Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 30, 2015 3:15 pm Keletkezett az írás




Olivia & Zoya




Azt hittem rosszul hallok, amikor közölte velem az műszőke ötvenes Miss Trenton, hogy szedjem a kis tappancsaimat és menjek át a fül-orr gégészetre, van néhány felszúrásra váró fülecske, átlag tíz évesek. Annyi engedményt kaptam, hogy nem egyedül kellett csinálnom, hanem jött velem Bessy is. A mai nap a változatosság kedvéért teljes káosz. Valahol tíz óra magasságában hagytam el Haydent a baleseti sebészeten, ahonnan laza egyszerűséggel elrángattak egy két órás dilalízishez. Épp csak egy futó csókra jutotta, ami után persze hallgathattam a szentbeszédet Miss Trentontól, hogy legyünk kedvesek ne az intézmény falain belül bonyolítsuk a magánéletünket. Kedvem lett volna odavágni neki, hogy jelen pillanatban ez a kórház mindkettőnk magánéletének a része, mivel itt élünk szinte, és néha már többet látom Haydent orvosi köpenyben, mint civilben. Komolyan ha így haladunk, egy snassz póló és farmer felér majd nála egy ünnepi szmokinggal a számomra. A dialízist nem először ülöm végig, és nem is értem miért kell itt lennem, mikor annyi más helyen lehetnék, ahol hasznosabb vagyok. De még mindig nem tiltakozom, még mindig elvállalok mindent amivel megbíznak, vagy amire azt mondják aznapra éppen az a feladatom. Bessy szerint néha túlságosan is engedékeny vagyok és hagyom magam hülyére venni, ami meg szerintem nem igaz. Egy jó orvosnak mindent tudnia kell, és különben is hogyan lennék képes szelektálni, ha nem tudom, hogy mi az amit meg tudok csinálni biztonsággal és mi az amit nem. Béna és kétbalkezes vagyok időnként, aláírom, de nagyon igyekszem, és tanulékony, szorgalmas is vagyok. Mióta pedig Hayden mellett lehetek már frusztrálva sem érzem magam. Valahogyan megritkult azoknak a száma akik kizárólag szórakozásból akarnak bántani, vagy éppen ellenem tenni valamit. Talán csak az örök elégedetlenkedő Codyt nem sikerült sehogyan kiengesztelnem. Bessy nem tudta tartani a száját és kifecsegte neki, hogy egy hete Hayden és én együtt vagyunk....ami azt hiszem még olaj is volt a tűzre. Azóta nemhogy nem köszön nekem az egykori rezidensem, de még az én köszönésemet sem fogadja, mintha ott sem lennék. A minap a radiológián jártam néhány leletért, amit le kellett vinnem a sebészetre. Különös és furcsa volt az egész beszélgetés, kicsit szürreálisnak is mondanám. Pedig mindenki tudja rólam, hogy a légynek sem tudnék ártani, és Cody estében valóban mindent megpróbáltam, hogy sikerüljön újra normális és jó viszonyt kialakítanom vele, főleg, hogy egyszerűen elkerülhetetlen, hogy itt összefussunk, de nem volt rá vevő. Bessy elszólása óta pedig még inkább nem. Fájt ez a viselkedés, de sajnos többet tenni nem tudtam ellene mint amit már eddig is tettem. Tudom, hogy a kitartás az orvosi pályán is nagyon hasznos, ahogyan azt is meg kell tanulnunk elviselni, ha néha nem sikerül valami, ha hiába minden kitartás, minden próbálkozás egyszerűen nem vezet eredményre. Azt hiszem a veszteség mellett ez volt az amit még nehezen voltam képes megemészteni és elfogadni, amit egyszerűen nem tudtam hogyan legyek képes kezelni. A tehetetlenség néha sokkal rosszabb mint a sikertelenség. Amikor próbálkozol, amikor az erőtartalékaid utolsó kis cseppjeit is beáldozod, és mégsincs semmi...mégis látod, ahogyan a szavaid vagy a tetteid semmivé foszlanak, te meg csak állsz, meredten bámulva bele a semmibe és nem érted, hogy miért. Hiszen te mindent megtettél, mégsem jártál eredménnyel. Heather mindig azt kérdezi tőlem, hogy honnan van bennem ennyi energia, hogy honnan veszem az erőt, hogy akkor is újra meg újra próbáljak meg valamit ha nem sikerül. A válaszom először mindig bohóckodás, mindig azt felelem neki, hogy az energia termelő manók tudod a szervezetemben éjjel nappal robotolnak megállás nélkül, ilyen kis apró lényecskék, akkor mint egy mikroszkópikus vörösvérsejt és ott rohangálnak a vérerekben és a lábuk nyomán termelődik az én energiám. Aztán persze Heather mindig röhög és felszólít, hogy viselkedjek orvoshoz méltó módon és hagyjam a hülyeségeimet, komolyan kérdezi, én meg komolyan megvonom a vállamat. Ha a marhaságomra nem vevő, akkor mással sajna nem tudok szolgálni. Egyszerűen genetikailag vagyok így összerakva. Persze helyükön tudom kezelni a dolgokat és komoly szituációkban nem viselkedem úgy mint egy agyalágyult és azért mostmár eljutottam arra a szintre is, hogy a műszeres asztalkákat nem borogatom fel. És persze nem az éppen operáló orvos felkarjába kapaszkodom bele, amikor majdnem dobok egy hátast a földre került zselés anyagon. Jah igen, és nem szórakozom azzal, hogy szabad perceimben állatfigurásra vágjam a kötöző gézlapokat. Ha emlékeim nem csalnak ez volt az a pillanat, amikor a belgyógyászat egyik igen nagy tiszteletnek örvendő orvosa megkérdezte, hogy miért nem adnak nekem több munkát, vagy miért nem egyből lufikat hajtogatok a gyerekosztályon? Majdnem mondtam, hogy mennyire jó ötlet, és ami azt illeti szabad időmben még bábozhatnék is a gyerekeknek, de azt hiszem ezt odavágni már túl nagy pofátlanság lett volna, így aztán inkább nagyon hallgattam, miközben ott morzsolgattam az ujjaim között egy cicafej formájú gézlapot. A doktor úr háta mögött két nővér összeszorított szájjal röhögött. Legalább nekik jó kedvet okoztam. Szóval az eset után történt az, hogy egy hétig papírokat töltögettem, és gyógyszereket adagoltam, ágytálakat fertőtlenítettem, szóval csupa olyan dolgot, amit egy sima önkéntesre szoktak rábízni egy ilyen kórházban, és persze a mosoda is az én feladatom volt. Ezt utáltam a legjobban, mert  a teherhordó lift és én nagyon jól megismerkedtünk egymással, és szerelem volt első látásra, ahogyan lazán nekinyomultam a krómacél liftfalnak amíg leértem az alagsorba. Be voltam rezelve tőle rendesen és mindezt egy héten keresztül...a végére már ott tartottam, hogy bevallom, hogy belezúgtam, és imádom a hűvösét. De viccen kívül, nem kedveltem továbbra sem, de ugyebár az óriási méretű ágyneműs kocsikat másképpen nem lehet vinni. Hacsak nem növesztek embertelen muszklikat és kapom fél vállra, mászva meg vele a lépcsőket. Annyira meg még nem vagyok menő, hiába járok az edzőterembe heti két alkalommal. És persze a táncórákat sem hagytam abba. Már egészen jól megy. Most  már csak minden második ember lábát sikerül eltaposnom ha nem kapom el a ritmust. De könyörgöm, a latin táncok közben úgy pakolgatja az ember a lábát, hogy követhetetlen egy idő után. Dél volt amikor magam mögött hagyhattam szerencsétlen beteget a vesetállal meg minden nyavalyával együtt. Két órán keresztül hallgatni az életét nem éppen üdítő, de őszintén sajnáltam szegényt, és együtt éreztem vele, ugyanakkor azon kívül, hogy vigyázok rá a kezelés alatt nem sok mindent tehetek érte. Mintha csak a gondolataimban olvasna mondta, hogy régen hallgatták meg, és jól esett valakinek elmondania. Ebédelni Bessyvel akartam, de őt sehol sem találtam, pedig együtt kellett volna mennünk felszúrni az aprócska füleket, aminek a gondolatától már előre borsózott a hátam. De persze ha gyerekekkel akarok foglalkozni, akkor kifejezetten jól jön minden olyan eset, ahol ők a betegek. Persze ez nem azt jelenti továbbra sem, hogy nem ugrik görcsbe a gyomrom a gondolatra, hogy fájdalmat okozok nekik. Nézhetjük bárhonnan ez akkor is így van. Szóval a büfében nem időztem sokat, így is sikerült egy szép kis kakaófoltot összeszednem mellérészen amikor nem túl ügyesen bontottam ki a dobozos innivalót. Nem szerettem ezeket az instant holmikat, de a szükség törvényt bont alapon, ez most megtette. Volt még tíz percem, amikor is a folyosón loholtam a büféből és egy nagy lapát tenyér csapott a karom felé. A gyerekosztály Ursulája volt, egy két méter magas debella nővér...Mrs Wagner. Mindenki félt tőle...vicces amúgy, mert ez az asszony a légynek nem tudna ártani. Kedves, segítőkész és valami isteni finom házi narancslekvárt készít. Európában élnek a gyerekei, és az unokáit videóhívások keretén belül láthatja, úgy hívja magát, hogy ő az „internet-nagyi”. A hangja azonban olyan mélységekben bődül, hogy szerintem még a betegek is vigyázzba vágják magukat a másodikon is, tök mindegy éppen milyen állapotban vannak. Szóval ő csípett el engem a folyosón, és azután érdeklődött, hogy ki mellé vagyok ma beosztva. Dr Cole...természetesen, mint mindig. Legyintett egyet, majd mondta, hogy robogjak fel a gyerekosztályra, és keressem meg Olivia Montgomeryt, nála jelentkezzem, lenne egy kis munka a műszak hátralévő részéig. Kezdett egy picit deja vu érzésem lenni, mintha már korábban is kellett volna Oliviát keresnem, és akkor bolyongtam elég sokat az osztályon de nem találtam. Megkértem Mrs Wagnert, hogy ha látja Haydent feltétlenül mondja meg neki, hogy a gyerekosztályra küldtek. Mivel mobilt egyikünk sem használt munka közben nem tudtuk a másikat értesíteni éppen hol járunk. De annál nagyobb volt a meglepetés, amikor valahol összefutottunk végre. Szóval szépen fogtam magam és elindultam a gyerekosztályra, hogy megkeressem Oliviát, közben azon morfondíroztam, hogy a francba fogom kiszedni azt az Ázsia méretű kakaó foltot a köpenyemből. A folyosón befordulva egy aprócska kisfiút láttam ácsorogni olyan tíz éves forma lehetett. Nagyon cuki barna nyuszis mamusz volt a lábán, autó mintás kék pizsama, és úgy állt ott az egyik szoba előtt, mint aki teljesen el van anyátlanodva. Felé vettem a lépteimet, és amikor végül odaértem leguggoltam elé.
- Hé kiskoma, megfázik a lábadon a nyuszi, és te is. Mit csinálsz itt kint?
- Oliviát várom, azt mondták ma bent lesz.
- És miért várod Oliviát, hm?
- Mert írtam neki egy szerelmes verset, és még rajzoltam is. Oda akarom adni neki. És nem várhatom az ágyban fekve. Az olyan lovagiatlan.- elkerekedtek a szemeim és nevettem is, de nem kinevettem hanem elismerően bólogattam közben.
- Ejjha, te egy igazi úr vagy! Hát akkor megvárjuk együtt jó? Hozok neked valami köntöst.- jelentettem ki, amikor is indultam volna a szobába ám lépteket hallottam a folyosón és kezem a kis srác fejére simult, mosolyogva fordultam meg.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 01, 2015 5:48 pm Keletkezett az írás




A napom nagy részét a kardiológián töltöttem. Rezidensként a kórház szinte minden osztályán ki kell vennünk részünket a munkából. Legyen az valós helyzetekben való helytállás, vagy szimpla ágytál csere, amit az idősebb orvosok előszeretettel bíznak ránk. A legizgalmasabb a délelőtt első felében az volt, hogy az épület tetején elszívtam egy cigit Karen-el. Lassan 16 órája talpon vagyok, az éjszaka kellős közepén, legmélyebb álmomból ébresztett az ügyeletes orvos. Doris nem hajlandó bevenni az életmentő gyógyszereket Minnie egér nélkül. Nos, az pedig én volnék, a hatalmas lapát füleimmel. Így hát, nem volt más választásom, kócosan, táskás szemekkel és áporodott szájjal hagytam ott a pihenőt. Tehát ezért vagyok nyűgös és ideges egyszerre, ezért kellett az a fránya cigaretta, holott nem dohányzom. Tinédzser korom óta nem lógott ki számból bűzrúd, de most nem tudtam ellenállni Karen és dohánya csábításának.
A nap hátralevő részében némán csodáltam Jamie-t, ahogy humorával, kedvességével és gyengédségével ellátja az apróságokat. Szinte csak a nyálam nem csorgott, amikor egy alig pár hetes csöppséget babusgatott. Agyam egy hátsó zuga elképzelte a kis családot, amit remélhetőleg néhány év múlva alkotni fogunk. Két csodaszép, barna hajú gyermek, akik tökéletes keverékei kettőnknek.
Egész nap elnéztem volna, de nem csak az osztálynak volt szüksége rám, hanem másnak is. Hamar bekaptam pár falatot, mert a gyomrom hangos kordulásokkal jelezte, ideje valamit ennem már. Épp a gyerekosztályon sétáltam, lesöpörtem néhány kósza morzsát a szám sarkából, mikor észrevettem Adam-et. Barna üstökét ezer közül felismerném, na és persze nyuszis mamuszát is. Fogalmam sincs, kivel ácsorog a kórterem előtt. Valahonnan ismerem, de annyira rossz az arcmemóriám, hogy képtelen vagyok felidézni még a nevét is.
Ahogy közeledek, az ismeretlen lányból hirtelen ismerős lesz. Elmosolyodom, amikor megpillantom Adam csillogó szemeit. Imádnivaló tízéves kisfiú, aki nem hagyja, hogy legyőzze a rák. A csontvelőrák legdurvább alfaját diagnosztizálták nála és alig adtak neki fél évet. Most mégis itt áll teljes valójában és nemsokára betölti a tizenegyet.
-Feküdnöd kéne édesem. – Dorgálom meg finoman, széles mosolyommal őt is mosolyra késztetem. Szépen díszített papirost szorongat apró kezei közt. Megöl a kíváncsiság, vajon mit lehet az, de hagyom, hogy ő kezdeményezze titka elmondását.
-Zoya, igaz? – Fordulok a gyakornok felé mosolyogva. – Csak nem engem keresel? – Nyilván, engem egyfolytában keres valaki. Ha nem dr Woodward, akkor valamelyik gyakornok. Szeretnek velem dolgozni, én pedig szívesen ismerkedem új arcokkal. Zoya-val is dolgoztunk már együtt, de a fejem olyan, akár a szita.
-Visszakísérünk a szobádba Adam. – Alig hagyja el számat mondandóm, aprócska kezét az enyémbe csúsztatja, dús szemöldökét párszor megemeli, én pedig úgy teszek, mint aki elalélt tettétől.
-Nos Zoya, elmondanád nekem, milyen most Adam állapota? – Nem szándékozom letesztelni, csupán napok óta nem volt időm kis rajongómra.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 02, 2015 3:15 pm Keletkezett az írás




Olivia & Zoya




Amikor az ifjú orvosok többségét megkérdezik, hogy miért szeret annyira a gyerekosztályon dolgozni, a legtöbbje azt mondogatja, hogy mert ugyebár a gyerekek mennyire aranyosak, és mosolyt csalnak az ember arcára...és persze hasonlók. Bevallom idekerülésem óta én is így vagyok ezzel, bár én többnyire az újszülött osztályon forgolódom, akkor is feltöltődési célzattal. Mármint ott vagyok az üveg ablak előtt és odanyomom a nózimat, nézve azokat az izgő mozgó kis csomagokat a túloldalon. Van a születésben szerintem valami szépség, valami varázslat. Minden gyermeknek külön története van, külön életútja amit majd bejár, és nincs két egyforma. Belegondolni is ijesztő, hogy mennyi ember élt már ezen a bolygón, és azt hiszem tökéletesen egyforma élete egyiknek sem volt. Visszagondolva, hogy egy év alatt én is például már magának annak tekintetében mennyit változtam, hogy pontosan mivel is szeretnék majd később foglalkozni...már azóta is mennyit, hogy egyáltalán eldöntöttem, hogy egyszer majd orvos lesz belőlem. Noha folyamatosan, a családomon kívül csak a kritikákat kapom, hogy túl érzékeny, túl lágy szívű, túl kedves, túl....minden túl vagyok ehhez a pályához. Persze néha még anyáéktól is ezt hallom, és amikor hazamegyek Martin is gyakorta megemlíti, hogy ha ennyire szeretnék embereken segíteni van ennek más módja is. Az első komolyabb sokk hatás után, amikor a szemeim előtt halt meg egy életerős férfi magam is elgondolkodtam, hogy van itt helyem? Van egyáltalán keresnivalóm a fehér köpenybe bújva a kórház falai között? És minden alkalommal amikor elkezdődik a műszakom, amikor Hayden mellett belevetjük magunkat a sajátos és néha a végletekig túlpörgött hangulatú közegbe, azt hiszem minden ilyen alkalommal megerősítem magamban, hogy igenis van itt keresni valóm, és nekem pontosan itt van a helyem. Már nem akarok messze hajózni, hogy katona orvos legyek....úgy érzem egy kisvárosban lesz az én helyem távol mindentől, ahol majd gyerekekkel akarok foglalkozni...vagy egy nem is olyan kis város közepes méretű kórházában ahol szülész lehetek, segítve a világra a csöppnyi kis apróságokat. Persze megint jön a kérdés, hogy el tudom majd viselni a beteg picik látványát? Nem, soha nem leszek képes, mindig szíven fog ütni, de meg kell tanulnom elfogadni, hogy ez is az élet szerves része, hogy ezzel együtt kell élni, mert vannak induló sorsok amelyek soha nem teljesedhetnek be. Néha azt is próbálom magammal ilyenkor elhitetni, hogy ez így jó, hogy annak aki elmegy, így kell történnie, neki bizonyosan könnyebb már. Lehet ez csak önámítás, lehet így próbálom feldolgozni a veszteséget, igazából ebbe még soha nem gondoltam bele komolyabban.De azt tudom, hogy ezt akarom csinálni, mert a rengeteg jó amit kapunk ellensúlyoz minden nehezet. Amikor elmondtam anyának, hogy a szülészet érdekel...jó persze azért ebben rengeteget nyom a latba az osztály főorvosa, akiért sok más gyakornok lányhoz hasonlóan én magam is rajongok, de ettől függetlenül ez inkább csak valamiféle rádöbbentés, hogy mely terület való nekem. Szóval amikor erről anyának beszámoltam, akkor emlékszem éppen a kertben álló félig már kiszáradt fügefát festegette a maga absztrakt és elvont színvilágában. Az orrán ott csücsült egy oliva színű festékpötty és arról próbált engem nagyon komolyan meggyőzni, hogy gondoljam át sokszorosan. Más az amikor egy felnőtt ember hal meg a kezei között egy orvosnak és megint más amikor egy kisgyermek. Én pedig rájöttem szépen lassan, hogy nincs különbség. Senkinek nincs joga egyik életet sem többnek gondolni, pusztán azért mert az még csak indul a másik meg már egy ideje itt van a világban. Minden élet ugyanolyan fontos, és bár sokan naívnak vélnek, én mégis azt vallom, hogy az életkor az egy állomás. Ott várakozunk, hogy az éveink tovább vigyenek bennünket, előre, a következőhöz. Alapvetően a különbség olyan elenyésző.  Persze anya furcsán nézett rám amikor ezt mondtam, és nagyon bölcsen megjegyezte, hogy mindent másképpen fogok látni, ha egyszer majd nekem is gyerekem lesz. Szerinte akkor majd átértékelődik bennem minden. Az anyukám nagyon okos....szerintem, és biztosan el kell neki hinnem ha ezt mondja, de amíg ez nem következik be, én nem tudom ugyanúgy látni a világot ahogyan ő. Sok év, és még több tapasztalat hiányzik belőlem ehhez. Ettől függetlenül már nem akarok messze hajózni innen valami anyahajón...azért sem mert lett valaki aki miatt maradni akarok. Valaki aki fontos része lett az életemnek, aki miatt a terveim már nem csupán tervek, már nem valami kisvárosi lány buta kis álmai, hanem az önmagamba vetett hitem lendítve előre megvalósításra váró komoly elhatározások. Mióta vele voltam hittem abban, hogy bár nem én vagyok a legokosabb lány a világon, és minden bizonnyal kitüntetések egész sorát sem fogom begyűjteni – bár nekem minden nap kitüntetés, amikor rám mosolyog, mert jól csináltam valamit, vagy csak egyszerűen ezzel a lefegyverző mosollyal indítja a napomat- szóval nem hiszem, hogy nagy dolgokat fogok véghez vinni, de elhittem magamról, hogy apróságokban is megvalósítható minden. Hogy ezek a dolgok is éppen olyan fontosak, mint mondjuk a világ másik végén katonákat gyógyítani. Persze még mindig megvan ez a terveim, hogy pár hónapra elmegyek majd, valami fontos és igazán nemes ügy mellé állva, de még nem nagyon beszéltem erről senkinek, és lehet talán egy pont marad a bakancs listámon. Gondolatban teleírt papírom egyébként is  folyamatosan bővül. Mióta Haydennel együtt vagyok kinyílt a világ, bátrabb lettem....mintha soha nem is létezett volna az a nagyon félénk lány, aki idejött egy éve a nagyvárosba. Persze nem azt mondom, hogy gyökerestől megváltozott minden, de vannak dolgok amik mégis....szerelmes lettem, életemben úgy igazán először és azt hiszem ez már önmagában egy hatalmas változás a számomra. Valahol talán éreztem, hogy a hivatástudatom és a magánéletem egyszer majd összekapcsolódnak, és ebben a közegben lelek rá a boldogságra. Most mégsem mellette serénykedem, mégsem én vagyok akinek magyaráz, aki hallgatja éppen hogyan duzzadhatott ötszörösére egy mandula, hogy mit tegyek azzal az idős úrral akinek ezredszer akarom bekötni az infúziót és ezredszer is visszarántja a kezét, és nem szaladok ki zokogva negyed órás szünetre, amikor egy csillogó szemű, nyolc évesnek a lábfejébe kell beleszúrni az infúziós pillangótűt, mert nem találom a vénáját, annyira kis vékonykák a karjai, a bőre meg mint a pergamen. Alul táplált , ki tudja honnan hozták be a mentősök. Szóval most megint külön vagyunk a műszakunkban, talán majd a vége felé lesz annyi időm, hogy megkeressem. Bár gyanítom, hogy a gyerekosztályról nem olyan hamar szabadulok. Egyrészt mert szeretek itt lenni, és nem veszem észre az idő múlását, másrészt meg mert feladatom van, és ahogyan észrevettem szívesen dolgoznak velem akár a nővérek akár a rezidensek, és néha még az orvosok is. Van amelyik már a nevemet is tudja, van amelyik csak Zümmögőnek hív, ennyit jegyzett meg. Nem baj, ez is haladás, előbb vagy utóbb majd megtanulják. Ez a kis barna hajú fiúcska a cukker mamuszkájában engem azonnal levett a lábamról, ahogyan aztán még beszélni kezd azzal meg egyenesen ott tartok, hogy kenyérre lehetne kenni. Már éppen fordulnék be hogy köntöst hozzak neki, hogy ha annyira maradni szeretne megvárjuk együtt Oliviát. Én majd szépen leülök vele a székre, az ölembe veszem és úgy beszélgetünk. De erre végül nincs szükség, mert ahogyan megfordulok tűnik fel egy közeledő alak. Óóóóó....hogy ő lenne Olivia. Rémes a névhez kapcsolt arcmemóriám. Illetve az arcokat hamarabb megjegyzem, mint a neveket. Őt példának okáért Minnie egérrel azonosítottam, az egyik kisbeteg kapcsán. Akkor láttam őt először, és magamban elgondolkodtam, hogy mennyire elhivatott lehet az az ember, aki képes ilyesmire pusztán azért, hogy egy kisgyereknek szebb legyen a napja, bevegye a gyógyszereit. Szóval arcról ismertem, de most már névről is. Amikor Adam meglátta Oliviát hatalmasra kerekedtek a szemei, és ott táncolt bennük valami végtelenül kedves és rajongó ragyogás. Elbűvölő volt.
- Tudom ám, hogy feküdni kell, és megyek is....csak ezt még oda akartam adni neked. Olivia.- csak egy tiszta lelkű, tiszta érzésű kisfiú tud így kiejteni egy nevet ahogyan ő teszi, noha a hangja még kicsit fátyolos. Ki tudja mióta ácsoroghatott itt.
- Igen én vagyok, Dr Montgomery.  Mrs Wagner azt mondta keresselek meg mert szükséged lenne egy gyakornokra. Hivatalosan nem ide tartozom, de annyit járkálok már ide, hogy ha meglátnak rögtön lecsapnak rám. A köpenyért bocs.- tettem még hozzá utalva a borzadványos kakaófoltra, és egy futó pillantást még vetettem is rá, majd már Adamat néztem én magam is.
- A kis lovag pedig azért vágta így magát gálába, hogy neked ajándékot hozzon. Gondoltam a palástját addig ráterítem, cudar idő van itt.- néztem le a kisfiúra és kacsintottam egyet mire kaptam egy széles egész arcot beterítő, bár picit talán fáradt mosolyt. Figyelem ahogyan megfogja a kezét, és az a kis titkos néma párbeszéd ami kettejük között lezajlik.... nos már ezért megérte de feljönnöm. Viszont a kérdés meglep, ami azt hiszem az arcomra is kiül, és kíváncsian pislogok Livre, miközben maga előtt terelgeti be a fiúcskát a szobába. Én valahogyan rutinból indulok az ágy felé, hogy felrázzam a párnát, megigazgassam a lepedőt és a takarót, miközben beszélek.
- Hát nem tudom. Én most találkoztam vele először ott a folyosón nem volt még időm átnézni a kórtörténetét. Ellenben hidegnek és kicsit szürkének találtam a bőrét. Mintha a vérkeringése nem lenne túl jó. – határozottan püföltem meg a kispárnát is, miközben Adam felsandított Oliviára.
- Margarétát rajzoltam a papírra és pipacsokat. Egy óóóóóriásiiii naaaaagy kék vázába. Szereted a kéket, ugye? Akartam igazi virágot is, de Mrs Wagner azt mondta azt nem lehet, inkább rajzoljak, az is majdnem olyan. De ennek nincs illata. Nem baj, hogy neki nem rajzoltam? Nem fog megharagudni?- bökött felém a fejével, de nem mert rám nézni. Nem akartam zavarba hozni, úgyhogy inkább úgy tettem mint akit nagyon lefoglal az ágy rendezgetése.
- De belé nem vagyok szerelmes.- súgta még oda rekedtes kis hangon Oliviának, és nekem el kellett fordulnom. Istenem, nem akarom kinevetni, de annyira bájos. Szóval kellett egy pici idő, amíg összeszedtem magam és visszafordultam feléjük kezemet kinyújtva mutattam az ágyon végig.
- Uram. A fekhelye a kívánságainak megfelelően tökéletesen a rendelkezésére áll.- Adamről átvezettem a tekintetem Oliviára, majd megállapodott a pillantásom a kórlapon az ágy végében. Kérdőn néztem a rezidensre. Szívesen vetettem volna rá egy pillantást, hogy lássam mi a baja ennek a tündéri kis lovagnak.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:57 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Olivia & Zoya
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: