Fabrice & Ana

A  zt tartja egy régi mondás, hogy egy szép hosszú őszt mindig zord és kemény tél követ. Napok óta gyönyörűen sütött a nap, átszitálva az aranypászmákat a levelek között. Minden reggel megnéztem az ablakomból amikor felkeltem és minden reggel, idestova már két hete arra a megállapításra jutottam, hogy soha nem gyűlöltem jobban nyárutót mint a mostanit, amikor megtudtam mit is tervez pontosan az apám. De az egészben talán nem ez érintett a legfájdalmasabban, nem ez volt az a momentum ami leginkább rosszul esett, hanem valami egészen más. Láttam apán, hogy nagyon akarja ezt a házasságot, és láttam anyámon, hogy bármit megtenne azért, hogy a férjét elégedettnek és engem boldognak lásson. Talán most az egyszer be kellene látnia, hogy ez nem mindig megy egyszerre. Talán egyszer végre az életben éreznie kellene, hogy apa és közöttem az idők folyamán érzelmi szakadék alakult ki. Én imádattal tekintettem rá, hogy aztán az évek alatt lassan haljon el az egész, és már csak részemről legyen valamiféle vergődés azért, hogy kivívjam az elismerését, hogy végre rám is figyeljen úgy, mint amikor még ében fürtös kislány voltam. Tudtam, hogy szeret engem, tudtam, hogy ez nem múlik el, egy apa mindig is szeretettel fordul a lányához, talán csak nekem volt ez kevés, talán csak én akartam foggal és körömmel bizonyítani, hogy többet érek mint amit gondolna esetleg rólam, hogy igazán képes vagyok annak is megfelelni aminek a bátyáim. Persze ez inkább csak hiábavaló próbálkozás volt a részemről, hiszen nőnek születtem, és noha a mai világban már elég szépen összemosódtak a nemek közötti szerepek, apám konzervatív gondolkodás módjának hála, a mi családunkban azért még elég merevek voltak a szabályok ezt illetően. Egy valaki volt akire mindig számíthattam, akihez futhattam, ha bajom volt, aki még olyankor is értett, apró kis tipegő koromban amikor a szavak által még nem akartam kifejezni magam. Aki megértette a kis titkos mozdulataimat, a szemeimben megbújó gondolatokat, aki mindig ott volt nekem, az egyetlen akiben bízni tudtam: Fabrice, a bátyám. Ha dühös voltam rá, vagy haragudtam, akkor Anders volt nekem, mint mindenki másnak….de amikor nem, akkor a második nevén szólítottam. Ő volt az első a családban aki Anaként kezdett nevezni engem, és ez így maradt rajtam. Akiknek fontos vagyok így neveznek. És akik nekem fontosak, akiknek hagyom. Nem mindenkivel vagyok bizalmas viszonyban. Az igazat megvallva mindig is kicsit úgy éreztem, hogy apa merev nevelési szokásaiban vergődve, szépen lassan tördelte ki a szárnyaimból a tollakat, mire egy szép napon ráeszméltem: ha mindenki angyalnak is gondol, mit ér az egész, ha nem tudok repülni? Így maradtam aztán magam, a saját kis álomvilágom közepén csücsülve, de mégis képesen arra, hogy mosolyogjak, őszintén. Nem voltam én különleges kisasszony, még csak olyan dolgaim sem voltak, amikkel esetleg feltűnést kelthettem volna, minden esetben egyetlen dolog lebegett a szemem előtt: a szüleimre soha egyetlen pillanatig ne hozzak szégyent. Az ember megválaszthatja a barátait, megválaszthatja kik lesznek a számára fontosak, de a család….a család minden esetben adott, kilépni, cserélni nem lehet. Nincs rá mód. És amikor azt gondoltam, hogy apa döntésével szembe mehetek, hogy ebben majd a bátyám segítségemre lesz, csalódnom kellett. Fel nem foghatom, hogy miért. Hogy miért kezdett el ő is a házasság mellett kardoskodni, hogy anyám után és az időnként unalomig érdektelen idősebb bátyám után miért állt ő is apa oldalára? Utolsó bástyám bukott el vele, egy olyan küzdelemben, ami nélküle halálra volt ítélve. Egyedül nem tudok a családommal szemben harcolni. Még nem volt alkalmam beszélni vele, pedig egy hét múlva megtörténik az a bizonyos bál, az a bizonyos találkozó, amire majd el kell mennem, amin meg kell jelennem, gyönyörű mosollyal, ragyogó külsővel, hogy elkápráztassam mind a jövendőbelimet, mind pedig a családját. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mikor fognak ezek a szokások kimenni a divatból…hogy miért kell még ehhez mindig ragaszkodni? De leginkább azt nem tudom hetek óta feldolgozni, hogy Fabrice miért árult el? Éppen ő? Gyermekkorom meghatározó személye, a bizalmasom, a testvérem, a barátom….keserűen indultak a napok, és a máskor olyan hívogató őszi délutánok sem nyújtották ugyanazt az örömöt amit kellett volna. Az egyetemi előkészítő vizsgáimra készültem, hiszen tavasszal felvételizem az orvosira, feltéve ha nem fogják ezt is megszabni. Mármint apa szerint nincs akadálya annak, hogy elkezdjem az egyetemet, hacsak a vőlegényem családjának nincs más elképzelése. Nincs más elképzelése?! Könyörgöm ez az én életem még….amit megosztok majd valakivel, akit még csak nem is ismerek…szóval az ÉN mint önálló fogalom így alakul át abba, hogy MI…megszűnök létezni önállóságomban. Komolyan ezt akarom feladni? Még mindig nem hiszem el, hogy beleegyeztem, hogy tehettem? Ki az akihez egyáltalán hozzáadnak? De nem is…nem akarok tudni róla, nem akarom azt sem tudni, hogy élő és érző ember lehet, hogy talán neki is éppen annyira rossz ez az egész mint nekem. Nem akarok lelkiismeret furdalást érezni miatta. Talán ezért sem akartam ezt a találkozót sem, talán kerestem az utolsó lehetőségét annak, hogy meg ne történjen, hogy beszélgetni kezdjünk. Tudom, hogy milyen vagyok, tudom, hogy könnyen rabul tudnak ejteni kedves szavakkal és talán még a begyakorolt gesztusok sem fognak olyan rémesnek tűnni. És ez az amit el akarok kerülni, hogy hatással legyen rám, hogy elhitesse velem, ő is áldozat ebben az egészben nem csupán én magam. Már a ruhámat is kiválasztották az alkalomra, ami leginkább a napon megolvadt málna, vagy inkább puncs fagylalt színére emlékeztetett, a szabása pedig mint egy óriásira felfújt habcukor, mindenhol puffok és buggyok, és ezerféle fodor. Egy huszadrangú kórista lány különbül néz ki, mint az a ruha amit apai nagyanyám kiválasztott a számomra. Természetesen anya nagyon jól ismerte az efféle allűrjeimet és készült egy másik ruha is, egy tengerkék, ami sokkal inkább tükrözte az én ízlésvilágomat, de az idős márki egyelőre hajthatatlan volt a cserét illetően.  Tehát azt kell tennem amit ők akarnak, de még csak a ruhámat sem választhatom meg hozzá. Újabb keserű megállapítás volt ez tegnap reggel, amikor a szabó és a felesége áthozták próbára mindkét darabot. Mi lenne, ha leszakítanék belőle egy darabot, vagy a varrás megrepedne, vagy az anyag megszakadna? Hasztalan, apa valószínű összegeket nem ismerve gyakorlatilag felárért is elkészíttetné akár még órákkal a bál előtt is ugyanezt az ízléstelen darabot. Halk kopogtatás ütötte meg a fülemet, amikor pár óra elteltével a lenti dolgozó szobában álltam és kifelé bámultam a kertbe. Lily volt az a komornám, a dús, hirtelen szőke lány, óriási vízkék szemekkel. Harminc felé közeledve is elragadó volt, nem beszélve a kellemes, kandallószerű, duruzsoló hangjáról.
   – Kisasszony, a bátyja részére érkezett egy csomag, de ma reggel kilovagolt az úr és nem tudom kinek adjam át. A tisztítóból meghozták a tegnapi hölgyvendég ruháját, és nem tudom hova…úgy értem az édesapja hamarosan hazaérkezik és addig nem kellene már itt lennie. De címet nem kaptam, hogy hova küldessem.- lassan fordultam meg és egyetlen percig elképedve néztem a komornámat, majd egy lassú sóhajt követően picit teátrálisan hunytam le a szemeimet. Már megint…istenem már megint.
- Jól van Lily, akkor vigyék a szobámba, a kis gardróbba, ahol a cipők is vannak, ott valószínű nem kelt majd olyan nagy feltűnést. De hagy találgassak. Vörös szatén, alul apró kis pihés bojtokkal.-a nő arcán szinte láttam a meglepettséget miközben lassan bólintott a fejével. Aggodalmasan csendült a hangja, mélysége szinte karistolta a csupasz felkaromat.
– Nem lesz ebből baja, hogyha esetleg a márki….
- Ugyan kérlek, Lily! Az apám nem turkál a gardrób szobámban, pláne nem a cipőim között. Ellenben hamarabb teszi ugyanezt a bátyámnál, ott pedig nem igazán tudnánk magyarázatot adni erre a…felettébb frivol holmira. Szóval kerüljön az én szobámba, a többit rendezem. Köszönöm.- már távozott a lány, miközben magamban még mindig azon morgolódtam, hogy egészen másról akartam beszélni vele, de ez a kis incidens legalább ad valamiféle alapot a kezdésre. Legyek önző? Hiszen mindig is az voltam, mindig a saját gondjaimat toltam előbbre, ugyanakkor ha bármiben is segítenem kellett, bármikor is szüksége volt valakire aki az apróbb dolgait elsimítja, akkor itt voltam én. Valahogyan ez természetesen jött, valahogyan nem kellett soha gondolkodnom rajta…mindig ott voltunk egymásnak. Miért érzem most mégis azt, hogy lassan csusszan ki a kacsóm a kezéből, és már nem lesz ott mellettem, amikor igazán szükségem lesz majd rá? Mi lesz ha elveszítem, ha őt is elveszítem, és mi esz akkor ha egyedül maradok….a férjemmel? Vajon milyen…vajon milyen ember milyen…nem is tudom ostobaság ilyeneket képzelegni, és különben is nem mindegy, hogy milyen? Nem hozzá, az emberhez kell hozzámennem, sokkal inkább a nevéhez. Tényleg ér ennyit pár betű, hogy beáldozzunk érte két embert? Valamit amit elképzeltek, ahogyan élni akartak…tényleg ér ez ennyit? Fabrice szerint nem ez a lényeg, és rosszul közelítem meg. Mégis, hogyan közelíthetném meg másképpen? Arról beszélt nekem, hogy attól még lehet saját életem, lehetnek férfiak az életemben….hogy mi?! Tényleg ilyennek ismer engem a bátyám? Hűtlennek és csapongónak? Nem, még akkor sem ha ebben a világban ezek a dolgok sokszor mocskosabbak mint a szennyes ami a mosásba kerül….én ha hűséget esküszöm azt komolyan is gondolom. Hát pontosan ezért nehéz annyira ez a dolog….éppen ezért. Most még élhetek, nemrég még randevúm volt Jergen-el, nemrég még apró kamillákat tűzött a hajamba a nyári búzamezőn…mintha évszázadok teltek volna el azóta, ahogyan az érzelmeimet is messze vitte a szél, épp olyan messze mint ezt az utolsó nyarat. Az ablakon át láttam, ahogyan Fabrice az istálló felé vezeti a lovat, és úgy döntöttem a reggeliző asztalnál találkozom vele, az még negyed óra…negyed óra még a csapongó gondolataimmal, amikor végül aztán ott talál engem belépve a konyhába, egy kényelmes itthoni viseletben, kényelmesen. Mintha nem a jól öltözött kisasszony lennék, kezemben ott egy nagy pohár frissen facsart narancslé, és kitartóan mosolygom rá, mint a nagy titkok tudója.
– A tegnapi vendéged kis….ruhácskája megérkezett a tisztítóból és a cipős gardróbomban várja, hogy útra keljen a megadott címre….hacsak nem hajléktalan a hölgy, bár ezt erősen kétlem. Még attól tartanék, hogy az ízlésed kissé megváltozott. Bár a ruha külsejét ismerve nagyon is a régi vagy. Amúgy jó reggelt, Fabrice. Mesélj, milyen volt a reggeli lovaglásod? Melyikükkel mentél ki? Gondolom nem Néróval, még sérült a lába, nem is tudom valaha helyre fog e jönni.- végül felcsüccsentem fél popsival a magasított székre, és a poharam előttem landolt a márvány pulton. A bátyám minden mozdulatát követtem. Nem vághattam bele rögtön a keserűbb témába. Ha jól tudom ma itthon lesz…talán majd valamikor később….de mindenképp beszélni akarok vele róla. Hetek óta foglalkoztat és nyomaszt….nem tudok vele várni tovább.

Fabrice & Ana

Ha kell megvéded, ha kell kíméletlenül őszinte vagy vele. Ha kell akkor is kitartasz a hülyeségei mellett amikor te magad nem látod értelmét, de számára fontos a dolog. Ezt is jelenti számomra a testvéri szeretet, és nem csupán azt, hogy a vér összeköt bennünket. A világ változhat körülöttünk, és ezer meg egy dolog születhet meg és mehet tönkre, de vannak amik nem változnak, és vannak amik ha mégis, sokkal nagyobb fájdalmat képesek okozni. Ezért volt talán számomra keserű ami történt, ezért volt számomra fájdalmas, hogy Fabrice végül szembe ment mindennel amit eddig gondoltam róla, és nem kaphattam rá választ, hogy mégis miért. Talán engem akart kímélni? Talán úgy vélte, hogy az ő szájából hallani ezeket az érveket majd nem lesz ugyanolyan fájdalmas mintha apánk mondaná? Dehogynem…sőt ha jobban belegondolok akkor még inkább. Apámtól számítottam ilyesmire, tőle nem. Fájt, nagyon fájt. Talán ha Klaus jött volna az egyenes és kifogyhatatlanul őszinte kíméletlenségével…de Fabrice…hogyan tehette? Ha lenne lehetőségem, visszarepülnék az időbe, s talán soha többé nem akarnék eljönni onnan. Mint egy végtelen vidámparki körhinta, amibe egyszer beleültél, és annyira magával ragadott a szédítő, elmosódó világ, hogy csak erre vágysz. Őrült, végtelen tánc mindenek felett. Ha tehetném, akkor uralnám az időt, akkor nem vetnék véget egyetlen illatos nyárnak sem, egyetlen olyan télnek sem amelyben a hótakaró puhaságában még minden fájdalomról megfeledkezhettünk, csupán az volt a dolgunk, hogy felnőtté váljunk, hogy a családunk büszke legyen ránk. Ó mennyiszer is hallottam, hogy miképpen kell helyesen tartani a kezem, egyenesen állni, úgy mint egy jól nevelt és szépen viselkedő kisasszony. Hogyan fogunk meg egy poharat, meddig vetjük a pillantásunkat a másikra, hogy mi számít visszafogottnak, enyhén pikírtnak, vagy éppen ízléstelennek. Meg kellett tanulnom annak lenni, aki soha nem is voltam. Mintha rám aggattak volna egy jelmezt, ahogyan teszem majd pár nap után, és nem tudom miképpen tudnám megmutatni, hogy valójában ki lakik alatta. A bátyám tudta, egyedül ő volt az aki meglátta, de talán ezen nincs is mit meglepődni, hiszen már akkor is értett engem amikor mások még nem. A mozdulataimból, abból ahogyan álltam és néztem és csak azt akartam, hogy így is megértsenek. Miért kell az embernek beszélni….miért nem lehet egymást csak az emóciók, a gondolatok által megérteni és szeretni? Miért van szükség erre az álságosan kimért világra, amelyben mint valami darabos mozgású bohózat kivénhedt szereplői játszunk valakit aki nem mi vagyunk? Az igazat megvallva ha lehetne én újra az a kislány szeretnék lenni, aki még hitt ezekben a dolgokban, aki  a maga ártatlanságával szemlélte és fogalma sem volt róla, hogy mindez hova fog vezetni. Mindig is könnyen befolyásolni lehetett, pusztán csak azzal, hogy kedvesek velem, hogy pár jó szót szólnak hozzám, és meglágyulok, elgyengülök. Túl könnyen adtam ki magam, hogy aztán az első pofon után visszameneküljek, és visszahúzódjak akár napokra is. Amilyen könnyen közel tudtam magamhoz engedni bárkit aki általam jónak vélt szándékkal közeledett, olyan könnyen meg is lehetett engem bántani. A mama gyakorta mondogatta, hogy olyan a szívem mint egy fabergé tojás: értékes és törékeny. Most pedig itt vagyok, egy szokásosnak is mondható reggelen, egy nappal közelebb az egész felhajtáshoz, egy nappal közelebb valakihez akit eddig arctalannak akartam tudni, noha tökéletesen tisztában voltam vele hogy is néz ki. Nem akartam a vonások mögé látni, nem akartam kutatni milyen ember lehet, az igazat megvallva arról sem akartam tudni, hogy neki talán éppen olyan fájdalmas az egész tortúra amennyire nekem is az. Mire vágytam volna legjobban? Hogy a bátyám besétál azon az ajtón, a konyhába haladva és mosolyogva mondja, hogy az egész csak egy rossz álom volt, vagy talán csak egy ostoba és otromba tréfa. Menjek szépen tanulni, készüljek az egyetemi felvételire, hogy egyszer majd remek gyermekorvos lesz belőlem, majd megvalósíthatom az álmaimat, hogy majd én leszek talán az első a Helderberg családban aki irtózatosan magasról ugrik majd le, hogy megvalósíthatom azt az elképzelésem, hogy részt veszek a Domino Day-en, amit már ugyan egy ideje nem rendeznek, de egy nagyon kedves barátom az előkészítőről azt mondta, hogy néhány bölcsész dolgozik a felélesztésén. Én pedig szeretnék részt venni rajta. És annyi de annyi ilyen őrület volt a tarsolyomban, amit át akartam élni, dolgok, amelyeket látni szeretnék. Ehhez jogom van nem? Úgy értem, ezt nem vehetik el tőlem….senki, ugye? Kétségbe ejt a gondolat, hogy ezekről is le kell majd mondanom, pedig én nem akarok. Lemondtam barátságokról, lemondtam egy régi kapcsolatról, amelyhez szinte már csak én ragaszkodtam, de talán így volt ez jobb…lemondani megannyi mindenről, ami az életem része volt mindezidáig, és már nem lehet. Apa azt mondta egyszer minden gyerek levedli az ártatlanságot, egyszer mindenkinek meg kell látnia a valódi világot. Nem lehet örökké hátrafelé pislogni. Én nem is ezt akartam, én azt akartam, hogy ne mások mondják meg mit kell látnom. Én akarom felfedezni, de úgy tűnik ez a része elmarad. Bíztam talán az utolsó pillanatig abban, hogy Fabrice majd segít nekem, hogy együtt meg tudjuk győzni apát, hogy végre már erre igazán semmi szükség, hogy én még nem akarok feleség lenni, nekem ez még….ez még nem megy. Még csak azt sem tudom hogyan álljak hozzá az egészhez. Olyan voltam azt hiszem mint a virág, amely éppen csak szárba szökken, de már szakítják is le. De hogyan lehetne egy virág szebb a szobában a vázába állítva semmint ott ahova tartozik. A kertben, bólogatva a szélnek, mosolyogva a kacér napsugarakra? Hogyan lehet valami szebb leszakítva? Kevesen tudták rólam, hogy nem kedvelem a csokrokat, a vágott virágokat…halottakat az ember nem ölel magához. Jobb szerettem a kerteket, a vidám színben pompázó szépségeket a maguk gyönyörűségében szemlélni. Nekem nem könnyű virágot hozni….sőt nem is kell. Engem kell a virágokhoz elvinni. A poharat figyeltem ahogyan koppan előttem a pulton, majd szürke szemeimet a bátyámon pihentettem, ahogyan folyamatos pótcselekvésekkel, feltörő apró nevetésekkel igyekszik megtörni a kettőnk közötti meghitt csendet. Nem szükséges ez…tudja jól, érzem a zavarát, hát hagyom, hogy csinálja. A bezáródó hűtő hűvöse megcsiklandozza a lábam, fejem lehajtva finoman mosolyodom el, ahogyan az egyszerű mondaton is, amely összefoglalja Fabrice ízlésvilágát a hölgyeket illetően.
– Kit akarsz becsapni? Engem vagy magadat? Dehogynem számít Fabrice….te is nagyon jól tudod. Csak éppen azt is tudod, hogy mik a játékszabályok. Tudjuk ezt mind jól. Néha nem jut ajándék, csak a csomagolás.- kicsit van csak a hangomnak lemondó éle, és itt elsősorban nem is annyira magamra gondolok, bár gondolhatnék. Jergen nem származott rossz családból, ha a mi mércénkkel mérjük a dolgokat, akkor még jó parti is lehetett volna. A probléma inkább az volt, hogy a belga származású báró fia még nem akart nősülni, a családja sem akarta ezt….és az igazat megvallva én sem. Jobban a dolgok mögé nézve mi nem is ezért voltunk együtt. De már ez a része is mindegy, nem? Van amikor csak a csomagolás jut….és van amikor még azt is elveszik tőlünk.
– Szilaj remek ló, és jó szemed volt, amikor apának javasoltad, hogy vegyük meg. Igaz, elég sokat kellett az öreggel hadakoznod miatta….de Néró…hjajj, ő az én szívem csücske. És megszakad a szívem ha belegondolok, hogy még legalább egy fél évig nem ülhetek rá…utána meg már…-beharaptam az alsó ajkam és megrázva a fejem inkább a poharamba kapaszkodtam és kortyoltam belőle egy keveset. Már nem tudok olyan témát említeni, amelyben ne lenne ott árnyékával az ami előtt állok, ami vár majd rám. Most már minden reggel ilyen lesz, ilyen lemondóan keserű, egészen az esküvőmig? Mintha temetésre készülnénk és nem egy örömünnepre. Ha jobban belegondolok nem sok különbség van a kettő között, legalábbis ami az én lelkiállapotomat illeti. Felnéztem és valahogyan önkéntelenül rándult a szám sarkában egy mosoly, ahogyan láttam, hogy a gyümölcsökkel bíbelődik. Pótcselekvés, megint. A haján a törölköző surrogva fut át, és eszembe jut mennyire kedveltem ezt a mozdulatot nyáron úszás után. Sosem tanultam meg rendesen úszni, de Fabrice mindig ott volt velem, hogy a kis távjaim közepette bármikor legyen kibe kapaszkodni. Nekem ő jelentette ebben is a biztonságot. Mit rontottunk el? Miért nem érzem már őt erős kapaszkodónak? Vagy csak az egész felett érzett aggodalom, és idegességem mondatja velem mindezt? Megint túlbonyolítom a rémesen egyszerű dolgokat ahogyan szokásom volt mostanság? Előre nyúltam a felém tolt tál felé, és egy szemet lecsippentettem, forgattam egy ideig az ujjaim között majd eltüntettem a számban, és követte még két másik, és még kettő, egészen addig csipegetve a gyümölcsöt, amíg a bátyám mellém nem ült azzal együtt. Oldalra sandítottam és amikor megszólalt, hogy beszélnünk kellene, bólintottam.
– Tudom, ahogyan azt is, hogy folyamatosan zizegsz mint a pergamen. Ideges vagy. Én is az vagyok. De azzal amit most csinálsz nem megnyugtatsz, hanem még inkább feszültté teszel.-a pillantásom a kézfejemre siklott, amelyen a kezét pihentette. Sóhaj szakadt fel belőlem, és a másik kezemből a szőlőszemet az ajkaim közé dobtam, végül a szabaddá váló kezemet az ő kezére simítottam. Kicsit lejjebb ejtettem a fejem a vállaim között, hogy alulról pislogjak rá fel. Folyamatosan futott végig a tekintetem a vonásain, mintha keresnék valamit a már jól ismert arcon, a jól ismert rezdülések mögött keresném a válaszokat a ki nem mondott kérdéseimre, azokra amelyek jól tudja, hogy bennem vannak. Régen szavak nélkül is tudta. De azok az idők elmúltak, ahogyan számomra elég sok idő ugyanúgy elmúlt. Már nem vagyunk ugyanazok, és azzal amit tenni készülök nem leszünk megint….még távolabb kerül. Félek tőle, ahogyan ő is fél. Nekem ő volt a támaszom, lesz valaki aki legalább fele annyira képes olyan lenni amilyen ő volt? Én hinni akarom, hogy a jövendőbelim igen….hinni akarom, mert ha ezt a hitet elveszítem, akkor elveszítek mindent.
– Kérlek….tudom, hogy mire gondolsz, ha nem tudnám, akkor te nem lennél emiatt ideges. És ha nem lennél emiatt ideges, én azt gondolnám, hogy már nem is érdekel az egész. Jó kis huszonkettes csapdája, ugye? Neked bűntudatod van, nekem pedig félelmeim.- csak egy futó mosoly táncolt át az ajkaimon, hogy aztán elkomolyodva nézzek rá oldalról, még mindig kicsit alulról sandítva a láthatóan feszült, és megkeményedő vonásaira.
- Mondd…..mondd meg nekem őszintén, miért lesz nekem ez az egész jó? És ne apa szavait, ne anya aggodalmait, és ne Klaus észérveit sorakoztasd nekem fel! A te gondolataid érdekelnek. Minden, Fabrice. Minden miért.-egy újabb szőlőszemért nyúltam ám ezúttal felé nyújtottam. Gyermekkorunk jutott eszembe, amikor  a cseresznyével csináltuk ugyanezt.
~ Ne engem etess Ana, akkor neked mi marad?~
~ Semmi, Fabrice. Nekem nem is kell. Jól lakok a tudattal, hogy neked ízlik.~

Fabrice & Ana

Tudom, hogy voltak irigyeim a bátyámat illetően, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy a környezetemnek mi a véleménye róla. Azt látják, amit látni akarnak, vagy amit éppen a bulvársajtó el akar velük hitetni. Fabrice, noha a külvilág csak a csibészes, időnként nagyon is kacérnak ható mosolyát látta, én tudtam kit akar ezzel elrejteni, ki az aki legbelül van. Hiszen mind ezt csináltuk, mindannyian felépítettünk egy világot, amelyben jó volt időnként megmaradni, és azt gondolni, hogy soha többé nem kell onnan kijönni. Nem akarnak mindenre elszánt kezek kirángatni, nem akarják, hogy egy olyan életet éljünk ami valójában nem a sajátunk, soha nem is volt az. A bátyám számára két bilincs létezett amely a kezét fogta: ha meg akarták mondani mit csinálhat, és ha meg akarták mondani mit nem csinálhat. Elég nehéz úgy megfelelni bárminek is, hogy az egyik oldalról a tiltásokat kapja az ember, a másik oldalról a parancsokat. Ez volt az amihez először hozzá kellett szoknom, és ez volt az amihez az ő segítsége nélkül minden bizonnyal csak későn tudtam volna alkalmazkodni. Másnak dada jutott, másnak jutott egy bizalmas társalkodónő, jutott valaki akivel megoszthatta a gondolatait, aki meghallgatta....de ez az illető mindenképpen nő kellett, hogy legyen, mert tőle kap egy magam fajta kislány útmutatást, tőle kaphat mintát az életet illetően, hogy miképpen is viselkedjen társaságban egy márki lánya. Nekem azonban nem volt rájuk szükségem, mert egyik sem értett meg, egyik sem fogadta el a dacos időszakomat, egyik sem volt hajlandó megérteni olyankor is amikor nem beszéltem, csak a fejem lehajtva alulról pislogtam az illetőre, és vártam, hogy a gondolataimban olvasson. Minő meglepetés, hogy erre senki nem volt képes....senki, csak a bátyám, Fabrice. Mostanra értettem meg, hogy ez egy olyan kapcsolat volt közöttünk ami túlmutatott mindenen és azt is gondolom, hogy apa talán irigykedve figyelte, mert neki sosem jutott ilyen testvér, soha nem jutott ennyi szeretet amennyit én kaptam a testvéremtől. Többször hallottam, ahogyan megszidja a bátyámat, amiért annyira babusgat, amiért annyira igyekszik a széltől is megóvni, és minden alkalommal arról próbálta Fabrice-t meggyőzni, hogy hagyja abba, hogy ne próbáljon meg úgy befolyásolni engem, hogy egy apró kis nebánts virág váljon majd belőlem. De már késő volt....nem voltam az, csak ők láttak annak. Fabrice nem a széltől óvott, hanem megtanította, hogyan fordítsam a szelet a saját hasznomra. Nem nebánts virágot akart belőlem csinálni, hanem egy viharral is dacoló jegenyét, amely fejét arra fordítja ahonnan a legerősebb a szél, és büszkén felszegett fejjel ellenáll. Ezért is gondolom, hogy sokan nem csupán engem, hanem a testvéremet is félreismerték. De leginkább úgy fogalmaznék, hogy nem is ismerték igazán. Egyikünket sem ismertek. Érzékeny lélek voltam, ezt belátom, mindig is nehezen voltam képes elfogadni a változásokat, és minden alkalommal valamiféle sorstragédiaként éltem meg őket. Klaus volt talán az egyetlen hármunk közül aki mérhetetlen kitartással és olyan eleganciával tudta ezeket a dolgokat kezelni, hogy ámulattal adóztam neki, de én magam képtelen voltam rá. Vagy legalábbis nem tudtam magamról, hogy képes vagyok rá.  Az én világom, ahogyan a mama tartotta olyan volt mint egy karácsonyi üveggömbbe zárt apró kis törékeny birodalom, amire vigyázni kell. Rejtegettem a világtól, kicsit talán féltem beengedni oda bárkit is. Nem vagyok gyenge, ó ezt ne gondolja rólam senki, csak erősnek és sziklaszilárdnak lenni fárasztó és nehéz. Én pedig ennyire még nem vagyok kitartó, bár sok dologban nagyon is. Példának okáért elég sok küzdelmet kellett folytatnom apámmal, hogy megértse, egyetemre akarok menni, nem akarok otthon ülő feleség lenni. Ezt az egy engedményt adják meg nekem. A válasz azonban nyersen és kristálytisztán érkezett: majd a vőlegényem eldönti. Már eddig is szabályok szerint éltem, most még újabbakat szokjak meg valaki más kedvéért? És hiába próbáltam apának ezt elmagyarázni, hiába tekingettem kétségbeesetten a sarokban álló Fabrice felé, nem érkezett válasz. Csak kapkodtam a fejem, ajkaim elgörbültek, és egyre elcsukló, elfúló hangon követeltem tőlük választ, legalább feleljenek a kérdésemre, hogy miért kell újabb szabályokat megszoknom? Nem kaptam választ, bár a bátyám tekintetéből olvastam: szeretne segíteni, de fogalma sincs hogyan tegye ezt úgy, hogy apánkkal szembe menjen, Fabrice sok dologban ellentmondott neki, sok dologban már így is megkerülte a családi hagyományokat, azt hiszem nem várhatom el tőle azt, hogy ezt a végtelenségig megtegye, vagy éppen most miattam tegye. Nem tudom mikor fáradtam bele abba, hogy harcoljak, hogy mikor éreztem azt az utolsó elérkező pontot, hogy behódoljak Willem Helderberg márki akaratának, mikor éreztem azt, hogy elfogyott az erőm, hogy meggyőzzem arról rosszul teszi ezt az egészet, én nem biztos, hogy képes leszek teljes mértékben megfelelni az összes velem szemben támasztott elvárásnak. Talán akkor amikor annak a terve felmerült, hogy esetleg Németországba költözöm majd, egy másik családhoz? De elég nevetséges volt az ötlet, és minden bizonnyal csak valami B-tervként szerepelt apánk fejében, ha nem sikerül a terve, hogy a családunk valamilyen módon, immáron sok évtizedes próbálkozás után végre bekerüljön a királyi családba.
Nem tudom miért nekem jutott ez a cseppet sem megtisztelő feladat. Miért nem lehetett volna, hogy valamelyik Oldenburg lányt szemelik ki a bátyáim bármelyikének....bár apánk terveit ismerve még semmi sincs kizárva. Sosem lehet tudni, hogy ennek is mikor jön el az ideje. Ha bármelyik bátyámnak még csak az eszébe is jutna, hogy a maga útját járja, nem aszerint ahogyan azt a márki akarja, akkor abban biztos lehet, hogy maga után vonja a családból való kitagadást. Ahogyan én is kockáztattam volna ezt, ha szembe megyek az elvárásokkal. Nem a pénz, nem a hírnév és még csak nem is az tartott a kalickán belül, hogy elveszíthetek mindent. Őszintén szólva bármilyen is volt ez az élet, ez a világ, ez volt az otthonom, ebben nőttem fel. És hangozzék bármennyire is különösen vagy talán morbid módon én szerettem a szüleimet, mindennél jobban. Még apámat is. Sokan talán nem értenék a ragaszkodásomat, ahogyan nem értenék azt sem, hogy miért akarom annyira megérteni és magamat elfogadtatni Klaussal, aki láthatóan csak a legszükségesebb módokon vesz rólam tudomást. Miért nem elég nekem az a szeretet amit Fabrice-tól kapok? Azt hiszem azért mert ez bennem is megsokszorozódik, mert azt akarom, hogy mindenki maradéktalanul fogadjon el, ahogyan én is elfogadok másokat. Nem számít, hogy erre mennyit kell várnom, hogy mit kell érte megtennem. Igen, ez volt az a pont, amikor láttam apámat a nagy ablak előtt állni a szalonban. Odakint lágy simogatásával búcsúzott a nyár, és láttam, hogy keserűen barázdált homloka mögött a szigorúság karistolt ráncokat összeszűkülő szemei sarkában. Akkor éreztem, azon a reggelen, hogy legyen bármennyire akaratos, bármennyire olyan, aki mindenkire rákényszeríti amit elvár, attól ő még az apukám, és én nagyon szeretem....bármit megtennék érte. Nem tudom elfogadni továbbra sem, hogy kényszer hatása alatt cselekszem, és amennyire tudom ki akarom zárni magamból a tudatát annak, hogy a jövendőbelim pontosan kicsoda...nem akarok tudni róla. Elmegyünk a bálra, jól viselkedem, és aztán egy év múlva egybekelünk....ez volt a terv. Komolyan tizennyolc évesen ezzel kell foglalkoznom? Nem azzal, hogy miképpen élek meg új dolgokat, miképpen nyílik meg előttem a világ az egyetem után? Valamiféle keserűség volt a tekintetemben ahogyan a bátyámat néztem magam mellett és hagytam, hogy ujjaim közül kicsippentse a szőlőszemet.
- Nem tudom milyen az az Oldenburg fiú. Eddig még csak képeket láttam róla, amiről igazán nem tudom eldönteni, hogy milyen ember. Úgy értem a külseje elég szokatlan....de ez tudod, hogy nekem mennyire nem számít. Én nem akarok ezzel foglalkozni....lehet nem is akarom egyáltalán tudni, hogy milyen. Én sem akarok még férjhez menni, Fabrice! Miért? Miért kell ezt csinálni velem? Miért nem lehet csak egyszerűen....miért nem lehet az egyetem után? Miért nem élhetek még egy kicsit úgy ahogyan én szeretnék?- néztem rá kétségbeesve aztán tekintetem levezettem a kezemre, amelyet fogott, ahogyan fogta mindig. Mert megszoktam, hogy ott van nekem, amikor szükségem van rá. Nekünk mindig szükségünk volt a másikra, és nem akarom, hogy elválasszanak tőle. Sem most, sem később....a bátyám az egyetlen aki megért, bár kicsit tüske volt bennem azt illetően, hogy nem állt ki mellettem. Én legalábbis úgy éreztem nem áll ki mellettem.
- Oh, a domino napot még megejtjük, azt ki nem hagynám, esküvő ide vagy oda....egyébként meg...na jó. Igen tudok Elenor-ról, és megvallom őszintén igazán meglep, hogy egy lány több alkalomra is leköti a figyelmedet, igazán....igazán különleges lehet, ha ennyire érdeklődsz utána. Nem hiszem, hogy hozzám ennek bármi köze lenne, inkább azt gondolom, hogy tudat alatt talán már készíted fel magad apánk elvárásainak. Tudjuk mit kockáztatunk azzal, ha nem azt tesszük amit vár tőlünk. Csak talán te szerencsésebb leszel nálam, és időd is lesz megismerni a jövendőbelidet. Én mit tudok az enyémről? Szórakozó helyen a személyit is elkérnék tőle, valami külföldi egyetemen tanul, és csak nagy ritkán jár haza és persze azt, hogy minden bizonnyal éppen annyira örül ennek az egésznek mint én magam. Még csak arra sem kaptunk lehetőséget, hogy az eljegyzés előtt találkozzunk....hogy egyáltalán meg tudjuk szeretni egymást. Megszeretni? Van nagyjából egy egész estélynyi időm. Micsoda engedmény!- picit sem lepleztem a cinizmust, ami sütött a hangomból ahogyan a szavakat kiejtettem. Miközben néztem őt, időnként mintegy rutinszerűen dugdostam egy-egy szem szőlőt a szájába. Nem tudom a mozdulat egyszerűen magától jött. Éreztem én is rajta, hogy kétségbe van esve, ugyanattól amitől én is. Hogy elválasztatnak minket egymástól és ezt egyikünk sem akarja. Finoman hajtottam a fejem a kezébe, és lehunytam a szemeimet.
- Nem haragszom rád, Fabrice....csak fáj. Rosszul esett, úgy éreztem tőled nem vártam egyedül, hogy ezt tedd, hogy legalább te mondj valamit, valami nyugtatót. Ne azt, hogy jobban jártam mint a németekkel, mert ez nem vigasztaló. Elfogadnám én ezt az egészet, ha egy picit is képes lennék esélyt látni arra, hogy meg tudom szeretni....de én...ismersz. Nem vagyok a kalandok híve...hűséges vagyok, talán túlságosan is. Ha azt mondom neki, hogy örökké....hogy örökkön örökké, azt én úgy is fogom gondolni.- lassan nyitottam ki a szemeimet, és hátrébb húzódtam, de inkább azért, hogy most én legyek az aki megfogja a kezét, miután befejezte a rágcsálást.
- Tudom miért tetted. Csak tőled akartam hallani, és látni akartam amit most látok. Hogy éppen annyira bánt téged ez az egész ahogyan fordított esetben engem is bántana. Lehet....lehet a te helyedben ugyanezt tettem volna. Nem tudom...csak azt tudom, hogy a bátyám vagy, a világon mindennél jobban szeretlek, és...jajj már ne nézz így rám, ez nem ér!-mondtam végül valamiféle nevetés hagyta el a torkomat, ahogyan a nagy elkerekedő kék szemeit láttam, meg azokat a bánatos őzike pillantásokat. Szinte azonnal át kellett ölelnem. A vállára hajtva a fejem átkulcsoltam a nyakát, és kicsit bizonytalanul szólaltam meg. Nem nagyon tudtam melyik reggelire is gondol. Én nem vettem részt ilyesmin.
- Melyik reggeliről beszélsz pontosan? Amelyikről én lemaradtam?-igen valószínű ez volt az az alkalom, amikor megbeszélték a részleteket és a bált. Lehet talán jobb is, hogy nem voltam ott.