Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Dec. 08, 2015 8:44 pm Keletkezett az írás




Carmela & Kate

Hands up --- Hands tied.


Az a helyzet, hogy a válásom felnyitotta a szememet. Rájöttem, hogy soha nem voltam, nem is lehetek, és többé nem is leszek az a nő, aki egykoron voltam, aki a férjem – pardon, ex-férjem – mellett voltam. Moderáltam magamat, nagyon csúnyán korlátok közé szorítottam ezt az embert. Görcsösen meg akartam felelni Tonynak, elképzelhetetlennek-, és kurva nagy hülyeségnek tűnik, de feladatként tekintettem arra a férfire.
Az a baj velem, hogy mocskosul maximalista vagyok, és én akarok lenni a legjobb, az első, az egyetlen; legyen szó bármiről is. Így én akartam lenni a legjobb feleség is. Mint azok az elbaszott nők, a Stepfordi feleségek című filmben. Olyan akartam lenni, amilyen nem vagyok, csak, és kizárólag Anthony kedvéért. Őrültség, nem igaz? Visszatekintve nagyon is az, elképesztően, visszataszítóan. Elképzelhetetlen. Ellenben, a mindenféle félreértések elkerülése végett leszögezném: soha nem voltam más, nem adtam ki magamat másnak, az voltam, aki most vagyok, éppen csak egy jóval visszafogottabb verzióban. Nem káromkodtam, nem ittam ennyit, az egyetem óta nem is füveztem, nem feküdtem le mással, csak Tonyval, és moderáltam magamat, minden tekintetben, minden helyzetben. Én voltam, de mégsem. Ilyen egyszerű-, és bonyolult ez egyszerre.
Ha ilyen a szerelem, ha tényleg ez a nagybetűs SZERELEM, akkor én, köszönöm szépen, de nem kérek belőle. Egyébiránt még bízok benne, még a remény egy apró kis lángja itt szikrázik a mellkasomban, ami azt mantráztatja velem – saját magamnak -, hogy ez nem az volt. Nem szerelem. Az nem lehet. Nem lehet ilyen csúf, és igazságtalan, az a bántóan édes, lila-, vagy rózsaszín ködös érzés, amiről annyian írtak, amiről annyi film szól, ami a tündérmesékben is van. Ugye?
Mióta elhagytam Tonyt, és magam mögött hagytam vele együtt azt az életemet, és azt a visszafogott énemet egyaránt, elszabadult a pokol. És én, személyesen vagyok ez a futótűz, ami mindent felemészt maga körül. Eszem ágában sincs lehorgonyozni jelenleg senki mellett sem. Büszkeségből. Talán tartok tőle, hogy megint képlékeny anyaggá változtatna ez a szerelemnek nevezett, általam csúfnak ismert valami. Vagy, és, ami a legkézenfekvőbb magyarázat: élvezem az életet, az életemet. Úgy élek, mint anno az egyetemen. Minden nap kocsmákba, és bárokba járok, alig alszom, energiaitalon és kávén élek – a szesz mellett, természetesen -, ettől eltekintve éjt-nappallá téve dolgozom, tökéletesen, hibátlanul és precízen, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Vadidegen férfiakkal dugok, a munkatársaimmal kefélek, szórakozok az egyetemista focistákkal. Megtaláltam a város legkönnyebben átbaszható, legkedvesebb kis drogdílerét is. Hovatovább újra önmagam vagyok.
A romos rock kocsmából kilépve, enyhén kurvára berúgva még intek a bent lévő rosszarcú bagázsnak, akiket egyébiránt úgy kedvelek, majd az autómhoz érve nekitámaszkodok a jármű oldalának. Az a jóképű, Ken babára megtévesztésig emlékeztető, kidolgozott testű egyetemi focicsapat kapitány pedig utánam siet. Mi a faszt akarhat? – szívok bele a cigibe, és feszült figyelemmel kísérem közeledő alakját.
Közli, hogy elmúlt tizennyolc éves. Hűha! Szeretne hazavinni. A kollégiumba. De nincs jogosítványa, így, természetesen, nekem kellene vezetnem. Próbálom nem elnevetni magamat, és próbálok együtt érző lenni, és már emelem is a kezemet, hogy vállon veregessem, de mindhiába.
Konkrétan a képébe röhögök. Bocsánatot kérek, de nem tudom abbahagyni. A könnyeim is folynak, kissé lemosva a szolid sminket, a szempillaspirált. Vagy sírok. Lehet, hogy sírok. Részegen soha nem lehet nálam tudni.
Nemet mondok, de elmondom neki, hogy rendes srác, igazán jól néz ki, nem hülye, és, hogy a saját korosztályával kellene próbálkoznia. Mondjuk, mivel jobb, okosabb perpillanat nem jut eszembe, ezért a pompon lányokat hozom fel példának. Szép volt Kate, ezért jár a keksz.
Megcsókol, én pedig vagyok olyan idióta, hogy képes vagyok visszacsókolni. Egy srácot, aki majdnem a fiam lehetne, aki kollégiumban lakik, és, akinek még csak jogsija sincs. Hát mivé lettem? Perverz ribi!
Lecsúsztatja a vállamról a fekete-piros kockás ingemet, a fekete ujjatlanom miatt szabadon végigsimíthat a vállamon, a kulcscsontomon, a nyakamon, a hajamba túr. Parfümje földszerű illata kúszik orromba, elegyedve a pulóverébe ivódott cigarettafüst zamatával, és az olcsó sör, és a minőségi whiskey aromájával.
Lassan jut el a tudatomig, hogy nem szabad. Finoman szakadok el ajkaitól.
- Mennem kell – nyitom az autó ajtaját, és intek neki, ő pedig csak hátrál, úgy kérdezi, hogy holnap jövök-e. Vállat vonok. Valószínűleg.
Már a főúton hajtok, és gondolva egyet, lehúzom a tetőt. Hagyom, hogy a szél a hajamba kapjon, összeborzolja tűzvörös tincseimet, balomat még a magasba is emelem. A magnóból egy Nirvana dal üvölt, én pedig a gázpedálba taposok, szinte tövig nyomom, jóval a megengedett limit fölé gyorsulok. Az autók reflektorai-, és a lámpák fénye, valamint a fényvisszaverő jelzések összemosódó fényekké minősülnek, vonalakká, és foltokká. Alig látok. Sőt, be is csukom a szememet, egy rövid pillanatra.
Igazán élek.
Kurt Cobainnel együtt éneklek, amikor csodálatos duettünket megzavarja egy sziréna éles hangja. Mi a szar?
Sejtem, hogy nekem szól, így gyorsan felvázolom a lehetőségeimet:
a, autósüldözést rendezek a belvárosban, mint azokban a király akciófilmekben.
b, lehúzódok, és kimagyarázom magamat a helyzetből.
Végül a féklámpák vörösen izzanak fel, én pedig az út szélére gördülök az oldfashion szívszerelmemmel, és várom a jardot. Hátradőlök az ülésen, karommal az ajtóra támaszkodok, és lehalkítom a zenét, hogy csak egy kellemes háttérzaj maradjon belőle.
Pofátlan módon, kihívón és merészen pillantok fel a rendőrre, abban a hiszemben élve, hogy a férfi majd nem az agyával fog gondolkodni, hanem a szerszámával, de jól rábaszok, ugyanis a rendőr, aki megállított, nő.
Nő, ráadásul nem kisebb személy, mint nem is olyan régi ivócimborám.
- Várj – közlöm, lustán Carmelára emelve opálkék íriszeimet. – Téged ismerlek – közlöm a nyilvánvalót -, meghívtalak egy csodálatos ír whiskey-re – mosolygok Carmie-ra.

Words: 889 | Music: Bad Girls | Note: Live fast, die young, bad girls do it well.


A hozzászólást Katherine M. Sullivan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd. Dec. 22, 2015 12:32 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 17, 2015 3:01 pm Keletkezett az írás



Sorry, but I have to arrest you...
Ez egy kibaszott unalmas nap. Ritka az ilyen az FBI-nál, ma mégis sikerült kifognom ezt. Ami ma történik, az semmi, simán otthon maradhattam volna, vagy elmehettem volna inni egy pohárka chardonnayt, és összeszedhettem volna valami jó pasit. Sokkal értelmesebb és hasznosabb lett volna a nap. Utálom az ilyen elcseszett órákat és utálok járőrözni is. Csak vezetgetek a városban, és ha valami furcsát kiszúrok, akkor utána eredek. Hú! Üldözősdit játszunk, akár az oviban. Mellesleg még éjszaka is van, a francba is, aludnom kéne, mindjárt leragad a szemem! Vagy legalább egy kávéval megdobhatna valaki igazán.
A mobilom csörgését alig hallom meg a zene mellett, ám amikor észreveszem, lehalkítom, és felveszem. A bébiszitter az.
- Maga nem alszik? – veszem fel a telefont értetlenkedve, hiszen ilyenkor a lányom már rég húzza a lóbőrt, így már ő is aludhatna.
- Éppenséggel azt csinálnám, de Yvonne felébredt azzal a dumával, hogy az apjával álmodott, és elkezdett kérdezősködni és… nekem fogalmam sincs, mit kéne mondanom. – kezd bele, kissé bepánikolva, én pedig megrázom a fejem.
- Jaj, már megint? Kápráztassa el valami szép mesével, Tatjana. Az igazságtól rémálmai lennének. – mondok csak ennyit, és folytatnám, de az utamba kerül az egyik mellékutcából egy kocsi, és kis híján neki is hajtok, ugyanis körülnézni számára luxus.
- Ó, hogy rohadnál meg, nem látsz?! Oké, Tatjana, le kell tennem. Mondjon neki valamit, de csakis szépet és jót. Jó éjt. – le is nyomom a telefont, aztán a szirénát bekapcsolva iramodok a másik után, aki igazán leszarja a sebességkorlátozásokat. Újabb ámokfutó. Csak tudnám, mi jó nekik ebben. Sosem állnak le. Míg üldözésbe kezdek, elgondolkodom azon, vajon hány éves lesz a lányom akkor, amikor a kíváncsiság annyira fúrni fogja az oldalát, hogy kutakodni kezd, és kideríti, hogy a saját anyja ölte meg az apját. Ott lesz végem, azt hiszem.
Pár percig nem igazán akar megállni, én pedig már éppen kielőzném, de végül lehúzódik az út szélére. Megállok mögötte, és kipattanok a kocsiból, előre igyekszem, és a… nőre nézek. Meglepődöm kissé, hogy nőneművel állok szemben, elég jól vezetett ahhoz képest.
- Tisztában van vele hölgyem, hogy mennyi itt a sebességhatár? Jogosítványt, igazolványt kérnék. – mondok ennyit, és körbepillantok. Elvigyorodom, amikor látom, hogy a kék-piros szín láttán mindenki lelassít a minimális sebességre, befosnak a villogótól. Visszapillantva a nőre, mikor meglátom, ki az, felvonom a szemöldököm.
- Ne már Katherine. – forgatom a szemeimet, és emlékeimbe kúszik a múlt heti ivásunk a egyik bárban. Jól elszórakoztunk, most azonban más a téma.
- Baszki, látod azt a táblát? Ott virít rajta az a nagy 50-es szám. Vágod, hogy mit jelent? Igen, pont azt, amire gondolsz. Legalábbis remélem nem nyerted a jogsid. – megrázom a fejem. Nem tudom, hogy ötven helyett hogy lehet százzal, vagy többel is menni. Habár, ha nem lennék rendőr, lehet, hogy én is száguldoznék, mert tiltott. Így, hogy nekem lehet, így is élvezem, ha a megengedett fölé mehetek, de így nem annyira izgalmas.
- Meg kell kérdeznem, bocs: Fogyasztott ön alkoholt a vezetés megkezdése előtt? – hivatalos formába kezdek, ugyanis hiába szórakoztunk jól a hétvégén, attól függetlenül ugyanúgy veszélyeztette mások életét ezzel az egésszel. És persze, hogy ivott, hát látom rajta, hogy alig lát. Kíváncsian várom a válaszát, majd ha válaszolt, előveszek a zsebemből egy szondát. Kénytelen lesz megfújni, és ha kiakad, na akkor baj van!
tag: katherine (: | notes: bocsi a késői válaszért, és ennél lesz jobb reagom is... :D
robb stark
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Dec. 22, 2015 4:18 pm Keletkezett az írás




Carmela & Kate

Hands up --- Hands tied.


Imádok vezetni. Valószínűleg, mint minden más, hedonista fasz, én is a sebesség miatt élvezem. Hogy, amíg vezetek, azt érzem, nincs más a világon, csak én. Nem sorolok be senki mögé, nem törődök a sebességkorlátozással, és magasról szarok mindenkire, aki anyázni kezd. Természetesen, mint orvos, nem veszélyeztetem mások életét. Ördögien jól vezetek. Úgy vélem, mindaddig, amíg másnak nem okozok kárt, amíg nem történik miattam baleset, amíg nem ölök meg senkit sem, addig nyugodtan megszeghetem a törvényt. Így például simán átengedem az öreg néniket, járókerettel, meg a friss édesanyákat, babakocsival – ha van zebra, ha nincs. Mint mondtam: nyugodtan lehet anyázni.
Nem ma kaptam meg a jogsimat, és bármilyen meglepő is, akkoriban nem volt annyi pénzem, hogy vehessek magamnak egyet. Keményen megdolgoztam érte, minden órán lelkiismeretesen részt vettem, figyeltem, tanultam, okultam a hibáimból. Eleinte rettegtem volán mögé ülni. Tudják, kurvára frusztráló, amikor egy vén róka, egy tudálékos, mindent tudó fasz ül az anyósülésen, és minden mozdulatukat árgus szemekkel figyeli. Mindent tökéletesen akartam csinálni, és mindig megkaptam érte a magamét – dicséretet. Görcsösen igyekeztem százötven százalékot kihozni magamból. Mindezt miért? Hogy utána az a tudálékos pöcs az első adandó alkalommal megbuktathasson. Pedig mindent tökéletesen csináltam, akkoriban engem lehetett a biztonságos, precíz, óvatos vezetők etalonjára tenni.
Ezzel nem akarom magamat egy képzeletbeli piedesztálra emelni, mert másodszorra is megbuktam. Mert hiába akartam-, illetve akarok most is, a mai napig is tökéletes lenni, már rég tudom, hogy ilyen nem létezik. Én sem vagyok az, képtelen vagyok mindenkinek, és mindennek megfelelni. És boldogan élek a tudattal, hogy tökéletesen tökéletlen vagyok – de legalább tökös, haha. Akkoriban persze nagy érvágás volt, hogy a kitűnő tanulót, a mintadiákot, az osztály-, évfolyam-, és iskola elsőt meghúzták egy teszten – kétszer is! Az utálóim, az irigyeim persze örültek, és röhögtek a markukban.
Végül lett jogsim, mint azt a mellékelt ábra mutatja is, éppen csak azóta eltelt pár évtized, és a fejembe szállt a hatalom, ami az utakon a kezembe kerül. Már nem görcsösen, hanem örömmel tölt el, ha a volán mögé ülhetek, imádattal simítok végig a fekete bőrhuzatos kormányon, odaadással viseltetek a vörös csodám irányába.
Most is, részegen is, képes vagyok mindenre odafigyelni – kivéve persze a sebességkorlátozásokat hirdető táblákra. A fények összemosódnak, a zene basszusa keveredik a hajamba tépő széllel, és a kerekek alig hallható hangjával, a motor bőgésével, vad melódiát komponálva. Én pedig ettől elvesztem a józan eszemet, amit optimális esetben nem tennék, tényleg kiváló sofőr vagyok, éppen csak részegen úgy érzem, nincsenek korlátaim, és senki, és semmi nem korlátozhat.
Nem látom előre, hogy valaki elé kivágok a mellékutcából, de, hé... nincs probléma, nem történt baj, nem igaz? Dehogynem! Szóval... ki a faszt érdekel?
Egy ideig tényleg teljesen hidegen hagy a dolog, sőt, nem is foglalkozom vele, elvégre minden a legnagyobb rendben van, aztán a szemem sarkából veszem észre, a vörös és kék fénycsóvákat, melyek veszettül pörögnek, kergetik egymást az autó tetején.
- Te is jókor jössz, baszki... – szitkozódok halkan, és végül kelletlenül jelzek, hogy fékezni fogok, vagyis, először csak lassítani, és lehúzódok az út szélére, és várom, hogy a törvény hű kutyája, a rend őre, az a rohadt fakabát végre idevonszolja azt a, remélhetőleg, formás seggét, hogy elbűvölhessem, és mindketten mehessünk tovább a dolgunkra.
Ellenben... a krach akkor üt be, amikor a kedves fakabátnak ugyan első blikkre tényleg jó segge van, csak éppen nem az én esetem a kedves hölgyemény.
- Nem, fogalmam sincs – csak tippelni tudnék, illetve azt tudom biztosan, hogy bizonyára valamivel, de csak igazán parányival alacsonyabb, mint amivel én száguldoztam. – Oh, ne már... szívat? – biccentem kissé jobbra a fejemet, és szenvtelenül nézek fel végre a nőre. Élveteg képpel harapok vörösre festett ajkamba. Igen, tudom, nem felejtettem el, hogy nő, de attól még pofátlanul bepróbálkozok. Hátha a saját csapatában játszik... hátha.
- Carmela – rikkantok-, és vigyorodok el örömmel. Elvégre egyrészt, így nem kell női bájaimat bevetnem ahhoz, hogy elszabaduljak – remélhetőleg -, másfelől pedig felismerem a rendőrnőben a múlt heti ivó cimbimet.
- Hogy a picsába ne látnám – fordítom fejemet az adott irányba, és hunyorgok a táblára. Nem azért, mert rossz a szemem, és nem látom, hanem mert három, el-, és összevissza mosódott képét látom csak. – Nagyon szép tábla – vigyorogva nézek vissza Carmie-ra.
Kérdésére felvonom a szemöldökömet, és az anyósülésen üresen, és magányosan heverő borospalackra gondolok, meg arra a pár tequila shots-ra, amiket a kocsmában elfogyasztottam. Az árulkodó jelnek takarást biztosítva veszem elő az irataimat, hogy Carmela megnézhesse őket. Mindent rendben fog találni, semmi sem járt le, minden jogszerű – éppen csak a gyorshajtás, és az ittas vezetés nem. Hopsz.
- Nem – ingatom meg a fejemet, hanyagul megvonva a vállamat. A szondát meglátva lefagy a mosoly az arcomról. – Ne szopass, ugye ez csak egy vicc? – nézek vissza a nő szemeibe. – Nem beszélhetnénk meg? – bűnbánónak szánt mosolyom kissé elcseszett lett, ugyanis inkább valami olyasmi üzenetet hordoz magában, hogy ’hé, van nálam egy fél üveg whiskey, van kedved egy ital mellett dumálni?’ - és társai.
Whatever. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Words: 804 | Music: Bad Girls | Note: Live fast, die young, bad girls do it well.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 06, 2016 1:36 pm Keletkezett az írás



Sorry, but I have to arrest you...
Igen kevés nőlétezik eme gömbölyű bolygón, aki olyannyira szeretne iszogatni, mint Carmela Hernández, az FBI kötelességtudatos ügynöke. A múltkor azonban sikerült fellelnem egy hasonló példányt az egyik bárban, aki nem mellesleg hasonló felelősségteljességű munkát végez, mint én magam. Katherine Sullivan bizonyította azon az estén, hogy emelt fővel simán leissza jó pár férfitársunkat, meg se kottyanva neki. Akárcsak én. Szimpatikus, hiszen hasonlóak vagyunk. Két nő egy bárban, akik beveszik az éjszakát, és természetesen a férfiakat sem tagadják meg. Noha jól elvoltunk akkor, a munka az munka, és ha tetszik, ha nem, én most itt, ebben a szent pillanatban megfogom vele fújatni ezt a szondát, ugyanis bármenny vagyonom ráteszem arra, hogy részeg. Látom, nem vagyok hülye. De azért jobb, ha megbizonyosodunk róla.
- Kurva szép, mit ne mondjak. Én is utálok ötvennel csalinkázni a városon keresztül, hidd el. Ezért előnyös, hogy én megengedhetem magamnak a száguldást. Ellentétben veled. Mellesleg részegen sosem ülnék be a kocsiba, veszélyeztetve ezzel mások életét. Mert valljuk be, bárki keresztül ment volna most itt ezen az útszakaszon, te hunyorogva elbaszod. – magyarázom, még ha kissé ferdül is a dolog, hiszen nem egyszer történt meg, hogy részegen, felelősségtelenül ültem bele abba a rohadt kocsiba, nem törődve azzal, hogy otthon vár a kislányom, és még látni akar. Visszagondolva mindig megbánom, de hát isten látja lelkem, a saját kocsi, saját tempóval még mindig kényelmesebb és jobb, mint az az átkozott taxi, amiért még perkálnom is kell. Nem is keveset.
Kérdésemre megingatom a fejem, és egy apró mosoly is kúszik az arcomra. Kit akar ez átverni? Nem ismer még annyira, hogy tudja, engem nem lehet egykönnyen megvezetni, de nemhogy engem, azt, hogy többet ivott a kelleténél, teljességgel nyilvánvaló, még egy mezei embernek is.
- Akkor gondolom nincs ellenedre, hogy megfújjuk ezt a szondát. – arcomra kárörvendő mosoly ül ki. Most fogom leszoktatni egy életre arról, hogy részegen még egyszer a kocsiba merjen ülni. Nem fog fájni, csupán pár órát kell eltöltenie a börtönben, de azt hiszem, az elég emlékezetes lesz neki ahhoz, hogy többet ne tegyen ilyet.
- Úgy ismersz, mint aki szopat? Nem beszélhetjük meg, Katherine. Ez pont olyan, mintha én nagyobb csöcsöket szeretnék, bemennék hozzád, hogy ezt elmondjam, de aztán azt mondom, hogy „hú baszki, inkább ne, mert fájni fog.”, és erre te azt fogod mondani, hogy ugyan már. Meg se fog kottyanni az egész. Nem fog fájni, neked sem, ígérem. – vonok vállat, mosolyogva, és elé tartom a szondát, hogy megfújhassa. – Erősen, mintha élnél! – mondom neki, és várom az eredményt, ami természetesen jóval a megengedett felett van. Lehet, hogy most meg fog utálni, és soha többet nem iszunk együtt majd egy bárban sem, de én biztos, nem veszem a lelkemre, ha valakit elüt a hazafelé vezető úton. Úgyhogy viselem a következményeket, de inkább megyek biztosra, mintsem utána lelkiismeret-furdalás gyötörjön az elkövetkezendő hónapokban.
- Az a helyzet, hogy most itt lekellene parkolni az autót, és velem jönni. Ha nem ellenkezel, nem rakok rád bilincset, oké? – nézek rá, és visszaadom az iratait, a jogsiját kivéve. Ez most jobb, ha nálam marad.
Most valószínűleg Kate és mindenki más is egy nagy bunkónak nézhet. Nem, nem szoktam ilyet csinálni ismerősökkel, és ha nem ekkora hibát vétett volna, hanem csak gyorshajtást lett volna esetleg alkohol nélkül, akkor talán még tovább is engedném egy két korholó szó társaságában, de így esély sincs rá. Még akkor sem, ha megveszteget tíz üveg chardonnayval. Na jó, akkor talán már egy kicsit elgondolkoznék a dolgon, de még akkor is lenne önuralmam és tudnék nemet mondani. Határozott, tudatos nő vagyok, az istenért. Egykönnyen nem lehet engem megvesztegetni.
- Nos? Akkor hajlandó vagy együttműködni, ugye? Semmi kedvem eljátszani itt a kemény rendőrnő szerepét. Hidd el, hogy mindkettőnknek egyszerűbbé teszed az életét. – kacsintok felé, és várok, hogy elparkoljon, és kiszálljon a kocsijából.  

tag: katherine (: | notes: visszatérek! :P
robb stark
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jan. 09, 2016 7:06 pm Keletkezett az írás




Carmela & Kate

Hands up --- Hands tied.


Igazán felemelő volt végre olyan társra lelni az éjszakában, abban a bárban, aki képes velem tartani a lépést, azt az őrjítő tempót, amit diktálok. Kevés olyan nő van, legalábbis, az én koromban biztosan, akinek nincs családja, vagy legalábbis nincs komoly kapcsolata, és ettől mégsem süllyed az önsajnálat szennyes, iszapos – cseppet sem mocskos, és kurvára unalmas - mélységeibe. Mert bizony, tetszik, vagy sem (és az igazat megvallva, rohadtul nem), a korombeli nők vagy boldog-, boldogtalan feleségek, esetleg dolgozó nők, hovatovább, családanyák. Nem gyakran járnak el szórakozni, mert nincs idejük. Vagy, ha mégis, nem rúgnak be. Mert, egyrészt, az ő mentalitásuk szerint, hogy néz már ki az, ha egy felnőtt, boldog kapcsolatban élő anya berúg. Másrészt, ha mégis egyedül vannak, mint cseppet sem szerény személyem, és valamiféle csoda folytán gyerekük sincs, úgy más helyeken, és más módokon szórakoznak, mint én. A legrosszabb a villám randi, az internetes társkereső, vagy a magányos nők klubja, ahol kötögetnek, hímeznek és patchworköznek, miközben más, önsajnáló nőtársukkal karöltve beszélgetnek az élet nagy dolgairól, és szidják a férfiakat, amiért nem elég jók nekik. Én személy szerint nem csak utálom-, de egyenesen meg is vetem az ilyen típusú nőket. And I’m not sorry.
Szóval, amikor a múltkor találkoztam ezzel a csodanővel az egyik belvárosi bárban, valamiféle megmagyarázhatatlan örömet éreztem, és úgy véltem-, és még most is úgy gondolom, hogy van bennünk némi közös. Olyanok lettünk, eddig sajnálatos módon, csupán egyetlen éjszakára, mintha mi, édes kettesben alkottunk volna egy komplett, magányos nők klubját. Csak mi patchwork helyett vedeltünk, meghívattuk magunkat még több körre, azt hiszem, Carmela fogta a hajamat, míg hánytam, hogy aztán folytathassuk a vad garázdálkodást.
- Ugye – mutatok rá vigyorogva, még mindig a rohadt tábla szépségeiről-, valamint a sebességről diskurálgatva. – Oh, ugyan már, Carmie... – dorombolom – Senki élete sem volt veszélyben. Elvégre, orvos vagyok – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. – Különben sem ittam olyan sokat – biztosítom e felől újdonsült barátnőmet a rend őrét. – Nem basztam senkivel... – védekezek, mintha a saját anyámnak magyarázkodnék, és hazudoznék. Szemrebbenés nélkül. - Nem basztam el senkit – javítom ki gyorsan saját magamat.
Úgy vélem, hogy mindaddig, amíg nem okozok balesetet, és nem ütök el senkit sem, addig annyival megyek – mindenféle tábláktól függetlenítve saját magamat -, amennyivel akarok. A globális törvénykönyvek szerint ez nem teljesen így van. Nem véletlenül vannak a szabályok – szokták mondani. És én elismerem, hogy kellenek ezek nekünk. A pia, ami bennem van, na, az az, ami nem ismeri ezt el. Továbbá, nem vagyunk túl sokan, akik így vezetnek egy egyébként forgalmas útszakaszon. Baleset nélkül. Gázolás nélkül.
Igen. Ilyen jó vagyok – és egyben ilyen rossz. És a fajtámból kevés van.
- Vannak jogaim, nem? Mi lenne, ha... nem is tudom, nemet mondanék? – vonom fel egyik szemöldökömet, kriminális mosolyra vonva ajkaimat.
Nem igazán szeretnék e miatt börtönbe kerülni. Vagy fogházba. Még egy éjszakára sem, míg kijózanodok, addig sem, míg valaki kifizeti az óvadékot értem, addig sem. És, mégis... ki lenne az a boldog-boldogtalan, aki ugrana az éjszaka közepén, ha felhívnám az őrsről, hogy be kellene jönnie értem, Sydney belvárosába, egy vastag köteg zöld hasúval, hogy kiváltson, hogy megvegye a szabadságomat?
Jól látod. Senki.
Így, gondolom, már érthető, hogy miért is nem akarok bemenni a rendőrség központjába. Igazság szerint, a dutyival még csak nem is lenne problémám – hangozzék bármilyen furcsán is, hiszen egyszer háromszor voltam már fogházban -, de nekem holnap reggel be kell mennem a kórházba, mivel lesz egy műtétem.
- Megoldható, hogy bizonyos kedvezményekkel nagyobb ciciket kapj, habár, szerintem nincs szükséged rá, de azt valóban megígérhetem, hogy nem fog fájni. Egy kicsit sem – és ezzel egy pillanatig jól meg is tanulmányozom a rendőrnő melleit. És csak aztán nézek újra a szemeibe. Aztán a szondával szemezek. Romantikusan. – Oh, hát tényleg nem szopatsz – préselem össze az ajkaimat. – Tényleg nincs jogom nemet mondani? – és ezzel úgy vettem, hogy nemet is mondtam.
- Valami baj van? – lép mellénk a másik rendőr. Tudják, ő játssza most a jó zsarut, elviekben legalábbis. És természetesen férfi. Nem is értem, miért nem ő pattant, Carmie helyett. Akkor nyilvánvalóan nem lennék nyakig a szarban.
- Jó estét, biztos úr – nézek az érkezőre, széles, csábító mosollyal ajkaimon, miközben az autóm ajtajára fektetett karjaimra támasztom az államat. Aztán Carmelára kapom tekintetemet, és most cseppet sem érdekel a hímnemű rendőr. – Ezt Te sem gondolhatod komolyan – mármint, természetesen nem fogom itt hagyni az autómat, a természet zord ölén, messze a házamtól, a megszokott közegétől, messze tőlem is, itt, az enyészetnek! Nem. Kizárt. A-a. – Ennek az autónak lelke van – közlöm dacosan a nevetségesnek cseppet sem nevezhető-, ám annál is igazabb állítást. – Esélytelen, hogy itt hagyjam – ingatom meg a fejemet.
- Szálljon ki, hölgyem – ez a munkatársa, aki hirtelen vált át, cserél szerepet, és lesz a rossz zsaru. A szemébe nézve, a vonásait tanulmányozva úgy vélem, két választásom van:
a, vagy kiszállok magamtól.
b, vagy kirángat, ha nem teszem.

Kelletlenül teszek eleget a rendőrség embereinek kérésének, a rádiót kikapcsolom, a slusszkulcsot kihúzom az indítóból, a tetőt felhúzom, akárcsak az ablakokat, az ajtót, kiszállva a járgányból kulcsra zárom, majd a nyitót a táskámba ejtem.
- És, mi lenne, ha mondjuk itt és most kifizetném az óvadékot? Saját magamért – vetem fel az újabb remek ötletemet, ami Carmela munkatársának nem igazán tetszik, vagy éppen kihoztam a türelméből, a béketűréséből, és ezért szorosan megragadva felkaromat, pördít egyet rajtam, és a bilincs máris kattan a csuklómon – a jelenetet látva a mellettünk elsuhanó autó, letekert ablakán egy fiatal srác kihajol a járműből, és ujjongva, fütyörészve kiabálja, hogy ’király vagy, bébi’. Amit máskor, más körülmények között bóknak vennék, de nem itt, és nem most.
- Bassza meg – húzom el a számat, miközben a férfi az autójuk felé kísér, amibe beülök, és a rendőrség központjáig meg sem állunk.

Words: 933 | Music: Bad Girls | Note: Live fast, die young, bad girls do it well.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 14, 2016 1:16 pm Keletkezett az írás



Sorry, but I have to arrest you...
Nem gondolom, hogy valamiért is lelkiismeret furdalásomnak kellene, hogy legyen. Egyszerűen csak teszem a dolgomat, és kész. Valahogy Katherine azonban mégsem vesz teljesen komolyan, bár mondjuk ez nem is csoda, fordított helyzetben én sem tenném egészen azt, amit kér. Ha már a múltkor olyan komolytalanok voltunk, miért venne emberszámba az utcán? Még szerencse, hogy itt van velem Josh, ha szükség lenne rá. Majd ő engedelmességre bírja.
Oldalra biccentett fejjel, kisebb mosollyal hallgatom végig a magyarázkodását, miszerint nem is ivott olyan sokat.
- Ha én nem iszok sokat, akkor nem hordok össze ennyi faszságot, mint jelen pillanatban te. Úgyhogy ne vitatkozzunk szerintem, majd a szonda megmondja, mennyit is ittál, de ha kicsit is túlmegy a határon, akkor is ittál, szóval… Nincs választásod, Kate. – vonok vállat, és már talán kicsit meg is sajnálom. Nagyon nem akarja ez a nő az igazságot, de mivel én egy határozott egyéniség vagyok, így sajnos ma este nincs szerencséje. Még így sem, hogy ismerem. Tehát, valószínűleg egyik kollegám sem tenne másképpen, sőt, az is lehet, hogy ők drasztikusabbak lennének, mint én.
- Ugyan, Kate, nem lesz ez vészes. Sokkal jobban felfújják ezt az emberek. A kapitányságról felhívhatsz valakit, lerakja utánad az óvadékot, és kész. Ennyi. Nem lesz itt semmi probléma. – kacsintok rá, és már kezd kicsit elegem lenni abból, hogy nem akarja azt tenni, amit mondok. A szonda megfújása után nyilvánvalóvá válik, hogy nem engedem tovább, még ha fejen áll nekem, akkor sem.
- Nem, nincs jogod nemet mondani. – mondom, és a kocsi felé nézek, hogy biccentsek Joshnak, ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy ehhez erősítés kell. Egy nőhöz… Kész röhej. De ha ezt akarja, hát nekem mindegy. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha egyszerűen fogja magát, elparkol, átül a rendőrautóba és csókolom. De nem, Kate nem ilyen könnyű eset. Josh megérkezésére Kate igazi kezes báránnyá válik, és máris előkapja csábos mosolyát. Mintha magamat látnám.
- Josh meleg, Kate, úgyhogy nem éri meg rápazarolni az időt. – mosolygok a nőre kicsit kárörvendően. Szerencsétlennek tényleg pechje van ma, de legalább megtanulja, hogy máskor nem iszik alkoholt, mielőtt beszállna a kocsijába, legalábbis ennyit semmiképp nem. Vagy legalább álcázná jól… Ha most sima 50-es tempóban kifordult volna a kisutcából, akkor nem történt volna semmi. Eszembe nem jutott volna megállítani, de hát így kénytelen voltam…
- Jó. Akkor majd Josh elvezeti a kapitányságig, te pedig velem jössz. Mit szólsz? Ennél több engedményt nem tudok adni Kate, és jó lenne, ha azt csinálnád, amit mondok, mert ha felmegy bennem a pumpa, akkor tudod, sokkal nagyobb szarban leszel, és nem egy, hanem két éjszakát fogsz ülni a dutyiban. Nekem mindegy, végül is. – vonok vállat, miközben karba teszem kezeimet, és lepillantok a nőre, aki még mindig a kocsiban ücsörög. Nem vagyok egy kicsit sem félelmetes? Ezért utálok járőrözni. Na jó, bármi másban is simán beszólnak a rosszfiúk, vagy éppen rosszlányok, hogy ilyen „tök alsó” nő hogy lehet zsaru, és mégis miért kéne félniük, miközben a vállukig sem érek. Persze ezt rögtön vissza is szívják, mikor akcióba lendülök. Nem nézik ki belőlem, hogy egy pillanat alatt, egy mozdulattal akár a földre is teperem őket. Persze a férfiak más témák. Ők először elkezdenek bókolgatni, mintha az hatna. Idióták, szerintük ilyen érzelmes vagyok? Hát nem. Rájönnek ők is pár perccel később.
Kate kérdésére halkan felnevetek. Tényleg mindent megpróbál azért, hogy ne kelljen bejönnie velünk az örsre.
- Persze. Természetesen, ez így megy. Ha így lenne Kate, akkor az emberek hetven százalékát nem vinnénk be, de el kell keserítselek, sajnos nem így van. – mondom szomorú arcot vágva, majd Joshra pillantok, aki rögtön a kiszálló nő felé igyekszik. Kicsit megrándul az arcom, ahogy olyan hirtelen megbilincseli, de azért egy apró mosoly kiül a szám szélére.
- Látod, ezt elkerülhettük volna. Máskor majd inkább hallgass rám, jobban jársz. – mutatóujjam Kate felé emelem, és aztán a többiek után én is bepattanok a vezetőülésbe. Elindulunk, és gondolkozom, bekapcsoljam-e a szirénát. Csak a hecc kedvéért. Egy pillanatig meg is nyomom a gombot, és gázt adok, hogy minél hamarabb beérjünk a rendőrőrsre. Talán jobb, ha most nem beszélgetek Kate-tel, biztos kurva pipa rám, de hát ez van. Nem vagyunk akkora barátnők, hogy eltussoljam ezt az egészet. Ha többször ittunk volna már együtt, akkor talán elgondolkodtam volna rajta, de… nem, akkor sem engedtem volna el.
- És… mi a helyzet? Hol jártál? Megint a Firefly-ban voltál? – kérdezem, és lekapcsolom a szirénát, hogy hallhassam a válaszát. A múltkor ebben a bárban ittunk egymás társaságában, mondjuk, én kifejezetten szeretem a helyet, szóval van esély rá, hogy még párszor összefutunk majd Kate-tel, de lehet, hogy ezentúl nem leszünk egymás ivócimborái…


tag: katherine (: | notes: ---
robb stark
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:52 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Carmela & Kate
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: