy mi van ha kiderül valami rejtett betegsége, hanem azért mert ugyan abba a hibába akarják anyámék őt is belehajszolni, mint amibe annak idején engem is. Csak az a gond, hogy az öcsém sokkal másabb, mint amilyen akkor én voltam. Makacs, akaratos és mostoha természetű tud lenni ha arra próbálják rávenni amit nem akar megcsinálni. Ennek ellenére mégis hajszolják az általa utált dolgokba és félek, teljesen összeroppantják őt a teher súlya alatt... az a baj, hogy az ember sokszor feleslegesen aggódik, de ezért is leszünk emberek nem? - mosolya őszinte, ugyan akkor van benne valami félelmet és kétségbeesést idéző fény is. A mai napig nem tudja, hogy miként fogja elérni az anyjánál azt, hogy gondolkozzon egy kicsit és inkább óvja, védje a fiát mint, hogy odavesse a nagyvadaknak. Azoknak, akik belőle is épp olyan gépezetet csinálnak mint belőle, mert ezzel se lesz előrébb.
- Védem persze, csak a legjobb haveromról beszélünk, Eve. Lehet, hogy vannak hibái, méghozzá atya ég milyen sok hibája van. Ettől függetlenül ő is csak emberből van, neki is vannak vágyai, van egy furcsa, akaratos és nőcsábász természete amit nem valószínű, hogy ki fog nőni vagy ha mégis akkor nagy fordulat kell hozzá az életében. Jó srác ő, a szíve is a helyén van, de nem szokott semmit se azért csinálni, hogy hülyét csináljon a másikból. És igen, egy kedves mosoly, pár kedves szó kell az embernek néha, lehet, hogy úgy látta, szükséged van rá. De ez nem azt jelenti, hogy félre akart vezetni vele. Elhiszem, hogy bizalmatlan vagy az emberekkel azok után ami történt veled, de ettől függetlenül nem kell a hibát keresni mindenkiben - kicsit fáj neki az amit mond Tommyról, s noha ő maga is tudja, hogy elég pimasz természete van a srácnak, ő mégis ismeri, tudja, hogy milyen. Gyakorlatilag mellette nőtt fel itt Sydneyben. Mellette lett orvos belőle, mellette tapasztalta és tanulta meg azt, hogy milyen igaz barátokat szerezni. Olyanokat, akik kiállnak melletted bármikor. Így most ő is kiáll Tommy mellett, de ettől még nem felejti el a hibáit.
- Hát, igen... - szégyenlős pillantással süti le a szemét - talán az eddigi "próbálkozásaim" csak arra voltak jók, hogy megtaláljam az igazit - nagyon sokszor esett már pofára az elmúlt évek alatt szerelmi kérdések terén. Négy kapcsolatból négyszer kihajították csak azért, mert nem olyan férfi mint a legtöbbek. Soha nincs egy keményebb, akaratosabb szava a nőkhöz, inkább romantikusabb és óvatosabb. Megvádolták azzal, hogy nem képes kiállni a maga igazáért se, márpedig egy nőnek férfi kell. Ki tud ő állni magáért efelől semmi kétség, egyszerűen tiszteli és inkább oltalmazza a nőket, mint, hogy veszekedne, kiabálna velük. Már ez is baj?
- Vigyázni fogok, ebben biztos lehetsz - bólint határozottan s zöld íriszei el is időznek egy kicsit a víz tükröződő kék felszínén. Ha valakire, akkor Zoyára és a kettejük kapcsolatára mindenképpen vigyázni fog.
- Emlékszek hát - mint ahogy arra is, hogy hányszor hasonlította hozzá Haydent Eve még az ismertségük kezdetén - sok boldogságot nekik!
Ezután viszont hosszú szónoklatba kezd, hisz Eve afelől érdeklődik, hogy neki mi a meglátása az életét és a hangulatát illetően. Eleinte kicsit bizonytalanul beszél, hisz fogalma sincs arról, hogy miként magyarázhatná el neki azt amire ő gondol, de úgy néz ki, hogy mégis győzedelmeskedik a félelmei felett.
- Na ez a kettő soha nem lennék. Inkább nekem kellene meglátogatni egyet mint sem, hogy én legyek az - nevetgél, de aztán egy torokköszörüléssel erőt vesz magán ahhoz, hogy odafigyelhessen a lány szavaira.
- Pedig sejthető. Az ilyen traumák akár egy egész életre megváltoztathatják az emberek viselkedését, természetét és látásmódját is. Szerintem természetes az, hogy tartózkodsz az idegenektől de higgy magadban és az emberekben, idővel minden megfog változni, illetve remélem, és a tapasztalataim alapján jobb lesz minden! - próbálja biztatni bár fogalma sincs, hogy mire megy vele. Lehet, hogy ha vele történt volna hasonló - ami bizony furcsa lenne - ő nem lenne képes arra, hogy felálljon. De ha már azon túltette magát, hogy a leghőbb vágyáról le tudott mondani mások hibái miatt, akkor ezután minden túlélhető.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Csüt. Dec. 17, 2015 8:31 pm Keletkezett az írás



Ahogy hallgatom Haydent, szívem szerint megkérném, hogy mindent részletesen meséljen el, ami az elmúlt pár évben történt vele, de ekkora időt nehéz bepótolni. Természetesen nem lehetetlen. De most mégis úgy érzem, lemaradtam mindenről, mintha egy mély kómából keltem volna fel. Az idő elszaladt mellettem, én pedig megrekedtem. Elmentek mellettem az évek, és nem tehetek úgy, mintha meg sem történt volna. Elmentem, magam mögött hagyva azokat, akik szerettek, akiknek fontos voltam, minden darabjaira hullott, és hiába próbálom összeilleszteni a darabokat, nehezebben megy, mint hittem. Talán ideje kicsit elfelejtenem a múltat, a romokat a kukába dobni, majd újat hozni az eddig színtelen világomba. Azt szeretném, hogy újra minden szép legyen, és könnyebb.
Ha a fiam nem lenne, akkor minden bizonnyal régen feladtam volna. Elsüllyedtem volna a sötét keserűségemben, és megeshet, hogy már nem is élnék. De miatta kelek fel minden nap, érte élek, és folytatom. Jó példát akarok mutatni neki, olyan példát, ami követendő, és nem olyat, ami megvetendő. Ezért is akartam ide visszatérni, mert Amerikában csak rossz emlékeim voltak, mindenhol a férjem arca köszönt vissza, és nem tudtam szabadulni a rémképeimtől. Ahogy leszállt a gépem, megkönnyebbültem, úgy éreztem, szabad vagyok. A levegő tisztább lett, a légvétel könnyebb, és a mosolyomat még a lassú hazajutás sem törölte le arcomról. De mindig lesznek mélypontok, amiken túl kell lendülnöm, mert enélkül csak egy helyben fogok toporogni, ahelyett, hogy haladnék. Muszáj előre néznem, hiába a holt időim, mikor megint elönt a kétségbeesés. Még többször előfordul, hogy eláraszt a kétely, és azt érzem, nem boldogulok egy olyan férfi nélkül, aki befolyásol és irányít, de aztán eszembe jut, hogyan alázott meg akár nyilvánosan, akár négyszemközt. Gyűlöltem őt, gyűlöltem, ahogy uralkodott rajtam. Ekkor elönt az undor, és aztán az erő, és folytatni akarom. Felépíteni az életem független anyaként, ahová majd egy nap helyet kaphat egy férfi is.
- Apa mindig azt mondta, hogy az a jó orvos, akiben megmarad az empátia. Te lehet, hogy túl érzékeny vagy, de én is beleesek ebbe a hibába. Ez szerintem jobb, mint Jefferson doki a sürgősségin, ha valaki meghal, kevésbé érinti meg, de ha nincs csokis croissant a büfében, kiakad... Szerinte egy idő után immunisak leszünk rá... Nem hiszem, hogy képes lennék rá, de igyekszem a legjobb oldalát nézni... - szólalok meg nehezen, mert tény, hogy ez a szakma sokakból kiöli az empátiág. Apám végig ebmber maradt, és mindig látszott rajta, ha elvesztett egy beteget. Olyankor mindig lekonyult a folyton mosolygó ajka, és szótlan volt. Inkább magában dolgozta fel a veszteséget, mint morogjon másokkal. Mindig is tiszteltem benne ezt. Felnéztem rá. Olyan akartam lenni mint ő, mind a mai napig ő maradt a példaképem. Talán ez az, ami emberré tesz, ha az ő útját követem, addig nem marad halott. Amíg gondolok rá, addig élni fog. - Talán egy nap majd anyukád hallgatni fog rád, és rájön, hogy az öcséd nem te vagy. Vagy az öcséd makacsolja meg magát, hogy a saját útját járja - igazából nem tudok jó tanácsot adni ez ügyben. Sajnálom, hogy így alakul az öccsével a dolog, nálunk nem volt ilyen. Anyáék hagyták, hogy mi hozzuk meg a döntéseinket, és a fiammal is ezt akarom tenni. Nem akarom megbéklyózni, azt akarom, hogy megtalálja a saját útját.
Gondolataimból Hayden hangja rángat ki, lassan emelem rá a tekintetem, ahogy a legjobb barátja mellett emel szót. Talán igaza van. Nem tudom. De az is lehet, hogy én voltam a hibás, túl sokat képzeltem mögé. A pillanat varázsa ragadhatott el, ezért elhittem, hogy majd felhív, nem tudom. Fogalmam sincs, mit kellene gondolnom, hiszen azóta nem is láttam, csak egyszer, akkor is éppen elment valakivel. Nem tudom, lehet, hogy elijesztettem volna? Nem tűnt ijedősnek. Talán caak jó színész volt. Nem ismerem, sokat nem tudtam meg róla, pedig Steve óta ő volt az első, aki felkeltette az érdeklődésem.
- Elhívott egy autós moziba. Tök jó volt minden. Igazából lehet, hogy csak én hittem ezt, de jól esett, hogy valaki nem sajnál, és nem futott el egyből. Talán csak megsajnált... Lehet, hogy nem akart rosszat, de nem értem, miért kérte el a számom, ha nem is akart felhívni? Nem gond, ha nem akar tőlem semmit, de megmondhatta volna. Elhiszem, hogy jó srác, bár nem ismerem őt... Talán nem is fogom. Természetesen neki hála tudom, hogy még van bennem vonzó a férfiak számára, majd megtanulom azt is, hogy ne éljem bele magam. Akkor nem fogom félreérteni a jeleket - belátom, hogy túl kemény voltam, talán túl hamar vontam le a következtetést. Ahogy széles mosolyommal, és az enyhe pírral az arcomon beismerem, hogy nagyon is bejön nekem Tom. És talán épp emiatt olykor túlságosan előrerohanok. Talán csak pillanatnyi volt, hogy megtetszettem neki, talán félreismertem a jeleket. Ez is bizonyítja azt, hogy nincs sok tapasztalatom a férfiak terén.
- Megtalálni azt, aki mellett leélheted az életed, nehéz. Főleg úgy, hogy az első pasasnak igent mondtam, aki szépeket mondott. Nincs nekem ebben sok tapasztalatom sajnos. Talán majd idővel. Most nem az a fontos, hogy pasizzak, mikor otthon vár a fiam. Minden más lényegtelen addig, amíg nem látom, hogy egyenesben vagyunk - ismét előjön a fiam. Ő a legfontosabb, a többi nem érdekes. Majd egy nap lesz valaki, aki szeret. Addig pedig helyrehozom az életem. Mindent, amit elszalaszottam, megpróbálom behozni, remélve, hogy nem késő. Az élet megy tovább.
- Nincs kedved úszni? - váltok hirtelen témát, miközben a régi mosolyom halvány lenyomata arcomon ül. - Vagy akár beülhetünk kávézni, csak moziba ne menjünk, ott nem lehet beszélgetni... Persze maradhatunk itt is, csak igazából nehéz megülnöm egy helyben, amióta haza jöttem. Tudod mindent egyszerre akarok bepótolni, mintha nem lenne holnap. Jobb lenne, ha kicsit meg tudnék állni, de ha megteszem, elalszom. Bevallom, rossz alvó vagyok. A kávé tart életben. Szóval... te döntesz. Amúgy is sokat kell bepótolnunk. Természetesen, ha te is akarod... Semmi sem kötelező - mosolygok. Valahogy egyre többször képes vagyok rá. Úgy érzem, ez is olyasmi, amit rég csináltam. Szokatlan, de ha sétálok az utcán, és valakire rámosolygok néha már viszonzásra lel, aminek nagyon örülök. Az ilyen apró dolgok miatt kellene örülnöm.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Hétf. Dec. 21, 2015 9:08 pm Keletkezett az írás



Evelyne and Hayden
 

 



Minél tovább ücsörögnek egymás mellett a hozott kis lepedőn miközben sajtos croissanokat majszolnak a tenger lágy, dallamokban úszó moraját és a homokban rohangáló gyerekek vidám kacaját hallgatva, annál inkább érzi úgy, hogy az a hat év ami éket vetett közéjük, egyre nyilvánvalóbb és egyre csak ordítja kelletlen ódáját a fülébe. Minél több és több téma kerül elő kinek a saját, kinek mások életéről, annál inkább érzi úgy, hogy talán nem lesz elegendő idejük arra, hogy behegesszék azt a hatalmas és tátongó űrt, ami ékelődött közéjük. Persze ezzel nem azt akarja mondani, hogy haragudna Evere vagy hibásnak tartaná amiért minden szó nélkül felszívódott, elvégre csak azt tette amit akkor a legjobbnak és legésszerűbbnek látott, márpedig köztudott, hogy az ember baromi sok hülyeséget szokott csinálni legyen bármilyen okos és intelligens.
Szerelmes volt mint egy kiscsikó, szüksége volt egy férfire aki védelmezi és aki minden körülmények között mellette lesz... aztán kiderült, hogy ennek a bizonyos férfinek csak ilyennek kellett volna lennie - mint az elvárt volna -, de sajnos nem hozta az szintet emberiség terén, inkább túlteljesítette a maga aljas önzőségével és erőszakával. Emiatt nem tudja a lányt hibáztatni és próbálkozik ellent mondani a sajnálatának is elvégre nyomatékosan megkérte a másik, hogy ne tegye mert nincs szüksége rá. Ugyan akkor van benne egy kis sértettség amiért képes volt egyetlen valaki miatt felmondani minden eddigi kapcsolatának.
Abból kiindulva, hogy jelen pillanatban ő is szerelmesebb, mint valaha, megtudja érteni Eve egykori érzéseit, hisz mindent megtenne Zoyáért, még a világ végére is elmenne ha kérné - ... - csak egy szavába kell kerülnie. Ám azt is hozzá kell tenni, hogy még az ő kedvéért se vetne véget egy kapcsolatának se melyek fontosak a számára, vagy olyan kecsegtető lehetőséget tartogatnak, mint amilyen az övéké volt hat évvel ez előtt.
Megmeri kockáztatni, hogy egy szerelem csak akkor igazi, önzetlen és boldog, ha az embernek nincsenek hatalmas elvárásai a másikkal szemben arra pedig még csak véletlenül se kéri, - sőt, ha tovább akarunk menni, nem követeli! -  hogy mondjon le az eddigi életéről. És amúgy is miért tenné?! Nem abba az emberbe szeretett bele annak idején aki ott áll előtte? Akivel nap, mint nap találkozik? Mellette ébred és mellé fekszik le egy hosszú napot követően? Elviseli a hibáit és a hisztijét nap, nap után? Akkor miért akarná megváltoztatni? Miért szeretné kénye-kedve szerint irányítani, hogy teljesen kiforduljon önmagából? Ezek után hova tűnik az a személy, az a szeretett lény, aki elvarázsolta a kávézóban vagy épp a parkban?
Ő személy szerint soha nem kérné azt a lánytól, hogy hagyja ott egyik napról a másikra Martinékat vagy mondjon le azokról az emberekről akiket megszeretett, akik nap, mint nap találkoznak vele és akik az életet jelentik számára mert mellettük felhőtlenül jól tud szórakozni. Mosolyoghat és nevethet. Lehet, hogy bizonyos kapcsolatok követelnek lemondásokat, és minimális változásokat de miért kellene ennek drasztikus véget vetni? Kinek lesz tőle jobb?
- Ez szerintem mentalitás, nevelés és valószínűleg elhatározás kérdése is. Ha úgy áll hozzá, hogy márpedig nem érdekli az emberi érzelem, akkor nem is fog vele foglalkozni csak robotszerűen lehúzza az aznapi és a többi műszakját, mikor meg kell akkor távozik - húzza el a száját kelletlenül miközben zöldjei a hosszú, fehér ujjai között morzsálódó croissant figyelik.
- Ismerek én olyan még nálam is fiatalabb, kevesebb mint öt éve praktizáló orvost, aki már most olyan, mintha legalábbis csak egy békát kellene boncolnia laborpatkányként, pedig egy két éves rákos kislány ül előtte az ágyon megtörten, szétcsúszva a halál torkában fuldokolva. Eleve nem értem, hogy a sok rideg természetű arrogáns ember miért lesz orvos? Normális esetben, vagy hát... az én nyelvezetemen csak akkor lesz valaki orvos, ha komolyan törődni akar az emberekkel és ért hozzájuk érzelmi szinten is, nem csak odavakkant vagy böfög nekik valamit aztán majd lesz valami miután a szikéjét a bőrébe mártotta - az a baj, hogy rengeteg lelketlen orvost ismer és nem csak más kórházakban, de a St. Claireben is. Eleinte teljes mértékben abban a hitben volt, hogy akik ebben a kórházban megfordulnak már csak annak aprócska méretei miatt is - mert ugyebár nem lehet azt mondani róla, hogy egy hatalmas létesítmény - otthonos a hangulata, mindenki a munkatársaiért és a betegeiért él, van. Ezzel szemben olyan kavarások szoktak menni a háttérben a dolgozók között, hogy komolyan fáj a füle még napok múltán is, ha elmegy egy-egy vitásabb körülmények között összeröffenő orvos sereg mellett.  Mindegyik csak a maga igazát tudja bizonygatni, egyik se képes meghajolni a másik érvei előtt vagy elfogadni, hogy talán az ő meglátásai jobbak, értelmesebbek.
Oké, ő se szent, nála is kiszokott borulni a bili főként ha akkora batárságot mond valaki, hogy félő leszakad a mennyezet, ettől függetlenül kompromisszum képes és történjen is bármi, mindig meghallgatja mások véleményét mielőtt ő döntene.
Rengeteg ideje volt tanulni és elfogadni, hogy milyen kegyetlen tud lenni az orvos lét, hisz a nővére és az egyik nagybátyja, Jonathan is az, méghozzá szakmájuk egyik, ha nem a legjobbjai. Mindig voltak előtte példák, de Gale mint jól menő ügyvéd, aki nevezetesen az anyja testvére, közölte vele, hogy ő lehet az a valaki, aki túltesz még rajtuk is. Hogy miért? Mert vannak érzései és érzelmei amit imádnak a betegek, ami miatt fokozottan megbíznak  benne és hisznek, hogy minden rendben lesz.
]b]- Sajnos nem olyan ő, hogy bárkire is hallgatna, főleg nem rám. Egyik fülén be, másikon ki... valami hatalmas változásnak kell ahhoz történnie, hogy mindez megváltozzon és, hogy figyelembe vegye azt amit a más mond neki. Régen ez nem így volt... de aztán a hülye baleset mindent elrontott. Szóval ezek után csak reménykedhetek abban, hogy valaha az életben olyan ember lesz mint volt, vagy ha tovább akarok menni akkor olyan lesz a kapcsolatunk, mint amilyen egykoron volt... mondjuk félek, hogy ha valami nem hozható rendbe akkor ez az[/b] - sóhajt miközben elkezdi lecsipkedni a sütemény széléről a kisebb morzsa szeleteket. Fel se tűnt neki, hogy az első falat óta többet nem is igyekezett enni noha nem az ízzel van baja, egyszerűen csak olyan témák jönnek elő megállás nélkül amitől a gyomra és a torka is egészen apróra szűkül össze. Gyakorlatilag képtelen lenne akárcsak egy falatot is leerőszakolni a torkán anélkül, hogy az ne kívánkozna ki onnan... ez csak akkor vált egyszer-egyszer nyilvánvalóbbá, mikor Evelyne elmesélte, hogy mit tett vele a férfi. Bele se mer gondolni abba, hogy min mehetett keresztül, milyen érzés lehetett csalódni abban az emberben akit mindennél jobban szeretett...
- Az öcsém még csak egy kisgyerek és mire észhez térne talán már túl késő lenne. Lehet, hogy nem olyat akar csinálni belőle amilyen én voltam. Inkább olyan valakit, aki sokkal jobb nálam, aki nem esik le a lóról, aki kitartóbb és erősebb idegileg. De minimum nem vágja ketté a karrierjét egy buta baleset miatt, amit ki lehetett volna védeni - mintha legalábbis rajta múlt volna.
Úgy nézett ki az a néhány óra amit a szüleivel hosszas veszekedések közepette töltött el, mintha legalábbis egy shotgunnal ültek volna vele szemben. Minden másodpercben attól rettegett, hogy mikor fog betelni náluk a pohár és mikor fog egy akkora parasztlengőset kapni, hogy kiesik a lovaglócsizmájából. Azt hitte, illetve remélte, hogy a másik ló lehetőségét majd engedni fogják neki, de arra hivatkozni, hogy "márpedig te ezzel a lóval fogsz indulni, hisz vele vagy képes a legjobbat kihozni magadból...".  Ezzel együtt megkérdőjelezték számára azt is, hogy egyáltalán jó lovasnak tartják őt? Vagy szimplán a ló elég jó ahhoz, hogy minél több és több summát tudnak általa hozzácsapni a családi büdzséhez. Így temérdek bizonytalanság és kétségbeesés közepette indult neki a versenynek, ami a vesztét is okozta. Ez az amit nem akar az öccsének, mint jövőt. Nem akarja, hogy ilyen körülmények között kelljen felnőnie, nem akarja, hogy belehajszolják olyan dolgokba melyek látszólag untatják és felidegesítik, megrémítik. Márpedig Hayden tisztán látja rajta azt, hogy retteg ezektől a hatalmas jószágoktól melyek hátára remegve szokott felszállni. Egy apró, törékeny hat éves gyerekről van szó, akinek ezek az állatok a legyőzni kívánt sárkányok egy mesekönyvben. Gonoszak, otrombák és rettenetesen veszélyesek.
A legnagyobb fejfájást viszont az okozza neki, hogy másoktól még soha nem hallott hasonló történeteket. A legtöbbek állítása szerint a szülők rábízták a döntést, sőt úgy is lehet mondani, hogy elvárták a csemetéjüktől, hogy képes legyen egyedül dönteni a sorsáról és arról, hogy mit akar kezdeni az életével. Neki és az öccsének erre úgy néz ki nincs és nem is volt lehetősége. Azt csodálja, hogy a lányokat olyan gyorsan eltudták engedni.
- Ha már ilyen helyre hív, akkor higgy nekem, hogy nem csak a megdönthető nőt látja benned aki az éjszakát mellette tölti, de reggelre lelép, mondván: nem akartalak felébreszteni! Tommy egy... igazi megfejthetetlen alak, néha még nekem is fejfájást okoz pedig már több, mint tíz éve ismerem. Kicsit olyan, mintha bizonyos alkalmakkor nem ezen a bolygón járna, máskor viszont ő az, aki visszatereli az embert a helyes útra. Lehet, hogy nem fogod nyugtatásként venni, hisz már régóta ismerjük egymást és olyan mintha testvérek lennénk, de engem is rengeteg alkalommal rángatott ki a szarból és ha hülyeséget is csináltam, ő mellettem volt és segített. Lehet, hogy néhány oktávot megugrott a hangja miközben helyre tette a fejem, ettől függetlenül emberből van ő is. Méghozzá egy nagyon furcsa sorsú emberről, szóval ne csodált ha furcsán viselkedik. Ez pedig akkor szokott a legsokatmondóbb lenni mikor ő maga is rájön arra, hogy nem közömbös az adott illető a számára. Igen, érdekes kicsit talán megfejthetetlen, de megéri barátként tekinteni rá, mert akit a szívébe fogad amellett minden áron kiáll és védelmezi - furcsa érzés Tommyról beszélnie, ugyanis eddig senkinek nem kellett még bizonyítani a baráti és testvéri hűségét. Olyan volt a srác mikor először találkoztak, mintha a soha nem látott testvérét sodorta volna elébe az élet. Mintha egy része mindig is tudta volna, hogy létezik ez a személy, csak nem ismerte és soha nem is találkozott vele. Testvére helyett is testvére volt, a mai napig töretlen a barátságuk noha bizonyos alkalmak adtán keményen osztják egymást.
- Afelől viszont ne legyenek kétségeid, hogy vonzó vagy-e a férfiaknak - szelíd mosollyal pillant fel a bájos arcra s tekintetének őszinteségével próbálja elhitetni vele, hogy komolyan gondolja azt amit mond. Nem szereti ha az emberek lebecsülik magukat noha ő maga is elég sűrűn esik ebbe a hibába már csak "rokkantsága" miatt is. Ez volt az egyik téma amit fejtegetett mikor a parkban végre közölte Zoyával, hogy szereti. Szinte kézzel fogható volt a kétségbeesése mikor belegondolt abba, hogy ez a lány nála jobbat érdemel. Valakit aki erős és egészséges, aki tökéletes támaszt tud nyújtani neki a nehezebb napokon. Ezzel szemben kit kap? Valakit aki havonta egyszer minimum otthon fekszik mert majd bele pusztul lábában vészjósló, szúró fájdalmába.
- Nekem sincsenek jó tapasztalataim titeket nőket illetően. Lehet, hogy az én életemet nem keserítették meg olyan módon, ahogy a tiédet, de némelyiknek nagyon csúnya vége lett és sajnálatos módon mindig én voltam az, aki utána szívta a fogát, hogy mit rontott el. Zoya előtt példának okáért egy olyan barátnőm volt aki hónapokon keresztül csalt a professzorával minden lelkiismeret furdalás nélkül. Mikor pedig rájöttem, mert egy olyan nyakkendő volt az ágyban amit én soha nem hordanék, még ő kérte ki magának. Nem véletlen, hogy kicsit rosszul érint mikor Zoya hatalmas lelkesedéssel beszél az egyik orvosról. Ilyenkor mindig attól félek, hogy ugyan úgy fogok járni, mint előtte, de aztán mindig megcáfolja a gondolataimat és elfeledkezek róla míg újra szóba nem kerül az illető. Ilyen az emberi agya... minden előjel nélkül védekező mechanizmust produkál - lehet, hogy az ő története nyomába sincs annak, mint amit Evenek kellett végigszenvednie, ettől függetlenül még az ilyen esetek is megalapozhatják mások életét. Hozzá adhatnak, vagy épp elvehetnek belőle.
- Ó, ne is mondd, a kávé az életelixírem. Napi hat bögre fekete... tovább már nem merek én se menni a múltkori óta, szóval tartom a szintet. De igyekszek még ennél is lejjebb adni, a végén még emiatt nyekkenek meg. Viszont az úszástól most távol tartanám magam, ha nem baj. Az utóbbiban viszont benne vagyok - a minap volt a nagybátyjánál vizsgálaton ami megerősítette azt amitől a legjobban tartott. A térde sajnos nem bírja úgy a terhelést mint szeretné és évekkel ez előtt mikor megkapta, meg is mondták neki, hogy bár nem túlsúlyos - jól láthatóan nem az - mégis a hosszan tartó rohangálások közepette ez a térdprotézis márpedig el fog fáradni ami lazulást vagy akár törést is eredményezhet. Nagyon érik az újabb műtét számára.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Pént. Dec. 25, 2015 9:43 pm Keletkezett az írás



Úgy érzem, borzalmas barát voltam akkoriban. Nem érdemeltem meg olyan barátot, mint Hayden, és meg is lepett, hogy eljött. De nagyon örültem neki. Tisztában vagyok vele, hogy egy találkozóval nem hozhatjuk helyre azt a tátongó űrt, nem javíthatjuk meg azt, ami miattam félbe szakadt. Nem hibáztatnám, ha haragudna rám, vagy elküldene, megérteném. De újra, és újra meglep a jó szívével, és a kedvességével. Nem is érdemelném meg, hogy szóba álljon velem. Írhattam volna neki, hogy elmegyek, szólhattam volna, de Steve azt mondta, hogy nem érdemelnek meg engem. Én pedig bolond, szerelmes fejjel hittem neki. Azt gondoltam, az az igazság, amit ő mond. Nehéz elfelejteni mindazt a rosszat, amit tett velem. Nem mondom, hogy nem jut eszembe, hogy nem viselem a nyomát a kezének, hiszen az hazugság lenne. A testem tele van az általa okozott hegekkel, és magamon viselem a nevét heg formájában, melyet az ötödik évfordulónkon vágott belém a késsel. Már örökre ott marad a neve, mintha ez jelezné, hogy a halála után is az övé vagyok, és a pokol tüzében vár rám, hogy ott majd tovább kínozhasson. Féltem tőle. Rettegtem, és ez a rettegés megbénított. Nem mertem segítséget kérni. Nem mertem szólni sem, és még mind a mai napig gondosan összehajtom a konyharuhákat a fogasra tételnél, és abc sorrendben rakom be a konzerveket a szekrénybe. A cipőkkel is ez a helyzet, és nem mindig veszek tudomást ezekről a szokásaimról. Ha pedig igen, olykor rám tör valamiféle roham, pánikroham anyu szerint, és mindent kidobálok, összegyűrök. Piszkosul nehéz elfelejtenem azt a kegyetlen időszakot, és olykor az idegösszeomlás kerülget. De már sokkal jobban vagyok. Már egyre ritkábbak ezek az időszakok, próbálok egyre inkább felül kerekedni ezeken a dolgokon, mert a jelenben kell élnem, hogy legyen jövőm.
Sokan nem értik, hogy voltam képes felállni abból a fertőből, amibe Steve taszított, de a válasz sem olyan egyszerű. Piszkosul nehéz volt annyira helyrehoznom magam, hogy nem omoljak össze bármelyik percben egy sarokban és zokogjak. Nem tudom, miért ilyen nehéz, de a lelkem romokban volt, ahogy az életem is. Az első időkben a nyakamba szakadt egyedüllét megölt. Olykor egész nap az ágyban feküdtem, és elképzelni sem tudtam azvéletem az irányító férjem nélkül. Bátran állíthatom, hogy a fiam volt az, aki erőt adott, aki minden nap pusztán a létezésével késztetett a felkelésre. Még ma is így érzek, pedig nem csak miatta kellsne felkelnem, hanem magamért, hiszen el kellene hinnem, hogy érek valamit. Néha viszont nagyon is meginog a magamba vetett hitem. Ha Lucien nem lenne, már rég felkötöttem volna magam. Senkinek sem szabadna ennyit szenvednie, nem is értem, miért kaptam ezt a büntetést. Nem tettem ennyire rosszat soha. Hiszen rendes gyerek voltam, tanultam, aktív tagja voltam az iskoláim életének, és kedveltek az emberek. Talán nem is érdemeltem meg. Talán csak a Sors benézte, és mikor javítani akart, már késő volt. Talán a fiam által adott erőt nekem. De nem tudom, hogy valaha képes leszek-e úgy bízni valakiben, ahogy régen.
- Nem a te hibád, hogy leestél a lóról, ezt elfogadhatnák. És nagy hiba, hogy az öcsédet a te képedre akarja formálni. De a gyerekek okosak, talán előbb rájön, hogy az neki úgy nem jó. De szerintem, ha szeretitek egymást, helyrehozható a kapcsolatotok. Anyut is ellöktem. Volt egy időszak, amikor annyira összebalhéztunk, hogy fel se vette a telefont. Amikor pedig felhívták a kórházból, egyből ugrott... Remélem, egy nap megoldódik a helyzetetek majd - mosolygok. Igazán szomorú, amin át kell mennie, és ha tudnék, segítenék, ahogy mindenki másnak is, de sajnos nem tudok. Nem vagyok a legjobb tanácsadó, mert a sok év Steve mellett elzárt a külvilágtól, most fedezem fel, amit akkor kellett volna, amikor még nem volt gyerekem, amikor fiatal voltam. De sajnos nem voltam okos, nem hallgattam anyura, sem másra. Most pedig egymagam vagyok, a barátaim jó része hátat fordított nekem, hallani sem akarnak rólam, de én is tehetek róla. Mert oly könnyedén hittem el Steve szavait. Azt mondta, egyiküknek se számítok. Mindenki csak a lelki szemetesének néz. Olyan sokáig hallgattam, míg végül elhittem. Engedte, hogy elvegye a telefonom, majd kidobva azt újat adjon. Olyan bolond voltam. Édes volt a méreg, amellyel rám hatott, a naivitásomat használta ellenem. Talán ezért félek attól, hogy Tommy sem más.
- Hát tudod tényleg megfejthetetlen. Mindamellett piszkosul könnyedén tudott mosolyt csalni az arcomra, ami a fiamon kívül senkinek nem sikerült eddig. Nagy hatással van az emberre... én pedig rettegek bárkit közel engedni, hiába tudja a szívem, hogy nincs még egy olyan ember, mint Steve, az eszem nem enged... Mintha csapdában vergődnék. Ki is törnék, de félek, hogy fájni fog megint. Többet nem hiszem, hogy elviselnék. Apu is Steve halála után alig fél évvel hagyott itt... Nem olyan egyszerű, mint kamaszként hittem... - elhúzom a szám. Talán nem kellett volna pont a legjobb barátjának kibeszélnem Tommy-t, de nem tudhattam. - Most már kezdem elhinni. De nem olyan könnyű újra felépíteni a régi önbizalmam. Pedig minden vágyam olyannak lenni, mint régen... - a szavaim halvány mosollyal hagyják el ajkam, miközben apa szavai jutnak eszembe.
"Kislányom! Ne olyan akarj lenni, mint régen. Olyan soha nem leszel. Csak engedd el a múltat, a többi jön magától"
De még mindig nem hallgatok rá. Valamiért vissza akarom kapni a régi magabiztosságom, a régi cserfes énem. Nyitni akarok, új embereket megismerni, barátokra találni, könnyedén, félelem nélkül. Anélkül, hogy a hátsó szándékokat figyelném.
- Akkor én most hivatalosan is bevallom, fogalmam sincs, hogy kell pasizni. Nem tudnám elengedni magam egy randin, ahogy az autós moziban is folyton hülye gondolataim támadtak. Fogalmam sincs, mit és merre kell tennem, szóval megrekedtem. Az első udvarlókat apa ijesztette el a Slaviájával, Steve-nél pedig rám hagyta. Pedig akkor kellett volna észnél lennie, de Steve még őket is kijátszotta... Szóval majd egyszer biztos belejövök - nevetgélek szórakozottan, majd iszok egy kortyot a vízből. Egy pillanatra elkalandozik tekintetem Hayden arcán, hiába, meglátszik az a bizonyos hat év. Mégis olyan, mintha ezer éve nem láttam volna. Elég nagy az űr, remélem képesek leszünk áthidalni egyszer.
- Ha lehetne, kávét kötnék be olykor infúzióra, de egyszer már elájultam a sok kávétól. Akkor a tizediket hajtottam fel, de nem ettem semmit. Fogalmam sem volt, hol vagyok, mikor felébredtem. Elrettentő élmény volt. Ezért csak maximum négyig merek elmenni egy nap, de láttam itt alig öt percre egy hangulatos kiülős kávézót, még fagyijuk is van - nem titok, hogy imádom a kettőt keverni, hat éve is sokszor ittam vaniliafagyival a kávét, és ez a szokásom azóta is megmaradt. -  Na és mit tervezel a közeledő ünnepekre? - hiába nem esik a hó, az ünnep itt is ünnep, csak másképp. Egyszer talán majd eljutok egy országba, ahol nem lutri a hóesés, bár Bostonban volt, és imádtam. Persze ott se mindig, de még így is több, mint itt Sydney-ben. Közben elkezdek csomagolni, ha Hayden is benne van, akkor elindulhatunk a kávézó felé, mert nagyon rám fér egy jó kis fagyis kávé.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Hétf. Dec. 28, 2015 7:47 pm Keletkezett az írás



Evelyne and Hayden
 

 



Egy pillanatra elhúzza a száját mikor Evelyne úgy vélekedik, hogy az nem az ő hibája, hogy leesett a lóról.... lehet, hogy teljes mértékben nem az övé, ettől függetlenül mégis úgy érzi, hogy ő is épp ugyan olyan felelős, mint az anyja vagy épp az anyja.
- Részben tényleg nem, hisz a szüleim voltak azok akik belehajszoltak abba, hogy csak elinduljak azon a versenyen, viszont elég kitartó lehettem volna ahhoz, hogy azt mondjam, nem csinálom végig! Már csak azért is, mert tudtam, hogy mit kockáztatok vele. Én végig tisztában voltam azzal, hogy ha ott esni fogunk akkor az nagyot fog szólni. Csak azt már nem tudom, hogy mit akartam bizonyítani, mert nem emlékszek. Az a baj, hogy mind a mai napig vannak üres, fehér vakfoltok, amire viszont a szüleim emlékeznek. Épp ezért is próbálok pártatlan maradni ebben a témában és nem úgy felfogni, hogy mindennek én vagyok az okozója vagy épp ők. Ez három, de ha az állatorvos hazugságát is belevesszük, akkor négy ember gondatlansága ami véget vetett egy karriernek és két személy azóta is sínylődik a fájdalomtól, a másik kettő pedig a lelkiismeret furdalástól anélkül, hogy bevallanák. Viszont ők mindvégig azt fogják bizonygatni, hogy márpedig rajtam múlott minden hisz ha kiállok az igazam mellett, akkor nem hajtanak bele ebbe az őrültségbe. Én viszont harcoltam és küzdöttem, de mintha a falnak beszéltem volna. Arra fogják, hogy beütöttem a fejem, nem emlékezhetek arra, mi történt akkor. Mindegy is, felesleges erről beszélni - legyint, majd tovább halad a témában, hogy ez valamelyest feledés homályába merüljön. nem érzi magát jelen pillanatban elég erősnek ahhoz, hogy erről kelljen beszélnie főleg nem úgy, hogy van más téma is a tarsolyukban.
- Én is remélem, hogy Jacknek elég esze lesz ahhoz, hogy idővel a lábára álljon és elhitesse anyánkkal azt, hogy nem ez az az út amit magának akar. És meg is értem, hisz látom rajta, hogy utálja. Azt már kevésbé tudom felfogni, hogy miért akarják bele hajszolni ebbe? Mindegy, én ott fogok állni a gyerek mellett és ha nem is tudja magát feltalálni, akkor kitalálok én valamit ahhoz, hogy jobb legyen a helyzete. Gondoltam már arra is, hogy behozom Sydneybe, itt járhat iskolába, lehetnek barátai. De ezzel megint csak alatta és magam alatt vágnám a fát, mert őt kimozdítanám a megszokott közegéből, a saját nyakamba meg újabb és újabb feladatokat akasztanék pedig így is van bőven mit csinálnom - kelletlenül húzza el a száját, elvégre tényleg tehetetlen ebben a témában. Már Zoyával is beszélt erről, és hálás is neki azért, amiért segített ezen a téren kicsit eligazodni, de ettől függetlenül még mindig nem úgy áll a szénája, mint kellene. Mintha még mindig szúrná a szemét valami Jacket és az anyját illetően. Nem tetszik neki, hogy el akarják rontani az életét és nem olyan közegben mozgatják, amire egy hat éves kisgyereknek szüksége lenne. Jacknek barátok kellenek, olyan kis lurkók akikkel veszekedhet, akik jelenlétében megtanulhatja azt, hogy milyen élni! Megismerheti az önzőséget, az irigységet és a szeretetet is ami két igazán jó barát között fonódhat. Ő maga se tudta igazán, hogy milyen ez, csak, mikor megismerte tíz évvel ez előtt az egyetemi évei alatt Tommyt. Eleinte fogalma se volt arról, hogy mi fán terem a barátság, milyen megosztani másokkal a tudásodat és az ötleteidet, azt amid van legyen szó ételről vagy tárgyról, lakásról. Mert ugyebár két év múlva összebútoroztak ők ketten és Leah is, hogy ezzel olcsóbban jöjjenek ki a lakbérből és minden egyéb költségből.  Ez pedig elválaszthatatlanná tette őket noha volt, hogy szívták egymás vérét és tépték a másik haját kínjukba, de nincs ami kettejük közé állhatna.
- Talán el kellene felejtened azt, hogy ellöknek az emberek maguktól téged. Nem mindenki olyan mint amilyen az az ember volt és igen, érik az embert kisebb-nagyobb csalódások, amibe úgy érzik, hogy belepusztulnak vagy szimplán beleőrülnek de sajnálatos módon ez is az élet velejárója. Így fog az ember tapasztalatokat szerezni. Nem zárhatjuk el magunkat a sérelmektől és a fájdalmaktól, mert azok is ugyan úgy formálják az embert. Megerősítik, vagy épp gyengítik, ki, hogy reagál ezekre.  De azt tudnod kell Eve, hogy az élet fáj még akkor is, ha széppé, varázslatossá akarjuk tenni - ő maga is tapasztalatból beszél, noha nem kellett olyan szörnyűségeket átélnie, mint a lánynak de ettől függetlenül ő is rengeteget veszített család és élet, álmok terén is. Most is többen vannak akik keresztbe akarnak tenni neki, de felállt, végre kinőtte kisfiús énjét, helyét pedig egy olyan férfi vette át, aki kézben tudja tartani az életét és annak irányítására is képes.
- Szerintem mindannyian azt hittük gyerekként, hogy felnőtt korunkban minden úgy fog történni ahogy azt elterveztük. De csak ilyenkor jövünk rá arra, hogy mennyire gondtalanok és boldogak, felhőtlen kacajúak voltunk mikor még nem kellett a munka, a család és az életünk hogyanja miatt fájjon a fejünk. Viszont amilyen bolondok vagyunk, mindig sürgetjük az időt a saját kárunkra - szomorúan húzza el a száját ér érti, hogy miről beszél a lány, elvégre ő maga is így van vele.
Kis híján belefullad az újabb falat süteménybe, mikor Eve kijelenti, hogy nem tudja, hogyan kell pasizni.
- Hát őszintén bevallom neked, hogy azt én se - neveti el magát szórakozottan, majd megvonja a vállát - amúgy szerintem ez nem tudás vagy nem tudás kérdése, hisz... magától jön nem igaz? Olyan ez mint az anyaság, vagy az apaság. Előtte nem tudtad, hogy milyen egy újszülött élet szülőjének lenni, de mikor kézbe veszed, azzal a pillanattal megszületik a szülő is. Aztán van akinek jobban megy, van akinek kevésbé megy jól - egyszerűen csak megvonja a vállát a véleményét követően.
Természetesen nem lepi meg, hogy pont annál az udvarlónál - vagy minél - nem vetette be Eve apja a védelmező ösztöneit, akinél tényleg be kellett volna. Mégis milyen férfi az olyan, aki nem csak a lányt, de még annak szüleit is átejti? Hova fajult ez a világ? Hol marad a romantika?
- Ó, hasonló sztorim nekem is van, ezért is döntöttem úgy, hogy inkább minimalizálom a napi adagot még akkor is, ha beledöglök - az utóbb például annyi kávét ivott, hogy kis híján szívinfarktust kapott a nagy mennyiségű koffeintől. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a kelleténél is sokkal többet ivott, azóta napi négy pohárra csökkentette az adagját mind ezt úgy, hogy csak kettő lehet belőle tömény fekete, nem több. Nem szeretne idő előtt szívrohamot kapni a saját hülyesége miatt.
Némi nehézségek árán felküzdi magát a földről, megmozgatja az elgémberedett tagjait de főként a térdét és már menetirányba is áll, hogy útjukat az adott kávézó felé vehessék.
- Kérlek szépen, Svájcba megyek. Zoyával. Anyám testvérének van ott egy családi háza, Engelberg hegyei között és amíg ők a franciáknál lesznek, addig odaadják nekünk a kis fészküket. Olyan mint egy üveggömbbe zárt kis világ. Havas, csillogó és gyönyörű. Szeretném őt meglepni vele. A jegyek már megvannak a repülőre, a ház le van beszélve, szóval ez a tervem karácsonyra és újévre is. Ez a két hét remélhetőleg elég lesz mindkettőnknek arra, hogy elegendő időt tölthessünk együtt anélkül, hogy a betegekre kelljen pazarolnunk azt ami adatott. Ő még soha nem járt külföldön, én már rég voltam ott, szóval ez jól fog jönni mindkettőnknek azt hiszem. Távol a gondoktól, csak ketten - hangjában végtelen szeretet és szerelem visszhangzik, de aztán csak elmosolyodik és vet egy pillantást Evere.
- És te? Fiaddal édes kettesben, vagy van más terved is? - kíváncsiskodik lelkesen, kisfiúsan.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
»Hétf. Jan. 04, 2016 4:26 pm Keletkezett az írás



Hayden & Evelyne

Sokszor fogalmam sincs, hogy vagyok képes felkelni reggel, hogy vagyok képes folytatni az életem azok után, hogy Steve tönkretett. Mindent elvett tőlem, mindent, ami emberré tett, mindent, aki voltam, és csupán a fiam volt az, akinek a mosolyát láttam, a tekintetét, melyben szeretet volt, és soha nem utált. Ő volt az egyetlen, és ő az egyetlen, akiért még mind a mai napig élek. Ha akkor Steve sikerrel jár, ha akkor meghal a kicsikém, nem hiszem, hogy ember lennék. A lelkem sérült, és nem hiszem, hogy képes lenne valaki valaha meggyógyítani. Sem én, sem a családom. Felálltam a földről, és kimásztam a gödörből, tudom, hogy nem kesereghetek a múlton, hiszen akkor elemészti a jelenem, és nem lesz már jövőm. Tudom, hogy pozitívan kell néznem előre, nem hátrafordulni, nem félni az árnyékoktól, nem megijedni az idegenektől. De tudni, és tenni nem ugyanaz. Soha nem is lesz. Már az is csoda, hogy idáig elértem, és nem adom fel. Mert ha megtenném, nem én lennék. Szégyent hoznék apámra, a nevére, és anyámra. Nem utolsó sorban azt akarom, hogy érdemes legyek a családom szeretetére, mellyel elhalmoznak. Soha többé nem fordítok hátat nekik senki kedvéért sem. Felnőttem, változtam, és a bizalmatlanabbá váltam, és nem fogadok könnyen senkit közel magamhoz. Félek, természetesen félek, habár tudom, hogy nem kellene, de talán egy nap már nem fogok többé, egy nap majd minden jobb lesz. Addig pedig teszem, amit tennem kell. A fiam mellett állok, anyu mellett, és próbálom helyrehozni az életem.
- Az öcsédnek szerencséje van, hogy így mellette állsz. Fontos, hogy tudja, van valaki, aki mellette áll mindig, és mindenkor. E nélkül az élet semmit nem ér... - Nagyot sóhajtok, mellettem nem álltak az elején, rám hagyták, hitték Steve mindent megadhat nekem, de ehelyett tönkretett. Mikor mellém álltak volna, késő volt, és majdnem az életemmel fizettem. Talán az volt a baj, hogy akkoriban a bátyám nem igazán volt velünk. Messze járt, és aztán pedig én mentem el, messzire tőle, elhagytam, és már nem volt semmi sem a régi. De hiába fejtegetnénk az okokat,ennyi idő távlatából már csak felesleges időpocsékolás. Semmi több. A jelenben már nem számít a múlt, a jelenben már csak az eredménye látszik messziről. Elüldöznék mindenkit, és nem engedném közel, bezárnék, de egyben nyitni is akarok, ismét társasági lény lenni, olyan, aki nem fél, ha visszautasítják. Nehéz, és nem megy minden nap. Olykor megfeledkezem magamról, olykor nem engedem, hogy bárki a közelembe férkőzzön, olykor csak egyedül akarok lenni, de végül nem leszek. Mert végül leülök valakivel szemben, aki nem Beth, aki nem ismerős. Jól esik, még akkor is, ha csupán egymás hogyléte felől érdeklődünk, majd megy mindenki a maga dolgára. De mégis, mégis egyetlen ember keltette fel igazán a figyelmem, pedig nincs hová sietnem, nincs hová rohannom, az, hogy nem keresett, nem feltétlen jelentheti azt, hogy nem érdeklem, csupán elfoglalt. Az viszont meglepett, hogy van egy közös ismerősünk, hogy Hayden legjobb haverja.
- Tudod, nem minden olyan egyszerű. Tudom, hogy nem kellene folyton a pofára eséstől félnem, de olyannyira bennem van, hogy át fognak ejteni. A naivitásom még a régi, és ha nem vagyok bizalmatlan, félek, hogy megint csalódnom kell. Tudom, hogy nem zárhatom el magam az élettől, de egyelőre csak élni akarok, a fiammal, a családommal, olyanokkal, akikben megbízom, ahogy benned is bízom... Még nem állok készen, hogy komolyabba vágjam a fejszém egy barátságnál - tudom, hogy hárítok. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem így megy, de szeretnék én irányítani. A saját sorsom kovácsa akarok lenni anélkül, hogy bárki is beleszólna. Persze az élet majd besegít, irányít, és talán olyan akadályokkal lát el majd, amit nem biztos, hogy még át tudok ugrani, de egy nap majd mindent véghez viszek. Egy nap már nem fogok félni, vagy elzárni magam. Végül is, az életet élni kell, és én pontosan ezt akarom tenni.
- Az időt visszaforgatni nem lehet, de soha nem leszünk olyanok, mint gyerekként megálmodtuk. Ha így lenne, nagy részünk űrhajós, pilóta, vagy balerina lenne... De mást nem tehetek, csak szebbé teszem a fiam életét, hogy boldog legyen... Más nem számít - mosolygok, mert szeretem a fiam. Ő a legfontosabb nekem, és ameddig ő boldog, nem érdekel más. A mosolya segít, hogy egyre jobban legyek, mellette érzem a legboldogabbnak magam. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, apa nélkül, és tudom, hogy majd feltűnik neki, de nem akarom még őt ezzel terhelnem. Majd egy nap megérti, mi és miért történt, és akkor készen állok beszélni róla. Aztán egy nap majd lesz valaki, akire apaként nézhet, vagy legalábbis követendő példaként.
- Hát meglepnél, ha azt mondanád, hogy értesz hozzá - nevetgélek halkan, ahogy Hayden válaszol. Végül kiveszek még egy sütit, hogy miután elindulunk, elrágcsáljam út közben. - Hát azt hiszem, akkor én elég rosszul csináltam... Na nem baj, nem is feltétlen szükséges valakivel összejönnöm, sok dolgot kell még bepótolnom, nem akarom elkötelezni magam senkinek. Túl mély víz lenne - megrázom a fejem. Igazából egyelőre nem érzem magam késznek egy kapcsolatra, és nem is akarok még ilyet. De végül majd egy nap lesz. Gondolom... Bár ez olyan, mint a szakmámban való elbizonytalanodás. Olykor még rám tör, de már nem akarok erre gondolni. Túl sokat jár az agyam ostobaságokon.
- Svájc? Wow... Megleptél. Nem semmi ajándék lesz, biztos nagyon fog örülni neki - mosolygok elgondolkodva, ahogy elindulok. Biztos remek lány lehet, ha Hayden ennyit fáradozik. Tényleg megérdemli, és Hayden pedig a pihenést.
- Sajnos huszonötödikén dolgozom, így nem mehetek velük előző nap, szóval egyedül, aztán még aznap elindulok a kontinens másik felébe a nagynénémékhez, hogy az évet ott töltsem el, munka nélkül. Csoda, hogy legalább ennyit elértem, de nem engedtek el, azt mondják mindenki akkor akart elmenni. Nekem Dr. Jefferson intézte el a sürgősségin, mert megkedvelt... Vagy nem tudom, de rendes volt... Kivételesen. Nem tervezek semmi különöset, Most így jó. Kiélvezem, hogy minél többet velük lehetek - szeretem a családom, és minden percemet nekik szentelem. Talán így akarom behozni a kimaradt éveket. - A világ legjobb érzése, amikor nem próbál senki irányítani, és végre szabad vagyok. Csak fel akarom fedezni az élet apró dolgait, amit kamaszként kellett volna. Csak élvezni akarom a napokat anélkül, hogy rám törne a pánikbetegségem, szerencsére már kigyógyultam. De persze szeretném, ha veled is tarthatnám a kapcsolatot, hiányoztál... Szeretném ismét elnyerni a bizalmad - mosolygok, majd a kávézónál megtorpanok. Nincsenek sokan, de ez nem is baj. A belső rész felé indulok el, kicsit feltámadt a szél, így szeretnék szélvédett helyre ülni. Mikor elérem az asztalt, helyet foglalok, hogy bevárjam Haydent, nem sietek sehová. Csak nyugodtan, hiszen ráérek.
Aztán, ahogy leülök, megérzem a telefonom rezgését, én pedig meg sem nézve a hívó felet veszem fel. De a mosoly eltűnik az arcomról, és aggódva hallgatom a nőt a túloldalon. Aztán leteszem a telefont.
- Sajnálom, Hayden. A tanítónő hívott, a fiamért kell mennem, valami hasmenés jött rá, azt mondják, nagyon rosszul van.... - szabadkozom, miközben egy fecnire firkantom a számom, és a címem esetlegesen, ahol el tud érni. - De mindenképpen be akarom pótolni, majd kérlek, hívj, ha ráérsz, bocsáss meg - végül megölelem őt, majd puszit nyomok az arcára, és a kezébe nyomom a dobozt.
- Így van indokot felkeresni, ha közben nem döntesz úgy, hogy megtartod a dobozt - nevetgélek, majd sietve távozom, hogy a fiamért menjek. Nem hagyhatom ott, mellette kell lennem. Hayden biztos megérti, ő mindig is megértő volt.


Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Hayden & Roderick -Welcome Home, my friend!
» best friend + my sista's lover wat?
» Hayden & Leon
» Hayden & Pierre
» Lynette & Hayden

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: