Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
If we ever meet again - Deb & Nathan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Nathan Graham

Szakorvos
Nathan Graham
▪▪ Hozzászólások száma :
322
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
43
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

If we ever meet again - Deb & Nathan Empty
»Csüt. Szept. 03, 2015 4:07 pm Keletkezett az írás




Deborah & Nathan



Nem tudom felvágni a mellkasát. A penge életlen, egyszerűen nem megy. Egy helyben toporgok, és majdhogynem csak nézem, ahogy a nő a műtőasztalon lassan meghal. A pulzusa esik, és hiába kérek másik szikét, az sem vágja át a bőrt. Csak húzogatom az életlennek tűnő végét a bőr felszínén, de semmi. Ordítani tudnék, és mindenki értetlenkedve néz rám körülöttem. A bizakodó férj pedig bejön a műtőbe. Micsoda? Mit keres ez itt?
- Mit csinál maga kétbalkezes? A feleségem mindjárt meghal, csináljon már valamit! – kezd el velem üvöltözni a teremben, én pedig kapkodom a fejem jobbra-balra, és újra megpróbálom a lehetetlent.
- Nem megy! Tessék, csináld te! – mondom, és az egyik rezidens kezébe nyomom a vágóeszközt, mire az átveszi a helyem és holmi könnyedséggel vágja át a hámréteget. Nagyokat pislogok, és csak lesek, hogy mégis hogy lehetséges ez. Mi történik? Egy rezidens lealáz csak így? Ilyen egyszerűen? Engem, aki már több éve a szakmában van, és sosem tévedett, sosem hibázott? Ez lehetetlen! Idegesnek érzem magam, csapkodni kezdek össze-vissza.
- Nem! Ez lehetetlen, engedj oda! – mondom, majd félrelököm az ágyon fekvő nő mellett álló orvos-tanoncot. Teszem, amit tennem kell. Szétnyitom a vágást, hogy aztán kellő alapossággal cseréljem ki a billentyűt, műbillentyűre. Ez sem megy. Egyszerűen olyan béna vagyok, hogy magam sem hiszem el. A kezeim nem engedelmeskednek, a szívem pedig hevesen ver. Kudarcot vallok. Borzalmas érzés, mindig is ez volt a legnagyobb félelmem, hogy valami nem sikerül valamelyik műtétem során, vagy hasonlót bénázok. Fogalmam sincs, hogy történhetett ez meg, de eljött. A páciens pulzusa folyamatosan esik.
- Graham! Elveszítjük! Csinálj valamit! – kiabálják többen is körülöttem, mire én meg sem tudok mozdulni. Képtelen vagyok rá. Megbénított a gondolat, hogy egy billentyűt nem tudok kicserélni. Hát mi ez, ha nem kudarc?! Az csipogás egyre lassabbá válik, és nézem, ahogy a kiugrások is ritkulnak, majd szépen lassan egyszer csak megszűnnek. Élesen vág a fejembe a hang, mire….


… felriadok. A levegőt kapkodom, és rendesen le is izzadtam. Fogalmam sincs, mikor bóbiskolhattam el, mindenesetre alig veszem észre, hogy a sípoló hang az álmomban, az a valóságban a csipogóm hangja. Fogom magam, és rögtön kipattanok az ágyból, majd a kért helyre sietek.
- Mi a helyzet? – kérdezem a rezidenstől, aki a beteg mellett áll, de az nyugodtan alszik. Értetlenül állok a helyzet előtt.
- Mivel? – áll fel a hangom hallatára a fiú.
- Csipogott. – emelem fel a kezemben lévő csipogót, és morcos tekintettel nézek rá. Utálom, ha feleslegesen zargatnak, egyszerűen nem hiszem el, hogy olyan nehéz használni azt a kibaszott gombot?!
- Elnézést, azt hiszem a zsebemben nyomódhatott meg. – Fogom magam, és szó nélkül kifordulok a kórteremből. Az órámra pillantok, és örömmel nyugtázom, hogy nemsokára vége a műszakomnak. A recepció felé indulok, hogy megnézhessem, a szépséges Monica dolgozik-e, de mire odaérek, kissé szomorúan látom, hogy ezúttal a vén Juaníta a soros.
- Üdv. Jött valami levelem? – kérdezem, hiszen neki nem szokásom udvarolni. Azért megválogatom a nőket, ő pedig nem mai csirke. Kérdésemre rögtön a kezembe nyom három levelet, aminek feladóit gyorsan átfutom, de van, aki ismeretlen számomra…




MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

If we ever meet again - Deb & Nathan Empty
»Vas. Szept. 06, 2015 12:49 am Keletkezett az írás







-... és természetesen nem nézhettem karba tett kézzel, ahogy elrontod az életedet. Én csak a legjobbat akarom neked, Deborah. Harmincnyolc éves vagy, majdnem negyven. Itt állsz egymagadban, férj nélkül, biztos család nélkül. Apáddal ne leszünk már sokáig. Nem leszünk már mi sem fiatalok...
- ... ezért írtam a levelet- hihetetlen, még mindig beszél.
Sóhajtva ülök le a kanapéra. Szoknyámon keresem a nem létező rojtokat.
- Mégis milyen levelet, anya?
Nevezzük női megérzésnek, de érzem, ez a levél... Ez a levél nem jelent számomra kedvező dolgot.
- A levelet, amit elküldtem a kórházba Hayden apjának. Mivel a címét nem voltál képes megadni.
Bal kezem akaratlanul is belemarkol a kanapé huzatába. Ujjbegyeim kifehérednek, lábaimat elhagyja az erő. A szívem hol leáll, hol eszeveszetten kalimpál. Verejték gyöngyöződik a homlokomon.
- Te levelet írtál neki?!- sikítom.
Hayden felébred a szomszéd kisszobában és most kivételesen rendes csecsemő módjára bömbölni kezd. Lecsapom a telefont és próbálom megnyugtatni a kisfiamat.
- Nyugalom, nyugalom- ringatom.
Csak tudnám, kit akarok megnyugtatni. Haydent vagy saját magamat? Nate nem olvashatja el ezt a levelet! Sosem tudhatja meg, hogy van egy fia.
Apró toporgás után Haydent a szomszéd Blue házaspárra bízom. Saját vállalkozásuk van, amit otthonról irányítanak. Párszor már rájuk bíztam a fiamat, mióta ideköltöztünk. Aranyos pár. Kate, a feleség, igyekszik minél több választ kicsikarni belőlem, hova rohanok ilyen sietősen.
- Csak nem tört ki valami járvány a városban?- nevetnek össze a férjével.


Kivágom a kórház ajtaját. Papucsom csattog a kövön. A betegek, az ápolók, az orvosok döbbent tekinteteik kereszttüzében szelem át a teret egyenesen a recepcióig. Hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött; az új járványügyis doki sem százas. Mekkora szerencse, hogy az alagsorba van száműzve. A pultnál egy idősebb recepciós ül. Valamint az a férfi, akit évekkel ezelőtti viharos éjszakáink után soha nem láttam viszont, éppen a beérkezett leveleit veszi át. A kérdések; hogy kerültem ide, miért vagyok papucsban, trikóban és rövidnadrágban, miért veszem el a levelét... Várhatnak. Csak nem szabad elolvasnia a levelet. Nem tudhatja meg, hogy van egy fia. Nem tudhatja...
- Nate, ne!- futok oda hozzá és azzal a lendülettel ki is kapom a kezéből anya levelét.- Ez az én levelem.
Azonban a padló nem rég lehetett felmosva, mert hogy elveszem a küldeményt, a papucsom sima talpa nem tapad a kőre. Amilyen gyorsan berontok, olyan gyorsan távozom is a büféajtón keresztül.
- A francba!- kiáltom, mikor szembenézek egy asztallal. A felgyorsult csúszásomat végül ez a stand állítja meg. A fülsüketítő robaj még a szülészeten is hallható.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Nathan Graham

Szakorvos
Nathan Graham
▪▪ Hozzászólások száma :
322
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
43
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

If we ever meet again - Deb & Nathan Empty
»Kedd Szept. 08, 2015 3:02 pm Keletkezett az írás




Deborah & Nathan



Lassan elolvasom Mrs. Soll levelét, amiben hatalmas köszönetet nyilvánít, amiért megmentettem a férje életét. Csak átfutom, nincs kedvem végigolvasni a nyálas imádatot, hiszen legalább úgy ír, mint egy fangörl Justin Biebernek…
A következő levél valami…  Collinstól jött, akiről igazából halvány lila gőzöm sincs, hogy ki lehet. Ezek az igazán izgalmas levelek, amikor nem tudom, hogy ki küldte, de aztán mikor kinyitom, mindig elszomorodom, hogy nem valami dögös harmincas-negyvenes, aki titokban nem szerelmes belém, csak szexelni akar. Sosem kaptam még ilyen levelet, de majd… most!
Venném is ki a borítékból az olvasnivalót, amikor hirtelen azt veszem észre, hogy már nincs is a kezemben. A szélvihar irányába nézek, egyenesen a büfé felé, ahová a nő csapódik. Összeszűkítem a szemeimet, hogy kivegyem, hogy ki az, aki olyan hirtelen kikapta a kezemből a papírt. A hanga nagyon ismerős volt, csak épp azt nem tudom, honnan. Értetlen pillantást küldök a recepciósunk felé, majd lassan közelebb indulok a büfé felé, ahová becsapódott a tolvaj.
- Az az én levelem, hacsak téged nem hívnak Nathannek, és még csak Graham sem vagy. – mondom, miközben a kezemet nyújtom, hogy visszaadhassa az engem megillető levelet. Mi a francért vette el… - Deb? Mi a fenét keresel te itt? – kérdezem, miközben nem sülök el a dolgon. Mi a jó eget keres ez a nő Sydneyben? Legutóbb Londonban találkoztam vele úgy kb másfél-két éve egy orvosi konferencián, ami után… hát, maradjunk annyiban, hogy elég jól szórakoztunk abban a pár napban, vagyis inkább éjszakában. Azóta viszont nem hallottam róla egy szót sem, nem mintha érdeklődtem volna, vagy valami hasonló. Akkor is furcsa, hogy mit akar.
- Ugye nem szerelmes levél van abban a borítékban? – vonom fel a szemöldököm és félmosolyra húzom a szám. Kétlem mondjuk, hogy ennyi időbe telt volna neki bármit is leírni, vagy ilyesmi, na meg… levélben? A huszonegyedik században már nem igazán írnak az emberek levelet, maximum azok, akik nem értenek az okostelefonhoz vagy a notebookhoz. Szóval nem hinném, hogy ő írta ezt a levelet, ha meg igen, minek küldte el, ha nem akarja, hogy elolvassam?
- Na ne viccelődjünk, Deborah, add vissza azt a levelet, mert szeretném elolvasni, nincs nekem erre időm. – korholom le kissé, majd közelebb lépek, és felszedem a földről a nőt, aki még mindig nagyon jól néz ki, bár ez a papucs… nem éppen a legszexibb. Sietős lehetett a dolga, ha csak ezt kapta magára, mindenesetre nem csak az én tekintetem vonzotta magára, hanem jó pár kollegám ámul-bámul, hogy mégis mi történik a kórházunkban. Megrázom a fejem, ezzel nyugtázva, hogy nincs semmi látnivaló, mire szétoszlanak, és mennek tovább a dolgukra. Ami azt illeti, én is örülnék neki, ha kézhez vehetném végre azt a papír fecnit, és aztán indulhatnék haza. Hunter is már biztos éhes, szétkaparja nekem az ajtót, ha nem érek haza időben.
- Deb! – szólítom fel utoljára, és várom, ha nem adja oda, akkor hagyom a francba, annyira csak nem lehet érdekes, ami benne van…





MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

If we ever meet again - Deb & Nathan Empty
»Kedd Dec. 01, 2015 12:38 pm Keletkezett az írás



Átkoztam abban a pillanatban anyámat, akinek volt bátorsága elküldeni a levelet Nate-nek. Átkoztam apámat, hogy eszébe sem jutott megállítani őt, bár ha egyszer valamit a fejébe vesz, nem lehet eltántorítani. Átkoztam a postarendszert, ami az évtized alatt nem csődölt be és átkoztam azt a férfit, akinek a kezéből kikaptam a levelét. Azonban legjobban magamat átkoztam. Sosem kerestem fel, nem hívtam, nem írtam. Nem tudattam vele, hogy van egy fia. Igaz, azalatt a rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk, nem igazán ismertem meg. Viszont azzal tisztában voltam és hiszem a mai napig, egy férfi, aki egyhétvégés kalandot keres, nem fog a plafonig repülni örömébe, ha kiderül, teherbe ejtett egy nőt, akivel ezelőtt sosem találkozott. Jól tettem, jól kellett tennem, hogy elhallgattam előle.
- Á, szia Nate! Gondoltam, benézek. Mi a helyzet?- pillantok fel a padlóról. Egy letepert croissant-t lökdösök el a lábam mellől.
A csípőmnél érzett éles fájdalomból sejtem, azzal tompíthattam a becsapódás. Holnapra üdvözölhetek egy jókora lila zúzódást, feltéva, ha azonnal nem képződött.
- Mindent kifizetek, majd kárpótlom. Ígérem!- nézek bűnbánóan a Nate mellett dühösen toporgó büfésnénikére. Igazán kitehettek volna egy figyelmeztető táblát. A néni, aki ezután sosem fog nekem fű alatt friss fánkokat adni, dohogva elcsoszog. Ezek a mai fiatalok kezdetű háborgása még sokáig elhallatszódik.
- Szerelmes levél? Ugyan kérlek. Tudod, egy kissé régimódi vagyok. Jobban szeretek kapni, mint adni- legyintek. Az egy Eckler fánk? Nem Deborah! Felelősségteljes anyuka és orvos vagy, nem ehetsz a földről. Felejtsd el szépen a fánkot. Nézz inkább Nate-re!
Elfogadom a segítségét és nehezen feltápászkodom. Felhúzott orral leporolom a trikómat. A csokoládé és olyan ételek, amikről nem igazán szeretnék tudni, újfajta mintázatot adnak az addig fehér felsőmnek. Rámosolygok az egyik kollégára. Na, mostantól én leszek a dilis, hibbant tyúk az alagsorból...
- Tévedés történt, Nate. Ez a levél igazából az enyém- szorítom a borítékot szorosan a mellkasomhoz. Csak elképzeléseim lehetnek, anyám miket írhatott ebbe az átkozott levélbe. Kedves Nathan Graham Doktor Úr, szeretném tájékozatatni Önt, hogy a lányommal a világ legnagyobb szerelmi ajándékában részesültek... Még a hideg is kiráz, ha erre gondolok. Sosem olvashatja el ezt a szörnyűséget.
- Tudod, hogy van ez. Ez a tengeren túli postázás nagyon furfangos dolog. Az én nevem helyett a tiédet írták. Hah, micsoda helyzet- nézek rá kényszeredetten, hátha megkönyörül rajtam.- Hidd el, nincs benne semmi érdekes, csak a felmondásom fénymásolata a régi munkahelyemről. Tudod, egyik papír a másik után... Ördögi kör!
Két lépést teszek felé, majd próbálok kitérni az útjából.
- Öröm volt újra találkozni veled, Nate- veregetem meg a vállát. Hirtelen a terem másik végébe mutatok, hátha odanéz és végre kereket oldhatok.- Nézd, ott egy kolibri!
Vissza az elejére Go down

Nathan Graham

Szakorvos
Nathan Graham
▪▪ Hozzászólások száma :
322
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
43
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

If we ever meet again - Deb & Nathan Empty
»Hétf. Jan. 04, 2016 6:11 pm Keletkezett az írás




Deborah & Nathan



Deborah Collins igen jó nő. Bárki végignéz rajta, bólint egyet elismerően, vagy legalább elhümmögi magát. A maga majdhogynem negyven évével pedig igenis tiszteletreméltó, hogy így tartja magát. Mit gondolsz, miért bukok inkább a fiatalabb bigékre? A nők harminc éves korukig úgy ahogy adnak magukra, aztán bekattan valami náluk. Vagy az, hogy minek nézzenek ki jól, ha már van mellettük valaki, vagy a másik lehetőség, hogy feladják, és úgy döntenek, hogy ha valakinek kellenek, akkor majd hanyagul is kelleni fognak. Hát, ki kell ábrándítsalak titeket hölgyeim, ez nem így van. Deben pedig nem véletlenül akad meg az ember szeme. Az én tekintetem is csak úgy vonzotta pár évvel ezelőtt Londonban. Végre egy igazi nő, aki ad magára, és korban közel van hozzám. Sosem gondoltam, hogy látom még valaha, főleg, hogy ő korántsem idevalósi. Kiruccant volna? Valószínűleg nem a kórház a legfőbb látványosság Sydney városában, szóval valami nyomós oka lehet, hogy itt van.
Leesett állal bámulom a nőt, akit már évek óta nem láttam. És a földön hempereg a kórházban, ahol dolgozom.
- Beugrottál? Erre sodort a szél? Valami oka biztos van annak, hogy éppen ebben a kórházba ugrottál be, nem mellesleg kikapod a levelemet a kezemből. Szóval, én nem akarlak magyarázatra késztetni, de komolyan… add már vissza azt a levelet. – mondom, és a tekintetem a kezében szorongatott papírdarabra siklik. Mi lehet benne? Kíváncsi típus vagyok, így most már tényleg nagyon érdekel a dolog. Biztos, hogy nekem volt címezve, és nem neki, na meg az a másik, hogy mi okból lenne neki a St. Claire-be levél címezve?
- A tiéd? Mégis miért kapnál te levelet ebbe a kórházba, amikor te tulajdonképpen Londonban dolgozol? Nem hinném, hogy a posta ennyi tévedett volna. Ja, és még a neved is elírta. – karba teszem a kezeimet, és komor tekintettel nézek rá. Ki fog hozni a sodromból, márpedig megszerzem azt a levelet, ha az életembe kerül is. Biztos valami érdekes dolog van benne, ha ennyire kell neki. Azt mondjuk el nem tudom képzelni, hogy mit rejt?!
Értetlenül hallgatom a hablatyolását. Igazi kotnyeles nőszemély, aki nem igazán tudja befogni a száját, még akkor sem, ha szükséges lenne. Most azonban beszélhet, magyarázkodhat, az a levél úgyis nálam fog kikötni.
- Nem tudom mit rejtegetsz előlem, de elég hülye kifogásaid vannak, nem gondolod? Utoljára mondom, add ide azt a kibaszott levelet! – szúrós tekintetem a z övébe hatol, és most már határokat nem ismerve indulok meg felé, amikor a másik oldalra mutat, még mielőtt bármit is mondhatna, odanézek. Én hülye. Csak nézem, ahogy megindul a folyosón, szaporán szedve a lábait, futásnak is ered, én pedig széttárva karjaimat „what the fuck” nézéssel meredek a kollégáimra, akik szemtanúi voltak az elmúltaknak.
- Menekülnek előled a nők, Nate? – mosolyog rám Jamie, én pedig vállat vonok.
- Nagyon úgy tűnik. – már indulok is utána, és az egyik folyosón elmenve megkerülök azt, amelyiken ő indult el, és lassabb futásba kezdek, a hülye, kérdő tekintetekre pedig csak egy „ne is kérdezd” legyintéssel felelek. Most elkapom!
A hosszú folyosó végére pont Deb elé ugrok, és hirtelen, amíg még nem tér észhez, kikapom a kezéből a levelet, majd megfordulok, és már ott sem vagyok, az irodám felé iramodok. Szerencse, hogy elég jó futóképességem van, így a volt szeretőmnek esélye sincs utolérni. Becsapom magam mögött az ajtót, és kulcsra is zárom. Mikor odaér, a mellette lévő ablak elé állok és kifelé mutatom a levelet.
- Nathan Graham! Londonban nem tanítják az embereket olvasni? – mosolyodok el kárörvendően. Végre megtudhatom, mi áll ebben a levélben…






MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


If we ever meet again - Deb & Nathan Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
If we ever meet again - Deb & Nathan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Anabell G. & Dr. Warrington ~ The first meet
» Liv & Nathan
» Dasie & Nathan
» Dasie & Nathan
» Nathan & Natalie (sms)

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: