Carmela & Kate

Hands up --- Hands tied.

Az a helyzet, hogy a válásom felnyitotta a szememet. Rájöttem, hogy soha nem voltam, nem is lehetek, és többé nem is leszek az a nő, aki egykoron voltam, aki a férjem – pardon, ex-férjem – mellett voltam. Moderáltam magamat, nagyon csúnyán korlátok közé szorítottam ezt az embert. Görcsösen meg akartam felelni Tonynak, elképzelhetetlennek-, és kurva nagy hülyeségnek tűnik, de feladatként tekintettem arra a férfire.
Az a baj velem, hogy mocskosul maximalista vagyok, és én akarok lenni a legjobb, az első, az egyetlen; legyen szó bármiről is. Így én akartam lenni a legjobb feleség is. Mint azok az elbaszott nők, a Stepfordi feleségek című filmben. Olyan akartam lenni, amilyen nem vagyok, csak, és kizárólag Anthony kedvéért. Őrültség, nem igaz? Visszatekintve nagyon is az, elképesztően, visszataszítóan. Elképzelhetetlen. Ellenben, a mindenféle félreértések elkerülése végett leszögezném: soha nem voltam más, nem adtam ki magamat másnak, az voltam, aki most vagyok, éppen csak egy jóval visszafogottabb verzióban. Nem káromkodtam, nem ittam ennyit, az egyetem óta nem is füveztem, nem feküdtem le mással, csak Tonyval, és moderáltam magamat, minden tekintetben, minden helyzetben. Én voltam, de mégsem. Ilyen egyszerű-, és bonyolult ez egyszerre.
Ha ilyen a szerelem, ha tényleg ez a nagybetűs SZERELEM, akkor én, köszönöm szépen, de nem kérek belőle. Egyébiránt még bízok benne, még a remény egy apró kis lángja itt szikrázik a mellkasomban, ami azt mantráztatja velem – saját magamnak -, hogy ez nem az volt. Nem szerelem. Az nem lehet. Nem lehet ilyen csúf, és igazságtalan, az a bántóan édes, lila-, vagy rózsaszín ködös érzés, amiről annyian írtak, amiről annyi film szól, ami a tündérmesékben is van. Ugye?
Mióta elhagytam Tonyt, és magam mögött hagytam vele együtt azt az életemet, és azt a visszafogott énemet egyaránt, elszabadult a pokol. És én, személyesen vagyok ez a futótűz, ami mindent felemészt maga körül. Eszem ágában sincs lehorgonyozni jelenleg senki mellett sem. Büszkeségből. Talán tartok tőle, hogy megint képlékeny anyaggá változtatna ez a szerelemnek nevezett, általam csúfnak ismert valami. Vagy, és, ami a legkézenfekvőbb magyarázat: élvezem az életet, az életemet. Úgy élek, mint anno az egyetemen. Minden nap kocsmákba, és bárokba járok, alig alszom, energiaitalon és kávén élek – a szesz mellett, természetesen -, ettől eltekintve éjt-nappallá téve dolgozom, tökéletesen, hibátlanul és precízen, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Vadidegen férfiakkal dugok, a munkatársaimmal kefélek, szórakozok az egyetemista focistákkal. Megtaláltam a város legkönnyebben átbaszható, legkedvesebb kis drogdílerét is. Hovatovább újra önmagam vagyok.
A romos rock kocsmából kilépve, enyhén kurvára berúgva még intek a bent lévő rosszarcú bagázsnak, akiket egyébiránt úgy kedvelek, majd az autómhoz érve nekitámaszkodok a jármű oldalának. Az a jóképű, Ken babára megtévesztésig emlékeztető, kidolgozott testű egyetemi focicsapat kapitány pedig utánam siet. Mi a faszt akarhat? – szívok bele a cigibe, és feszült figyelemmel kísérem közeledő alakját.
Közli, hogy elmúlt tizennyolc éves. Hűha! Szeretne hazavinni. A kollégiumba. De nincs jogosítványa, így, természetesen, nekem kellene vezetnem. Próbálom nem elnevetni magamat, és próbálok együtt érző lenni, és már emelem is a kezemet, hogy vállon veregessem, de mindhiába.
Konkrétan a képébe röhögök. Bocsánatot kérek, de nem tudom abbahagyni. A könnyeim is folynak, kissé lemosva a szolid sminket, a szempillaspirált. Vagy sírok. Lehet, hogy sírok. Részegen soha nem lehet nálam tudni.
Nemet mondok, de elmondom neki, hogy rendes srác, igazán jól néz ki, nem hülye, és, hogy a saját korosztályával kellene próbálkoznia. Mondjuk, mivel jobb, okosabb perpillanat nem jut eszembe, ezért a pompon lányokat hozom fel példának. Szép volt Kate, ezért jár a keksz.
Megcsókol, én pedig vagyok olyan idióta, hogy képes vagyok visszacsókolni. Egy srácot, aki majdnem a fiam lehetne, aki kollégiumban lakik, és, akinek még csak jogsija sincs. Hát mivé lettem? Perverz ribi!
Lecsúsztatja a vállamról a fekete-piros kockás ingemet, a fekete ujjatlanom miatt szabadon végigsimíthat a vállamon, a kulcscsontomon, a nyakamon, a hajamba túr. Parfümje földszerű illata kúszik orromba, elegyedve a pulóverébe ivódott cigarettafüst zamatával, és az olcsó sör, és a minőségi whiskey aromájával.
Lassan jut el a tudatomig, hogy nem szabad. Finoman szakadok el ajkaitól.
- Mennem kell – nyitom az autó ajtaját, és intek neki, ő pedig csak hátrál, úgy kérdezi, hogy holnap jövök-e. Vállat vonok. Valószínűleg.
Már a főúton hajtok, és gondolva egyet, lehúzom a tetőt. Hagyom, hogy a szél a hajamba kapjon, összeborzolja tűzvörös tincseimet, balomat még a magasba is emelem. A magnóból egy Nirvana dal üvölt, én pedig a gázpedálba taposok, szinte tövig nyomom, jóval a megengedett limit fölé gyorsulok. Az autók reflektorai-, és a lámpák fénye, valamint a fényvisszaverő jelzések összemosódó fényekké minősülnek, vonalakká, és foltokká. Alig látok. Sőt, be is csukom a szememet, egy rövid pillanatra.
Igazán élek.
Kurt Cobainnel együtt éneklek, amikor csodálatos duettünket megzavarja egy sziréna éles hangja. Mi a szar?
Sejtem, hogy nekem szól, így gyorsan felvázolom a lehetőségeimet:
a, autósüldözést rendezek a belvárosban, mint azokban a király akciófilmekben.
b, lehúzódok, és kimagyarázom magamat a helyzetből.
Végül a féklámpák vörösen izzanak fel, én pedig az út szélére gördülök az oldfashion szívszerelmemmel, és várom a jardot. Hátradőlök az ülésen, karommal az ajtóra támaszkodok, és lehalkítom a zenét, hogy csak egy kellemes háttérzaj maradjon belőle.
Pofátlan módon, kihívón és merészen pillantok fel a rendőrre, abban a hiszemben élve, hogy a férfi majd nem az agyával fog gondolkodni, hanem a szerszámával, de jól rábaszok, ugyanis a rendőr, aki megállított, nő.
Nő, ráadásul nem kisebb személy, mint nem is olyan régi ivócimborám.
- Várj – közlöm, lustán Carmelára emelve opálkék íriszeimet. – Téged ismerlek – közlöm a nyilvánvalót -, meghívtalak egy csodálatos ír whiskey-re – mosolygok Carmie-ra.

Carmela & Kate

Hands up --- Hands tied.

Imádok vezetni. Valószínűleg, mint minden más, hedonista fasz, én is a sebesség miatt élvezem. Hogy, amíg vezetek, azt érzem, nincs más a világon, csak én. Nem sorolok be senki mögé, nem törődök a sebességkorlátozással, és magasról szarok mindenkire, aki anyázni kezd. Természetesen, mint orvos, nem veszélyeztetem mások életét. Ördögien jól vezetek. Úgy vélem, mindaddig, amíg másnak nem okozok kárt, amíg nem történik miattam baleset, amíg nem ölök meg senkit sem, addig nyugodtan megszeghetem a törvényt. Így például simán átengedem az öreg néniket, járókerettel, meg a friss édesanyákat, babakocsival – ha van zebra, ha nincs. Mint mondtam: nyugodtan lehet anyázni.
Nem ma kaptam meg a jogsimat, és bármilyen meglepő is, akkoriban nem volt annyi pénzem, hogy vehessek magamnak egyet. Keményen megdolgoztam érte, minden órán lelkiismeretesen részt vettem, figyeltem, tanultam, okultam a hibáimból. Eleinte rettegtem volán mögé ülni. Tudják, kurvára frusztráló, amikor egy vén róka, egy tudálékos, mindent tudó fasz ül az anyósülésen, és minden mozdulatukat árgus szemekkel figyeli. Mindent tökéletesen akartam csinálni, és mindig megkaptam érte a magamét – dicséretet. Görcsösen igyekeztem százötven százalékot kihozni magamból. Mindezt miért? Hogy utána az a tudálékos pöcs az első adandó alkalommal megbuktathasson. Pedig mindent tökéletesen csináltam, akkoriban engem lehetett a biztonságos, precíz, óvatos vezetők etalonjára tenni.
Ezzel nem akarom magamat egy képzeletbeli piedesztálra emelni, mert másodszorra is megbuktam. Mert hiába akartam-, illetve akarok most is, a mai napig is tökéletes lenni, már rég tudom, hogy ilyen nem létezik. Én sem vagyok az, képtelen vagyok mindenkinek, és mindennek megfelelni. És boldogan élek a tudattal, hogy tökéletesen tökéletlen vagyok – de legalább tökös, haha. Akkoriban persze nagy érvágás volt, hogy a kitűnő tanulót, a mintadiákot, az osztály-, évfolyam-, és iskola elsőt meghúzták egy teszten – kétszer is! Az utálóim, az irigyeim persze örültek, és röhögtek a markukban.
Végül lett jogsim, mint azt a mellékelt ábra mutatja is, éppen csak azóta eltelt pár évtized, és a fejembe szállt a hatalom, ami az utakon a kezembe kerül. Már nem görcsösen, hanem örömmel tölt el, ha a volán mögé ülhetek, imádattal simítok végig a fekete bőrhuzatos kormányon, odaadással viseltetek a vörös csodám irányába.
Most is, részegen is, képes vagyok mindenre odafigyelni – kivéve persze a sebességkorlátozásokat hirdető táblákra. A fények összemosódnak, a zene basszusa keveredik a hajamba tépő széllel, és a kerekek alig hallható hangjával, a motor bőgésével, vad melódiát komponálva. Én pedig ettől elvesztem a józan eszemet, amit optimális esetben nem tennék, tényleg kiváló sofőr vagyok, éppen csak részegen úgy érzem, nincsenek korlátaim, és senki, és semmi nem korlátozhat.
Nem látom előre, hogy valaki elé kivágok a mellékutcából, de, hé... nincs probléma, nem történt baj, nem igaz? Dehogynem! Szóval... ki a faszt érdekel?
Egy ideig tényleg teljesen hidegen hagy a dolog, sőt, nem is foglalkozom vele, elvégre minden a legnagyobb rendben van, aztán a szemem sarkából veszem észre, a vörös és kék fénycsóvákat, melyek veszettül pörögnek, kergetik egymást az autó tetején.
- Te is jókor jössz, baszki... – szitkozódok halkan, és végül kelletlenül jelzek, hogy fékezni fogok, vagyis, először csak lassítani, és lehúzódok az út szélére, és várom, hogy a törvény hű kutyája, a rend őre, az a rohadt fakabát végre idevonszolja azt a, remélhetőleg, formás seggét, hogy elbűvölhessem, és mindketten mehessünk tovább a dolgunkra.
Ellenben... a krach akkor üt be, amikor a kedves fakabátnak ugyan első blikkre tényleg jó segge van, csak éppen nem az én esetem a kedves hölgyemény.
- Nem, fogalmam sincs – csak tippelni tudnék, illetve azt tudom biztosan, hogy bizonyára valamivel, de csak igazán parányival alacsonyabb, mint amivel én száguldoztam. – Oh, ne már... szívat? – biccentem kissé jobbra a fejemet, és szenvtelenül nézek fel végre a nőre. Élveteg képpel harapok vörösre festett ajkamba. Igen, tudom, nem felejtettem el, hogy nő, de attól még pofátlanul bepróbálkozok. Hátha a saját csapatában játszik... hátha.
- Carmela – rikkantok-, és vigyorodok el örömmel. Elvégre egyrészt, így nem kell női bájaimat bevetnem ahhoz, hogy elszabaduljak – remélhetőleg -, másfelől pedig felismerem a rendőrnőben a múlt heti ivó cimbimet.
- Hogy a picsába ne látnám – fordítom fejemet az adott irányba, és hunyorgok a táblára. Nem azért, mert rossz a szemem, és nem látom, hanem mert három, el-, és összevissza mosódott képét látom csak. – Nagyon szép tábla – vigyorogva nézek vissza Carmie-ra.
Kérdésére felvonom a szemöldökömet, és az anyósülésen üresen, és magányosan heverő borospalackra gondolok, meg arra a pár tequila shots-ra, amiket a kocsmában elfogyasztottam. Az árulkodó jelnek takarást biztosítva veszem elő az irataimat, hogy Carmela megnézhesse őket. Mindent rendben fog találni, semmi sem járt le, minden jogszerű – éppen csak a gyorshajtás, és az ittas vezetés nem. Hopsz.
- Nem – ingatom meg a fejemet, hanyagul megvonva a vállamat. A szondát meglátva lefagy a mosoly az arcomról. – Ne szopass, ugye ez csak egy vicc? – nézek vissza a nő szemeibe. – Nem beszélhetnénk meg? – bűnbánónak szánt mosolyom kissé elcseszett lett, ugyanis inkább valami olyasmi üzenetet hordoz magában, hogy ’hé, van nálam egy fél üveg whiskey, van kedved egy ital mellett dumálni?’ - és társai.
Whatever. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Carmela & Kate

Hands up --- Hands tied.

Igazán felemelő volt végre olyan társra lelni az éjszakában, abban a bárban, aki képes velem tartani a lépést, azt az őrjítő tempót, amit diktálok. Kevés olyan nő van, legalábbis, az én koromban biztosan, akinek nincs családja, vagy legalábbis nincs komoly kapcsolata, és ettől mégsem süllyed az önsajnálat szennyes, iszapos – cseppet sem mocskos, és kurvára unalmas - mélységeibe. Mert bizony, tetszik, vagy sem (és az igazat megvallva, rohadtul nem), a korombeli nők vagy boldog-, boldogtalan feleségek, esetleg dolgozó nők, hovatovább, családanyák. Nem gyakran járnak el szórakozni, mert nincs idejük. Vagy, ha mégis, nem rúgnak be. Mert, egyrészt, az ő mentalitásuk szerint, hogy néz már ki az, ha egy felnőtt, boldog kapcsolatban élő anya berúg. Másrészt, ha mégis egyedül vannak, mint cseppet sem szerény személyem, és valamiféle csoda folytán gyerekük sincs, úgy más helyeken, és más módokon szórakoznak, mint én. A legrosszabb a villám randi, az internetes társkereső, vagy a magányos nők klubja, ahol kötögetnek, hímeznek és patchworköznek, miközben más, önsajnáló nőtársukkal karöltve beszélgetnek az élet nagy dolgairól, és szidják a férfiakat, amiért nem elég jók nekik. Én személy szerint nem csak utálom-, de egyenesen meg is vetem az ilyen típusú nőket. And I’m not sorry.
Szóval, amikor a múltkor találkoztam ezzel a csodanővel az egyik belvárosi bárban, valamiféle megmagyarázhatatlan örömet éreztem, és úgy véltem-, és még most is úgy gondolom, hogy van bennünk némi közös. Olyanok lettünk, eddig sajnálatos módon, csupán egyetlen éjszakára, mintha mi, édes kettesben alkottunk volna egy komplett, magányos nők klubját. Csak mi patchwork helyett vedeltünk, meghívattuk magunkat még több körre, azt hiszem, Carmela fogta a hajamat, míg hánytam, hogy aztán folytathassuk a vad garázdálkodást.
- Ugye – mutatok rá vigyorogva, még mindig a rohadt tábla szépségeiről-, valamint a sebességről diskurálgatva. – Oh, ugyan már, Carmie... – dorombolom – Senki élete sem volt veszélyben. Elvégre, orvos vagyok – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. – Különben sem ittam olyan sokat – biztosítom e felől újdonsült barátnőmet a rend őrét. – Nem basztam senkivel... – védekezek, mintha a saját anyámnak magyarázkodnék, és hazudoznék. Szemrebbenés nélkül. - Nem basztam el senkit – javítom ki gyorsan saját magamat.
Úgy vélem, hogy mindaddig, amíg nem okozok balesetet, és nem ütök el senkit sem, addig annyival megyek – mindenféle tábláktól függetlenítve saját magamat -, amennyivel akarok. A globális törvénykönyvek szerint ez nem teljesen így van. Nem véletlenül vannak a szabályok – szokták mondani. És én elismerem, hogy kellenek ezek nekünk. A pia, ami bennem van, na, az az, ami nem ismeri ezt el. Továbbá, nem vagyunk túl sokan, akik így vezetnek egy egyébként forgalmas útszakaszon. Baleset nélkül. Gázolás nélkül.
Igen. Ilyen jó vagyok – és egyben ilyen rossz. És a fajtámból kevés van.
- Vannak jogaim, nem? Mi lenne, ha... nem is tudom, nemet mondanék? – vonom fel egyik szemöldökömet, kriminális mosolyra vonva ajkaimat.
Nem igazán szeretnék e miatt börtönbe kerülni. Vagy fogházba. Még egy éjszakára sem, míg kijózanodok, addig sem, míg valaki kifizeti az óvadékot értem, addig sem. És, mégis... ki lenne az a boldog-boldogtalan, aki ugrana az éjszaka közepén, ha felhívnám az őrsről, hogy be kellene jönnie értem, Sydney belvárosába, egy vastag köteg zöld hasúval, hogy kiváltson, hogy megvegye a szabadságomat?
Jól látod. Senki.
Így, gondolom, már érthető, hogy miért is nem akarok bemenni a rendőrség központjába. Igazság szerint, a dutyival még csak nem is lenne problémám – hangozzék bármilyen furcsán is, hiszen egyszer háromszor voltam már fogházban -, de nekem holnap reggel be kell mennem a kórházba, mivel lesz egy műtétem.
- Megoldható, hogy bizonyos kedvezményekkel nagyobb ciciket kapj, habár, szerintem nincs szükséged rá, de azt valóban megígérhetem, hogy nem fog fájni. Egy kicsit sem – és ezzel egy pillanatig jól meg is tanulmányozom a rendőrnő melleit. És csak aztán nézek újra a szemeibe. Aztán a szondával szemezek. Romantikusan. – Oh, hát tényleg nem szopatsz – préselem össze az ajkaimat. – Tényleg nincs jogom nemet mondani? – és ezzel úgy vettem, hogy nemet is mondtam.
- Valami baj van? – lép mellénk a másik rendőr. Tudják, ő játssza most a jó zsarut, elviekben legalábbis. És természetesen férfi. Nem is értem, miért nem ő pattant, Carmie helyett. Akkor nyilvánvalóan nem lennék nyakig a szarban.
- Jó estét, biztos úr – nézek az érkezőre, széles, csábító mosollyal ajkaimon, miközben az autóm ajtajára fektetett karjaimra támasztom az államat. Aztán Carmelára kapom tekintetemet, és most cseppet sem érdekel a hímnemű rendőr. – Ezt Te sem gondolhatod komolyan – mármint, természetesen nem fogom itt hagyni az autómat, a természet zord ölén, messze a házamtól, a megszokott közegétől, messze tőlem is, itt, az enyészetnek! Nem. Kizárt. A-a. – Ennek az autónak lelke van – közlöm dacosan a nevetségesnek cseppet sem nevezhető-, ám annál is igazabb állítást. – Esélytelen, hogy itt hagyjam – ingatom meg a fejemet.
- Szálljon ki, hölgyem – ez a munkatársa, aki hirtelen vált át, cserél szerepet, és lesz a rossz zsaru. A szemébe nézve, a vonásait tanulmányozva úgy vélem, két választásom van:
a, vagy kiszállok magamtól.
b, vagy kirángat, ha nem teszem.
Kelletlenül teszek eleget a rendőrség embereinek kérésének, a rádiót kikapcsolom, a slusszkulcsot kihúzom az indítóból, a tetőt felhúzom, akárcsak az ablakokat, az ajtót, kiszállva a járgányból kulcsra zárom, majd a nyitót a táskámba ejtem.
- És, mi lenne, ha mondjuk itt és most kifizetném az óvadékot? Saját magamért – vetem fel az újabb remek ötletemet, ami Carmela munkatársának nem igazán tetszik, vagy éppen kihoztam a türelméből, a béketűréséből, és ezért szorosan megragadva felkaromat, pördít egyet rajtam, és a bilincs máris kattan a csuklómon – a jelenetet látva a mellettünk elsuhanó autó, letekert ablakán egy fiatal srác kihajol a járműből, és ujjongva, fütyörészve kiabálja, hogy ’király vagy, bébi’. Amit máskor, más körülmények között bóknak vennék, de nem itt, és nem most.
- Bassza meg – húzom el a számat, miközben a férfi az autójuk felé kísér, amibe beülök, és a rendőrség központjáig meg sem állunk.