- Madison Blake vagyok. Az R&R lakberendezési iroda küldött, én leszek az Ön személyi lakberendezője ebben a projektben. – darálom a visszapillantó tükörbe nézve a betanított szöveget már vagy ezredszerre. – Mint Miss Caroline Howlett asszisztense, ó a francba már, ezt mindig elfelejtem! - Nagyon izgulok, sosem lettem még egyedül kiküldve ügyfélhez. Még csak most tettem le a vizsgáimat, alig két hónapos szakmai gyakorlatom van. És hiába, hogy első pillanattól fogva jeleskedtem a dologban, attól még új ez a helyzet. Egészen más, mint egy vizsga. Itt igazi megrendelőm lesz, igazi pénz, és igazi kekeckedések. Az ügyfél akarata szent, ezt milliószor a fejembe verték. Ha ő hupilila függönyt akar kanárisárga falakkal, akkor olyat KELL neki adni. Akármennyire is idiótán néz ki, minden kívánságukat teljesíteni kell. Ezzel volt a legnagyobb gondom, képtelen vagyok lenyelni, ha valakinek ízlésficama van, addig megyek, míg olyan nem lesz egy szoba, amilyennek lennie kell. Midig csak az irányokat vettem figyelembe, semmi konkrétum. Szabadon szeretek alkotni. A vizsga lakásom, amit papíron be kellett rendezni, ennek megfelelően csak hármas lett. Tökéletes munka, igazi mestermű, ezt mondták a bírálóim. Azonban ívesen figyelmen kívül hagytam mindent, ami követelmény lett volna, a gusztustalan „antik vázát” sem helyeztem el sehol, és a szó szerint kurvás piros plüss függönyöktől is eltekintettem. Szóval, van okom aggodalomra, a mentorom nem tudott elkísérni, de azt mondta könnyű dolgom lesz. Ő már beszélt vele egyszer, azt mondta egész normális pasi.
A papírokra pillantottam, néhány felskiccelt vázlatra, és a lakás alaprajzára. Szép nagy, tipikus legénylakásnak tűnik. Tágas nappali, tetőtéri terasz, kilátás a városra... Teljes berendezést kért, de elvileg a falak színe már megvan, illetve éppen festik. Vagy valahol még az sem, ezért is kell kijönni személyesen, hogy lássuk mivel kell majd dolgoznunk. Új építésű maga a ház, ahogy olvasom, a fickó most vette ezt a tetőtéri lakást. Már éppen olvasnám el, hogy elöljáróban mik lennének az ügyfél kérdései, amikor csörög a telefonom. Azonnal felveszem.
- Madison, még nem mondtam, de a pasas elképesztően dögös. El a kezekkel, újonc, én láttam meg előbb! – hallom a mentorom, Caroline hangját a túloldalról. Nem is köszönt. Nagyot sóhajtok, nem szeretem az ilyesmit. A munkát keverni pasizással, szerintem hülyeség lenne.
- Caro, a tiéd lehet. – a hangom szinte rezignált, szájbarágós. – Különben is, ha ennyire odavagy érte, miért nem jöttél te? És ha van valakije? – aggódva pillantok a bejárat felé, majd megnyugtat a látvány, hogy van portás. Fogalmam se lenne, hogy melyik a kapucsengője. A fenébe is, nem akarok elkésni, Caro meg ilyenkor hív, amikor már félúton kellene járnom felfelé! Persze tudom, hogy Caroline épp a válóperes ügyvédjéhez ment, azért nem tudja becserkészni az ügyfelünket. Ronda válásnak néz elébe, de talán meg is érdemli. A férje azért hagyta ott, mert Caro folyton megcsalta… én is válni akarnék a helyében. A kedves mentorom a vonal túlsó felén szinte felhorkan, mintha abszurd lenne a feltételezés, hogy emberek párkapcsolatban élnek.
- Orvos, és most vett egy tetőtéri lakást egy jófajta házban, hitel nélkül. Nem sokáig lesz kint a „szingli-piacon”, nekem elhiheted! Csak mondd meg neki, hogy örömmel megcsinálom a lakást, írj fel mindent amit mond, és gyere el. Legkésőbb egy óra, és ott vagyok, tudja a számom. Nehogy beszélgess vele! – figyelmeztet újra. Kizárt, hogy ennyire jól nézzen ki ez aaa… papírjaimra pillantok, és leolvasom a nevét: James Callaghan. Caroline úgy viselkedik mint egy eszelős. És ha már nős? Honnan tudja, hogy nem foglalt már. – Értettél Maddie?! – szól rám szigorúan, én pedig fülem hegyéig pirulok el.
- Ühüm. - egészen elbambultam, annyira izgatott vagyok a megbízás miatt. Számomra részletkérdés, hogy hogyan néz ki a pasi, engem a lakása érdekel, és az, hogy berendezhetem. Mármint, Caroline már két hónapja velem csináltatja a saját munkáit is, tudja jól, hogy nekem még van fantáziám, ő meg kiégett. Biztos vagyok benne, hogy a tervezés az én feladatom lesz, és ennek nagyon-nagyon örülök.
- És ne kuncogj, ne vigyorogj! – teszi még hozzá, majd bontja is a vonalat. Szemeimet forgatom, elegem van már az ilyen „nevelésekből”. Igen, Jesse, a főnököm is tett már megjegyzést a kuncogásomra. Nem mondja el, hogy mi a baja vele, de ő is szigorúan megtiltotta, hogy kuncogjak férfi ügyfelek előtt. Mi van már mindenkivel?! Nem vagyok ribanc, nem fogom rávetni magam minden egyes megrendelőmre!
Különben is, egy hete szakítottam a sokadik barátommal, nem akarok férfiakra még csak gondolni sem egy ideig. Daniel volt a neve. Magas, szőke, zöld szemek… a gimiben focizott is. Minden barátnőm szerint kész főnyeremény, de nekem nem kellett. Egyrészt, irritált ahogyan beszélt, másrészt olyan nyálasan behízelgő volt, hogy tudtam: csak a bugyimba akar bejutni. Mintha fogadásokat kötnének rám, ez már gáz! Nem fogok fűvel fával lefeküdni, csak azzal, akit majd tényleg szeretek. Vagy aki megérdemli, ezt még nem döntöttem el.
Megragadom a dossziét, és kiszállok a kocsiból. Tűzpiros kis Nissan Micra CC, Bob vette nekem mint diploma ajándék. Pedig a lakberendezői oklevelem nem is diploma. Anya férje tényleg rendes pasi, szeretem, hogy lányaként kezel. Bár apám az volt, sosem éreztem még ilyesmit. Négy éve vannak együtt anyával, és azóta valahogy mindenki vonásai kisimultak. Aggódva harapok ajkamba, miközben megigazítom a blúzom, és a széles kapuk felé sétálok. Kellemes környék, amolyan igazi nagykönyvbe illő mozgalmas élettér.
A portás eligazít a tökéletes hőmérsékletűre légkondicionált csarnokban, hogy melyik lifttel kell mennem, és melyik ajtóhoz. Az FBI épületébe se lehet bonyolultabb bejutni mint ide, alig, hogy elindultam a lift felé, máris telefonált fel, Mr. Callaghan lakására, hogy értesítse: látogatója jött. A liftben még egyszer átnézem az iratokat, és az általam rajzolt néhány rajzot. Vannak képek a nappaliról, a konyháról, hálószobáról. Mindegyikre csináltam pár variációt. Persze a mentorom azt mondaná, hogy ő készítette, de hazudna. Mióta csak gyakornokként ide kerültem az R&R-hoz, azóta végzem helyette a munkáját. Mikor felér a lift, izgatottan sietek az ajtóhoz, ahová a portás irányított. Határozottan kopogok be, az első benyomás fontos, szeretném, ha az ügyfelünk tudná, hogy határozott vagyok, és „nem ma kezdtem”. Hanem tegnap.
Nem kell sokat várnom, hogy kinyíljon az ajtó, nekem pedig földbe gyökerezik a lábam. Aztakutyamindenit! Hatalmasra kerekedő szemeket meresztek a férfira, és hiába keresem a hangom, elvitte a cica. Tényleg ENNYIRE dögös, ahogy Caro mondta! Mondanom kellene valamit, de semmi nem jut az eszembe. Mi is az a sztenderd szöveg, amivel az ügyfeleket kábítjuk?! Kétszer is kinyitom a szám, hogy köszönjek, de egyszer sem jön ki egy hang sem a torkomon. Teljesen szétcsúsztam, hiába figyelmeztetett Caroline, ez a pasi még az apácáknak is felforralná a vérét, annyira szexi. Hogy fogok így dolgozni vele?! Hogy fogok tudni odafigyelni arra, amit mond?! Orcáimon lángrózsákként virít, mennyire elpirultam, és igazi szőke nős, csupafog vigyor ül ki az arcomra. Mit is mondott Jesse és Caroline? Ja igen, semmi vigyor, semmi kuncogás. Remélem, a kuncogást megtarthatom magamnak, de kevés esélyét látom. Elkapom pillantásom a maszatos pólójáról, nem hittem volna, hogy maga festi ki a lakást. De talán ez a hobbija, és különben is, semmi közöm hozzá.
- Én… Jó napot, én… Madison Blake vagyok, az R&R-től. - esetlen cincogásként szaladnak ki a szavak a számon, majd megköszörülöm a torkom. A vigyorgás is alábbhagy, ahogy rádöbbenek, hogy mennyire nevetségesen nézhetek ki. Égés. Oltári nagy égés! Azt se tudom fiú vagyok-e vagy lány, pedig szeretem a munkám, és eleinte még örültem is neki, hogy egyedül jöhetek ki egy ügyfélhez! De mennyivel jobb lett volna valami hisztis vénlány?! Akkor nem lennék ennyire zavarban és képes lennék gondolkodni is.

Tetszik az épület, ez a tizen-sok emeletes monstrum. Biztosan gyönyörű abból a lakásból a kilátás is. Én kertvárosban nőttem fel, átlagos házban, még átlagosabb családban. Boldogtalan anyával, félig-meddig alkoholista és munkaholista apával. Az, hogy valaki ilyen épületben akar lakni, egyedül, számomra újdonság. Nem fogok elköltözni otthonról, pláne nem azért, hogy egyedül legyek. Akkor már inkább élek anyával és Bobbal.
A liftben aggodalmasan rendezgetem el a blúzom és a szoknyát is, túl szűk, túl rövid és túl kényelmetlen viselet ez egy ilyen meleg napon. Pedig a blúznak rövid, húzott ujja van, nem kellene ennyire éreznem a hőséget, de az anyaga nem sokat segít a bajomon. A selyem köztudottan nem valami jól lélegzik, de hát a hiúságnak ára van. Nagyon izgulok, ahogy kinyílik a lift ajtaja, és a lakás bejárati ajtajához sietek. Próbálok normálisan járni, nem szökdécselni mint máskor. Bob mindig ezzel húzza az agyam, hogy úgy szökdécselek mint egy őzgida.
Nem tudom leplezni a döbbenetemet, amikor meglátom. Maszatos és izzadt, látszik rajta, hogy ő festette ki a lakást, de ez cseppet sem befolyásolja, hogy mennyire elképesztően vonzó pasi. Félénk bemutatkozásra futotta csak, annyira zavarban vagyok, hogy nagyokat pislogok miközben határozottan fogok kezet az ügyfelemmel. Caroline ügyfelével, ezt mindig elfelejtem!
- Köszönöm. – szinte be osonok a lakásba, ami még kong az ürességtől. Lenyűgöző a kilátás, a jelképes előszobából máris a nappaliba toppan az ember, melynek egyik fala csupa üveg, és alattunk terül el a város. Pazar, egyszerűen leírhatatlan. Ellátni egész az óceánig. – Ó! – szalad ki a számon a döbbenetem, mit sem törődve Mr. Callaghan festőtudásának hiányosságaival. – Ez gyönyörű! … Azt hiszem, azonnal módosítani is kell a terveken, erre az ablakra bűn függönyt tenni. – izgatottságomat lehetetlen leplezni. Lelkesen, boldogan fordulok a férfi felé, majd elszégyellem magam. Nagyon nem méltó egy profihoz, ahogy most viselkedtem. Ismét fülem hegyéig elpirulok, arcom már kedvenc virágom, a pipacs színét ölti magára. Nagyon tetszik ez a furcsa akcentus, talán brit? De biztos, hogy európai… még senkit sem hallottam élőben így beszélni, és rettentően vonzónak találom. Igen, határozottan vonzó. Mi itt Sydneyben jóval lazább, lágyabb de mégis pattogóbb dallammal beszélünk, itt mindenki nyugis, mindenki elmondja amit akar, ahogy akarja. Nem adunk túl sokat az intonációra, ez a férfi viszont rettentően jól nevelt, udvarias. Ha nem lenne az akcentusa, akkor is tudnám, hogy nem itt született.
- Nem kérek semmit, köszönöm. Miss Howlett a lelkemre kötötte, hogy ne tartsam fel Önt sokáig. – szégyenkezve sütöm le a szemem. Igen, szokásom csacsogni, de csak azért, hogy megismerjem az embereket, és megtudjam mire vágynak, hogy még szebb és jobb otthont adhassak nekik, amiben szívesen élnek éveken keresztül.
- Igazán… megkapóak a színek. Nagyon dinamikus lesz az otthona, James. – keresem tekintetét, próbálok nem butaságokat beszélni össze-vissza, és nem az ablakon bámulni kifelé, de nehéz dolgom van. Mr. Callaghan és a lakásának kilátása is vonzza az ember tekintetét, lehetetlenség nem elmerülni bennük. Fogalmam sincs melyiket bámuljam tátott szájjal, így inkább megpróbálok úgy csinálni mint egy profi, és nem bámulni egyiket sem. Egy angyalka most biztos sírva fakadt, amiért nem tudtam választani közülük.
Aztán, egy hosszabb pislogás után fürkésző tekintettel nézek körül, néhány lépést teszek balra, párat jobbra, párat előre… bejárom a teret, a nappalit. Aztán elhatározom magam, hátat fordítok az ablaknak, és Caro ügyfelét nézem, arcom csupa érdeklődés, tele lennék kérdésekkel, de tudom, hogy előbb az Ő kívánságait kellene hallanom.
- Hallgatom az elképzeléseit, Mr. Callaghan. – bár nem merek úgy ránézni, ahogy szeretnék, eddig gondosan kerültem, most mégis tekintetét keresem. Vajon mit szeretne a lakásából kihozni? Egy igazi penthouse kéglit, ahová a csajokat hozhatja fel? Vagy valami otthonosabbat szeretne? Próbálom kitalálni, de nem megy. Addig gondolkodom, míg fejem oldalra biccen, és kiesik a toll a kezemből. Még bénázok is, hát mit fog így gondolni rólam?! Tényleg jöhetne Caro helyettem ide, ha így folytatom, teljesen el fogom üldözni ezt az ügyfelet!

Még szerencse, hogy nem rá nézek éppen, így nem láthatja, hogy mennyire zavarba hozott. Éjszaka? Ahhoz kicsit sokat kellene itt időznöm, és különben is. Bár átlagos családból származom, úgy gondolom nem illik idegen férfiak lakásán időzni éjszaka. Legalábbis az anyukám így tanított. Még olyan barátom se volt, aki nálunk aludt volna, nem hogy én másnál?! Anya ki is térne a hitéből, az ilyesmit komolyan veszi… Szóval, inkább nem mondok semmit Mr. Callaghan megjegyzésére, azt hiszem, ő is csak úgy mondta, mert büszke a lakására. A helyében én is az lennék.
- Úgy tudom, az ilyen házakra külső fényvédő redőnyöket szoktak szerelni, a nagy magasság miatt. Az visszaveri a hőt is, nem lesz ilyen meleg, mégse rontja a kilátást. Utólag nem tudom, hogy fel lehet-e tenni őket, és elég költséges is, de megkérdezem, ha gondolja. – kíváncsian nézek körül a csupasz falakon, és találok is néhány kezelő panelt. – Jól sejtem, hogy itt is van ilyesmi? … a hálószobába, a helyiség intimitása végett is célszerű lenne egy masszív függöny, mert bár nincsenek szomszédok akik beláthatnak… - már majdnem azt mondtam, hogy én szégyellős vagyok, nem szeretem, ha csupasz ablakok előtt kell öltöznöm. De mi közöm nekem ennek a férfinak a lakásához? Nem az én dolgom, és különben is, egy ennyire dögös pasas csak öltözzön és vetkőzzön a csupasz ablaknál. Esetleg a portás szedhetne belépőt a bámészkodóktól…
- Én csak Miss Howlett asszisztense vagyok, azért jöhettem én, mert neki halaszthatatlan és sürgős elfoglaltsága van. – vallom be csalódottan. Igen, egy kis gyakornok vagyok csupán, és valószínűleg soha többet nem enged engem Caroline James közelébe. Nagyon tetszik neki, és már értem is miért. Zavartan harapok ajkamba egy pillanatra, amikor rám kacsint. Caroline le is tépné a fejemet, ha ezt megtudná. Pedig én nem provokálom, csak próbálok kedves lenni, végezni a dolgomat, és nem bámulni… olyan nagyon.
- De, azt hiszem egy citromos víz jól esne, köszönöm. Tényleg elég meleg van itt. – bólintok, és újra alaposan megszemlélem a teret. Olyan barátságos a fal színe. Legszívesebben leülnék a padlóra, behunynám a szemem, és elképzelném milyen lenne ez a lakás, ha az én otthonom lenne. Néhány modern megoldás, néhány antik bútor, sok kis apróság, személyes tárgyak a polcokon, falakon. Meleg színeket használnék, vagy esetleg smaragd zöldet. Mint a Harry Potter Mardekárjának címerében, sőt, mint az a klubszoba. Vajon mit szólna Mr. Callaghan egy díszes kandallópárkányhoz, fekete márványból, ami alá egy tálcán lehet tenni vastag, tömzsi gyertyákat, és az egész olyan, mint egy „kandalló”? Elragadtattam magam. Ez nem az én lakásom, és nem tűnik annak a kandallós fajtának. Pedig, egy férfias Mardekár kandalló nagyon is passzolna ide.
Az ügyfelünkre pillantok, végigkísérem a mozdulatot, ahogy a hajába túr, és utána szívdöglesztően összekócolva merednek az ég felé a tincsei. Oh, Caroline, miért engem küldtél ide?! Nagyot nyelek meleg mosolya láttán, és még a tollamat is elejtem.
Csinos?
- Kö… köszönöm. – zavartan fogadom a bókját, elkapom a tekintetem,és inkább gyorsan lehajolok a tollamért. Jegyzetelnem kell, hogy mit mond, mik az elképzelései. De képtelen vagyok figyelni rá. Csak nézem, ahogy finoman metszett vonásai meglágyulnak, ahogy a lakásáról beszél. Most még jóképűbbnek látom, mint eddig. Félúton elrakom a tollat, és észre sem veszem, de szinte centinként araszolok felé.
Otthonos? Bolhapiac? Növények és szőnyegek? Oh, hol írjam alá?! Ez az a lakás, amiről mindig álmodtam, amit mindig is szerettem volna berendezni! Izgatottan kapkodom a levegőt, szemem ide-oda rebben. Caro nem fog ilyen otthont csinálni, ő a modern dolgokat szereti. Tudom. Mr. Callaghan csalódott lesz, és nekem vérezni fog a szívem, hogy ebből a pazar lakásból, ennek a különleges férfinek egy katasztrófát fog csinálni.
- Mr. Callaghan? … talán butaságnak tartja majd, de kérhetek valamit? Kérem, hívja fel Mr. Jesse Rossi-t, és kérje, hogy én csinálhassam a terveket. Tudom mit szeretne, szinte látom magam előtt. Kérem szépen, hadd dolgozzak én a lakásával. Ígérem, hogy nem fogok sokat alkalmatlankodni, és alacsonyan tartom a költségeket. De amit elmondott… erre a megbízásra vártam amióta csak elkezdtem ezt a szakmát tanulni. – halkan kérem, és szinte esedezve nézek szemeibe. Caroline meg fog ölni. Jesse azt fogja gondolni, hogy ki akarok kezdeni az ügyféllel. Még az is lehet, hogy kirúgnak azért amit most mondtam, de nem érdekel. Azt akarom, hogy James Callaghan lakása olyan legyen amilyenre vágyik, és tudom, hogy Caro elszúrná. Nem hagyhatom ezt a kilátást veszendőbe menni, se nem hagyhatom, hogy az ügyfelünk csalódott legyen.

Aggodalmasan tördelem a kezem, míg a válaszára várok. Tudom, hogy szörnyen vakmerő voltam, hogy ilyesmit kértem. Nem is tudom hogy volt hozzá bátorságom. Bizonyára azt gondolja, hogy elment az eszem… Pedig csak annyira tetszik ez a lakás, és az elképzelései! Ha Jesse kirúg, vagy Caro letépi a fejem, úgy érzem ezt akkor is meg kellett tennem. Aztán végre a telefonjáért nyúl. Vánszorognak a másodpercek, és én legszívesebben elbújnék szigorú szemei elől.
- Megoldom. – suttogok alig hallhatóan. – És köszönöm, hogy bízik bennem. – reménytől csillogó szemekkel nézek rá fel. Olyan magas, én meg amúgy is alacsony vagyok, de így csak még kisebbnek és esetlenebbnek érzem magam. Próbálok nem hallgatózni, de hát bútorok híján úgy visszhangzik minden szó, hogy ha akarnám sem tudnám nem hallani.
Tudom, hogy Jesse nem fogja érteni az egészet, de mivel ő a cég egyik tulajdonosa, így tőle kell engedélyt kérni. Nem hallom tisztán, hogy mit mond, és próbálok nem is figyelni rá. A dossziéból kiveszem a papírokat, amin a tervek vannak. Caroline utasítására mindegyik modern, mindegyik agglegény stílusú. Először össze akarom őket gyűrni, de jobb ötletem támad. Mr. Callaghan odébb sétál, nem is akarom zavarni. Előbb gyorsan egy listát írok, hogy nagyjából miket látnék itt szívesen, majd az ablakon át egy pillantást vetek a kilátásra. Koncentrálok, nem akarok hallgatózni, és ha elfoglalom magam, tényleg mintha nem is hallanám, nem fogom fel, hogy mit beszélgetnek. Elgondolkodva húzom az orrom egy kicsit, fülem mellől elindul egy kóbor izzadtság csepp. Nagyon meleg van itt!
Aztán felrajzolom az ablakot a papírra, a város sziluettjével, és a mellette lévő falat. A bútorok a várost idézik, hasonló kiszögellések, magasabb és alacsonyabb polcokat rajzolok. Mégis megakadok a rajzolásban, amikor meghallom James határozott hangját. „Biztos vagyok.” Ajaj, azt hiszem Jesse sokat szívózott vele. Lehet, hogy ezért majd a szőnyeg szélére leszek állítva az irodában? Aztán amint meglátom, hogy mosolyog, nem tudok mást csinálni, csak vigyorogni mint egy eszelős. Mikor lerakja a telefont legszívesebben a nyakába ugranék, annyira izgatott vagyok. Az első saját ügyfelem! És igazi álom meló!
- Köszönöm James! Ígérem nem fogja megbánni! – határtalan lelkesedésem a hangomon is tükröződik. Aztán meglepődök, szemeim hatalmasra kerekednek, de végül kibuggyan belőlem a kuncogás.
- Ez csak természetes. Annyit mászkálhat oda, hogy még meg is fogja unni! – próbálom letörölni a vigyort, de csak mosolygássá tudom mérsékelni. Nem megy ez nekem, mindig minden érzelem a homlokomra van írva, és most nagyon-nagyon boldog vagyok! Aztán mégis kicsit elkomolyodom. – De ezzel lesz egy kis gond… a bolhapiacokon a bútorok, legalábbis azok amikre szüksége lesz többnyire rossz állapotban vannak. Fel kell őket újítani. Ha gondolja, inkább antikos boltokba vinném, azok már fel vannak újítva. De persze ismerek szakembereket, akik tökéletesen rendbe tudják hozni a bolhapiacon talált holmikat is. – újra elgondolkodó arckifejezésre váltok, az ügyfelemet méregetem. – Kérdezhetek valamit? Nálunk különlegesek az európai holmik, az a stílus, de úgy érzem magától nem idegen. Jól sejtem, hogy szeretné, ha az otthonára emlékeztetné a lakás?

Próbálok nem arra gondolni, hogy kinevet. Szeretném hinni, hogy velem és nem rajtam mulat ilyen jól. Nagyon örülök, hogy megkaptam tőle a megbízást, de az, hogy erre Caro miként fog reagálni… nem teszem majd zsebre. Szóljak Mr. Callaghannek, hogy Caroline mennyire odáig van érte? Nem, azért csak még dühösebb lenne a mentorom. Sehogy se jó, majd megpróbálom rávenni az ügyfelemet, hogy azért beszéljen Carolinenal is egy kicsit. Vagy hívja el teázni, mit tudom én. A lány nagyon rá van kattanva, ki is kaparja majd a szemem, ha megtudja, hogy elhalásztam előle a melót. Hogy oldom ezt majd meg?
- Szerintem jobb lenne az antikos, de minden úgy lesz ahogy szeretné. Nem akarom sok idejét elfoglalni, elvégre nem azért fizet a cégnek. – fülem hegyéig elpirulok, próbálom összeszedni a gondolataimat. Eddig távolról sem úgy viselkedtem, mint egy profi, ideje lenne már végre összeszednem a professzionalitásomat. Mármint, ha van olyanom.
Szeretnék kérdezni, de nem merek. Mégis csak idegenek vagyunk egymásnak… Mikor újra nevetni kezd, kicsit rosszul esik, tudom, hogy butaságot csináltam, de nem kellene kinevetnie ezért. Csak próbáltam megismerni, hogy tudjam mit szeretne. Zavartan sütöm le szemeim, elszégyellem magam, ismét el is pirulok egy kicsit.
- Rendben. Ezentúl csak kérdezni fogok. – bólintok, miközben próbálom összeszedni magam. Ahogy James rám kacsint, halvány mosoly terül szét az arcomon. – Még én sem ebédeltem, de nem is igazán szoktam… ismeri a környéket? Itt a parkban lehet kapni a város legjobb hamburgerét.
Csendesen hallgatom, ahogy az otthonáról mesél. Biztos nagyon nehéz lehet ilyen távol élni tőlük. Nekem itt van anya, itt vannak az unokatestvéreim. A legidősebb, Meghan éppen terhes, ha jól tudom kisfiú lesz. Kértem, hogy ha lehet ne Neil legyen a neve, a Neil a kedvenc nevem… Belegondolok, hogy milyen lenne, ha csak nagyon ritkán láthatnám őket, és nem hetente mint most. Szomorú érzés, már értem Mr. Callaghan miért komolyodott így el.
Sosem jártam még Angliában, igazából még a saját országomat se jártam be… persze egy kontinensnyi országot, nehéz is lenne csak úgy bejárni bakanccsal. Megértem, hogy beleszeretett ebbe a tájba, én el sem tudom képzelni máshol vagy másképp az életemet. Mindig mikor szülinapom van, anyáék elvisznek a nagy korallzátony mellé búvárkodni, azt az élményt nem adnám semmiért sem. Bólintok, mert igaza van. A családot nem pótolhatja egy barát sem. Óvatosan sétálok közben körbe a nappalin, lassan megismerem minden centijét. De a lakás többi részét nem tudom hogyan nézhet ki, pedig jó lenne, ha azokat is láthatnám. Örülök, hogy elmondta mit szeretne, hogy egy kicsit az otthonát szeretné visszakapni. Igyekszem majd, hogy olyan legyen, persze még sosem csináltam ilyesmit. De úgy gondolom, nincs lehetetlen. Aztán meglep, hogy engem kérdez, ábrándos mosollyal válaszolok.
- Nem, még sehol sem voltam. Szeretnék egyszer elmenni Európába, Velencébe, de elég messze van, és a repülőjegy meg minden… - zavartan harapok az ajkamba, miközben fülem hegyéig elpirulok. Ausztrália brit gyarmat, mi is ugyanazt a királynőt tartjuk uralkodónknak, mint ők. Szeretem, hogy a hazám a Brit birodalom része, megnyugtató a tudat. Nem tudom miért, de így érzem. – Szóval, még nem volt lehetőségem ilyen nagy utazást tenni. De ezért dolgozom, hogy majd egyszer elmehessek megnézni, hogyan fújják ott az üveget. Imádom az üveg dolgokat, egyszer láttam egy képet egy akkora kristály vázáról, ami szélesebb volt, mint én.– jókedvűen tárom szét a karjaim, tekintetét keresem. Próbálok kiigazodni rajta, rájönni, hogy ki Ő valójában. Semmit nem tudok róla, a nevén kívül.
Hirtelen elkap az érzés, hogy tényleg érdekel. Tényleg tudni akarok róla annyi mindent amennyit csak lehet. Szeretném megismerni, megtudni mi a kedvenc színe, milyen könyveket, filmeket szeret. Mi a kedvenc étele, szereti-e az állatokat vagy a gyerekeket? Aztán, a gondolataim miatt lesütöm a szemem, zavartan kezdem bámulni a cipőm orrát. Igyekszem legyűrni arcom pirosságát, de tudom, hogy nem fog sikerülni. Beleestem a saját csapdámba, abba a hibába amitől Carolinet is óva intettem. Mi van, ha van valakije? Ő az ügyfelem, ez pedig egy megbeszélés, és nem randi. Komplett idióta vagyok, hogy ilyen gondolataim támadtak!
- James, megtenné, hogy körbevezet? Szeretném látni a lakás többi részét is. – hangomban most nincs semmi vidámság, igyekszem komoly tekintettel szemeibe nézni. Dolgozni jöttem, és ő a munkámért fizet, nem azért, hogy csacsogjak.

Kioktat? Azt hiszem, nem vagyunk még olyan jóban, hogy előadást tartson nekem arról, hogy mit vagy mikor, mennyit egyek. A saját anyám nem mer ebbe már beleszólni, pedig őt is idegesíti, hogy reggelire csak bekapok egy kis gyümölcsöt, aztán vacsorára degeszre eszem magam, és a kettő közt maximum csak csipegetek. Előbb elkerekedett, hitetlenkedő szemekkel nézek rá, majd kiül az arcomra egy kiismerhetetlen grimasz. Valahol félúton a pimasz és a kacér közt, amolyan „most komolyan?” arckifejezés. Hát, sok sikert kívánok neki, hogy rászoktasson a rendszeres étkezésre, de nem fogunk ahhoz eleget találkozni, hogy sikerrel járjon. Ehhez szerintem még száz év is kevés lenne.
- Majd talán kipróbálom. – bólintok mégis udvariasan. Hiszen orvos, nyilván azért traktál most meg az evéssel. Szeretek én is enni, főzni is, bár abban nem vagyok valami profi. Még csak nem olyan rég kezdtem el érdeklődni a dolog iránt, és elég szegényes a repertoárom. De legalább lelkes vagyok, az is valami. Azon azonban meglepődöm, hogy nem ismeri a környéket, ahová költözni akar. Nekem biztos első dolgom lenne alaposan körül szaglászni, hogy milyen lehetőségek vannak helyben. De persze én az egész várost imádom.
- Dr. Callaghan, remélem én magam is, hogy nem lehetetlen eljutni oda, ahová az ember vágyik. – mosolygok továbbra is kissé ábrándosan. – Anglia is biztosan szép lehet. Engem nem zavar a sok eső. Ha gyakran esik, akkor bizonyára sok a szivárvány is arrafelé. – jókedvűen billentem oldalra a fejem, mert én ilyen vagyok. Szeretem minden rosszban a jót keresni. Van, amikor nem is olyan nehéz. Az ablakhoz lépek, és végigsimítok a keretén. – Ha zuhog, mindenkinél van egy esernyő is. Néha örülnék, ha itt is lehetne napokon át esőben sétálgatni, egy esernyő alatt kuporogni azzal, akit az ember igazán szeret. – elragadtattam magam, gyorsan ajkamba harapok, és bocsánatkérőn függesztem rá tágra nyílt őzike szemeimet. – Mármint, gondolom jó lehet az ilyesmi, még nem próbáltam.
Csendesen sétálok mögötte a folyosón, kíváncsi vagyok, vajon milyen a kilátás a lakás többi pontjából? Már éppen a hálószobához érnénk, amikor csörög a telefonja. De ki keresheti? A kórházból valaki? Egy sürgős eset? Nem… akkor biztos nem marasztalna, hiszen mennie kellene. Akkor a barátnője? Valamiért elkezdi szorongatni a torkom és a gyomrom az érzés. Hogy lehettem ilyen hülye?! Bizonyára barátnője van, ha nem felesége, én meg itt… csacsogok mint egy idióta!
- Menjen csak. – préselek mosolyt az arcomra valahogy, és besietek a hálószobába. Valószínűleg megint szökdécseltem nagy igyekezetemben, amin Bob mindig nevetni szokott. A fenébe is, miért hagytam, hogy a hatása alá kerüljek? Azt hittem, ennél profibb vagyok. Mármint, nem boríthatja meg az agyam minden egyes férfi ügyfél. Szép is lenne! És bár nem tartom magam valami szépnek, de azért jónéhány pasi csapta már nekem a szelet, sikertelenül. Általában az üres bókok és a tudatos kedvesség lepereg rólam. James valahogy mégis… mégis megtetszett, erre kiderül, hogy valószínűleg foglalt. Én a barom meg találkozhatok vele még vagy tucatszor, míg berendezem a lakását. Hogy lehettem ilyen marha?!
Kínomban inkább körülnézek a szobában. Szép tágas, friss festék szagot ont magából. A gardrób meglepően nagy, láthatóan két személyesnek szánták. Máshol ekkora egy normál szoba. Egy ajtó nyílik közvetlenül a fürdőszobába, oda is bekukkantok. Dupla mosdó, hatalmas kád, két személyes zuhanyfülke. Kellemes, krém színű csiszolt homokkő csempe, meleg, rezes kakaó üvegmozaikkal. Ismerem az ilyesmit, ez a mozaik európai, azt hiszem Spanyol. Nálunk egy vagyonba kerül, itt mégis az egész zuhanyfülke ezzel van burkolva. Hát, ahogy elnézem, a pénz tényleg nem számít. Nagyon tetszik a fürdő, de ide már csak pár kiegészítő kell. A hálószoba más tészta. Visszalépek oda, épp akkor, amikor SMS-em érkezik. Caroline írta, egy percig habozok, hogy megnyissam-e.
„Te kis furdancs! Lenyúlod az ügyfelemet?! Rohadj meg!”
Nagyot sóhajtok, legszívesebben elsírnám magam. Igaza van, tényleg lenyúltam az ügyfelét. Tehetetlenül állok meg az ablaknál, és meredten bámulok kifelé, próbálom visszanyelni a könnyeimet. Nem akartam megbántani a mentoromat, és nem akartam, hogy én essek pofára. Olyan szimpatikus volt nekem Mr. Callaghan, erre kiderül, hogy valószínűleg reménytelen a dolog. Ráadásul az ügyfelem, nem akaszkodhatok a nyakába. Annyira szerencsétlennek érzem magam. Nagyot szipogok, fejem hátravetem, hogy visszapislogjam az el nem sírt könnyeket. Most dolgoznom kell, nincs idő hisztire. Előveszem a papírjaimat, és pár dolgot jegyzetelek.
Nagy, faragott oszlopos ágy, diófa
Méregzöld bársony függöny
Diófa éjjeliszekrények
Antik komód, lehetőleg hat vagy több fiókos
Állóvázák, fehér orchideával
Az ágy fölé egy kép, lehetne valamilyen angol sziklás tengerpart?
Nagy, kézi csomózású perzsaszőnyeg, hagyományos mintával, az ágy elé
Elgondolkodva húzom az orrom. Mi kellhet még? Majd úgyis megbeszélem még Mr. Callaghannel. Az apró kiegészítőket az antikostól, vagy a bolhapiacon szerezném be. Különleges holmikat, amikről nem tudni mire való, vagy igazi ritkaság? Egy gramofon, lemezekkel? Mrs. Tylernek van egy, egészen kifogástalan állapotban. Majd megkérdezem, hogy eladná-e. Vagy, hogy egyáltalán tetszik-e az ügyfelemnek az ötlet. Elgondolkodva paskolgatom ajkam a tollam végével. Mi kellhet még? Milyen ötlettel álljak elő? A fürdőszobába mindenképp be kell szereznem antik parfümös üvegcséket, és egy-két kristály holmit.

Ahogy körbejárom a lakást, elfog egyfajta különös otthonos érzés. Még sosem tapasztaltam ilyesmit, főleg nem egy tök üres lakásban, de mégis megvan benne valami plusz, valami, ami miatt vonz mint a mágnes. Akár csak a tulajdonosa! Az épület szép magas, mellette vagy előtte nincs egyetlen hasonló toronyház sem, egyenesen az óceánig vezetik a város utcái (és gondolom éjjel a fényei is) az ember tekintetét. Egyszerűen páratlan, valóban olyasmi, amire a szakmában azt mondjuk, hogy „ez egy millió dolláros kilátás”. A hálószobában az ablakhoz lépve le sem tudom venni a szemem az alattunk elterülő szépségről, ilyenkor kimondottan büszke vagyok rá, hogy ennek a földnek a szülötte vagyok. Nem tudnék elképzelni sem ennél szebb helyet. Szeretem, a maga perzselően forró bájával együtt is.
Rettenetesen meleg van a szobában, mint ahogy az egész lakásban is. Legszívesebben ledobálnám a ruháimat, és kiakasztanék a bejárati ajtóra egy táblát, amin ez áll: szauna. A levegő mintha egyre kevesebb lenne, pedig tudom, hogy csak képzelődök. Az ilyen új építésű épületekben van szellőző rendszer, amit ha akarjuk ha nem, működtetnek, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy valahol elfogyjon a levegő. Dr. Callaghan lakásában most mégis megtörtént, nekem pedig lassan már gyöngyözni fog a hátamon is az izzadtság. Szörnyen kínos, egy lakberendező nem izzadhat úgy mint egy ló! Egy zsebkendővel gyorsan megtörlöm az arcom, és a nyakam, hanyagul a dekoltázsomon is elmaszatolom a hőség nyomait.
Riadtan rezzenek össze, mikor megérzem, hogy az ügyfelem a hátam mögött áll, már-már kényelmetlen közelségben. Vagyis, nem annyira kényelmetlen, mint  inkább az ügyfél-lakberendező viszonyhoz képest illetlen közelségben van. Próbálok nem elpirulni, de hallom, hogy milyen mély levegőt vesz, akaratlanul is utánzom. Finom sós, friss, nem tolakodó a parfümje, legszívesebben ebbe a kellemes illatba burkolózva el is aludnék. Nem lépek el előle, meg se rezzenek, próbálom úgy folytatni a jegyzetelést, hogy a szemem se rebbenjen. Nem könnyű feladat, teljesen össze is zavar. Hogyan is írják helyesen, hogy Biedermeier? … Próbálok nem túl sokáig időzni ezen a szón, miközben az éjjeliszekrényekről készítek feljegyzést. Nem örülnék neki, ha buta, tanulatlan libának tartana, aki még helyesen se tud írni. Igyekszem úgy kanyarítani a betűket, hogy hanyagnak tűnjenek, mintha egy aprócska hiba csak a kapkodás miatt lenne. Már ha van benne. Nem tudok gondolkodni, míg itt áll a hátam mögött, és az illata kitölti az orrom, az érzékeim, az egész agyam és minden gondolatom!
- Polcok. – fel is írom gyorsan, gondolkodok, hogy milyen költőt vagy írót ismerek. Nem akarok rettentő műveletlennek tűnni, így inkább kérdezek, abból bajom nem lehet. – Eredeti, első kiadásokra gondolt, vagy elég, ha antik a könyvek minősítése? Byron, Keats és Baudelaire köteteket könnyű beszerezni, az antik sem akadály, de ha esetleg más írókat is szívesen látna, örömmel várom a kívánságlistáját – hangom rekedtes, bizonytalan, mégis próbálok egy halovány mosolyt az arcomra csalni. Nem merek felé pillantani, inkább mozdulatát követem, hogy hová tervezte a polcokat. Talán meg tudom oldani, illetve biztosan, hiszen ezt kérte. Ha a fene fenét eszik is, akkor is oda kell pakolnom azt a könyves polcot.
- James, megtenné, hogy… - elakadok, egyszerűen leblokkolt az agyam. Hirtelen pillantottam rá, és most a rabja lettem, szemei mintha fogva tartanának, képtelen vagyok máshová nézni, vagy akár a munkámra gondolni. – Mr. Rossi kérné, hogy írjon alá néhány papírt. – szólalok meg halkan, miközben próbálom összeszedni magam, de még mindig keresem a tekintetét, szemeitől nem szabadulok, úgy vonz, mint egy mágnes. – És elküldte Önnek a szerződés egy példányát is, hoztam egy átvételi elismervényt, amit szintén alá kell majd… - nagyot nyelek, nem tudom befejezni a gondolatomat. Menten elájulok! Soha nem éreztem még ilyesmit, hogy valaki ennyire megborította volna a hidegvéremet, és kizökkentett volna a saját kis világomból. Talán a meleg teszi, vagy az, hogy mennyire más mint akiket ismerek, esetleg a közelsége és az illata. Persze az is lehet, hogy mindennek semmi köze az egészhez, és mire kilépek ebből a katlan forróságú lakásból, addigra már a vérem sem fog ennyire forrni utána. Megköszörülöm a torkom, majd mintha menekülnék, úgy csukom össze a mappát, amibe eddig írtam és kapaszkodtam.
- Azt hiszem, bölcsebb lenne, ha készítenék néhány vázlatot, és amint elkészültek, kiválaszthatja, hogy milyen irányba haladjunk tovább. – bizonytalan a hangom, nem akarok innen elmenni, vele is lennék még; de tudom, hogy ha most nem hagyom el ezt a lakást, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnek. Mégis, mintha ide ragasztották volna a lábaim, meg se moccanok. Szeretném megismerni, kérdezgetni Angliáról, a munkájáról, arról, hogy miért éppen ide jött, Sydneybe. Mesélnék neki a parkról, ahol van egy kis japán kert, és a mesterséges tótól is a az aprócska kert közepén, amiben koi halak úszkálnak. A narancssárga és fehér foltos halak szinte mindig párban siklanak a vízben, különleges és meglepően békés hely. Vajon járt már ott? Vagy nem érdeklik az ilyen dolgok? Egyáltalán, mi a fenét művelek még itt?! Már rég végeznem kellett volna, ha minden jól alakul. Idegesen helyezem egyik lábamról a másikra a súlyt, miközben ügyetlenül, reszkető ujjakkal halászom elő a szerződés papírjait. Fülem hegyéig pirulva húzom őket elő, majd nyújtom James felé; helyes kis sárga cédula jelzi, hogy hol kell majd aláírnia.