Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 29.
▪▪ Korom :
31

»Pént. Dec. 04, 2015 3:36 pm Keletkezett az írás



Előzmény



Maria & Pierre


Az igaz, hogy  Maria nem ismert engem „fénykoromban”, de igazából másabb igazán nem voltam. Akkor is edzettem, ahogy most is. Csak most másfajta gyakorlatokat végzek, ennyi az egész. Lepunnyadni sosem voltam hajlandó. Igazából ennyi közös bennem és a testvéreimben, hogy adunk arra, hogy ne eresszünk pocakot. Ez anyámnak volt a mániája mindig és még most is. Gyerekkorunkban aktívan sportoltunk. Én éppenséggel például fociztam. Meg zongoráztam. Utóbbit még ma is szoktam csak úgy, szórakozásképpen, van is otthon egy zongora a házban. Ez alap darab volt a házba annak berendezésekor.
- Hogy én? Dehogy célozok én bármire is! Egy nőnek az evési szokásaira pedig megtanultam, hogy nem is lehet, mert akkor és ott áshatom is meg a síromat. – Vigyorogtam rá. Anya mindig is kínosan ügyelt a kinézetére, és így megtanultam tőle, hogy a nők erre borzasztóan hiúak, és nagyon meg lehet őket azzal bántani, ha véletlenül még csak a gondolata is felmerül annak, hogy egy miligrammal is több van rajta, mint amennyi jól áll neki. Bár Maria esetében szó sincs erről, nagyon jó alakja van neki. Hú, de még mennyire! Mondjuk ki látott már kövér rezidenst? Azok mindig olyan vékonyak, mert ide szaladnak, oda szaladnak, enni meg persze semmi idejük, így meg a kilók úgy szaladnak le róluk, mint egér a macska elől.
Ha pedig már macskáknál tartunk, szóba jön Bizsu. Őszintén szólva először nem örültem neki, hogy egy szőrcsomó is a lakótársammá válik, de egész jóban lettünk a négy lábon járó kiskedvenccel. Alapvetően amúgy is jóban szoktam lenni az állatokkal, bírom őket, csak az életmódom miatt nem tartottam sose jó ötletnek egy állat tartását, hiszen ha esetleg egy hétre elmegyek Párizsba, vagy itt Ausztráliában egy autó kiállításra viszek magammal pár csodát, akkor egy házi kedvencet csak nem vihetek magammal mindig, itt hagyni meg nem lenne szívem.
Igaz, hogy a belvárostól kicsit messze van az öböl, ahol a házam található, de azért nem a világ vége és bizony oda is odaér egyszer csak az ember, főleg egy olyan autóval, ami tud is kellő sebességet diktálni. Éppen ezért szükségszerűvé vált az a rendelésleadás, ami Maria számára meglepetést okoz.
- Hát, már a törzsvendégük vagyok, én nem lepődtem meg rajta. Szerintem van olyan futáruk, aki csukott szemmel is eltalálna hozzám.  – Nevetek kicsit. Amikor egy-egy kanos este, vagy egy buli volt csapva előfordult, hogy ebből az étteremből rendeltünk. Van mindenféle kultúra konyhájára egy-egy bejáratott törzshelyem, azokat nem nagyon szoktam megváltoztatni. Kényelmes. Mert hát főzni kinek van ideje és kedve. Főleg kedve, hogyha egyedül él? Szóval a rendelés egy sokkal szimpatikusabb megoldás.
- Szuper! Dehogy fogsz untatni, nagyon jó társaság vagy. – Egy kissé kevésbé burkolt bókot megengedek magamnak. Maria tényleg jó társaság, sok bennünk a közös pont, van miről beszélgetnünk egymással. Nem szoktunk unatkozni egymás társaságában. Szerencsére. Na meg szerencsétlenségemre, mert ettől még inkább őt látom a legtökéletesebb nőnek a világon. Hiszen a kocsikat is éppen annyira szereti, mint én.
- Na, meg is érkeztünk! – Nyomom meg a kapunyitó gombot, hogy egyenesen befordulhassak a garázsba, ami fűtött szokott lenni télen és mindig legalább 3 autó pihen benne arra várva, hogy megtúráztassák egy kicsit. Ez az egész házban a kedvenc helyem. Szoktam néha szerelgetni is, turbózni autókat pár haverral. Mondhatjuk úgy is, hogy én az autók orvosa vagyok. Azoknak ismerem a lelkét és a bajait, épp úgy, mint Maria az emberek testi bajait.
Kiszállok az autóból és Marianak is kinyitom az autó ajtaját, aztán a táskáját is kiveszem hátulról, majd elindulok vele be a házba, egyenesen a nappaliba, ahonnan a nagy ablakokon keresztül tökéletes a kilátás az öbölre, így a kint lévő családi hajtóra is. Persze ez a móló nem csak nekem kikötőhelyem, hanem néhány ausztrál barátomé is.
- Úgy látom Eithan kihajózott. – Állapítom meg  az öbölre nézve, ugyanis az egyik termetes „jószág” nincs kikötve.
- Elmegyek átöltözni valami kényelmesebbe, meg gyorsan lezuhanyzom. A konyhában van egyébként egy kis nasi, tűzoldásképp jól jöhet, ha nagyon éhes vagy már, reggel vettem mielőtt elmentem volna a kezelésre. – Vázolom fel következő 10 perces terveimet, ugyanis nálam annyiba telik egy tusolás és átöltözés. Pasi vagyok, nem nő, aki hosszasan mossa hab testét, majd utána törölközőbe csavarva válogat, hogy melyik ruháját vegye is fel otthonra, ahol egyébként kb. senki se látja.
* * *

Egy térdig érő fekete gatyában és egy szürke atlétában jövök ki szobám ajtaján. Pont csengetésre. Ennél jobb időzítést? A tárcámmal a kezemben az ajtóhoz megyek. Borravalóval megspékelve veszem át az ételt.
- Na gyere, te haspók, megjött a kaja! – Kiabálom vigyorogva az ajtótól a konyha felé menet Marianak a hívó szót. Bár az illatok lehet, hogy hamarabb csalogatják őt, mint szavaim.




Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 06, 2015 7:27 pm Keletkezett az írás




Maria & Pierre

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.
Hangos és jóleső kacagás tört elő belőlem amikor meghallottam Pierre mentegetőzését. Jó, tény és való, hogy néha tényleg többet eszem, mint amennyit kinézne az ember belőlem. De azt utána kőkemény munkával le is dolgozom. Arról nem is beszélve, hogy ameddig én megvagyok elégedve az alakommal akkor addig senkinek semmi köze hozzá, hogy mennyit eszem. Viszont Pierre reakciója alapján kénytelen vagyok azt gondolni, hogy sokan ezzel nem így vannak. Hát nekem olyan mindegy. Eddig még egy negatív „bókot” sem kaptam a súlyom miatt, szóval azt hiszem, egész jó vagyok, és továbbra is ehetek annyit, amennyit csak akarok.
- Tudod mit? Szerintem eddig rossz nőkkel volt dolgod. Endem egészen hidegen hagy, hogy ki mit mond a súlyomról ameddig én jól érzem magam a bőrömben. – válaszoltam mosolyogva.
Tényleg örülök, hogy Pierre itt van nekem. Jól el vagyunk., sikerült megtalálnunk a közös nevezőt. Ez pedig nem olyan rossz dolog, hiszen együtt kell töltenünk még jó pár hetet, hónapot és évet. Ezt pedig másképpen nem is lehetne elviselni.
- Kezd az a gyanúm lenni, hogy te vagy a városban a „Keresztapa”. – kuncogtam, miközben játékos fény csillogott a szemeimben.
Emlékszem arra amikor először láttam azt a filmet. Olyan 16 éves lehettem és már akkor tudtam, hogy nem fog a kedvenceim közé tartozni, és ezen a folyatások sem segítettek. Most mégis „Don” Corleone-hoz hasonlítom Pierre-t? Vicces egy fordulat, de sokszor pont úgy viselkedik. Szeret mindent Ő intézni és szereti, ha úgy történnek a dolgok ahogyan azt Ő elképzeli.
- Ilyet mindig jó hallani. – mosolyogtam kedvesen, hiszen én ugyan ezt gondolom róla.
Kifejezetten jó társaság, és amióta itt lakom rá kellett ébrednem, hogy nagyon is sok bennünk a közös. Éppen ezért akadnak dolgok, amikről bőven tudunk beszélgetni egymással és mégsem unatkozunk egymás társaságában. Ezért is repül annyira az idő, ha mi együtt vagyunk.
- Végre. Erre a pillanatra vártam egész nap. – vidult fel még jobban az arcom amikor is végre kiszállhattam abból a négykerekű szépségből.
Alig, hogy kinyílt a garázsból a ház belsejébe vezető ajtó Bizsu egy kis ágyúgolyó erejével rohant nekem. Hiányoztam neki és ezt meg is tudom érteni. Ameddig otthon laktunk szinte minden időt együtt töltöttük és amikor én nem voltam otthon a sógornőm akkor is vele volt és így egyikőjük sem unatkozott. Itt viszont sajnos elég sokszor van egyedül és ez eléggé zavar, hiszen tudom, hogy jó lenne neki, ha lenne mellette valaki. Viszont nem hinném, hogy Pierre repesne a boldogságtól, ha felvetném neki, az ötletet, hogy kellene bizsu mellé még egy kutyus, csak, hogy ne unatkozzon szegénykém. De talán majd egyszer, meglepem őt egy négylábú szőrös kis ajándékkal, aztán csak reménykedhetek benne, hogy nem hajít ki az ajándékával együtt.
- Aha – feleltem, szörnyen frappánsan, miközben leguggoltam a kiskutyámhoz és egy kicsit megvakargattam a füle tövét.
- Mi? Ja jól van. Én is valami hasonlóra gondoltam. Úgyhogy akkor a kanapánál találkozunk, ha végeztünk. – mosolyogtam rá, miközben fölvettem Bizsut és elindultam a szobám irányába.
Annak idején amikor Pierre közölte, hogy teljesen üres a szoba amibe készülök beköltözni, eléggé meglepődtem. De amikor elmagyarázta, hogy azért olyan az egész mint egy tiszta vászon, hogy az ízlésemnek megfelelően be tudjam rendezni, nagyon megörültem. Végül is ez egy nagyon kedves és figyelmes gesztus volt tőle. Azóta pedig eltelt egy kis idő és minden olyan amilyenre szerettem volna. Letisztult, csajos és visszafogott, pont olyan, mint én. Végtére is egy „komoly” nő, aki emberek gyógyításával foglalkozik, nem lehet vadóc és felelőtlen. Arról nem is beszélve, hogy most kiélhettem a lakberendezői vágyaimat, ha már Lucas miatt nem tehettem meg ugyanezt Párizsban.
- Gyere, te kis bajkeverő. – simiztem meg Bizsu buksiját és nyomtam rá egy puszit, majd letettem és elindultam tusolni.
* * * * * * *
Alig, hogy kiléptem a párával teli zuhanyzóból, meg hallottam Pierre hangját a nappali, közeléből ahogy beszél. Először nem is esett le, hogy mit mond, de végül csak felfogtam. Ezek szerint tényleg sokat nyafogtam amiatt, hogy mennyire éhes vagyok. Ami még azóta sem változott, úgyhogy magamra kaptam egy fekete alapon fehér szegélyes shortot és egy fehér ujjatlan felsőt.
Mire magamra cibáltam mindent és a nedves hajamat is egy szoros copfba kötöttem, az illatok is megérkeztek a szobámba. Annyira finomak voltak, hogy nem bírtam tovább magammal és mezítláb siettem az illatok után.
- Remélem még nem kezdtél hozzá, nélkülem. – léptem oda mögé és az oldala mellett benyúlva elloptam egy kis darab salátát ami a „díszítés” részét képezte. Majd mint egy bolondos kislány, elszökkentem mellőle és már a konyha szekrény mellől vigyorogtam rá, jókedvűen.
Jó hatással van rám. Nagyon is jóval, hiszen már meg se tudnám mondani mikor szórakoztam ennyire jól. Sikerül elterelni a figyelmem bizonyos dolgokról és ezért igazán hálás vagyok neki. Még akkor is, ha ezt Ő nem tudja.
Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 29.
▪▪ Korom :
31

»Hétf. Dec. 07, 2015 6:17 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre


Szerencsére egészen jól el tudtam terelni a témát és Maria már ismét nevet és vidám, ami engem is feltölt. Szeretem a nevetésének a hangját, az olyan... jó. Csak így egyszerűen, mindenféle túlzott cicoma nélkül, mert ez is eléggé kifejezi szerintem azt az érzést, amit kivált belőlem ő és a vidámsága. De főleg ő.
- Hát... lehet. De azért anya nem volt sose a nőm, és neki se lehet szólni semmit, mert hajjaj, háthét szobafogság, még akár így, 30 éves fejjel is.
Nevetek fel én is elképzelve, hogy anya nagy dühös sárkánnyá változva zár be a szobám mélyére, mert egy véletlen megjegyzést tettem arra, hogy esetleg nem-e sokat eszik.
- De a te hozzáállásod nagyon tetszik. Minden nőnek így kéne. Hiszen mi pasik se vesszük magunkra. Mondjuk nekem erre... - paskolom meg a hasamat, vagyis az ott lévő kockákat. - nem is lehetne azt mondani, hogy túl nagy.
Bár alapvetően macisabb alkat lennék, dolgozok rajta, hogy ne én legyen Monsieur Bud Spencer kicsinyített hasonmása.
- Hogy éééén? Dehogy is. Na de Bonasera, Bonasera... mondd meg, milyen okot szolgáltattam, hogy ennyire nem tisztelsz engem?
Idézek a filmből egyenesen Don Corleone-tól. Az ilyen keresztapa filmek minden fiúnak az örök kedvencei között vannak. Én nagyapát vizionáltam gyerekként Don Corleoneként, aki persze előszeretettel gyújtott szivarra kedvemért, és kezdett el olyan rekedtes hangon beszélni, mint a filmben szereplő Keresztapa.
Kicsit el is időzöm az emlékeken, de csak néhány percig, hiszen a beszélgetés tovább sosem áll meg közöttünk, mindig valamelyikünk újabb és újabb dolgot vet fel, amire persze nem bírja ki a másik fél, hogy hallgasson. Ebben is látszik az, hogy nagyon-nagyon sok bennünk a közös tényező, nem csak az autók.
Végre befordulunk a garázsba, amiben persze most is áll pár más csoda ezen kívül, amiből szépen kisegítem Mariat, ahogyan azt illik. Egy gyors pillantást persze vetek a kis autóparkra, ami itt áll miközben az ajtó felé haladok, amin kirongyol az ágyúgolyó kutyának álcázva. Valahogy a macskák után is így szokott rongyolni. Ilyen lelkesen, csak mondjuk talán jobban vicsorítva. Ezért nem nagyon jár erre macska mióta ő itt van. Pedig az előtt akadt egy-kettő kósza lélek, aki be-bejárt a nappaliba, ha éppen nyitva felejtettem az üvegajtót, amíg úsztam egyet. Most az üvegajtó nyitva felejtésével már csak azért kell vigyáznom, mert még a végén vagy elkóborol Maria szívének kicsi kincse, vagy a hasamra ugrik, miközben én a vízen lebegek. Az utóbbi igazán nem túl kellemes a számomra, de Bizsu persze nagyon élvezi, ahogyan nézhet körbe a hasamon ücsörögve.
* * *

Amikor a tusolásból mind a ketten visszatérünk a konyhába, megint kissé el kell ámulnom Maria szépségén, ahogyan vidám játékossággal szalad a kaja felé, hogy abból, mint egy kisgyerek a sütiből lophasson.
- Sosem tennék ilyet... Na jó, de tennék, ha farkas éhes lennék, de most csak éhes vagyok.
Adom az ártatlan, persze nem sokáig, azért nem vagyok én olyan szent, hogy mindenképpen megvárjam őt az evéssel, mert ha a gyomrom kilyukadásának veszélye áll fenn, akkor bizony belekezdek az evésbe azon nyomba, még az asztalnál elvárt szabályokra is magasról téve.
- Tessék, itt is van.
Adom oda neki a tányérra kiszedett csirkét. Aztán pedig töltök egy-egy pohár bort, ami eddig behűtve pihent a hűtőben. Mindig van egy üveg bor és egy üveg pezsgő is behűtve. Franciáknál ez nem meglepő.
- Egy kis bor.
Nyújtom át neki az italt a pohárban, aztán elindulok a kanapé felé. Persze, hogy nem fogok asztalnál enni, így sokkal kényelmesebb.
- Kanapé, vagy hajó? Te választhatsz.
Kacsintok rá vigyorogva Mariara. Naplementében szeretek a hajón csak ülni és érezni a tenger ringatását. Ez az én titkos kis szigetem, ahova még eddig Marian kívül csak nagyapát engedtem be. Persze a haverjaimmal tartottunk már hajós bulikat, meg hát oké, hogy a magaménak érzem a hajót, de ez igazából nagyapáé volt, csak ő már nem tudja kihasználni, ezért megkaptam én és rendbe raktam, nem mai darab, de ez nem látszik a kinézetén. Csodásan fest kívülről a kisebb méretű – leginkább 2-3 személynek kényelmes jacht.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 17, 2015 9:07 pm Keletkezett az írás




Maria & Pierre

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.
Hangos kacagásban törtem ki, ahogy lelki szemeim előtt megjelent Pierre és a testvérei amint éppen a szobafogságban töltik a nap 24 óráját hat héten keresztül. Szó mi szó elég mókás látvány lenne, de való igaz, hogy a világ szomorúbb hely lenne, ha Mr. Nagydumás nem osztaná az észt folyton.
- Valahogy nehezen tudlak elképzelni, ahogy éppen szobafogságban tengődsz. De jobban belegondolva, anyukádból kinézem. – mosolyogtam rá lágyan.
Semmi sértés nem volt abban amit mondtam, egyedül csak azt szerettem volna ezzel a tudtára adni, hogy szerény véleményem szerint az anyukája egy igazán karakán nő aki mindenre képes, ha egyszer azt a fejébe veszi.
- Köszönöm. De a te eseted más. Neked lényegében a külsőd a munkaeszközöd, muszáj vagy karban tartani. – kuncogtam játékosan, csipkelődőleg.
Bár ha mindent egybevetünk akkor valamilyen szinten igazam van, hiszen, ha Pierre nem így nézne ki, ahogyan most kinéz, akkor elég sok üzlettől és némi plusz „juttatástól” elesett volna élete során. Szóval ha azt nézzük ezzel nem mondtam akkora butaságot, mint amilyennek elsőre tűnhetett is.
- Szörnyű vagy! Ugye tudsz róla? – nevettem rá, miután rányújtottam a nyelvem.
Soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire jól ki fogok jönni Pierre Larbauddal. Valahogy mindig is azt hittem, hogy mi vagyunk a világ legnagyobb ellentétei. Tűz és víz, föld és ég, fény és sötét. Aztán valahogy megtörtént. Egymásra hangolódtunk és azóta minden más. Nem kell rástresszelnem a dolgokra, és már Lucas-ra sem haragszom, amiért rálőcsölt Pierre, mint valami megunt játékszert.
Miután sikeresen rendbe szedtem magam és lemostam magamról a mai nap „porát” sokkal jobban éreztem magam. Viszont ameddig tusoltam befutott egy nem fogadott hívásom a vőlegényemtől, ami most nem tudott érdekelni. Fáradt voltam, éhes és egyébként is még durcás vagyok rá. Úgyhogy küldtem neki egy sms-t, hogy „Fáradt vagyok, majd holnap beszélünk” és azzal a lendülettel ki is kapcsoltam a telefonom.
Nincs szükségem arra, hogy hívjon és magyarázkodjak neki. Így legalább azt hiszi majd, hogy alszom, és békén fog hagyni.
- Hát ez nem volt túl meggyőző. – mosolyogtam rá, miközben visszasétáltam hozzá és a mennyei illatokat árasztó vacsorámhoz.
- Ohh, micsoda kiszolgálás. Teljesen el vagyok kényeztetve. – motyogtam mosolygósan, miközben elvettem tőle mindent, majd belekortyoltam a boromba is egyet.
- Hmm… Fogós kérdés… Bekuckózás a kanapén vagy naplementében vacsorázás a jachton. – tanakodtam elmélyülten, miközben elértünk a kanapéig.
A naplementében vacsorázni egy hangyányit romantikus lenne, de remélem nem érti félre Pierre. Szeretem, meg jól megértjük egymást, sok bennünk a közös is, de egyenlőre még a bátyja menyasszonya vagyok, és nem szeretném ha bármit beleképzelne a dolgokba.
- De ha elalszom a jachton, te fogsz becipelni az ágyamba. – közöltem Pierrel, miközben sietős léptekkel indultam meg a hajóhoz vezető úton.
Jó persze, tisztában vagyok vele, hogy alhatnék a jachton is, nem lenne semmi bajom, de jobban szeretek én olyan ágyban egyedül aludni ami szilárd talajon áll. Nem arról van szó, hogy tengeribeteg vagyok, vagy arról, hogy félnék, csupán szeretem ha van mellettem valaki, aki megtart és szorosan magához ölel.
Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 29.
▪▪ Korom :
31

»Szomb. Dec. 19, 2015 12:32 am Keletkezett az írás





Maria & Pierre


Maria remekül szórakozik, kacag, mosolyog, a szeme is sem tűnnek olyan fáradtnak, mint amikor az aulában megláttam, mintha kicsit le is frissült volna mellettem, és ez elégedettséggel tölt el. Bár lehet, csak én magyarázom ezeket bele, mert azt akarom, hogy tényleg jól érezze magát a társaságomban, hogy én pozitívan hassak rá, míg a testvérem pedig egyre inkább ellöki őt magától azzal, hogy ideküldte nem is sejtve, hogy az oroszlán barlangjába vetette kedvesét. Persze Marianak sosem ártanék, legszívesebben csak finoman becézgetném, és csókolgatnám, miközben a karjaim között tartanám őt a hajón a tenger közepén. Milyen szép, idilli kép is ez. De most sajnos be kell érni azzal, hogy esetleg a hajón vacsorázunk kettecskén. Persze Maria részéről nulla romantikai felhanggal, hiszen ő csak a barátjának tekint. Néha attól félek, hogy esetleg a bátyájnak, mivel hogy a sajátját elveszítette, velem akarja majd pótolni őt. A báty szerepből pedig tudom jól, hogy kiűt nem lenne, és premierplánban nézhetném végig majd Lucas és Maria boldog, házas életét. Na, azt már nem!
- Pedig meggyőzésben jó vagyok, ha valakit meg akarok győzni. Nem is hinnéd mennyire jó!
Vigyorgok rá a megjegyzése kapcsán. Munka közben még sosem látott engem Maria, hiszen nem szokott hozzám benézni a munkahelyemre, hogy meglepjen társaságával, így nem is ismerheti a meggyőző énemet, amikor a másikra rábeszélek valami olyat, amit igazából nem is akart, de én elhitetem vele, hogy azt akarja. Viszont Mariaval nem így akarom csinálni. Őt nem meggyőzni akarom a magam igazáról, hanem azt akarom, hogy magától ébredjen rá, mert az valódi lenne, nem pedig mesterkélt. Ehhez pedig remek lehetőséget ad a laplementés vacsora, ami azért elég hangulatos és egy kis borral talán még közelebb visz minket egymáshoz.
- Ígérem, még be is takargatlak.
Mosolyogtam rá kedves mosollyal, és őszintén. Hiszen ha elaludna a jachton akkor bizony fognám és bevinném a saját ágyába és be is takarnám, mert én nem kihasználni akarom őt, hanem meghódítani.
Előre sétálok és felsegítem őt a hajóra, ami bizony azzal jár, hogy így pont a mellkasomnak ütközik, amikor fellibben. És most így annyira közel van ahhoz, hogy megcsókoljam azokat a puha ajkakat, amik a bortól kissé vörösebbek lettek. A bor bennem pedig kijebb tolta a helytelen határát, ezért már éppen azon kapom magam, hogy ajkaim elkezdek az övé felé közelíteni.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 20, 2015 5:43 pm Keletkezett az írás




Maria & Pierre

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.
-Abban biztos vagyok, de ez akkor sem volt túl meggyőző. - mosolyogtam rá kedvesen.
Még ennyi idő elteltével sem tudtam rájönni, hogy annak idején Lucas miért mondta azokat a gonosz dolgokat amikor Pierre-ről kérdeztem. Ahogy nap mint nap jobban megismerem, szinte lehetetlennek tartom, hogy azokból a dolgokból bármi is igaz legyen. Persze a nőcsábász dolgot. Talán az az egyetlen olyan dolog amit elhiszek még most is. De azt hiszem ez valamilyen szinten megbocsátható bűn, hiszen pasiból van. Nem is akármilyenből, de ez már részlet kérdés.
- Még a végén teljesen el fogsz kényeztetni. - vigyorogtam rá játékosan.
Szó mi szó, jól esik minden kedves kis gesztus tőle. Sőt úgy egyáltalán minden apró kedvesség, hiszen hosszú idő óta vele érzem igazán azt, hogy nem kell másnak lennem mint ami valójában vagyok. Amikor Ő ott van akkor az lehetek aki csak akarok, és nem kell egy karót nyelt, csajos orvospalántának lennem, akkor elég ha csak Maria vagyok. Egy olyan lány aki imádja a kocsikat, a száguldást, az állatokat és a szabadságot.
- Nem gondoltam volna amikor idejöttem, hogy ennyire jól kifogunk jönni. - motyogtam szinte csak magamnak, miközben megpróbálok feljutni a jacht-ra.
Pierre ugyan segített és ennek meg is lett az eredménye, hiszen amikor végre felértem a fedélzetre, nekiütköztem és úgy préselődött egymásnak a testünk, mint amikor egy mágnes magához vonzza a fémet.
Egy pillanatig csak az ajkait láttam és elakadt a levegőm, nem tudtam mit tegyek. Az agyam kezdet kikapcsolni és átadni az irányítást a hormonoknak. A pillanat tört részében egészen közel kerültem ahhoz, hogy megcsókoljam, és mindent sutba vágjak amit eddig felépítettem. De végül feleszméltem, hogy mi is történne, ha megcsókolnám, és rájöttem, hogy nem tehetem meg se vele, sem pedig a testvérével. Nem verhetek ezáltal még nagyobb éket kettőjük közé. Arról nem is beszélve, hogy szeretem Lucas-t, de Pierre-t is. Viszont Ő más. Őt nem szerethetem úgy, hiszen az nem lenne helyes. Úgyhogy levettem a tekintetem az arcáról, az ajkairól, kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt és megpróbáltam menekülni.
- Köszi, azt hiszem most már megtudok állni a saját lábamon is. - motyogtam, miközben próbáltam minél messzebb sétálni Pierre-től.
Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 29.
▪▪ Korom :
31

»Kedd. Dec. 22, 2015 6:00 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre


Csak mosolyogtam kijelentésére, miszerint most nem sikerültem túlzottan meggyőzőre, mondani úgysem tudtam volna rá semmit, hiszen most nem fogom elkezdeni őt meggyőzni valamiről, mondjuk éppen arról, hogy válasszon engem Lucas helyett. A drága tesómal egyébként sem jövünk ki túl jól, hogy őszinte legyek, gyerekkorunkban még egész jól megvoltunk, de aztán mostanra ő lett az okoska, és engem valahol lenéz azért, mert én nem egy nagyhírű egyetemt végeztem el, de ugyanakkor sokkal több pénzt viszek haza és ezzel tartom el végül is őt is. Ez a fajta ellentét elég nagy közöttünk, éppen ezért tudom jól, hogy a hátam mögött mindent mond rólam, csak szépeket nem. De hát ez van. Nem lehet minden testvérviszony csodálatos.
Igazából mondjuk én sem tartom Lucast sokra, szerintem nagyképű és arrogáns, aki nem ismeri a hálát, egy kicsit sem. Szóval nekem is megvan a véleményem a testvéremről, csak éppen ezt nem hangoztatom Maria számára.
- Ez egy feltett szándékom.
Ezt veheti akár annak is, hogy csak játékosan válaszolok, de persze félre is érthetné. De valószínűleg nem fogja. Maria nem lát semmi többet a dolgok és kijelentések mögé, mint amit egy baráti kapcsolatban szokás. Pedig nagyon is akadnak mögöttes tartalmak. Hiszen az, hogy ennyire a tenyeremen hordozom és engedem magam mellett kinyílni őt, mint egy virágot azért van, mert azt akarom, hogy az én virágszálam legyen. Hogy rájöjjön, mellettem nagyobb esélye van, mint más mellett virágszálnak lenni.
- Képzelem, hogy miért...
Motyogom én is csupán félhangosan a megjegyzésére szemforgatva válaszomat. Lucas ugyan nem hiszem hogy bármit is sejt, de mindig is féltette tőlem a nőit, mert szerintem tudja, hogy én emberileg jobb vagyok nála, még ha nem is áll mögöttem egy neves egyetem. Én értek a nőkhöz, és meg tudom őket becsülni. Hát... ez rá, mint a mellékelt ábra is mutatja, nem igaz. Hiszen akkor most ő is itt lenne Mariaval, vagy nem engedte volna el Mariat. Legalábbis nem ilyen könnyedén, hogy szinte ő maga lökte ide őt. Egyenesen a karjaimba, ahova most beleütközik és egészen el is veszünk kicsit egymásban. Egymás ajkait fürkészve, már szinte látni, hogy mi fog történni. De Mariaban győz a józan ész és inkább elhátrál tőlem, közben igen nagy távolságot tartva tőlem, már amennyit a hajó enged. Ajkamra egy elégedett mosoly kúszik ettől, noha nem történt semmi, mégis látom rajta a megingást.
- Gyönyörű vagy.
Csúszik a számon hirtelen a gondolat miközben sétál előttem a hajó orra felé. Az alakja, amelyet körbeölel a naplemente gyönyörű látvány, és ezt muszáj volt magamnak megjegyeznem, persze hangosnak nem terveztem a jelentést.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Dec. 22, 2015 8:22 pm Keletkezett az írás




Maria & Pierre

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.
- Csak meg ne bánd. - vágtam vissza egyből arra a megjegyzésére, hogy feltett szándéka, hogy elkényeztessen.
Vicces, hogy pont Ő van rajta annyira, hogy elkényeztessen. Pedig az az igazság, hogy lényegében semmi közünk nincs egymáshoz. Na jó azt leszámítva, hogy Ő a jövendőbeli sógorom. De végig gondolva a dolgokat, talán mégis igaza lehet az én imádni való, kelekótya barátnőmnek.
Emlékszem a pillanatra amikor megmutattam neki Pierre Facebook profilját. Egyenesen oda meg vissza volt tőle, aztán amikor ideköltöztem és meglátta hogyan viszonyul Pierre hozzám, közölte, hogy tuti odáig van értem. "Látszik a szemén, hogy totál beléd van esve. Még a vak is látja, csak te vagy ennyire szerencsétlen, hogy nem veszed észre." De akkor csak valami buta találgatásnak gondoltam. Az is megfordult a fejemben, hogy csak simán nem kedveli Lucas-t és szeretné ha szakítanék vele, mert a testvére megmozgat bennem valamit. Viszont Mostanában rengeteg az elszólás és próbálkozás. De az is lehet, hogy kezdek paranoiás lenni, és egyszerűen csak bebeszélem magamnak ezt az egészet.
- Nem azért mondtam... - hallgattam el zavartan.
Nem azért mondtam, hogy megbántsam, csak egyszerűen hangosan gondolkodtam. Ennyire egyszerű a képlet. Na meg persze ott van az a sok zagyvaság amit Lucas hordott össze nekem, mielőtt idejöttem. Talán nem is véletlenül. Lehet, hogy tisztában volt vele, hogy mi is folyik a háttérben. De akkor miért engedte meg, hogy egyedül költözzek ide? Sőt, tovább megyek, akkor miért erőltette ennyire? Na tessék, még mondja valaki, hogy a férfiak nem komplikáltak.
- Pierre! Ne csináld. - mondtam ki hangosan ami ott motoszkált a fejemben.
Nem szeretném ha nagyon elhatalmasodnának a dolgok, mert akkor nem tudunk majd kibontakozni, és valakinek fájni fog ez az egész. Valamelyiküket mindenképpen el fogom veszíteni, ha úgy alakul a helyzet, hogy választanom kell köztük. Ezt pedig nagyon nem szeretném. Szükségem van rájuk. Nélkülük már nem ugyan az az ember lennék.
- Ne rám fecséreld a bókjaidat... - motyogtam szinte hallhatatlanul, és ugyan nem mondtam ki, de folyamatosan ott motoszkált bennem, hogy már biztosan más lenne a helyzet, ha nem éppen a testvére menyasszonya vagyok.Akkor biztos nem, csak meginogtam volna az előbbi majdnem csókunknál, hanem csúfosan el is buktam volna, és már mohón csókolnánk egymás ajkait.
Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 29.
▪▪ Korom :
31

»Vas. Dec. 27, 2015 7:13 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre

Az életemet úgy élem, hogy néha nem bánom, ha meg kell bánni dolgokat, ha valahol azokat mégsem bánom.
- Nem sűrűn bánok meg dolgokat.
Mondhatnám, hogy Mariaval kapcsolatosan meg úgy érzem, nem létezik olyan dolog, amit megbánhatnék, ha az pozitív, mint például az elkényeztetés. Ő megérdemli azt, hogy úgy bánjanak vele, mint egy hercegnővel, hiszen az élet nem mindig bánt úgy vele. Azok után pedig megérdemli a szeretetet és a kényeztetést, azt, hogy minden jól alakuljon végre. Persze az az lehetne a számára, hogy egyszerűen hozzámegy Lucashoz, de én nem úgy érzem, hogy tényleg hozzá kéne mennie. Sokkal több bennem és benne a közös, mint benne és Lucasban. Annyira igazságtalan, hogy csak azért, mert Lucas volt ott akkor és nem én, az ő gyűrűje van most rajta Marian és nem az enyém.
- Tudom. De hagyjuk is.
Zárom rövidre, mert mindig felidegesít ez a téma.  Éppen ezért nem szeretném folytatni, és igazán belemenni. A családom legjava elég érzékeny pont nálam, és éppen ezért nem szívesen beszélgetek róluk és a velük való kapcsolatomról, mert az sosem egy kellemes beszélgetés. Nem úgy, mint a következő pillanat, amikor szinte megcsókoljuk egymást. Amikor olyan közel van hozzám, mint még eddig sosem. Pedig végig itt volt mellettem, de most láttam a szemeiben, hogy egy pillanatra ő is azt érezte, amit én. Egy pillanatra ő is vágyott énrám és ez annyira, de annyira elveszi az eszem, hogy egy bók el is hagyja ajkaimat, ami persze nem olyan hétköznapi bók, mint hogy csinos vagy, vagy jól áll ez a ruha. Ebben az apró bókban benne van az, ami az előző pillanatban is benne volt.
- Mégis miért? Lucas nem fecséreli rád, hiszen itt sincs veled, az Istenért. Nem veszed észre Maria?
Hogy mennyire szeretlek?
Teszem hozzá gondolatban, egy pillanatra kifakadva, de a végére lenyugodva, és egészen halkká válva. Annyira bosszant ez az egész. Hogy szinte Maria fut Lucas után, amíg én futok Maria után. Hiszen ez nem normális, hogy egy férfi hagyja, hogy az, akit élete párjának hisz elmenjen két kontinenssel és egy óceánnal arrébb a testvéréhez, hogy nála lakjon. Én sem bíznám rá Lucasra az én mennyasszonyomat, ha az lenne az egyetlen lehetőség, akkor sem. De nem tudok elképzelni olyan dolgot, ami miatt hagynám egyedül a mennyasszonyomat egy hétnél hosszabb időre.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 9:47 pm Keletkezett az írás




Maria & Pierre

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.
Sikeresen figyelmen kívül hagyom azt amit mond, hiszen ismerem már annyira, hogy elhiggyem amit mond. Pierre nem az aki csak úgy fejest ugrik valamibe, de ha mégis akkor azt sosem bánja meg. Én azért nem vagyok ennyire egyszerű. Rengeteget rágódom egy-egy dolgon, de ha belevágok valamibe akkor azt teljes szívvel és lélekkel teszem.
- Hagyjuk! Ne is beszéljünk róla többet! - helyeseltem amikor Pierre lezárta a témát az Őt ért hazugságokról.
Szerelem ide, szerelem oda. Néha még a leghűségesebb emberek is képesek elcsábulni, főleg akkor ha attól az illetőtől sokkal több gondoskodást, szeretetet és figyelmet kapott, mint a vőlegényétől az elmúlt fél évben.
Minden szava amit arról mondott, hogy nem veszem észre, hogy Lucas mennyire elhanyagol, olyan volt számomra mint ha kést döftek volna a szívembe. Fájt, nagyon fájt mert igaz volt. Nem láttam, vagy legalább is nem akartam belátni. Annyira szerettem, hogy minden hibáját elfeledtem. Nem foglalkoztam vele, még úgy sem, hogy mindenki más felhívta rá a figyelmem.
- Mégis mit kellene észrevennem? Azt, hogy a vőlegényem elhanyagol? Azt, hogy talán már nem is szeret? Vagy azt, hogy talán már én sem szeretem? Mégis mit kellene észre vennem Pierre? - Vágtam vissza erőteljesebben mint kellett volna, miközben Pierre felé fordultam, teljesen kiakadva.
Nem kellett volna ennyire magamra venni ezt az egészet, de tudom, hogy igaza van. Rengeteg minden megváltozott amióta eljegyeztük egymást. De ami a legzavaróbb, hogy kettőnk közül én változtam a legtöbbet. Annak idején nem rohantam a pasik után, ha nem kellettem neki, akkor vége, volt másik jelentkező. Erre most mit csinálok? Futok azután a busz után ami már alig akar megállni nekem. Sokszor alig ismerek magamra Lucas közelében. Kell ez nekem? Komolyan szükségem van nekem erre az egész hercehurca?

Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 29.
▪▪ Korom :
31

»Vas. Dec. 27, 2015 10:23 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre


Lezárok mindent, ami a hajó előtt történik, mert azt már kár lenne a hajón folytatni, ott sokkal érdekesebb dolgok ütik fel fejüket. Egy csók, amely nem sül el, de mégis elindít valami olyan folyamatot, amit nehéz irányítani, de szükséges. Itt lenne a remek alkalom? Most kifakadjak és mondjam el neki, hogy menthetetlenül belészerettem, és hiába próbáltam meg mással elfelejteni őt, nem sikerült? Pedig én mindent megtettem annak érdekében, hogy ne nyúljam le a testvérem menyasszonyát, de szerelmes vagyok belé és megőrülök attól, hogy ő mégis Lucas után fut, ahelyett, hogy észrevenné a nyilvánvalót és engem választana. Pedig én itt vagyok, mellette állok, ha szomorú, mert meghalt egy beteg, akkor felvidítom, ha éhes, akkor elviszem vacsorázni, vagy ebédelni. Annyi, de annyi mindent megteszek azért, hogy boldog legyen. Hogy mindig a mosolyát lássam. De ő ezeket észre sem veszi.
- Szerinted mégis mit? Te nem ezt érdemled!
Folyatom emelt hangerőn, visszavágására. Közben oda is lépek elé, pont vele szemben állok meg, egészen közel hozzá. A szívverésem és a lélegzetvételem is gyorsabb a megemelkedett vérnyomástól. A szemeit pásztázom. Most megmondhatnám. Most itt lenne rá a lehetőségem, hogy a képébe vágjam, hogy „hülye, azt nem veszed észre, hogy kib*szottul szeretlek”. De ezt így nem tehetem meg. Nem akarom ezt ilyen durván intézni. Ezért inkább szemeiben elveszve egy pillanatra újratervezem mondandómat.
- Te ennél sokkal, de sokkal többet és jobbat érdemelsz.
Halkítom le a hangomat és nem érdekelve, hogy ő akar-e engem, hogy hogyan is reagál majd arra, amit teszek, és hogy elronthatom-e ezzel az egészet, ami közöttünk van, a kezemet a tarkójára futtatom, és közel húzva magamhoz megcsókolom őt. Mindent szenvedélyemet és érzésemet beleadom a csókba. De nem fogom erősen, ha akar ellökhet. Fel is készülök rá, hogy talán nem csókol vissza, és képen töröl, de akkor talán jobb is lesz feladnom. Nem küzdhetek örökké egy olyan nőért, aki nem is akar igazán, hanem csak Lucast hajtja, még ha az a nő történetesen álmaim nője is.
Ha viszont visszacsókol, akkor élvezem a dicsőség ízeként ajkait és mohón falom fel azokat, mintha azokból többet nem kaphatnék, és most kellene mindent magamba szívni, mert nekem csak ennyi jár.
Amikor a csók véget ér még mindig zilálva a csóktól és az előbbi veszekedéstől a szemeit keresem és halkan suttogom el a vallomást. Olyan halkan, hogy csak akkor hallhatja, ha velem szemben marad. Ha nem hagy faképnél, azt gondolva, hogy csak játszom vele, vagy éppen ha nem futamodik meg az érzései elől.
- Szeretlek Maria.
Bevallani az ilyesmit az egyik legnehezebb dolog az életben. Kiszolgáltatottá tenni magadat, odavetni valaki elé, és az ő kegyeire bíznod a szívedet, hogy aztán azt összetörjék esetleg a világ legfélelmetesebb dolgainak egyike. Legalábbis egy férfi számára igenis az. Az érzésekről beszélni, azokat bevallani nehezebb, mint felébredni a kómából, visszajönni a másvilágról, mert tudod, még van ideát dolgod, még van elintéznivalód. És néha azt gondolom, hogy az volt a dolgom, hogy megtaláljam őt, és boldoggá tegyem.



Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 11:15 pm Keletkezett az írás




Maria & Pierre

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.
Ki tudná azt eldönteni, hogy ki mit érdemel? Kinek van hozzá joga? Minden esetre abban biztos vagyok, hogy ha régi énem látná azt amit a mostani énem tesz, igen csak fenéken billentené. Nem lenne szabad hagynom, hogy valaki így bánjon velem. Elhalmoz mindenféle ajándékokkal, csillogó eljegyzési gyűrűvel, meg mindenféle hamis, hazug érzelmekkel. Ennyire vak lennék? Ennyire megvezethető? Egy hiszékeny, naiv és bolond kislány aki még hisz a csodákban? Hát nagyon úgy tűnik, ha minden előttem álló jelet képes voltam figyelmen kívül hagyni.
- Hidd el, hogy én sem erre vágytam. Nem az volt minden álmom, hogy egy óceán válasszon el a vőlegényemtől és, hogy itt kelljen rádöbbennem, mégis mekkora hibát követtem el amikor nem adtam vissza neki a gyűrűmet. Mert nem érdemli meg, hogy várjak rá, hogy szeressem. - reagáltam sokkal hevesebben és érzelmesebben, mint kellett volna, mint szükséges lett volna.
Annyira sebezhetőnek és meztelennek érzem magam, most, hogy minden titkomat kimondtam hangosan. Tudom, hibáztam, de nem tehetem semmisé a dolgokat. Szerelmes és naiv voltam nem tehetek róla. De most, hogy látom a különbségeket férfi és férfi között, tudom, hogy hibáztam. Pierre csupán csak a létezésével felkavarja a világomat. A közelsége egészen megőrjít és minden egyes lélegzetvétele amivel szinte a bőrömet súrolja az őrületbe kerget. De mégis mit tehetnék? Mi az ami helyes és mi az ami végképp romba döntené a szabályokat és mindent felperzselne körülöttünk.
- Mint például? - néztem bele azokba az elképesztően igéző szemekbe amelyek szoros béklyóként tartották fogva a tekintetem.
Egy pillanatnyi "áramszünet" után tudatosult csak bennem, hogy mire készül és ha elég erős lett volna az ellenállásom, akkor biztosan ellököm magamtól, de így nem voltam rá képes. Szükségem volt rá. Akartam őt, jobban mint az éhező egy falat kenyeret.
A csókja éppen elég heves és szenvedélyes volt, ahhoz hogy rájöjjek mindez nem csak színjáték. Nem csak egy csúfos tréfa. Vágyott rám, ugyan úgy ahogyan én is vágytam rá. Még akkor is ha mindezt nem lett volna szabad.
A csókunk úgy mélyült el, mint ha ez lehetne életünk utolsó cselekedete. Mint ha minden ezen az egy csókon múlna. Csókoltuk egymást a múltunkért, a jelenünkért és a jövőnkért. Minden együtt töltött pillanatért és azért amelyeket még együtt fogunk tölteni. Amikor végül ajkaink elváltak egymástól, olyan ürességet éreztem magamban, mint ha valami fontosat és az életemhez elengedhetetlen dologtól fosztottak volna meg.
A csókunktól kissé még mindig kábán és pihegve emeltem rá a tekintetem, és szinte ezzel egy időben el is vesztem a tekintetében. Úgy éreztem magam mint aki a egyszerre van a mennybe és a pokolban, és ezt már csak a kijelentésével volt képes még megkoronázni.
- Ne mondj olyat, amit nem gondolsz komolyan. - feleltem még mindig elvarázsoltan, miközben nem bírtam elszakítani a tekintetem az övétől.
Legszívesebben újra megcsókoltam volna és bevallottam volna neki, hogy én is érzem amit Ő, de ehelyett, inkább meg sem várva a válaszát most én léptem a tettek mezejére. Úgyhogy egy picit lábujjhegyre emelkedve, hogy jobban felérjem átkaroltam a nyakát és egészen közel hajolva hozzá, most én kezdtem el csókolni őt. Ez a csók most sokkal másabb volt, mint az övé. Lassabb, megfontoltabb és mégis játékosabb, elevenebb, boldogabb.

Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 29.
▪▪ Korom :
31

»Vas. Dec. 27, 2015 11:43 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre


Egy meggondolatlan pillanat, amikor az ember mindent sutba vágva azt teszi, amit úgy érzi tennie kell és nem azt, amit a szabályok diktálnak mindent felülírhat. Múltat, jelent és jövőt egyaránt. Az életem most ezen múlik. Ezen az egyetlen csókon, amellyel szavak nélkül kell elmondanom  a nőnek, akit mindennél jobban szeretek, hogy mennyire is szeretem őt. Hogy a tettemmel ne eltaszítsam magamtól, hanem elérjem a szívét. Hogy rádöbbentsem, mennyire is fontos ő, hogy milyen drága kincs nekem, és én jobban szeretem őt, mint Lucas azt valaha tette.
A szavaira nem is reagálok, csak a tettemet fontolgatom magamban, a legrosszabb forgatókönyvek pörögnek le előttem, de nem érdekelnek, fittyet hányok rájuk és a kérdésére azzal a mindent elmondó csókkal felelek, amivel elmondom, mi is az, amit érdemelne. Azt a mérhetetlen szerelmet, és szenvedélyt, amit iránta érzek. Azt, hogy nőként bánjanak vele, ahogyan azt megérdemli. Ő nem egy kirakati baba csupán, vagy egy buta gyerek, akinek elég, ha az ember ajándékokat ad, és ezzel minden meg van oldva. Ő egy csodálatos nő, akit legszívesebben mindig csak csókolnék és a karjaim között tudnék. Így hát itt az idő, hogy azt, amit szavakkal csak sután lehet kifejezni mégis kimondjam egyetlen egy szóval, egyetlen egy apró szóval, amely olyan tompán hullik bele abba a bizsergő légkörbe, amelyet átjár a csókunk szenvedélye. Figyelem Maria reakcióját, az íriszeit. Várom, hogy mikor lendül a keze és pofoz meg, hogy egy őrült vagyok és hagyjam abba, azt, amit teszek, és ne rontsam el a kapcsolatát Lucassal a gyerekes hóbortom miatt. De nem ez történik. Csak áll, és néz rám, nem szól először semmi, csak amikor vallomást teszek, elvarázsoltan kér meg rá, hogy ne mondjak olyat, amit nem gondolok komolyan. Pedig, ha a gondolataimba látna, tudná, hogy ennél még talán soha semmit sem gondoltam komolyabban az életemben. Persze nem ő az első nő, akibe beleszerettem, de senkit sem éreztem még ennyire igazinak, mint őt. Főleg akkor, amikor ő közeledik és csókol meg. Sokkal finomabban, de ezzel elmondva azt, amit hallani akartam, hogy számára sem vagyok közömbös.
A kezemet a derekára futtatom, egészen közel húzom magamhoz. Nem akarom elereszteni. Tartson örökké ez a pillanat, akkor tudom, hogy nem veszíthetem őt el. Nem kell attól félnem, hogy csak a bor ártott meg és ebből ki fog józanodni és egyből fut ismét Lucas után, mint egy naiv pincsi.
– Akarlak!
Suttogom ajkaira a csókot meg sem szakítva szinte, közben finoman felemelve őt, hogy a lábait derekam köré tudja fonni. Nem akarok többet várni rá, nem akarom engedni őt, amikor végre az enyém. Akarom őt, a testét, a lelkét, minden porcikáját, mert félek attól, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy többet nem kaphatom meg őt.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 28, 2015 9:38 pm Keletkezett az írás




Maria & Pierre

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.
Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte arra sem volt időm, hogy felfogjam, hogy mi történik velem, velünk. Csak sodródtam az események áradatával. Pierre úgy húzott magához, mint ha ez már egy régóta bevált magától értetődő mozdulat lenne. Természetes és jól megszokott. A lábaim automatikusan a dereka közé fonódtak és így nézhettem szemben vele. Annyira akartam, hogy velem legyen, hogy együtt legyünk, még akkor is ha ez az egész egy őrültség is, hogy az már szinte fizikai fájdalommal járt. Sajgott minden porcikám a vágyakozástól. Az elfojtott érzelmek zuhatagától, ami most egy hatalmas súlyként zuhant rám. Ahogy erős kezei biztosan és szorosan tartottak, szinte éreztem, ahogy apró parázsló nyomot hagynak a bőrömön minden pillanattal mélyebbre sodorva a vágyakozás végtelen tengerében.
Szenvedélyes és vad kínzásra ítélt abban a pillanatban ahogy ajkaival a megérintette az ajkaimat, a bőrömet. Olyan szakértelemmel nyúlt a legjobbkor a legjobb helyre, hogy kétség sem fért hozzá, igazán érti a dolgát. De vajon tényleg ezt akarom? Tényleg le akarok feküdni vele? Ez egy nagyon jó kérdés, de pillanatnyilag híján voltam a józan észnek.
Már éppen készültem rá, hogy válaszoljak neki, és bevalljam, hogy nem érdekel senki és semmi, legfőképpen nem Lucas, és hogy én is akarom őt, amikor meghallottam a halk és nem éppen a környezetbe illő zümmögést. Egy mobil ütemes zümmögését. Mivel az enyém kikapcsolva hevert valahol az ágyamon, így nem volt kérdés kit kereshetnek. Úgyhogy amikor nem reagált rá, fájó szívvel ugyan de megszakítottam a csókunkat és egy kissé zilálva ugyan, de próbáltam kipréselni magamból a megfelelő szavakat.
- Azt hiszem téged keresnek. - pihegtem, miközben elengedtem magam és kimásztam Pierre ölelő karjaiból. Mivel azt hiszem kellőképpen elszállt a pillanat varázsa.
Imádom a Pierre-ben tomboló tüzet. Pont annyira volt heves, mint amennyire én. A bennem tomboló hormonok, úgy cikáztak, hogy szinte éreztem őket. Igazából egy picit kettős érzéssel töltött el az egész szituáció. Ott voltunk mi ketten, akikről senki nem gondolná, hogy érezhetnek egymás iránt valamit, hiszen az nem lenne helyénvaló, és most mégis itt vagyunk, és úgy csókoltuk percekkel ezelőtt egymást mint ha ezen múlna az életünk. Jól van ez így? Nem hiszem. De egy kis őrültségre mindenkinek szüksége van. Az én őrültségem, pedig Pierre. Szóval még is csak jól van ez így, legalább is azt hiszem.
- Nem veszed fel. Biztos valami fontos lehet. - mondtam fülig érő mosollyal az arcomon, amikor beugrott egy pillanat alatt, hogy mi van akkor ha Lucas hívja Őt?
Mi van akkor ha Ő telefonál, mivel engem nem tud elérni? Mi van akkor ha a sors próbál figyelmeztetni? Mi van akkor, ha minden ellenünk szegődik, és most jön el az a pillanat ami végképp elveszi az esélyét annak, hogy kideríthessük, mi lett volna HA!

Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 29.
▪▪ Korom :
31

»Kedd. Dec. 29, 2015 12:07 am Keletkezett az írás





Maria & Pierre


Maria is akart engem, éreztem a mozdulatain, a hevességén, abból, hogy engedte a karjaimban vegyem. Úgy faltam ajkait, mint a legédesebb gyümölcsöt. Az elemi tűz és szenvedély járta át egész valómat. Az egyik kezemmel a hátát tartottam, míg a másikkal a hajába túrtam, a teste minden négyzetcentiméterét fel akartam térképezni, melyet eddig csak szemmel tudtam megtenni, és az ismeretlen részeket csak elképzelni tudtam.  Álmomban, vagy éppen ébren, amikor láttam, vagy amikor hallottam a hangját. Annyiszor, annyi féleképpen elképzeltem ezt az egészet. A pillanatot, az érzést a csókjának ízét, a bőrének puhaságát ott, ahova sosem volt illendő érnem. A halk sóhajokat a fülemben hallottam, amelyek értem könyörögnek és miattam szakadnak fel belőle. És most mindez megvan, mindez az enyém.
Egészen addig, ameddig a zsebemben el nem kezd rezegni a telefon. A házban kellett volna hagynom, a fenébe is! Próbálom figyelmen kívül hagyni a halk vibrálást, de érthető módon Maria is észreveszi, és ez mindent összezúz. Lemászik a karjaimból és ezzel távol kerül tőlem.
Idegesen, mint egy fújtató bika bányászom ki a telefont a zsebemből, magamban már legalább millió szentségelést elmormolva, és az illetőt különféle halálnemekbe elkívánva. Megnézem, hogy mégis ki lehet az, az biztos, hogy senki fontos, mert senki sem fontosabb Marianál, aki végre az enyém lehetne
A képernyőn Camille jelenik meg, és hívóképként persze egy olyan van beállítva, amin éppen puszit adok neki az arcára. Egy részeg este volt, ezt a képet sem én állítottam be neki, hanem ő magának. Ó, hogy a franc essen belé, hogy neki is éppen most kellett megtalálnia engem! Mindent elrontva ezzel, hiszen egy ilyen helyzetből nem jöhetek ki győztesen, csak vesztesen. Hol egy stukker, hadd lőjem főbe magam itt és gyors! Somebody kill me!
Nézem a telefont, majd Mariat. A szemem a kép és az arca között cikázik, melyre másodpercek töredéke alatt ki fog ülni az undor vagy a féltékenység, esetleg a kettő keveréke.  Már most hallom magamban, hogy gondolataiban igazat adva Lucasnak, hogy én tényleg csak játszom a nőkkel itt hagy engem. Szitkozódva talán még össze is pakol és  valami barátnőjénél tölti majd az éjszakát. A nők mindig így reagálnak. Már ezt volt alkalmam megtanulni elégszer a magam bőrén.
Pedig persze szó sincs arról, hogy Camille nekem bárkim is lenne, csak egy barát, de ezt megmagyarázni egy ilyen helyzetben? Teljesen lehetetlen!
- Senki sem fontosabb, mint te.
Jobb nem jutott eszembe, mégis mit lehet ilyenkor mondani. Amikor az emberben még cikáznak a gondolatok, az érzések, nem tudja, hogy mi valódi és mi nem, és jön akkor egy hívás. Ez talán esetleg egy égi jel?


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Dec. 29, 2015 10:27 pm Keletkezett az írás




Maria & Pierre

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.
Isten az atyám, hogy fogalmam sincs, miért de élvezem ezt az egészet. Akár csak egy buta játék, akár komolyan gondolja, de én élvezem. Igazán jól hat rám a zavartságom, ami még a legjobb pillanatokban is befészkeli magát az agyamba. Kellemesen elkábít az érintése, a lágy, de mégis intenzív csókunk. Olyan volt minden, mint ha az érzékeimet sokszorosára töltötték volna. Minden apró kis rezdülését éreztem és élveztem. Annyira kikapcsolt az agyam a közelségétől, hogy bármire képes lettem volna ott, abban a helyzetben. Hogy lehet valami ami ennyire jó, olyan nagyon rossz? Mégis valami a lelkem mélyén azt súgja hibát követek el. Talán hallgatnom kellene rá, de még sem teszem. Muszáj megperzselnem a "tollaimat".
A lágy csókból amibe belekezdtem, egyre vágyakozóbb és mélyebb csók alakult ki. Úgy elvesztünk egymásban, hogy szinte senki és semmi nem zavarhatott volna meg minket, egyedül az az átkozott zümmögés. Egy zümmögés amelyet próbáltam kizárni, de mivel ellentmondást nem tűrve hangoskodott muszáj volt elválnom tőle. Kiszálltam ölelő karjaiból és ameddig ő a telefonjával babrált, addig én, odasétáltam a hajó korlátjához nekidőltem és az égre nézve tanulmányoztam a csillagokat.
Minden olyan volt mint egy elcsépelt szappanoperában, de ez mégis csak a valóság és nem mellesleg az én életem. Annyira össze voltam zavarodva. Szeretem a vőlegényem, hiszen ez nem múlik el egy csettintésre, de az ami köztem és Pierre között kialakult az más. Különleges és merész. Amikor idejöttem fogalmam sem volt mi is lesz, de azt hiszem kellemeset csalódtam. Viták és beszélgetések, vacsorák és mozizások tömkelege kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek valami alakul. Csak az volt a baj, hogy még magamnak sem mertem bevallani. Nem tehettem, nem volt szabad. Viszont most, hogy tudom Ő is hasonlóképpen érez mint én, nem élhetek tagadásban. Tovább már nem.
Csókolni szeretném, érezni a közelségét és átélni vele minden pillanatot amit csak lehet. Ehhez viszont teljes mértékben át kell adnom magam a szerelmének. A szívemet neki kell adnom teljes egészében, ami veszélyes és fájdalmas is lehet. De még mielőtt erre sor kerülhetne kénytelen leszek feladni az eddigi életem és megválni Lucas-tól, a gyűrűjétől és minden emlékemtől ami hozzáköt.
- Ugyan már, ne mondj ilyet. Mindig van valahol egy fontosabb valaki. - fordultam felé teljes egészében.
Jól esett hallani amit mondott és szerettem volna, ha minden ott folytatódhatna ahol abba maradt, de nincs rá esély. Ahhoz már túlságosan is elszállt a pillanat varázsa. De ahhoz, hogy leüljünk és megbeszéljünk mindent ami idáig vezetett, arra még van esélyünk.
- Mi folyik itt Pierre? Mit csinálunk mi itt? Ez kész őrültség. - motyogtam viszonylag összeszedettebben, miközben visszasétáltam hozzá. Közel, annyira közel, hogy minden lélegzetvétele a bőrömön érezhettem.
Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 29.
▪▪ Korom :
31

»Kedd. Jan. 05, 2016 4:56 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre


Nem tudom, hogy mi lesz ezután. De nem is voltam ilyen nagy terveket szövögető fajta sohasem. Csak az kattogott most az agyamban, hogy visszacsókolt, és hogy éppen ezért most rögtön akarnék mindent tőle, amíg tart a pillanat, a hív, amíg még nem kapcsol be az agya és fúj visszavonulást. Akartam őt, jobban, mint egy fuldokló a levegőt és most itt volt, most eltöltötte oxigénnal a tudőmet egészen. Az illata az orromba ékelődött, az ujjaim bizseregve érzik még most is bőrének puhaságát, ahogyan minden általa érintett négyzetcentiméter bizsereg érintései nyomán. Váratlanul jött, és bár már annyiképp elképzeltem ezt az egész szituációt mégsem számítottam rá, hogy ilyen lesz. Hogy ennyire hatást gyakorol rám. Hogy ennyire intenzív lesz ez az egész.
A telefont inkább kinyomom, teljesen, ki is kapcsolom és ledobom a napágyra, hogy teljesen csak Mariara koncentrálhassak, arra amit mond, arra, hogy mi is akar.
- Van, akinél már nincs fontosabb. - Jegyzem meg neki csendesen kékjeimmel őt fürkészve. A szerelem egy olyan érzés, amit kevés más érzés írhat csak felül. Azt hiszem jelenleg csak ha gyerekem lenne, az lehetne nála fontosabb. Hiszen megcsókoltam őt, és totálisan belészerettem, pedig ő testvérem menyasszonya. Tehát fontosabb ő számomra, mint a családi kötelékek. Sokkal fontosabb.
- Engedtünk annak, amit a szívünk diktált egészen egyszerűen. Már azóta odáig vagyok érted, hogy megismertelek, annyira csodás és lenyűgöző vagy. Őrültség, tudom, hogy éppen a testvérem menyasszonya álmaim nője, de ez van és őszintén? Lesz*rom Lucast, és mindent és mindenkit, mert engem csak te érdekelsz. Azt akarom, hogy velem legyél. Hogy csak az enyém legyél. De tudom, hogy ezt nem várhatom, csak így, varázsütésre.
Kezdek bele kicsit hosszasabb fejtegetésbe. Ha már úgyis lehullt a lepel, akkor kár lenne tagadni az igazságot, szóval inkább beavatom őt mindenbe. A szemeit fürkészve mindeközben.
A végén odamegyek hozzá, megfogom a kezét, most nem támadom le, csak a kezét fogom, mert az a talajon tart legalább.
- És tudom jól, hogy te is érzel irántam valamit, sőt, elég sokmindent, hiszen, ha nem így lenne, akkor nem csókoltál volna olyan szenvedélyesen. Te magad is látod és érzed, hogy velem minden más, nem vagyok olyan gúsba kötött és merev, mint Lucas, velem nem unalmas az élet. És rám számíthatsz. Mindig.
Egy lépéssel közelebb lépek, hogy ismét csekély táv legyen csak köztünk. A szemeit nézem. Azt akarom, hogy a szavaim elérjenek hozzá, hatással legyek rá. Hogy észrevegye, én kellek neki, csak én és senki más, főleg nem Lucas.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jan. 09, 2016 10:06 pm Keletkezett az írás




Maria & Pierre

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.
Az agyam olyan állapotba kapcsolt ahol minden más lényegtelen rajta s rajtam kívül. Ahol Ő és én vagyunk az egész világgal szemben. De vajon megéri ez a kapcsolat azt a rengeteg sérelmet és fájdalmat amit ezzel okozni fogunk. Ha a szívemre hallgatnék akkor minden bizonnyal azt mondanám, hogy igen. Viszont ha az eszemre hallgatok akkor nem vagyok benne már olyan biztos. MI van akkor ha én is csak egy ugyan olyan kis játék leszek a számára mint bármelyik nő? Mi van akkor ha én eldobok mindent ami addig fontos volt a számomra, Ő pedig csak kihasznál? Az a csók ami most elcsattant közöttünk sokat jelentett a számomra. Szükségem volt rá, ahhoz, hogy felnyissa a szemem. Lépnem kell, el kell fogadnom a sorsom. Szakítanom kell a vőlegényemmel, a testvérével. Talán ha a sors nem lenne ilyen kegyetlen előbb is egymásra találhattunk volna és most nem kellene, hogy a bűntudat belülről marcangolja apró cafatokra a lelkünket.
"Van, akinél már nincs fontosabb."
Tényleg igaz amit mond? Ennyire vak lennék, hogy nem vettem észre, hogy szeret? Hogy annyira szerelmes belém, hogy akár még a családját is feláldozná értem? Érzek iránta valamit ezt hiába is tagadnám, de mi van akkor ha nem ugyan olyan érzéseket táplálok iránta? Mi van akkor ha a testvére iránt érzett szerelmem nem fogja hagyni, hogy úgy szeressem Őt ahogyan azt megérdemli?
Megannyi kérdés és fogalmam sincs mit kellene tennem. Mi lenne a helyes? Szabad e utat engednem a vágyaimnak és az érzéseimnek? Ha egy kívülálló szemével nézném a helyzetünket minden bizonnyal jobban mulatnék rajta, de így eléggé tanácstalan vagyok.
Pierre egy különleges személyiség, egy nagyszerű ember aki a legjobbat érdemelné az élettől, de vajon én elég jó lennék neki? Minden átkozott válasz egy újabb kérdést szül és így nem lesz vége az önmarcangolásnak a lelkiismeret furdalásnak. Szükségem van rá, szükségem van a közelségére, az érintésére és minden apró gesztusra amit irántam mutat. Vágyom rá, még akkor is ha ne ez a szerelem nem olyan, mint egy minden útjába kerülő akadályt elsodró forgószél, hanem sokkal inkább olyan mint a lassú, mélyről feltörő magma, a perzselő és minden útjába kerülőt felemésztő fajta.
Ahogy hallgattam őt, már tudtam. Tudtam, hogy nem leszek képes csak úgy átlépni ezen. Fájni fog, de megéri a fájdalmat. Égetni fog, megperzseli a szívem, a lelkem, de azt hiszem  készen állok. Mindenre készen állok, ha itt lesz velem és elkap ha zuhanok.
Ahogy megérint és megfogja a kezem végig csak az összefonódó kezünket figyelem és próbáltam összeszedni magam. Végül felemelve a tekintetem belenéztem a szemeibe elvesztem, elveszítettem a gondolataim fonalát. De végül mégis sikerült kimondanom amit szerettem volna mondani neki.
- Pierre, én... Én egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hogy mit is érzek irántad. De itt van, bennem van, pedig tudom hogy nem lenne szabad, hogy így legyen, és azt is tudom, hogy nem minden szerelem, igaz szerelem, de azt hiszem ez egy jó dolog kettőnk között. Hiszen mind a ketten vágyunk a másikra, mind a kettőnknek szüksége van a másikra. Nekem például szükségem van a közelségedre, a buta vicceidre, arra, hogy mindig megtalálod a módját, hogy megnevettess, arra, hogy mindig számíthatok rád mindenben, és ezt nem cserélném el semmiért sem. - mondtam minden egyes szóval halkabban és halkabban, miközben a tekintetem az ajkaira siklott, és végül, még mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit teszek lágyan kezdtem el csókolni. Olyan óvatosa, mintha csak az ujjaimmal simítanám volna végig az ajkait, és bármennyire is próbáltam visszaemlékezni, ez a csók nem hasonlított egyetlen csókra sem amelyeket már átéltem. Annak bizonyítéka volt ez a csók, hogy valószínűleg feltétel nélkül és visszavonhatatlanul bele estem.

Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 29.
▪▪ Korom :
31

»Kedd. Márc. 15, 2016 9:06 pm Keletkezett az írás





Maria & Pierre


Most, hogy átszakadt a gát minden még nehezebbnek tűnik, mint előtte, ha igazná őszinte akarok lenni magamhoz. Az, hogy Maria teljesen bizonytalan az érzéseiben csak további kérdőjeleket szül. Hogyan tovább. Nem fogunk tudni úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna. Legalábbis én biztosan nem. Türelmesen még tudok várni néhány hetet, hogy döntsön, mit is akar. De most már kristálytisztán látom és érzem, hogy én azt akarom, hogy velem legyen és az enyém legyen. Csak és kizárólag az enyém.
A szavaira már egyből felelném, hogy számíthat rám. Ösztönösen bennem van a tettrekészség az irányába. És tudod jól, hogyha Lucast választaná, valószínűleg még akkor is lennék olyan bolond, hogy továbbra is mellette legyek, mert teljesen belebonyolódtam Mariába.
Amikor megcsókol lágyan csókolom én is vissza éreztetve a csókon át, hogy ő a legdrágább kincs a számomra. A kezemet finomat vezetem fel a nyakán keresztül hajába, mintha félnék attól, hogy egy hevesebb mozdulat összetörheti ezt az egészet.
Finoman húzom őt bal kezemmel közelebb magamhoz derekánál fogva, hogy még inkább érezhesse minden porcikám minden rezdülését.
A csókba egészen bele is feledkezem, de végül mégis csak én szakítom meg azt, persze nem szeretném, de tudom jól, hogy nem hagyhatom, hogy ez az egész így maradjon a levegőben, mint plátói idillkép, egy egyszer megtörtént álom. Maria miatt sem, és magam miatt sem, na meg persze azért Lucas sem érdemli meg, hogy ezt tegyük vele.
- Mindig itt leszek neked Maria, de döntened kell, hogy te is mindig csak nekem akarsz-e itt lenni, vagy inkább Lucasnak. Akármennyire is szeretném, hogy ne érdekeljen az az idióta, akkor sem tehetjük ezt meg vele sem és magunkkal sem.
Hangom halk és lágy, de határozott. Ez egy döntéshelyzetté alakult szituáció és bár a nők tudom jól, hogy többnyire hadilábon állnak a döntésekkel, most mégis döntenie kell Marianak, hogy melyik Larbaud fivér is kell neki.
- Annyi időt kapsz a döntésre, amennyit csak szeretnél. Szeretlek, és belehalok, annyira akarlak, de türelmes leszek.
Adok egy puszit a homlokára, majd lágyan megsimogatom arcát jobbommal. Annyira gyönyörű, annyira angyali és én olyan veszettül szeretem.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Márc. 15, 2016 10:00 pm Keletkezett az írás




Maria & Pierre

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.
Minden apró mozdulat, minden apró rezdülés olyan következményekkel járhat a jövőre nézve amire senki sem számít. Pontosan úgy, ahogy azt a mondás is tartja. „Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán, tornádót idézhet elő a másikon.”
A csókunk és az, hogy bevallottuk mit is érzünk a másik iránt, gyökeresen meg fogja változtatni az életünket. A jövőnket és ami a nagyobb baj, hogy nem csak a miénket.
Útálom, hogy ezt teszem Lucassal, de nem tehetek róla. Azok az érzések is ugyan úgy megvannak még benne, csak most már más valaki dobogtatja meg a szívemet és más miatt repkednek a pillangók a gyomromban.
Pierre ölelő karjaiban úgy érzem magam, mint egy törékeny porcelánbaba. Viszont ezután az este után, sokkal inkább kell majd harcosnak lennem, mint egy törékeny virágszálnak. Ki kell állnom azért amit gondolok, amit érzek és be kell vallanom az igazságot az egész világnak.
Arra vágytam most a legkevésbé, hogy az ajkaink elszakadjanak egymástól, de mégis megtörtént. Pierre véget vetett egy csodákkal és szikrákkal teli varázslatos pillanatnak. Nem akartam elengedni. Minden porcikám tiltakozott ellene, de mégis megtettem, hiszen meg kellett tennem.
- Pierre… Ez nem ilyen egyszerű… Lucas is fontos a számomra, de te is. Ez nem kérdés. – mondtam halkan és kissé elmélázón, miközben átöleltem a derekát és a mellkasára hajtottam a fejem, úgy hallgatva a szíve ütemes ritmusát.
Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint ha a világ összes súlya az én vállaimon nyugodna. Szükségem lenne egy kis levegőre és egy jó tanácsra ami a megfelelő irányba terelne. Viszont azt hiszem, ilyen tanácsot nem fogok kapni senkitől. Ezt magamnak kell megoldanom.
- Csak egy kis időt kérek tőled. Egy parányi kis időt, és megoldok mindent. – feleltem neki lágyan, miközben egy picit eltávolodva a mellkasától újra a szemeit kezdtem tanulmányozni.
Mindeközben a hideg fém az ujjam köré simult és úgy próbált az érzelmeimre hatni a maga mardosó valóságával. Tudom jól, hogy meg kell tennem, meg kell szabadulnom tőle, ugyan úgy ahogy a Lucastól is. Muszáj lesz megtennem, és nem csak azért, hogy együtt lehessek nyugodtan Pierrel, hanem azért, hogy Lucasnak is megadhassam az a szabadságot, amit megérdemel. Hiszen az együtt töltött pillanatok emlékei, amelyekre olyan büszke voltam, és amelyekért harcba szálltam volna bárkivel, most csak egy régi álom halvány, meggyötört képei.

Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:37 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Maria & Pierre
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» para-para-paradise ;; Pierre & Sansa

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: