Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Hayden & Zoya - Az első karácsony-
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 17, 2016 11:19 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





A lépcső aljában ácsorogva mintha lelassulni látszana az idő arra a néhány másodpercre, amíg végigfuttatja a tekintetét a Hold ezüstöt ragyogó fényében, előtte oly' rendíthetetlenül haladó lány apró de ugyan akkor karcsú, csinos alakján és dús, barna tincsein melyek buja játékossággal lejtenek hipnotizáló táncot a hátát és vállát csapkodva. Imádja az egész lényének játékosságát, a nyilvánvaló örömét és a felé vetített szeretetét ami nem jelent számára semmi kivetnivalót... imádja azt, hogy nem fél kimutatni az érzelmeit, hisz megszokta már, hogy a mai világban inkább elzárkóznak egymástól még azok is, akik egy párnak nevezik magukat. Titkolóznak és ellenségesek egymással, viszont az ő kapcsolatukban a titkoknak nincs helye, mint ahogy mellőz minden rosszindulatot és bizalmatlanságot, féltékenységet is.
Soha nem tartotta magát rossznak vagy közönségesnek esetleg elfogadhatatlan természetűnek, hisz már csak a neveltetésének is köszönhető az, hogy visszafogott, türelmes mégis temperamentumos emberré cseperedett aki mindig mások életét és létét tartja előbbre valónak, nem pedig a sajátját. Neki igazából a betegei és szerettei jólléte az ami elsődleges és a segíteni, tenni akarás a bizonyítási vágy, hogy "rokkantsága" ellenére képes megcsinálni mindent amit egy teljesen egészséges ember is. Sokáig érezte azon emberek szúrós tekintetét a hátán, akik úgy érezték, hogy csak felkapaszkodott valaki hátán, hisz tanyasi gyerekként aligha lehetne a saját tudása alapján az elitben. Márpedig csoda vagy csodálatos, mégis ott van és évről évre bizonyítja rátermettségét, most pedig alig néhány hónap választja el attól, hogy végre teljes körű szakorvos váljon belőle. Valaki, aki segíti a rezidensek helyzetét és életét, megkönnyíti a helyzetüket elvégre ő soha nem azon orvosok közül fog kikerülni, akik ellenzik a gyakornokai és rezidensei munkáját.
Számára mindig is az volt a mérvadó, még most rezidensként is, hogy mennyit tud a társa vagy épp az a gyakornok aki az ő műtétéhez van beosztva mint asszisztáló és "csendben figyelő"... na igen, ez utóbbi az amin a leginkább változtatni akar és amin azóta változtat, hogy nála fiatalabbakért felel. Ugyan miért kellene egy gyakornoknak csendben ácsorognia és néznie úgy, hogy esélye sincs a tapasztalatszerzésre ez által? Miért ne kérdezhetne? Miért ne mondhatná el a véleményét és meglátásait? Elvégre csak egy frissebb és most végzett, minden tudást bezsebelő emberről van szó! Lehet, hogy a tapasztalat néha több mint a tudás, de szereti bevonni őket is a munkába ami soha nem sül el visszafelé. Nem kezdenek el pofátlanok és lenézőek lenni, ugyan úgy tisztelettel beszélnek vele, mint az előtt, sőt! Úgy is lehet mondani, hogy többre tartják azután, hogy enged, hisz megbíznak és hisznek benne.
Azt akarja, hogy fontosnak érezzék magukat ezek a tenni kész fiatalok s ennek a jó tulajdonságának köszönheti azt is, hogy Mollyval baráti kapcsolatot ápol mióta csak megismerték egymást, csak a műtétek alatt köszöni meg a Dr. Cole megszólítást neki a többi orvos előtt, de ezen kívül tegezik egymást sőt, van alkalom, hogy kemény műszak után valamelyik kávézóban vagy szórakozóhelyen futnak össze ahol megisznak egy bögre kávét, pár korty töményet vagy egy-egy koktélt, kiértékelik a napjukat aztán ki-ki megy a maga dolgára.
A legfontosabb és legbiztosabb kapcsolat viszont mégis a kedvesét illeti. Meglehet, hogy a Zoyával való szerelme nem kifejezetten a gyakornok-rezidens mivoltuknak köszönhetően csúcsosodott ki, de kétség sem fér hozzá, hogy segített. Sokkal inkább annak tudható be, hogy már a kezdetek kezdetén is, tudat alatt ragaszkodtak egymáshoz, a másik világához és eszméihez. Függtek a másiktól hisz egy húron pendültek, azonosak voltak a nézeteik amire már csak grátiszként jött a testi és lelki vonzalmuk ami mostanra vált a legvalószínűbbé.
Hiszi, hogy Zoya által jobb ember lett így amellett, hogy imádja ezt a csepp kis tündérkét aki bearanyozza a mindennapjait miközben újabb és újabb élményekkel és emlékekkel gazdagodik a segítségével, addig annak lehet csak igazán hálás, hogy olyan ember lett mellette aki mindig is lenni szeretett volna. Fontos számára ez a pozitív változás, hisz már nem csak magáért és a sikereiért valamint a betegeiért akar élni, hanem felelősségtudatra neveli a tudat hogy van mellette valaki akit szeret és oltalmaz. Úgy tartja hát, hogy nincs is nagyobb kitüntetés és feladat annál, mint szerelmesnek lenni. Ez magában hordozza a gyönyört, a fizikai vágyat a szellemi összehangolódást, lelkük suttogó szavait valamint a féltést, a csipetnyi kis önzőséget, és az idővel vívott ádáz csatát.
Mind ahányszor arra gondol, hogy talán ezzel a kellemes természetű, imádnivaló lánnyal fogja leélni az életét - mert igen, ő küzdeni fog azért, hogy ez így történjen s így íródjon sőt...! Vésődjön bele az életének nagykönyvébe kőkemény felületekre, hogy az eltörölhetetlenné váljon - annyiszor gyúl egyre erősebb és erősebb szerelem a szívében, tűnjön ez bármilyen elcsépeltnek is.
Hisz abban, hogy egy napon fekete-fehérben fognak pap elé sétálni egy gyönyörű pavilon mellett majd hosszú éjszakán át csak mulatnak a násznéppel kiknek távozását követően végre egymás karjába borulhatnak s először lehetnek együtt igazán, mint férj és feleség. Ezért áhítozik, ebben reménykedik... de addig is hálásnak kell lennie ezért a rövidke kis két hétért amit gyakorlatilag ajándékba kapott nem is kifejezetten a vezetőségtől, sokkal inkább az élettől és a saját szorgalmának eredményétől. Soha nem nyavalygott és nem húzta a száját, ha olyanra akarták megkérni, amihez nem volt kedve vagy épp idegzete, pedig atya ég, hányszor mondhatott volna nemet?! Ő mégse tette, elvállalta a túlórákat mert tudta, hogy nincs senkije aki hazavárja és akivel együtt szeretne lenni osztatlan szerelmük közepette.
Most viszont ennek is eljött az ideje. Vége a túlhajszolt időszakoknak, lelassíthat végre és csak remélni tudja, hogy annak a több, mint öt éves megfeszített, kőkemény munkának meglesz a jövő évi eredménye. Mert meg kell lennie, tovább kell lépnie, újabb szintre kell ugrania. Be kell bizonyítania, hogy érdemes a szakorvosi bilétára, amit nem kitüntetésként sokkal inkább kötelességeként fog a köpenyén hordani.
Csak akkor tér magához, akkor gyorsul fel az idő újra, mikor egy apró puszit ad Zoyácska ujjbegyére és megérzi a lány reakcióját erre. Megremeg... újra és újra... Kezdi ám felfedni azokat a pontokat, melyek érintésével mást vált ki belőle mint egy egyszerű mosoly, vagy szerelmes pillantás... egyre mélyebb és mélyebb vizekre eveznek és látszólag Zoyának sincs ellenére a dolog még akkor se, mikor vele együtt dől a hatalmas ágy oltalmazó védelmébe ahol egyre közelebb és közelebb húzza magához nem is gondolva arra, hogy talán zavarhatja őt a gondolat, hogy hasfaluk gyakorlatilag teljesen egymásnak préselődik s talán egy papírlap se férne már kettejük közé. Imádja ezt a közelséget, melegséggel és élvezettel tölti el.
- Igen, még akkor is. Lehet, hogy nem mondtam vagy nem vetted még észre, de elég nagy romantika hívében állok és a sok hímtársammal ellentétben én kifejezetten szeretem az ilyen "esti összebújós" filmeket. Egy kis bor, egy kis mámor, egy kis... "mi" - suttogja a lány ajkaira apró, szinte alig érezhető csókok lágy triumvirátusában. Triumvirátus Hayden értelmezésével... "mikor a szerelem, a vágy és a megszokás találkozik egymással."
- És nem elég, hogy puhább, aranyosabb de még olcsóbb is - pimaszkodik összeszűkített szemekkel még utoljára végigsimítva a lány csípőjén s most komolyan örül annak, hogy nem valami sokra vágyó nőszemély lakozik ebben a parányi kis testben aki gyémántokat, aranyat és milliókat követel tőle. Sajnos volt már ilyenhez szerencséje s gyakorlatilag elmenekült a kapcsolat elől hisz tudta, hogy csak kín szenvedés lenne ha ők ketten egy párt alkotnának, elvégre ha akarná se tudná megadni neki azt amire vágyik. Lehet, hogy sokáig bizonygatta a szöszi, hogy neki nincs szüksége ezekre, de tudta, hogy milyen az a lány. Bárhol jelentek meg együtt, vagy csak elment szórakozni a barátnőivel, mindig teleaggatta magát ki tudja, hány karátos ékszerekkel!? Az ilyen neki ne mondja azt, hogy nem kell a pénze mert úgyse hiszi el. Sajnos nem most jött le a falvédőről.
A lány által ígért bosszú még kegyetlenebbre sikeredik, mint amire számított és talán most látja először azokat az ördögszarvacskákat a feje búbján, melyek eddig glóriaként ragyogtak.
~ Ahha tehát ilyen vagy amikor kimutatod a fogad fehérjét igaz?~
Gondolatban csupán ennyire futja s már-már sértett sóhajjal próbálja a tudtára adni miközben két foga közé csípi alsó ajkának a szélét, hogy ez igazán nem szép csel és bár baromira élvezi, hisz dekódolni tudja ám mindkettejük testének rezdüléseit, mégis mivel tisztában van azzal, hogy nem most jött el ennek az ideje, kénytelen lesz gyorsan túllendülni ezen még akkor is, ha piszkosul nehezére fog esni. Inkább gyorsan végignyalja az ajkát meggátolva ezzel a cserepessé száradását amit a pillanat heve és az egyre gyorsabb levegővételei eredményez. El se tudja képzelni ez a lány, hogy mi megy most végbe benne s talán csak azok a vágytól izzó mégis kétségbeesett pillantások azok, melyek eljuttatják Zoya agyáig, hogy jobb lesz ha abba hagyja.
- A végén még én kérek elnézést igaz? - neveti el magát miután a lány lepördül róla s noha inkább tűnik ez a meglepő hangeffekt szűkölésnek, mégis a szemei úgy csillognak a boldogságtól, mint eddig még soha. A mostani kis manőver megerősítette abban - hisz Zoya volt a kezdeményező fél - hogy az eddigi félelme csak felesleges majré volt. Azt hitte, hogy ez a lányka még most se fog készen állni arra, hogy végre igazán együtt legyenek, mikor nem kell mással foglalkozniuk csak egymás testével, érzelmeivel és a vággyal. És tessék, most minden további nélkül adott tanúbizonyságot arról, hogy de, nagyon is készen áll, ráadásul ő is épp annyira élvezi a kialakult helyzetet melyre a teste minden pillanatban reagált, mint Hayden.
Mikor a visszavágó alkalmával elgyengülni véli a lány térdeit, határozottabban, már-már óvón tartja meg törékeny kis testét, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban felbukhatna, de végül csak az útjára engedi mint egy elreppenő kismadarat aki jelenleg a macska elől menekülve siet egy magasabb, vékonyabb ágra amiről tudja, hogy nem tartaná meg a másik állat súlyát, míg az övét igen. Így ez által védve van...
... és így Zoya is megmenekül hisz a távolság hozzásegíti Haydent ahhoz, hogy lehűtse magát. Ezernyi gondolat ostromolja megállás nélkül a tudatát, mintha szét akarná szaggatni nem csak az elméjét, de az egész testét is. Nem gondolta ám, hogy ilyen nehéz lesz uralkodnia magán.
- Jól van... higgadj le, nincs... nincs baj, csak... fúúúú a francba - sóhajtozik még egy sort nagy magányában, kétségbeesetten szántva fel ujjaival a haját miközben hol elindul az ajtó felé, hol pedig visszafordul mikor épp eszébe jut az előbbi kis incidensük. Két bolondos... tudják mitől döglik a légy csak épp szeretik még kínozni egy kicsit.
Végül csak erőt vesz magán és elindul lefelé. Az egyik lépcsőfok halkan megnyekken alatta, ahogy a korláthoz ragaszkodva szeli a fokokat és ami ismét feleleveníti a gondolatot, hogy végre pihenhet és ezzel együtt a szabadság édes ízét is, miszerint "otthon" van. Már csak egy kis szórakozás reményében is visszahelyezi a súlyát az előző fokra, hogy megint hallhassa a laminált burkolat halk sikolyát...
- Imádom - jegyzi meg sokkal inkább magának, mint bárki másnak, de ezután máris odalép a lány mellé, hogy kezébe vegye a bőröndöket és a lépcsősor alatti kis kanyarba tegye őket - ez egy okos gondolat, szerintem itt bőven jó helyen  is lesznek. Bár ha azt vesszük, hogy két hét azért elég jó kis idő, ki is pakolhatnánk... na jó tudod mit rád bízom - kavarodik bele már a saját gondolatmenetébe is, hisz tagadnia is felesleges azt, hogy még mindig az előbbi hatása alatt van. Semmiben sem biztos, mégis mindenben. Vannak elhatározásai de egyszerűen nem képes maga dönteni... Zoya lökött kis manói megfertőzték az ő agyát is és most kusza gondolatai közepette kapálózik.
- Először is tüzet rakunk ügyesen okosan anélkül, hogy felgyújtanánk bármit is. Utána szépen elővadásszuk a karácsonyfa díszeket és feldíszítjük azt a jómadarat ott a sarokban - mutat az ablak és az egyik kanapé melletti dagadt kis fenyőre ami kovácsoltvas talpba állítva illegeti magát nagy vidáman arra várva, hogy belőle is igazi karácsonyfa legyen, mint nagyobb társaiból. Azt már nem is tudja szegény, hogy mi lesz belőle később... szomorú a fenyők sorsa azért valljuk be. Néhány napnyi díszes tündöklő csoda, majd levelét hullajtó könyörtelen elmúlás.
De mielőtt még belevetné magát az este rejtelmeibe, a bőröndjéhez ballag, hogy a hátsó kis zsebéből elővegyen két kis dobozt. Általában csak egy gyógyszert kell bevennie a lábára, amit kiegészít az izomlazító krém, de most mégis kettő csúszik a kezébe a két különböző üvegcséből. Hogy ennek mi az oka? Hamarosan hárman lesznek itt a házban és ha már egyszer igazán boldognak akarja látni a lányt, akkor kockáztatnia kell. Elő hát az allergiára való gyógyszerrel.
- De előtte megyek és csinálok két nagy bögre teát. Desireének annyi teája van itt, hogy azt szerintem egy nagyobb város is megirigyelné. Van abban a szekrényben egy nagy doboz aprósütemény. Legalábbis Gale azt mondta, megnézed addig?  - indul el a hatalmas konyha felé menet közben az egyik szekrényre mutatva, miközben ő az egyik vitrinből előkap egy üvegpoharat amibe vizet enged. Könnyedén, gyorsan letudja mind a két pirulát, de aztán csak sarkon fordul, hogy a konyha közepén lévő szigetecske kapja a főszerepet. Ennek a csinos kis pultnak az egyik ajtaja rejti a számukra fontos italok filtereit.
- Nézd csak, itt olyan is van ami nem filteres - kapja a kezébe az egyik pirosas tasakot, hogy felszakítva a ragasztását beleszimatoljon - fúha - leginkább egy nemtetszését kifejező prüszkölő macskára hasonlít ahogy hátrakapja a fejét és sóhajt egyet ami macskás fújásra hajaz.
- Na hát ez valami rettenetesen büdös cucc... asszem' maradjunk a gyümölcsteáknál vagy hát... van itt még olyan is, hogy fekete tea, zöld, ír krém és még egyéb olyan dolog amin se egy citrom  se egy eper. Nem is értem - alapjáraton imádja a teát, viszont a hatalmas különlegességekért nincs oda. Még a fekete teát is csak magában issza kis cukorral csipetnyi citromlével, de tejet semmi pénzért nem tenne bele... vagy ki tudja?
- Parancsolj ez a választék - húzza ki végezetül az egész dobozt, amiben vagy negyven különbözőféle tea kap otthont - citromos, epres, almás fahéjas, téli csoda vagy mi a manó.... rebarbarás, ananászos, erdei gyümölcsös... másik tél ízű. Ez egy egész teás bolt, használd ki! Szóval? - támaszkodik meg a nagy doboz két oldalán miközben tekintetét Zoyácskára vezeti várva a válaszát. Tekintete viszont elkalandozik rajta. Azon ahogy tesz-vesz, izeg és mozog... gyönyörű!






Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 18, 2016 2:09 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Ha az ember a hegyek közé megy életében először, nem árt felkészülni rá, de még a nagyon okos, máskor igazán elemében lévő Krane nagyi is tanácstalan volt annak tekintetében, hogy hát mégis miképpen kell elképzelni azt a hideg izét. Szóval olyan lesz mint amikor gyermekkoromban a tavaszi kézműves vásáron lazán beleugrottam abba a hordóba amelyben az üdítők hűtésére használt darabos jeget tárolták? Jó, mentségemre legyen mondva, hogy mindössze kilenc éves voltam, és irtózatosan érdekelt, hogy milyen az a sok kis kristály, aminek a hűvöse arcul csapott mindahányszor fölé hajoltam. Persze lett riadalom belőle, mert az egész család aggódva halászta ki az apró, tengerészkék ruhás pöttöm lánykát a tulajdonos legnagyobb megrökönyödésére. Nagyon nagy letolást kaptam, és igazán szégyeltem magam, de egyszerűen a kíváncsiságom hajtott, és még akkor is megérte, ha a délutáni habos málnás kuglóf a büntetési tételként kimaradt az étrendemből. Persze azért nem maradtam nélküle, mert Alarick becsempészte a sajátját a hátsó fészerbe, ahova visszamentem duzzogni, és sírni a délután folyamán. Megkérdezte tőlem milyen érzés volt rossznak lenni? Én pedig, miközben tömtem magamba Terry mama ízletes málnás édességét két pofára gyűrve, magyaráztam, hogy igazából azt gondoltam, hogy fejest ugrom a télbe. Ricky meg azt mondta, hogy ez nem tél, ez csak egy „hordó szaros jégkása” és az igazi tél ott kezdődik Európában a hegyek között, ahova mi nem valószínű, hogy valaha eljutunk. Szóval ez valami misztikus izé maradt számomra, amiről az unokabátyám mesélt, merthogy szerinte nem is érdemes amúgy odamenni, mert „befagy az ember segge azokban a mínuszokban” és különben is örüljek, hogy egy olyan országba születtem, ahol mindig jóidő van. Tudom ám, amúgy, hogy a maga módján azt akarta elhitetni velem, hogy igenis maradjanak meg a gyermekkori vágyaim, hogy egyszer majd megismerjem a valódi, és csodálatos téli világot. Fordított pszichológia. Mondtam már, hogy Ricky marha okos? Jah, csak kismilliószor. Szóval ez az érzés mint kíváncsi kisgyermek fantáziájában megrekedt álomkép ott maradt bennem, de valahogyan az idők folyamán szépen elhalványodott, és nem is foglalkoztam vele, mintha feladni készültem volna, hogy valaha megismerhetem. És akkor az elutazásunk előtti utolsó szabad hétvégémen átruccantam Krane nagyihoz, hogy ott sündörögjek a konyhában a karácsonyi sütögetése közepette, hogy megkóstoljam az isteni fügés tojáslikőrt, hogy beledugjam az orrom a karamellás csokilikőrbe. És persze, hogy mindezek közben hallgathassam ennek a tündéri idős asszonynak a játékos zsorválását, miszerint:
„Ejjjj te lánygyerek mindenbe beledugod az orrodat ami édes, és nem tudsz parancsolni magadnak. Na sipirc, ott van még a vanília krémes tál, csakhogy kevesebbet kelljen mosogatni. Hogy lehet valaki ennyire édesszájú? Téged nem a gólya hozott gyerekem, hanem a dolgos mézet gyártó méhecskék, ott csepegtetve  a csöpp szádba a mézet.”
No ennek meg nagy kuncogás lett a vége részemről, mert szerintem baromira sok igazság van benne. Én még a cukrot is édesítettem, és csodálom, hogy gyerekkoromban nem híztam el. Persze amennyit rohangáltam miután megtanultam járni, talán nem is meglepő. A fára mászásokban lassan rekordot döntögettem, ahogyan az azokról való lepotyogásokkal is. Nincs olyan csont a lábamban a kezemben ami ne  tört volna el az évek folyamán, és volt időszak, amikor gipszes lábbal másztam fára, aminek a vége az lett, hogy a karomat is eltörtem. Chero Town kórházában már azzal viccelődtek a sürgősségin, ahol rám kerültek a fehér cuccok, hogy lassan szobát neveznek el a Krane kislányról, annyit jár be.Szóval miközben kitartóan kevertem a krémet a csokoládés mogyorós isteni szelethez, arról faggattam a nagyit, hogy vajon milyen lesz majd, hogy vajon....vajon olyan lesz minden ahogyan azt az ember leképzelni, ahogyan elképzeltem azokba a hógömbökbe zárt világban? Terry mama összeszűkülő szemekkel nézett rám, amitől a ráncok még mókásabban táncoltak az arcán, és mosolyogva csóválta meg a fejét.
„ Nem Zoyácskám, nem olyan lesz. Sokkal jobb. Mert ha valamire jó volt ez a sok évtized amit leéltem és amit még reményeim szerint leélek, mert nem ám, hogy meghaljak mielőtt megszületne az első dédunokám....szóval ha én valamit megtanultam az az, hogy az álmaid mindig csak egy részletet mutatnak meg neked, de a valóság az sokkal....ezerszer jobb, ezerszer gyönyörűbb, ezerszer tökéletesebb. Az álmok arra jók, hogy felkeltsék a kíváncsiságod, de igazán akkor lesz csodálatos, amikor kézzelfoghatóvá válik, amikor benne élsz a pillanatban. Amikor belebújsz abba a hógömbbe, amikor először adod át magad az élménynek. És ha most azt hiszed, hogy csak a téli tájról beszélek akkor nagyon tévedsz. Tudom ám mi jár a pici fejedben....ismerlek azóta, hogy sikerült leszoktatni téged arról a rémes maci alakú cumiról....”
Csak állt gyúrótábla mellett nyakig lisztesen, nekem meg szinte megállt a fakanál a kezemben és nagy őzike szemekkel pislogtam rá, ajkaim elnyílva, de aztán elnevettük magunkat. Hát perszehogy tudja....nem kell ahhoz a vér szava vagy éppen olyan kapcsolatnak összekötni, hogy képesek legyünk a szerettünkön érezni mi foglalkoztatja. Krane nagyi pedig ennek a mestere volt. Tovább gyúrta a tésztát, és magyarázott rendületlen.
„ Egy nő ezt érzi Kincsem, csak bízz az ösztöneidben, és ne félj tőle, amit a lelked súg. Mert ezt megérezzük, ott legbelül....szóval jönnek a manócskáid, és ott fogják csiklandozni a pocidat, a fejedet....mindent. Különös érzés ez, de hagyd, hogy vezessen, mert tudom, hogy jól fogsz dönteni. Eddig mindig jól döntöttél, noha voltak és lesznek olyan helyzetek, amikor nem a legjobban. De az ember mindig vállalja az elhatározásait, mindig legyen meg a tudat, hogy akkor adott pillanatban nem lehetett másképp. Mert tudod Kicsim, amikor majd számot kell vetned, időnként ugye számot kell vetned saját magaddal, akkor nem azok a dolgok fognak eszedbe jutni amiket megtettél, hanem azok amik kimaradtak, amelyek ott maradnak örök kíváncsiságként benned. Ne legyenek benned ilyenek...vagy legalábbis nagyon kevés. Ha akkor és ott szeretni akarod, akkor ne várj tovább!Mert a pillanat elillan, és nem marad a nyomában semmi más, csak a keserű tudat: elmulasztottad. Elolvad mint a hó, elszáll mint a liszt ha ráfújsz a tenyeredre. Így ni!"
Emelte meg a kezét, melyen nyomokban ott volt a tésztáról a liszt, és mosolyogva felém fújta. Én meg kacarászva prüszköltem. Ez az egész úgy jutott eszembe, ott a fenti hálóban az ágyon, amikor hagytam, hogy pár percre az ösztöneim vezessenek, de azt is éreztem, hogy ez most még nem....hogy nem így, hogy valami még hiányzik. A pillanat előtti meghittség, azt hiszem ezzel tudnám jellemezni. A spontaneitást soha nem szabad összekeverni azzal amikor különös atmoszférába burkolózik a világ, és a levegő egyetlen másodpercre benn reked, de valahogyan másképpen mint korábban. Megmagyarázhatatlanul másképpen. Az lesz az...ez pusztán aaaaa...mindegy is minek nevezzük ettől függetlenül legyen bármennyire is kínzó, attól még gyönyörű és imádom! Nem tudom még megállapítani, hogy azért van rám ilyen hatással mert a megszokott közegünkből kiszabadultunk, mert ledobtuk magunkról a mindennapok egyre nehezebbé váló terhét, mert itt most igazán megláthatjuk milyen a másik. És amit eddig látok belőle egyre inkább kíváncsivá, egyre izgatottabbá és egyre inkább olyanná varázsol engem amiről Krane nagyi beszélt. Éreznem kell....éreznem kell, hogy mikor van az a pillanat....tudom, hogy most, hogy itt...már csak a mikor a kérdéses bennem. De ha ilyen hatással lesz rám folyamatosan, akkor nekem sem lesz könnyű.
- Szóval...khm...bor...- apró, kérlelően nyüszítő hangocska, belepusztulok, komolyan, ez most...ez most mi?
- khm...mámor- még vékonyabb hangocska, basszus ezt nem lehet kibírni, ahogyan az ajka az ajkamhoz ér, és érzem, hogy na most kell felvenni a nyúlpacskert, de baromi gyorsan. Ez most megint más mint az eddigiek, és tudom, hogy mitől más. Miattam.
-.... és „mi”...iiirrrgggalmatlanul jóóóól hangzik- nyögöm bele az utolsó szavakat az arcába, de ha tovább folytatom szerintem nem csak az ő szíve fog lassan félmaratont futni ezerszeres sebességgel, hanem az enyém is, szóval véget kell ennek itt vetni, bár én voltam a főbűnös, mert azt hittem ez ugyanolyan lesz majd mint minden ilyen helyzet korábban. Hát szépen csapdát állítottam magamnak és eddig ismeretlen vizekre eveztem csak az a baj, hogy egyáltalán nem tudok úszni, és belepotyogtam a vízbe. Akkor térek nagyjából magamhoz a hajamat rendezgetve, meg valamennyire rendbe kapva a külsőmet mikor már lejutok a nappaliba, és úgy trenírozom magam mély levegőket véve, és igyekezve megnyugodni, ami most nagyon nem megy nekem. Szóval jön a szokásos dolog amivel egy nő képes elterelni a gondolatait, és ami mindig segít: főzés és/vagy pakolás. Mire Hayden leér a lépcsőn, én már a bőröndöket szemrevételezem és próbálom eldönteni, hogy melyik verzió a jobb, és úgy találom, hogy mivel úgyis itt leszünk lent többet, teljesen felesleges a ruhákat felhurcolni az emeletre. Szóval azért nem kerüli el ám a figyelmem, hogy ez a kérdésem kicsit megakasztja, vagy inkább elbizonytalanítja, vagy hát én nem is tudom mit csinál....ááááá dehogynem tudom...a kis rosszcsont „mindengondolatot-összekuszáló manók” tábort vertek a kobakjában. Hehe, szegény kis drágaságom. Nevetgélve húzom ki a farzsebemből a kezemet és összedörzsölöm majd megpördülök a tengelyem körül és a nappali hátsó részénél lévő falba beépített gardrób felé mutatok.
- Okés, akkor ha rám bízod, akkor az általános holmikat oda pakolom a gardróbba. Az egyéb, mindennapos cuccokat, hálóruhákat és fehérneműket pedig felviszem abba a fiókos komódba, amit az emeleten láttam amikor az előbb...őőőő- emeltem fel a kezem és a mutatóujjammal köröztem a levegőben. Hát nah, azért még nem jött helyre a fejem.
- ....szóval amit az előbb megmutattál...mármint a szobát...- torokköszörülés.
-Már ha nem bánod, bár rám bíztad, szóval utólagos reklamációt nem fogadok el. Nyamm, megyek és intézkedem. Hagyd, ott ne cibálgasd, majd ha üres lesz akkor felviszem az emeletre a plüssös szobába. Nagyon tuti kis paravánokat tudok belőlük kirakni a báb előadáshoz.- mindezek után a tűzrakásra bólintottam, és mielőtt elindultam volna kipakolni a ruhákat és az egyéb holmikat még a fenyő felé néztem ami most még csupaszon meredezett a hátsó sarokban.
- Oh, én azt hittem az ott egy szobanövény. Huppszi, élőben még nem volt alkalmam találkozni egy igazi fenyőfával.- csodálkozva vonultam oda a terebélyes „őméltósága” elé és alaposan megnéztem magamnak. Kuncogva fordultam vissza Hayden felé.
- Ez tök izgi lesz. Csak vigyázz nehogy megfojtsam magam valami girlanddal... nemáááááámmm azért annyira nem vagyok béna. És a hangsúly itt azon van, hogy annyira. Na jól van...mielőtt még megfagyunk itt pillanatokon belül munkára!- adtam parancsba és mikor már elkezdtem a ruhákat kipakolgatni a nagy gardrób polcaira, fordultam meg és ragyogó szemekkel bólogattam a a tea gondolatára. Ez nem is rossz ötlet. Amíg a kandalló bemelegszik, addig is kicsit melegen tart majd bennünket. A szekrény felé fordulok kezemben éppen néhány pulóvert szorongatok, amelyeket Hayden ruhás bőröndjéből szedtem elő, mellettem az enyém is nyitva, csak próbálok valami rendszert vinni bele, hogy ne össze-vissza legyenek a ruhák, és leginkább ne cibálgatni kelljen egymásról őket. Szóval maximum két pulóvert akartam egymásra rakni, de tekintettel arra, hogy nem fog így elférni, hármat kell egyre rendeznem.
- Persze, melyikben abban az oldalsóban vagy a mellette lévőben? Mindegy van szemem megtalálom.- a pulóvereket szépen a fotelre helyezem, ügyelve arra, hogy ne boruljanak össze ha már szépen egybe hajtogattam őket. Miközben én még a szekrényt túrom a sütemények után, addig Hayden már sorolja is a teákat, bár a felénél elveszítem a fonalat, úgyhogy nevetve állok fel kezemben két csini fémdobozzal és megbillegtetve őket indulok el felé.
- Itt is van választék. Szóval van ez a jobb kezembe....eeeeegggy ha jól látom egy virágos mezőn ugráló...fúútemiez. ...ez tök olyan mint a Harisnyás Pippi azokkal a rémes vörös fonataival a fején.- közelebbről is megnéztem a dobozt, hogy mit ír mi van benne.
- Szóval van ez a töltetlen omlós keksz, azt mondja itt ez az okosság, hogy belga sokkolllááááá dárábokkáll...mösszijő.- mókázva mozgattam meg a dobozt elvékonyított, bohókás hangon előadva a jobb kezemben lévő dobozka tartalmát, aztán következett a bal.
- Ez meg itt narancsos-fahéjas kakaós keksz...mééééghozzáááá ollééé....egyenesen Spanyolországból. Elég nemzetközi bácsikád van. Tetszik az ízlése. Na mutasd azokat a teákat, mert a felét nem jegyeztem meg annak amit mondtál....csak az amelyik téli ízű volt. Mi az hogy téli ízű?- kérdeztem, miközben lepakoltam a pultra a két süteményes dobozt és közelebb húztam az óriási teagyűjteményt.
- Hát itt annyi tea van nem is tudom, hogy melyiket válasszam.- néztem fel rá vidáman, aztán megakadt rajta a tekintetem és elnevettem magam. Nemám úgy nézett mint odafent vagy mint máskor...nem tudom. Másképp...de tagadni sem akartam és nem is tudtam volna, hogy veszedelmesen jól esett, és rántott magával engem is. Biztos voltam, hogy az egész helyzet okozza, hogy végre valahára oda jutottunk, hogy együtt tudjunk tőletni egymással egy kicsit több időt, mint pár rohanással töltött óra...pár futó ölelés és csók. Amikor két elhivatott ember, amikor a munkáját száz százalékkal végezni igyekvő ember találkozik, azokból nagy dolgok is születhetnek, ugyanakkor a törékeny egyensúlyt meg kell találni benne, hogy ne csupán a feladatukra tudjanak koncentrálni, hanem a magánéletükre is. És mi most ezt szerettük volna elérni. Szerettem őt, el sem tudom mondani mennyire. Fogtam két filtert és kicsippentettem majd letettem a keze mellé a pultra.
- Okés, akkor legyen ez a téli miamanó, meg a másik téli ezamásikmiamanó.- pördültem egyet, mellé sasszéztam hatalmas nagy puszit cuppantottam az arcára, aztán visszaindultam a szekrények felé, ám félúton megtorpantam, mert megláttam egy zenelejátszót a nappaliban.
- Szabad?- mutogattam vidáman a műszaki berendezés felé, bár nem tartom valószínűnek, hogy nemleges választ kapnék, de azért mégis jólnevelt kislány vagyok. Beletellett egy minimális időbe mire megtaláltam hol tudom bekapcsolni, és még egy fél percbe mire  a lejátszási lista is felvibrált halványlila neon színbe. Szinte a legelején találtam meg amit kerestem. Vigyorogva indítottam el a lejátszót.

Irresistible

Gyaníthatóan karácsonyi zenére számít....de azt majd később, annak is megvan az ideje. Anya egyszer azt mondta a zenei ízlésemre, hogy olyan mintha Mozartot bezavarták volna egy japán trash metal koncertre, ahova a nyolcvanas évek punk divatját idéző öltözékben megy el a nagy öreg, fején egy óriási fejhallgatóból Backstreet Boys üvölt. Hát, elég szemléletes. Visszafordultam a vállam felett és nevetgélve és táncikálva indultam tovább pakolni a ruhákat a gardrób szekrénybe, miközben arra gondoltam, hogy mennyivel másabb lesz ez a karácsony az összes többinél. Minden tekintetben másabb, és pont ettől lesz felejthetetlen.
...Ellenállhatatlan...
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 21, 2016 11:36 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Nem sokkal az utazásukat megelőzően volt bent egy idős néni szobájában az onkológián, akit már azóta ismer, hogy gyakornok lett a kórházban. Egy jószívű, végtelen életbölcsességgel megáldott asszonyról van szó aki felett nem elég, hogy elrepültek az évek, megöregedett és segítségre szoruló lett, de még a gyilkos kór is megtámadta őt. Ennek ellenére viszont kitartó, erős és pozitív gondolkodású asszony így nem engedi, hogy a betegség legyőzze őt anélkül, hogy ő ne küzdene ellene. Az a harc amit folytat az elkerülhetetlennel szemben, még egy fiatal szervezet számára is irigylésre méltó... mintha egy gladiátor küzdene a vad oroszlánokkal, de ő kitart addig, amíg csak tud.
Persze tagadni se lehet, hogy ez alatt a több mint hat év alatt nagyon sokat romlott az állapota. Míg eleinte testesebb volt és játszi könnyedséggel kapta volna még Haydent is a nyakába, mostanra már egy összeaszott, parányi kis nő lett belőle. Egy nénike aki már nem tud egyedül közlekedni, már a kórház udvarára is csak úgy tud lemenni, ha ez a töretlen határozottságú rezidens segítő jobbot nyújt neki és támogatja őt míg meg nem találják az első padot ahova leültetheti.
Ez alatt a hat év alatt megöregedett, sárga lett a bőre, a hosszú fekete haja kihullott a szemöldökével együtt, még a szempillái is elkoptak pedig jól emlékszik rá Hayden, hogy a kezdetek kezdetén olyan hosszú pillák díszítették a szürke  szemeit, hogy azokat még egy műszempillát hordó nő is megirigyelné. Felértek egészen a szemöldökéig, ráadásul sűrű is volt. Egy tündéri természetű idős, már hetvennégy éves néniről van szó, aki kicsit szókimondóbb a kelleténél de ezt is tisztelik benne olyan sokat. Ami a szívén, az a száján, soha nem szokott köntörfalazni, megmondja az igazat. Az a mottója, hogy "fő az egyenes út az igazsághoz!". És ez így van rendjén... egy csodálatos szív, egy segítőkész és okos, értelmes elme. Egy háromgyerekes anyuka akinek tizenkét unokája van és hat dédije. És egy megtört, mindig szomorú tekintetű néni, akihez nem járt be senki. Se a gyerekei, se az unokái.
Egyedül volt minden egyes nap, nem foglalkoztak vele a rokonai mondván: Könnyebb, hogy nem látjuk ahogy meghal. Neki is könnyebb lesz az elmúlás, és nekünk is, mert nincs kihez ragaszkodni... Hayden pedig nem értette, hogy hogy képesek ezt csinálni?Hatalmas kerek szemekkel, dühödten meredt az asszony - nevezzük nevén, Lenora - hozzátartozóira miközben egyre csak fojtogatta a méreg. Mi lesz a lelkiismeretükkel, hogy nem látják és nem beszélnek azzal az emberrel, aki több mint hatvanöt éven át mellettük volt?! Jó a fiatalabbak számára nyilván nem hatvanöt, de a legfiatalabb unokája is huszonnyolc évét töltötte be elmondása szerint az elmúlt hónapban. Miért nem tudnak arra gondolni, hogy legalább most mellette legyenek, hogy szeressék és beszélgessenek vele? Miért kell egyedül meghalnia?
Nem véletlen, hogy Haydennek mind ahányszor beszélget vele, megszakad a szíve. Ezért is lett ő az aki mindig bent volt mellette és ha napi jelleggel nem is tudta meglátogatni a rengeteg teendője miatt, kétnaponta szinte biztos, hogy bent volt nála legalább egy órát, hogy ha nem is tudja pótolni a szeretteit de legalább legyen kivel beszélgessen. Négy nappal ez előtt mikor említette neki, hogy hova viszi Zoyát és, hogy mit érez iránta, Lenora hosszan és bölcsen reagált a szavaira miközben minden szeretetével és szürke hályogos szemével az arcát nézte.
"Tudod, Drága fiam..." - mert menet közben ő lett az, akit fiának szólított már, akaratlanul is így kezdett hozzá ragaszkodni s noha Hayden tisztában van a helyzet súlyával, egyszerűen nem tudott elhátrálni a feladat elől, miszerint ennek a nőnek boldoggá kell tennie az utolsó hónapjait. És ha ehhez az kell, hogy a saját szívét is összetöri akkor megteszi.
"...talán egy élet se elég ahhoz, hogy az ember megtudja, ki az a személy akit neki teremtett az élet. Mert mindenkinek van valahol a világon egy párja, egy kiegészítő partnere, aki nélkül nem érzi teljesnek a világot. Lehet, hogy az pont az ikertestvéred akitől elválasztottak még pici korodban és mindvégig titkolták a kilétét, de az is lehet, hogy a legjobb barátod, az édesanyád vagy épp a nagynénéd. Esetleg egy idős úr akivel beszélgetni szoktál mikor lemész az újságért reggelente. Viszont mindenek felett áll egy dolog. Édes fiam, az a legszebb találkozás, mikor azt a valakit találod meg, akit nem elég, hogy ennek a bizonyos másik felednek érzel, de ő és te egyek vagytok. Ő a te szemed és füled, közös a szívetek, a lelketek és az elmétek. Ő a szerelmed, ő az akivel le akarod élni az életed! Nem tudod elképzelni nélküle az életed, mert a mosolya megérinti és cirógatja a lelked, a szeme csillogása fellobbant valamit a szívedben amihez egyre inkább csak ragaszkodsz és ezáltal rájössz arra, hogy nem akarod elereszteni csak ölelni akarod és csókolni.
Ha mellette vagy és ő melletted te őrült boldog vagy, már-már madarat lehetne veled fogatni, ha kell még a csillagokat is megpróbálod lebányászni az égről csak, hogy apró díszcsomagolásba nekiajándékozd ezzel a mindenséget. Viszont ha távol van tőled és bár egymásra vagytok hangolva tehát sose vagytok egyedül, mégis olyan mintha hiányozna valami, mintha magányos lennél, szomorú és szétszórt. Olyan számodra ez a valaki, akinek előhozza a legjobb énedet, miszerint inkább többet akarsz adni, mint hogy te többet kaphass. Nem akarsz semmit se bizonygatni mert tudod, hogy úgy vagy számára tökéletes, ahogy vagy... igen drágám, te gyönyörű zöldszemű, mosolygós kedveském! Ez az igaz szerelem és ha megtalálod, nem lesz kérdés, hogy felismered-e vagy sem. Csak hallgass a szívedre, hallgasd, hogy mit súg az agyadnak aki eleinte noha kételkedni fog, de csak hamar rájön arra, hogy bizony ennek az erős ketyegőnek igaza volt. Mert szeretni kell! Ez a legfontosabb! És ahogy elnézem az arcod, és érzem a szíved dobogását, tudom, hogy te megtaláltad! És én rettenetesen büszke vagyok rád!"

Mondta ezt egy olyan nő, akit elfelejtett a családja szeretni. Elfelejtették őt és lemondtak róla csak azért, hogy nekik ne kelljen szenvedniük azzal, hogy végignézik a halálát. De mi lesz így a közös évekkel?...
És ahogy most elnézi Zoya arcát s pimaszkodva egy-egy csók között motyog, tényleg érzi azt amit Lenore mondott. Azt, hogy ő az akit neki teremtették...azért vannak ők ketten, hogy egymásért és egymásnak éljenek.
- Ühümm - nyögi újra, de aztán elhúzódik tőle annyira, hogy láthassa az arcát. Már kezdi egyre inkább foglalkoztatni, hogy a halk, szűkölő hangocskák mellett milyen arcot vág? Végül csak egy gyors mosolyra futja, ugyanis pillanatok alatt olyanok lesznek mint egy felbolydult hangyaboly és mindketten a "menjünk amerre látunk" teória mellett döntenek talán jogosan, talán gyáván. De főként azért mert mindketten érzik, hogy nem ez volt az a pillanat mikor végre megléphetik a legnagyobb lépcsőfokot.
A nappaliban ácsorogva talán most érzi magát először zavarban a lány társaságában. Eddig minden olyan spontánnak és magától értetődőnek számított, hogy soha nem érezte úgy, hogy annak a bizonyos pírnak az arcán meg kell jelennie. Most viszont, hogy ők ketten egy helyre vannak "bezárva" ráadásul nem akármilyen intim pillanatnak voltak most részesei, még belőle is előrángatja a zavart kisfiút. Lehet, hogy eddig is voltak vidám, összebújós éjszakáik mikor többször váltottak csókot mint általában, többet simogatták a másik arcát, nyakát és hátát, de olyan mélységekbe mint ma, soha nem jutottak. Ehhez pedig nem is kellett más csak a szabadság érzése, a közelgő karácsony szelleme és az, hogy olyan légkört teremtsenek pillanatok alatt, ami a lehető legnagyobb érzelmeket váltotta ki belőlük így a zavart és a csepp kis izgalmat is.
Megvakarva a tarkóját, felnevet.
- Nem is állt szándékomban reklamálni, mostantól a ki és bepakolás is a te reszortod lesz, mit szólsz? - érdeklődik de már fordul is a szobanövényként meggyalázott fenyőfa felé.
- Hogy lehetsz ilyen?! Most lefog hullani az összes tüskéje szerencsétlennek és kereshetünk újat. Ne sértegesd! - a szigornak viszont nyoma sincs a hangjában hisz mindvégig ott ül a lelkes mosoly nem csak a szája szegletében, de mint azt Zoya is olyan sokszor mondta neki, még a szeme, az egész arca mosolyog. Igen, ezt hívják boldogságnak! Boldogságában pedig mi mást csinálhatna az ember mint önfeledten mosolyog?
- Ha mégis sikerül, majd bemutatom neked a csodálatos újraélesztési technikámat jó? - böki oldalba miközben gyógyszereivel a kezében beballag a konyhába, hogy csináljon maguknak két nagy bögre teát.
- Ööö ahajjatalán... nem tudom, szerintem a felsőben, de valószínűleg az alsóban lesz. És egyébként is, mindegyikben fogsz találni valami édeset mert a lányok is állandóan édességet majszolnak, az apjuk már ki van tőlük. Mondjuk nem meglepő, ő meg a sósért van oda - végül csak legyint egyet jelezve, hogy több szót aligha érdemel ez a téma, inkább visszafordul a nagy doboz tea felé ami esetében ismét beüt a "bőség zavara".
- Hogy mi? Harisnyás pipi? - szűköl miközben próbál leküzdeni egy feltörni készülő nevetést. Ilyet se hall sűrűn s még aközben is rázkódik a válla a visszafojtott nevetéstől, míg a teák között kotorászik.
- Csak egy "L", azt nem kell annyira megnyomni - kötözködik de aztán csak az egyszerűbb, csokis keksz felé biccent - részemről az, ezt baromi jól csinálják itt a környéken, a másikat megtarthatod, te vagy a nagy fahéjas manó. Ne is mond - mutat fel egy doboz teát - japán rózsa... Belga, Spanyol, Japán. Mi jön még? Magyar túrórudi? Vagy mit is esznek azok? Az a kis rudacska édes túróval a közepén? - gondolkozik el egy pillanatra miközben a hatalmas, egész falat betöltő ablak felé les onnan pedig a lányra, aki megállás nélkül mocorog. Talán el se tudja képzelni magáról, hogy milyen gyönyörű és, hogy milyen boldoggá teszi már csak a puszta jelenlétével is ezt a csupa szív mamlaszt. Most ő érzi úgy, hogy a furcsa bizsergés új alakot ölt a testében és már nem csak egy pontban, de az egész testében fellángol...
Az arcán cuppanó puszira először csak összerezzen, hisz egy pillanatra teljesen elkalandozott és már csak azt veszi észre ahogy a lány egyre távolodik ő pedig az arcára simítja a tenyerét egy meghatott mosoly kíséretében. Még vidáman felnevet mikor elcsípi ahogy táncolni kezd, de már fordul is a pult felé, hogy elővéve a két legnagyobb bögrét amit ez a ház - de talán a legnagyobb amit az egész világ - látott, teli töltse vízzel és a mikróba tegye őket, hogy elkezdjenek felforrni.
Míg a mikrohullámú szépen teszi a dolgát, addig ő ki ballag a nappaliba, oda ahol Zoya is tesz-vesz, hogy a hatalmas gardróbszekrény aljából elővegye a dobozokat, melyek a karácsonyfadíszeket és égőket, az angyalhajakat rejti.
- Szerintem lesz mit felpakolni erre a kis dundira - néz végig a termésen ami a nappali közepét teljesen el is foglalja. Hat doboz, ebből négy majdnem akkora, hogy még Zoyácska is kényelmesen alhatna benne.
- Mire szoktak ennyit pakolni? Nem is emlékszek rá, hogy az elmúlt kilenc év alatt ennyi dísz lett volna a fákon - kerekednek el a szemei ahogy egy halk nyögés kíséretében leguggol az egyik nagyobb doboz mellé amit kinyitva megcsodálhatják az áttetsző és fehér üvegből készült díszeket. Gömbök, jégcsapok, szépen cirádázott csillagok és angyalkák.
- Tyű, ezek üvegek. Javaslom ezzel vigyázzunk. Na de előbb a tűz, míg fel nem melegszik a víz... a fa nagy része lent van a pincében, ahova az az ajtó vezet, ami ott van - mutat a konyha felé ami mellett van egy sötétbarna nyílászáró.
- Általában egy napra elegendő elfér ebben a nagy kosárban, szóval jó kis torna lesz fel-le mászkálni és cipekedni de majd ezt intézem reggelente. Nos... ezt a kis üveglapot szépen kihúzzuk, ez védi meg a szőnyeget és igazából minden mást attól, hogy egy esetleges parázs fel ne gyújtsa. Nem szerencsés amikor kipattan egy, úgyhogy ezt mindig be kell húzni. Na most, szépen felhalmozunk ide egy kupac fát, két nagyot és több kisebbet. A kicsit gyorsan elégnek és elegendőek ahhoz, hogy a nagyok is meggyulladjanak idővel. Ezek akár egy egész éjszakán át jól ellángolnak itt magukban és kellemes melegen tartják a házat - míg magyaráz, elkezdi begyújtani a kandalló tüzét - ez a piszkavas, ha elaludna vagy úgy látod, hogy el fog aludni akkor megpiszkálod, hogy a kis lángnyelvek fát érjenek. Sajnos ez nem olyan mint abban a mesében, mi is a címe? Táncoló palota? Vagy Vándorló palota? Igen valami ilyesmi, szóval Calcifer itt nem olyan jófej, hogy magától beszedi a kis fa rönköket, megflamózza őket és máris meleg lesz - les szórakozottan a lányra - ha pedig kialszik a tűz vagy túl sok a hamu bent akkor ezzel a lapáttal kiszedjük majd újra pakoljuk. Ennyi a titka, szerintem hipp-hopp bele fogsz jönni - elégedetten csapja össze a tenyereit, hogy a kis kosz ami rákerült, lehulljon róla. És pont végszóra fejezi be, ugyanis csilingel a mikró, hogy felforrt a víz.
- Áh, a tea. Ezt sikerült megjegyezned? Reggel te gyújtod be, kis Padawanom - biccent a kandalló felé de már indul is a konyha felé, hogy összevarázsolja a teához valókat.
Mióta az eszét tudja imádja a teát, viszont a mai napig nem szokott hozzá ahhoz, hogy Zoya milyen sok cukorral issza így nem csinálja meg egyiket se, csak egy jókora tálcára ráteszi mind a két bögrét, a cukortartóval a citrommal és a kiskanalakkal együtt, hogy visszacsoszoghasson a nappaliba ahol ezt a csinos kis halmot a dohányzó asztalra helyezi.
- Nem mertem találgatni a cukormennyiséget illetően, szóval? Mennyit kérsz? - ép lábával arrébb tolva a fotelt ledobja rá magát, hogy a kérdésre választ várva elkezdje Zoya teájának az elkészítését.
- Amúgy van valami külön szokásod a fenyőfa díszítését illetően? Mármint, hogy ki rakja fel a csúcsdíszt, mit raksz fel először? Nálunk az volt a bevett szokás azután, hogy drága kicsi én bevezettem a karácsonyt, mert ugyebár tizenöt éves koromig nem ünnepeltük, ugyan olyan nap volt mint minden más, az Amerikaiak szokását átvéve a családfőre bíztuk a csúcsdíszt. Mindig John tette fel a csillagot, de csak utoljára, mert mindig veszekedés volt abból, hogy melyik legyen. Valaki az ezüstöt akarta valaki az aranyat, mígnem jött egy harmadik is, egy arany-piros cirádás csillag. Hát képzelheted milyen élet-halál harcokat vívtunk azért, hogy melyiket tegyünk fel. Az aranyat azért akartuk jobban, mert az volt a legszebb... az ezüstöt azért mert az volt a legrégebbi, még hú, valamikor a nyolcvanas évekből maradt fenn, mikor még a nagyanyámék karácsonyoztak. A piros arany viszont a legújabb volt és nyilván az újdonság erősebb volt. De csoda vagy sem, mindig az arany került fel a fára mert a hagyomány csak kötött minket - meséli vidám mosollyal, majd elkerekedik a szeme mikor az üvegdíszek között megpillantja azt a régi  de pimaszul aprólékos csúcsdíszt, ami egy az egyben ugyan olyan, mint ami a farmon is van.
- Ez az - lép a doboz mellé, hogy kivehesse onnan - ezért folyt a harc és mindig ez volt a győztes. Nem is értem, hogy mit szerettünk rajta annyira - ettől függetlenül végtelen szeretettel néz végig a csillagon, miközben közelebb húzza magához a lányt, hogy egy puszit nyomjon a feje búbjára.
- Ahogy elnézem, most is nagyobb a választék, tehát ma te döntesz.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 22, 2016 1:39 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Soha életemben nem voltam sem nyaralni, sem telelni sem sehol. És a vicces talán az egészben, hogy nem is hiányzott. Olyan értelemben legalábbis, hogy soha nem az számított, hogy milyen új helyeket fedezek fel magamnak, vagy éppen láthatok olyasmit amit azelőtt még sosem. Nem ez volt a lényeges, hiszen ott is a családommal lettem volna, és ebből a szempontból a hely már nem is olyan lényeges. Azok a fontosak akikkel az ember eltölti az időt. Persze nem azt mondom, hogy nem voltak olyan ábrándjaim, nem voltak olyan vágyaim, amikor késztetést éreztem, hogy egyik vagy másik helyet a saját szememmel láthassam, hiszen az embert alapvetően mégis a kíváncsiság mozgatja. De ettől függetlenül nem éreztem hiányát sem soha. Egyszerű lélek vagyok, egyszerű dolgok mozgatnak, még ha helyenként úgy tűnik a beszédem alapján, hogy túlkombinálok. Igen, ez igaz, sokat beszélek, és rendszerint elég könnyen el lehet veszíteni a fonalat nálam, de van amikor meg sem lehet találni, kivált ha zavarban vagyok. Szóval gyermekkoromban leginkább csak az vonzott, hogy kifekhessek a nagy narancsfák alá a kertben, a karomat a tarkóm alá tegyem és bámuljam a felhőket, ahogyan átszaladnak az égen, és elképzeljek egy másik világot. Ott valahol fenn az égbolton túl...nem is tudom, valahogyan nekem ez volt a természetes. A mesék által, amiket olvastam magamnak, a meglódult fantáziám által bárhova eljuthattam ahova csak szerettem volna. És volt egy időszakom amikor elképzeltem milyen lenne az életem ha az apukám még élne. Hiába volt ott Martin, hiába lógtam úgy a nyakán mint érett gyümölcs a fán, hiába éreztem iránta mérhetetlen szeretetet azért valahogyan képtelen voltam a pici szívemben azt a bizonyos űrt betemetni, amit az apukám hiánya okozott. Nem ment, nem tudtam kiverni a fejemből és kivált azért nem, mert nem apu akarta, hogy így legyen, ahogyan azt is tudom, hogy amikor kihajózott, azt mondta a maminak, hogy ha erről a bevetésről visszatér, akkor leszerel és soha többé nem fogja elhagyni Ausztráliát. Nem akar visszamenni az Államokba sem, nem akar visszatérni Texasba...egyszerűen csak nyugalomra vágyik a családja mellett. És mennyire kegyetlen amúgy az élettől, hogy amikor az ember ilyen elhatározásra jut, amikor már olyan közel van ahhoz a célhoz, amit kitűzött maga elé, egyszerűen keresztülhúzza a számításait. Pici gyerekként is fel tudtam idézni a mamám szomorú mosolyát, amikor láttam mögötte a nemrég elmaszatolt könnyeket. Mindig is éreztem benne is, amit magamban, hogy bármennyire is tökéletessé tudtuk tenni az életünket, bármennyire is szeretjük Martint, képtelenek vagyunk apu emlékétől megszabadulni. Képtelenek voltunk őt elengedni. Ez soha nem ment. Ritkán beszéltünk róla, szinte soha, de amikor egy évben egyszer együtt mentünk ki a születésnapján a temetőbe akkor gyakorta emlegettük. Én annyira kevés dologra emlékszem róla, nem voltak közös emlékeink, csak az érzés volt meg bennem, az a fájdalmas nyomás a mellkasomon, amikor tudod, hogy valakinek ott kellene lennie az életedben de nincs ott. Március 19., a papám születésnapja. Az egyetlen nap, amikor van bennem annyi erő, hogy kimenjek a temetőbe, és ott legyek anyával. Olyankor talán senki nem gondolná, hogy ez a lány is szokott sírni, hogy ez a lány is szokott mérhetetlenül szomorú lenni. Amikor próbálok erőt meríteni, amikor igyekszem az életünk jó dolgait nézni, azt ami történik....mindig ilyen voltam, mindig arra törekedtem, hogy ha keserű is az ember, ha sírni is szokott, ha el is kettyen gyakorta, akkor is meg kell törölni azokat a szemeket és újra meg kell tanulni felszegett fejjel neki indulni a mindennapoknak. Mert erősnek kell maradni, mert fontos, hogy másoknak is adjunk belőle. Ha mindenki csak szomorú lenne és sírdogálna akkor a világ egy nagyon nagyon rossz hely lenne, és nem éreznénk jól magunkat benne. Kellenek a mosolygós emberek. A mama sokszor emlegeti, hogy ebből a szempontból olyan vagyok mint az apukám volt: töretlenül vidám, töretlenül romantikus és töretlenül optimista. Miért, hogy lehetne még másképpen? Emlékszem az egyik évben, talán három éve megkérdeztem tőle, hogy szereti még apát? És azt felelte, hogy igen, és hozzá tette, hogy Martint is. Én meg csak néztem rá nagy elkerekedő szemekkel, csodálkozva, láthatóan nem értve, hogy hogyan lehet egyszerre két embert szeretni, hiszen nyilván a szerelem az olyan érzés ami megismételhetetlen. Nem lehet ugyanazt érezni két ember iránt is. Számomra ez akkor teljességgel érthetetlen volt. Talán azért mert tizenkilenc évesen az ember lánya még kicsit maga is gyerek, kivált ha még úgy istenigazából nem tapasztalta meg ezt a semmihez sem fogható érzést. Amit most...jelen pillanatban egyre jobban és erősebben érzek, és néha azt gondolom már nem is lehetne tovább fokozni. Az anyukám rám nézett, és láttam a finom, alig rezdülő mosolyában, a csillogó szemeiben, hogy nagy titkot fog elárulni. Olyasmit amit az ember a gyerekére rábíz, amit lehet, hogy adott pillanatban nem fog érteni, de eljön majd az idő amikor a szavaknak súlyuk lesz. És azt hiszem számomra is eljött ez....csak akkor még nem tudtam. Akkor még egy kíváncsi kislány voltam, aki imádta a mamiját, imádta a nevelőapukáját, s olthatatlan gyermeki szeretettel őrizte az apukája emlékét a szívében.
„ Két embert nem lehet egyszerre szeretni, Kincsem. Legalábbis egy időben és úgyanúgy nem lehet szeretni. De vannak szerelmek, vannak érzések amik nem képesek elmúlni. És ilyen az első igazi...amikor valami olyasmit érzel, amit semmihez sem lehet hasonlítani. Az első szerelem tudod olyan....olyan, hogy egész életedben ott marad a lenyomata a lelkeden. Az első szerelem aminek még az emlékébe is képes lennél örök életedre szerelmes maradni. Igen Kicsim....azt szereted igazán, akit akkor is tudnál szeretni, amikor nem lenne. Aki egymagában jelenti számodra mindazt ami fontos. Aki ha elmegy...ha elhagy, ha az élet elragadja, akkor sem leszel képes elengedni. És hiába mondják sokan, hogy kell, hogy hagyd őt békében nyugodni. De hogyan lehetne hagyni azt akit ha elengedsz elvisz mindent magával ami számodra valaha is fontos volt? Szeretem Martint, mindennél jobban, de ez nem ugyanaz az érzés amit az édesapád iránt éreztem. Az egyszerűen pótolhatatlan.”
Anyu szavai csengenek vissza a fülemben, valahányszor Haydenre nézek, mert azt hiszem mostanra értettem meg azt a bizonyos három évvel ezelőtti beszélgetésünket.Ahogyan minden más beszélgetést, amit ebben a témában folytattam akár Terry mamival akár Martinnal....mindent most értettem meg, hogy ez az egész itt volt bennem....azt hiszem ezt hívják pótolhatatlan érzésnek. Nem lehet előre megmondani mennyi év adatott meg valakivel, de soha nem múlhat el úgy nap, hogy ne éreztesd vele, hogy szereted, és soha nem szabad úgy álomra hajtani a fejedet, hogy haraggal váltok el, vagy veszekedtetek még percekkel ezelőtt. Mert minden nap amit vele töltesz ajándék. És az ajándékot megbecsüli az ember. Nekem pedig Hayden és minden ami bennem van iránta ajándék, éppen ezért megbecsülöm a napokat, amit vele töltök. Kivált ezt a két hetet, mert ez fogja bebizonyítani, hogy képesek vagyunk együtt lenni. Hogy az valóban szerelem amit érzünk egymás iránt, és nem pusztán a munka vagy éppen a környezet tette velünk, hogy nem volt ez délibáb, hanem nagyon is élő, nagyon is eleven érzés. Hogy mennyire elven arra bizonyíték volt az ami az előbb az emeleten történt, és ami nem kis zavart váltott ki belőlem. Az egészben talán az volt a meglepő és nagyon különös számomra, hogy piszok módon élveztem. Na ez a része új volt. Úgy értem, hogy korábban is jó érzés volt hozzá bújni, jó érzés volt a karjában elaludni, jó érzés volt közel lenni hozzá, de ez más volt....teljesen más. Ez egyszerre riasztott meg, töltött el izgalommal és tett kíváncsivá annyira, hogy akarjam majd a folytatást. Most azonban elsők között el kell mindent rendeznünk. Hiszen a tűz nem fogja magát meggyújtani, a ruhák nem fognak kis piszka lábakon besétálni szalutálva a szekrénybe, és persze a tea sem készül el magától, nem beszélve a fáról, amit sikeresen szobanövénynek néztem.
- Hát de most miért? Honnan kellett volna tudnom? Voltam olyan helyen ahol ilyen terebélyes fa volt beállítva a sarokba, az volt az éke a helyiségnek.- vontam meg a vállam nevetgélve, hogy aztán perceken belül álljunk neki mindketten a tennivalóknak. A szekrényből szerzett süteményeknek felpattintottam a tetejét, és a fahéjasból már gyűrtem is egyet be a számba, majd az ízek orgiájától elalélva nyögtem fel.
- Iffteeefeeemmm...effdefiffoooommmm...Hmmm...!- na még egy sütike a kezembe útravalónak, a másikból meg elviharzás közben és a puszi után nyomtam egyet Hayden szájába is. Megrágcsáltam a falatot, és fél útról táncikálva fordultam vissza.
- Nem tudom miről beszélsz...túró rudi? De mindegy is, ha elég édes akkor már rossz nem lehet.- nevetgéltem vidáman, és ezzel  lendülettel folytattam a pakolást, közben énekelgettem és dúdoltam is, valahogyan egyre jobb és jobb kedvem lett. Néha hátrafordultam és vigyorogva vettem tudomásul, hogy Hayden is elfoglalta magát mindenféle dobozok elővarázsolásával. Némelyik olyan nagy volt, hogy nem is értettem mi a csuda lehet benne, meg egyáltalán hova ez a rengeteg minden? Persze nekünk is sok díszünk volt, legtöbbje persze a falakon a lakás különböző pontjain kötött ki, mire a végén a nagy páfrányon néhány kis gömböcske hintázott. Ez volt a mi otthoni karácsonyunk, ez is csak azért mert aprócska korom óta megvesztem azokért a csillogós, csilli-villi karácsonyi holmikért. Éppen az emeletről csoszogtam lefelé, a lábamon egy újonnan vásárolt ki mamuszka, amely egy rénszarvast mintázott, még voltak neki filcből agancsai is.
- Mit szólsz milyen pacskerem van? Igazi karácsonyos hangulatos. Rém mókás, egyszerűen nem lehetett ott hagyni. Láttad volna Heather fejét, amikor a ruhaboltban a rengeteg flitteres szexi kis  alkalmi ruha mellé bepakoltam. Hihi, de annyira cukorfalatka, nem tudtam neki ellenállni. Nade....tűzrakás. Igenis, figyelek mindenre amit csak magyarázol. – és valóban első körben az ajtó, ami a pincébe vezet. Okés, szóval felhordjuk a fát a kosárral.
- Figyelj Édes, nem vagyok ám cukorból, én is tudok súlyokat emelgetni. Jó, nem azt mondom, hogy az öntött vas kályhát fél kézzel odébb suttyintom, de azért nem vagyok egy elveszett gyerek. Vidéken nőttem fel én magam is, úgyhogy nem kell féltened!- húztam elő a zsebemből egy papírzsepit és miközben Hayden igen nagy szakértelemmel magyarázott, megtöröltem az orra hegyét amire sikeresen felmaszatolt egy adag kormot. És bevallom nagyon töredelmesen és hősiesen, hogy a felénél elveszítettem a fonalat, mert a száját néztem. Basszus! Aztán amikor felém fordult akkor kicsit elrendeztem elolvadni kész arcvonásaimat és a szerelmes pillantásokat felváltotta az igen értő nézés, megspékelve egy kis beleegyező bólogatással, és amikor elfordult, akkor folytattam ott ahol abbahagytam, mielőtt lebuktam volna. Jó, persze megjegyeztem én amit mondott. Nem nagy kunszt. Kicsike fahasábok, meg nagy fahasábok, meg piszkavas, meg üveg ami védi a szőnyeget....megy ez nekem! Ettől függetlenül kitartóan néztem a száját ahogyan mozog, ahogyan beszél, és rájöttem, hogy nincs semmi amit ne szeretnék benne...szóval picit el is varázsolódtam azt hiszem. És úgy is maradtam amikor valami meséről beszélt az előbb....óóó Édesem szerinted mit fogtam én fel ebből? Örülök, hogy a tűzgyújtást sikerült a kis kobakomba bele ereszteni.
- Mi? Jamihogyjami? Ah iiiigeeeeeennnn...mármint igen sikerült mindent felfogni.- a mikró csilingelése a legjobbkor jött, mert ha visszakérdezett volna, hogy fél perccel korábban mit mondott, nem tudtam volna válaszolni, ellenben messzemenő részletességgel tudtam volna beszélni az ajkának a görbületéről, hogy melyik betűnél milyen. Okés, össze kellene szednem magam egy kicsit. Szóval amíg Hayden visszament a konyhába a teákért, én a dobozokat vettem alaposabban szemügyre. Jó sok dísz van bennük meg kell hagyni, és jelen pillanatban halvány lila dunsztom nincs arról, hogy miképpen fogjuk mindezt felpakolni a fára. Nem mondom, terebélyes kis jószág, de vajon el fog ennyi mindent bírni? Meglátjuk. Éppen visszaejtettem egy piros, csillogós girlandot a dobozba, amikor Hayden megérkezett a teákkal. Odaslattyogtam az asztalhoz és megnéztem a kanál méretét.
- Hát azzal a kanállal nyolc kanál cukrot, és ha nincs méz akkor még két kanál cukor mehet bele. És egy csöpp citrom, csak pinyurika- mutattam összecsippentve a mutató és hüvelyk ujjam csak egy kicsi rést hagyva közöttük. Aztán a karácsonyfa díszítés említésére meg a szokásokra terelődve egy pöppet sikerült felhősebbé varázsolnia az arcomat. Nem ő tehet róla...csak egy emlék, amit most is magammal hoztam, noha tudtam, hogy kicsit fel fogja bennem kavarni a dolgokat, de egyszerűen éreztem, hogy szükséges, hogy kell, mert enélkül nem múlhat el karácsony. Hallgattam Haydent, és hagytam, hogy közelebb húzzon magához, lehunytam egy másodpercre a szemeimet, amikor puszit nyomott a fejemre, és sóhajtottam egy nagyot, kezemmel megsimogattam a hátát, végül eltoltam magam tőle, hogy visszasétáljak a szekrények felé, közben magyaráztam.
- Gyönyörű szokásotok van, még akkor is ha harc ment azért a csúcsdíszért...és amúgy azért gondolom ezt így, mert sokszor ezek a dolgok is családdá kovácsolnak. Még akkor is ha nem minden tökéletes. Nálunk ugyebár nem volt igazi karácsonyfa, többnyire a házat díszítettük, meg az udvart. Otthon Chero Town-ban és Krane nagyiéknál is.- odértem a kisebb bőröndömhöz, amit még nem pakoltam ki teljesen és nem is fogok, mert ez rejtett valami nagyon fontos dolgot és persze Hayden ajándékát is. Szóval ennek még lenn kell maradnia. Leguggoltam mellé és onnan magyaráztam neki tovább.
- De volt egy dolog....egyetlen dolog ami számomra mindig fontos volt. Mégpedig ő!- emeltem ki a bőröndből egy tenyérben elférő apró kis, kézzel készített filc és gyöngy díszítéses angyalkát. Csinos kis bongyor hajjal, fülig érő mosollyal ragyogó szemekkel. Tüneményes volt és imádtam. Visszasétáltam vele Hayden elé, és előrenyúlva megfogtam a kezét, magam elé húztam és belehelyeztem a tenyerébe az angyalkát, majd a tetejére finoman simítottam rá az én kezemet.
- És én azt szeretném, hogy ezen a karácsonyon te akaszd ezt fel a fára. Minden évben én csináltam, de most azt szeretném, hogy te tedd meg. Ezt....ezt az első karácsonyra vette az apukám....abban az évben amikor  a mamival összeházasodtak. És minden alkalommal minden ünnepen ő akasztotta fel a fára...ami nem igazi karácsonyfa volt mint mondtam, nem olyan mint nekik Texasban, vagy mint ami most itt van. De ettől még ünnepi volt. És aztán....aztán már én voltam az aki minden karácsonykor felrakta a fára...a papa helyett. De....hátszóval...én...- kicsit elpárosodott a szemem, és furcsa volt mert boldog is voltam és kicsit el is keseredett és kicsit fel is szakadtak bennem azok a dolgok amikről még nem igazán beszéltem eddig senkinek.
- Szóval azt mondtam magamnak, hogy ha valaki igazán fontos lesz az életemben, akkor azt szeretném, hogy ő tegye ezt meg. És nem is hiszem, hogy várnom kellene.Nálad jobb helyen ezen a karácsonyon nem is lehetne...és remélem még nagyon sok karácsonyon. Ami pedig a csúcsdíszt illeti, azt választom, amit az előbb mutattál. Mert amúgy néha nem is fontos, hogy tudd mi miért fontos, vagy miért ragaszkodsz hozzá annyira....csak jó és kész.- vontam meg a vállam, és bár a szemeim könnyesek voltak, sikerült mosolyognom.
- Mindjárt jobb lesz, nyugi nem fogok sírni....csak most boldog vagyok és....áááá nem tudom, mindjárt!- és elnevettem magam. Sírtam s nevettem is egyszerre. Néha furcsán jön ki az emberen, ha olyan boldognak érzi magát mint még soha azelőtt.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 23, 2016 12:00 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Számára mindig John volt az a személy, aki az általa ismert legbölcsebbek közül is a legelsőként került ki és ezen még a kedves Lenore néni se tudott változtatni noha évek tekintetében bőven megelőzte az ötvenöt éves Johnt. Mindig tudott mondani valamit azokra a sűrűn emlegetett viszont annál is többször éreztetett kétségbeesésekre, amit Hayden produkált nem csak az orvosi pályafutása elején, de már akkor is, mikor még komolyan a nyeregbe szánt életen gondolkozott. Amikor még nem volt más, csak a lovak, a legelők végelláthatatlan kietlen pusztaságai melyeket a távolban kisebb-nagyobb hegyek öveznek. Olyan legelők, ahol az ég egybefüggő egészt alkotott a délibábos távollal... egy hely, ahol épp olyan szabadnak érezhette magát mint Phoenix, mikor nyereg és kantár nélkül ülte meg. Egyszerűen nem számított a távolság, az, hogy milyen messze kerül az otthonától, csak rohant négylábú társával és valamikor az éj leple alatt hazavánszorogtak mikor már mindenki az ágyat nyomta és valahol az álmok túleső partján jártak kivétel nélkül. Sokszor még Roy is elfelejtett jelezni a családnak, hogy valaki jön, máskor pedig már csak azért se vakkantott, mert hamarabb megérezte gazdájának ismerős illatát mint, hogy meglátta volna őt közeledni.
Ilyenkor csak a versenyek miatt kellett aggódnia, amiben John végtelen büszkesége mindig átsegítette. Mindig támogatta őt a bajban s mellette volt mikor úgy érezte, hogy végleg lemondott róla az anyja és az apja is. Mikor úgy érezte, hogy szégyenfolt lett a család hosszú évszázadokra visszanyúló nevében, hisz mind ahányan férfiak itt éltek, lovasok voltak vagy farmerek, John ott volt és megvigasztalta.
Ahelyett, hogy a hagyományokat követte volna, inkább azt a három eszementet akit Jonathannak, Raynek és Karennek hívnak. Mert ugyebár ők elhagyták a farmot, ketten orvosok lettek egy pedig színész, de sose kérdőjelezték meg a döntésüket és nem is kételkedtek magukban. Ezzel próbált ő maga is érvelni, mígnem feladta és úgy látta helyesnek, ha többet nem szól egy szót sem csak elfogadja a támadásokat és a szerintük helytelennek vélt döntésének a következményét.
De ekkor, mint általában, megjelent a tar kopasz, csillogó koponyájú John az ő vörös kockás flanel ingjében s borostás, olykor pedig sötétszakállú állát dörzsölve leültette maga mellé a kétségbeesett kölyköt, hogy meséljen neki. Mesélt az élet nagy kérdéseiről és a meg nem válaszolt kérdéseiről egyszerre. A veszteségekről, a győzelmekről és az erényekről épp úgy a csalódottságról, a családról. De a legfontosabbnak így is a józan ész és a szív kérdése volt nem véletlen, hogy mind ahányszor kételkedett magában ez a zöldszemű, manó orrú gyerek, annyiszor verte bele a fejébe a gondolatot, hogy márpedig amit választott az csak jó lehet!
"Hayden... mind ahányszor kételkedsz magadban, annyiszor teszel le ezerszer többet az asztalra mint amennyit az apád, édesanyád vagy bármelyik még élő idősebb rokonod valaha. Nézz körül! Ezek az emberek azért vannak még itt, mert egyszerűen belesavanyodtak a farmer életbe. Nekik ez a világ, mert soha nem jártak bent a nagyvárosban, nem tudják milyen szórakozni, milyen felpattanni az asztalra és önfeledten táncolni nem gondolva a rosszra!" - itt természetesen megjelent az a kacér vigyor a képén, ami mindig megnevettette Haydent, hisz jobb oldalt a mai napig hiányzik a "vámpírfogának" a fele és ahogy a vigyor közben nekifeszíti a nyelvét a fogsorának, azon a részen kidudorodik a nyelve.
"Figyelj rám! Orvos vagy és olyan orvos leszel, akiből nem csak, hogy ezen a kontinensen, de az egész Világon nincs még egy. Hozzásegít az eszed, a tudásod és a kitartásod, de mindenek felett a szíved, a jóságod és az együttérzésed. Mert hallottam ám arról, hogy milyen vagy amikor élesben kell valakiért küzdened. Hallottam, hogy mit csináltál azzal az égési sérüléseibe belehalt kislánnyal és, hogy milyen vagy azzal az idős nénivel akit magára hagyott a családja a legnehezebb időkben. Együtt küzdesz vele és mellette vagy... Hayden, ne akard megváltoztatni magad csak azért, mert ezeknek az önző embereknek nem tetszik az amit csinálsz. Lehet, hogy rossz érzés, hogy pont a családod kételkedik benned, de ez csak három, négy ember míg emberek milliói számítanak rád... életeket mentesz, a saját életed árán harcolsz azért, hogy az autóbalesetet szenvedett férfi hazamehessen a családjához vagy, hogy egy végstádiumos rákos asszony utolsó hónapjai szebbek legyenek. Ne emészd magad és mosolyogj végre! És vigyorogj bele a képükbe, igenis mond ki azt amit gondolsz! Hogy míg te másokért küzdesz, értük dolgozod ki a beled addig ezek itt mást sem csinálnak csak térdig túrják a ganéjt azért, mert ez az otthonuk. És hidd el, én se itt lennék már, ha nem itt dolgoznék és nem itt keresném a kenyerem. Szóval egy szónak is száz a vége, én roppant büszke vagyok rád és szerintem az a sok ember is akik nap mint nap vetik beléd a hitüket és figyelik ahogy a saját hiányosságaid és hátrányos, nem a legjobb fizikai képességeid ellenére is de többet nyújtasz mint azok, akik toppon vannak láb ügyileg. És talán nem mondják ki, de szentül hiszem, hogy titkon anyádék is örülnek neked és büszkék rád.
Menj hát el innen, fogd kézen azt a kislányt, és legyetek együtt olyan boldogok, ami a családodnak soha nem fog már megadatni! Élvezd vele az életet, az együttlétet és ne felejtsd, hogy soha ne kételkedj magadban mert hatalmasabb és őszintébb szíved van mint amit te eltudsz képzelni! Megérdemled a boldogságot... jobban, mint bárki más!"

Igen... John tudta már az előtt, hogy Svájcba indult volna, hogy nagy tervei vannak ezzel a lánnyal. A lánnyal, aki megérintette a lelkét és akiért érdemes élni, akiért lemondana a családjáról. Lehet, hogy a kettőt lehetne együtt is épp olyan értékesnek és fontosnak tartani, bevonni Zoyát is a nagy Cole-ok rejtelmébe és hosszú évszázadokra visszanyúló történelmébe, csak az a baj ,hogy ennek nem érzi szükségét. Lehet, hogy örökre az a farmer gyerek marad akinek született, de talán ezt egy olyan farmon fogja már megvalósítani és viszont megélni, ahol nincs ott az anyja, hogy az őrületbe kergesse, nincs ott az apja akinek minden szavától rettegnie kell. De legfőképpen nincs az a feszültség és elkeseredett akarás, ami lassan kilencedik éve fojtogatja a baleset miatt.
És ha mind ez nem is lesz, lesz neki egy Zoyája aki mellett olyan lehet amilyen, aki úgy szereti, amilyennek megismerte és nem várja el tőle a lehetetlent. Azt, hogy megváltozzon.
- Hát na, most.... ez is a helyiség éke, csak fel kell szépen öltöztetni. Most még... elég pucér szegény, de hamarosan szebb lesz mint valaha. Aztán mehet szegényke megint ki a hidegbe. Az a mázlija, hogy cserepes. Ahogy elnézem - billenti cseppet oldalra a fejét, hogy jobb rálátása legyen a sűrű tűlevelek által takart részre - jaja. Okos ez a család. Újrahasznosítható fenyő, Svájci módra. És nem is műanyagból van. Király - nevetgél szórakozottan miközben már a teákkal foglalatoskodik és azzal, hogy ne nyelje le egészben a szájába nyomott sütit.
- Mitgondolszmekkoraszámvaanhna? - motyogja egybe az egészet miközben az ajkaival rászorít a sütire ami épp megkísérli a szájából való zuhanást mintegy menekülő útvonalat keresve, de csak rátalálnak azok a hosszú ujjak az omlós darabra. Vidám mosollyal ingatja ide-oda a fejét miközben letudja a finom édességet. Már csak ezért is megéri Svájcba jönni.
- Amúgy tudod mi a gáz ebben a süteményben? - les Zoya irányába, miközben a kezébe veszi a belga csokoládéval sült omlós kekszek dobozát - az, hogy a svájciak csokija is meglehetősen finom, én személy szerint még a belgánál is jobban szeretem, hát itt van az alpesi tejcsoki nem? Miért pont belgát tettek bele? Hazaárulók - és ezzel már koccan is hozzá a doboz a pult márvány felületéhez, ő pedig kicaplat a nappaliba míg a víz forr a mikróban.
- Rémszarvas? Szegény - nevetgélve méregeti a mamuszt - tényleg jó fej bár én se tudom elképzelni azok között a bizonyos flitteres ruhák között. De hát, ha azt vesszük, hogy a karácsony nagy részben a csillogásról is szól, nem mindegy, hogy épp karácsonyfadíszek vagy csomagolópapírok között van ez a mamusz vagy esetleg csillogó ruhák között? Amúgy is elég extrém gazdája van, ezek után szerintem  semmin nem fog meglepődni főleg nem azon, hogy Csőrikés kezeslábast fogsz felvenni miközben Micky egeres zoknival ismerteted meg közelebbről. Igazi mese egyveleg  - de ezzel már fordul is a kandalló felé, hogy jó Jedi mester módjára megtanítsa az apró, szorgalmas kis Padawanjának azt, hogy mi a helyes használata ennek a hatalmas, tűzköpő szörnyetegnek. Igen, Gale egyik kislánya Rose rettegett tőle hosszú évekig épp úgy mint más gyerekek az ágy alatt élő szörnyetegtől vagy a wc-be költözött manótól... soha nem ment a közelébe és kétségbeesetten sikoltozott, hogy "szörnyeteg, tűzköpő szörnyeteg". Nyolc éves korára aztán csak megbékélt vele és rájött, hogy ha elég közele merészkedik hozzá akkor kellemes meleget ad egy fagyos téli éjszakán mikor még a kakaó se olyan gyors hőforrás, mint lennie kellene.
- Jó... tudod mit? Az hozza fel a fát aki hamarabb felébred. Így áll az alku? Még veszekedés se lesz belőle - köt vele alkut miközben Zoya nagy vidáman kezdi el törölgetni az orra hegyét - nézd már, a végén átmész gondos nagymamiba - pimaszkodik fülig érő vigyorral viszont az az igazság, hogy míg mástól általában idegesítőnek és ledegradálónak tartja ezt a mozdulatot, most egyáltalán nem zavarja, hisz a kandalló mellett egy csinos kis nappali közepén amit átjár a kellemes meleg, a fenyőfa és a frissen vágott rönkök illata, kifejezetten bensőségesnek nevezhető. Egy kis időre el is időzik a gondos szempáron, de aztán csak folytatja amit elkezdett.
Mikor már sokadik alkalommal pillant rá a szeme sarkából és csak azt veszi észre, hogy meredten bámulja az arcát, két tenyerét hozzácsapja a combjához nem is törődve azzal, hogy talán újabb koromfoltokat hagy a sötétkék anyagon. Mert ugye "úgyse fog látszani"... pont mint a rossz gyerekek. "Majd az automata kihozza."
- Te most figyelsz is rám, vagy épp a szóképzési technikámat elemzed? Tudom, néha kicsit fura, de mentségemre szóljon, hogy anyai ágon amerikai vagyok és nem úgy beszélem az ausztrált mint mindenki más. Talán ezért is vagyok érthetőbb - a tekintete a pillanatnyi komolyságból rögtön mosolygósba vált, majd mutatóujjával megérinti a lány állát - csukd be, mert kiesel rajta. Na szóval, mikor én kis híján felgyújtottam a házat az volt a baj, hogy rácsepegett valami ismeretlen eredetű anyag az egyik fára ami belobbant. Úgyhogy nem árt mindig megnézni, hogy teljesen szárazak-e a kis rönkök meg a gallyak, mielőtt odapörkölsz szerencsétleneknek. Ez csak biztonság kérdése és bár lehet, hogy van a házon biztosítás, de attól még nem szeretném ha akkor gyulladna fel mikor mi itt vagyunk - na meg amúgy se, de jelenleg most ezt kell szem előtt tartani. Ahol kandalló van, ott bármikor bármi megtörténhet, de addig míg itt vannak, mindennek a legnagyobb rendben kell lennie, nehogy ők legyenek a vétkesek.
- Aha... kamuzol. Na majd szépen számon kérem rajtad ne félj! - ezzel már megy is ki a konyhába, hogy összegyűjtve minden szükséges kelléket, újonnan szerzett erővel és végtelen jókedvvel dobja le magát a fotelba.
- Hogy mi? Nyolc?....tíz?! Atya világ... - sűrű pislogása a hitetlenkedésnek tudható be, hisz ő maga egy kiskanállal issza. Épp ezért is spórol le sunyiban két kiskanálnyit, mikor Zoya épp nem figyel oda rá. Mondjuk, szinte biztos, hogy észre fogja venni a hiányosságot de azért egy próbát megér nem igaz?
Nem akart ő a kis kérdésével és a rövid de tartalmas meséjével szomorú hangulatot teremteni, de tulajdonképpen ez a karácsony sajátja nem? Hogy olyan emlékeket veszünk elő a szívünk és elménk apró kis kincses ládájából, melyek soha vissza nem hozható személyekről és vágyakról, mesékről szólnak. Kíváncsi tekintettel nyújtogatja a nyakát abba az irányba amerre a lány megy, ám ez a nyakatekert manőver csak hamar alábbhagy, mikor visszasétál elé és a kezébe fektet egy aprócska gyöngy hímzett angyalkát. Zöldjei kíváncsian merednek a bájos darabra, ajkai leheletnyit elnyílnak egymástól, ahogy jobban szemügyre veszi s ezzel együtt Zoya szavaira is fokozottan figyel..a hangulatbeli változás akkor válik nyilvánvalóvá, mikor a szomorkás, mégis tökéletesen bensőséges percek elnyúlnak és ez által csak akkor ébred rá arra, hogy Zoya olyat mesél neki, amit nyilván nem mond el minden jött ment személynek, mikor meghallja a hangja remegését. Ezután már csak pár másodpercre van szüksége, hogy a szemének csillogását is észrevegye.
Szabad kezét az arcára simítja s finom mozdulattal cirógatja végig a hüvelykujjával, hogy aztán alsó ajkának szélét két foga közé csípve magához húzza. Egészen közel magához, hogy a lányka átölelhesse, amennyiben szükségét érzi. Még neki is nagyot kell nyelnie ahhoz, hogy az a bizonyos könnycsepp ami menet közben az alsó szemhéjához költözött, ki ne csorduljon onnan, így arcát a lány fejbúbjához érintve mély lélegzetet vesz, így magához ragadva a szót.
- Hidd el nekem, hogy mindig a legszebb, legtökéletesebb helyet fogom megtalálni ennek az angyalkának. Épp annyira tökéleteset, mint amilyen a te helyed idebent - utal itt a szívére miközben a lány tarkóját simogatja nyugtatásképpen, másik kezében pedig az új ereklyét tartja olyan óvatosan, mintha törékeny kristály volna. Ahány család annyi szokás... de talán ez volt a legszebb mind közül, amit élete során hallott, márpedig ez alatt a majd' harminc év alatt megélt egyet s mást.
- Hé, sírhatsz! Előttem nem kell rejtegetned. Tudod, a karácsony nem csak az ünneplésről a boldogságról és az ajándékokról szól, bár szerintem ezt te magad is tudod, hanem emlékezésről is. Arról, hogy miként emlékszünk meg azokról akik már nem lehetnek itt velünk, és bár fizikailag talán tényleg nem, de az édesapád akkor is veled van. Még ha te nem is tudsz róla, mert itt őrzöd az emlékét - érinti hozzá mutatóujját a lány mellkasához ahol a szíve veri a maga zenés ritmusát, és bár a hangja meglehetősen komoly, akárcsak az arckifejezése, szemében mégis ott csillog a boldogság és együttérzés fénye - és veled... velünk lesz még ezen a karácsonyon is - utal itt az angyalkára.
- Istenem, hihetetlenül büszke lenne rád - végül tagadnia se kell a meghatottságát és ezzel együtt a részvétét, hisz csak kicsordul az a könnycsepp ami mind idáig mardosta a szemét, csípte azt. Ő is sokat veszített már az életében, de ez a lány elveszítette az édesapját. Lehet, hogy Martin mindvégig mellette volt, de azért egy olyan kötelék ami apa és lánya között köttet, nem lenne szabad így véget érjen. Ez a lány nem tapasztalhatta meg milyen az, ha az első hőse az édesapja lesz. Mind ezek ellenére viszont épp úgy ragaszkodik hozzá és az emlékéhez, mintha mindig is ismerte volna.
- Na, jól nézünk ki komolyan... ácsorgunk itt a meztelen fa mellett és egymás ellen itatjuk az egereket. Remélem tényleg megjelenik egy - les a zokniba bújtatott lába felé, hátha felfedez egy szürke kis jószágot, de aztán csak elneveti magát s megdörzsölve a szemét, még odahajol a lányhoz, hogy egy csókot lopjon tőle, ezután pedig már fordul is a fa felé, hogy mély levegővételek között lecsitítsa a kedélyeket.
- Megtaláljuk neki a legtökéletesebb helyet, ebben biztos lehetsz! Már most felteszem, hogy ez alapján díszítsük fel, nehogy a többi elnyomja. Itt? Ehhez mit szólsz? - valamivel feljebb kerül, mint a fa közepe, viszont pont az emeletről levezető lépcsősor felé néz, így ez a kis angyal lesz az első, amit észre fognak venni a fán, ha rá néznek. Jobb helye talán nem is lehetne. Ahogy végignéz a fán és a díszen, mély sóhajjal kezd bele a mondandójába.
- Anyuék családjában mindig volt egy bevett szokás. Karácsonykor meggyújtottak egy gyertyát minden halott szerettükért, aki már nem lehet velük, hogy együtt ünnepeljenek. Ha csak egy volt akkor csak egyet, de ha húszan akkor húszat. Egy kis cetlire felírtak néhány szót, amit elakarnának mondani nekik, ha csak egy napra is de találkozhatnának, majd a meggyújtott gyertya tüzében elégették a papírt. Ezzel a jókívánságok, a ki nem mondott szavak eljutnak hozzá. Holnap, karácsony éjjelén gyújtsunk egy gyertyát édesapádért. Hogy elmondhasd neki amit igazán szeretnél - fordul felé mosolyogva - lehet, hogy butaság, de míg mi nem hiszünk Istenben, számunka ez a hit. Hogy így vagy úgy, de tudathatjuk az elhunytainkkal, hogy talán nem gondolunk rájuk mindig mert csak élnünk kell az életünket, de ugyan olyan fontosak mint mindig is voltak, és tudjuk, hogy mellettünk lesznek. Így ő is velünk lesz ezen a karácsonyon. Mit szólsz?...
Ezzel az utolsó kérdéssel pedig el is hallgat, megkoronázva némaságával a pillanat igazi jelentését.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 24, 2016 5:09 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Sokszor elgondolkodtam egykor, hogy mi lehet velem a baj, hogy miért nem találom meg bizonyos emberekkel a hangot, hogy miért érzem magam kívülállónak a korombeli lányok társaságában? Aztán rájöttem, hogy azért mert képtelen vagyok velük lépést tartani, hogy mindig le vagyok maradva nagyon sok tekintetben. Engem soha nem dobtak fel a divatújságok, nem érdekelt ki kivel és hova és mikor megy randizni, nem akartam az első adandó alkalommal csacsi részegre inni magam egy-egy buli alkalmával úgy, hogy már azt sem tudom ki is vagyok valójában. Nem vágytam arra sem, hogy olyan dolgokat próbáljak ki, mint a füves cigi, vagy éppen később a könnyű drogok, hogy a hétvégéket felpörgessék. Nem akartam kihívó ruhákba öltözni, mert úgy véltem vannak bizonyos dolgok amelyek csak rám tartoznak és arra akinek majd azt meg akarom mutatni. Összességében mindenki roppant unalmasnak gondolt, pusztán csak azon oknál fogva, hogy a médiából akkorra már a kisvárosomat is elárasztó szennyet nem akartam vakon követni.  Mindenki különlegesnek gondolta magát, holott nem vették észre, hogy éppen attól lesznek tucatemberek, hogy ugyanúgy rohanva élik az életüket. Én itt mindig is kisvárosi lány voltam, aki néha azt sem tudta, hogy mi fán terem a tequila, vagy éppen a neonfényektől vibráló bulihelyek világa miért is olyan vonzó. Nem tudtam rendesen táncolni sem, mindezt egyébként az utóbbi egy évben pótoltam, amikor is az edzések mellett egy tánciskolába is beiratkoztam, sosem tudva mikor kell valahol valamiféle módon a tánctudásomat megcsillogtatni. Korábban is voltak ilyen irányú próbálkozásaim, de a többsége csúfos kudarc volt, úgyhogy gyakorlatilag felnőtt fejjel vágtam ebbe bele. Aztán persze ott volt az, hogy szintén nem voltam tisztában a 3D-s mozi varázsával. Nekünk otthon az a mesebeli kastélyra hasonlító mozink volt, ahova egy hetes csúszással ugyan de mindig eljutottak a filmek, és  hétvégente Mr Parker féláron újra levetítette a filmet, ha legalább a fele megtelt a mozi nagytermének. És akkor megérkeztem ide, és hagytam magam elrángatni életem első ilyen jellegű mozi vetítésére valami cápás filmre, ahol persze én nem tudtam, hogy ennek pont az a lényege, hogy minél élethűbben adja vissza az adott jelenetet. Jött aztán a nagy visítozás, kezem és a lábam is a levegőbe, és a mellettem ülők kezéből repült a popcornos vödör és persze próbáltak megnyugtatni és lecsillapítani, hogy ez még mindig csak egy film és nem a valóság, de addigra már annyira meg voltam rémülve, hogy egyszerre röhögtem zavarodottan a saját hülyeségemen, meg sírtam még mindig az előző rémülettől, hogy majdnem az arcomban kötött ki az a termetes jószág. Persze kinevettek….kinevettek, mert még sosem voltam előtte ilyen jellegű mozifilmen, és mert annyira valóságosnak éltem meg. Nekik ez természetes volt, ők itt nőttek fel, és ez volt az ő otthonuk, miközben én annyiszor de annyiszor vágyakoztam vissza haza a saját közegembe, a saját otthonomba, ami még a várostól is távolabb esett. Martin gyakran mondogatta, hogy talán hibát követtek el egykor, hogy annyira kímélni akartak minden rossztól, hogy annyira próbálták nekem megteremteni a tökéletes otthont, hogy közben nem vették észre, hogy a világ változik, és én a kisvárosi lány nem változom vele együtt, hanem mindig egy kicsit lassabb vagyok és le vagyok maradva. Noha, valahányszor új közegbe kerültem én igyekeztem a legjobb tudásom szerint beilleszkedni, mindenkivel nyitott és kedves lenni, és persze mérhetetlen sokat fecsegni, úgy gyakorlatilag bármiről. Még akkor is ha helyenként érthetetlennek tűntem, még akkor is ha voltak emberek akik szerintem a pokolba kívántak azzal együtt amit mondtam, meg azzal együtt amennyit beszéltem nekik. Viszont azt vettem észre, hogy ez az egyetlen csatorna amelyen keresztül közelebb juthatok emberekhez, és persze az én pozitív gondolatokkal vegyes, kellemes és néha talán gyermeki világom. Valahogyan azt is észrevettem már később a kórházban, hogy közelebb tudok kerülni ezzel a betegekhez. Mintha az emberek vágynának vissza valamilyen módon a mesék világába, valamilyen ártatlan kis közegbe. Egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy úgy vagyunk összerakva, hogy marad bennünk még valami azokból a régi időkből. Különben miért lett volna ott az a nagymama, akit epe műtétre fektettek be, és másnap buta kis gyermekdalokat énekeltünk úgy, hogy én egy héliumos lufit is bevittem magammal. Aminek hála több beteg is megjelent az ajtóban és persze nővérek, akik nem tudták elképzelni, hogy nyolcaska körül mi az a nagy sereglet. A néninek csupán egyetlen hozzátartozója volt, aki Új-Zélandról repült át, hogy a nagynénjével legyen, de addig is próbáltuk a mamiban tartani a lelket. Vagy ott volt az a két gyermekes apuka, aki annyira mufurc volt, hogy szinte senki nem tudott vele szót érteni, és én az egyik műszakom után benn maradtam vele, elővettük a szekrényből a gyermekei fényképét tartalmazó albumot, és órákon keresztül meséltettem arról milyenek voltak a gyerekei, amikor még kicsik voltak. Tudom, haza kellett volna mennem, otthon kellett volna pihennem, hiszen másnap folytatódott számomra a munka, de akár hiszi bárki akár nem, engem ezek az alkalmak nem leszívtak, hanem energiával töltöttek fel. Amikor éreztem azt, hogy a jelenlétem elég, hogy valakinek szebbé tegyem a napját. Senki nem jött rá, vagy nem volt idejük azzal foglalkozni, hogy ennek az embernek hiányzik a családja. Ő csak egy munka miatt jött Sydney-be, a családja Murmanszk-ban várta őt vissza. Nem tudtam az pontosan hol is van és ő beszélt nekem róla. Szóval nem azért volt annyira ingerült, és tüskés, mert alapvetően ilyen volt, hanem mert egyszerűen nem tudta kiadni magából, mert nem ismert senkit, mert a vizsgálatokon kívül senki nem hallgatta meg. Még másik beteg sem volt pont akkor a környékén. És igen, biztosan igaza van annak a nővérkének aki egyszer egy éjszakás műszakban megjegyezte nekem, hogy majd nem leszek ennyire segítőkész, és nem lesz ennyi mindenre kapacitásom, ha majd egyszer saját családom lesz, és az életem egészen másmilyen ütemben zajlik majd. Igen, nyilván később majd más dolgok lesznek a fontosabbak, később az embernek át kell értékelnie a dolgokat. De most még van időm, most még megtehetem, és az embernek ilyenkor kell cselekednie, amikor erre lehetőség van. Talán ebben is elütöttem a korosztályomtól, talán pont ezért nem találom velük a hangot, és talán pont ezért alakítottam ki olyan nehezen kapcsolatot például Heather-el. De az utóbbi hónapokban nagyon sok dolog megváltozott és ennek jelentőségét akkor értettem meg mikor szerelmes lettem. De úgy igazán. Az ember olyankor kicsit önzőbb lesz, elkezd magával is foglalkozni elkezdenek olyan dolgok fontossá válni, amiknek létezéséről előtte még nem is tudott, és mindez egyetlen személyhez vezethető vissza, aki tulajdonképpen az egészet generálja, akinek a jelenléte az életünkben fontos, és aki nem tudna olyat kérni, amit ne teljes odaadással tennénk meg. Kiszakadva a hétköznapokból egy kis csodabirodalomba találtam magam, és már nem számított eddig mennyire éltem lassabban a kortársaimnál, nem számított, hogy nem voltam olyan mint ők, hogy azt gondolták, soha az életben nem fog tudni engem így elfogadni senki, nemhogy szeretni. Mert az egyszerű lányok unalmasak, nincs meg bennünk az az izgalom ami a pezsgő vérű csábító nőszemélyekben igen. Talán hittem ezt talán nem, de az nyilvánvalóan világossá vált, hogy valóban sokkal jobban felkeltik bárki érdeklődését a lehetetlenül rövid ruhák és a festékek mögé bújtatott arc. De töretlenül hittem abban, hogy ha valaki felfigyel rám, azt talán először a külsőségek miatt teszi, amilyen vagyok, de utána  már nem csupán ez lesz a lényeg….hogy meglát mögötte engem, a lányt aki tényleg vagyok. Aki fecsegős, aki kicsit talán még mindig megmaradt annak a vidéki játékos kislánynak…..de alapvetően és mindenekelőtt olyan nagyon tud szeretni. És ezt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy Hayden társaságában egyre jobban feloldódom, egyre inkább kezdek kinyílni, és amikor időnként mindez tudatosul bennem ráeszmélek, hogy ez hiányzott nekem, hogy valaki mindezt felszínre hozza bennem, pusztán azzal, hogy elfogad olyan kis bolondnak amilyen vagyok és ezzel együtt szeret, ahogyan ő is teszi. Látom abból ahogyan beszél, ahogyan rámnéz, ahogyan bolondozik velem, ahogyan önfeledten és nagy szakértelemmel mustrálja a fát, és a díszeket, ahogyan elkezdi készíteni a teát. Meg-meg állok magam is pakolás közben, néha eszembe jut, hogy szeretném egyszerűen csak átölelni, de ha ezt minden alkalommal meg is tenném valahányszor bevillan a késztetés, soha az életbe nem készülnénk el a tűzgyújtással, nem lenne kész a tea, és nem lennének a holmik sem elrendezve. Szóval mindennek megvan az ideje még egy ünneplés alatt is. Persze azért megtanulni egy kandallót begyújtani, jó aláírom nem nagy kunszt….lenne, ha közben nem megint vele lennék elfoglalva, ahelyett, hogy arra figyelnék amit mond, és nem arra ahogyan mondja. Elbambulok. Rossz szokás. Illetve ez esetben van rá indokom, méghozzá a legédesebb ajkak amik furcsa kis késztetést váltanak ki belőlem, én meg marhára zavarba jövök tőle. Éppen ezért azt teszem, amit mindenki tenne a helyemben: terelek ezerrel.
- Őőőő igen perszehogy figyelek, én is meg a réMszarvasok is.- pillantottam le a lábikómra és megmozgattam a helyes kis állatkák fejét a lábamon. Amúgy halálosan aranyosak voltak ahogyan az agancsaikkal ide meg oda billegtek.
- Szóval az hoz fel fát, aki hamarabb felébred. Rendben, ez teljesen elfogadhatónak tűnik. De nem ám, hogy hajnalban kislisszolsz mellőlem, csakhogy a fahordás aznapi rituáléja neked jusson. Ha egyszerre ébredünk, akkor egyszerre intézzük a tűzgyújtást is…te főfő nagymester.- néztem vissza rá mosolyogva, majd megráztam a fejemet.
- A-a nagyfiú, más mentséget kell keresned! Apai ágon én is texasi vagyok. És ne akard, hogy a chero town-i nyílt tájszólást előszedjem. Bár van egy olyan érzésem, hogy akkor megismerkednék a roxby downs-i hasonlóan ízes beszéddel. Jól összekomponált itt bennünket az élet, mi?- persze másodszor sem sikerült tökéletesen arra figyelnem amit éppen csinált a kandallónál, amire aztán egy újabb játékos letolást kapok, de megint nem fogom bevallani, hogy baromi kitartóan a száját figyeltem, és nagyon nem a hangképzés céljából.
– Naaaaaaa most mi van? Tényleg figyeltem. Nem kamuzoooook Eskü! Így vaku!- mutogattam játékosan a görbe mutatóujjamat, amit már ugye az idefele úton elmagyaráztam neki, hogy mit is jelent ez nálam. De amúgy tényleg figyeltem, hogy mit hogyan kell csinálni, szóval valóban nem fog gondot okozni ha esetleg úgy alakul, hogy nekem kellene ezt intéznem. Igaz, hogy otthon nem sokszor kellett ilyesmit csinálni, de anya agyagedényeit is ki kellett égetni, és olyankor a nagy fehér oldalú kemencébe is be kellett gyújtani. De megvallom őszintén mindig sikerült nagyobb kormot és füstöt csinálnom minthogy egyszer is normálisan begyújtsak, úgyhogy anyáék nem erőltették tovább a dolgot velem. Még néhány holmit elpakolok mire Hayden megérkezik a teákkal. Persze mikor belekortyolok valami nem stimmel. Mintha kevesebb lenne benne a citrom? Nem…nem azzal van a baj, de akkor mi lehet? Ó megvan! Nem érzem benne a mézet, de valahogyan mégsem elég édes, úgyhogy némi fintorgás kíséretében szépen beledobok még két kanállal, sőt ha már a kezemben van a cukor rálapátolok még egyet és elkeverve megállapítom, hogy kezd alakulni. Végül aztán ezt a zizgő-rezgő kis hangulatot valami egészen más váltja fel bennem, onnantól kezdve, hogy elkezdünk beszélni régmúlt karácsonyokról, régmúlt szokásokról. Igen, szerettem volna én is felhozni ezt, csak talán nem most….bár jobban belegondolva teljesen mindegy mikor, hiszen a múltam ott él bennem most is, és ott fog még a jövőben is, és pont azért hoztam magammal a gyöngyökkel hímzett angyalkát, hogy ezt megosszam Haydennel, ezzel is kifejezve, hogy fontos lett a számomra. Annyira fontos, amennyire az én életemben fontos volt ez az édes kis karácsonyi díszecske. És tudom, hogy érteni fogja, hiszen már eddig is olvasott az apró kis rezdüléseimből, amikor szinte nem is kellett semmit mondanom, szinte érezte, hogy ha boldog vagyok, ha valami bajom van. Nem tudom hogyan csinálja, nem tudom mi a titka, talán csak ugyanaz ami nekem is: szeretjük a másikat. Olyan egyszerű ez.
– Én…én csak azt szeretném, ha minden olyan dolognak a részesévé válnál az életemben, ami fontos a számomra. És ez az angyalka mind közül a legfontosabb talán. A karácsony az apukám számára mindig különleges volt, talán mert ezt ők otthon másképpen ünnepelték. Mármint Texasban. De azt tudom, hogy persze….nem tárgyakban kell keresni a boldogságot, vagy éppen azt ahogyan érzi magát az ember. De ezekben tudjuk valamilyen módon kifejezni, amikor már elfogytak a szavaink.- simítom rá a kezemet a kezére, ahogyan a mellkasomon pihen, és most eszemben sincs megtörni semmivel a pillanat meghittségét. Szóval hagyom azokat a könnyeket kipotyogni, amik annyira ki akarnak jönni és a végén az egerek említésére már el is nevetem megint magam és lefelé nézek ahogyan ő is.
– Jóóóó…csak pókok ne legyenek. Nagyon félek a pókoktól.- hagyom végül a fához sétálni, és amikor felrakja a díszt egy olyan helyre ami tökéletesen látható, kicsit elgörbült ajkakkal bólogatok.  A régi fényképek derengenek fel előttem, amelyen a papám nagyjából ugyanoda teszi a díszt, ahova most Hayden is. Csak bólintok megremegő ajkakkal, amelyek mögött valami kislányos, és szégyenlős mosolygás is megbújik. Végül aztán megtörlöm a szemeimet, és az asztalhoz sétálok, hogy aztán visszapillantsak a fára, és az angyalkára, amely ott táncol, ahova Hayden feltette. Az óriási bögrét veszem a kezeim közé, és kicsit szipogva, apró mancsaimmal szorítva kortyolok belőle. Picit még forró, úgyhogy nem kellene mindjárt nekiesni, szóval inkább visszarakom a tálcára és visszasétálok Hayden mellé, és úgy hallgatom végig azt a régi szokást, amiről mesél nekem. Átkarolom a derekát, és a kezemet ott pihentetem, a másikat a mellkasára simítom. A hátunk mögött ritmusosan kezd pattogni a fa a kandallóban, és szelíden mosolyogva pillantok fel rá.
– Tudod én már annyiszor elmondtam, hogy mit szeretek benned, hogy már talán unod is. De a legjobban ezt szeretem,hogy minden pillanatban tökéletesen meg tudod találni azt amit mondani kell. Nincsenek túlzásaid, nincsenek oda nem illő szavaid, és egyszerűen…én nem is tudom. Életemben nem találkoztam még olyan emberrel mint amilyen te vagy. És azt hiszem, hogy eddig én egy roppant balszerencsés emberke voltam, hogy itt össze meg vissza mászkáltam a világban, totyogtam és kerestem a másik felemet….és közben, óóóteeejóóóóég! Ott voltál alig fél órára tőlem. Szóval azt akarom itten összemagyarázni neked ilyen nagy zavarodottságban, hogy köszönöm. Azt, hogy megérted, hogy mi a fontos nekem. Hogy nem rohantál le, hogy türelmes vagy velem, hogy elviseled a bolondságaimat, vagy az ilyen megzuttyanásaimat, vagy éppen azt, hogy….mint ugye most is nem tudom kinyögni mit is akarok. A lényeg, hogy ha a papa büszke lenne rám, ahogyan te mondtad, akkor nem csak azért lenne büszke, mert megvalósítani készülök az álmaimat, mert kitartó vagyok és mert tudok küzdeni. Hanem mert mindehhez egy olyan tökéletes embert találtam mint amilyen te vagy Hayden Jeremiah Cole.- fejeztem be végül majd lábujjhegyre kellett állnom, de így is csak az álla hegyét sikerült elérnem. A csuda vigye, nem sikerült még mindig nagyobbra nőnöm. Szóval gondoltam egy merészet és kibontakoztam az öleléséből, majd megfogtam a kezét, és húztam magammal a fotel irányába, ahol az előbb a teát készítette el. Lazán feldobtam a pacskereimet egymás után és felálltam a fotelre, szembe fordulva vele, a vállain támasztva meg az alkarom összefűzve.
- Hűűűű de magas van itt. Jó sűrű a levegő idefent.- könnyes szemekkel vigyorogtam, aztán persze folytattam amit az előbb abbahagytam
- Szóóóóval…csakhogy ne törjön ki a nyakam ha rád akarok nézni…így szemtől szembe. Ezt a csodaszép szokást bevezetjük…ezt a papírosat. És már azt is tudom mit fogok a sajátomra írni.- hajoltam előre és megpiszéztem a saját orrommal az ő imádnivalóan manó nóziját.
- Na szóval, akkor melyik dobozzal kezdjük azt a díszítést? Ez az első…a második, hogy hol a fahéjas sütikém? A harmadik…nincs harmadik. Szeretlek!- nevettem fel egy picit hátrahajtva a fejem, majd egyik végül a másik oldalon lenéztem a fotelből.
- Asszem le kellene innen másznom, ugye?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 27, 2016 10:54 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Az első szerelem....
Igen az első szerelem mindig sokat jelent, egy pimasz kis lény aki elbújik az ember gyomrában majd a szívébe vándorol, onnan pedig az agyába, hogy minden kis idegszálát összekócolja miközben egy apró kis bödönnel viszi magával a boldogsághormonokat, hogy szétszórhassa őket aljas, galád módon. Egy kerge kis hamis aki megbízhatatlan, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen normák szerint kell élni és miként kell tudatni a másikkal az érzéseinket mert ugyebár tanítani nem tanít, hagyja, hogy az ember maga tapasztaljon előnyére vagy épp kárára. Ez utóbbi talán lényegtelen is. Nem segít csak dirigál és elvár, egy felsőbbrendű kis mocsok, egy érzelem aminek nem tudsz parancsolni bárhogy is igyekszel.  
Amilyen bizonytalan az első rajongás, az első agyadat ködfelhőssé homályosító ismeretlen, épp annyira volt Hayden is setesuta akár egy botorkáló őzgida, hisz nem tudta, hogy miként kell kezelni az érzéseit. Nem volt benne gyakorlata és tizenhat éves fejjel először csak azt hitte, hogy egy egyszerű testi vonzalomról van szó, mert tetszik neki a lány arca, a szemének a színe esetleg a hajának puhasága, loknis vége. Igen, Roderick húga meglehetősen gyönyörű lánnyá cseperedett az évek múlásával noha kislány korában rút kiskacsának tűnt a kacska fogaival melyeket kijavított az idő, és a fogszabályozó.
Együtt nőttek fel és ragaszkodtak a másikhoz, de ez koránt se utalt arra, hogy később bármi is lesz közöttük noha a szülők már előre kijelentették, hogy ők márpedig házasodni fognak slussz-passz, ezzel pedig családegyesítés keretein belül beadják a közösbe azt, amijük van. Lovakat, vagyont, telket, földeket, még a házat is. Épp, mint a régi századokban a királyok és királynék idejében. Érdekházasság egy farmon, ennél komikusabb ma már talán semmi se lesz.
Na most ez a terv már ott hanyatlásnak indult, mikor a kisasszony kijelentette Hayden előtt ellenkezve a szülei akaratával, hogy úgy szereti mint a testvéreit mert ugye két fivérrel is büszkélkedhetett. Ekkor még ez a lökött fiú nagyban hitt az ismeretlen szerelemben, abban, hogy talán az a furcsa kis bizsergés amit érez irányába akkor fog kiteljesedni ha végre összeér az ajkuk mint a filmekben a hősszerelmeseknek és felébreszti a lányban is azt, amit a szülők elvártak tőlük. Igen, Hayden igazából szerelmes volt ebbe a lányba, és mint mondani szokták, az első szerelem nem múlik el nyomtalanul még akkor se, ha csúnyán ér véget vagy idővel felnövünk ezekhez az érzésekhez és bánni is tudunk velük, nem csak rajongunk és csodálunk. Ez a hősszerelmes suta gyerek belátta, hogy le kell mondania a lányról, amit végül nem is bánt meg, hisz hol lenne most, ha ez a szőkeség lett volna az, akit még a farmon feleségül vesz tizennyolcadik életévének betöltésével? Igen, ez is szokás volt a Cole családnál... amint a fiú betölti a tizennyolcat előkapja valamelyik rég elhunyt női családtag ezer éves gyűrűjét  és ráhúzza választottja - szülei által választott lány - ujjára. A romantika netovábbja...
... ha akkor elvette volna ezt a lányt érdekből vagy épp szerelemből - ki tudja, hogy melyik adatott volna meg nekik - akkor is orvos lenne most? Akkor is balesetet szenvedett volna és azt az utat választotta volna, amin most is robog határozottan és megannyi tervvel? Akkor is odáig jutott volna, mint ahol most is van? Már nincs messze a célja, már csak hetek, talán hónapok vannak hátra, hogy elérjen a vizsgákig ahol komoly felkészülést követően megküzdhet a szakorvosi papírjáért és kis bilétájáért amit nap, nap után ki kell aggatnia a köpenyére.
Kérdések milliói merülnek fel benne, ahogy ez a régmúltba visszavezető gondolat felötlik benne, de hamar ráébred, hogy minden egy pontba vezet. Egy pontba ahol nyilvánvalóvá válik, hogy ha akkor másként cselekszik és nem jön el otthonról tanulni, akkor ugyan az a befásult, ganéjt térdig túró gyerek lenne, aki volt... néha felkenne egy kis szmötyit az arcára, ami ha rászárad, azt csak spatulával tudja onnan lekaparni.
Ha akkor a Ryan lányt választotta volna, akkor most nem Zoyácska mellett ácsorogna a gyönyörű, hófödte Svájc hegyei között megbújó aprócska de otthonos faházban, miközben fenyőfadíszeket tanulmányoznak egy hosszasan megvitatott kandallós esetet követően, hanem otthon ücsörögne a farmon jelen idő szerint nyeregben, hogy nagy koncentrálás közepette beterelje a birkákat az istállóba.
Igen... az ember maga irányítja az életét, ő írja a szabályokat. Márpedig Hayden azon szabályokat véste kőbe, hogy eljön a farmról, új életet kezd s csak szabadnapjain tér haza vagy akkor, ha már végképp nem bír a vérével esetleg a fülét rágó betegekkel, munkatársakkal, az örökös hajtással. Lemondott a farmról, a családjáról - részben - s az állatokról akik kiegészítették az életét és boldoggá tették, de ezt nem is bánja, hisz itt áll előtte az a valaki aki a jövőt jelenti számára.
Tudja, hogy nem élhet örök életében a múltjában mivel az az ember aki egykoron volt, megszűnt létezni. Már nem foglalkozhat a versenyzéssel, nem a farm az ahol az ideje jelentős részét el kell töltenie még ha olykor oda is vágyik, hisz már Sydney az otthona. Egy város ahova kilenc éve költözött. Egy város aminek a látképe Naplementekor és Napkeltekor szebb, mint bármelyik végtelen pusztaság és kietlen, kopár síkság amely otthon fogadja a vadregényes tájakon. Meglehet, hogy nem ugyan olyan az illat, mások a hangok és nem a kakasok kukorékolása ébreszti öt óra előtt, sokkal inkább az az iskolabusz ami reggelente szedi össze a diákokat az utcában és szórakozottan pöfékel ha nem jönnek a gyerekek.
Megszokta már a bogarak más hangszínen csengő zenéjét, a szomszédok kiabálását és a kutyák örökös vonyítását. Az opera kusza látványát amit akkor szokott látni mikor munkába megy, vagy épp haza felé tart onnan. Imádja a vizet és a sós illatot a parton, a sirályok érdekes kárálását. Nehezen ugyan de elfogadta a nyüzsgést, a lökdösődést a boltokban és bevásárló központokban, ahol mindig összeér két idegen ember keze vagy válla... otthon Rogsby Downsban egyetlen nagyobb bolt volt összesen, az is bent a központban egy régi utcánál, ahol csodával határos módon tizenhat éves korában már lehetett kapni telefont is a ruhák és egyéb eszközökön kívül is. Viszont ott is csak tízesével, húszasával fordultak meg az emberek akárcsak a kisebb üzletekben, nem százezrével csömörlöttek be a parányi kis ajtón tolakodva és duhajkodva.
Már ez az "világ" az, aminek élni akar. A pörgésnek, az örökös hajtásnak és annak a csodának amit Zoya ajándékoz neki. Amitől boldognak érzi magát és teljesnek.
Kíváncsian billenti félre a fejét miközben a bájos arcot tanulmányozza, hogy az miként áll ki a maga véleménye és igaza mellett.
- Pedig pont ez volt a tervem, titokban még ősi törzstáncot is lejtettem volna a kandalló előtt miután tüzet raktam, és apró köröket, gyűrűket legyezgettem volna a füstből kifelé a kéményen, mint jeleket a szemközti erdőben lakó családnak. "Meghívás karácsonyi vacsorára"... most elvetted a kedvem mindentől - pimaszkodik, de csak ingatja a fejét - De tényleg nem kell izgulni! Nem áll szándékomban minden nap már hajnalok hajnalán ébredni, csak, hogy tüzet rakhassak. És úgyse tudnék visszaaludni aztán meg... ha már van egy kis lehetőségem arra, hogy aludjak, akkor miért ne ragadnám meg? - mondjuk azt nem tudja garantálni, hogy mindig később fog kelni vagy legalább nyolcig kihúzza azt a bizonyos "lóbőrt", hisz jócskán hozzászokott már a hat órás keléshez és ha most elhúzza hétig, nyolcig, akkor miként fog a kis szabadság után visszacsoszogni a kórházba? Még kilenc órakor is zombi üzemmódban fog fel és alá dülöngélni a folyosókon és talán az egyik betegének a vállán fogja megtalálni az édes álmot hozó puha párnát míg egy jókora maflást nem kap.
Halkan felnevet majd megdörgölve a szemét megrázza a fejét.
- Azt ne akard hallani. Annak viszont örülhetsz ám, hogy Rayéktől kezdve elkezdtük levetkőzni ezt az ízes beszédet. Mármint, vannak ugye a nagy öregek a dédik, nagyszülők akik aztán tudnak beszélni, atya ég néha még én se értem, hogy mi a fenéről harácsolnak itt nekem mikor megjelennek vagy én nézek be hozzájuk megnézni, hogy miújság. Viszont az apám-anyám korúak már kicsit finomabban beszélnek, összeszedték magukat... de hogy minek hála azt nem tudom. Ray mondjuk talán a színész karrierjének köszönheti azt, hogy kifejezetten szépen beszél, inkább amerikai akcentussal, mint "ausztrálul". Én meg... én meg ígyis-ugyis tökéletes vagyok szóval nem mindegy? - harapja rá vigyorogva alsó ajkára, majd egyszerűen csak megrázza a fejét - na jó, csak gyorsan alkalmazkodok. Ez a tíz év amit Sydneyben töltöttem, nagyvárosi kölyökké nevelt, szóval őszintén sajnálom de nem tudom megmutatni, hogy milyen az, ha egy vérbeli Rogsby Downs-i jómadár megszólal jól ismert tájszólásán max ha atom részegre iszom magam. De ne félj ám, majd ha kiviszlek a farmra akkor megismered. De előre szólok, hogy keress a célnak megfelelő szótárat vagy nyelvtankönyvet, mert nem lesz egy fáklyás menet erről biztosíthatlak - ezután pedig vet még egy szúrós pillantást a barna szemekre ezzel is jelezve, hogy nem hiszi el ő, hogy teljesen őszinte, tudja ám, hogy kamuzik úgy ismeri mint a rosszpénzt... legalábbis az arcmimikáját mindenképpen.
Mikor újabb adag cukrot pakol az amúgy is baromi édes teába, Hayden a fotel karfájára könyököve csak mosolyogva megrázza a fejét ami aztán vigyorrá szélesedik.
- Téged nem lehet átverni. Olyan vagy, mint megboldogult nagyapám egykor. Az öregnek beteg volt a mája és a veséje, emellett nem ehetett túl sósan se túl cukrosan mert már nem volt képes a szervezete feldolgozni, amúgy is csak, hogy tudd, a túlzott cukor korai öregedéshez vezet és én nem akarok egy harminc éves de hatvannak kinéző nővel együtt lenni, ezt csak úgy mellékesen - hadarja hozzá szórakozottan, inkább szemtelenkedve mintsem halál komolyan, de aztán folytatja -  no de az a lényeg, hogy nagyanyám és anyám igyekezett minél kevesebb sóval főzni. Mi tök jól elvoltunk nélküle ha kellett, még tettünk hozzá egy kicsit ha már kint volt a tányérunkon, ő viszont olyan finnyás és morcos volt mikor egy "sótlan" sült húst kapott maga elé, mint valami heringszagú tülkös viking. Na, rá emlékeztetsz... mármint a cukorimádatoddal. Külsőleg és viselkedésileg nem, de azzal, hogy utána cukrozol és grimaszolsz ha nem elég, az tökéletesen megegyezik. Azt hittem, hogy nála nagyobb fanatikus nincs, de úgy néz ki, hogy tévedtem,  mégis van. És én megtaláltam.
Ezután viszont olyan témát érintenek, amit lehet, hogy nem kellett volna előbányászni, viszont muszáj belátniuk, hogy a karácsonyba beletartozik a szomorúság és a gyász is a boldogság és a szeretet csodálatos kis csomagjába. Olyan ez mintha sok édes után sósat kívánsz, mert nem bírod gyomorral. Emlékezni azokra akik már nincsenek mellettünk nem könnyű, nem vidám viszont annál szomorúbb főleg akkor, ha az embernek nincs konkrét emléke az elhunytat illetően. Ha már nem emlékszik a mimikájára, a mozdulataira a hangjára vagy épp az illatára... mikor már nem tudja, hogy mik voltak azok a boldog együtt töltött pillanatok, melyeket eleinte annyiszor felidézett és elmesélt másoknak. Haydennek is vannak ám olyan szerettei, akiket elveszített és gyönyörű emlékek köttették hozzá, ám minél inkább éli a maga életét és zavaros forgatagát, annál inkább érzi úgy, hogy feledésbe merül az, amit megőrzött belőlük. A mosolyuk, a szemük vidám mosolygása mikor rá néztek és az ahogy példának okáért a nagyapja megpöckölte az orrát mikor elég közel ült hozzá. A nagyapja olyan volt mint a legjobb barátja. Egy idős testbe költözött gyerek. Egy vidám, szórakozott kisöreg, akitől sokak elmondása szerint a külső megjelenését örökölte. Mikor az anyja még igazán a szülője volt és mindenek felett szerette, sokszor hangoztatta, hogy: "hihetetlenül hasonlítasz a nagyapádra. Egy az egyben olyan vagy mint ő annyi különbséggel, hogy neki rikító kék szemeket adtak. De ezért vagy te különleges fiam! Mert te vagy az egyetlen, a család ezen ágán akinek zöld szeme van. Méghozzá ilyen mosolygós, vidám zöld szeme. Légy büszke rá!"
És Hayden büszke volt a zöld íriszekre melyek mindig kíváncsian néztek a világra szemüregükből s, ami anyai és apai ágon is meglehetősen ritkának  számít a mai napig.
- Néha talán egy-egy szónál többet mond egy néma, csendben megélt pillanat, egy mágikus erő ami összeforrasztja a pillantásunkat - ezen kívül nem is mond semmit csak maga megszeppentségében elmosolyodik miközben hagyja ő is kicsordulni azt a pimasz kis könnycseppet. Soha nem volt egy nagy sírós legény, de tény, hogy érzékeny lelke van még most is.
- Nem, pók az nem lesz. Őket én se pártolom - viszolygó megjegyzésével már sarkon is fordul, hogy feltehesse a fa legékesebb pontjára azt a kis angyalkát, amit még Zoya édesapja vett egykoron, most pedig ő az akire rábízza. Mindig is imádta a családi szokásokat, a sajátjaikat is noha némelyik kifejezetten barbárnak számított és volt, amiből soha nem vette ki a részét, ettől függetlenül ez teszi a családot igazi családdá. A szokások.
Mikor megérzi a derekán a lányka apró kezét, átemeli a feje felett a karját, hogy a hátára simított kezével kezdhesse el cirógatni és így nyugalomra bírni, miközben elkezd mesélni. Először eszébe se jutott ez a régi szokás és talán tényleg nem ér semmit, viszont szó se róla, hogy ha csak egy kis időre is de elhitette az emberrel azt, hogy márpedig ezáltal kommunikálhatnak halottaikkal akik meghallgatják a szavukat és ezek után békében, szeretetben fognak nyugodni.
- Nem lehet megunni, hidd el nekem - szúrja Zoya szavai közé de a mosolyát le se lehetne vakarni az arcáról még annak ellenére se, hogy sós könnyei csípik a szemét.
- Tudod, néha azok az emberek vannak a legközelebb, akikről azt hisszük, hogy soha nem fognak eljutni hozzánk. Én is ezt hittem. Eddig talán csak egy képzelet voltál, egy... egy kis gondolat valahol a tudatomban, de végül mikor aznap úgy mocorogtál a kezelőben, mint elefánt a porcelánboltban, rájöttem, hogy igen! Te vagy az... és ne köszönd, hogy elvisellek! Azt csodálom, hogy van aki nem visel el - simítja egy kósza hajtincsét a füle mögé gondosan, miközben közelebb hajol, hogy egy apró puszit nyomjon a halántékára. Nem több ez annál mint, hogy ajkait a puha bőrhöz érinti, de lehunyt szeme a bensőséges pillanatról és a kötődésről árulkodik.
- Nem vagyok tökéletes... éneklek a zuhany alatt, ilyen hibával akkor se lehet tökéletes az ember, ha tökéletesek a fogai vagy gyönyörű a mosolya hidd el nekem - mert nem felejt el akkor se hülyét csinálni magából, mikor épp a legszebb pillanataikat élik át. Jó ideje így telnek már a zuhanyzással töltött percei. Beáll az öreg zuhanyzóba, megnyitja a csapot miközben dalra fakad, s a jó akusztikának hála még ő maga is Carusonak hat... vagy legalábbis fele olyannak, az a fő, hogy jól elszórakozik amíg fürdik és aki hallgatja se unatkozik, inkább a hasát fogva fetreng a röhögéstől. Hogy hamis lenne? Nem... hogy szörnyű a hangja? Koránt sem... csak sűrűn képzeli magát dalszövegírónak ami össze nem illő szavak kavalkádjától lesz sajátságos.
Összevont szemöldökkel nézi végig a manővert ahogy Zoya felküzdi magát a fotelra, majd egész közel állva hozzá kezeit a csípőjére simítja és magához húzza.
- Látod? Ezért van olyan nagy fejem... oxigénhiányos állapotban van lassan harmincadik éve... mostantól papírt égetünk minden karácsonykor és a haláluk évfordulóján. Mit szólsz? Évi két papírral és gyertyával még nem fogunk csődbe menni - ha jobban belegondol, amennyire félt Martintól, épp annyira volt számára szimpatikus és már most olyan, mintha az apósa volna akivel együtt faragnak kint a fészerben. Viszont ebből adódóan arra is kíváncsi, hogy milyen volt az igazi, vérszerinti apja ennek az apróságnak? Ki az akit gyászolnia kell? Ki az akiért gyertyát gyújt? Talán erről majd az édesanyját kell kérdeznie, bár nem szívesen szakítana fel olyan sebeket melyekhez alapjáraton köze se lenne...
-... mhm javaslom kezdjük az izzókkal, hogy ragyogjon. Mint a mosolyod - csúsztatja egyik kezét a térdhajlataihoz a másikkal pedig megtámasztja a hátát s így kapja fel a fotelről, hogy megpördülve vele az ülőalkalmatosságra huppanjon a Zoyával az ölébe. Szabad kezével a barna hajzuhatagot a válla mögé igazítja így ahogy közelebb hajol hozzá, apró puszikkal halmozhatja el az arcát és a nyakát is épp úgy mint a kulcscsontja és válla vonalát.
- Tudod, ezt megtudnám szokni... pattogó fa a háttérben, meghitt hangulat és kellemes meleg. Valamint Te... nincs is szükségem másra, ez így most jó - fekteti a fejét Zoya vállára miközben lehunyt szemekkel csak a tökéletes néma csendet hallgatja amit néha megszakít a fa és tűz játékos pattogása a kandallóban. Nem kell neki nagy ház, sokat kereső munka és luxusautó csak egy családi fészek ahol boldogságban élhet ezzel a lánnyal.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 28, 2016 9:09 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Visszagondolok a legutóbbi karácsonyomra és az ünnepek közötti időszakra, amikor visszautaztam a nagyvárosba Chero Town-ból. Dolgoztam, emlékszem, hogy nem sokkal új év előtt én voltam az egyike azon kevés és elhivatott gyakornoknak, akik még bent szerencsétlenkedtek a kórházban, mert ezt nem is nagyon lehet másnak nevezni. Mindenki még a karácsonyi hangulatban leledzett, mondjuk én magam is, hiszen az elutazásom előtti napokban néhány nővérkével teljes harci pompába burkoltuk a szülészeti folyosót, a nővérpultot, és az intenzíves megfigyelő szobát, a nagy áttetsző ablakának sarkait én telepingáltam angyalkákkal, meg helyes kis sárga csillagokkal. Még fényeket is szereztünk. Színeseket és aranylóakat, és volt ott megannyi girland, zöld fenyő alakú, és színes csillogós. Az egész osztály úgy nézett ki mintha a karácsonyi kirakodó vásárból cseppent volna ide. Úgy voltam vele, hogy akik az ünnepeket is kénytelen benn tölteni a kórházban, azoknak legalább ez jusson egy kicsi, ebből a hangulatból. Élveztem, hogy látom a kismamák arcán az önfeledt mosolygást, a látogatók is somolyogtak, meg persze ott voltak a nővérek és az orvosok, akik némelyike ugyan megcsóválta a fejét, amikor meglátta a díszes „burkolatot” és talán volt aki még sóhajtott is egyet, hogy „Egekre, ez már megint Krane volt!” de alapvetően tudom, hogy értékelték a gesztust. Én mindig is ilyen voltam, mióta az eszemet tudtam, és azt hiszem ez már soha az életben nem fog változni. A múlt karácsonyom sok szempontból is volt érdekes. Hiszen az első olyan volt, amikor az ünnepek közötti időszakot nem otthon töltöttem, hanem Sydney-ben. Noha nem mentem el Heather-el és a barátaival szórakozni, csak szilveszter előtt egy nappal, akkor is pusztán azért mert olyan nagyon kérlelt akkor már napok óta, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Én meg a jó szívem. Valami pokolian zajos helyre mentünk, ahol kis híjján kiszakadt a dobhártyám az első órában, így az egyik hozzám hasonlóan kissé visszafogottabb lány társaságában átmentünk a külön terembe, ahol éppen karaoke bulit tartottak. Rééééémesen élveztem. Mások is. Mármint a rémes szó volt a leginkább jellemző a hangomra, pedig én nem ittam. Nemhogy keveset de semmit, azokhoz képest meg főleg akik gyakorlatilag részegen üvöltöttek bele artikulátlanul a mikrofonba. Csak egyszerűen be voltak gyulladva a hangszálaim, és olyan voltam mint egy mutáló tizenéves fiú a templomi kórusban. Kicsit jobban belegondolva még a ruházatom is passzolt pedig ahhoz  a helyhez, nem is tudom hogyan hagyhattam magam rábeszélni a barátnőm által arra a lehetetlenül szűk és rövid ruhára, amelyben leginkább úgy éreztem magam mint odahaza a tavaszi vásáron a zsákban futó versenyen. Még emelt sarkút is adtak rám, amiben a gyaloglás kész tortúra volt. Hogy lehet ebben egyáltalán rendesen menni? Súlyelosztás kérdése az egész...legalábbis Heather erről próbált meggyőzni, meg arról, hogy csak szépen lazán, mintha egy csomó rugón járnék. Na jah, mintha egy csomó össze-vissza ugráló, rozsdás rugón, ami majd a következő lépésnél lök rajtam akkorát, hogy orra bukom. Mekkora ciki lesz. Emlékszem az is ilyen csillogós volt, és arany színű. Merthogy jól megy a bronzosabb színű hajamhoz. Hát nem is tudom, leginkább úgy néztem ki szerintem mint akit nyakig beburkoltak egy arany színű karácsonyi csomagoló papírba. Éééés tessék elképzelni, hogy még táncoltam is. Bár táncnak a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nevezni azt a fajta groteszk koreográfiát amiket ezekre a zenékre lehet leművelni. Kicsit robotikus, kicsit csípőficamos, és kicsit olyan nem is tudom...mint valami elszámolt termékenységi tánc egy bantu törzsnél. Merthogy ide meg oda kell mindent dobálni, és közben le kell csukni az embernek a szemét, mert az hűűűű mennyire csábító. Hát nem tudom mi abban a csábító, hogy baromira nem látok semmit, de jól van legyen, én megcsináltam, kizárólag Heather kedvéért, aki szerint többet kellene ilyen helyekre járnom, mert jól csinálom. Na itt kezdtem megijedni, úgyhogy inkább abba is hagytam a dolgot. Különben is egyre többen lettek körülöttem, egyre több ember simult hozzám, meg ért hozzám, ami zavaró tud lenni ha az ember lánya hozzá van szokva a kétszemélyes táncokhoz. Abban is még mindig ott tart, hogy számolja a lépéseket el ne tévessze. Mondjuk ez annyiból könnyebb, hogy kevésbé kötött, de a masszaszerűsége engem kifejezetten zavart. Ha táncolni akarok azt egy emberrel szeretném tenni...ez kicsit olyan...kicsit olyan intim dolog a számomra, ami nem tartozik az egész világra. Most lehet megint azt mondani, hogy álszent vagyok, vagy maradi vagy begyepesedett, de egyszerűen nem megy másképpen, én nem abban nőttem fel...pontosabban nem ebben. Számomra egészen más dolgok jelentik az értékeset, számomra nem a hétvégi bulik jelentik a kikapcsolódást. Persze nem  azt mondom, hogy a megfeszített munka vagy éppen előtte az egyetemen a folytonos tanulás. De ez az életem, én így alakítottam és nekem tökéletesen megfelelt. Az a baj, hogy közben meg nem tudok nemet mondani az olyan dolgokra, hogy elkísérjem Heathert egy-egy bemutatóra, ahol egy alkalommal majdnem én is kaptam olyan kis csipkés csodát magamra, még meg is sürgettek, hogy haladjak, mert a sminkemet is el kell készíteni...és a hajam sem jó úgy ahogyan van...hééé eresszenek el, én nem modell vagyok, a barátnőmet kísértem, és eszem ágában sincs egy szál fehérneműben kisétálni a kifutóra. Heather gyönyörű...egyszerűen olyan mint egy habokból kiemelkedő magas, karcsú Vénusz szobor, és a mosolya lehengerlő. Ő oda termett a színpadra, hogy a fényben fürdőzzön, mert neki jól áll....nekem már kevésbé, én attól sokkal visszafogottabb vagyok. De olyanok vagyunk ő meg én mint az árnyék meg a fény. Néha jó kimerészkednem a saját kis sötétségemből, neki meg néha jól esik a ragyogásból hozzám menekülnie. Barátok vagyunk, cinkostársak ha úgy tetszik, egy év alatt érlelt, sok vihart megélt barátság, amelyben kimondtuk azt is ami nem tetszik a másikban, ahogyan azt is ami mégis. Sok dolgot el lehetett erről a szőke lányról mondani, lehet, hogy nem volt tökéletes, irgalmatlan sok rossz tulajdonsága volt, hiszékenysége időnként az enyémmel vetekedett, mert mindig azt hitte, hogy az éppen aktuális, szórakozóhelyen felszedett pasi a herceg fehér lovon. Végül mégis bejött ez neki, de szerintem ilyen csak egyszer fordul elő az életben, illetve nagyon nagy szerencse kell hozzá. Igaz, JackJohn nem simán csak ott bulizott....ő volt a mixer és pultos egy személyben. Na mindegy, a lényeg, hogy kevés igazán jó barátság létezik és szerintem a miénk az volt Heather-el. Sokszor érzem roppant szerencsésnek magam amiatt, hogy olyan barátom van amilyen ő. De talán mindennél szerencsésebbnek érzem magam Hayden miatt, aki még arra is képes, hogy filmszakadásokat okozzon nálam, pusztán csak azzal, hogy beszél. Szóval a mi kis karácsonyunk nem is indulhatott volna mesésebben, mert ez már az. Egy igazi lágy kis tündérmese, amit ketten írunk ő meg én. Boldogságot gerjeszt a kicsi szívemben, és egyszerűen magával ragad minden történet amiről mesél, bármi is legyen. Mindent tudni szeretnék róla. A múltjáról, az emlékeiről a legkisebbektől a legjelentősebbekig. De nem kérdezek. hagyom, hogy egy-egy apró momentum, vagy éppen egy itt maradt kis pillanattöredék miatt kezdjen mesélni nekem, ahogyan teszi azt a nagyapjáról, miközben én a teával bíbelődöm, és mosolyt csal az arcomra. Olyan igazi, önfeledt és vidám mosolyt, amit én mindig csak neki tartogatok. Mert én vidám vagyok, és alapvetően jókedvű, de az a plussz, az a ragyogás ami mégis mássá teszi a hangulatot, az csak neki szól, mert szeretem.
- A nagypapád egy igen bölcs ember volt. És nem…ezt abszolút nem a tiszteletlenség mondatja velem, hiszen ismersz…szóóóóóval azért mert valakinek valami baja van, attól még nem kell mindent megvonnia magától, nem kell feltétlenül csak arra figyelni mit ehet és mit ihat és pontosan mennyit.- legyintettem egyet szórakozottan, és kicsit talán még mindig az előző pillanatok hangulata ragadt rajtam, majd megráztam a fejemet. Nem szívesen beszélek a rokonságomról, mert ugye az anyai nagyszüleim abban a tűzvészben meghaltak, ahol az akkor öt éves Megan nénikém is…az apai nagyszülők meg nem is törődtek velem. Mintha mindig is anyát hibáztatták volna azért, hogy apu meghalt. Szóval azt szoktam mondani, hogy a családi tragédiák körbehálózzák az életemet én mindezek ellenére is a jót akarom látni mindenben. Hiszen a múlt eseményein nem tudok változtatni. Fáj persze…a tudat, hogy ismerhettem volna őket, mégsem adatott meg számomra. Ha jobban belegondolok sosem meséltem még erről senkinek, de neki majd szeretnék. Azt szeretném, hogy ismerje az életemet, azt szeretném, hogy úgy váljon a részévé, hogy tisztában van az árnyékosabb oldalammal, ahogyan én is szeretném tudni mi az ami neki fáj, mi az ami bántja, mi az amit én jobbá tehetnék számára, ha mással nem csak azzal, hogy ott vagyok neki. Nem kellenek drága ajándékok, nem kellenek virágok, vagy éppen az, hogy a lábaim elé terítsen mindent. Nekem már ez az utazás is óriásinak tűnik….de tudom, hogy ő így akarta. Így akarta kifejezni, hogy mit jelentek a számára, és talán csak sejteni véli, hogy éppen úgy és olyan finoman takarja be ő is az én csöpp kis szívemet, mint a felettünk magasodó kék fényben fürdő hegyek ormait a csillogó hótakaró.
– Hayden….de most komolyan…úgy nézek én ki mint aki holnap hatvan éves mamikaként fog felébredni melletted? Megnyugtatlak, hogy ha valaha így is lesz, ami nagyon bízom benne, hogy így lesz….Hupppszi elszóltam magam mi?- kaptam apró mancsaimat a szám elé, szemeim elkerekedtek és elnevettem magam.
- Jóóóóóó hát minek is tagadjam, tudod te is, hogy ha bármit is nem gondolnék komolyan vagy nem gondolnám úgy, hogy szeretnélek jobban megismerni, hogy tudjam nem pusztán csak a közös munka az amely összetart bennünket….szóval ha nem így gondolnám, most nem lennék itt.- és valóban. Minden kimondott szavában, minden gondolatában ott vagyok, és szinte ugyanazokat fogalmazza meg amely az én lelkemben is ott van. Nem akarnám semmivel megtörni ezt a varázslatot amely közénk telepedett, de tudom, hogy ha még sokáig fogunk ott ácsorogni, akkor nem csak elpityeredem, hanem sírni fogok, azt pedig még most nagyon nem akarok, úgyhogy a fotel felé cibálom magammal őt. Közben azért még hátraszúrom egy kóbor mondat gyanánt, bár nem fogom fel a jelentőségét.
– Azt a zuhany alatt éneklést meghallgatnám. Szerintem simán versenyezhetsz velem. Éééééééén olyankor átmegyek mély hangba….mert az olyan marhára jól visszhangzik a csempéről. És ahogyan csobog le a víz az ember testéről még ritmusa is van. És táncolok is….hihi aminek amúgy meg lett párszor az eredménye. Olyan hátast dobtam, hogy csak úgy nyekkentem. Nyáron két hétig gipszben feküdtem mert eltört a felkarom. Ügyes vagyok, na.- vigyorogtam még mindig elszántan, ahogyan megpróbálja elbohóckodni a magasságkülönbséget velem. Ujjaimmal a haját kócolom át nevetve.
– Nincs is nagy fejed te bolond!- aztán megmozgatva az orromat némi komolyságot csempészek vele az arcomra és bólintok. Bár nyílnak ajkaim a halál évfordulójának említésére, de végül nem marad időm kimondani amit szerettem volna…majd később…mindjárt…nem akarom a pillanatot elrontani és különben is az a fajta vagyok aki igyekszik mindig valami kis bohócsággal eltűntetni a rossz hangulatot.
– Ihíííííííí…jesszusssoooooom micssiiináááálsz héééééé tegyél le te őrült!- nevetek, miközben visszahuppanunk a fotelbe, én meg féloldalasan az ölébe. Ahogyan a hajamhoz ér lehunyom egy pillanatra a szemeimet, és hagyom, hogy hátra igazgassa a barna fürtöket. Annyira kellemes az egész légkör, ahogyan táncolnak a lángok a kandallóban, a pattogó fa néha megtöri a nyugalmas csendet. Kint a konyhában bekapcsol a hűtő….az egésznek olyan varázslatos hangulata van, mintha az ember otthon lenne. Mintha hazaérkezett volna. Kezem hátravezetem a nyakán, és finoman kezdem cirógatni a tarkójánál azokat az apró kis babahajakat, amiket már korábban is észrevettem, végül ahogyan odahajtja a fejét a vállamra, a kezem lejjebb csúszik. A gerinc és a nyak találkozásánál lévő kitüremkedésen futtatom át az ujjaimat, piciny köröket rajzolgatva a mutatóujjammal. Bizsergetően jó érzés. Még mindig nem tudom elhinni, hogyan lehet valami ennyire jó, ennyire izgalmas és ennyire nyugalmas és meghitt egyszerre.
- Hayden?- szólalok meg egyszerre úgy, mintha kérdezni akarnék, vagy mintha csak simán kiejteni akarnám a nevét, ahogyan tőlem megszokta. Mérhetetlen szeretettel és ragaszkodással. Nekem a neve összes betűjének jelentősége van….mindegyiknek. Megfogom a kezét, és előre húzom, hogy össze tudjuk fűzni, majd magunk mellett megemelem és kinyitva mintha csak kis legyezők lennének a kandalló felé tartom. Az ő nagy kezében az én pici mancsom.
– Krane nagyi szerint, ha egy férfi tenyerébe úgy passzol bele a nő tenyere mint annak tökéletes mása, mintha öröktől fogva összetartoznának, mintha a tűz fényében a két kéz eggyé válna, akkor azokat az embereket a sors egymásnak szánta.- már nem a kezeinket nézem, hanem felé fordulok, és nézem őt kitartóan, aztán megrázom a fejem.
- De talán mindegy, hogy igaz vagy sem…én hiszek benne, hogy minket igenis egymásnak teremtett. Még akkor is ha rémesen énekelsz a fürdőszobában és nagy fejed van.- nevetem el magam és leeresztem a kezünket végül amennyire tudok megfordulok.
– Na most az az egy gond van, hogy nekem ez így baromi jó és eszemben sincs megmozdulni. Szóval győzz meg, hogy mégis!- tudom, hogy pillanatokon belül díszíteni fogunk, de egyszerűen ilyen vagyok. Játékos, bolondos, szertelen, néha szomorú, néha nevetős….mindig más. A magam egyszerűségében vagyok bonyolult.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 30, 2016 12:54 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Rengeteg embert ismer a baráti társaságában és azok között is akik barátjának ha nem is de legalább ismerősének vallhatják magukat, kik lassan mesterséget űznek abból, hogy hosszú-hosszú hónapokra vagy évekre bezárkóznak csak azért, mert nem képesek tisztességesen megküzdeni egy adott nehézséggel. Ha már nyilvánvaló a bukás, bedobják a törülközőt, meglengetik a fehér zászlót és visszavonulnak, mondván miért küzdjenek, kiért vagy épp minek, ha már egyszer lefújták az élet versenyét és ő volt az aki utolsóként, tehát vesztesként szakította át a célvonalat?!
Csak arra nem gondolnak ilyenkor a "bukottak", hogy olykor az utolsókból lesznek az elsők és ők fogják a legnagyobb sikereket elérni az életben, csak elég erősnek kell lenniük hozzá, hisz építkezniük kell... lentről csak felfelé vezet az út nem igaz? Az utolsó foknál nincs lejjebb, már nincs hova menni, viszont az egyenes út mindig az előre! Utolsó helyről lehet még első az ember, ez pedig pozitív változás. Olyan változás, amire mindenkinek szüksége van és ami mindenkinek kijár, legyen jó vagy rossz, megérdemli. Viszont aki első volt annak már meg kell küzdenie azért, hogy az egyre erősödők le ne taszítsák az egyeduralmat követelő trónjáról... mert míg utolsókból lehet első, addig elsőből is utolsó.
Sokan azt hiszik, hogy ha elérnek egy bizonyos pontot, és az élet ellenük fordul, s mint tomboló szörnyetek, gőzt és tüzet hörgő vad nekik támad, akkor már nincs miért teperni legyen szó egészségről, szerelemről vagy felejtésről. Mindenki csak menekül a kis meleg, párnázott odvába, beleburkolózik a maga kis szenvedésébe s felgöngyölíti a szerencsétlen életét mint egy túrós palacsintát amit betesz a hűtőbe hibernálodni, nehogy véletlenül a haladás útjára lépjen ezzel túllendülve a feszkón amit gerjesztett magának.
És mind ezt ahelyett teszi az ember, hogy szembenézne a lehetetlennel, az ismeretlennel és a halálossal! Hősöket csak így tud faragni az élet. Ha kockáztatunk, merünk és akarunk! Csak a sarkunkra kellene állnunk, elfogadni, hogy na igen.. egyszer fent, egyszer lent! Lehet, hogy most az élet győzött, bekapott és megrágott, hogy aztán a földre köpjön, de túléltem, élek és megyek tovább! Mert van amit soha nem szabad feladni. Hisz "nem azoké a siker, akik sohasem buktak el, hanem azoké, akik elbuktak, és ismét felálltak belőle."
Erről pedig ha valaki, akkor Hayden ódákat tudna zengeni s épp olyan mélységekben tudna mások lelkére beszélni az élet ezen kegyetlenségéről, ami a feladást és a fel nem adást illeti, hogy azt ő maga unná egy idő után és adná inkább írásba csak, hogy ne kelljen beszélnie... á, még csak véletlenül se azért mert elérzékenyülne, dehogy!
Kilenc évvel ez előtt gyakorlatilag elvették  ettől a fiatal férfitől az életét, megfosztották a szenvedélyétől az álmától és a vágyaitól. Megnyomorodott, széttiporták az egészségét, a lelki erejét és a legbiztosabb pontját az életében. Meglehet, hogy világbajnok zsoké a juniorok között és azóta is emlegetik a nevét, de épp ugyan ilyen szép időszakot futhatott volna le a profik között is, ha erősebb lett volna aznap. Annak szentelte volna az idejét amit a legjobban szeretett és a hobbija lett volna a munkája, mert ugyebár azoknál az embereknél nincs is boldogabb akik olyan munkát találnak maguknak, ami ezzel együtt a nagy vágyuk és a szórakozásuk.
Neki a lovak jelentették a legnagyobb örömöt, szinte szerelmes volt ezekbe a csupa izom, egytől egyig kivételes, gyönyörű állatokba akik nap, nap után tették boldogabbá és teljessé az életét. Vihar volt az ő nagy választottja, a legnagyobb idomítottja, a barátja... egy barát aki noha azután is barát maradt, hogy mindkettejüket "nyugdíjaztatni" kellett a versenyzés terén, de a szívük és lelkük a mai napig ugyan azt a dallamos zenét dobogja...
Akkora törés volt számára ez az időszak, hogy sokan tartottak tőle, hogy nem lesz elég ereje összeszedni magát. Ekkor nem csak a lábát veszítette el és a "munkáját" vagy az álmait és a legjobb barátját, de a családját is. A családját akik mindvégig hittek benne, akik iskoláztatták és pénzelték csak, hogy egyre jobb és jobb legyen abban amit csinál. Lehet, hogy nem volt mindig a legnagyobb a béke a Cole-ok között, viszont ha valami, akkor az összetartás mindenképpen jellemezte őket évszázadok óta. Ha bármire is rászorult az egyik, akkor ott volt a másik, hogy kisegítse még, ha épp haragban is voltak... s talán a történelmük első igazi nagy haragosa Hayden anyja és apja, akik úgy csaptak össze a feje felett mint a baljóslatú felhők. Villámokat szórtak, mennydörgést generáltak már akkor is, mikor ő a kórházi ágyban feküdt és fingja nem volt arról, merre van az arra és hogyan fog ebből kilábalni. Tanácstalan volt és nem támaszkodhatott azokra akik a legfontosabbak voltak neki. De ilyen esetekben derül ki az, hogy ki a legnagyobb barát a bajban. Ott volt John, Jonathan, Ray és Karen... ők jelentik számára a családot attól a naptól kezdve, hogy kinyitotta a szemét a fehér falak között, míg a szülei egyre lejjebb és lejjebb csúsznak a szamárlétrán. És tessék, itt van, hogy lesz az elsőből valaki az utolsó.
Ezek az emberek megfeledkeztek arról, hogy a fiúk kis híján meghalt... hogy csak a csodával határos módon maradt életben, köszönhetően a nagybátyja gyorsaságának és szakértelmének. Az a gyerek aki a szerelmük gyümölcseként született és a gyerek, aki annyi mindent letett már eléjük az asztalra, nem számított. Innentől kezdve pedig nem érdekelte őket a sorsa még az se, ha teljesen rokkant marad...
És ugyan tisztában volt a családjának helyzetével, ő mégis felállt! Már csak azért is. hogy megmutassa, hogy bizonyítson! Nem csak fizikailag, hisz eleinte képtelen volt rá, de lelkileg és mentálisan is összeszedte magát mert tudta, hogy élnie kell és harcolnia azért, hogy ha azt a kis részét ami eddig az élete javát képezte elveszítette,  mégis feltud építeni még valamit, amibe onnantól kezdve vasmarokkal, határozottan és ellentmondást nem tűrően kapaszkodhat. Lehet, hogy sűrűn gondolt a "mi lett volna ha?" kérdésre, de idővel elfeledte, helyét pedig a beletörődés és a kötelességtudat, a fejlődéssel elért cél vette át. Mert nem hagyhatta annyiban a dolog. Valamit elveszített, cserébe egy teljesen új dolgot, és jobban élhető életet kapott a sorstól, a saját akaratától és kitartásától, hisz az amit elért és amiben ma tökéletes, azt csak magának köszönheti.
De a kulcsmondat ennek ellenére még mindig ugyan az. Nem adta fel! Nem tette fel az életét a kis polcra, hogy a farm egyik kanapéjáról nézze bús szemekkel miközben csorog a nyála az unalomtól. És ugyan ez vonatkozik a szerelmi életére is. Ha az első, második, harmadik vagy negyedik csalódás után nem állt volna fel, akkor most nem ott tartana ahol...
... és te jóságos isten, hány ezer úton és ponton képes eljutni puszta gondolatok révén Zoyáig?! Mert igen, észrevette ám, hogy minden út ehhez a lányhoz vezet! Ő teszi teljessé az életét, általa lett teljes az élete... és ha eddig bármiben is kételkedett vagy volt valami amit hihetetlennek, értelmetlennek találta, akkor ezt a kapcsolatot ezt az erős érzelmi kötődést magától értetődőnek és csodálatosnak nevezheti. Az a tíz év amit Sydneyben töltött, egy valamire megtanította, de arra kegyetlenül és szerencsére fel is fogta. Kitapasztalta milyenek a nők és megtanulta, rájött arra, hogy milyen az a nő, akire neki van szüksége, akit ő akar maga mellé mert tudja, hogy általa jobb, erősebb és értékesebb lehet. Akinek reggelente a fülébe suttoghat, akit magához ölelhet és akit addig csókolhat, amíg bírják szuflával... egy nő aki nem veri ki a hisztit, ha csak tíz perccel ugyan, de később érkezik haza, mert volt még egy ellátni való személy a traumán aki nem tűrt halasztást, sokkal inkább mosolyogva - még a fáradtsága ellenére is - de magához öleli hisz örül annak, hogy látja végre.
... és az A nő most itt áll előtte. Egy minden vágyát és képzeletét felülmúló aprócska kis angyal, egy hiperaktív gyakornok aki mindent megad neki amire csak szüksége van és akivel mint agyilag, mint pedig lelkileg tökéletesen egy húron pendülnek.
- Igen ez valóban így van. De be kell látni, hogy csak a mája vitte el szegényt, mert arra se volt képes, hogy minimalizálja a számára nyilvánvaló mérgeket. Meglehet, hogy így se lett volna sokkal több ideje hátra lévén nem akart donort magának így a donorlistára se került fel, de ettől függetlenül kihúzta volna még néhány hónapig, talán évig. Igaz lehet, hogy ez csak meghosszabbította volna a szenvedését amit eleve piszok nehezen bírt... De mindegy is, ezen már felesleges gondolkozni, rég elmúlt - egy pillanatra elkomorodik, hisz az a bizonyos "rég elmúlt" nem volt olyan nagyon régen s ha a nagyapja tényleg vette volna az adást már korábban, talán még mindig élne és a kedves öreg megismerhetné azt a lányt, akit választott magának. Mert mindig azt mondogatta: "Édes fiam, ha tényleg olyan szerencsés vagy, mint amilyennek mondanak téged, akkor ugyan olyan mázlid lesz a nők terén is és hamar megfogod találni a szíved választottját! De, ha kérdések merülnek fel benned és megnehezítik az utadat esetleg mostoha lesz neked a lány akkor csak úgy fogd fel, hogy elvezet téged az igaziig, a gyermekeid anyjához!
- Az a lényeg, hogy az embernek be kell látnia, hogy minden a "valamit valamiért" elv szerint működik az egészség terén. Tudod, csak olyan orvosos hangsúllyal. "Le kell mondanod a sok cukorról, mielőtt még diabéteszt kapsz" - zárja rövidre, de aztán elkerekednek a szemei miközben kis híján visszaköpi a teát amit menet közben behörpintett.
- Mármint ezt nem azért mondom, szóval nem neked szántam csak... csak a legalapvetőbb és legnagyobb hibát hoztam fel, szóval.... érted... mindegy. Az a lényeg, hogy nem úgy mondtam, hogy te, hanem... általánosítottam na.... franc ebből már nem mesélem ki magam sehogy se igaz? - les fel rá leszegett fejjel, így sunyinak és némiképp kíváncsinak hat és  bár meglehetősen jól szórakozik a nagy makogás és dadogó beszéd közben, titkon mégis ostorozza magát a hülyesége miatt. Olykor még Hayden is meglepődik azon, hogy milyen könnyen tud nem csak másokat, de saját magát is zavarba hozni, márpedig jelen pillanatban ebből tart bemutató Zoya számára is.
- Nem, attól nem félek, hogy reggel már ráncosan és kihullott fogakkal, ősz hajjal ébredsz, de ez "valaha így lesz...." nagyon tetszik... de egyet értek. Viszont én már az elejétől kezdve tudom, hogy ez nem csak a munkának köszönhető. Mert tudod, én ilyen kis eszes fiú vagyok. Jók a megérzéseim és hiszed vagy sem, de... - kortyol egyet a teából majd ahogy ismét csak a forró gőzt érzi az arcába csapódni, némi fintorgással ugyan de visszateszi az ezüstözött tálcára a bögrét, amin behozta a nagy halmot. Talán mégse jó olyan mohónak lenni ekkora bögrével, ha abban nem hűl ki rendes ütemben a tea? - de bízok benne, hogy ez már több, mint a kezdet. Azt szokták mondani, hogy ha valakinek már első látásra is ismerősnek tűnik az arca, pedig biztos, hogy nem láttad még valamint gyorsan barátságot köttetsz vele mert nem csak, hogy szimpatikus de még egy húron is pendültök az azt jelenti, hogy előző életetekben is ismertétek már egymást és valószínűleg jó volt a kapcsolatotok. Szóval ez alapján csak remélni merem, hogy nem mondok hülyeséget ha azt mondom, hogy "ezer évig vártam rád" - mosolyog - talán... koalák voltunk... vagy kenguruk, esetleg vágott szemű kardforgatók keleten, de annyi biztos, hogy nem véletlen az, hogy ilyen erős kötelék alakult ki közöttünk. És ha nekem valaki azt mondja, hogy ez a munkának köszönhető akkor komolyan fejbe vágom egy péklapáttal - mert őt aztán nem fogják hülyeségekkel megetetni.
- Bár, ha jobban belegondolok - kapja ujjait az ajkához mint egy gondolkodást imitálva vele - lehet, hogy csak azért tűntél ismerősnek, mert már láttalak a kórház falain belül? És egész mostanáig tévedében éltem? Elvégre a lehetősége megvan, nem? - na most már tényleg csak köti az ebet a karóhoz, minden esetre nagyon jól szórakozik főként ahogy a lány arcmimikáját figyeli és annak nyilvánvaló változásait elemzi.
Ahogy Zoya elkezd beszélni a zuhanyzási szokásairól, úgy ő előre dől s a térdein megtámaszkodva egyre gyorsabb és gyorsabb ritmust kezd dobolni zokniba bújtatott lábával a padlón mely halkan, tompán visszhangzik s kúszik pimasz zajként a csendes éjszakába amit Zoya lágy, dallamos hangszíne varázsol édessé Hayden számára. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy "túl vizuális típus vagyok!"... amit egy kérés fogad, miszerint "talán nem kéne folytatni, mert....". Ám ahelyett, hogy bármit is megjegyezne vagy kérne, csak ráharap a nyelvére ezzel magába fojtva a szót miközben gyakorlatilag megelevenedik a kép ahogy Zoyácska egy szál... habfelhőben ácsorog a zuhanyzókabinban és énekelget. Hihetetlen vagy sem de még ő is pasiból van így egy jókora sóhaj kíséretében hátradől, majd egyik lábát a másikra dobva, torok köszörülve elvigyorodik.
- Ugye ezt most direkt csinálod? - biccenti oldalra a fejét gyanakvó pillantással nagyokat pislogva, mígnem megvakarja a tarkóját - minden esetre annak örülök, hogy megtaláltam a suta másik felemet. Én is ugyan ilyen ügyes tudok lenni. Egyszer majdnem amiatt kellett kicserélni a térdemet... hú de idétlenül  hangzik, na mindegy, azért mert akkorát estem a zuhanyzóban, hogy nem viccelek de még a csempe is feltört. Igaz ez már nem nekem hanem a függönyt tartó kovácsoltvas karnisnak köszönhető. De mond, hogy nem vagyok tehetséges az esésekben?! Pont térdre buktam, bekaptam a zuhanytálca peremét vele... És múltkor mikor.. hát aznap mikor hivatalosan is pár lettünk és én a zuhanyzóból vágtáztam ki majd nagy ügyesen kis híján letaroltalak, na! Akkor is estem... Leah meg kinevetett ami igazából nem is meglepő... valami van ebben a teában, vagy mi az égtől eredt meg így a nyelvem? - értetlenkedik miközben közelebb lép a lányhoz s magához öleli karcsú alakját.
- Igaz, magamhoz képest kifejezetten arányos. De a tiédhez képest nagy - vidám mosoly ott ücsörög az ajkán miközben mutatóujjával megkocogtatja Zoyácska halántékát, amit aztán egy gyors pörgés követ mígnem lehuppan a fotelba, ölében a lánnyal.
- Ma már bolond is vagyok no meg őrült. Mi jön még?
Ezzel a kérdéssel a szórakozottságot és a jókedvet felváltja a kellemes családias és nyugalmat sugárzó légkör, amire mindkettejüknek szüksége van. Lehet, hogy jókat szórakoznak a saját és a másik hülyeségein is ami kiteszi a kapcsolatuk nagy részét, lévén mindketten ilyenek. Játékosak és lököttek... de mind emellett szükségük van a romantikára a meghittségre és az igazán szívmelengető pillanatokra is amit mi sem bizonyít jobban mint az a mozdulat, ahogy a lány füle és válla mögé igazítja a hosszú hajfürtjeit ő pedig lehunyt szemekkel élvezi az édes pillanatot. Ehhez mi sem segíti jobban hozzá őket mint a halk, duruzsoló háttérzaj, a tűz pattogása és lemezlejátszó halk kattogása ami jelzi, hogy a CD véget ért.
Egy pillanatra összerezzen mikor Zoya a nyakát kezdi el cirógatni, de sokkal inkább a kellemes lágyságtól és meghittségtől, a csiklandósságtól mint az ijedtségtől.
- Mhm? - sóhajtja mintha legalábbis tényleg választ várna pedig megszokhatta már ez idő alatt, hogy Zoyácska akkor is a nevén szólongatja, mikor épp nincs mondanivalója.
Kíváncsian vet egy pillantást a kezükre, ahogy azok tenyerüknél fogva egymáshoz simulnak. Két szép kéz egymáson... és igen, talán tényleg igaza van a nagymamájának, őket egymásnak teremtették. Erről már a kezük is beszél nem csak a mozdulataik és a szívük dobbanása.
- Hé, amíg nem hallod, hogy éneklek ne mond, hogy rémes... és látod, csak nagynak gondolod a fejem, kár is volt füllentened - neveti el magát majd ahogy leeresztik a kezüket, a sajátját a lány csípőjére vezeti, hogy közelebb vonhassa magához.
- Amúgy a nagyid nagyon bölcs asszony. Néha meglepődök, hogy a nálunk idősebb korosztályokba milyen rengeteg élettapasztalat és bölcsesség szorult... mit tudtak, mit csináltak amit mi nem? - lennének ötletei, de talán felesleges ezen gondolkoznia főleg úgy, hogy egy olyan lány van az ölében, mint amilyen Zoya, és akinek jelenleg minden figyelmét szentelni akarja.
- És ha nem akarlak meggyőzni és azt mondom, hogy nekem is jó és így maradok? - vándorol fel szépen lassan a nyakára a tenyere s egész közel húzza arcát az arcához, hogy ha már a meghitt légkör is engedi, akkor megcsókolhassa. Ez a csók viszont most minden játékosságot, minden szórakozottságot és gyermetegséget mellőz. Egy komoly, némi szenvedéllyel de annál nagyobb szerelemmel átitatott csók amit körbeleng a fenyő, a pattogó fa és a tea illata. Meghitt és nyugodt, a sárgás lámpa derengő fényében, háttérben a narancs és aranyló lángok sziluettjében mesébe, filmbe illő. Épp úgy illenek ők egymáshoz, mint Rómeó és Júlia, a Nap és a Hold vagy az ébrenlét és az álom. Mert minden ellentétük ellenére kiegészítik egymást, a hasonlóságukkal pedig megerősítik az egymás iránt érzett szerelmüket és a kialakult kapcsot ami már így is vasbetonként tartja össze őket.
- Amúgy... - húzódik el annyira, hogy megszólalhasson - talán... ha most ezt abbahagyjuk és feldíszítjük a fát - makogja sűrű csókok között - akkor hamarabb folytathatjuk. Ez mennyire meggyőző?




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 31, 2016 11:32 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Sok embernek sokféle családi története van, és ha jobban megnézzük a dolgokat, akkor az idők folyamán mindenkinél kialakultak bizonyos szokások az ünnepek alkalmával. Ezek lehettek olyanok amiket mindenki onnan hozott ahol felnőtt, vagy éppen olyanok is amiket közösen alakítottak ki. Az angyalkát elnézve, amelyet magammal hoztam tudtam, hogy ez egy olyan szokás lesz az én életemben amit majd szeretnék tovább örökíteni, valami aminek az emléke megmaradt apukám után, valami amit a szüleim teremtettek közösen. Anya egyszer elmesélte a történetét, de azt is mondta, hogy soha többé nem szeretné, mert nagyon mély és nagyon fájdalmas sebeket szakít ez fel benne, de azt akarta, hogy tudjam mennyire szerették ők egymást a papámmal. Kevesen tudják, hogy a valódi nevem nem Krane, hanem Myers, a papám neve pedig Charles Myers volt az egyik jelentéktelennek mondott texasi farmer városok egyikéből származott. De igazából nem sokat mesélt anyunak sem a gyerekkoráról, csak annyit tudtunk, hogy már nagyon korán munkára fogták a szülei, és nem nagyon volt lehetősége tanulni. Pedig állítólag megvolt hozzá az akaratereje, a kitartása és persze a tehetsége is, csak éppen a lehetősége hiányzott. Aztán alig betöltve a tizenhetet úgy döntött, hogy maga mögött hagyja a poros amerikai kis ranch-et és szerencsét próbál a hadsereg kötelékében. A kiképzése alatt tette le az érettségit, és az orvoslás iránti tehetségét elég hamar felismerték, miután az elsősegély tanfolyamok alkalmával nem csak kiváló lélek jelenlétről tett tanúbizonyságot, hanem arról is, hogy gyorsan tanul, és van érzéke hozzá. A tengerészgyalogosokhoz állt be, és ő maga kérte, hogy minél messzebb helyezzék a támaszpontjától. Megjárta Európát, a Csendes-óceán szigetvilágát, a kubai partokat, sőt járt egyszer Afrika felsőbb részein. A szerelmet mégis akkor találta meg amikor egy pár hónapos kiképzésre visszatért az államokba és találkozott az anyukámmal. Ekkor már mint a tengerészet egyik jól képzett felcsere teljesített szolgálatot különféle helyeken. Egy levelében, amelyet a maminak írt valahonnan Japán partjai mellől az alábbiakat jegyezte le:

„Francesca….már a neved is olyan amivel az ember felébred és az elsők között ejti ki. Dallama van, csengése, ritmusa, gyönyörű óda. Hozzád bármikor lehetne szólni, te meghallod. Legyen az egy csendes ima, legyen az egy üvöltés a fájdalomban, legyen az csak annyi, hogy ott állok a hajó korlátjánál és a hullámoknak súgom lassan a neved. Minden éjjel úgy alszom el, hogy rád gondolok és minden reggel azzal a tudattal ébredem, hogy egy újabb napot kaptam arra, hogy éjjel úgy aludjak el, hogy rád gondolok. Ha minden a tervek szerint alakul bella Franim, akkor sikerül átkéretnem magam Melbourne-be legalább annyi időre, hogy bebizonyítsam mindennél jobban szeretlek. XXX…CM”

A levél dátumát követő nyáron házasodtak össze, csendes, és minden felhajtást nélkülöző szertartás keretén belül. Anya árva volt, apának pedig a szülei közölték, hogy olyan lányról hallani sem akarnak, aki félig olasz, félig ausztrál, és nincs se családja, se senkije, ráadásul a világ másik végére csábítja el a legidősebb fiukat. Gyaníthatóan az volt a legnagyobb gondjuk, hogy apu már nem segített be otthon a ranch-en, hanem végre a sarkára mert állni és megvalósította az álmait, és feleségül vette azt a nőt akit mindennél jobban szeretett. Ezért mondta gyakorta az anyukám, hogy sok szempontból a papára hasonlítok, holott nem igazán volt alkalmam ismerni őt. Néha egyébként, álmaimban homályos képeket, elmosódott arcokat látok, mintha hang is lenne ott, de nagyon mélyről jön, nem ismerem fel. Ezek villanások, mintha a múlt egy időre meg akarná mutatni nekem önmagát, és mintha apa ezzel a csöpp kis angyallal akit az első karácsonyukon vett a maminak, azt akarta volna, hogy az emléke soha nem halványodjon el. Sem a számunkra, sem az elkövetkezendő nemzedékek számára majdan. És most itt vagyok Európában, a svájci hegyek gyönyörű hófödte lankái között, az álmos fenyvesek ölelésében, egy apró, de annál barátságosabb faházban egy fiúval akit mindennél jobban szeretek és én a kezébe adom a múltamat. Képletesen és szó szerint is. Apa angyalkája közénk csempészi az emlékét, azt a boldog tudatot, hogy mindig is szeretett engem, és mindig is büszke lenne rám. Holnap, ha majd a valódi karácsonyi pompa fényei beterítik a házat, amikor jó lesz emlékezni az őseinkre, azokra akiknek tulajdonképpen köszönhetjük, hogy itt vagyunk elmesélem majd neki. Annyi mindent szeretnék megosztani Haydennel, és annyira szeretném ha ő is elmondaná a saját történetét, azt ami az életére befolyással bírt. Tudok a balesetéről, de soha nem mesélte el nekem mi játszódott le akkor benne, hogy pontosan mit is gondolt. Illetve talán egyszer ott a parkban amikor nem hitte el, hogy én így is tudnám szeretni. Pedig de…így is tudom. Mert nekem nem ez számít, sőt ha ő nem emlegeti, nekem fel sem tűnt igazából mert nem ezt láttam meg benne. Az arca, a mosolya a mindenkit elvarázsoló személyisége, ahogyan az emberekhez vagy a betegekhez fordul. Az ahogyan viselkedik, ahogyan bánik másokkal, egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemeimet, valahányszor ennek tanúja voltam. És olyankor nem érdekelt az, hogy a balesete miatt furcsább a járása, hogy soha nem fog ölben cipelni és úgy futni velem, hogy oda kell figyelnem arra miképpen lépek mellette, hogy időnként a fájdalomtól ami rátör az éjszaka közepén üvölteni tudna…mindez jelentőségét veszítette és egészen más dimenzióba helyezte a kapcsolatunkat. Nekem ez a Hayden is kellett, a rossz kedvű, a morcos, a haragos, a hisztis, a bolondos, a szertelen…nem láttam még minden arcát, de amit igen azok bőven ellensúlyozták számomra az ismeretlent. Sokszor elgondolkodtam mi az amivel meg tudna bántani, hogy mi az a cselekedete mozzanata amivel igazán és nagyon a szívembe tudna marni talán akaratlanul is, aztán rájöttem, hogy két dolog az: ha nem figyelne oda magára, és ha azt mondaná, hogy már nem szeret. Ezen kívül nem létezik semmi ami el tudna mellőle tántorítani. És ne azt nézném szüntelen, hogy mivel tudom feldobni a napját, legyen az valami bődületes baromság, amivel teljesen bolondot csinálok magamból vagy valami aranyos kis meglepetés. Jó persze, nem azt mondom, hogy a péppé folyt karamell a legnagyobb meglepetésem volt, pedig én csak jót akartam. Ez nem mindig sikerül. Szóval inkább nem kísérletezek az égetett cukorral sem, különben is mindig azt mondogatja, hogy rémesen édesen eszek mindent. Ez mondjuk igaz, de egyszerűen már nem tudok másképp….vagy hát nem is nagyon akarok.
– Hát figyelj, ha előző életünkben koalák voltunk vagy mondjuk egyiptomi skarabeuszok, esetleg lehettünk mondjuk…ööööö talán lehettünk még katicák is, vagy áááá…brrr basszus nem akarom ezt gondolni de még akár pókok, vagy paradicsom madarak. Vagy két bolond makákó. De szerintem farkasok voltunk. Tudod miért különlegesek a farkasok? Mert a leghűségesebb állatok közé tartoznak. Tudtad, hogy egyszer választanak párt, és ahhoz a halálukig hűségesek maradnak? Nem számít semmi más nekik.- jegyzem meg nem éppen mellékesen, mert ez szerintem nagyon fontos gondolat. Mármint abból a szempontból, hogy nem véletlen nem voltak idáig komolyabb kapcsolataim. Jó persze lehet azt mondani, hogy mi van akkor ha Hayden nem az az ember akire egész életemben vártam, aki mellett tulajdonképpen maradni szeretnék? És erre azt mondanám, hogy persze ez is megeshet, de ettől függetlenül én nem hiszek abban, hogy feltétlenül mindent és mindenkit ki kell próbálni ahhoz, hogy egyszer majd megérkezzünk az igazi mellé. Izgatottan várok vele minden megélt új pillanatot, és tudom, hogy mindig minden nem lesz tökéletes, de nagyon fogok rá törekedni. Összeráncolom a homlokom és ugyan kicsit furcsa grimaszt vágok, de a szemeim nevetnek, és ebből tudhatja, hogy bármit is mondok ezután azt inkább valamiféle tréfának szánom.
- Szóóóóóóval láttál engem a kórház falain belül? Nohát micsoda meglepetésekkel kell találkoznom. Hihetetlen! Hogy én a St Claire-ben lettem volna az elmúlt egy évben? Óh, mintha csak álom lett volna, ha nem mondod akkor nem is emlékeznék erre. Tudod még az is lehet, hogy én vagyok a végzeted és azért vagyok ilyen baromira ismerős, mert az összes gyakornoklányban igazából engem láttál. Ahhhh…micsoda feltételezés!- forgatom meg a szemeim elaléló mozdulatot téve a felkarom a homlokomhoz érintve, aztán már nevetek is. Egyszerűen nem lehet sokáig még komolykodva sem bohóckodni a közelében, és látom ám, hogy a kis piszok halálosan élvezi. De be kell vallani, hogy én is. Aztán magyarázok neki nagy lendülettel a zuhanyzási szokásaimról, amit az első mondatok után még fel sem fogok mit csinálok, és amikor látom az előrehajló mozdulatot, meg az ideges lábdobogást rájövök, hogy mit csináltam és szégyenlősen vigyorogva húzom be a nyakamat a két vállam közé, félrebillentve egy picit a fejemet.
– Bocsiiiiii neeeeeem ez tényleg nem direkt volt….Légysziiiii ne nézz így rám! Komolyan én nem…Hayden basszus ezt így nem lehet! És igenis bármilyen hihetetlen nem ruhában szoktam zuhanyozni, ahogyan te sem, vélem én, bár lehet, hogy magadra veszel valami medveölő bundát. Ki tudja, vannak titkaid amiket még én sem ismerhetek!- harapom be a számat, és jó lenne befogni, mert azt hiszem már megint túl messzire mentem, amit nem….én komolyan nem direkt csinálok, ez egyszerűen így jön. De az emeleten történtek óta azt hiszem minden ilyen kimondott ki gondolat egészen más jelentést kapott. Olyasmit csinálok, amit azelőtt még tényleg sohasem, illetve tudatosan biztosan nem: komolyan flörtölök vele. De ez inkább játékosság részemről semmint komolyan gondolnám….vagy mégis?
- Viszont az, hogy elesel a zuhanyzóban nem vicces, és komoly bajod is lehetne….ééééééssss légyszives vigyázz magadra, főleg ha én nem vagyok ott és nem tudom megtenni. És nem, most egy másodpercre sem leszek olyan mint Leah, ezt megígérhetem, de akkor is. Ahhh…aaaa teeeaaaa – nyújtom el a mondatot miközben átöleli a derekam és már huppanunk is lefelé a fotelbe.
- Szerintem nem csak a teában van valami, hanem a sütiben is volt. Mondtam neked, hogy túlságosan ínycsiklandozó az illata.- jókedvünk van. Nevetgélünk, élvezzük a másik társaságát, miközben nem kell azon aggodalmaskodni, hogy holnap menni kell dolgozni, hogy bele kell vetni magunkat a dolgos hétköznapokba. Most döbbenek rá, hogy mennyire hiányzott ez már nekünk, hogy mennyire kijárt ez a kis pihenő idő. Éppúgy neki is mint nekem. Nem is tudom meddig lennék képes csak egyszerűen itt ülni az ölében, hagyni, hogy mindent átjárjon a karácsony kellemes meghittsége. A kandallóban pattogó tűz, a finom illatok, amik körbejárják a nappalit, és szinte cirógatnak bennünket is. El tudok veszni ebben a meghittségben, el tudok veszni Hayden ölelésében, az egésznek a varázslatában. Hagyom, hogy a kezünk aláhulljon és én visszatérek a cirógatáshoz, egyszerűen nem tudok betelni azzal, hogy itt van nekem, hogy nem kell fél percen belül rohannunk sehova, noha a fát jó lenne még feldíszíteni. Hosszú út áll mögöttünk, mégsem érzem magam annyira fáradtnak, talán egyszerűen a felfokozottság teszi ezt velem, nem is tudom. csak egyszerűen, minden kötöttségtől mentesen boldog vagyok. Vele.
– A nagyim az egyik legbölcsebb asszony a világon, és ha egyszer majd beszélgetni fogsz vele te is belátod. Ahogyan azt is, hogy ha én sokat beszélek, akkor ő még sokezerszersokkal többet. Éééééésssss nincs nagy fejed. – apró kis cuppanós puszi az imádnivaló orra hegyére
- Szerintem egyáltalán nem énekelsz rémesen a fürdőben- egy puszi a mondat közepén az arca egyik felé, aztán a mondat végén az arca másik felére
– Ééééééés nem szoktam füllenteni, csak egy inyuripinyurikát- az utolsó puszi az állán landol és én meg vigyorgom rá töretlenül. Azonban ez szépen lassan mosollyá változik, végül nagy komoly kerek szemekkel pislogok rá, mikor megfogja az arcomat és közelebb húz magához. Ójesszus szentmogyoróbokor! Ezzz…ezzz…fúez nagyon jó. A csókja alatt elolvadok, és úgy érzem magam mintha azokon a gyönyörű habfelhőkön járnék, amelyet nem sokkal a felszállásunk után láttam. A mi kis saját mennyországunkban. Kellemesen andalító, ugyanakkor van benne valami más, amit először abban a csókban éreztem, ott fenn az emeleten nemrégiben és amin meglepődtem, hogy belőlem is egészen másfajta hatást vált ki, mint korábban. Ez most hamisítatlanul az az érzés, amit éreznem kell, amiről tudom, hogy nem lesz majd megállás, hogy nem fogom azt mondani neki, hogy ne, hogy még ne….a tiltakozásom semmibe foszlik egyetlen röpke másodperc alatt, és nem tudom eldönteni, hogy maradni akarok vagy menni. A csókja kell, beleborzongok, érzem, hogy a kis pihe szőrszálak a karomon az égnek merednek mintha megrázott volna az áram. Viszonzom a csókját, talán sokkal szenvedélyesebben magam is mint eddig bármikor. Körülölel egy érzés, hogy szeretném tudni, milyen megérinteni a bőrét, úgy…..úgy igazán. Tétova és suta mozdulattal kicsit remegő kézzel fut be a kezem a póló alá, és bár nem először érintem meg, először érzem azt, hogy mindketten beleremegünk. Az agyam azt zakatolja szakadatlan, hogy meg kellene állnunk, hogy abba kellene hagynunk, miközben a gyomromból valami furcsa és bizsergető, egyben rettentően kellemes kis érzéshalom, meg azt akarja, hogy folytassam. Nem tudom….nem tudom, megőrülök, akarom és nem is. A bizonytalanság közepette simítom apró kis mancsaimat nyitva a mellkasára, aztán ijedten húzom ki a kezem. Elkerekedő szemekkel nézek rá. Meghülyültem, ezt nem kellett volna….vagy nagyon is kellett volna. Feszegetjük a határokat, és tudom, hogy nem csupán a karácsonyi meghittség okozza ezt az egészet, hanem az, hogy vártunk egymásra. Hogy egymásra vártunk. A sűrű csókok közé csempészett mondatok között aztán tökéletesen elveszek.
- Hayden….én…- megköszörülöm a torkom, a hangom egy picit félénk, picit bizonytalan. Aztán belenézek a szemeibe és tudom, hogy elvesztette az agyam a csatát. Megrázom a fejem, és két kicsi kezemmel átkarolom a nyakát, és bújok hozzá, mintha az életem múlna rajta és úgy csókolom, olyan furcsa kis tétova, magam féle szenvedéllyel amelyet most fedezek fel magamban, most érzek meg magamban. Ajkaim melyek eddig pusztán csak össze vissza fecsegtek és gyártották a kifogásaikat olyan furcsa bizsergető vággyal tapadnak az ajkaira, mintha az egyetlen forrás lenne, mely oltja a szomjamat. Nehezen tudok tőle elszakadni, erőltetnem kell a mozdulatot, még a szemeimet is erősen szorítom próbálok az agyamra hatni ismét beindítani, hogy megtegyem. Zihálva veszem a levegőt ahogyan elhúzódom tőle és csak nézek rá kicsit ijedten, kicsit szerelmesen, kicsit félénken, kicsit úgy mint egy lány, egy kicsi nő, aki most válik lassan valódi nővé….
- Ne haragudj, ez csak….nem tudom megmagyarázni miért. Direkt, azt hiszem. Ez most direkt volt.- fejemet lehajtva a homlokom megtámasztom a mellkasán, és tudom, hogy minden könnyebb lenne, ha elszakadnék tőle, és kicsit magamhoz térnék de nem megy. Kell a közelsége.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 01, 2016 2:39 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





A Cole família soha nem volt híres az igazi romantikáról és a sírig tartó őszinte szerelemről. Oly annyira nem, hogy hosszú évszázadokon át érdekből házasodtak, hogy ezzel egyesíteni tudják a családi vagyont, mely javarészt mindig a Coleoknak kedvezett, hisz első körökben ők voltak azok akik fiú utódokat nemzettek, így vitték tovább azt a pénzt amit a beházasodó hölgy magával hozott. Vissza lehet nézni az ezernyolcszázas évek elejéig a családfát, soha nem volt rá példa, hogy lány utód született volna, így talán ennek köszönhető az is, hogy eddig fennmaradt a név és nem korcsosult el s még ma is szép számmal megtalálhatóak a Cole ifjak Ausztrália egész, de leginkább déli területén.
Nagyjából John beházasodásánál jöttek a "problémák" mikor is megszületett Karen, valamint Samantha, akik a család nevét már biztos, hogy nem tudják tovább vinni így két utód részéről máris leszakadtak az ágak a családfáról. De a legnagyobb változás még így is Jonathanék korosztálya házasságkötésénél jött, mikor már neki és Raynek is kislánya lett. Ez persze rögtön aggodalomra és fejfájásra adott okot, lévén nem a nagy öregek választottak nekik párt, hanem mentek a saját fejük de sokkal inkább a szívük után... és ha már itt tartunk, akkor Karen is egy kislánynak adott életet s most Haydenen van a "világ szeme", hogy az ő választottja mit fog szülni, elvégre neki se a szülők választották meg a szerelmet. Vagy de, csak ő nem akarta magának a szöszke Ryan lányt, így most az a kérdés, hogy kivel fogja megajándékozni a családját, őt pedig az, akit szeret? Egy mosolygós szemű vidám természetű, gyönyörű kislánnyal, vagy egy belevaló kissráccal aki épp olyan határozott, mint az apja és szeleburdi tünemény, mint az anyja?
A szerelmi kérdés pont ugyan ilyen bonyolult, talán fejtegetni se lenne értelme, hisz mint említett volt, hírből sem ismerték az igazi szeretetet és a házassággal járó szenvedélyt. Nem élvezhették egymás felettébb önzetlenségét, hisz az ilyen kapcsolatokban mindig részesét képezi a féltékenység az elvágyódás és a félrenézés. Mert igen! Nem elég, hogy Charlottenak volt már egy házasságon kívüli gyereke, de még Hayden születését követően is félrelépett... mindvégig azon a férfin jártak az agytekervényei, őt szólítgatta a szíve, aki nem lehetett az övé, aki nem lehetett mellette hisz neki is felesége volt és egy kisfia, Dorian, akit mindenkinél jobban szeretett de ugyan akkor ott volt már a szőke kislánya Karen is, aki a szerelmük gyümölcseként látta meg a napvilágot nem sokkal Hayden előtt, és aki mégis a nagy családnevet kapta. Ő is Cole lett nem Andrews, nehogy szégyent hozzanak a családra ha kitudódik, hogy a kedves filigrán asszonyka két férfivel is szórakozik egyszerre magasról téve a jól bevált szokásra...
... igen, egy hosszú, küzdelmes élet áll a szülei előtt, kik soha nem beszéltek a szerelmükről. Soha nem hallotta Hayden azt, hogy szerelmesen beszélnének egymásról vagy komoly szeretettel. Még a másik pillantását is kerülték, lesütötték a szemüket de nem azért mert zavarban voltak. Mintha idegenek volnának egymásnak, mert baráti viszonylatban is pimaszul kevés az amit empátia vagy legalábbis érzelmek terén felmutathattak egymás irányába. Mint amikor két vadidegent arra kérik, hogy "a családfenntartás érdekében csináljatok gyereket és keltsétek a látszatát a szerelmeteknek"... viszont ezen a téren mindketten analfabéták voltak hisz lerítt róluk, hogy nem, hogy szerelem nincs de még igazi, őszinte szeretet se.
Ez alapján hát nem sok jó példa volt Hayden előtt, ő mégis rálépett a saját ösvényére s noha nehezen bontakozott ki, nehezen találta meg azt a személyt akire képes lenne az egész életét építeni, végül mégis meglett. Ehhez pedig az kellett, hogy a saját kárán ugyan de megismerje a gyengébbik nem jeles képviselőit. Azokat, akikhez csak a testi vonzalom kötötte, azokat akiket már emberileg is tökéletesen értékelni tudott valamint azt a valakit, akiben minden megvolt amit ő szeretett volna, csak egy valami hiányzott. Az odaadása.
Nem volt előtte felmutatandó példa, mégis tudta, hogy mit vagy éppen kit kell keresnie... de... talán nem is így történt a nagy találkozás! Mert nem kellett keresnie... neki köze se volt a sors beteljesedéséhez hisz ez a lány találta meg őt pusztán azzal, hogy nem tudta, ki az orvos és ki a rezidens. Egyszerűen csak berobogott a kezelőbe miközben ő egy leszakadt, roncsolódott lábujjat látott el s orvoshoz méltóan, véres, kicsit visszataszító körülmények között ugyan de megtalálta az igaz szerelem. Mind ezt vér, fertőtlenítő és egyéb oldatok között miközben együtt elemezték ki a roncsolódás mértékét ahogy tekintetük meg-megakadt a kitüremkedő csonton és ezzel együtt egymáson is. Mert valljuk be. Sokkal érdekesebb és szemrevalóbb volt ez a két arc, a gyönyörű hosszú barna haj és hozzá illő sötét szem vagy épp a kisfiús de fáradt mosoly és a zöldellő íriszek.
Talán már akkor és ott a furcsán beszélő, kicsit - nagyon - kétségbeesett beteg színe előtt elkezdett kibontakozni közöttük valami amiről még nem is tudtak, de sejthető volt, hogy lesz folytatása annak a beszélgetésnek amit elkezdtek Jimmyék kávézójában és amit lezártak azzal, hogy megadta neki Zoya a telefonszámát "biztos ami biztos" alapon. És aznap Hayden talán nem is csak azt ajánlotta fel a lánynak, hogy a rezidense lesz, mert Cody képtelen kellőképpen jól ellátni a feladatát, sokkal inkább azt, hogy mellette lesz ha kell hanem és segíteni fogja ahogy az ő útját is egyengették.
Most pedig meg lehet nézni, hogy hol tartanak. Egy párt alkotnak, épp úgy dúl közöttük a szerelem, mint egy regényben a két főhős között s nincs kifogásuk az ellen, hogy ennek folytatása legyen, sőt mi több! Ha már itt ücsörögnek a Svájci hidegben és annak megfoghatatlanul de talán még leírhatatlanul is gyönyörű közegében, az már... az már több mint egy egyszerű kis fellángolás nem igaz? S ez alapján Hayden szülei példát vehetnének róla. Megtanult várni, nem rabolt rá az első nőre akivel összehozta a sors mert annak volt pénze és nagyobb a neve, mint azt sokan elképzelték volna hisz a kedves papa egy jól menő szállodalánc tulajdonosa. Igen, talán meg is veregette volna az apja a hátát, hogy "na igen kisfiam, nagyobb bukszát nem is találhattál volna!". De ezek után az a kérdés, hogy mit fognak szólni ahhoz a lányhoz, akit nem a pénztárcája miatt szeret vagy a formás hátsója miatt. Na jó ez utóbbi azért egy igazán kellemes kiegészítés, mint ahogy az is, hogy gyönyörű párt talált magának, de neki nem ez az elsődleges szempont. Ha csorbák lennének a fogai vagy elálló a füle, esetleg három mellbimbót rejtene a melltartója, még akkor is szeretné hisz megtanulta, hogy az az érzelem robbanás ami kis híján minden reggel agyi kisüléshez vezet mikor felébred a lány oldalán, mellőz minden létező külcsínre fektetett hangsúlyt. Mert a szívében és az agyában is érzi, hogy ez a lány fontos neki, mert egy a szívük és egy a lelkük.
- Nem is rossz... de ennyi erővel albatroszok is lehetnénk, hisz ezek a madarak száz százalékban hűségesek a választottjaikhoz még annak ellenére is, hogy negyven, nyolcvan évig élnek és van, hogy hosszú hónapokat is külön töltenek mikor kint vannak a vizeken. Úgy érzem, hogy épp ilyen "szabadság" jellemez minket is. Lehet, hogy távol vagyunk egymástól és nem lógunk egymás nyakán a nap minden percében sőt olyan is akad, mikor csak egy-két futó csókra vagy pillantásra futja, de tudjuk, hogy ott lesz a következő vagy épp az azt követő nap. Minden esetre legyünk farkasok vagy madarak, szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy kivételes a kapcsolatunk és ez maradjon is így - és Haydennek szemernyi kétsége sincs afelől, hogy Zoya az a lány, akit neki teremtettek és akire eddig várt, akiért ennyi mostoha körülményen és kegyetlenségen kellett átesnie. Szakítások, megcsalások és bizalmatlanságok. Az önzőség és a szerelem elmúlásának gyakorlatilag minden formájával megismerkedett épp ezért is biztos abban, hogy ezzel a lánnyal nem tévedhet. Mert a hibái ellenére is tökéletes.
- Ne pimaszkodj hé! - neveti el magát - próbálom összerakni magunkat, de nem megy. Talán felesleges is fejtegetni inkább örüljünk annak ami van - zárja rövidre, hogy aztán kényelmetlen ficánkolással előredőljön így támasztva meg magát a térdein lábával pedig ideges, gyors dobogó tempót dobolva épp úgy mint az a kisnyúl a Bambiban.... annyi különbséggel, hogy az ő orrát nem kell megérinteni ahhoz, hogy végre leálljon és nagyokat pislogva csak figyelje a lányt.
- Igen... bundát, mert a víz sérti a hab testemet. Attól félek én is - szemtelenkedik s csak hosszú percek múltával érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy felvegye az előbbi kényelmes pózt, noha még így is keresztbe dobja a lábait.
- Na, attól azért nem kell félni, hogy jobb szórakozás híján csak dobálom a seggeseket a zuhanytálcába. Nem szoktam mindig elesni, csak van amikor rosszul lépek, vagy épp... túl korán van még - dörzsöli meg az állát -  de az esetek nagy részében felfog a fal. Mert a fal a barátom, mindig kitámogat a víz alól ha szükségem van rá - nagy komolyan bólogat noha a szája szegletében csak ott ül a szórakozott mosolyának jele. Igen, volt már rá precedens, hogy ha nincs a háta mögött a csempézett fal, akkor nagyot esik, de hát Istenem! Kinek ezzel, kinek azzal vannak problémái. Ő a csúszós zuhanyzókabinokat nem pártolja, megesik.
- Szerintem számon fogom kérni Galen, hogy mégis milyen teákat meg sütiket akarnak ránk tukmálni. Eleve úgy mondta a sütit, hogy "ott van két doboz nektek a szekrényben, még a lányokat se engedtem hozzányúlni".... hmmm ebben tényleg lehet valami, na majd kielemezzük. Vicces süti - persze biztos benne, hogy nincs semmi a süteményben, de ettől függetlenül jó eljátszani a gondolattal, hogy talán nem egymást kergítik meg ennyire és lesznek hiperaktív kecskék, sokkal inkább tárgyi okai vannak. A tea, a süti... vagy épp a fát támadta meg valami bolondgomba és ők meg belélegzik a spóráját. Nyilván.
- Most képzeld el milyen diskurzusokat folytatna a nagyid a nagyapámmal, ha még élne. Te jó ég! - bele se mer gondolni abba, hogy mekkora vitákat vagy épp reggeltől estig szóló mesedélutánokat tartanának ők pedig csak ücsörögnének és pislognának nagyokat miközben egyre zsibbadó aggyal tartják egymást.
Ezek után viszont beleesnek a saját csapdájukba. Míg eleinte csak apró, jelentéktelen kis puszikat osztogatnak egymásnak, Hayden egyetlen egy mozdulatával behajítja magukat a mély vízbe, ahol kedvükre evickélhetnek és eldönthetik, hogy épp mit szeretnének. Talán még van menekvés, talán még van visszaút, de csak addig, míg Zoya rá nem rabol az ajkaira, mely végleg elvágja a tűréshatárának utolsó kis tartószálát is. Egyszerűen innentől kezdve nem képes arra, hogy türtőztesse magát... a végtelen birkatürelme elillan, helyét átváltja a csókokat is igazoló szenvedélye, a ragaszkodása és a szerelme. Ez már az a pont, mikor minden egyes mozdulatuk a folytatásról árulkodik s a nap folyamán noha volt már hasonló bizsergés a testében és a levegőben is  közöttük, de most érzi először azt, hogy Zoya is készen áll. Készen áll arra, amire ő ennyi ideig várt... hosszú hónapok óta kapaszkodik már a kitartásába és a türelmébe. Abba, hogy a tökéletes pillanat elérkezzen és akkor váljon az együttlétük megpecsételtté, mikor a lány úgy érzi.
Szinte egész testében megremeg, még a csókba is belenyög, ahogy meztelen bőrén a felsője alatt megérzi Zoya nyomokban kifejezetten hideg kis mancsait. Ha nagyobb hasa lenne és nem a lovaglásból "visszamaradt" de jól látható izomkockák borítanák, még be is húzná, de mivel képtelen rá csak megfeszíti a hasfalát s előrébb dől, hogy a kezeit a lány hátára simíthassa így tartva meg csekély súlyát. Ez idő alatt egy pillanatra se szakad el a puha ajkaktól csak akkor, mikor ijedt rezdüléssel eltávolodik tőle az apróság, de egy bátorító, szerelmes pillantással visszaédesgeti magához s a csókok közé szúrt mondatokat is csak azért mondja, hogy a másik tudja és érezze, még mindig van választási lehetősége noha nem szívesen hagyná abba a dolgot ezen a ponton. Saját magát kínozná meg vele amit mondjuk Zoyáért még meg is tenne, de azért reménykedik a folytatásban...
- Hé - sóhajtja rekedten, az érzelmei homályában kicsit zavart, vadul csillogó tekintettel ugyan, de boldogságtól mosolyogva ahogy tenyerét az arcára simítja - nem haragszok, édes Istenem, mért is haragudnék? Ez... ez most nagyon jó, ez... - hajol ismét közelebb hozzá elharapva a mondandója végét, hogy a lány ajka szélét, az arcát, az állát és a nyakát is apró, alig érezhető de nyilvánvaló csókokkal hintse be s csak néha téved a szájához melyre finoman tapadnak rá ajkai, csókok szerelmes táncára csábítva ezzel.
Tenyerei a vékony de kerekded csípőre simulnak, kicsit a ruha felületére de javarészt a lány bőrét érintve mígnem felvezeti egészen a háta közepéig, ahol érzi a melltartójának kapcsát. Nem bontja ki. Még nem! Egyszerűen csak magához húzza, magához öleli, hogy arcát a nyakának szirtjébe temetve előrelendülve kikászálódhasson a fotelból. Érzi és tudja, hogy innen már nem fognak eljutni a szobáig de még csak arra sincs ideje - vagy inkább agya - hogy kinyissa a kanapét, így ép térdével a mellettük lévő dús, csak a két kislány miatt beszerzett szőrös szőnyegre térdelhessen amin végigfekteti Zoyácska apró alakját. Gyakorlatilag elnyeli a hatalmas szőnyeg, de Hayden csak őt látja, semmi mást, s még arról is elfeledkezik, hogy jobb lábával nem igazán térdelhetne, pedig megteszi. Nem érzi a szúró fájdalmat, nem érzi a lábszárát és combcsontját mardosó, égető bizsergést és szorítást... mert nem akarja érezni! Tudja ő, hogy ott van, most mégis ellenáll neki. Mindig is erős volt agyban és most nem a fájdalom az, amit engednie kell felülkerekednie. Majd ha eljön az ideje, akkor foglalkozik vele. Most csak Zoya van!
Mintha teljesen beszűkülne a tudata és csak az alatta fekvő lányra összpontosítana. Csak őt látja, csak őt hallja... az ő szívének vad lüktetését érzi a mellkasán mikor mellé fekszik, de nem távolodik el tőle, a hasfaluk és a mellkasuk teljesen összeér.
Hosszú ujjai két csók között vándorútra kelnek a lány felsője alatt, feltérképezi minden egyes pontját, a lapos hasát, a medencecsontját. Még a melltartójának kosarával is megismerkedik, hisz mindent érinteni szeretne amit most a lány is birtokol. Érzi a bőrén a levegővételén, a forró leheletét... hallja a zihálását, s akaratlanul is elmosolyodik mikor belegondol abba, hogy mi lesz akkor, ha már a ruhadarabok is lekerülnek róluk? De mind ezek ellenére nem kapkod... épp olyan türelmes, mint amilyen egy szülő szokott lenni a gyermekével mikor az járni tanul. Mert nekik most ez egy közös lépés lesz. Egy lépés a jövőjük felé, egy lépés a szerelmük beteljesedéséhez... de egy még nagyobb lépés Zoyának, hisz az előző mozdulataival tudatta Haydennel, hogy elveheti tőle azt, amit eddig annyira őrzött és amit normális lányok nem adnak oda akárkinek.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Feb. 02, 2016 3:43 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya





A mi családunknak nincs nagy múltja, igazából apró kis töredék történetekből lehet bennünket összerakni. Nem nagyon tudnánk megmondani ki és pontosan merről jött, olyanok vagyunk mint az egy helyre fújt kis homokszemek. De talán pont ez adta meg mindig is a varázslatunkat, talán ezért mondta az anyukám nekem nagyon sokszor, hogy különleges kislány vagyok, egy igazi kis mesebeli ajándék. Én igazi szerelemgyerekként születtem, és soha, egyetlen percre sem éreztem magam feleslegesnek, vagy számkivetettnek a családomban, mint ahogyan nagyon sokan. Igen, szerencsésnek vélem magam, még akkor is, ha nem minden alakult jól az életemben, és sok szempontból azt hiszem tényleg olyan mintha egy igazi kis tündérmese szereplője lennék. Bár a mama elsősorban tájképeket festett, nagyon sok olyan festmény bújik meg otthon, a régi szobámban, amely egy-egy mesejelenetet ábrázol, apró kis képek formájában, és a szemfülesebb néző észreveheti, hogy mindegyiken elbújtatva ott van egy apró kis angyalka, egy pici pufók piros arcú kislány, aki én vagyok. Anyukám hosszú évekig, nagyjából hat éves koromig festett meg engem különféle motívumokban a képein, és néha a mai napig is felfedezni vélem magam a színek közé rejtve a tarkaságban, az arcvonásaim elmosódva de ott vannak. Tudom milyen érzés fog el valahányszor az anyukámra gondolok, de nem tudom ő mit is érezhet pontosan, és egykor nagyon sokat faggattam erről, hogy mennyire is szeret ő engem. Világ életemben erre vágytam és vágyom a mai napig is: hogy szeressenek, ahogyan én tudok szeretni feltételek nélkül, ahogyan én el tudok bárkit fogadni, úgy velem is tegyék meg ezt. Mindig elkeserített, ha nem éreztem viszonzást, és nem egy ilyen volt. Anyu azt mondta ezekkel soha nem szabad törődnöm mert az emberek irigyek, elirigylik a jókedvemet és a nevetésemet, és azt a fajta vidámságot, ami engem mindig jellemzett. Azt mondta maradjak mindig ilyen, az ő gyönyörű és vidám kislánya. És én az is voltam, hozzá futottam ha jó kedvem volt, és hozzá ha rossz....és mindez tartott egészen addig amíg egy napon rá nem döbbentem arra, hogy Martin mennyire jó ember, hogy mi is a szerelem azt ő bizonyította be nekem. Na nem valami csúnyaságra kell gondolni. Egy nyári délután volt, és Martin előző héten lett kész a műhelyben azzal a kis hintával, amit a gangra tervezett....igen a sok éve is funkcionáló almazöld hinta amelyen jó elüldögélni, nagyokat hallgatni, figyelni egymásra. Mintha nem csupán feldolgozta volna a fát az én papám, hanem a lelkét is belevéste volna. Az ember úgy érzi amikor beleül, hogy védelmezik, hogy a világon annyi rossz dolog történhet, de vele nem, mert ott lesz mindig valaki...aki árnyékával a gondolataival is védelmet nyújt számára. És ez volt Martin. A műhelyben a forgács, a frissen lakkozott fa illatával keveredett, a szűrt fények között sokszor még este is munkálkodott, hogy elkészüljön anyu születésnapjára. Hat éves voltam, csupakóc, és érdeklődő kislány, aki az egészet végig aszisztálta és tartotta a titkot. Mert ez bizony nagy titok volt a mami számára....és annyira élveztem. Élveztem, hogy az én papámmal van egy közös kis titkunk, amire vigyáznom kell mint valami törékeny, elveszíthető kincsre. Valahányszor bementem a műhelybe, mindig hátranézett elmosolyodott és a mutatóujját az ajkai elé tette, én meg leutánoztam, fél kezemmel a kedvenc mosómedvémet, Clyde-ot szorongatva a másikkal apró kis ujjamat én is a szám elé téve behúzva a nyakamat osontam be a műhelybe. A papa felültetett a munkaasztalra apró lábaimmal harangozva figyeltem hogyan dolgozik. Hogyan gyalulja a fát, hogyan pereg a forgács, a mai napig érzem az orromban a műhely kesernyés szagát, látom a pókhálókat a sarokban amitől annyira féltem, a misztikus tárgyakat a szekrényben állva, mozdulatlanul, amelyeket elkerekedő szemekkel néztem némelyikről azt sem tudtam mi az. Két hónapig, amíg Martin a hintán dolgozott ez  volt az én titkom helye, és izgatottan jöttem mindig, hogy itt lehessek amíg készül a meglepetés. Emlékszem aznap este, amikor a mami szemét sállal kötöttük be, és kivezettük a teraszra, hogy micsoda meglepetés fog rá várni csak vidáman nevetgélt, és a gangon kirakott gyertyák fényében olyan fiatalnak és olyan gyönyörűnek láttam mint még soha. Nem én éreztem a hercegnőjének magam, hanem egy kislánynak, akinek  akinek igazi tündér az anyukája. Amikor levettük a kendőt a mami szemei megteltek könnyel, és még Martin, a nagy hatalmas ember szemeiben is ott táncoltak a gyertyák aranyló fényében azok a kósza cseppecskék. Mindegyik azért volt ott mert látta, hogy hónapok munkájának gyümölcse, amit a saját kezével készített, aminél én is ott voltam nagyon sokat mennyire boldoggá teszi az ő imádott feleségét. Nem volt drága ékszer, nem volt kacsalábon forgó palota, soha nem mentek el még csak utazni sem, nekik ezek a dolgok jelentették az örömet. Egy kis almazöld hinta, piciny piros virágokkal a gangon, amely azóta is ott áll, igaz a festését már igencsak megrágta az idő, talán jövőre újra kellene pingálni, ráférne. Aznap este mikor már későre járt én ott aludtam el a lenti nappaliban, de előtte még kikucskáltam az ablakon hónom alatt Clyde és figyeltem őket, ahogyan összebújva beszélgetnek a hintába.
- Gyűrűt akartam neked venni Fran, de...azt gondoltam, hogy olyan gyűrűje bárkinek lehet. Ilyen hintája viszont nincs senkinek.
- Tudod mennyire szeretlek, Martin?
- Tudom, kedvesem, tudom.

Akkor én ott az ablakban hat évesen azt gondoltam, hogy ennél szebbet az életben nem fogok hallani, és akkor határoztam el, hogy nem számít mennyi ideig kell várnom, de igenis várni fogok arra a férfira, aki nem gyűrűt akar nekem ajándékozni, hanem valami olyat ami csak tőle van, ami egyedi...ami olyan egyedi mint az a hinta a gangon....mert olyan tényleg nincs senkinek. Talán bolondnak gondoltak sokan, ábrándos, zakkant romantikusnak, aki azt hiszi, hogy a mesék valóra válhatnak. Most már tudom, hogy igenis valóra válhatnak, és ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy van egy fiú...van valaki az életemben aki ezzel az utazással nekem készítette el a saját kis almazöld hintáját...olyasmit ami senkinek sincs: egy feledhetetlen karácsonyt, vele.  És az sem számít, hogy farkasok vagy albatroszok voltunk előző életünkben annyira szeretném hinni, hogy mi már akkor is együtt voltunk, ahogyan hinni akarom, hogy együtt is maradunk. Másoknak évek kellenek ahhoz, hogy rájöjjenek valóban azzal vannak akivel lenniük kell. Én viszont éveket vártam, hogy megtaláljam azt akivel lennem kell, és egy szemernyi kétségem sem fér többé ahhoz, hogy meg is találtam. Csak ülök az ölében, és érzem, hogy minden pillanattal egyre nehezebb lesz innen felállnom. Nem megy, hogy megmozduljak, ahogyan érzem, hogy ha egy picit is hátrébb dőlök, önkéntelenül is visszahúz magához. Olyan mozdulatok ezek, amelyeket az ember nem befolyásolhat, amelyeket adott pillanatban meg kell éreznie. Kicsit hátrafordulok, és megnézem a fenyőfán, egy szem díszként ragyogó kis bongyor hajú angyalkát és elmosolyodom, Mintha egy jel lenne, mintha ez lenne amire vártam, valamiféle útmutatás, valami ami eddig nem volt, amikor kerestem, hogy mikor van itt a megfelelő pillanat. A hatalmas fenyőfáról apa emlékeként mosolyog rám az a kis figura, ami mintha engedélyt adna, vagy mintha biztatni is próbálna, hogy mire várok még, hiszen szeretem, és mindig is szeretni fogom, és ostobaság lenne ha nem adnám meg magam az egész érzésnek, amely most körbeölel. Tovább vezetem a tekintetem, mely megállapodik a kandalló vidám lángnyelvein. Nevetnek rajtam, hogy hát még nekik is csak engem kell nógatniuk? Ennyire nem lehetek buta, hogy nem veszem észre a nyilvánvalót....nem vagyok buta, csak bizonytalan...és tapasztalatlan. És tudom, hogy ezt Hayden tudja...nekem mégis annyira....annyira rossz. Át akarnám hidalni, de nem tudom hogyan. És akkor az jut eszembe, hogy meg kellene állni amíg még lehet, de azt hiszem az a csók amit végül kapok tőle tökéletesen elfeledteti velem minden addigi rossz gondolatomat. Ahogyan egyszer Heather mondta: „Csak menj az ösztöneid után.” Bárcsak tudnám ez mit is jelent pontosan, hogy miképpen kell ezt csinálni, hogy hogyan tudok úgy az ösztöneim után menni, hogy közben még tudjam is, hogy pontosan mit csinálok. Végül azt hiszem ráérzek a dologra, bár továbbra is reszketeg kétségbeeséssel simítom át a mellkasát, amely az érintésem alatt megfeszül...jajjj mit csináltam? Hallom ahogyan egyre hevesebben ver a szíve az arca éppen úgy lángol ahogyan az enyém, egymást süti a bőrünk. Ó istenem, mi ez? Ez....túl jó. A forróság végigrohan rajtam, és én hátrahőkölök a kezem kirántva makog valamit, és támasztom meg a homlokom a mellkasán, zihálok, mintha nem lenne itt elég levegő....pedig nagyon is van. Őt érzem mindenhol, és azt is érzem, hogy képtelen vagyok most már innen bárhova is mozdulni. Agyamban a parancsok ezerrel száguldoznak a racionalitást tökéletesen mellőzve és valami eddig ismeretlen érzés veszi át a szerepet: őt akarom. Eddig is őt akartam, de ez most más. Azt akarom, hogy ugyanazt érezze amit én, mintha csak tőle várhatnám a csillapítását a bennem kavargó kusza kis vágyaknak. Felnézek rá, ahogyan beszélni kezd és nyílnak az én ajkaim is, szólnék, de csak a mondat feléig jutok.
– Tudoooom....csak én...nekem is annyira...- az utolsó szót már szinte az ajkai közé lehelem, hiszen hogy ez jó, az nem is kifejezés.  Mint valami kis bolondos jószág hajtom hátra a fejem, hogy mindenhol elérhessen ahol csak szeretne, megadva magam neki. Nem mondom, hogy nem, nem tiltakozom, egyrészt már felesleges lenne, másrészt meg én is akarom. Noha még nem nagyon tudom mit csinálok, csak egyszerűen minden mozdulatot engedek, amiről úgy érzem, hogy jó, hogy nekem is és neki is jó. Figyelek arra amit csinálok, próbálok figyelni, de egyszerűen egy-egy finom csók, egy-egy finom érintés annyira képes elvenni a józan eszem, hogy már csak a saját vad szívverésem kegyetlen dobogását hallom, meg azt, hogy megint fuldoklom egy levegővel telt szobában. Tudom, hogy nem szabadna emelgetnie, de egyszerűen nem tudnék lábra állni, mert minden erőtartalékom arra megy el, hogy felfogjam mi ez az egész ami bennem végbemegy. A testemből kifut az erő, és csak remegek, mintha fáznék...de nem fázok...egy furcsa és különös várakozás eredménye azt hiszem. Őt várom, minden porcikámmal, noha egyben még azt is érzem, hogy ez nem minden, ez pusztán a kezdet. Ha eddig vártunk hova sietnénk? Ő is érzi ezt, én is érzem, pont ezért engedem le finoman a hátam a puha szőrmére, és halkan felnyögök egy másodpercre, ahogyan fölém hajol egyetlen mozdulattal emelem meg a csípőm és hagyom is visszaereszkedni. Valamiféle kitörni kész érzés első kis momentuma volt ez. A kezeimmel a tarkóján futok végig, és alulról felfelé túrok bele a hajába....ezt mindig szerettem csinálni, most mégis a mozdulat valami más jelentést kap, és tudom, hogy innentől minden mozdulatunk, minden amit egymásnak ajándékoztunk eddig ugyanígy lesz. Mást fog jelenteni....minden mást. De nem akarok megállni, most már nem. Ahogyan fölém térdel egy picit megemelem a fejem, látom, hogy melyik lába az ahogyan azt is, hogy nem kellene, de már nincs időm szólni, mintha eltűnnének körülöttem a fények a helyüket valami ködös aranyló táncoló szikrák vennék át és én lebegek. Megszűnik a gravitáció, a tökéletes súlytalanságban semmi mást nem érzek, csak ahogyan az ujjai elindulnak a ruhám alatt felfelé. Édes Istenem! Beharapom a számat erősen, és egy vinnyogó kis hang szakad fel belőlem, ami nem a fájdalomról árulkodik, sokkal inkább arról, hogy amit csinál az nagyon jó. Összerezzenek, és alig merek megmozdulni, a szemeimet összeszorítom, és aztán nagyon lassan engedem el újfent eddig megfeszült izmaimat. Még mindig reszketek, egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni. Az egyik másodpercben lángol mindenem a következőben megfagyok. Azt hiszem kell egy kis idő mire megszokom az egészet. Egyszerűn tökéletes, és ő teszi nekem azzá....igen azt hiszem a csodák nem csak úgy megérkeznek az életünkbe, azt mi teremtjük meg az ilyen pillanatokkal. Megemelem a kezem és felé nyúlok a hátára simítom, és próbálom jelezni, hogy jöjjön....ne támaszkodjon a lábán...segíteni akarok, ugyanakkor közelebb is érezni magamhoz, noha már így is úgy simul rám, hogy a forróságban tökéletesen össze tudna olvadni a bőrünk. Húzom magamhoz felfelé, amennyire csak tudom, hogy elérjem az ajkait, hogy finoman érintsem az ujjaimmal, végigsimítva rajta úgy ahogyan azelőtt még soha, Csak nézem őt, az arcát a vágytól izzó zöld íriszeket, nézem a mosolyát, a boldogságot az arcán, és ott látom magamat is, hogy mindezt én váltottam ki, ahogyan ő is nekem....sosem akartam még senkit ennyire, és soha senkit nem engedtem még ennyire közel magamhoz. Ő azonban várt rám, türelmes volt, amiért nem csupán hálás vagyok, de olyan mérhetetlen szerelmet érzek iránta azért, hogy innen azt hiszem senki nem tudna elhurcolni. Soha többé. Pici ujjaimmal először a felső ajkát simítom át, aztán átmegyek az alsóakra, miközben kidugom a nyelvemet az egész közben lassan és finoman szalad végig a nyelvem a saját ajkaimon. Végül aztán próbálom elérni, hogy a fejemmel egy vonalba kerüljön a feje, és az ajkaira suttogjam azt a mondatot ami számomra mindig is jelentőséggel bírt amiről úgy gondoltam, hogy ezt csak az értheti meg aki képes a másikat olyan szerelemmel szeretni, ahogyan mi szeretjük egymást.
- Tudod mennyire szeretlek, Hayden?- de nem várok választ, hiszen a válasz....tudja, hát perszehogy tudja. Saját kis szenvedélyem gyűr le végül és olyan mohósággal csókolom az ajkait, és a kezem levezetem a csípőjéhez, hogy a póló alatt a hátra simítsam a kezem és finoman táncoljak végig a gerince vonalán, minden kis csigolyát külön érintve. Számomra különös jelentéssel bír, hogy minden kis milliméterét ismerjem a testének. Azt hiszem ezzel az egésszel adtam neki tökéletes zöld utat, innen nem lehet és nem is kell megállnunk.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Feb. 03, 2016 12:42 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 







16+



"- Van egy furcsa varázsa ennek a Svájcnak nem gondolod?" - emlékszik vissza Gale szavaira melyet évekkel ez előtt mondott neki mikor egymás mellett ácsorogtak kint a parányi kis teraszon tekintetüket le se véve a végtelen fekete fenyvesekről melyek tövében apró kis fénybogarakként villództak a távoli belváros fényei, közöttük az elhaladó autók. Még éjjelek évadján is madarak trilláztak a fákon, s az égből aláhulló végtelen mennyiségűnek tűnő dagadt hópelyhek sokasága igazi mesebeli hangulatot keltettek amint Gale az élet bölcsességeit igyekezett megosztani unokaöccsével.
Kíváncsi zöldjeit nagybátyjára emelte miközben szorosabbra fonta magán a vastag kabátot, s ajkához emelte a nagy bögre forró citromos teát. Lehet, hogy évek óta ismerte már akkor is a svájci hideget, de megszokni talán azóta se tudta.
Nem tudta, hogy mire gondol... bárhogy is próbálta értelmezni a égszínkék szemekben villogó fényeket, fogalma se volt arról, hogy milyen jelentései lesznek a mondatainak melyek némi hallgatást és szelíd mosolygást követően hagyták el az ajkait.
"- Tudod, míg én is a farmon éltem odahaza, úgy éreztem magam mint egy beskatulyázott, kalitkába zárt szárnyaszegett madár, aki csak a lakás ablakain keresztül kémlelheti a világot de még az is a szomszédos ház falára néz, így csak a tükröződésekben lehetett biztos. A hangokban és az illatokban. Félre ne érts, nem akarom bántani azt a közeget hisz én magam is farmer gyerek maradok ameddig csak élek, aki teheneket és birkákat terelt, hiába a D&G öltöny vagy a flancos bőrcipő. De ettől függetlenül mikor először megálltam itt a gangon és végignéztem ezen a hófödte tájon, úgy éreztem, hogy kaptam valamit az élettől, amit talán később el fog venni vagy visszavesz más formában, de itt minden egyben van. Itt az ég is a földig ér, vagy épp a föld az égig ahogy elnézel a ház mellett emelkedő domb felé... itt akkora ellentétek vannak, mint otthon soha. Szélsőségek de jó értelemben és épp olyan természetesnek hatnak, mint a farmon az aszály. Egy kicsi város ez, nem beszélve erről a kis házról mely kisebb a legtöbbnél ami bent van a belvárosban, ettől függetlenül egy kis ékszer ez, ahol megannyi történetszál fut egybe. Aki itt jár, mindig itt hagy valamit. Egy arany láncot, egy ezüst fülbevalót vagy egy brosst... értsd ezt képletesen, hisz ezek az ékszerek érzelmeket és azok értékét jelölik.
Itt szerelmek szövődtek, egyezségek pecsételtettek meg, új életek születtek vagy épp hunytak ki régóta bölcselkedők. És ez csak egy ház. Egy ház aminek most is az alapkövén állsz, egy ház melynek a falai megannyi emléket és mesét suttognak mind ahányszor rálépsz valamelyik nyikorgó padlóra. Itt az ember akaratlanul is elkezdi átértékelni az életét és végigfuttatja az agyát azon, hogy mi az amit elszalasztott, mi az amire vágyik és mi az, amit meg tud valósítani."
- leheletnyit elnyíló ajkakkal billentette félre a fejét ezzel is jelezve, hogy nem tudja, Gale mire akar kilyukadni. Akkor még nem értette meg az üzenetét. A szavai akár baljóslatúnak is tűnhettek de az a végtelen szeretet ami a hangjában és a pillantásában volt, sokkal inkább a nyugalomról és a testi lelki békéről beszélt.
"- Ha ebben a házban... akár csak egyszer is eszedbe jut valami, amivel javíthatnál az életeden vagy mások életén, és annak minőségén, jelentésén, akkor ne légy rest és ragadj meg minden alkalmat. Ha épp abban a pillanatban nem is állsz úgy, hogy azonnal tégy az ügy érdekében, ne vesd el a lehetőségét annak, hogy idejében mégis a megérzéseid szerint cselekedj! Ennek a háznak lelke van, itt minden első gondolat megpecsételődik abban a pillanatban, hogy az ember gondol rá. Higgy nekem, Hayden. Ez a ház elfogja hozni neked a boldog eljövendőt te pedig hinni fogsz a csodákban..."
Hisz tudni illik, Gale a család egyetlen tagja, aki kicsi kora óta vallásos, aki mindig hitt Istenben, de sokkal inkább abban a szép eszmében és elvben, amit a keresztények a magukénak tudhatnak. Mindig hitt a csodákban mely akkor vált a legnyilvánvalóbbá, mikor Desireé belépett az életébe... és hol?! Hát természetesen ezen a "szent helyen". Az ő szerelmük is itt teljesedett be, ez a ház fonta szorosabbá a kapcsolatukat. Ez a ház tartogatja az ő kis titkaikat, melyeket most ő is befog illeszteni a kandalló kövei közé Zoya szerelmével együtt.
Megértette a hosszú szónoklat üzenetét melyet idővel kiviteleznie kell. És talán tényleg igaza volt a nagybátyjának, hisz mióta csak itt van azon jár az esze, hogy mi mindent tehetne annak érdekében, hogy az anyja és az apja ismét olyanok legyenek, amilyennek ő ismerte őket. Egy szerető édesanya aki mindig csak a legjobbat akarta a gyermekeinek nem is foglalkozva azzal, hogy közben saját magára nem marad ideje. Látni akarja az édes, kislányos mosolyát mely szeretetről és csodálatról árulkodott... a csigás fürtjeit melyek ápoltan, kicsit vöröses árnyalatban verdesték vidám ringású vállát. Hallani akarja a csilingelő hangját pont úgy, mint amikor kikiáltott a gangról, hogy elkészült a vacsora s nem törődve a békés, vidám gyereksereg koszos csizmáival és kezecskéivel, ő hatalmas örömmel ölelte át őket és nyomott cuppanós puszit a homlokukra. Vissza akarja kapni az édesanyját épp úgy mint az apját, aki a világ leghatározottabb ugyan akkor a bőrkeményedéses és ezer sebtől érdes keze ellenére óvatos érintésű és gondoskodó ember volt. Valaki, aki úgy túrta fel minden egyes alkalommal a fia haját mikor az valami jót csinált, mint egy szertelen kiskutya bundáját. Sötét szemei szeretetteljesen néztek végig a fiún aki örömtől és felcsigázottságtól kipirult arccal ugrott le hatalmas lovának a hátáról és vette át az elnyert aranyérmet és a ló kantárjára akasztható bokrétát. Ismét látni akarja a nevető szemeket, amit tőle örökölt... a mély hangot úgy hallani, ahogy az emlékeiben cseng, mikor éjjelek évadján mesélt neki a régmúltról, azokról az emberekről akik a család jelentős személyei voltak de ő már nem ismerhette egyiket se... mert ezek az apróságok noha jelen pillanatban nincsenek, csak múló emlékképek ő mégis tudja, hogy talán ő az aki változtathat az idő múlásával fellépő haragos rémületen. Megváltoztatni az elmúlt kilenc évet nem tudja... nem tudja meg nem történtté tenni a balesetet és annak következményeit. De talán még egyszer úgy átölelheti azt az apró törékeny asszonyt és az erőteljes, határozott apját, hogy elhiggyék, ő küzd értük. Küzd hármukért, a szeretetükért és azért, hogy ismét egy család legyenek...
Sydneyben ő még mindig csak egy Cole, egy anyátlan és apátlan árva akinek egyedül kell boldogulnia háttér és segítség nélkül, mert mind az amit felépített itt, az csak az ő műve, csak az ő érdeme. De épp ez olyan könnyen lerombolható, mint egy kártyavár.
Viszont ahogy magához öleli ezt az apró lánykát, akivel egy a szíve és egy a lelke, tudja, hogy a közös jövő érdekében hallgatnia kell a megérzéseire és lehet, hogy mostanában a maximumot hozta ki magából a lány jelenlétében, de épp úgy otthon is cselekednie kell. Mert nem elég az, hogy őt ismeri de tudnia kell azt is, hogy milyen háttere van annak a fiúnak, akinek ő most szabad utat engedett. Lehet, hogy mesélt már Zoyának az otthoni körülményekről és arról, hogy bárhogy is igyekszik, nem javul a helyzet, viszont azt is mondta, hogy tenni fog azért, hogy mind ez változzon! Hát most bizonyíthat!
Elég erős az akarata és erős a szíve ahhoz, hogy változtatni tudjon s nem csak Zoyáért, de saját magáért. Mert igen, ezt azért kell megtennie, hogy a saját lelkiismerete a saját érzései terelődjenek végre egy olyan egyenes, rögmentes útra, amire vágyik.
Egy pillanatra félre üt a szíve, a légvétele ércessé és akadozottá válik ahogy rövid ideig ugyan de képtelen arra, hogy befolyásolja a gondolatait és az érzelmeit, miközben lefekteti a lányt a dús, szőrmés szőnyegre ő pedig elég közel húzódik hozzá ahhoz, hogy az arcát a nyakába temetve palástolja semmiből jött gyengeségét. Ez a ház tényleg beszél...
... ennek a háznak lelke van...
...ez a ház él mert élni akar és életre kelti a szívben az embert, az elmében a józanságot...
... ez a ház mindent megmutat ami te vagy és azt is, akinek lenned kéne mert küzd azért, hogy cselekedj és kijavítsd a hibáidat vagy megváltoztasd a jövőd! Mert lehet, hogy nem te írod azt, de te vagy a mozgatórugója és hinned kell, hogy újabb löketet adhatsz neki miközben az hálásan a keblére ölel és elismerően megveregeti a hátadat.
És épp ahogy a ház őt, úgy Hayden is magához öleli Zoya vékonyka, törékeny kis alakját, hogy érezhesse a szeretetét, a boldogságát és testének minden egyes rezdülését. Az elnyomott de nyilvánvaló remegését és a vágyat amit talán ő maga még nem ismer eléggé, de Hayden már érzi, ahogy egy aprócska kis csókot nyom az ajkára. Végül elhúzódik tőle és párás szemmel ugyan, de végignéz rajta. A lányon, aki noha érzelmileg és értelmileg már nő, de fizikailag és a szó szoros értelmében ő fogja nővé tenni. Most megszerezhet és a szívébe zárhat mindent, amire vágyik és ami, aki a szívének kedves. Ennek a lánynak a végtelen szeretetét és a családjának az újabb, soha ki nem haló reményét.
Szabad kezének hosszú ujjai végigsimítanak a gyönyörű arcon, egészen le a nyakáig, épp úgy ahogy azt a lány is teszi. Mintha némán akarnák feltérképezni az ilyen tűzzel soha nem érintett felületeket, melyeket mind ezek ellenére olyan jól ismernek. Ajkai leheletnyit elnyílnak egymástól, mikor a vékony kis ujjacskák megérintik azt, s érintése nyomán felizzik a bőre amit egy újabb csókkal igyekszik eloltani noha tudja, hogy csak újabb tüzet, szenvedélyt és vágyat fog általa generálni. Épp olyan ez, mintha a tábortüzet olajjal locsolnák hosszú perceken keresztül. Intenzívebb, erősebb és mindent elsöprőbb lesz... mert míg eddig mindketten csak lappangtak a felszín alatt, most végre életre kelnek és egymás ölelésében válhatnak egekig csapó aranyló lángokká. Minden amit tesznek magukért beszél épp úgy, mint az a rövidke kis mondat mely elhagyja a lány száját már-már csókba fúlóan.
Lehet, hogy elmosolyodik és szerelem ittasan elidőzik az arcán, de nem akar válaszolni. Egyszerűen képtelen arra, hogy válaszoljon, hisz van aminek bizonyításához nem kellenek szavak és ezt most az agya is elhiteti vele. Nincs szükség felesleges beszédre, nincs szükség arra, hogy a változatos szókincsével bizonyítsa be, hogy ő épp ugyan annyira, ha csak nem jobban szereti. Mert igen, a szerelemnek vannak fokozatai, mely Hayden esetében mindvégig nyilvánvaló volt, most mégis azzal kezd el kimagasodni, hogy érzi a gerince mentén futkorászó ujjakat. Minden egyes érintés egy-egy ütés az életük zenéjét játszó zongorán... talán egy szép de vidám sanzon lesz belőle esetleg egy lírai szépségű dal, mely kellemes lágysággal emelkedik mígnem elérkeznek a beteljesüléshez. Egy zene, melynek halk ütemét a háttérben metronómként üzemelő CD lejátszó  adja...
Jelen pillanatban még a vak is láthatja, hogy talán nincs is szükségük ahhoz, hogy tényleg egyé váljanak, hogy kifejezzék igazi szerelmüket, hisz így talpig ruhában is elég nyilvánvaló minden tettük és mozdulatuk, lágy, puha érintésük. Tagadni is felesleges lenne, hogy tökéletes szinkronban van a testük. Az már a hónapok folyamán is kiderült, hogy nem csak lelkileg, de mentálisan is tökéletesen egy húron pendülnek ám most ahogy egymás mellett - már már egymáson - fekszenek, az is nyilvánvalóvá válik, hogy a fizikai együttlétnek is tökéletes bábui ők. Szinkronban vannak egymással, mikor Zoya megremeg, ő maga is hasonló kis rezdüléseket produkál... a lány zihálásával az övé is erősödik, mikor pedig visszavesz belőle, Hayden is egészen elhalkul mígnem egyik lábát átvetve a lányon fölé térdel s a tarkójára simított kezével lassan felhúzza magához csak, hogy két csók között lassan de biztosan kibújtathassa a felsőjéből. Tökéletes tükörképeik egymásnak a lassú, meghitt de szép mozdulatsor közben.
Az imént szabad utat kapott hisz a lány tettei és a szavai is ezt igazolták, ő pedig nem rest élni ezzel a kivételes lehetőséggel. Most mondhatná azt, hogy "ha már eddig vártam, akkor jogosan veszem el azt amit ajánlanak", de nem teszi. Hogy miért nem? Mert számára ez nem csak egy egyszerű várakozás volt, hogy végre lefeküdhessen vele. Mert a szerelem nem ebben rejlik, sokkal inkább abban a végtelen türelemben és törődésben amit ő az elmúlt hónapok ideje alatt mutatott. Hayden odaadóan egyezett meg magával arról, hogy csak akkor fog ilyen mélységű vizekre evezni, ha már látja a lányon azt, hogy készen áll. Ő nem akart és nem is akar erősködni, nem akar követelni csak kivárja a sorát miközben olvas a jelekből. Most pedig megkapta ezt a nyilvánvaló üzenetet, egy aprócska kis jelet hófehér papíron kódolva, aminek sorai között szerepel az is, hogy bújjon ki végre a felsőjéből és tegye megtörténtté a nyilvánvalót...
Amint az ő felsője is lekerül róla, visszafekteti Zoyát a szőnyeg ölelésébe s megtámaszkodva a két füle mellett, mélyen a szemeibe néz. Ő maga is látni akarja azt, amit csak ezek az őszinte barna szemek mondanak el, még a nyilvánvaló tetteknek is ellentmondva. Csak pár pillanat az egész, míg fölé tornyosulva figyeli az íriszeit de ez épp elég ahhoz, hogy pontot tegyen az eddigi bizonytalanságának végére... ez a lány az igazi! Ez a lány lesz az, akinek gyűrűt fog az ujjára húzni és ő lesz az, akit majd oltár elé vezet. Mert ennek a lánynak kell lennie annak a valakinek aki nem megváltoztatta, csak kiegészítette eddigi hiányos életét. Aki utat mutatott, és aki most utat mutat a boldogságuk felé is.
Lehet, hogy van amit Hayden szájába kell rágni mert nem elég biztos a dolgában vagy csak bizonytalan. De az, ahogy az ujjait végigfuttatja a puha bőrön nyakától egészen a nadrágjáig most bizonyosságról árulkodnak. És nem, ő nem azért bújtatja ki a vékony lábakat a nadrágszárakból, hogy mihamarabb kielégíthesse testét és elméjét egyre elködösítő vágyait, sokkal inkább azért, hogy az a szerelem ami nekik megíratott és kőbe vésetett, most beteljesedjen.
Ahogy félresöpri a nadrágot és a két levett pulcsit, előredől, hogy ajkaik ismét egybe forrjanak. Így egymáshoz simulva, hogy már csak egy-két ruhadarab fedi a testüket de javarészt már a felhevült bőrük az, ami találkozik egymással, túl nagy távolságnak tartja azt a kis teret is ami menet közben közéjük furakodott szemtelenül és alattomosan. Szinte felrobbanni kész bombának érzi az egész testét, ahogy ajkai Zoya nyakát, kulcscsontját és vállát érintik, de nem nyilvánvaló csókok ezek, inkább egyszerű kis puszik, óvatos érintések és becézgetések ahogy egyre közelebb és közelebb édesgeti magához a lányt.
Miközben a feje mellett könyököl, ujjai vidám táncot lejtenek a hosszú hajtincseivel melyek a tűz táncoló fényében leginkább aranyló glóriának hatnak ezzel erősítve Haydenben a gyanút, hogy egy igazi angyal szállt le mellé, hogy boldoggá tegye. A selymes tincsek kígyózva tekeregnek az ujjai között, miközben egyre lejjebb és lejjebb csúszik, hogy a kis puszik a kerekded, de még melltartóval takart kis halmokat is érjék de csak, hogy ne legyen tétova, bal kezének tenyerét Zoya csípőjére, onnan pedig formás, kerekded fenekére simítja, majd egészen levezeti a lábához amit finoman megragadva felhúz magához annyira, hogy csípőjük teljesen egymásnak feszülhessen. Ezzel a mozdulattal pedig, ő az, akinek testét egy erősebb remegéshullám rázza meg és aki felsóhajt, miközben megérzi hasfalán a lapos, gyorsan emelkedő és süllyedő hasát.
Kínlódik?... talán egy kicsit, de tudja jól, hogy az ilyen dolgokra érdemes várni. Nem akar belecsapni a lecsóba, még nem... először tudni akarja, hogy mit váltanak ki az érintései lányból s azt is, hogy mi lesz rá a válasza.  





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Feb. 04, 2016 12:25 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya





A tánc....ez valahogyan mindig központi szerepet játszott az életemben, és az egyetlen olyan dolog volt ami végigkísért eddigi életemen. Mintha az is maga egy tánc lett volna, egy véget nem érő körforgás. Emlékeim közül felidézem, amikor Krane nagyi egy vasárnap délutánon arról beszélt anyáéknak, hogy be kellene íratniuk táncórákra, hogy finomítsanak a mozgásomon. Kicsit mindig is suta és esetlen voltam, az a fajta aki a saját lábában is megbotlik és elesik. De tudtam, hogy nem pusztán ez az oka, hiszen akkor, tizenhárom évesen már elég nagy voltam hozzá, hogy tisztában legyek azzal, hogy minden dolognak több értelme van. Naív voltam a végletekig, de nem hülye. Végül aznap délután megkérdeztem a nagymamit, hogy miért tartja fontosnak a táncot, hiszen rengeteg ember van a világon, aki hozzám hasonlóan elég botlábú ami azt illeti. Ültünk a kis kerti padon, az idő lassan estébe hajlott, én meg óriási kíváncsi szemekkel figyeltem a nagyanyám minden szavára. Mert mint megtudtam nem csupán azért fontos a tánc, hogy egyszer majd jólnevelet és csinos kis hölgy módjára ne hozzak szégyent a fejükre az esküvőmön, hanem, hogy megismerjem saját magamat, a testemet is. Akkor nem értettem, azt hittem ez valami csúnya dolog, olyasmi amire akkoriban még csak nem is akartam gondolni, és amikor homlokráncolva ezt megemlítettem a nagyinak csak jóízűen, azzal az idősekre jellemző életbölcsességgel a hangjában felnevetett.
„Mennyire édesen naív vagy te kislányom. Bárcsak örök életedre megőrizhetnéd ezt a tulajdonságodat, de az élet természetes velejárója, hogy változunk. Változik körülöttünk a világ, és nem maradhatunk mi magunk sem benne állandóak. Hiszen nap nap után ezt csinálod. Alkalmazkodsz az iskolában a társaidhoz, a tanáraidhoz vagy éppen hozzánk, a  családodhoz. Hagyod, hogy az élet, mint valami helyes kis gyurmát megformáljon téged pontosan olyannak, amilyennek lenned kell, hogy jól érezd magad a bőrödben. De a tánc...a tánc tudod egészen más. Egy kicsit az is van benne amire te gondolsz, és hidd el Kicsi Zoyám az egyáltalán nem rossz dolog, csak még most látod annak. Mert még a kicsi kobakodban nem értél meg rá, mert még tudod, hogy nem jött el a te időd. A tánc fog felkészíteni arra, hogy amit a szíved és az elméd már felfogott a tested is képes legyen hozzá alkalmazkodni. Hiszen mind suták és esetlenek vagyunk az első alkalmakkor. Keressük a megfelelő érintést, a megfelelő mozdulatot, nem tudjuk mit váltunk ki a másikból egy olyan érintéssel amelyet korábban már megtettünk, mégis, most valahogyan más. Mintha másképpen bizseregnének az ujjbegyeink, mintha az egész egy másféle és különleges jelentéssel bírna a számunkra. Az amikor szeretünk az maga is egy tánc, tudod. A legszebb és legigazibb páros tánc mind közül ami csak létezik.” Ámulva, hatalmas érdeklődéssel hallgattam ezt a bölcs asszonyt noha a szavait akkor még képtelen voltam tökéletesen felfogni. Tudtam miről beszél, azt is tudtam, hogy ha eljön az idő, ha megtalálom a másik felemet, akit hat éves korom óta kitartóan keresek....mert úgy ám akkor határoztam el, hogy egyszer meg fogom találni. Szóval ha megtalálom, akkor az a mi táncunk lesz, egy gyönyörű és soha nem tapasztalt mozdulatokkal kombinált tánc...a kettőnké. Olyan szépen hangzott ez az egész, és én akkor megtanultam mire kellene figyelnem, mit kellene észrevennem. Akivel egy a lelkünk, akivel egy a szívünk, aki pontosan tudja melyik lépés után melyik következik, aki rám hangolódik, és aki vezetni tud úgy, hogy egy idő után, már én is belesimulok az ő mozdulataiba. Megtanultam hát félig táncolni, noha ezek csupán az alapok voltak, mert még nem ismertem a testem minden reakcióját, de nem is ez volt a lényege, ma már tudom. Azt is tudom, hogy igazából a nagymamám, azzal a háttérjelentéssel pontosan arról beszélt, hogy meg kell tanulni az érintéseket a helyükön kezelni, mert az ember teste egy érzékeny kis műszer, és mindenre reagál maga körül. Ahogyan az enyém is. Életem során eddig talán kétszer hittem azt, hogy találtam valakit, akivel a saját kis koreográfiámat megvalósíthatom, aki számomra az lesz aki majd végigvezet az élet kusza és kiismerhetetlen táncparkettjén, de csupán a táncrendembe vettem fel őket, alkalmunk soha nem volt, hogy megismerjük egymást. Én féltem, ők türelmetlenek voltak, és az egyikük vérig is sértett. Szerinte egy eszement és önmagát kérető liba vagyok, aki képtelen normális kapcsolatra, mert szorong, mert gátlások vannak benne, mert nem tudja megmutatni, hogy mennyire képes szeretni. Én meg ott álltam kéztördelve, potyogó könnyekkel, és kértem, hogy ne menjen el, mert én szeretem, csak én másképpen....másképpen tudom ezt megmutatni. És nem értettem miért fontos az, hogy két hét után sem feküdtem még le vele, miért nem érti meg, hogy nekem tényleg ő számít, és nem éppen az, hogy mikor bújunk ágyba. Nem értette meg, és akkor döbbentem rá, hogy azért nem, mert nem ő az akire vártam. Ha ő lett volna akkor felfogja, akkor pont ugyanúgy lett volna mint én. Türelmes és a dolgok felett álló. Aki megérti, hogy egy kapcsolat lényegét a közös szív adja, amely bizonyos helyzetben összeboruló testekkel már egyként fog dobogni, egyetlen óriási dobbanással hozva a világ tudomására, hogy összetartozunk. És vártam tovább, mert hittem abban, még akkor is ha mások kinevettek, még akkor is amikor Heather részegen ugyanúgy lenézően és becsmérlően beszélt rólam....és kitartóan és töretlenül hittem abban, hogy egyszer el fog jönni a másik felem, érzem, tudom. Szerintem még most is kicsit álomként fogom fel az egészet és azt hiszem még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy nekem ekkora szerencsém legyen, hogy rátaláltam. Vannak akik egész életükben keresik, de pusztán fals utánzataira bukkannak annak, aki melléjük rendeltetett, mintha nem lennének elég kitartóak tovább keresni, mintha kicsit beleülnének a félkészbe és azt hitetnék el magukkal, hogy ez így jó. Odadobnak mindent, elveszítik a tartásukat, és szinte könyörögnek azért, hogy szeressék őket...jobban. Tárgyakban látják a boldogságukat, abban, hogy mit ad nekik a másik ami kézzel fogható, és nem veszik észre, hogy amíg ezzel vannak elfoglalva az érzés, amit dédelgetni kellene, amire vigyázni kellene, amit úgy kéne óvni mint  a legdrágább apró kis kincsüket, szépen lassan elhalványodik és semmivé válik. Én most kapaszkodom belé, úgy kapaszkodom, ahogyan csak képes vagyok rá, nem pusztán a tudatommal, hanem immáron egész testemmel. Megértettem a tánc lényegét, megértettem azt, hogy miképpen alakulnak át az egymásnak adott csókok valami egészen mássá, megértettem, hogy az eddigi érintések hogyan lesznek egyre követelőzőbbek, hogyan válik a bizonytalanság egyszeriben bizonyossággá, hogyan képes arra az ember, hogy még jobban szeressen. Hogyan képes arra Hayden, hogy még jobban szeressen....hogy megmutassa nekem, hogy leszek majd én is képes rá. Annyira meghitt és gyönyörű az egész helyzet, ahogyan a hangok egyetlen tökéletes és mindent beburkoló suttogássá válnak, és nem hallok mást csak a szívverése közé beékelődő sóhajait, azt hiszem a mai estén szebb hang nem is létezik a számomra. Csak fekszem ott a puha szőrmén és arcomról azt hiszem most nem a kislányos mosolyom tükröződik rá vissza....vagy talán ott van az is benne, hanem sokkal inkább valami más. Némán üzenek neki a tekintetemmel, mert tudom, hogy olvas bennem, tudja, hogy mire gondolok, erről árulkodik az is ahogyan óvatosan simít végig az arcomon. Fellángol a bőröm, mintha ezer fokos lázban égnék szüntelen, hogy aztán abban a másodpercben reszketni kezdjek utána, amikor elhúzza egy rövid időre a kezét. Ahogyan az ajkaihoz érek, akárha egy finom hűs forrásra futnának az ujjaim, szinte ajkaim között érzem a csókját ami egyszerre szárít és szomjat olt, kettős és vad érzéseket váltva ki belőlem. Már nem tudom mi történik körülöttem, mindenhol csak ő van, a lehelete a nyakamon, ami leginkább olyan érzés, mintha jégkockával csiklandoznának, ugyanakkor forróságot generál a gyomrom környékén. Ezer tűzgolyó kezd gomolyogni bennem amely egyre lejjebb és lejjebb görgetődik minden egyes csókja és érintése által. Egy áttetsző gömbben lebegek vele, nincs körülöttünk többé a világ, már nem tudom hol vagyok, a színek egybe mosódnak és lehunyva a szemeimet, élvezettel hagyja el ajkaimat egy újabb nyögés, amikor a tarkómra simítja a kezét. És egy újabb lépés, egy újabb mozdulat  a közös táncunkban, ahogyan hagyom, hogy magához édesgessen, hogy megint ott legyek közel, kezemet a vállaira téve engedem, hogy levegye rólam a felsőmet. Kicsit félrebillentem a fejem, a hajam csigái csiklandozzák a csupasz vállamat. Mielőtt visszafektetne még előre hajtom kicsit a fejem, hogy egy apró, de annál jelentőségteljesebb csókot adjak a mellkasára, kicsit feljebb húzva a pólóját. Végül engedem, hogy visszasegítsen a hátamra, és onnan nézem végig ahogyan lekerül róla a ruha. Felsóhajtok felszisszenek és felnyögök egyszerre amikor meglátom. A háttérből előre szűrődő narancs lángnyelvek között annyira gyönyörűnek és annyira ellenállhatatlannak látom....máskor is láttam már felső nélkül, de ez most más, ez most megint más. Valamiféle kellemes bizsergést vált ki belőlem, és előre nyújtva a kezem megérintem a hasfalát, a mozdulat nyomán harapva be ajkaimat. Istenem....annyira csodálatos érzés, ahogyan az ujjaim szinte táncot járnak a hasán, végigfuttatva az apró kis kezecskét fel egészen a mellkasáig, ameddig innen elérem, miközben aztán előre borul az aranyló ragyogással fölém, a mozdulatom végén a kezem a hátára simul. Nyitott két tenyerem simítja végig a csípőjénél megállva finom mozdulattal húzom magamhoz közelebb. Soha egyetlen másodpercre sem hagyja abba, hogy apró, de annál mélységesebb csókokkal hozza a tudomásomra az érzéseit, ahogyan azt is, hogy ez most más mint eddig, ez sokkal szenvedélyesebb sokkal inkább előre vetíti azt, hogy már én sem akarok sokáig várni....vagy nem tudom....nem tudom meddig lehet ezt még fokozni, tudni akarom, hogy melyik az a pillanat, amikor már nem vagyok képes uralni többé a gondolataimat és a tetteimet, amikor  a testem tökéletesen átveszi végre az uralmat, és az érzésekkel karöltve megadja magát neki. A csípőm mozdul, egy kicsit megemelkedik, hogy könnyebben ki tudjon bújtatni a nadrágból, és aztán még egy ideig így tartom, ahogyan vagyok, hogy vele együtt szinkronban összesimulva ereszkedjek vissza, húzva magammal, belefulladó édes csókokkal. Belenyögök az ajkai közé, amikor megérzem magamhoz közel most már úgy, hogy szinte felégeti a bőrömet a félig csupasz teste. Megremegek, és hirtelen mozdulok, akaratosan és furcsa kis szenvedélyem tökéletesen kontrollálatlanul feszül neki, a mellkasom előre nyomva még egy mozdulat ahogyan nekifeszülök az altestének, aztán visszaereszkedem megint. Hullámokban önt el az érzés, és nem tudom kezelni, fogalmam sincs hogyan tudnám csillapítani, bár lehet, nem is kell, lehet egyszerűen hagynom kell. Egyre sűrűbben kapkodom a levegőt, egyre kevésbé vagyok képes már a lélegzetemet is kontrollálni, néha mélyről jövő nyögés szerű sóhaj, néha apró kis zihálások. A mellkasom olyan gyorsan emelkedik és süllyed, hogy a melltartóba bújtatott keblek sajátos és különös táncot járnak, és meg kell emelnem a fejem, hogy lássam mit csinál velük. Hajtincsem az ujjára fűzve, mint valami élő bizonyíték, belőlem egy darab, gyűrű helyett...bilincs ami hozzáköt elválaszthatatlanul. Akarom ezt az egészet, mert ilyen gyönyörű érzésben még soha nem volt részem, bár fogalmam sincs, hogy én miképpen tehetném ezt még szebbé. Eddig csak hagytam, hogy átjárjon engem, hagytam és próbáltam megszokni, ahogyan az ember teste igyekszik megszokni a medence hűs vizét, amikor belemerül. De ez most nem hűvös, hanem forró, lángoló eszeveszetten gyönyörű láva, ami magával ránt a gyönyör eddig nem ismert mélységeibe. De látni akarom, vele akarom látni, azzal a fiúval, aki ennyire gyengéd ennyire törődő ennyire...nem is tudom elfogynak a gondolataim és a szavaim, mintha a világ összes gyönyörű hasonlata és szava kevés lenne leírni milyennek is látom őt valójában. Ezt csak érzem...érzem ott legbelül ahol most egyre fokozódó eleven tűzként olvad szét egy újabb hullám, ahogyan a lábamat megemelve húz közelebb magához. Kicsit megemelkedem, hogy meg tudjak kapaszkodni a vállába, és újfent a csípőm úgy simul hozzá, mintha könyörögne, mintha kérlelne, csak még nem tudja, hogy maradni akar vagy szabadulni. Egy apró rezdülés, egy apró mozzanat, hogy aztán elengedjem, majd egy erőteljesebb lökéssel újra ott legyek olyan közel hozzá, hogy érzem rajta is, hogy beleremeg. Megnyílik alattunk a világ, és én tökéletesen beleszédülök, rántva magammal őt is. Ez volt azt hiszem az a hullám amit végül sikerül valamennyire elkapnom, amikor megérzem az altestemhez simulva őt, és olyan mérhetetlen és kegyetlen hevületet közöttünk, amelyet egyetlen csók sem lesz képes lehűteni, de még az sem ha egy pillanatra megállnánk. Ez már olyan amikor nem lehet visszafordulni....nem mintha eddig lehetett volna. Még mindig kapaszkodom a vállába, a hasam és a mellkasom őrületes tempóval emelkedik és süllyed, szinte tökéletes ellentéteiként egymásnak, de ugyanúgy vadul és lüktetőn. A fejem előre billen és most én vagyok aki tudom mi váltotta ki az az előbb az érzést....amikor megérintettem a hasát, a csupasz mellkasát....már nem az érintés kell, hanem apró becéző és finom csókok, vagyis hát ez inkább finom érintés, ahogyan elnyílt ajkaimat mint pici puszilenyomatokat hagyom ott a mellkasa közepén, aztán még egy jobb oldalra, és lejjebb, ameddig ebben a helyzetben csak eljutok, ujjaim pedig végeláthatatlan köröket rónak a hátán, egészen a csípőjéig, és az alsó felső vonaláig, amely alá befutnak az ujjaim érintve a feneke felső ívét. Megint megborzongok, mert ide még soha nem jutottam el azelőtt és az érzés teljesen beborít, teljesen magával ragad, teljesen behálóz.....úgy érzem nem tudok innen szabadulni, vergődöm magatehetetlenül fuldoklom az egészben. De nem, nem is akarok menekülni. Ez egy édes csapda, a legédesebb amibe valaha is besétáltam. Váltakozik bennem az új, eddig nem tapasztalt vágy, amely a rám törő időszakosan felcsapó hullámaival egyre sűrűbb és egyre kitartóbb. A világon már csak mi létezünk, és ez a ház, amely megőrzi majd a titkunkat, egy tökéletes együttlétet egy szőrmén, a kandalló aranyló fényében....ez lett a mi nászágyunk és gyönyörű.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Feb. 05, 2016 12:34 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 







16+




"És mi van, ha feltesszük magunknak a kérdést, és azt a választ kapjuk, amit reméltünk? Hát, ott kezdődik a boldogság..."
... És mi van, ha nem is kell feltenni kérdéseket ahhoz, hogy választ kapjunk? Mi van akkor, ha ezek a válaszok olykor nem is biztos, hogy szavakban fognak megnyilvánulni bármennyire is vágyunk rájuk? Mi van, ha nem is olyan választ kapunk amit remélünk?...
Megannyi, számtalan kérdés, de ez koránt sem azt jelenti, hogy nincs válasz, egyszerűen csak hallgatni kell a szívedre, hisz olyan nyilvánvaló megfejtésekkel fogunk találkozni, amit mi földi lények boldogságnak nevezünk. Az a valami, amibe érdemes belekapaszkodni, aminek érdemes élni és ami ezek után az életünk éltetője lesz, csak rá kell kapni az ízére. Jöjjön bukás, gyász, szomorúság vagy rettegés, ha már egyszer találkoztál a legszebb érzéssel a földön, ha már egyszer gyűlt forró, sós könny a szemedbe a tested mélyén felrobbanó boldogságtól, akkor vágyni fogsz rá és igyekszel tenni azért, hogy ismét a részese lehess.
Mert a boldogság nem tárgyakban nyilvánul meg, mint ahogy a bátorság sem abban, hogy magunk keressük a bajt aminek konfliktusát és kegyetlen, tüzes pallost lóbáló gyilkosát le kell győznünk. A boldogság nem az a valami, amit egy bizonyos összegért, többért vagy épp kevesebbért, attól függ hol, de megvehetsz a boltokban és drogériákban, hogy utána henceghess vele mint az új drága kincseddel. Ezt egyszerűen nem lehet két kézzel megfogni, mert nem arany, nem ezüst, nem gyémánt vagy épp textília. Nem egy kézzel fogható fizikai tárgyról van szó amit a természet vagy az ember megteremt... vagy hát... mégis, hisz az embernek van a legnagyobb köze hozzá. Egy érző léleknek, egy szeretetet ismerő személynek.  Ezt a "valamit" a szívnek és az elmének egyaránt  éreznie kell, hisz ez az övék. Csak az övék, te pedig mint ember, egy érző lény, leszel a közvetítője. Azt pedig, hogy megtartod magadnak, vagy mások tudtára hozod, csak rajtad áll vagy bukik!
Boldogság lehet az, ha egy hosszú, nehéz nap után végre elvonszolod magad az ágyadig aminek beledőlsz az érintetlenségtől fagyos paplantömegébe miközben magadhoz húzod a párnádat, hogy legyen kit magadhoz ölelni ezen a gyászosan magányos de ugyan akkor békés néhány percen, mígnem átzuhansz az álmok végtelen, kietlen pusztaságába.
Boldogság az, ha valaki megdicsér az igyekezetedért vagy ha megköszöni a segítségedet... Hayden ódákat tudna zengeni arról, hogy milyen végtelen mértékű boldogság szokott felrobbanni az agyában, mikor egy beteg hozzátartozója kezet ráz vele, vagy épp magához öleli ezzel fejezve ki háláját és megkönnyebbülését amiért órákon át küzdött a szerette életéért.
Ugyan ilyen boldogság lehet az, ha találkozol egy rég nem látott személlyel akit az előtt mintha a föld nyelt volna el de te biztos vagy abban, hogy olyan barátság volt a tiétek, amin ez a távolság, ez a hatalmas űr nem változtathatott...
Egy érzés. Egy mélyről jövő boldog, csodálatos érzés mikor megannyi kis endorfin szabadul fel a testedben te pedig beleremegsz ebbe a felemelő érzésbe... lehet, hogy eleinte mintha jégkockákból álló vízpaplan ostromolná a tested miközben legbelül kínlódsz a tüzes láztól, de végül elkezd ez a fagyos víz kellemes melegségű lenni. Elönt a megkönnyebbülés, a forróság és a megnevezhetetlen csodálatos érzés amibe azok után csak foggal körömmel akarsz kapaszkodni, mert... mert egyszerűen csak kapaszkodnod kell!
Nem szabad elengedned mert ez lesz az életed éltetője. Mert tudod, hogy attól még, hogy egy nap keserves és kínoktól "gazdag", szomorú s gyászos, attól még történhetnek szép pillanatok is, csak meg kell látnod, meg kell ragadnod és együtt kell tudnod élni vele miközben önzetlenné válsz, mert szeretnél másoknak is adni. Ugyan mit ér ez, ha nem oszthatod meg mással?
A legnagyobb boldogság, a végtelen öröm pont ebben nyilvánul meg... hogy adni tudsz, ami cserébe ismételten kapsz. Abban, ha megtalálod azt a személyt, akit a legfontosabbnak találsz az életedben... azt a valakit, aki előtt nem félsz megmutatni a hiányosságaidat, akivel tudatni akarod, hogy a hibáid ellenére is ugyan az az ember vagy, akit ő megismert csak neked is vannak rosszabb, nehezebb és nyűgösebb napjaid épp úgy mint neki, amit te viszont elfogadsz. Be akarod bizonyítani neki, hogy a szerelmednél nincs erősebb ezen a földkerekségen s ennek bizonyítékául szolgál minden egyes mozdulatod, ahogy ujjbegyeidet végigfuttatod a bársonyos bőrén, kebleinek domborodó halmán egészen fel a nyakáig, hogy tekinteteddel ugyan elidőzve a számodra oly kedves ajkakon melyek becézni szoktak minden egyes nap, de végül hozzáérinthesd a sajátodat ezzel apró csókot lopva tőle. Ez az igazi, egész testet rázkódtató boldogság.
A szerelem.
Mikor a puha ajkak megérintik a tiédet... lehet, hogy nem dugod le a torkán a nyelvedet, de már csak ez a finom, alig érezhető érintés olyan erővel képes hatni a testedre, mint száz másik vad, szenvedélyes csók, amiben részesed volt más személyekkel életed során...
Hayden hosszú-hosszú éveken keresztül tengődött a maga kérdésektől és értetlenségtől túlzsúfolt, zajos és kellemetlenül kénszagú életében, miközben egyik lánytól a másikig verődött hisz míg ő maga képes lett volna a komolyabb szinteket is meglépni, addig ezek a nőnemű egyedek képtelenek voltak rá. Elzárkóztak a folytatástól és a kapcsolatba vetett hittől. Nekik csak néhány átmulatott éjszaka kellett, egy férfi aki kielégíti a vágyaikat. Egy férfi aki gyengéden csókol, egy férfi aki a zöld íriszeivel szinte felfalja az alatta fekvő gyönyörű teremtést és akivel elhiteti, hogy őszintén szereti... és egy férfi akinek minden egyes mozdulata izgató volt, reménykeltő és édes. Lágy, megfontolt mégis ösztönös. Hisz Hayden magában hordozza azt a fajta varázst, ami nem csak, hogy kevés férfinek, de nagyon kevés embernek adatott meg. Tapintatos, óvatos és figyelmes főként akkor, ha a másik öröméről és kielégüléséről van szó. Ezeknek a nőknek és lányoknak szükségük volt egy kis ideig valakire, aki ezt megadhatta nekik, arra a valakire akinek ölelésében igazi nőnek érezhették magukat. Egyenrangú félnek, nem alávetettnek aki az ágy rácsába kapaszkodva könnyező szemekkel próbálja elviselni azt a féktelen, állatias tempót amit a férfi felette diktál. A kedves ismeretlen ismerőst akarták aki a lassan, de annál intenzívebben fellobbanó tüzet rejtegeti magában...
... viszont ennek a kedves ismeretlen ismerősnek csak egy valaki kell és egy valakire vágyott egész életében. A lányra, akinek zihálása, forró légvétele az arcát és a nyakát súrolja. Akinek minden egyes sóhaja angyali dallam a fülében és az agyában amit elködösít. A lány akinek érintései nyomán szinte fellángol a teste, minek után kibújtatja magát a felsőjéből, és akinek a pillantása láttán a világ legtökéletesebb személyének érzi magát. Mert erre van szükség nem igaz? Hogy a fizikai, testi "fogyatékosságok" ellenére is úgy nézzen végig rajtad valaki, hogy a szíved összeszoruljon a boldogságtól... és igen, megint a boldogság! A szerelem minden mozdulatában, pillanatában és órájában magában hordozza épp úgy, mint a fellángoló vágyat és szenvedélyt is, mikor a vékonyka ujjak a csípőjét érintik és a hátát vagy a hasfalát egészen fel a mellkasáig. A simító, cirógató mozdulatokat lehunyt szemekkel élvezi halk, de egyre gyorsuló szuszogással miközben nyilvánvalóvá válik az is, hogy szívének őrületes tempója nem kíván lassulni. Hozzá-hozzáverődik a bordakosarához melynek hatalmas erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy a szorgalmas, szenvedélytől izgága ketyegőt a helyén tartsa. Igen! Ez kihívás... testi, lelki és mentális kihívás.
Becéző csókokkal édesgetik egymás testét, mintha ez lenne a legkifejezőbb eszközük arra, hogy bevallják legerősebb érzelmeiket a másiknak. És talán tényleg így van, mert ide nem kellenek szavak. Nem szólalnak meg, egy pillanatra se nyílnak el úgy az ajkaik, hogy az utána ember által is érthető beszédet imitáljon, csak a sóhajok és nyögések erőtlen sziszegése távozik belőlük. Nem kellenek szavak... azok, melyekkel kapcsolatuk eddigi szakaszát mind ahányszor bearanyozták, most feleslegesek. Hayden imádja hallani a lány kellemes, madárcsiripelésre emlékeztető, dallamos hangját, miközben butaságokról, vagy jelentéktelen semmiségekről hadovál neki. Imádja a szertelenségét, a kislányosságát és azt, ahogy a semminek is akkora jelentőséget kerít, mint az élet legkomolyabb dolgainak. Mindig van miről beszélniük és minden egyes ilyen beszélgetésnek ideje alatt csak egyre jobban és jobban szereti s egészen mostanáig azt hitte, hogy az iránta érzett szerelmét már nem lehet túlszárnyalni, nem lehet tetézni.
Ezzel szemben most pillanatok alatt változott a véleménye, új szintre lépett a ragaszkodása a csodálata és a szerelme... ez a lány, a folyton csacsogó kis hamis, a szertelen lököttke az ő kezei között, az ő ölelésében fog nővé érni és ez a gondolat, ez mardosó szenvedélyes érzés teljesen elködösíti az agyát. Most felel valakinek a jóllétéért, azért, hogy az első férfivel töltött pillanata a fájdalmak és a kellemetlenségek ellenére is tökéletes legyen. Mert egy nő ezt nem felejti el s a felejthetetlent csodálatossá akarja tenni miközben ismét magához húzza, hogy melltartójának kapcsát kipattinthassa, s lassú mozdulatokkal megszabadíthassa tőle, lévén teljesen felesleges. Először nem  néz a kedvére való halmokra, csak a csillogó íriszeket figyeli és az ajkait, helyette az ujjai indulnak felfedezőútra, mintha legalábbis az ujjbegyeibe rejtette volna a szemeit. Finoman cirógatja végig a combját, a csípőjét, a derekát majd a köldökét mígnem felcsúsztatja a kezét egészen a melleihez amiket mihelyst elér, ellágyulnak a vonásai. Még a lélektükreit is elrejti a szemhéjaival, hogy sokkal inkább az érintésre, a tapintásra támaszkodjon mintsem a látottakra. Nem kell látnia ahhoz, hogy tudja milyen gyönyörű, helyette inkább lejjebb húzódik, hogy apró csókokkal hinthesse be a kebleit és kulcscsontját miközben közelebb húzza magához...mintha legalábbis lenne még hova.
Zoya minden egyes tette magáért beszél és arról ordít, hogy készen áll és efelől megerősíti az is, mikor csípőjét Hayden ágyékához préseli ő pedig a lány füle mellett támaszkodva alkarján, némiképp előrebiccenti a fejét miközben elnyom egy hangos, már-már kéjesnek ható nyögést, hogy a testét ostromló szűnni nem akaró vágy hullámainak valamelyest ellenálljon. A gond csak az, hogy egyszerűen képtelen rá és az, ahogy a lány apró kezecskéje a nadrágjának peremét, valamint az által rejtett fenekét érinti, csak még nyilvánvalóbbá teszi, hogy eljött az idő! Felesleges, de inkább botorság tovább várni.
Lassú, de biztos mozdulattal emelkedik meg, hogy a melltartó után a bugyit is levehesse róla, magáról pedig a maradék ruhadarabjait, hisz már csak ezek azon zavaró tényezők melyek az útjukat állja a végső kiteljesedésben. A férfi és női ruhadarabok összessége nem messze a dohányzóasztal mellett ér földet halk, susogó nesszel kicsit oldalba bökve az üvegdíszekkel teli dobozt, mi angyalok csengettyűire emlékeztető csilingeléssel töltik be a nappali kellemesen halk, csak az ő sóhajaiktól visszhangzó csendjét. Szinte belefullad a gondolatba, hogy milyen tökéletes minden... a fenyőfa friss, karácsony illata, a kandallóban pattogó fa aromája ami keveredik az asztalon illatozó teáéval... alatta pedig az a lány, akinek a mindenséget szeretné ajándékozni az elkövetkezendő, előtte álló évei során.
Mielőtt még rátérhetnének a lényegre, a fotel karfáján lévő jókora kék plédet magához veszi, hogy azzal a lendülettel ahogy ismét ránehezedik a lány aprócska alakjára, csípőig betakarhassa magukat. Ezt már csak annak érdekében is teszi, hogy Zoya még annak ellenére se érezze magát kellemetlenül vagy teljesen meztelennek, hogy nyilvánvalóan az. Igyekszik tapintatos lenni és amúgy is, ez a pléd tökéletes ahhoz, hogy még közelebb kerülhessenek egymáshoz. Olyan ez mint egy sátor, egy szerelmi fészek mely minden kíváncsi szem elől eltakarja őket... még a falak, a fényképek és a pimaszul vigyorgó kujon kandalló se fogja látni azt, amit ők is csak érezni, megélni akarnak.
Halk sóhajok közepette, a takaró védelmében magára igazítja a védekezésül szolgáló, az imént még a nadrág zsebéből kicsent óvszert, hogy aztán Zoya forró öléhez fészkelhesse magát inkább kérlelőn és reménykedőn, mint határozottan vagy követelőzőn. Arcához hajolva apró csókkal illeti az ajkát és az arcát, halántékát,  ujjai még egyszer végigfutnak a csípőjén és az oldalán, hogy aztán testét meg-megrázó remegéssel ugyan, de megtehesse az első lépéseket ügyelve az óvatosságra, csípőjének mozdulataira. Nem lehet vad, gyors vagy túl elszánt... most nem ezen van a hangsúly.
Tekintetét ez idő alatt egy pillanatra se veszi le a lányról, hisz olvasni akar minden rezdülésében. Abban, hogy mi a reakciója és, hogy képes-e végig csinálni amibe belekezdtek, vagy inkább megállásra, pihenésre van szüksége? Most minden rajta múlik, ezért is áll meg egy kis időre, hogy képes legyen az apróság alkalmazkodni a kialakult helyzethez. A forrósághoz és az idegen érzéshez, de csak, hogy bátorítsa és bebizonyítsa, hogy nem lesz baj és vigyázni fog rá, szelíd mosollyal simít végig az arcán miközben lehajol a nyakához, hogy ha újabb zöld utat kap, folytathassa a ringatózó mozgást...





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Feb. 05, 2016 12:10 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya





Mindenki másképp írja le az első alkalmat. Van aki meghatódva és szinte könnyekkel áztatott szemekkel beszél róla. Van akinek arcán eltorzulnak a vonások, megfeszülnek az izmok, szinte megkeményedik az állkapcsa és visszanyelt szitkok kíséretében azt mondja, hogy nem akar beszélni róla. Vannak akik nem is emlékeznek rá mi történt, rosszabb esetben arra sem, hogy kivel történt. Vannak megint mások, akik számára ettől tökéletesebb dolog nem is létezik a világon és arról beszélnek, hogy szinte már az első alkalommal ösztönösen tudták mit kell tenniük. Mintha minden ismeret ott lett volna bennük, amit a szeretett személy mozdulatai, csókjai, rezdülései hoztak volna felszínre bennük. És vannak azok akik jelentőségteljesen elmosolyodnak, de csak bólintanak, és látod ott rejtőzni a halovány boldogság árnyék mögött, hogy sosem fogja tudni szavakba önteni mit érzett akkor, de a szívében örökké őrizni fogja. Nem beszél róla, nem csupán azért, mert nem igazán vannak rá szavai, hanem azért sem, mert nem akar. Mert ez egy titok, két ember csodálatos titka, amit nem akarnak avatatlan fülekre bízni, nem akarják, hogy az egész világ ismerje. Ez egy bensőséges csoda amit ők teremtettek meg és immáron örökre az övék is marad. Sosem voltam az a fajta aki magamutogató lett volna, aki a világ előtt fennhangon akarta volna hirdetni, hogy kihez is tartozik. Büszke voltam Haydenre, szerintem nálam büszkébb ember nem sétált mostanság a St Claire falai között, és olyan szeretettel tudtam rajta végignézni, hogy abban bíztam mindent megérez belőle. A ragaszkodásomat, a szerelmemet, azt ahogyan arra vágyom leginkább, hogy amikor fáradtnak és gondterheltnek látom, akkor hűs tenyerem a halántékára simítsam, piciny ujjaimmal masszírozva át egy nehéz nap közben is. Erőt adni neki pusztán néhány pillanat erejéig, hogy felvértezzem a folytatásra. És miközben adok, ugyanúgy kapok is tőle. Látni a másikon a megkönnyebbült boldogságot, ugyanazt csillanni a szemeiben ami a tieidben is van, a világ leggyönyörűbb érzése. De ezt soha nem csináltuk mindenki előtt, soha nem azok a fajta emberek voltunk, akik a folyosón, kantinban vagy éppen Jimmynél esnek egymásnak. Igaz, mi egyáltalán nem estünk soha egymásnak. Mi a ragaszkodásunkat másképpen fejeztük ki. Egy homlokra adott futó csókban, egy kávéban vagy kakaóban, amit úgy készíttettünk el a másiknak, és vittünk át, mert tudtuk, hogy annyi ideje nincs, hogy kiszaladjon egyért. Amikor szabad napon vártuk haza frissen vetett ággyal, egy bögre teával, és hozzábújva éjjel biztosítottuk róla, hogy ott vagyunk, telítődjön el az érzéssel....velünk....egymással. Nem titkoltuk amit egymás iránt éreztünk, de nem is hirdettük fennhangon másoknak. Ezek voltunk mi. Heather nem sokkal az elutazásunk előtt azt mondta nekem, hogy két dolgot tanult tőlem: szeretni és szeretve lenni. Mert nem csupán azt kell tudnod hogyan szeresd a másikat, hanem hogyan tudj olyan lenni, akit érdemes és lehet is szeretni. Ez a lány....ilyet mondott nekem, és azt hiszem ilyesmit nem sűrűn szoktak az emberek hallani, én meg főleg nem, hiszen fiatal vagyok még bármiféle bölcsességhez, vagy ahhoz, hogy bárkinek is tanítsak bármit az életről. Én pusztán próbálok önmagam lenni, próbálok az élethez idomulni, ugyanakkor minél több dolgot megőrizni abból a lányból aki egykor felköltözött Chero Town-ból. És igen sokat beszélek, néha a jelentéktelennek tűnő dolgoknak is nagyobb jelentőséget tulajdonítok....és sokan nem értik miért. Pedig ez olyan egyszerű. Hiszen ki dönthetné el, hogy ami adott pillanatban nem tűnik fontosnak, nem tűnik meghatározónak, az esetleg a későbbiekben nem válik majd azzá? Példának okáért ott van a mi találkozásunk. Lehet, hogy ha nem tévesztem össze a szakorvost a rezidenssel akkor ellátjuk a sebet és mindenki megy a dolgára. De én kicsit túlpörgettem a témát, ennek köszönhetően kellően zavarba is jöttem ahhoz, hogy mindent összeborogassak és egyik butaságot csináljam a másik után. Az élet tévedései, apró és nem túl jelentősnek tetsző dolgai akkor válnak igazán fontossá, amikor nem is számítunk rá, mert előre ez nem látható. Én ilyen voltam, a kis dolgokban is igyekeztem meglátni a különlegest, a jót, az izgalmasat, vagy éppen érdeklődve fordultam minden újdonság felé. Időnként tudom, hogy szinte gyerekesen naív vagyok, néha talán nem ártana óvatosabbnak vagy kevésbé nyitottabbnak lennem, mert túlságosan kihasználható vagyok....igen mindezzel tisztában vagyok, csak a gond az, hogy nem tudok más lenni, mert ez vagyok én. Ezzel együtt vagyok Zoya, az a lány akinek az élete pár hónapja fenekestől felfordult. Az igazat megvallva eleinte kételkedtem magamban, az érzéseimben, de nem kellett sok idő, hogy rádöbbenjek Hayden az a fiú akire mindig is vártam. Persze talán könnyelmű kijelentésnek tünthetett volna ez a részemről, de amikor láttam őt fáradtan, kétségbeesettnek, dühösnek, ingerültnek, lemondónak, ugyanakkor vidámnak és jókedvűnek és féktelenül jókedvűnek rádöbbentem, hogy minden arcát ugyanúgy szeretem, ugyanazzal a lelkesedéssel. És ez volt az a pillanat amikor menthetetlenül szerettem bele. Azt mondják ilyen nem létezik, hogy nem lehet valakit így megszeretni ilyen rövid idő alatt. Én meg azt mondom, hogy ugyan ki ismerhetné úgy igazán az emberi lélek rejtelmeit, ugyan kinek van ahhoz joga vagy érkezése, hogy megmondja milyen érzelem és mennyi idő alakulhat ki az emberben? Ha rájössz, hogy az élet azt vezette az utadba akivel lenned kell, hidd el te is két kézzel fogsz belé kapaszkodni, és helyenként még ezt is kevésnek érzed majd. Svájc....azt hiszem ezt az országot örökké szeretni fogom. A habos szürke fellegekkel az égen, a himbálódzó fényeivel, a hideggel, a havas tájjal, a különös, kéményekből gomolygó füstjeivel, a temérdek csodával, amelyet ígért számunkra már az ideérkezésünk pillanataitól kezdve. Itt volt a levegőben onnantól, hogy beléptünk a házba. Valahol, nagyon mélyen tudtuk ezt mindketten. Talán én is sejtettem, hogy ez az egész helyzet egyszerűen adni fogja magát. Hiszen eddig sem azért vártunk mert nem lett volna lehetőségünk, nem azért volt velem türelmes Hayden, mert éppen nem volt jobb dolga, ahogyan én sem azért várattam mert bolondot akartam volna belőle csinálni. Egyszerűen azért, mert a rohanó hétköznapok közepette nem tudtunk volna egyetlen alkalmat sem olyan meghitté tenni, amilyenné akaratlanul, vagy talán nagyon is akarva most tettük. Az első alkalmat mindenki másképp írja le, mint azt korábban mondtam is. De abban mindenki egyetért, hogy ezt nem lehet előre tervezni, mert akkor elveszíti a varázsát. Hagyni kell, hogy még egy esetleges helyzetben is megtalálja a pontos idejét, a lehetőséget, amikor már nem tud és nem is akar az ember magának parancsolni, amikor igyekszik felfedezni a benne szunnyadó piciny kis szenvedélyt, azt a fajtát, ami még csak nyiladozik mint valami rügybe pattant rózsabimbó. Hogy aztán értő kezek gondozzák és gyönyörű virágba boruljon önmaga és a másik örömére. Ha tökéletes, akkor ez a rózsa egyetlen emberé lesz és örökké pompázni fog, csak neki. Minden mozdulat emlékeket idéz fel bennem, hogy ezek helyét egy új, idővel csodálatos, visszaidézhető pillanattá szelidülő momentumok vegyék át. A szőrme érintése a csupaszt hátamon, mint gyermekkoromban a Krane ranch-en, a nagy pajtában a frissen nyírt gyapjú közé befeküdve a Rickyvel és Eric-el....a pattogó kandallótűz mint megannyi régi nyár kinn a kertben, mikor eljöttek a hűvösebb hetek. A fenyő illata Martin műhelye, a millió csodájával, gyermekkorom igazi kis mesebirodalmával, a nevelőapukám bölcsességeinek tárházával....de ezek most a háttérbe szorulnak, hogy helyüket átvegye valami egészen más. Az ahogyan szépen lassan felfedezzük egymást. Én, aki alapvetően mindent szerettem szavakkal feldolgozni, nyomatékot adva a tapasztalásaimnak, most olyan csendben vagyok, mintha valami láthatatlan erő ellopta volna tőlem a fecsegés képességét. Hogyan beszélhetnék valami olyasmiről aminek minden egyes tized másodpercét megtörni szavakkal a legnagyobb vétek. Úgy érzem már így is, hogy elegendő a levegőm, hogy már nem kapok eleget, hogy megfulladok az érzésben amit bennem gerjesztett, hogyan is tudnék megszólalni dadogás nélkül? Képtelen vagyok. Többet szeretnék adni neki, de nem tudom hogyan tegyem. Toporgok még a bizonytalanságban és próbálok az ösztöneimre hallgatni, és hagyom, hogy a mozdulataimat ezek vezessék. A csókjaira csókokkal felelek, a becéző ajkakra kezemen kelt lágy simogatással, a halk nyögésekre, elfojtott, vékony hangon visszafogott hangos sóhajokkal. Úgy hullámzunk át eddig ismeretlen vizekre, mint a hajó meg a kormányosa. Vihart gerjesztünk magunk körül, de ő türelemmel és kitartással tart meg, nem ereszt át a hullámoknak, csak amikor már tudja, hogy megfelelően bele tudok simulni. Miközben folyamatosan reszketek és elernyedek váltakozva, mintha a láz rázna teljesen szét darabjaimra hullok, hogy aztán ő legyen aki összerak. Keresem még azt hogy mely mozdulatom az amivel ugyanezt az érzést tudom elérni nála, aztán rádöbbenek, hogy tulajdonképpen mindegyik ilyen. Teljesen mindegy, hogy hol érintem olyan mint egy robbanásra kész kis szerkezet, amit most még sikerül visszafogni, de nem fogom tudni sokáig. Kivált ilyen közelséggel. Ajkai a nyakszirtemen futnak végig, nyelek egy nagyot és hagyom magam felhúzni, hogy a melltartómtól is megszabadíthasson. A szemei az enyémet kutatják, összekapcsolódnak az íriszek, és némán üzennek egymásnak. Úgy játszik a zöldjein a fény, akár a lagúnákon a csalóka és ígérgető vidám napsugár. Elmosolyodom, picit és biztatón, majd hagyom, hogy újra a hátamra fektessen. Kézfejemmel cirógatom végig az oldalát, hogy aztán megfeszüljek, kifeszüljek akár zászló a szélben, egyetlen pillanatra megdermedve, lehunyt pilláim mögött őrizve egy újabb tökéletes másodperc esszenciáját az örökkévalóságnak. Mellettem támaszkodik meg, és tudom, hogy már nem lehetne hova, nem lehetne még jobban fokozni, de amikor egy erőteljesebb mozdulatot követően a csípőm hozzáér az ágyékához szinte egyszerre nyögök fel vele, megőrülve a gondolattól, hogy ilyen hevülettel, ilyen közel még soha nem volt hozzám. Lassan mély levegőt szívok be és kifújom, a szívem a mellkasomban dörömböl ki akarna szakadni a temérdek érzéstől amelyet úgy tűnik egyre gyorsabban és gyorsabban kell feldolgoznia. A kebleim a keze és a csókjai alatt emelkednek és süllyednek, mintha egy-egy érintés az ajkaival egy kérdés lenne, és ők adják a választ ahogyan megremegnek és az egész testem libabőrössé válik, immáron sokadszorra. Néha megállok, visszafogom a mozdulataimat, mert nem tudom mennyire jó az amit érzek, hogy a túlhevültség közepette időnként kiszakad belőlem egy-egy erőteljesebb mozdulat, amin meglepődöm és belefúrva a fejem a vállába rejtőzöm el önnön kis akaratos énem elől. Nem is én lennék, ha az egyik ilyen mozdulat közepette nem kuncognám el magam. Csikiz...ott a csípőm és az ölem találkozásánál a combhajlat....ott mindig is csiklandós voltam és ezt az érintése elő is hozza belőlem, hogy aztán a következő másodpercben enyhe remegés járjon át, az egész testem beleborzongjon és döbbenjek rá: akarom, hogy ott legyen a keze. Forrón sikolt a bőröm amikor elválik tőlem egyetlen másodpercre. Mint derűs éjjeli égbolt borul ránk a takaró a fotelről, az előbbi ruhák röpte nyomán még mindig hallom fülemben a dobozban összezörrenő díszek vidám hangját. Ez tudatosítja bennem, hogy nem álmodom, ez a valóság, itt vagyok vele, és annyira gyönyörűnek látom az egészet ami velünk történik, hogy nem vagyok továbbra sem képes megszólalni. Vékony kis nyögéseim, vagy éppen alig lehelt hosszú szinte magam előtt is ismeretlen hangtartományokat megütő sóhajaim árulkodnak arról, hogy mennyire tökéletes amit most csinál velem. És ahogyan apró és biztató csókokkal kezdte el, a nyílt vizek felé evezve egy óriási hullámon a magasba emelkedve most is ezekkel folytatja, és minden porcikám sikítva követeli a folytatást.
Az első pillanatban fordul velem a világ egyet, és minden fényesen robban körülöttem élesednek a hangok, a levegő megtelik valami ismeretlen és semmihez sem fogható illattal....a kettőnk illata, eggyé olvadva, amelyet az összesimuló bőrünk okoz. Megfeszülök egy másodpercre, Hayden pedig megáll egy picit a mozdulattal. Hatalmasra kerekedő szemekkel engedem kissé lazulni magam, hogy ne idegenként tekintsek rá, hiszen szeretem, azt akartam hogy itt legyen, hogy velem legyen, hogy átengedjem magunkat ennek az érzésnek, hogy tökéletessé tegyem mindkettőnk számára. Az első másodpercek furcsa és izgalmakkal vegyes riadalmát aztán egy enyhülő és kellemes mosoly váltja fel, főleg, amikor megérzem az arcomon a becéző simogatást, és belenézek a szemeibe. Hosszú másodpercekig nem merek megmozdulni, kicsit talán a szokatlanságon túl minimálisan fájdalmat is éreztem, de már ez is csupán az első pillanatok hozadéka. Megszokom és megszeretem percről percre, amíg a végén már én vagyok az aki a kezét Hayden vállán táncoltatja végig vezeti le a derekán át a fenekéhez, hogy tenyerem mint mohó kis tündér simítsam rá, és egy finom biztató mozdulattal húzzam magamhoz közelebb, lassan. Hagyja, hogy egy picit én irányítsak, hogy megtaláljam még a saját ritmusom, hogy fel tudja venni, hogy eggyé válva, egy közös és mások számára láthatatlan koreográfiát alakítsunk ki ketten. A takaró elrejt bennünket, itt már csak mi vagyunk, és a szépen lassan, sóhajokkal és kéjjel vegyes zajban megbújó, beteljesedő szerelem. Olyan az egész mint amikor az ember kifekszik a nyílt vízre és az egyre erőteljesebb hullámok között találja meg a teste szabályossá váló ringását. A nyakamhoz hajtja a fejét, én azonban látni akarom a szemeit...azt szeretném, hogy rám nézzen, hogy engem nézzen, nekem erre van most a legnagyobb szükségem. Fájdalmasan gyönyörű ez az eggyé olvadás, kezemet pedig az arcára vezetem finom kis sóhajaim szakadatlan előtörnek ajkaim közül. Magam felé fordítom az arcát, hogy aztán elengedjem és megkeressem a kezét. Ujjaim ujjai közé fűzve, fehéredésig szorítsam.
Hogy milyen számomra az első? Nincsenek szavaim rá, de még csak gondolataim sem, agyam legmélyéről pusztán egy egy töredék szakad fel: Svájc, hegyek, karácsony, tea és citrom édes illata, tűz, az angyalka a fán, egyre hevesebb és gyorsabb sóhajok, gyönyör, végzet, szerelem.....Hayden.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Feb. 07, 2016 12:21 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 







16+





Ugyan soha nem jutott eszébe szórakozni a gondolattal, hogy milyen lehet ezzel a lánnyal úgy igazából együtt lenni, mikor nincsen ruha ami elhatárolná egymástól a bőrüket, nincs éjszakákba nyúló nevetgélés amihez idétlen szituációk vagy a munkában látott érdekességek felemlegetései vezetnek, csak a halk, kellemes nyögések és sóhajok, egymás nevének nyöszörgése... mégis mind ahányszor reggelente kikecmergett Zoya mellőle az ágyból, ő kíváncsi tekintettel mérte végig lopott pillantások pimasz sűrűjében az alakját. Formás lábait, melyet a fölötte ringó csípője köré fonna... kerekded fenekét, amibe Hayden belekapaszkodva egyre közelebb és közelebb húzhatná magához ezzel minimálisra csökkentve a távolságot közöttük. Épp így vékony derekát amit ölelne és cirógatna mint ahogy a vállát is, ujjai pedig a rendezetlenül lógó kócos tincseket érintené és csavarná az ujjai köré majd simítaná le verejtékes halántékáról az odatapadt hajszálakat, hogy aztán egymás ölelésében hajtsák kimerült álomra a fejüket.
Az ilyen éjszakák és reggelek nem érkeztek el egyszer se, ő pedig nem is követelte, nem siettette, hisz miért tette volna? Attól még, hogy valakit igazán szeretünk, nem kell már az első adandó alkalommal puha párnák és paplanok közé édesgetni főleg nem akkor, ha látjuk, hogy az adott fél nem áll még készen rá, legyen bármekkora szükségünk rá. Nem azt mondja, hogy Zoya mind eddig éretlen volt hozzá, egyszerűen nem érezte idejét annak, hogy lemondjon a legféltettebb kincséről, amit normális nő nem ajándékoz oda bárkinek, cserébe viszont hatalmas szeretettel nyújtja át a legnagyobb szerelmének... ezt pedig Hayden mindenek felett tiszteletben tartotta, nem próbálkozott, mert fontosnak tartotta az időzítést és Zoya által küldött kis jeleket.
Persze mint minden férfinek, neki is voltak gyengébb, kellemetlenebb pillanatai mikor komolyan oda kellett figyelnie a mozdulataira és szavaira, arra, hogy milyen takarások segítségével iszkol ki a szobából reggelente, mikor még a lány az igazak almát aludta. Mind ezek ellenére túlélte... túlélte mert el kellett érkezniük a megfelelő pillanatig. Mikor nem csak ők állnak készen az együttlétre, de úgymond "a csillagok állása" is tökéletes ahhoz, hogy megtörténjen végre a csoda. A csoda amit ezek után ketten fognak dédelgetni, mint közös titkukat a fenyőfa és kandalló pajkos nevetésében akik őrzik minden mozdulatukat és tettüket, sóhajaikat elraktározzák, hogy általuk legyen mire emlékezni. Egy apró kis csoda ez, ami újabb, mérhetetlen mennyiségű és erősségű szerelmet fog ébreszteni a szívükben. A csoda, ami megpecsételi az eddig eltöltött időt és a folytatást is, ami magától értetődő lesz és nem csak pár napig fog tartani, hanem örökké.
Azok a kócos tincsek melyeken mosolyogni szokott reggelente, akárcsak az álmatag, fáradt tekintetén, most laza gyűrűként fonódnak Hayden hosszú ujjai köré ezzel megpecsételve szerelmüket. A szerelem gyűrűje ez nem nemesfémből, hanem természetes emberi anyagból, ami épp úgy kezd átnedvesedni, mint ahogy illik. Most eljött az ideje annak, hogy ujjbegyeivel lefejtse, félresimítsa az arcára, nyakára és halántékára tapadó szálakat, miközben ajkai az ajkát érintik, hogy egy lágy, de forró csókba forrjanak össze.
Imádja ezeket a puha, élvezettel és szórakozottsággal csókoló ajkakat, melyek már a maga természetességének tekinthetően édesek, hisz az a hatalmas kakaómennyiség amit reggel megszokott inni, talán - ha ténylegesen nem is de képletesen - még a vérét is cukrossá varázsolja. Megszokta már, hogy reggelente addig találkozik fáradt szemekkel, míg meg nem kapja az aznapi cukorfröccs nagyját...  eleinte elförmedt a gondolattól, hogy azt a mennyiséget, amit ő alapjáraton egy évi cukorbevitelének látja, képes meginni valaki. Eleve utálja, vagy legalábbis utálta az édes dolgokat. Ha az anyja odahaza süteményt sütött vagy valami mást aminek kicsit is édesebb íze volt a normálisnál esetleg több volt a cukortartalma, rendszerint otthagyta a tányéron vagy nem is szedett. Mindig is a sós ételek híve volt, a sós süteményeket szerette és inkább szed kényszer főételt még most is, ha van rá ideje mint, hogy desszertet pakoljon a kistányérra. Talán ez az egyetlen és legnyilvánvalóbb ellentét bennük, de hát nem hasonlíthatnak mindenben nem igaz?
De ez a reggeli kakaó extra cukrosan már épp úgy hozzánőtt, mint az édes csók ami nem csak a kakaónak köszönhetően olyan mézes, de a szívük szerelmének is. És ahogy a kakaó illata és aromája, úgy ez a csepp kis teremtés is, aki hosszú percek óta, már-már órába forduló intervallumban fekszik alatta ujjait fel és alá futtatva Hayden hátán. Rájuk nem igaz a megszoksz vagy megszöksz jelző, hisz nincs szükségük a másik megszokására és elfogadására... magától értetődő, hogy szeretik azt, amit a másik is és értékelik azt is, amit maguktól soha nem csinálnának, nem ennének vagy nem innának.  Lehet, hogy nem lesz a kedvencük, de nem kiabálnának kígyót békát rá, egyszerűen csak elfogadják kész tényként mindketten, hogy nem lesz a kedvence még a másik kérésére se.
Nem zavarja őt a lány túlzottan édes ételek és italok iránt érzett vágya, nem zavarja a játékossága és a gyermetegsége mint ahogy az se, hogy vicces grimaszokat vág miközben beleéli magát egy adott témába. Ezek a grimaszok és szokások teszik őt egyedivé. Olyan valakivé, akivel még életében nem találkozott előtte s már csak azért is szokta hangoztatni, hogy vele megütötte a főnyereményt hisz ritka kis fénypontja az emberiségnek noha biztos, hogy minden szebb és jobb lenne, ha több hozzá hasonló rohangálna és szedné a kis csülkeit a Földön.
Viszont amilyen kis fénypont a lány, épp olyan figyelmes és biztonságot nyújtó személy Hayden, akivel senki nem kelhetne versenyre ebben a kategóriában. Minden egyes mozdulata óvatos és finom, még az is ahogy csípőjével odasimul a lány öléhez és megmutatja neki az igazi szenvedély első kéjes megállóját, az első lépcsőfokot ami szokatlan, ami idegen és talán bizonytalan és fájdalmas, de a második lépcsőfokra érve már jobb lesz.
Mivel tudja jól, hogy Zoyának nem volt még ilyen aktushoz szerencséje, igyekszik minél óvatosabb és összpontosítóbb lenni már csak azért is, hogy ne ösztönből és férfias állhatatosságból jöjjenek a mozdulatai, melyeket ugyan nehezen fog vissza, mégis idővel ő maga az aki a legjobban meglepődik a lassú mozdulatokon mélységén melyek abban a pillanatban, hogy Zoya teste teljes egészében megfeszül, alábbhagynak. Nagyot nyelve, eleinte picit ijedten ugyan de sokkal inkább kíváncsian méri végig az arcát, elkerekedő szemeiben megcsillanó érzelmeket igyekszik megfejteni s bár lehet, hogy felesleges időtöltés, mégis igyekszik olvasni belőle. Meg akarja fejteni, hogy mit jelent neki az a pár pillanat.
Ajkai halk, reszelős sóhajjal nyílnak el egymástól, mintha legalábbis kérdést akarna feltenni neki, de helyette csak közelebb hajol hozzá, hogy egy aprócska csókot adhasson az állára majd az orcájára is. Kellemesebbé akarja tenni azt  a rövid időt és bizonytalan kis utat, míg nem csak a teste de az agya és a szíve is felfogja és megszokja azt, ami történik... a feszülést, a pillanatnyi fájdalmat és az újdonsággal keveredő ismeretlen érzést, amit talán nem fog teljesen megszokni a mostani alkalomadtán, viszont Hayden biztos benne, hogy ez idővel jobb és könnyebb lesz. Akkor lenne csak igazán nagy baj, ha ez másként lenne.
Érzi ahogy teste alatt a lány teste idővel ugyan de elkezd lazulni, már ő se érzi az erős szorítást, mintha kezdené felfogni és elfogadni azt, hogy jelen pillanatban egy még ismeretlen de gyönyörű táncot kell eljárnia azzal az emberrel aki szereti őt, aki úgy hívja erre a dinamikus de sokat jelentő édes táncra, mintha életük remekét kellene nyújtaniuk a gyertyafényeket helyettesítő kandallótűz színe előtt. Biztatásra vár épp úgy, mint ez a kétségbeesett lány a táncparketten aki nem biztos abban, hogy melyik lábát kell először megemelnie ahhoz, hogy lassan de biztosan tánclépések kerekedjenek a mozdulataiból ami helyettesíti az idétlen kis toporgását partnere mellett. Ám ez a partner gyakorlott és ösztönös, figyelmes és odaadó, nem neveti ki a bizonytalansága és idegenkedése miatt. Be akarja bizonyítani, elakarja hitetni vele, hogy ő maga is épp ugyan olyan jó lesz, csak egy kis időre van szüksége.
Kezét az arcára simítja, ezzel igyekszik éreztetni vele, hogy minden rendben lesz s csak, hogy el is hitesse vele, zöldjeit egy pillanatra se veszi le az arcáról, mindvégig a mogyorószínű szemeit figyeli és annak változásait, miközben leheletnyit újra meg-megmozdítja a csípőjét.
... minden egyes mozdulatukról az együtt, idáig megtett út jut az eszébe. A nap, mikor bal lábbal kelt fel, mikor hulla fáradt volt és a műszakjának végéhez közeledett, de mintha a végtelen semmiség lett volna előtte még akkor is, mikor megkapta az aznapi utolsó páciensét, egy szerencsétlen teremtést akinek a lábujját lekapta a bicikli lánca, mert a kedves megfeledkezett a papucsról vagy a cipőről. A maga harci pocok formájában pöffeszkedett a férfi mellett miközben többször is közölte az orvossal, hogy mit fog csinálni, hisz ha már ott volt mellette akkor csak tájékoztatja nem igaz? És ekkor trappolt be az életébe a lány, aki akkora csörgéssel és zörgéssel, hangzavarral volt, mintha egy kis elefántot zártak volna be a porcelánboltba. Legszívesebben fogta volna, hogy leültesse maga mellé de nem tette meg, hisz ha már mint gyakornok volt ott mellette akkor kérdezett, véleményt és meglátást kért tőle, ő pedig szépen szuperált s noha megvolt szeppenve, tudta mit kell csinálni... az a hangos és szertelen lány mintha megszűnt volna azóta létezni, bár a mindennapjaiban ugyan az maradt, most mégis szenvedélyes, csendes, sóhajai pedig egyre csak felcsigázzák Haydent, aki tenyerét szétnyitva végig futtatja azt a vékony combon és csípőjén egészen fel a bordájára fekvő kebleken, melyek egyre gyorsabb tempóban süllyednek és emelkedek a keze alatt. Mintha az érintései keltenék életre a testét.
Ahogy a hátán végigfutnak a vékonyka ujjak, egészen le a takaró által takart fenekéhez, most ő az aki egy pillanatra ívben megfeszíti a hátát s egy hangosabb nyögés kíséretében lehunyja a szemeit, hogy aztán az invitáló mozdulatra összpontosítson amivel Zoya lassan de biztosan elkezdi közelebb húzni magához. Ezzel is biztosítja őt afelől, hogy amit csinál az nem rossz és épp úgy vágyik az együttlétre ez a csepp kis teremtés is, mint amennyire ő. Eleget tesz hát a kérésnek és egyre lejjebb engedi a csípőjét miközben füle zúgása és valamiféle hátsó kattogás átveszi a tudata felett az uralmat. Meglehet, nem zavarja a háttérzaj, a CD lejátszó kattogása és búgása vagy épp a kandallóba rejtett pattogó fa, mégis olyan érzése van, mintha el kellene nyomniuk a maguk sóhajuk és zihálásuk, Zoya pihegésének erősségével ami nem rest hangosodni minden egyes mozdulattal ami ugyan még mindig óvatos, de már sokkal határozottabb és ritmusosabb.
A belőlük távozó vad zihálás által lesz hangos és visszhangzó a nappali amivel betöltik a tér egyre szűkülőnek ható közegét. Nem olyan ez számára, mintha megfojtani készülne őket a ház, sokkal inkább intimebbé és személyesebbé teszi általa... mintha csak értük, csak nekik dolgozna. Nem érzi úgy, hogy az idegen hely éket ütne a jelen folytatott helyzetbe, nem kapkodja ide-oda a fejét miközben attól fél, hogy valaki, egy itt felejtett személy lecsattog a padlásról miközben a szemét dörgöli és kérdőn néz végig rajtuk, mégis mi a fenét csinálnak? Úgy kapaszkodik egy rövid ideig a lány csípőjébe, mintha az lenne az ő legnagyobb biztonságot nyújtó pontja. Egy pont amit ha biztos kezekkel tart, nem fog elsodródni a háborgó tenger vad hullámaival, messze tőle attól félve, nem látja többet. Az érintés és a szemének biztos fénye itt tartja, a nappaliban s olykor-olykor mintha külső szemlélőként nézné végig a tettüket, visszatér a testébe, hisz meg akarja élni a pillanatot ami hamar kifog magasodni.
Ezen gyönyörű pillanat reményében nem meglepő hát az sem, hogy az ösztönzésre újra felveszi a maga ritmusát miközben arra is figyel, hogy Zoya milyen ütemet akar diktálni, mi az ami kényelmes neki, mi az, amit elbír még viselni. Egyé válnak, felveszik a tánclépéseket s tökéletes tükörképei lesznek egymásnak.
Aztán a következő emlékkép erejéig a lány vállára hajtja a fejét, gyakorlatilag elrejtőzik, hogy  lehunyt szemekkel élvezze azt a képet, ahogy ők ketten egy csúnya esetet követően kint ácsorognak a házához közeli parknál, ott vallva szerelmet egymásnak egy idős pár mellett akik hatalmas szemekkel, mégis őszinte kitörő örömmel fogadták a csókjukat, az első igazi meghitt érintéseiket melyek már nem csak barátságról vagy rezidens-gyakornoki kapcsolatról árulkodtak. Már abban a pillanatban egyek voltak, ott a színes kis étteremben, s a maival megpecsételhetik ezt a csodát. Mert eljött az ideje, már nem kell várnia, hisz élvezheti a lány nyújtotta örömöket. Ölének az egyre forrósodó közegét, kezének és ujjainak mozdulatát a hátán és a fenekén, ami mindenki számára tabu volt mind idáig. Élvezheti a sűrűn váltott apró vagy épp birtoklóbbnak ható csókokat, a simító és cirógató mozdulatokat melyet egymásnak címeznek mint elő karácsonyi ajándékot. Egy hatalmas, díszes doboz lett a házból melyet most csomagolnak ki, hogy megnézhessék, mit is rejt magában.
Arcára simuló érintést követően zöldjeit a lány arcára vezeti melyet feltérképezve némi elégedettséggel konstatálja ahogy a lobogó tűz fényében kiülnek a verejtékcseppek a nyakszirtjére és a halántékára, melyek ugyan ilyen szorgalommal teszik csillogóvá az ő hátát és mellkasát is. Apró kis semmiség ez, mégis szívének oly kedves, hogy érezheti a lány által gerjesztett forróságot, köldöke alatt a furcsa bizsergő érzést mely egyre határozottabban és követelőzőbben tolakszik előre a háttérből. Kérésre összefonja az ujjait a lányéval s egyáltalán nem zavarja a szorítást,hisz ez is jelzi szerelmük és vágyuk ragaszkodását.
Tudta, hogy tökéletes lesz, hisz amilyen képességük van a csoda megteremtéséhez, nem volt kétsége afelől, hogy az első együtt töltött alkalom is maga lesz a megtestesült földi mennyország... még jó, hogy nem hívő, mi lenne, ha az volna?! Tudta, hogy kifogástalan lesz, gyönyörű és szavakba önthetetlen. Mert mind az amit most átélnek az leírhatatlan, keressenek bármilyen jó írót hozzá, nem fogja tudni papírra vetni a gondolataikat és érzéseiket...
... bár lehet, hogy az imént Zoya gyakorlatilag könyörgött azért, hogy nézzen a szemében, most mégis elszakítja róla a pillantását, hogy a nyakához hajolva apró csókokkal hintse be épp mint a kulcscsontját és a vállát, de ez idő alatt - hisz nem felejtett - ujjai megkeresik ölének és combjának találkozását, amit az imént is érintett és kislányos, édes kuncogást csalogatott elő belőle. Igen. Az ilyen érintések teszik igazán intimmé az együttlétet és míg Zoyának ezen a ponton van az úgynevezett erogén zónája, addig  a lány is felfedezhette, hogy Haydené nagyjából ott rejtőzik, ahol az alsónadrág szokta érinteni a csípőjét gerinctájon.
Néhány apró kis cirógató mozdulat a csípőjénél, majd kezét becsúsztatja a háta alá, hogy így átölelve még közelebb húzhassa magához. Ezzel lehetővé teszi az újabban egyre gyorsuló ütemet, aminek a végén  már mindketten láthatják azt a bizonyos fényt. A csúcsot, melyek együtt fognak megmászni közös, ritmusos és dallamos tempóban amit a csípőjük vad tánca lejt sóhajuk és zihálásuk, nyögésük zenéjére.






Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 08, 2016 12:34 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya





Az elutazás előtti nap volt, emlékszem....a bőröndömet csomagoltam, és a ruháimat hajtogattam össze, átsimítgatva az utolsó gyűrődést is, amikor Heather bejött a szobámba. Szokatlanul komoly arcot vágott. Csak megállt egy pillanatra az ajtóban, vállát nekivetette az ajtókeretnek és engem nézett kitartóan. Végül ellökte magát egy mély sóhajt követően és odasétált az ágyamhoz, a telepakolt színes ruhákat óvatosan tolva félre leült. Láttam, hogy valami aggasztja, vagy valamit mondani akarna, de nem faggattam. Ismertem annyira, hogy tudjam előbb vagy utóbbi ki fogja bökni, hogy mi a baja, és el fogja mondani. Belekezdett végül. Arról beszélt, hogy mennyire szerelmes, hogy soha nem gondolta volna magáról, hogy valaki ennyire képes magához kötni, hogy ennyire tud ragaszkodni, hogy valakivel ennyire törődni akar. Ez a lány korábban minden héten más fiúba volt halálosan szerelmes, más fiúról áradozott, és zengett ódákat, s néha komoly lelki erő kellett elviselni ezeket a kislitániákat, amiket nekem tartott. De a hanghordozásából, abból ahogyan maga elé meredt kitartóan, tudtam, hogy ez most más. Most komolyan gondolja, és megijedt az érzéstől. Leginkább azért, mert soha az életben nem volt még alkalma ahhoz, hogy így érezzen. Ez a lány, aki mindenkivel lefeküdt aki egy kicsit is kedves volt hozzá, ez a lány akinek az apja elhagyta az édesanyját egy huszonéves, fiatal lányért, aki számára soha nem volt igazi apamodell most végre eljutott arra a pontra, hogy igazán szeretni tudjon. Leültem mellé, és egy darabig csak hallgattunk, figyeltem őt, ahogyan előrehajtotta a fejét, előborult szőke hajtincsei között kúszott át a nap sugara, megcsiklandozva porcelán fehér bőrét. Aztán halkan beszélni kezdtem hozzá. Elmondtam neki, hogy amit most érez, attól minden ember megretten első pillanatban, aztán rájön, hogy tulajdonképpen az élet a legszebb dolgot ajándékozta neki: a szerelem az élet folytatásának a nyitánya. Már nem azért akar valakivel együtt lenni, hogy rohanjon, hogy maga mögött hagyja a férfiakat, akiket soha nem szeretett, már nem azért fekszik le valakivel, hogy tulajdonképp az apja iránt érzett mérhetetlen dühét és haragját egy férfin levezesse. Immáron az érzések vezetik, és valószínű ő ettől ijedt meg. A lelke megnyugodni látszott, betoppant az életébe az a fiú, aki elvarázsolta, és aki nem egy megfektetni vágyott bombázó szőkeséget látott benne, hanem azt a lányt akit most én is látok. Aki itt ül az ágyamon kétségbeesetten összetörve, mert nem tudja mit kezdjen a saját érzéseivel. A bulizós, az állandóan magán kívül lévő lány életében először ragaszkodni akar, mindent oda akarna adni annak a fiúnak, akit szeret. Tulajdonképpen, azon a napon, az elutazásom előtti napon hasonlítottunk egymásra a legjobban Heather meg én, noha egyébként alapvetően különbözőek voltunk. Én is ezt akartam Haydennel kapcsolatosan, hiszen tudtam, valahol talán a lelkem mélyén éreztem, hogy nem csupán azért lesz tökéletes Svájc mert igazi havas karácsonyban lesz részünk, nem csak azért lesz tökéletes, mert végre egymásra tudunk figyelni, és nem a mindennapi rohanásban ajándékozunk egymásnak futó csókokat. Nem csak azért lesz tökéletes, mert a kis ház boldog ölelésében, finom illatok között nyugodtan élvezhetjük ki egymás társaságát, és ismerhetjük meg jobban a másikat. Hanem azért is, mert akarom, hogy vele lehessek....bár még mindig bennem van egy csöppnyi bizonytalanság, amit leginkább a tapasztalatlanságom okoz. És bár Hayden tisztában van ezzel, tudja, hogy sokkal több figyelmet igénylek mint bárki más, megadja nekem. Azt hiszem az elutazásom előtti napon, ahogyan ültünk ott a barátnőmmel az ágyon és beszélgetünk döbbentem rá, hogy nem csak az ő érzései változtak, nem csak benne mennek végbe változások, hanem bennem is. Az enyéim mélyültek, és a lelkem már felkészült arra amit meg fogok tenni, bár nem volt egyszerű ezt egyáltalán elkezdeni. Bizonytalanul mozogtam itt mióta csak átléptük a háznak a küszöbét, és tudom, hogy ennek javarészt a háttérben meghúzódó és egyébként nagyon is nyilvánvaló dolog áll: eddig kerülgettük egymást, most vajon meddig leszünk képesek ezt megtenni? Én vártam a tökéletes helyzetet, azt hittem majd fel fogom ismerni, hogy azt az ember adott pillanatban eldönti, hogy elhatározásra jut, hogy átengedi magát az ösztöneinek. Hiszen Heather is ezt tanácsolta, hogy kövessem az ösztöneimet, hogy hagyjam, hogy adott pillanatban ne az agyam, hanem a testem és a lelkem döntsön helyettem. Ne gondolkodjak, hanem cselekedjek. Úgy írta le az egészet, mintha elfelejtenéd egy időre, hogy vannak gondolataid, hogy van életed, hogy van egy világod....helyette valami egészen mást kapsz, ami semmihez sem fogható, amit leginkább nem vagy képes semmihez sem hasonlítani, mert azelőtt még csak nem is tapasztaltál ilyet. Persze én csak néztem és nem értettem miről beszél, ahogyan azt sem tudtam, hogy miképpen csináljam ezt. De megnyugtatott, hogy érezni fogom, hogy tudni fogom, mert az ösztönök átveszik az uralmat, amikor minden olyan lesz körülöttem amilyennek adott pillanatban lennie kell. És szerencsés vagyok, hogy mindezt így élhetem át, és szerencsés vagyok, mert vannak emberek, ahogyan ő is, akik nem figyeltek ezekre, akik hamis illúziók után vetve magukat engedtek a testük csábításának. Pedig csak várni kellett volna....a megfelelő alkalomra. Mindezeket a dolgokat akkor értettem meg, amikor odafent a kis hálóban először bújtam másképpen Haydenhez, amikor abban a csókban sokkal több volt, amikor néhány pillanat erejéig szabadon engedtem az ösztönöket és ujjaim saját kis önálló életet éltek a mellkasán az ágyon fekve. Akkor értettem meg, hogy nem fogok tovább várni, noha talán még tökéletesen magam sem tudtam, hogy ez mégis mikor érkezik el? Egy óra, két nap, két éjjel vagy egy hét, az elutazás előtti nap? Veszélyes játék a kiélesedett érzékekkel játszadozni tovább egy olyan tökéletes közegben, amely szinte hívogat és magához édesget, amely másodpercek alatt képes azokat a bizonyos ősi és zsigeri ösztönöket felszínre csalogatni amelyek végül oda vezettek, hogy egy puha szőrme és egy gyönyörű előkarácsonyi hangulat lesz az első alkalom helyszíne. Minden érintéssel egyre jobban ismerem őt. Olyan végtelen magaslatokat járok meg pusztán csak ezzel, olyan tartományokba jutok el, amiket azelőtt még soha nem volt alkalmam ismerni. Igazából most döbbenek rá, hogy még saját magamat sem ismertem eléggé. Megváltozik minden érintés, jelentőséget kap az utolsó lélegzetvétel is, és a szoba, ez a piciny nappali magába zárja akár egy megszületett, különleges esszenciát. Már nem lesz semmi soha többé ugyanolyan, mégsem bánom, mert tudom, hogy jobb és jobb lesz. Kiélesednek az érzékszerveim, éles kontúrral rajzolódik ki előttem minden, még az íriszeit is másképpen látom, örvénylő és kavargó zöldben ami csak a biztatásomra vár. Csak egyetlen piciny bólintásra, egyetlen szemhéjrezzenésre, csak arra, hogy szabad utat adjak neki. És én nem csupán ezt adom meg, hanem magam is hagyom, hogy az eddig szunnyadó kis nőiességem végre a felszínre szabaduljon. Még nem vagyok mohó, még csak tétova és bizonytalan vagyok, akiben mégis ott van a szűnni nem akaró akarat, hogy ez annyira jó, még többet akarok belőle. Úgy érzem egyetlen érintésem sem elegendő, az összeset akarnám azonnal. Egyetlen csókom sem fejezi ki amit érzek, mélyebben és sokkal többet adva akarok bizonyítani neki. Pedig nem kell, nem kell semmit bizonyítanom neki, hiszen tudja, mindig is tudta. Nincsenek emlékeim, én most nem tudok semmit felidézni a múltból, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy ezekből gyűjtögessek. Új élményeket, megélt csodákat, amelyeket örökké őrizni akarok. Emlékezni akarok arra a másodpercre, amikor végigfektetett a szőrmén, emlékezni akarok a ruhák sejtelmesen könnyed surranására, emlékezni akarok arra, amikor felfedez rajtam olyan pontokat, olyan helyeket amelyeknek az érintésétől olyanná válok mint a láng fölé tartott pergamen. Egyetlen másodperc alatt lángra lobbanok és egy felszakadó sóhajjal, megfeszülő izmokkal elégek. Az ölelésébe simulva, tökéletesen megsemmisülve, hogy magamhoz térhessek, ezerszer is, hamvaiból felébredő főnixmadárként térítsen magamhoz, az övé legyek. Lángolóan csapzott hajam a bőrömre tapad, amelyet félresimít, hogy még több szabad felület legyen rajtam, amit csókolhat. Ajkai, akár ezer láthatatlan lenyomat marad ott minden porcikámon kapaszkodok ebbe a végtelen zuhanásba, megszűnik a tér, már nincs körülöttem semmi, már csak a szőrme tart engem és ő. A kezem véget nem érően becézni akarja, nem elég már az, hogy láthatom, nem elég már az, hogy hozzám ér, hogy fölém tornyosul védelmezőn, ugyanakkor szenvedélyesen gyengéden. Soha nem láttam még ilyennek, soha nem láttam milyen az amikor nem fogja vissza magát. Ezt az oldalát most látom először, de elég csak egyetlen másodpercre látni a szemeiben az önfeledt boldogságot, azt, hogy nem csupán a világ közepén érzi magát jelenleg velem, hanem tökéletesen eggyé olvadva is. Egyek vagyunk ő meg én, és szikrázón hullunk alá abban a másodpercben amikor megérzem a csípőjének lassú, visszafogottan óvatos mozdulatát. A fájdalom valóban érezhető, de egészen rövid ideig, csak addig amíg az izmok, a szokatlan érzést feldolgozzák, csak addig amíg a testemben is tudatosul az, amit az elmém és a lelkem már olyan régóta felfogott: akarom őt. Megáll egy másodpercre és ott rekedünk, óráknak tetsző, lassú időre. Abban a bizonyos első pillanatban. Ajkaim visszafogják a kiszakadni készülő nyögést, még nem....még akarom itt tartani az érzést, még azt akarom, hogy ez sokáig tartson, a fájdalom utáni első tized másodperc amely egyszerre gyönyörű és szokatlan, egyszerre káprázatos, és felemelő. Érzem ahogyan a halántékomon végiggördül egy izzadtságcsepp, a másik oldalon is ugyanúgy, megemelem egy kicsit a fejem, a testem mint egy húr kifeszítve, várok arra, hogy a lelkemet szorító érzés csillapodjon, hogy engedhessem, hogy átélje minden porcikám ezt az egészet. Szinte kiszakadok önmagamból, a levegő még mindig bennrekedve, a kezem mozdítom csupán, hogy talán valamiféle beleegyező megnyugvással simítsak végig a csípőjén közvetlenül a feneke feletti része. Kézfejem felett suttogva enged a takaró, és érzem, hogy ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan én tartom magam ő maga is megfeszül, szinte beletörik a mozdulatba, és a felszakadó erőteljes sóhajjal adja meg magát nekem. Ujjaim becézőn simulnak a kerek és formás félhalomra, hogy ujjbegyeimmel könnyed kis ritmust cirógassak rá. Hívogatom lassan és egyre biztosabban mert amit csinál, az jó, csak még szokatlan. Végül ahogyan megmozdul, ahogyan eleget tesz a hívásomnak, úgy zúdul ki belőlem, egy mélyebb tónusú, szinte megkönnyebbül nyögésbe fúlt sóhaj, az eddig visszatartott levegő valamiféle viszonylag érthető szavak formájában is, amelyek elfulladnak a torkomban, gombóccá gyűlve nyelem le.
- Isteeeeenem!- a fejem egy pillanat erejéig hátravetem, de a keze a tincseim közé fűzve, hogy visszahúzzon magához. Az állaira adom az összes apró, és a levegővételek közé szabályosan beékelődő csókokat. Olyan a mozgás...könnyed szellőre feküdtünk, nyáron kelt könnyed szellőre, amely végigfut a mezőkön, amely megcsiklandozza az emberek tarkóját, aztán a szél egyre hevesebb lesz minden mozdulatunkkal, minden egyes erőteljesebb mozdulattal, amelyet már én is akarok. Kezdem megszokni a ritmusát, kezdem felvenni ahogyan szinte csábít és csalogat magával ahogyan a füleimhez hajolva az ajkai érintik a bőrömet, érzem, hogy a lélegzete felperzseli az utolsó maradékát is az érzékeimnek. A világ egyetlen forró és örökké hevülő katlanná változik alattam, körülöttem, bennem...és ott van velem ő is. Átölelem, hogy aztán a kezem levezetve az ujjai közé fűzzem az ujjaim, hogy együtt engedjünk az újfent feltámadó erőteljesebb szélnek. A világ felett vagyunk, már semmi mást nem látok csak őt, csak a szemeit, amelyeket most elszakít tőlem, hogy a vállaimra hajoljon és együtt szaladjunk végig a világon, mint két megbolondult gyerek, játszadozva a széllel. Papírsárkányok vagyunk akik elszabadultak, és többé nem állíthatja meg őket semmi. Kifűzi az ujjait az ujjaim közül, keze a combomon siklik végig, az érintése mintha ezer tű szurkálna végig, vagy mintha egy soha be nem teljesülő kívánság lenne, amelyet még jobban akarok, nem akarom, hogy véget érjen. Ahogyan az öl és a belső comb találkozására simul a keze olyan erővel zihálok és nyögök fel egyszerre, hogy hirtelen megrémülök a saját hangomtól. Az előbb kuncogást váltott ki belőlem, most viszont olyan erővel zúdul át rajtam az érzés, hogy ajkaim között távozik ilyen formában. Vihart gerjesztünk, orkán erejűvé válik a kezdeti apró kis ringató szél, és már nem olyan mit volt, már követelőző, már egyre mohóbb, ahogyan a mozdulatok is azok lesznek. Hallom ahogyan a kandallóban fájdalmasan roppan a hasáb, majd ütemesen még egyet. A hely, a szoba, a tűz, a körülöttünk élő világ felveszi a ritmust amit  a testünk diktál. Megtépázzuk a világot, ahogyan benne szállunk, egyre erőteljesebben mozdulok már én is, egyre inkább érzem, hogy mi az a mozdulat, mi az a ritmus amit együtt kialakítottunk....és érzem, hogy tökéletesen összhangba kerültünk. Mosolyogva bújok el az ölelésében, még fúrom a fejemet is, noha fuldokolva nyögök fel időnként abban a másodpercben ahogyan nekem feszül újra meg újra, de ha tétova is lenne, ha bizonytalan lenne akkor bátorítóan simítom újra a csípőjére a kezem és húzom őt vissza ebbe a csodálatos ringatózásba. Mi vagyunk az összes őselem ebben a pillanatban úgy érzem, hogy az egész világot képes lennék birtokolni, annyi erő van bennem. Felszabadultnak érzem magam, minden ami körülöttem van az enyém....az enyém, és én meg akarom vele osztani magammal együtt. Az érzés egyre jobban feszíteni kezd a gyomromban aztán rájövök, hogy az nem a gyomrom, hanem sokkal inkább alatta, olyan tartományokban amelyet eddig így mér nem éreztem....ez most teljesen új és sokkal gyönyörűbb. Megőrülök a gondolattól, hogy ezt még akarom fokozni, noha minden másodpercben úgy érzem, hogy már nincs hova fokozni. Mégis akarom. Egyre jobban akarom. Érzékeimen táncolnak a hangok, és nappali egyetlen csodálatosan csillogó gömbbé válik körülöttem. Kinyitom a szemeimet, és ekkor döbbenek rá, hogy azért csuktam be eddig azért nem akartam kinyitni, mert a felfokozottság közepette nem tudom szabályozni a könnyeimet. Nem sírok, illetve nem azért....ez jó, úgy értem ezek azok a könnyek amelyeket  a gyönyör szül, amit Haydentől kapok. Peregni kezdenek, egyik a másik után, és én nem tudom útjukat állni. Soha életemben nem sírtam még így, mármint ilyen tökéletesen csodás állapotban amitől jobbat el sem tudok képzelni. Kapaszkodom, ahogyan a forró láva végigömlik a testemen, egyre gyorsabban szállunk, minden egyes mozdulatunk egy szárnycsapás a végtelenben, és akkor hirtelen megáll az idő, megrekedünk abban a másodpercben, amikor már nem tudom tovább fokozni vagy éppen visszatartani a kitörni készülő érzést. Az ajkaimba harapok erőteljesen. A kezem önkéntelenül csúszik a derekára, onnan vezetem vissza a csípőjére, arra a részre, amely olyan érzékeny volt korábban is, és ujjaim, az apró kis ujjaim, most mohóságtól erőteljesen markolnak bele, ahogyan megemelem az egész altestemet amennyire csak tudom, hogy belesimuljak még jobban bár már nincs hova. Olyan erő szakad fel belőlem, amiről eddig nem is tudtam. Ragyog és aranylón elolvad körülöttem a világ, a falakon mállik szét az idő és minden ami valóságosnak tűnik, mert semmi nem az...minden megszűnik, minden eltűnik, csak ő marad ott, ahogyan boldogságtól átszellemülten engem néz, és én hívom magammal, hogy jöjjön velem....hogy megadhassam neki azt amit én is kapok tőle ezekben a másodpercekben. Hatalmas sikoltásom visszafogom, és a fejem a vállához hanyatlik ajkaim akár egy mohó kis pióca rátapadnak, hogy az összes hangot oda vezessem le, őrületes tempóban felszakadó nyögéseimmel és reszketeg zihálásommal. A világunk többé nem olyan mint volt....ez a világ mostantól a miénk, ezzel a gyönyörrel átitatott világ. A kezem nyújtom mosolyogva felé, hogy felhúzzam magamhoz....fel, a ragyogó és mindent beborító csúcsok felé. A beteljesülés tökéletes pillanata felé. Ez most már a miénk, senki nem veheti el.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Feb. 09, 2016 6:54 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 







16+




Lehunyt szemeivel mást sem lát, miközben ujjai vidám táncot lejtenek Zoya csípőjén, combján és a tenyerébe tökéletesen beleillő kebelhalmokon, egész testének puha, bársonyos de verejtékcseppektől csillogó bőrfelületén, mint a szemhéjára kivetített kis képeket melyek halkan zizgő filmtekercsként játsszák le eddigi együtt töltött hónapjaik minden egyes percét színes filmszalagon. Minden apró vagy épp szenvedélyesebb tűzben váltott csók, minden egyes sóhaj és halk zihálás, a halk pihegés ami a fülcimpájukat cirógatja a forró leheletükkel, ezzel megemelve a tarkójuk apró kis pihéit, ezeket a képeket idézi fel épp úgy, mint a lány testének meg-megrándulása, mikor Hayden egy kicsit hevesebb vagy határozottabb mozdulatot  tesz a csípőjével. Ilyenkor ugyan visszavesz a tempóból, de a szenvedély mélysége megmarad, mozdulatai ugyan olyan ritmusosak maradnak és hosszan elnyújtottak, hisz megtalálták a maguk táncát, az ütemét idejében sikerült elkapniuk amit most az égadta egy világon semmiért se szüntetne meg, hisz ennél tökéletesebben és ennél boldogabbnak még soha nem érezte magát. Az pedig, hogy látja a lány arcán is a boldogságot, szemében a szerelmes fényt épp úgy, mint a mozdulataiból kiérződő vágyat, csak még inkább elhiteti vele tettük tökéletességét.
Az persze tagadhatatlanul megmosolyogtatja, hogy még be se tették a lábukat a házba, még arra se volt idejük, hogy kicsomagoljanak vagy vacsorát készítsenek maguknak egy ilyen hosszú és fárasztó nap után, de a szabadság érzése és az, hogy csak ketten vannak egy aprócska de annál szebb és boldogabb, kellemesebb környezetű házban, megerősítette őket abban, hogy az igazi együttlétüknek most jött el az ideje két teakorty között és ha próbálnák se tudnák megfékezni a mindkettejük elméjét átformáló vágyat. Lehet, hogy már a lépcsőn is végigfutott rajtuk egy- egy szikra, fent a szobában pedig megalapozták játékosságukkal és félreértelmezhetetlen jelzéseikkel a mostani percek hangulatát, ám csak most jutottak el odáig, hogy ezt véglegesítsék is.
Ezen a "szent helyen" egy plüss szőnyegen mely finoman cirógatja a bőrüket, odaadta magát Zoya ennek a végtelenül óvatos és figyelmes de kitartó srácnak. Egy szőnyegen mely elég puha ahhoz, hogy tökéletes ágyuk legyen arra a kis időre, míg elhálják szerelmük visszafoghatatlan erejét, s most, ha eddig egy szemernyi kis kételyük is lett volna, azzal, hogy lágy ringású mozdulatokkal elégítik ki mindkettejük vágyát, elillanhat a félelemmel együtt, hisz ez a tökéletes pillanat feledtet minden rosszat és fájdalmasat. A ház pedig vigyáz rájuk, hisz mint Gale is mondta, ez az építmény érez!
Emberi érzelmei vannak épp ezért is ismeri azt, amit most ez a két fiatal él át egymás karjai között olykor elnyílt, máskor beszippantott ajkakkal gyűrve le a hangos nyögések kísértését, sóhajuk vágyát mely a mellkasukat és gyomrukat szorongatja. Vaskos tartógerendák emelkednek a magasba kik hátukon hordozzák a ház szerkezetét s biztonságot nyújt nekik, a kandalló tüze melegen tartja őket és szenvedélyes fénybe vonja a vad tengereken hánykolódó hajókat idéző, lágyan de izzón ringatózó testüket miközben a bögrében lapuló tea és a még díszítetlen fenyő megalapozza a vágyuk illatát. És, hogy mit csinál az az egy dísz  a fán? A kis angyalka? Megidézve Zoya apjának szellemét védőszentként emelkedik föléjük s ő lesz az egyetlen rajtuk kívül aki tudni és érteni is fogja, hogy mekkora szerelem szaggatja a mellkasukat és egész testüket minden egyes pillanatban. Egy védőszellem, aki a vállukat érinti és aki pimasz kis mosollyal, félrebillentett fejjel fejezi ki végtelen büszkeségét irányukba miközben vissza-visszahúzza Hayden csípőjére a takarót, mi olykor galád módon igyekszik lecsúszni onnan.
Hayden az elmúlt hónapokból egy másodpercet se felejtett el... élete eddigi talán legmeghatározóbb néhány hónapjáról van szó, ezek épp olyannyira a fejébe vésődtek, mint egy szép könyv sorai, amit többször is végigolvas az ember csak, hogy emlékezzen rá sőt, később még idézni is tudjon belőle pont, mint Jack odahaza a Gyűrűk urából.
A Cole farm emberei nem épp a legtanultabbak az irodalom terén, viszont amit Jack elsajátított az egészen szokatlan viszont tiszteletreméltó így nem meglepő hát, hogy annak idején irodalomtanárnak készült, de neki mégis itt kellett maradnia a farmon trágyázni és szántani. Mintha egy kelepcében, egy tüzes kalitkában rebegtetné a szárnyait melyek néha elérik a lángokat de mielőtt még felgyújtaná az egész valóját, elalszanak. Ezek figyelmeztetik őt arra, hogy vigyázzon arra mennyit merészel, mennyit enged meg magának hisz az anyasárkány ott áll a háta mögött és figyeli minden egyes mozdulatát mélybarna szemeivel, gyilkosan. Nem ám úgy van az, hogy fogja magát és tanár lesz belőle mikor épp kedve van hozzá, ha már egyszer bekerült a Cole família legjavába!
Ezért is mondta nem is egyszer Haydennek, hogy: "Csináld amit jónak látsz, fiam! Ne feledd el, hogy csak te rajtad áll, hogyan alakítod a sorsod, csak magadra számíthatsz ezen a téren, a terveidre és az ötleteidre hisz ha más tervez neked annak soha nem lesz jó vége. Többet fogsz szenvedni mint amennyi jó származna belőle, annak pedig nincs értelme, hogy megizzadod a munkád, az életed legjavát. Én itt ragadtam, pedig mehetnékem van... menekülni akarok, de nem teszem mert köt a szívem és nem az eszemre hallgatok! Neked mindkettő legyen erős és ne engedd, hogy ez máshogy legyen jó?"
Az a könyv viszont ami nekik íródott, amiben Zoya és Hayden története van, aminek első betűit együtt vésték le, talán még csak egy, két esetleg három fejezet ugyan, ám biztosak lehetnek benne, hogy hamarosan ők maguk lesznek azok, akik ezt a néhány fejezetet sokszorosára dagasztják és felfogják idézni maguknak ezzel is erősítve szerelmüket. Ezek alkalmával rádöbbenhetnek, mennyi mindenen is mentek keresztül együtt, közös erővel és mennyi gyönyörű emlék lesz a tarsolyukban, amit nem vehet el tőlük senki, még az idő sem... még akkor se, ha ez az idő egy pimasz kis hamis akit nem érdekel az emberi érzelem, aki nem ismeri az empátiát csak elvesz, adni viszont nem akar mert álnok és önző akarnok.
Minden apró mozzanat, az óvatos és gyöngéd csókok, a mosolyok és a lopva váltott pillantások úgy vésődtek be az elméjébe, mintha azokat vésővel és kalapáccsal ütlegelték volna egy hatalmas kő oldalába és nincs mi letörölje onnan őket olyan mély barázdákat képeztek, hisz nem csak egy homokba írott szöveg ez, amit homokszemcsékként tova fúj a szél vagy amit elmos a háborgó tenger haragos hulláma mert idegesíti és elborzasztja a gondolat, hogy valaki összefirkálta az ő partján csillogó mézszínű homokot.
A simítások, egymást érintő kezeik emlékeztetik az átszórakozott és beszélgetett éjszakákra, mikor a fáradtság új alakot öltve nem hagyta őket végre békésen nyugodni egymás karjaiban, s szinte minden napját boldoggá és békésé teszi csak arra kell gondolni, hogy Zoya milyen önfeledt kacajokat szokott hallatni nem is foglalkozva azzal, hogy épp a túlsó szobában valaki aludni próbál. Mert igen, mint egészségügyben dolgozó embereknek, sűrűn vannak olyan napjaik nekik is, mikor egy hosszú, munkával töltött napot követően nincs az az Isten aki ráveszi őket az alvásra mikor végre egymás mellé kerültek. Ilyenkor csak élvezni akarják a másik tekintetének csillogását, légvételét a füle mellett s figyelni miként mozog az ajka egy-egy szó kiejtését követően ami hosszú mondatokban végződött.
Mondanivalójuk milliói csüggnek ezen alkalmakkor a levegőben és ha hajnalban csak elnyeli őket az álom végeláthatatlan mezeje, akkor a reggeli ébredést követően még így is lesz mit megbeszélniük az előtt, hogy ismét meghajolnának a hosszú, kemény munka gondolata előtt.
Szinte érzi, ahogy a lány érintéseinek nyomán felperzselődik a bőre, mintha nyilvánvaló hőt bocsátana ki általa. Szinte minden porcikájában lázas izzás veszi úrrá magát, csillagokat lát és hangos zihálással érinti hozzá a homlokát Zoya vállához, minél közelebb érzi magát a várva várt kiteljesedéshez ami egyre inkább érződő hullámokban tör elő, noha nyilvánvaló, hogy van még egy kis ideje addig. Ez a láz viszont addig is gyötri, kínozza ugyan a kellemesebbik fajta ez, mikor csak felmelegszik és felhevül az egész tested, a kezed remegni kezd s a térdeid is elgyengülnek minek hála tudod, hogy ha állnál, nem tudná megtartani a súlyodat. Egy kellemesen forró láz, melyek hatására verejtékcseppek szántják fel a halántékodat s ugyan úgy kiül ez a pára a mellkasodra is ami a tűz fényében úgy csillog, mintha egy két lábon járó izzóköteg lennél amivel a fenyőfát szokták beborítani karácsony alkalmából.
Ajkai elnyílnak egymástól mikor Zoya apró ujjai a csípőjét majd takaróval fedett fenekét kezdik el cirógatni ezzel ő, mint egy engedélyt megragadva egyre közelebb és közelebb simítja hozzá magát, hisz eleget akar tenni a lány kérésének, ráadásul ő maga is  vágyik arra, hogy még mélyebbre törhessen a vágyaik robbanásszerű erejéért cserébe, mely akkor száguld végig először a testén egy apró kis remegés formájában, mikor meghallja a mély nyögést és az elfojtott, hosszan elnyúló szót kiszakadni a lányból. És ha ez még nem is lenne elég, mihelyst keze eléri kedvesének öle és combja közötti kis érzékeny részt, azt ami az előbb megmosolyogtatta most egy igazán ismeretlen, Hayden számára viszont ellenállhatatlan nyögést csalogat elő belőle, amibe ő gyakorlatilag vaskarmokkal kapaszkodik bele s még néhányszor végigcirógatja ezzel is fokozva mindkettejük vágyát... mert igen, van amiből soha nem elég s már ő maga se tudja, hova lehetne ezt még fokozni, ennek ellenére mégis a kéjes nyögések melyek elhagyják a lány ajkát, tépázni kezdik az idegszálait és szinte megfojtják önnön valóját.
Ám ahogy megpillantja a könnycseppjeit, elmosolyodik. A szerelem fénye aranyozott árnyként suhan végig az arcán s lehajol hozzá, hisz míg agyában és öle környékén a szenvedély addig a szívében a boldogság robban újra és újra s bár nem megvigasztalni akarja a lányt, egyszerűen csak a könnycseppjei mentén óvatos kis csókokat hagy neki ajándékul. Örül ezeknek a könnyeknek hisz tudja jól, hogy nem a fájdalomról vagy a kellemetlenségről beszél. Tudja, hogy az öröm és a boldogság az mely ostorozza az elméjét, és ezek a sós kis cseppecskék csak ennek kivetülései. Látta már őt sírni mikor kétségbeesett vagy épp szomorú volt esetleg olyan fáradtság tépázta, amit nem tudott se ésszel se fizikailag elviselni.
Viszont ez most teljesen más. Valami, amire a saját teste is reagál, mintha közös szimbiózisban élnének ezekben a percekben. Valami, amit az elméje lát, a szíve érez és ha ő nem is könnyezi meg a csodálatos pillanatot, az ajka széle egy pillanatra mégis megremeg... felhőtlen boldogságuk együtt teljesedett ki az első pillanattal, mikor befészkelte magát a lány öléhez és azóta olvasnak egymás szemében, mozdulataiban, mintha az érzéseik is kölcsönösek lennének. Ez a szerelem alapvető csodája. Két test, egy lélek.
Valószínűleg ennek köszönheti azt is, mikor megérzi, hogy Zoyácska igazán közel kerül már ahhoz a meghódítani kívánt hegycsúcshoz, s azzal, hogy csípőjét teljesen Haydenéhez feszíti, ő maga is megemelkedik, hogy megtámaszkodhasson a füle mellett ezzel nagyobb és erősebb lendületet véve néhány utolsó határozott ringó lökéshez, előcsalogatja belőle a visszafojtott, vállának köszönhetően elnyomott sikoltást, amihez az ő reszelős de erőteljes, mélyről érkező nyögése is társul. Csillagokat lát minden irányban, szinte kavarog vele a szoba, nem véletlenül nyel egy nagyot és hajtja le a fejét ajkaival érintve a lány nyakát, miközben halk de intenzív szuszogást követően lelassulva végül teljesen megállva, néhány lassan telő pillanatig csak figyeli a lány arcának változásait és azt, ahogy a keblei vad ütemben emelkednek és süllyednek. Gyönyörűnek és csodálatosnak látja őt, miként a verejtékcseppek milliói fényessé, igazán angyalivá varázsolják a testét. Ahogy párduc izmai megfeszülnek s egyik csoda a másik után ostorozza a testét. Csillogó szemekkel, ajka szélére egy pillanatra rácsípve a fogaival nézi végig miként változik az arckifejezése, majd ha már valamelyest lassul a légvételének üteme, tenyerét a csípőjére simítva húzódik el tőle ezzel szabad teret biztosítva neki.
Nem húzódik messzire, ugyan olyan közel marad, csak neki is szüksége van most a szabad levegőre, arra, hogy igyekezzen kordában tartani a szívének vad dübörgését, ami nem is egy kismadárra, sokkal inkább egy dühödt elefántra emlékezteti akit bezártak a bordái közé.  Mikor aztán pár mély sóhajt követően nem zihál már olyan intenzíven, megfogja a kék takarót és teljesen felhúzza magukra miközben tenyerét Zoya arcára simítja, hogy egy szerelmes, hosszan elnyúló csókkal köszönje meg neki azt a feledhetetlen valamivel több mint egy órát, amit most ajándékozott neki.  
- Nagyon szeretlek - sóhajtja két csók között s a mellei közé hajtva a fejét hallgatja a vad szívverését mely mintha csak neki zengené szerelmes dallamát.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Feb. 10, 2016 11:45 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya





Világ életemben bolondos, szeleburdi, és nagyon fecsegős kislány voltam, de azt hiszem ezt mintha már többször is említettem volna. Világ életemben arról voltam híres, hogy soha nem vettem komolyan semmit. Mármint nem olyan értelemben, hogy nem figyeltem rá, vagy nem volt fontos, vagy nem akartam mondjuk elvégezni egy adott feladatot amire igenis oda kellett figyelni. Hanem egyszerűen csak igyekeztem az életben még a legkomolyabb dolgokból is tréfát űzni, mert olyankor mindenki baromira elködösült tekintettel igen intenzíven koncentrálva figyel az adott feladatra. Olyankor pedig az emberek többnyire nem mosolyognak. Kislányként ezt figyeltem meg és én mindig is féltem a szomorú emberektől. Igen, így van szabályos félelem volt bennem, amikor a mamám karján ülve, vagy az ölében tartva engem lábam lóbálva szemléltem a körülöttem lévő világot és amikor egy elgyötört keserű arcot véltem felfedezni csöpp ajkaim keserűen görbültek lefelé, szemeim elkerekedtek és a félelem mardosta a mellkasomat. Nem tudtam mit kezdeni a szomorúsággal, noha egyébként a mi életünket is alapvetően befolyásolta, és az édesapám halálával gyakorlatilag a kezdetektől ott kísértett. De anyu mindig azt mondta, hogy az életben a jó dolgokra kell koncentrálni, a rosszakat vagy azokat amelyek megkeserítenek bennünket és szomorú emberekké tesznek, azokat minimalizálni kell. Gyerekként még nem tudtam ez mit jelent éppen ezért az egyik végletből a másikba estem. Példának okáért az óvodai előadásokon rájöttem, hogy ha mindenféle buta mórikálást csinálok, akkor azon az emberek nevetni kezdenek, úgyhogy én csináltam is. Az iskolában rájöttem, hogy amikor elő kell adnom egy-egy dolgozat anyagát és direkt tévesztek, vagy éppen zavarodottan nyekegek, vagy mindenféle buta arcokat vágok, akkor a társaim megintcsak nevetnek. Szóval ha olyan helyzetet teremtek, akkor az embereket sikerül vidámmá varázsolnom. Rájátszottam tehát ezekre. Aztán a későbbiekben már megjátszani sem kellett magam, olyan kétbalkezes lettem, hogy öröm volt nézni. A kamasz évekre jellemző csetlések és botlások nálam még ma is fellehetőek, de éppen az egyik ilyennek köszönhetem Haydent. Azt hiszem, és mindig is azt vallottam, az ember alapvetően vidámnak születik, csak éppen az életbeli dolgok teszik keserűvé, teszik olyanná, aki kicsit belefásul, kicsit talán beletörik az életbe. És persze nem felejtettem el a mami szavait, aki mindig arra intett, hogy vannak helyzetek, amikor mindezt el kell felejteni, amikor az ember szinte tökéletesen megváltozik, és az adott pillanatot ha nem is feltétlen komoly arccal de mindenképpen egy másféle állapotban kell majd megélni. Anyukám akkor arra célzott, hogy jön majd egy fiú aki a puszta tudattal, hogy része az életemnek boldoggá tesz. Jön majd egy fiú, aki számára hirtelen én leszek a világ közepe, aki legszívesebben beletenne a mellényzsebébe és hurcolna egész nap magával, hogy mindig vele legyek. Jön majd egy fiú, aki számomra a világmindenségnél is többet jelent majd...és eljön kettőnk pillanata is, amikor ez az érzés egészen más formát ölt majd. Hogy mikor fog elérkezni nem tudtam előre, bár nem tagadom, hogy voltak elképzeléseim, voltak erről álmaim. Ám mindez olyan kevésnek bizonyul, és hirtelen el is törpül ahhoz képes, amit végül átélhetek mellette ebben a barátságos fényekkel táncoló, kellemes melegséget árasztó nappaliban. Az első másodpercek furcsa varázslatát, a csókok között megbújó piciny, felébredő vágyakat alig lehetett észrevenni, szinte láthatatlanul lopakodott közénk, gerjesztve valamiféle olyan hullámot bennünk, aminek adott pillanatban egyikünk sem tudott ellenállni. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi volt az ami végül átbillentett, ami végül arra sarkallt, hogy ne várjak tovább nem tudnám megmondani. Pedig azt hittem világos lesz és egyértelmű, hogy tudni fogom, hogy biztos leszek majd benne, hogy felismerem. Ó igen, fel is ismertem, csak éppen azt nem tudom megmondani, hogy mit. Egy kis szikra volt, talán akkor történt, amikor az arcomon végigfutott egy simogatása....de nem, hiszen máskor is simogatott már meg. Vagy akkor amikor az apró puszikat felváltották a mélyebb és súlyosabb érzéseket hordozó csókok, amikor úgy éreztem, hogy bele tudnék roppanni abba ahogyan hozzám ér. Úgy égnék el, ahogyan a kandallóban a hasáb fa: lassan és elhalóan. Alapvetően nem változott semmi, mégis minden. Jobban belegondolva még éppen csak megérkeztünk, túl voltunk több órás repülőúton, időeltolódáson, hőmérséklet változáson, magasságváltozáson, egy idegen ország, idegen városában, mégsem idegen helyen. Mert azáltal, hogy bevezetett engem ide, egy új világot nyitott meg a számomra, amelyben felszabadultnak éreztem magam, felszabadultabbnak mint valaha. Pontosan ez az érzés járult végül hozzá, hogy pár óra elteltével a csupasz hátamhoz egy puha szőnyeg finom bolyha simult, hogy a keze megannyi millió kis robbanást váltott ki ki belőlem, amitől egyik pillanatban megremegtem a másikban szinte csonttá fagytam. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól amely már az emeleten befészkelte magát apró kis kobakomba, és a legkevésbé sem vagyok képes tovább küzdeni ellene. Már nem is lenne értelme, hiszen tudom, hogy akarom, az elmém mindezt felfogta, amit a szívem éktelen, és egyre erőteljesebb zakatolása is megerősít. A levegőt szinte kortyolva veszem, mintha attól félnék, hogy elfogy és én belefulladok ebbe az egészbe, ebbe a gyönyörű érzésbe, ami folyamatosan átjár attól a pillanattól kezdve, hogy ajkaink között megbúvóan játékba kezdtünk egymással. Amikor másképp jön az adott érintés, amikor a másik ajkain végigfutva nem tudjuk, hogy ujjbegyünkkel akarjuk végigsimítani a puha húst, vagy ízlelni akarjuk, tökéletesen beleolvadva, mint a hűs fagylaltba, amiből soha nem elég. Nem tudom én sem eldönteni jelenleg, hogy mi mindent akarnék, az újdonság varázsa végigömlik rajtam, és teljesen letaglóz, mozdulatlanná dermedve hagy. Hogy aztán a következő pillanatban valami ismeretlen erő emeljen a magasba. A mozdulatok által, a gyengéden induló majd egyre apró lépésekben szenvedélyessé váló csókok által, egy olyan beteljesülés felé repítve bennünket, melyre már annyira régóta vártunk. Kell nekem ebben a pillanatban mint az oázis utolsó kortya, mint a madár utolsó szárnycsapása a zuhanás előtt, mint a meghajló fűszálak utolsó földre simuló suttogása, mint az ágakon összeölelkező, napfényben megszáradt levelek zörrenése. Kell nekem....mindig is kellett. Mellette kiteljesedik a világ, az élet, és benne minden csodát nekem ajándékoz. Együtt mozdulok vele immáron, nincs egyetlen erő sem amely képes lenne most tőle elszakítani. A meghitt nyugalomban csak a felszakadó vad zihálások kúsznak be, amelyek édes dallama összekapcsolódik, a könnyedén elnyúló csendben. Itt mindennek külön jelentése van, minden mozdulatunk, és hangunk valami tökéletes szimfónia egy egy apró kis kottarészlete, a közös énekünk, a közös táncunk, az egybefonódó életünk. Mindent elvesz belőlem, amit csak tud, hogy a sajátjával helyettesítse, és átfut rajtam, mint nyári szél az üres házon, hogy megtöltse a saját szenvedélyével a testem és a lelkem. Nem látok mást csak őt, nem érzékelek többé a világból semmit, csak őt. Az utolsó kis csontomban az érzések pulzálnak a végtelenségben összekapcsolódva. Beborít engem akár egy könnyed kis takaró, hogy aztán felkorbácsolva a testem ragyogó és szenvedélyes verejtékben úszva vonjon még közelebb és még mélyebben magához. Körülöttünk nem létezik többé az ismert világ, mert mi formáljuk újjá ezekből a pillanatokból, ezekből az apró, alig hallható suttogásokból, melyeket rekedt, finom nyögések tarkítanak, és teljesen beburkol, magával ránt a hívogató örvénye, a csípőjének egyre vadabb és andalítóbb, tüzesebb ritmusa. Hol vagyok? Ki vagyok? Mivé válok általa? Egy nővé, akit neki teremtettek, nem sárból és homokból ahogyan az meg van írva a nagy könyvben, hanem az ő végtelen odaadásából és vadító öleléséből. Felrobban körülöttem minden a szoba forrósága, akár egy megvadult vulkán nyel el magában, ahogyan én is teszem vele, megmozduló ölem feszítő érzésével, és legszívesebben elüvöltenék, felsikoltanék, és a világgá kiáltanám, amit ebben a pillanatban érzek, de nem teszem, hanem hagyom, hogy velem jöjjön....oda fel ahova engem repített. Olyan vagyok mint valami merész, viasz szárnyű madár kit nem érdekel a nap sugara, a forróság közé veti magát. Nincs levegőm, nincs hangom, nincs többé körülöttem semmi más...csak ez az érzés, amely átjár és nem eresztem. Megremegek, ajkaimmal is kapaszkodom a vállába, érzem a verejték sós ízét a számban, és akarok még belőle. A hajam csapzottan terül el kettőnkön, ujjaim kifehéredve, de mégis finoman marnak a bőrébe. A hangja szinte végigszántja a koponyámat, nem tudok betelni vele, ezzel a gyönyörtől terhes hanggal, amelynek minden apró kis rezonanciája nekem szól, nekem ajándékozza ezeket. Húznám még magamra, még közelebb de már nincs hová. Eggyé olvadtunk, elválaszthatatlanul mozdulunk, és akkor megérzem...a saját vágyaimon áthatolva megérzem amikor szétáramlik bennem az élet, a gyönyörű, zubogó élet, az amelyet nekem ajándékoz. A könnyek vörös barázdáit csókokkal temeti be, nem tudom az útját állni, hogy kirobbanjon belőlem, a felfokozottság közepette, már semmit nem tudok szabályozni. A testem mintha már önállóan élne, noha összekapcsolódott a tudattal, az érzékekkel és a szívemmel, amely tökéletes ütemet ver egyre szabályosabban gyorsulva. Végül dübörgése visszhangzik a fülemben. Hayden a vállamra hajtja a fejét, és amikor megérzem, az utolsó másodpercekben a kezemet a hajai közé fúrom és a barna tincsekbe markova még közelebb húzom őt, menedéket adok a testemben neki, hogy ide mindig visszatérhet, ez megmásíthatatlanul az övé marad. Ahogyan rám néz, együttlétünk alatt immáron sokadszorra mégis másképpen, zöldjeiben valami különös boldogságot látok, valami olyasmit amit ő is láthat talán az enyémben. Csillagok születtek benne,  mi csillagaink, ahogyan itt vagyunk, és engedtünk valaminek ami már olyan régóta bennünk volt, talán csak éppen erre vártunk...erre itt most. Hagyom, hogy kicsit eltávolodjon tőlem, noha finoman fordulok meg féloldalasan, hogy kezemmel óvatosan érintsem meg a mellkasát a szíve tájékán. Ujjaim apró köröket rajzolnak rajta, szüntelen kis köröket, hogy aztán a végére már ne körök legyenek, hanem betűk. Egyik betű a másik után születik meg láthatatlanul írva a mellkasára:
„Sz-e-r-e-t-l-e-k” Mosolyogva és kipirultan csinálom mindezt, néha felpillantva rá, néha én magam is hagyom, hogy tüdőmet átjárja a levegő, lassan csillapodó szívverésem közepette sem vagyok képes még feldolgozni az előbb történteket. Szégyellősen bújok bele a tenyerébe, amikor rásimul az arcomra, és kicsit beharapom az ajkaim, majd hagyom végigcsusszanni rajta  a fogaimat. Mosolygom véget nem érő lendülettel, nem lehet még csak véletlenül sem letörölni arcomról ezt, amit az előbb történtek generálnak. Az érzés semmit nem változott, sőt még inkább erősödött. Minden végtagom remeg még mindig akárha zseléből lenne, érzem, hogy időnként meg meg rázkódom, és nem a hidegtől. Nem fázom, csak újra átélem magamban az egészet, és ez annyira intenzív, annyira csillapíthatatlanul gyönyörű, hogy nem vagyok képes betelni vele.A takaró rásimul a vállamra de közel sem ad olyan melegséget amilyet a közelsége vált ki belőlem. Ebben a pillanatban érzem, hogy ha nem is lenne körülöttünk semmi más csak mi ketten én akkor is ilyen boldog lennék amilyen most vagyok. S hogy mennyire szerelmes? Azt hiszem szavak helyett is beszél a csók, amelyet viszonzok neki, amelyben megköszönöm az előző időtlen időt, mert őszintén szólva már abban a pillanatban elveszítettem az időérzékemet, hogy ott a fotelben megcsókolt....másképpen mint addig bármikor. Megköszönöm vele neki az eddigi türelmet velem, az eddigi odaadó várakozást, ami tudom, hogy nem volt könnyű, mert azért ostoba nem vagyok, csak egyszerűen nekem idő kellett mindezt feldolgozni és elfogadni. Nekem nem ment olyan könnyen. Csak bízni tudok benne, hogy nem okoztam csalódást. Végül megköszönöm a gyönyört amit okozott, mert maga a szó önmagában hordozza mindazt amit jelent. Csodálatos és önfeledt beteljesülést. A szavai....lehunyom a szemeimet, és belülről engedem elhatalmasodni az érzést, amit ez most kivált belőlem. Több van ebben mint máskor. A feje a kebleim közé hajlik, és én a két kezemmel ölelem át, magamhoz húzva, ujjaimmal feltekerve egy hajtincsét és azzal játszadozom, másik kezem pedig új, és titkos útját járja be a takaró alatt ahogyan a hátát simogatom a kézfejem élével, néha engedve az ujjakat pár kósza kis táncra. Picit megemelkedek, hogy a hajába fúrjam az arcomat és beszippantsam az illatát, azt amiben még mindig ott pulzálunk mind a ketten a vágyunk, a beteljesülésünk kesernyésen finom illatát. Ajkaimmal csókolok a feje búbjára, majd visszaengedem a testemet. Finoman fordítom a fejem a fenyő irányába, amelyen az angyal mintha mosolyogna, mintha rám kacsintana, azzal a furcsa, aranyló csillogással, hogy ezt a titkot örökké őrizni fogja. Már nem csupán anyának jelent sokat ez az apró kis dísz, hanem nekem is. Nekünk is.
- Néha úgy érzem olyan kevés az a szó, hogy szeretlek....de jelenleg csak ezt tudom mondani...nagyon....nagyon szeretlek.- vonom magamhoz még közelebb és nem érzek egy percig sem késztetést arra, hogy innen megmozduljak, hogy bárhova is induljak. Pedig tudom, hogy kellene, de jelenleg  számomra a hely leszűkült erre a kis helyre, erre a piciny területre.
-Hayden...- szólalok meg végül halkan, mert érzem, hogy még mondanom kell valamit. Egy másodpercig elidőzik a kezem a tarkójánál, hogy aztán megint ugyanazt az utat írja le mint az előbb. A másikkal pedig szünet nélkül cirógatom a haját. Nyugtató lassúsággal, nem sietve, érezni akarom még az utolsó hajszálának a rezdülését is.
- Ez annyira...olyan csodálatos volt. Látod, állandóan beszélek, most mégsem tudom kifejezni magam, hogy mit kaptam tőled, és félek, hogy nem tudtam úgy viszonozni. Úgy értem, fogalmam sincs mit kellett volna, vagy hogyan....én csak tettem amit éreztem, ahogyan éreztem. És csak remélem, hogy neked is éppen olyan jó volt a tapasztalatlanságom ellenére is....vagy hát nem is tudom...de látod megint nem tudok rendesen beszélni...na jó...mindjárt...mindjárt magamhoz térek...vagy nem.- kezdek rátalálni a hangomra, a játékosabb énemre, de még messze, hogy ez így is legyen. Még jelenleg felülni sem tudnék anélkül, hogy össze ne nyaklana az összes végtagom. A testem még feldolgozza az egészet ami történt, és az igazat megvallva én is csak lebegek ebben az önfeledt állapotban ringatva őt magammal. Finoman kényszerítem a kezemmel, hogy forduljon felém, és megemelkedve most én vagyok aki kezdeményez egy mélyebb és érzésekkel és immáron érzékekkel vegyes csókot felé. Talán a kapcsolatunkban most először. Az, hogy ilyen csodát ajándékozott nekem az előző órákban felbátorított. Mindenre.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Feb. 11, 2016 1:22 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 






Láztól izzó, megállás nélkül csillogó szerelemittas zöld szemeit le se veszi Zoya gyönyörű arcáról és megfeszülő testéről, mikor a csípőjével együtt az egész alakja, az egész lénye megemelkedik ezzel azt a különös érzést keltve Haydenben, mintha egy eddig ismeretlen de jelen állás szerinti nyilvánvaló gravitációja vonná magához egyre közelebb és közelebb, miközben résnyire elnyílt ajkakkal adja át magát az élvezetnek, ahogy közös erővel és egybecsengő sóhajokkal jutnak el odáig, ahova mindvégig, megmásíthatatlanul és tagadhatatlanul tartottak...
... a lágy,  de egyre fokozódó ringatózásuk az, mely mint egy tökéletesen megkomponált zene, hozzá koreografált lassú, tüzes tánccal testesítené meg érzelmeiket és tagadhatatlan szerelmüket. Egymás halk s reszelős, egészen mélyről érkező sóhajaikból merítkeznek, ez ad erőt a másiknak ahhoz, hogy kapaszkodva ugyan de még tartani tudja a tempót addig, míg szükségeltetik.
Ez a lassú, egészen mély és elnyújtott mozgás pedig úgy vázol fel Hayden előtt egy képet, hogy akár meg is ragadhatná azt és magához láncolhatná. Akár egy leíró festmény is lehetne az életéről és annak tökéletesen nyugodalmas szigetéről...
Egy kép, mely lazúros, hangulatos és színes festékbe mártott ecset mozdulatokkal ábrázolja az apró, zöldellő békés szigetet egy jókora tó közepén, azon pedig egy ezer irányba ágazó hatalmas, több száz éves fával melynek széthasadt ős öreg kéreggel bevont törzse akár egy ágy vagy egy jól szolgáló búvóhely is lehetne. Egy fa, ami az életről, az erőről és a csodáról, az örök körforgásról mesél... egy fa, ami annak ellenére tűnik bölcsnek északi oldalán megjelenő sűrű szakállra emlékeztető mohás felületével, hogy megszólalni nem tud, hogy ezzel életének megannyi hallott és megélt történetét mesélje az utókornak.  Egy fa, mely védelmet jelent a lombjait tépázó viharban és árnyékot a tikkasztó forróságot eredményező Nap gyilkos sugaraival szemben. Egy fa, ami akár az ő lelkének a megtestesülése is lehetne...
... egy lélek a boldogság szigetén. Egy sziget ami koránt se olyan képzeletbeli mint azt gondolnánk, hisz itt van neki ez a lány, aki megtestesíti a szigetet, egyszerűen csak hozzá kell bújnia, a vállára hajtania a fejét, hogy élvezze a néma suttogását és simogató mozdulatait. Két test, egy lélek, és ezt tökéletesen ábrázolja a hatalmas fa és az őt tartó sziget is, hisz Hayden biztos abban, hogy miként a fa elsüllyedne a sziget kitartása és rendíthetetlensége híján, addig ő maga is elveszne, ha Zoyácska nem lenne neki.
Ezzel az apró lánykával eljutottak a szenvedélyek végeláthatatlan mezejére, a ködös, ábrándos valóságba mikor nincs más csak ők ketten. Egy hely ez, egy tökéletes, harmonikus hely ahol megszűnik a baj, ahol nincsenek problémák és hátráltató tényezők... se fájdalom, se kétségbeesés ami az emberek életét pokollá változtatja. Nincs más csak ők ketten, miközben úsznak a boldogságban és a beteljesülésben miközben egymás kezét szorongatják ábrándos tekintettel.
S mint ujjai a lányba, úgy ő magaga is kapaszkodni akar ebbe az idilli pillanatba, ebbe a megmásíthatatlan gyönyörbe, amit ezen a bolyhos szőnyegen élnek át és aminek érzése, szenvedélye még most is, hogy teljesen lelassított, olykor-olykor görcsbe rántja az egész testét. Néha megremeg, máskor halványan elmosolyodik majd elkomorodik, mikor végigfut az agyán amit John mondott neki mind ahányszor Zoyát említette neki egy-egy beszélgetésük alkalmával.
"...Én biztos vagyok benne Hayden, hogy ez a lány az igazi számodra! Te nem látod az arcod és talán nem hallod a hangodban rejlő végtelen változást amikor beszélsz róla, de én igen. Teljesen megváltozol és átformálódsz általa. Az a srác leszel akit én gyerekkora óta ismerek és aki elbújt mikor elköltözött. Azt a srácot látom általa viszont, aki mindig vidám, szórakozott, ábrándos aki tettre kész és rendíthetetlen ha az igazáról van szó mégis derekas és megbízható. Az egész arcod mosolyog, a szemeid csillognak. Viszont egy változást még így is felfedezek... A végtelen szerelmet és a ragaszkodást. Ezt soha ne lökd el magadtól és vigyázz erre a kislányra, mert azt jelentheti számodra, amit senki más ezen a világon!"
És ahogy átfuttatja a fejében ezeket a szavakat rá kell döbbennie, hogy igaza volt. Johnnak mindig mindenben igaza van. Megváltozott... és nem ahhoz az énjéhez képest változott aki még a tízes évei végén figyelte nagy, csillogó szemekkel a világot és várta a pozitív változásokat, hanem ahhoz képest aki az lett, mikor Sydneybe költözött. Zoya mellett elkezdte levedleni az új, felvett szokásait - noha az amit belé kódoltak megmaradt - helyette visszanyúlt a gyökereihez és a segítségével felelevenítette a régmúltat. Ezzel pedig megragadta a szerelem igazi jelentését, kitörölte az emlékéből a volt barátnőket, akik valamiért mindig a szorongásba és a reményvesztettségbe taszították és csak arra az egyre koncentrál, akire a legjobban vágyik.
Ennek a lánynak köszönhetően olyan lett, mint amilyen mindig is volt, és akit idővel eltorzított a nagyváros sátáni zaja és kegyetlensége. Valaki, aki könnyebben állt fel a tragédiákból, valaki aki a szeretetével ragaszkodott másokhoz. Az a kisfiú elevenedik meg újra benne akit olyan jól ismer ő maga is...
... ez a kisfiú pedig felnőtt és képes elkötelezni magát. Végre!
Az ő állkapcsa is megfeszül, a vállán szinte teljesen kivehetővé válnak a szálkás izmai melyek lefutnak egészen a mellkasáig s körbeölelik a kulcscsontjait. Mellkasa szabályos ütemben de hatalmas sóhajokkal emelkedik majd süllyed s még azután is élvezni a testét ostromló hullámokat, mikor már úgy érzi, hogy ennél nincs tovább... még akkor is fordul vele egyet a nappali, mikor elhúzódik a lánytól és megtartja a súlyát a karjával, hogy aztán a lány mellkasára hajthassa a fejét.
Hayden számára nem ez volt az első alkalom, hogy együtt volt valakivel, de kétség kívül az első ami igazi gyönyört jelentett számára. Egy olyan alkalom, amit soha nem fog elfelejteni, ami már a legelső pillanatban többet jelentett neki, mint az életében bármi más. Egy olyan együttlét volt ez, mikor életében először nem a testét marcangoló fájdalom miatt akadt el a szava, hanem a beteljesüléstől és a csókoktól, és a szenvedélytől valamint a vágytól dermedt meg egész testében egymás után többször is. Ez a piciny kislány gyakorlatlansága ellenére több szerelmet és gyönyört ajándékozott Haydennek, mint azok akik már tudták, hogy mi fán terem a szeretkezés... és ez a pici lány volt az is, aki olyan pontjait fedezte fel a simogató mozdulataival Hayden testén, melyek érzékenységéről a tulajdonosa mind idáig semmit nem tudott. Ezek után mondja neki azt valaki, hogy a tapasztalatlanokban nincs meg az ősi ösztön, a végtelen szenvedély, mert akkor biztos, hogy képen röhögi az illetőt...
Mikor Zoya ujjai a mellkasát érintik, félrebiccentett fejjel tanulmányozza tovább az arcát. A szégyenlős mosolya és bújása, mikor tenyerét az arcára simítja megmosolyogtatja épp úgy mint a mellkasának cirógatása, a  formátlan kis szó amit ajándékul kap. Mint egy láthatatlan pecsét ami az utolsó betűvel megérinti és defibrillálja a szívét.
És bár kimondja, hisz véteknek tartja szó nélkül hagyni, mégis ő maga nem sűrűn szokta ismételgetni azt a bizonyos "szeretlek" szót, hisz mindig is az volt az elve, hogy ezt a szívnek kell érezni. Az érzelmek mindig a szívben születnek miközben tettekben nyilvánulnak meg. Azzal, hogy fürdéskor megmossa a lány hátát, hogy reggel ágyba viszi neki a reggelit. Apró csókok utalnak rá, melyet ajkára vagy épp a nyakára, a vállára hint. Mozdulatok, ahogy a mai éjszakán az ujjai vidám táncot lejtettek a kerekded csípőjén, megérintették a combját és ölének azon részét, mely olyan érzékeny a lány számára. Ahogy a tenyere felszántotta az oldalát egészen fel a bordákat takaró mellekig, amit takaróként vont be ujjaival ezzel mindkettejük számára édes élvezetet generálva. Sóhajok és izgató zihálások, a lassú ringatózásba fúló együttlét és a kiteljesedő erő ami úgy robbantotta fel a testüket, mintha mindvégig egy pattanásig feszülő gitárhúrok lettek volna, vagy egy-egy bomba amit egymás pusztító ereje gerjesztett robbanásra.
Halkan szuszog, s zöldjeit le se veszi a pattogó, izzó hasábokról melyek még mindig a kandallóban szenvedik életük végét, miközben engedik és élvezik, hogy az aranyló lángok vidám táncot lejtsenek rajtuk. Ez idő alatt ujjai még mindig cirógatják Zoya oldalának bársonyos bőrét épp úgy, ahogy azt a lány is teszi Hayden hátán a takaró alatt. Élvezi minden egyes mozdulatát, a simító kezének melegét és szorgalmát épp úgy mint a fejbúbján, amire csak hamar kap még egy puszit is. El van kényeztetve!
- Rémesen kevés tud lenni, viszont ugyan akkor sokat jelentő is. De biztos vagyok benne, hogy nem is kell mindent szavakkal kihangsúlyozni, hisz példának okáért itt van az elmúlt több, mint egy óra. Szerintem ezzel tökéletesen kifejeztünk mindent - hangja pimaszul halk és érces, mintha nem lenne már benne több erő, s ugyan akkor van egy furcsa éle, egy szenvedélyes lágysága amit mind idáig mellőzött az elmúlt évek leforgása alatt. A hangja annak ellenére telt meg élettel, hogy mindvégig élt... annak ellenére vált színessé és szeretetteljessé, hogy ebből a szempontból soha nem szenvedett hiányt. Semmi nem változott, mégis érezhetően minden más lett.
- Mhm? - sóhajtja halkan mikor meghallja a nevét és bár nem kérdésként érkezett felé, mégis akként fogja fel. Végül úgy fordítja a fejét, hogy állát a lány szegycsontjához érintse így mindvégig az arcát tudja figyelni, a szemében csillogó bizonytalansággal együtt, mely megmosolyogtatja de ugyan akkor meg is lepi.
- Hé, Cica - emelkedik meg egy halk nyögés kíséretében miközben feljebb csúszik hozzá, hogy az arcuk egy vonalban legyen. Ujjai végigcirógatnak az arcélén, majd a még mindig, izzadságtól nedves hajtincsét a füle mögé simítja - ne rágd magad azon, hogy mennyire vagy tapasztalt, vagy tapasztalatlan. Tökéletes voltál! Soha nem éreztem azt, amit ma veled igen. Többet jelentett ez nekem mindennél, és imádtam minden egyes pillanatát. Szerinted ha nem így lenne, most is ilyen bárgyú vigyorral néznélek? - pimaszkodik félrebillentett fejjel, majd közelebb hajol hozzá, hogy homlokát az övéhez érintse, utána pedig egy apró puszit nyomjon rá - hidd el nekem, csodálatos voltál. Számomra mindig az leszel, csinálj bármit is.
Épp, hogy visszafekteti a fejét Zoya mellkasára, ő rögtön vissza is édesgeti magához egy mély csók reményében, Hayden pedig nem rest eleget tenni a kérésének. Ez a csók gyakorlatilag magában hordoz mindent, amit az éjszaka jelentett a számukra. A szenvedélyt, a tüzet, a végtelen és megmásíthatatlan szerelmet, a tökéletességet és azt a játékosságot is, ami még a legelején jellemezte őket. Ez az egy kis csók mindent egybefoglalt, ő pedig egy halvány mosollyal veszi tudomásul ahogy ez a bizonyos érzelem újra felrobban a tudatában és a szívében is.
- Viszont ha most nem haragszol, teszek egy kitérőt a fürdőbe. Pihenj csak, mindjárt jövök - kacsint egyet játékosan még egy utolsó röpke csókkal, majd megemeli a takarót annyira, hogy kikászálódhasson alóla. Nem zavarja, hogy gyakorlatilag nincs rajta semmi, így indul a bőröndje irányába, hogy egy bokszert kikaphasson belőle és csak akkor jut el a tudatáig, hogy honnan a furcsa remegés a lábai környékén, mikor feláll a guggolásból és egy jókorát roppan a térde. Fém csikordul fémen, mintha legalábbis egy bádogember kelt volna életre Hayden testében s noha nem fájdalmat okoz neki, a kellemetlen éle mégis megmarad, s úgy borzong meg, mintha legalábbis villával karistolgatnák a porcelántányér felületét. No igen, ez volt az, amire Jonathan nem egyszer figyelmeztette. Nem térdelhet és nem guggolhat. Most viszont bárhogy is nézi, megérte. Megérte térdelni és lábbal támasztani magát a földön, hisz az amit Zoyától kapott, ezerszer legyűri azt a furcsa, kellemetlen érzést ami a térdéből sugárzóan, a fürdőszoba felé menet eljut az egész testébe. A szúrást, a bizsergést és a tompa fájdalmat, ami lelassítja a mozdulatait s látványosan is sántábbá teszi. Ahogy belép a zuhanykabinba, egy pillanatra megfeszül ugyan az állkapcsa, de ez csak addig tart, míg nekiveti a hátát a falnak és megereszti a kellemesen forró vizet ami nagy sugárban tolul a nyakába. Ez a kellemes meleg az, ami a lábát illetően mindent feledtet vele, és újra és újra felidézi a lány arcát, testét általa. Buja vigyorral veszi kézbe a tusfürdőt csak, hogy lecsutakolva magát minél előbb visszamehessen Zoyához, akit galád módon hagyott a nappaliban néhány perc erejéig... vissza hozzá, hogy egymás ölelésében ihassák meg végre a teájukat, majd ha képesek rá, akkor feldíszítsék végre a fájukat is.  





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Feb. 14, 2016 2:52 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




„A szerelem Kicsikém, az igazi, amikor a test a testhez ér az olyan, mint egy nagy, színes léghajó. Egy léghajó, amely te vagy, és amelyben ott van nehezítésnek minden gátlásod, minden félelmed és minden olyan ösztönös visszatartó erő, amelyet az ismeretlen vált ki belőled. Ha azt akarod, hogy emelkedjen, ha birtokba akarod venni az eget, ha ostromolni akarod a végtelent, akkor ki kell dobálni belőle mindent, meg kell szabadulni a nehezékektől. És amikor már nem lesz semmi benne ami visszatartson, akkor leszel a legmagasabban. Akkor leszel a leginkább szabad. Ugye érted Kicsikém miről is beszélek?” Krane nagyi sokat sejtető mosollyal nézte az alig tizennyolc éves unokáját a konyhában, miközben szakértő mozdulatokkal gyúrta át ezredszer is a tésztát az ebédhez. És ez az unoka én voltam, hatalmas és érdeklődő szemekkel, próbálva felfogni mire is igyekszik engem megtanítani a nagymamám. Miről is próbál nekem beszélni, noha akkor csupán annyit fogtam fel az egészből, hogy ha együtt akarok lenni valakivel akkor minden rossz gondolatomtól meg kell szabadulnom, de csak az az igazi, csak azzal szabad megtennem, akinek a kedvéért minden nehezéktől képes lennék megszabadulni. Ha csak egy is a léghajóban marad, ha egyetlen ellensúly is ott ragad, akkor az nem igazi szabadság, akkor még messze vagyok attól, hogy a felhők felett táncolhassak igazán önfeledten. Ha akkor nem értettem meg igazán a szavak jelentését, ha akkor nem fogtam fel, miről is beszél nekem pontosan, azt hiszem most érkezett el az ideje annak, hogy megértsem. Amikor beleborulva Hayden ölelésébe, szépen lassan váltam meg mindentől ami eddig visszatartott. Megváltam a gátlásosságtól, amikor annyira féltem még akár rövidebb ruhát is felvenni, hogy szinte paprikavörös lettem tőle egészen a fülem hegyéig. Nem azt mondom, hogy mostantól állandóan olyan ruhákat fogok hordani, amiben mindenem kilátszik, de biztos, hogy bátrabb leszek, biztos, hogy már nem lesz bennem annyi félelem mint ami eddig volt. Eddig talán féltem attól, hogy látható rajtam, hogy nekem még nem volt senkim úgy igazán, és talán emiatt kicsit valamiféle céltábla leszek. Végre szabadabban merem kimondani amit gondolok, vagy amire vágyom, és végre azt hiszem elmondhatom, hogy a legtökéletesebb karácsonyi ajándékot kaptam Haydentől amitől gyönyörűbbet el sem tudtam volna képzelni. Talán a kicsi tudatom mélyén éreztem, hogy ez lesz....nem is éreztem hanem biztos voltam benne, de más az amikor elképzelsz valamit és megint más ami végül megvalósul belőle. Ha most lenne erőm körbepillantani a nappalin, akkor biztos lehetnék benne, hogy az összes tárgy, de még a kandallóban vidáman pattogó tűz is rajtunk mosolyog, szelíden elterülő időtálló mosollyal. Bárcsak lenne valami varázstudományom arra vonatkozóan, hogy meg tudjam még sokáig ezt az érzést őrizni, pontosan azt, ahogyan most rám néz, ahogyan átölel, ahogyan beburkol az utolsó kis sóhajokkal és elringat a szavaival. Megtörni a varázslatot nem szeretném, de tudom, hogy nem maradhatunk így, hogy mozdulni kellenem mégis képtelen vagyok. Szüntelen felidézem a nagyanyám szavait, felidézem azt a bizonyos hasonlatot a szerelemről és az együttlétről, és rájövök, hogy igaza van. Az ember csak akkor lehet felhőtlenül boldog és akkor szárnyalhat a legmagasabban ha képes minden félelmétől megszabadulni. De ez nem sikerülhet, ha nincs mellette olyan valaki aki segít ebben, aki önmaga által, a tudat által, hogy közel került hozzánk mind érzelmileg, mind fizikailag, segít mindentől megszabadulni. A kezdeti eufóriát követően engem is gyötörnek valamiféle kétségek, hogy vajon mennyire voltam jó, vajon mennyire tudtam átadni magam annak a gyönyörnek amelyet okozott? Hiszen én belülről éreztem a tüzet éreztem azt a semmihez sem fogható, csodálatos érzést, de vajon ő is érezte ezt velem, úgy ahogyan én szerettem volna? De talán nem is kellenek ide szavak, hiszen elég csak felé fordulnom, egy kicsit mozdítva a fejemet és láthatom. Elég csak belenéznem azokba a csillagfényű zöld szemekbe, látni azt a mosolyt, amely szüntelen megbújik a szája szegletében, elég csak hagyni az arcomat belesimulni a tenyerébe, hogy érezzem még mindig forró az előző órák okozta láztól. Hallani a lélegzetének karcosságát, hallani ahogyan néha megremeg a hangja amikor kifújja a levegőt, és hallani, ahogyan a mellkasában heves ritmust dobol a szíve. Nekem mégis kell a megerősítés, kell tudom, hogy az első alkalommal nem okoztam valamiféle apró kis csalódást, hiszen fogalmam sincs mit hogyan kellett volna? Csak hagytam magam menni azután az ösztönös érzés után amelyet ő gerjesztett bennem, amely minden mozdulatomat irányította, és amely végén egy olyan élményt kaptam, amelyet ha tehettem volna még órákig itt tartok. Minden érzés, minden gondolat összesűrűsödött abban a pillanatban, hogy megfeszülő izmokkal hozzásimultam, végül pedig engedtem ennek a szorító érzésnek csípő tájon, és engedtem, hogy a lelkem is felrobbanjon abban a másodpercben ahogyan a ziháló és könyörgő lélegzetvételek közé becsempésztük a néma vallomásokat. Hónapok óta őrizgetett kis titkokat, melyeket a testünk osztott meg egymással, és amelyet innentől csak neki akarok adni. Minden másodpercét. Talán csak lassan fogom fel, hogy megváltoztam általa, talán csak lassan fogom fel, de már nem az a kislány vagyok aki előtte. Lüktető izmaim, és szabályosan de vadul emelkedő és süllyedő mellkasom árulkodik arról, hogy az előbbi lassú szenvedély vihara messze repítette a gátlásaimat, és mindennek legékesebb bizonyítéka talán, hogy én vagyok az, aki először kezdeményezi a mélyebb csókot, noha az előző percekben még a kétségeimet osztottam meg vele azt illetően, hogy mennyire volt ez számára jó. Kicsit óvatosabban, de mégis feljebb húzom magamon a takarót, talán valamiféle szégyenlősség még nyomokban maradt bennem, de nem miatta, inkább csak azért mert lassanként magamhoz térek, és elnézve oldalra pillantom meg pettyezve széthullatott ruháinkat a nappaliban. Bólintok, miközben tekintetem ide-oda cikázik az arcán, és valóban mosolyt csal az arcomra az a fajta semmihez sem fogható huncut vidámság amely ott tanyázik az arcán.
- Tudom…csak hirtelen jött ez az egész. Illetve nem is hirtelen, mert valahol éreztem, vágytam rá és akartam. Csak…azt hittem tudni is fogom. De úgy érzem igaza volt mindenkinek aki azt mondta, hogy a tudatnak ehhez aztán végképp semmi köze. Számomra tökéletes volt…nem is tudtam volna elképzelni ettől tökéletesebbet- felelem végül és a mondatom végére a hangom folyamatosan elhalkul, mikor is az utolsó szót szinte suttogva ejtem ki, mintha valamiféle titkot akarnék megosztani vele, amely innentől a kettőnké marad. Szerelmünk beteljesülésének tökéletes misztériuma. Engedem, hogy felkeljen mellőlem, és pajkos vidámsággal a tekintetemben nézem végig, ahogyan ruha nélkül sétál oda a bőröndökhöz, ahol félbemaradt a holmik kipakolása. Még nem végeztem velük teljesen. Féloldalasan felkönyökölök és megtámasztom a fejemet a tenyeremben, a takarót megigazgatva magamon. Leplezetlen csodálattal figyelem a mozdulatait és talán csak akkor suhan át az arcomon valamiféle sötét árnyék amikor a mozdulataiban érzem a fájdalmat. Titkolni sem tudná, és  arra a furcsa fémes karcolásra még én is összerezzenek, kicsit talán rémültebben a kelleténél. Most jut el a tudatomig, miközben ő már a fürdőszoba felé veszi az irányt, hogy egész idő alatt nem is foglalkoztam azzal, hogy vajon mennyire megterhelő neki a térdelés, mennyire megterhelő, hogy szinte a teljes súlyát megtartja vele, hogy engem ne nyomjon össze. Most gondolok jobban bele, de aztán rájövök, hogy nem foglalkoztunk ezzel, mert az adott pillanat mint egy tétován érkező ajándék, minden mást félresepert az utunkból. Tudom, hogy nekem is fel kellene innen kelnem, hogy valami ruhát nem ártana szereznem, de egyszerűen nem tudok megmozdulni. Hajam barna hömpölygő és csapzott csigákban terül szét a szőrmén, és beletelik talán négy vagy öt percbe is, mire feleszmélek, és lábra állok. Remegek. Minden porcikám még mindig az előző óra hatása alatt áll, és ahogyan elindulok a konyhasziget felé, hogy új teákat készítsek, mert az előzőek már kihültek, a kockás pléddel vonom körbe magam, és a mellkasomnál megcsomózom, hogy mégis megtartson és ne kelljen fognom. Menet közben veszem fel a két poharat az asztaltól és viszem magammal. Új vizet teszek oda, kiöblítem a csészéket és válogatni kezdek a filterek között, arcomról egyszerűen nem akar leolvadni az a mosoly, amely még jobban kiszélesedik, ahogyan eszembe jut ami történt. A mi léghajónk messze szállt a felhők felett, és ezt neki köszönhetem.  Megremegnek a kezeim, amikor kiválasztok egy meggyes és egy furcsa, valami francia nevű teát, amit én fogok megkóstolni. Halkan surrannak bele a csészébe, és furcsa bizsergéssel a bőrömön szinte összerezzenek, ahogyan a kandallóban roppan a fahasáb. Megtámaszkodok a pulton és a sarokban álló csupasz fát nézem, melyen ott hintázik apu angyalkája, akin most először az arany flittereken megtörik a fény, és olyan érzésem van mintha kacsingatna rám, mintha minden titkok tudója lenne. Odább a dobozokban a díszek hívogatón meredeznek a plafon felé, a szekrény előtt kibontott bőröndök ásítoznak, félig összehajtogatott ruhák, a fehér szőrmén pedig láthatatlan terül el kettőnk gyönyörének lenyomata. Idilli és nyugalmas az összkép, melyet a lassan fütyülő forraló hangja tör csak meg. Sóhajtva húzom el a kezem a pulttól és öntöm fel a bögrékben a filtereket, illatuk azonnal betölti az orromat, és nagyot szippantok a levegőből, és még mindig mosolygok, egyszerűen nem tudom abbahagyni, és nem vagyok képes ebből a lebegésszerű, kocsonyás állapotból kimászni. Volt már bárkiben olyan érzés, hogy annyira álomszerű volt ami történt, hogy egyszerűen folyamatosan bizonyosságot kellett szereznie, hogy még itt van, hogy nagyon is igaz volt ami történt? Hónapok óta éreztem…bennem volt ez az egész, mégis talán gondolatban sem tudtam volna leírni, hogy mennyire csodálatos, és magával ragadó volt ami végül történt. A lejátszó mellett haladok el amely eddig ütemesen kattogott végül valamikor, amikor még ott feküdtünk egymás ölelésében ki is kapcsolt. Most valamiféle gyermekes önfeledtséggel kezdek keresgélni rajta, hogy amíg Hayden visszatér, és a teafilterek kiáznak addig is valami hasznosabbal töltsem el az időt. Aztán szerintem én is lezuhanyzom, de addig bebugyolálódva szerelmünk takarójába, kinyújtott nyelvvel találok meg egy dalt….

Honey, Honey  csókszi

Ó egek anya ezt mennyiszer hallgatta, sőt volt olyan alkalom, hogy még koreográfiát is gyakoroltunk be rá Martin születésnapjára….jah igen és énekeltük. Anya hangja kicsit hamisabb volt és mélyebb ezért ő a vokálisabb ütemeket adta mellém. El is indítottam lejátszót, és amikor meghallottam az első taktusokat vigyorogva ráztam meg a hátsómat, ahogyan eszembe jutott az első tánclépés. És már énekeltem is valamiféle képzeletbeli színpadon, lépteimet a karácsonyfadíszek felé vezetve. Szerintem sok dolgot láthatott már a ház, biztos vagyok benne, hogy megannyi emléke között szerepel szertelen kis bohókás, és könnyes boldogságos, és olyan is amikor csilingelő nevetés töltötte be a helyet…de esélyesen olyat még nem látott, hogy egy aprócska plédbe bugyolált kócos törpe önfeledten vernyákolja, hogy „Honey, honey can you hear me?” mondjuk ez nincs benne a szövegben de én mindig beleéneklem valahova a közepébe….hát ha így folytatom, akkor nem csak Hayden hallja a fürdőben az éneklésem, hanem a kissé távolabbi szomszéd is. Szóval ezzel  riszáló táncocskával, meg nagy éneklés közepette közelítettem meg a díszekkel teli dobozt és emeltem ki belőle egy üveg hóembert, a továbbiakban őt tüntetve ki a figyelmemmel, hogy énekeljek neki. Szépen visszahelyeztem, aztán kihúztam egy ezüst színű, szép csillogós vastag díszboát és a nyakamba tettem, egy csípő mozdulat ide, egy csípő mozdulat oda, egy szép kis háromszáz hatvan fokos pörgés, és nevetve énekeltem tovább.  Az előző órák végtelen mennyiségű boldogságot szabadítottak fel bennem, és ha eddig is kicsit dilinyós voltam akkor most még inkább az lettem. Mondjuk soha nem csináltam még olyat, hogy egy szál plédben égnek meredező hajjal de végtelen nagy jókedvvel táncikáljak és énekeljek. Odalépkedtem ilyen baromira kihívó, egymás elé pakolt lábakkal a fenyőfához, és ott adtam tovább a műsort, az instrumentális rész alatt kezemet széttárva, fejemet hátravetve nevettem. Mérhetetlenül boldog voltam szerintem le sem tudtam volna írni mennyire, és úgy éreztem az egész világot körbe tudnám ölelni, és mindenkinek adni tudtam volna abból a boldog érzésből ami bennem volt jelenleg. Szóval már énekeltem egy üveg hóembernek, aztán később kivettem egy apró kis szalma madárkát, neki is jutott egy két taktus, végül a fenyőfának is. Még mindig nyakamban az ezüst boával táncikáltam az ablakhoz, megtámaszkodtam a párkányon, és odadugtam az orrom, hogy kinézhessek rajta. Jégvirágok kezdtek nyílni az üvegen a lassan mindent beborító fagy nyomán, én pedig a kinti sötétet bámultam, mert mindent meg akartam jegyezni erre a napra. A szőrme puhaságát, a kandalló melegét, a fenyőfa varázsát, a testemet beborító pléd színét….a zenét, a hangulatot, a tea illatát, és a kinti világot, a kékes feketén világító hóbuckákkal. A külső fényfüzérek ragyogásával, amelyek olyanok voltak, mintha leköltöztek volna közénk a csillagok az égről. Ez volt a mi csodálatos ki birodalmunk. Ez a fagyos, mégis számomra legforróbb közeg. Mozdulnom kellett volna az ablaktól, visszamenni, hogy megcsináljam a teákat, de egyszerűen letaglózott a látvány, és még mindig pajkos önfeledt gyermekességgel riszáltam az újra felcsendülő zene ütemeire. Egyszerre voltam jókedvű, boldog, és nagyon nagyon szerelmes.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 15, 2016 12:17 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Homlokát a zuhanyzókabin szürke árnyalatú csempével fedett hűs, de az egyre forróbb hőmérsékletű víznek köszönhetően szépen lassan meleg párával borított falának döntve élvezi miként a testének eddigi lüktető feszülése a vízsugárnak hála lassan de biztosan alábbhagy, s szívének ordító örömódáját zengve eljut a tudatáig is mind az, amit az elmúlt néhány óra jelentett számára. Széles és szálkás, egymásra szépen fonódó izmokkal barázdált vállai lassan lejjebb ereszkednek, egészen a nyugalmi állapotig lazulnak, miközben egyik karját a magasba emelve támasztja magát alkarjával a feje fölött, ujjaival a zuhanyrózsát tartó kis karocskát markolva, mintha az lenne az egyetlen biztos pontja, hisz a legbizonyosabbat elvették tőle arra az időre, míg felcsoszogott az emeletre zuhanyozni.
Lapos, szépen kidolgozott nem túl nagy de látványos kockákkal borított hasa melyen apró vízcseppek csordogálnak le a combjáig, egészen mélyen süllyed és emelkedik, ahogy az a lecsendesedő légvételeit formálja. Az az őserőtől és szenvedélytől reszkető s olykor görcsberánduló de szerelmetes pillantású, rajongó férfi aki volt valamivel több, mint egy óra erejéig, most ismét bezárkózik apró kelepcéjébe. Ott van természetesen és nem lehet tőle elszabadulni, hisz ezek az érzelmek most is élnek benne, mégis csak egy bizonyos kis hányadát engedi csupán elő, hisz most az is tökéletesen elég lesz, hogy az éjszaka maradék kis idejét kettesben eltölthessék.
Most, hogy nincsenek a halk de egyre erősödő és mélyülő nyögések, nincsenek a vad sóhajok és a zihálás mely betöltötte az egész ház terét, ismét ő lett a megtestesülő, férfi alakba öltött békés nyugalom...
... az a bizonyos hatalmas fa aki ugyan kapaszkodik az ő aprócska kis szigetébe ami a világot jelenti számára, a mindenséget, és aki végre megnyugodott s enged az eddigi görcsös szorításán. Megnyugszik, hogy átértékelje az életét, hogy felfogja a felfoghatatlant és megeméssze azt a csodát, melynek hatását még most is érzi a testén. A pillanatnyi meg-megjelenő gyengeséget, a halk és gyorsabb szuszogást, szívének vad kalapálását melyek mind-mind az utószelekről árulkodnak, a felfogás nehézségéről, a kielégülésről s a vágyról mely még mindig mágnesként vonzza le magához a földszintre. Menni akar... menni, mert lent várja őt a nagy Ő, élete választottja akivel minden egyes pillanatát meg akarja élni az előtte lévő hosszú vagy rövid, ki tudja milyen távlatokra íródott életének. Vétek lenne hagyni veszni bármennyit is belőle.
Lehunyt szemmel, hosszú pilláin megülő vízcseppekkel somolyog az orra alatt hol egészen apró és jelentéktelen, másszor pedig vad vigyorral, mely egy pillanatra se ad kételkedésre vagy épp aggodalomra okot. Hogy egyenesbe ért volna? Hogy úgy érzi rendbe jön az élete pusztán Zoya megjelenésével, aki már a legfontosabb személy a számára? Efelől semmi kétsége, és ennek a teljességnek és bizonyosságnak hála egy félhold alakú görbülete ül meg a szája sarkában. Egy apró kis görbület mely mégis egyenesbe hoz mindent. Egy görbület mely ábrándos és boldog jövőt sejtet. Érzelmeket melyek robbanásszerűen szakadtak ki belőle, mikor Zoya ölelésében, nyakába rejtett arccal adta át magát a gyönyör édes perceinek és melyek most úgy veszik őt megkönnyebbülő, biztos burokba, mint anya méhe a gyermekét.
Már nem kell küzdenie az testét szaggató erőkkel. Megszűnnek a szélsőségek, a hangos sóhajok, melyek már-már szétszakították a tüdejét... már nem érzi az orkán erejű szelet mely mellett ragaszkodva kellett kapaszkodnia a lányba. Helyette nincs más mint a halk, cirógató, szerelmes lágy szellő, olyan ami a tavasz első rügyeinek pattanásával cikázik vidám tánccal az ágak között miközben messze viszik az érkező megújulás hírét.  
Ez a belsejét mardosó kellemes meleg és édes bizsergés újult erővel tölti meg s noha egy pillanatra a lány mellett fekve úgy érezte, hogy pillanatok múltával elalszik, most mégis éberebbnek érzi magát mint valaha... már csak attól kell tartania, hogy ez az éberség és túlzott fullasztó hangulat nem fog sokáig tartani és amint lát egy ülőalkalmatosságot melyen helyet foglalhat, máris elfog aludni. Viszont addig is lubickolni akar nem csak a kellemesen meleg vízben de az élvezetekben is melyek mámoros folyamként keverednek az emlékekkel. A halk hangokkal, a sóhajokkal miként egybeolvadnak a kandallóban ropogó fahasábok csendes zajával épp, mint a háttérben halkan duruzsoló CD lejátszó sziszegésével mely annyit jelzett nekik, hogy ő ugyan menne és forgatja a lemezt csak épp nincs mit lejátszania.
Mindig is sorsfordító, nosztalgikus érzés volt számára lóra ülni, betörni egy ilyen robosztus állatot vagy megmenteni egy életet, világra segíteni egy újat. Igen, annál valószínűleg nem is tudna szebbet említeni, mikor egy egészséges kisbaba az ő kezében sír fel először, mert éppen ő az, aki a hirtelen megindult szülésnél világra segíti a türelmetlen dedet. Imádja a kétségbeesett nyekergésüket és az egészséges, jó tüdejű velőt rázó ordításukat ahogy kikerülnek a védelmet nyújtó kellemesen meleg sötétségből a zord, hideg világba. Egy aprócska kis élet aki talán hatalmas dolgokra hivatott, aki talán a jövő elnöke lesz, az emberiség legnagyobb ügyvédje vagy dicséretes, nagyra becsült színész akinek a sorsa tőle is függ, mert ha akkor nem ő az a gyakorlott valaki, aki jelen van a születésnél, talán a gyermek se jutna később oda ahova megíratott a sorsa... ilyen alkalmakkor, mikor először néz bele a tetőtől talpig maszatos gyerek szemébe, ő maga is elszokott érzékenyülni főként attól a végtelen, ősi bölcsességtől, ami ezeknek a pár perces kis gyerkőcöknek a szemében csillog. Mind-mind egy ráncos kis öregember, akiknek most kezdődik az élete.
Viszont számára még nagyobb csoda volt a mai, első igazi együttlétük. És talán ez az igazi sorsfordítás, nem az, hogy ráül egy lóra vagy hozzásimítja a tenyerét az orrához, az pedig bizalma jeléül halkan prüszköl egyet... az élet nem ott kezdődik, kint a farmon az állatok között. Hanem bent a nagyvárosban olyan emberek között akiktől eleinte ódzkodott és tartott. Mert nem mert komoly kapcsolatokat kialakítani a félelem és a bizalmatlanság miatt. Félt a csalódástól, mely oly sokszor verte őt nyakon és tiporta a földbe. De ezek a csalódások megedzették...
... túllépve hát ezeken a kétségbeesett, fojtogató mégis édes gondolatokon, egyszerűen csak elzárja a csapot, majd kilépve a kabinból egy fehér törülközőt kap ki a tükör melletti szekrényből, hogy szárazra törölhesse vele magát. Valahol a nyaka tájékán viszont abba is hagyja a mozdulatot, mikor lentről ismét felcsendül a vidám zene, vele együtt Zoyácska hangja is, amit már a repülőről olyan jól ismerhet. Vékonyka, kellemes és lágy, szívének oly kedves. Nem véletlen, hogy résnyire kinyitja az ajtót, hogy jobban hallhassa, utána pedig nagy mosolygások közepette végleg megszárítkozik, hogy felvéve a bokszert lebattyoghasson a földszintre. Talán ilyen fájdalmas még soha nem volt számára az egyedüllét, mint amilyennek most megéli.
Annak előtte sűrűn feltette magának a kérdést, hogy mi az igazi szerelem? Eleinte talán nem tudott volna rá válaszolni, hisz soha nem volt igazán szerelmes. Az, hogy időközönként volt barátnője akiket szeretett és akkor ragaszkodott is hozzájuk, az még nem azt jelenti, hogy igazi katarzist és valódi érzelmi töltetet jelentettek volna a számára. Most viszont tudja, és el is akarja mondani... szavakba akarja foglalni, papírra akarja vetni. De minek tenné, ha egyszer legjobban és legtisztábban csak a szívével láthat az ember? Hisz abban, hogy Zoya szíve ugyan úgy ver, ugyan azt dalolja mint Haydené és ez által megérti és el is hiszi azt a hatalmas érzelmi túltengést amit érez iránta és amit igyekszik közvetíteni.
De, hogy mi is ez a bizonyos szerelem pontosan?... Az, ha meglátod a másikat és egy pillanatra félre ver a szíved. Ha megremeg a térded s úgy érzed, hogy beszűkül a látótered és az érzelmi fókuszod is egy adott pontba. Csak őt látod, a feléd közeledő vagy épp a haját szorgalmasan a füle mögé tűrő lányt nem olyan messze tőled de épp elég távol, hogy ne érd el, csak gyönyörködhess benne. Az a szerelem, mikor a saját érzelmeid és jólléted eltörpül amellett, hogy vele mi van? Mert egészségesnek akarod látni, fáj ha szomorú vagy beteg. Mind ezek mellett szüntelenül boldoggá akard tenni őt. Nem is az számít már, hogy neked mi a jó, mi a kellemes és mi a szép, miből mennyit kapsz, mert nem akarsz mást csak adni, mindig csak adni. Boldogságot, szeretetet és olykor apró kis ajándékokat melyekkel kedveskedhetsz neki születésnapján, karácsonykor vagy épp Valentin napon.
Szerelem, ha felperzselődik a bőröd mikor megérint és szerelem, ha vad ütemet diktál a szíved mikor ajkai az ajkadhoz érnek. Viszont az is az, ha teljesen nyugodt, természetes és igazán önmagad lehetsz az adott személy mellett, mert ő nem várja el, hogy miatta álarcok és maszlagok mögé rejtőzz... az, ha hosszú hónapokig vársz az első együttléttel, mert úgy érzed, hogy nem áll még készen rá a másik fél, azért mert várni akarsz, hogy tökéletes legyen. Minden igazán tökéletes.
... és szerelem az, ha mellkasodon karba tett kezekkel ácsorogsz a lépcső aljában a falnak támaszkodva, miközben ragyogó szemekkel és vidám, rajongó mosollyal figyeled ahogy életed nője még mindig kócos hajjal, mellkasán összekötött takaróval ácsorog az ablak előtt, tekintetét le se véve a messzi fekete távolból aminek egyetlen ragyogását csak a hó fehér paplanja biztosítja. És persze az se zavar, ha egy idétlen klasszikus ordít a háttérben egy olyan "bandától" akiknek női tagjai annak ellenére énekeltek angolul, hogy egy büdös szót nem értettek a nyelvből. Talán épp ezért voltak olyan érzelemmentesek mindig?
Végül csak ellöki magát a faltól, hogy halk, nesztelen lépteivel közelítse meg a jókora bőröndkupacot melyek egyikéből kivesz egy apró kis díszdobozt, hogy onnan az útja az ablakban ácsorgó lányhoz vezessen, aki úgy bámul kifelé mint egy éjféli manó, egy kócos hajú kislány aki éjjelek évadján fedezte fel, hogy szakad a hó, és semmiért nem adná azt a pár percet, míg kikel az ágyából, hogy szemének vidám csillogásával nézhesse egy kis ideig.
Ujjai finom, cirógató mozdulatokkal futnak fel a lány karján majd lent a kerekded csípőn állnak meg, hogy aztán egy egészen apró csókot nyomhasson a nyakszirtjére, miközben félrehúzza onnan csapzott, gesztenyebarna tincseit.
- Azért megszokható látvány nem igaz? Mikor először itt töltöttem a karácsonyt Gale családjával, egész nap itt ácsorogtam az ablakban. Innen belátható az egész táj, a terasz, sőt még a sípálya egy kis része is. Megállás nélkül szakadt a hó, de olyan sűrűn, hogy azt elképzelni is nehéz. Mintha lisztet szitáltak volna az égből. Nem csináltam mást csak álltam és néztem miközben a kandallóban pattogott a fa, épp mint most, kellemes sütemény és ételek illata töltötte meg a teret miközben a lányok vidám kacaja már-már átbukott a fülsértő értéken. Ettől függetlenül egy család voltunk és talán soha nem volt olyan szép karácsonyom. Egészen mostanáig - vet egy komolyabb, de ragyogó pillantást a lány arcára, majd egészen belefeledkezik a csillogó szemeinek látványába, melyekben a tűz aranyló lángja tükröződik. Ezzel a lánykával megütötte a főnyereményt és ezt nem tudja elégszer kihangsúlyozni.
- Tudom, még csak holnap lesz karácsony, de amolyan grátiszként, "elő karácsonyi ajándékként" ezt odaszeretném adni neked - tartja maguk közé az aprócska kis dobozt, melynek felpöccinti a tetejét, így máris kikandikálhat belőle a gyönyörű, precíz munkával készült darab. Tudja jól, hogy mennyire imádja a Gyűrűk Urát, épp ezért is készíttette el neki Arwen nyakláncának egy gyönyörű másolatát, valamivel kisebb "kiadásban" mint amekkora valójában lenne. Kis aprócskát, mely tökéletesen passzol Zoyához. Nem túl kirívó, nem túl hangsúlyos, igazi finom munka amely pont hozzá illik.
- Remélem az nem baj, hogy kisebb mint az eredeti, így legalább mindig hordhatod, nem fog zavarni. Szabad? - érinti hozzá hosszú ujjait az ezüstös felülethez ezzel is jelezve szándékát, miszerint a nyakába szeretné tenni, ha nincs az ellenére.
Tudja jól, hogy a szeretet nem fizikai értékekben, tárgyakban nyilvánul meg, ettől függetlenül szeretne így is kedveskedni neki, mert a karácsony erről is szól nem igaz? Az ajándékokról és a mögöttük lévő jelentésekről és szándékokról. A kedveskedésről, ragaszkodásról...





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 15, 2016 3:13 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Krane nagypapáról tudni kell, hogy nem volt egy bőbeszédű ember, az érzéseit többnyire tárgyakban fejezte ki, amivel elhalmozta a feleségét, vagy pedig olyan dolgokban mint az ágyba hozott kávé minden reggel...de ezt így kell elképzelni, hogy tényleg minden reggel. Vagy abban, hogy amikor rádöbbent, hogy nagyon magasra fúrták fel a mesteremberek a konyhába a szekrényt a fiaival egyszerűen lejjebb rakatta, noha ez nem kis időbe és plussz munkába telt. Csak azért, hogy a nagyi elérje a legfelső polcokat is. És Martin faragott neki egy kis fellépőt is amivel a szekrények tetejét is elérhette, de még a szobában a függöny karnisokat is. Kifejezte a felesége számára olyan dolgokban, hogy nem ette meg a sült csirke combját, noha az volt a kedvence, hanem mindig azt mondta, hogy a melle húsát szereti. Pedig nekem egyszer elárulta, hogy ez nem igaz, de el ne mondjam a nagyinak, mert a házasságuk kezdete óta nem tud róla....a nagyapó így akarta megmutatni mennyire szereti. Hogy lemondott valami apróságról csakhogy a feleségének megmaradjon, és ezt képes volt hosszú évtizedekig titokban tartani előtte. Megnyilvánul a végtelen szerelme abban, hogy a reggeli első fejés tejből finom karamellt csinált a reggelihez, mert tudta, hogy a nagyi gyerekkora óta mennyire szereti. Csipetnyi nádcukorral a tetején, megbolondítva. Szavakkal szinte soha nem hallottam mondani mindezt, de elég volt látnom, az öreg, sötét és sűrű szemöldök alatti tekintetben megcsillanni azt a sok éve hordozott érzést, amely minden bizonnyal ugyanezzel az odaadással csillant valamikor régen is. Egyszer azt mondta nekem, hogy ha egy férfiember túl sokat hajtogatja annak a nőnek, hogy mennyire szereti akivel együtt él, akkor saját magának akarja bizonygatni azt ami valójában ott sincs. Mert ha a szavakat tettek nem követik akkor csak üres semmiség az egész, mintha egy csűr ott meredezne a farmon takarmány nélkül. Kívülről mutatós, csak éppen értéktelen anélkül amire épült. A szív is arra való, hogy szeressünk vele...érezzük és ne hangoztassuk. A szerelem az odaadásban is megnyilvánul, abban, hogy végtelenül szabadnak és legyőzhetetlennek érezzük magunkat. Szabad vagyok mert boldog vagyok és boldog vagyok mert szabad vagyok. Ahogyan ezen a nyugalmas és lassan ránk boruló éjjelen itt táncoltam és énekeltem a nappaliban hirtelen és néha a semmiből rámtört az az érzés, hogy csak egy kicsit van távol tőlem és hiányzik. Újabb díszeket emeltem ki a dobozból, megvizsgálgattam néhányat, amely elég réginek és elég különlegesnek tűnt, talán ez már a sokadik karácsony lesz, hogy ott fognak mosolyogni és hintázni ezen a terebélyes fán. Mosolyogva pakolgattam őket vissza, meg akarom várni vele, hogy Hayden visszatérjen, miközben még mindig bohóckodtam és önfeledt szertelenséggel táncoltam körbe az egész helyet, amíg el nem jutottam az ablakig, ahol kifelé néztem az előttünk elterülő világot. A ragyogó fényekkel a távolban ásítozó kis ékszervárost, amely immáron kitörölhetetlenül ott lesz a szívemben. Különleges karácsonyom van sok szempontból is. Úgy érzem mint aki kiszakadt az eddig megszokott kis környezetéből, mintha új világot teremtettünk volna magunknak azáltal, hogy engedtünk a szívünkben feltoluló érzéseknek, hogy engedtem őt közelebb, sokkal közelebb mint eddig bármikor. Orromat a hideg ablaknak nyomom, és nevetve mozgatom meg, miközben buta kis fintort vágok. Ha most jönne egy jó tündér, így karácsony előestéjén és azt mondaná, hogy teljesíti egy kívánságomat, kinevetném, és azt mondanám, hogy már teljesült, sőt az összes kívánságom teljesült....de akkor meg azt mondaná, hogy még egyet kívánhatok az mi lenne az, akkor biztosan elgondolkodnék, talán jelentőségtelesen megvakargatnám az államat mint a nagyok szokták és azt mondanám neki, hogy örökké itt szeretnék maradni, hogy szeretném ha ez a nap ismétlődne szüntelen az életemben, a megérkezéstől egészen addig a pillanatig, hogy kicsusszan mellőlem Hayden a takaró alól. Még akarom ismét érezni az egészet elölről, ahogyan ráébredek a saját kis szenvedélyemre, amely annyira kis tétova még mint én magam is vagyok, olyan kis tapasztalatlanul ügyetlen, de roppantul lelkes, és nagyon odaadó. Mert mi is a szerelem? Az érzés, a tudat és ezek összessége, amelyekre a szavak csak rásegítenek. Ott tanyázik abban ahogyan rám néz, ott volt minden mozdulatában....és igen ott van a hangokban, amelyek most már hozzátartoznak az életemhez. Nem érzem az egész után rosszul magam, nem bántam meg egyetlen másodpercét sem....sőt újra és újra megtenném. A gondolatra kellemes bizsergés fut át a testemen, és hátrébb húzódom az ablaktól, így szemlélem tovább a kinti fényeket. Odébb egy termetes fenyőfán kissé erősebben billen az ág, a szél is feltámadt, és a kis lámpácskák tengernyi fényében kövér hópihék szállnak alább. Esik...szinte bámulattal és gyermeki csodálattal nézem életem első éjjeli hóesését, és önkéntelenül is a lámpák arany fényeiben táncoló kis pihéket figyelem. Ugye....ugye ez is szerelem? Mert ez is a naphoz tartozik....hallom ahogyan alább hagy a víz csobogása odafent, és önkéntelenül is lehunyom a szemeimet, kissé megigazgatva magamon a plédet, de nem mozdulok az ablaktól. Még látni akarom, még el akarok telítődni a látvánnyal, a csodával. A zene újra belekezd és a én valahogyan hagyom, hogy a lábam a ritmusra mozduljon a csípőm ide-oda járjon ahogyan táncikálok, mint egy kis bolondos gyerek. Mert bármi is történt én ez maradtam, nem változtam meg, talán csak a testem reagál mostantól másképpen arra, ami legbelül a kicsi lelkemben történik. Picit összerezzenek, amikor ujjak simulnak a karomra, és a másik szabad kezemet megmozdítva rásimítok a kezére, fejemet egy picit hátrahajtva simulok bele a kulcscsontjának gödrébe egy mély, felszakadó sóhajt követően. Napestig el tudnék itt állni, nézni vele a közénk lopakodó előkarácsonyi éjszakát, a távolban bólogató fenyvesek meseszerű kontrasztját. A fülemben hallani a hangját, ahogyan most is beszél hozzám, és egy ideig még nem fordulok meg, csak hagyom, hogy átjárjon az érzés, amelyet a hiánya okozott és most a jelenléte oldott fel. Aprót bólintok. Hát persze, hogy meg tudnám szokni a látványt, el tudnám viselni, hogy mindig erre aludjak el, és korán ébredve megint ide lopakodjak, hogy nézhessem a szakadatlan hóesést. Megpróbálom elképzelni, hogy mit érezhetett akkor, aztán rájövök, hogy azért nem tudom ugyanazt érezni, azért más ez az egész mert itt van nekem ő, és mindaz amelyet átéltünk. A család nagyon fontos, sokkal fontosabb bárminél, és én ezt nagyon jól tudom, az életemet építem erre a gondolatra. Nem véletlen, hogy eddig nem volt komolyabb kapcsolatom, nem volt senki akit előtte jobban beengedtem volna az életembe, mert azt szerettem volna, hogy akivel ez megtörténik, ő majd a családom lehessen, az akiért érdemes reggel felkelni, aki mellett érdemes álomra szenderülni, akinek ha a mellkasára hajtom a fejemet, és ujjaimmal jóéjszakát kívánok egy könnyed cirógatással az arcélén a sötétben is érezze ebből a mozdulatból mennyire szeretem. Hogy mennyire ragaszkodom hozzá és kettőnkhöz. Az utolsó mondat után a fejem finoman fordítom oldalra, hogy ránézhessek. Nem először látom őt....hogy is láthatnám először, de valahogyan ez az egész új jelentést kap. Megfeszül az állkapcsa, ott rezeg rajta egy kimondatlan gondolat. Pillantásom az ajkaira siklik, aztán vissza, elidőzve az orrának szabályos és kunkori ívén, fel a homloka vonaláig. Ha lehet simogatni tekintettel, akkor én most ezt csinálom, és tudom, hogy ezt ő is érzi. Néha nem kellenek szavak...néha még hozzá sem kell érni a másikhoz, hogy tudassuk vele mit is jelent a számunkra. A kinti kék fények keverednek a benti narancs és puha fények keltette arany ragyogással és ettől válik az egész olyan meghitt kis burokká, amely a tél vackából egyszeriben meleg és andalító otthont varázsol nekünk. Gondolataimból egy közénk emelt dobozka látványa zökkent ki. Meglepődve húzom hátrébb a fejem és amíg beszél hol a dobozt, hol pedig őt nézem rettentően kíváncsi, és gyermekien csillogó tekintettel. És ahogyan felhajtja a tetejét és megpillantom benne az apró, de gyönyörű ékszert....és felismerem pontosan mit is ábrázol halkan sikkantok fel, és a végén egy elnyújtott O betűt formálok ajkaimmal, szinte lehelve csak ezután a nevét.
- Oh, Hayden....édes istenem....ez...ezt nem hiszem el...most...komolyan...az előbb hagytam abba a bőgést. Ez...ez egyszerűen meseszép!- másodpercek alatt futják tele a szemeimet a könnyek, amikor megpillantom az ajándékomat. Arwen nyakláncának apró mása, a kedvencem, az amit annyira szeretek, és ezt ő elkészítette nekem. Némán rázom meg a fejem arra a kérdésre, hogy nem baj, hogy kisebb mint az eredeti? Buta kérdés, hogy lenne baj? Nem tudok most hirtelen mást mondani, mert annyira meg vagyok hatódva, hogy szóhoz sem jutok.  Majd gyorsan bólintok is, és jelzés értékkel kissé elhajtom a fejemet, kezemmel hátranyúlok, hogy a hajamat összefogva kissé megtartsam, hogy könnyebben a nyakamba tudja akasztani az apró, és gyönyörű ékszert. Mikor megérzem az ezüst hűvösét a csupasz mellkasomon rácsúsztatom a tenyeremet és elrejtem az apró ujjaim ölelésében. Lehunyom a szemeimet és próbálom összeszedni teljesen elcsúszott, és a boldogságtól tökéletesen kusza gondolataimat. Végül még mindig ott rezegnek ugyan a könnycseppek a pilláimon, a kis mancsaimmal megoldom a takarót, amely eddig összecsomózva volt a mellkasomnál szétnyitom, és megfordulva beburkolom magunkat, Hayden hátára simítva mindkét oldalról mint egy apró angyal puha kék szárnyait.
- Emlékszel a történetben mi történt Arwen nyakláncával? Ki volt az aki végül viselte?- sejtelmes kis huncut mosollyal nézem, végül a mellkasára lehelek apró csókot, ott tartva a fejem onnan pislogok fel rá, és bár tudja a választ, hiszen nem egyszer nézte már meg velem a trilógiát...édes szívem mennyire odaadó. Sosem kérdeztem szereti e mindig jött és nézte amikor én is, és készségesen halmozta magunk mellé a papírzsepis dobozt, mert tudta, hogy bőgni fogok rajta. Igen....igen minden ilyen filmet imádok és minden ilyen filmet tisztességgel végig is zokogok. Ez van, érzékeny vagyok.
- Arwen és Aragorn kisfia. És én ígérem ettől a nyaklánctól soha nem fogok megszabadulni....hacsak...- mosolyogva hagytam félbe a mondatot, szándékosan ami azt illeti.Egy kacsintás után pedig nem teljesen másképpen folytattam.
- Ez a legeslegszebb karácsonyi ajándék amit valaha kaptam. Köszönöm...én...most kellene azt mondanom, hogy szeretlek...de tudod ez olyan egyszerű lenne, úgyhogy én azt mondom, hogy annyira szeretlek, hogy akár évekig is képes lennék lemondani valamiről amit szeretsz, csakhogy neked több maradjon.- és felidéztem magamban a nagyapám szavait, aki mindig azt mondta, hogy a szerelem lemondás is...áldozatvállalás.
- Mit gondolsz, képesek leszünk egymástól elszakadni addig amíg nem hűl ki a második adag tea amit csináltam, és végre felkerülnek a remek kis díszek a fára? És nem utolsó sorban én is szeretném odaadni az ajándékodat. Bár be kell vallanom az előbbiek után nekem ez baromi nehéz lenne. Deeeeee....azt hiszem neked is.- vezettem le huncut módon a kis mancsaimat az oldalán a derekához, és megcirógattam, végül a kezem visszatáncolt a csípőjére, pontosan ahhoz a részhez amiről tudtam, hogy érzékeny. Ha egyszer az ember belekóstol a jóba, folyton éhes lesz. Mégis tudtam, hogy van még dolgunk, ugyanakkor nehéz volt megállni ezeket az érintéseket, ezeket az apró kis simogatásokat, amelyekkel nem tudtam betelni, és talán soha nem is fogok.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 15, 2016 6:31 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Kölyök korában nem tudta elképzelni az életét másként, mint azt a világot élni és tenni teljes egésszé, amit a farm, a versenyzés és a lovak jelentettek számára. Ez a három dolog volt az ami mindig állandónak számított, amibe mindig kapaszkodni tudott és ami boldoggá tette, nem is volt szüksége másra. Se játékra, se emberek társaságára.
Ha lovat látott csillogott a szeme és egy édes kis vidám mosoly ült meg a szája szegletében, miközben akkor még szőke hajkoronáját igyekezett átrendezni a szertelen szélfuvallatok sokasága, ami őt egyáltalán nem zavarta, csak figyelte tovább hatalmasakat pislogva vidám zöld szemekkel az előtte ácsorgó jókora állatot, miközben lassan de biztosan találkozott a tekintetük. A lovak pedig megérezték a ragaszkodását és a szeretetét, a figyelmét, így anélkül mentek oda hozzá, hogy kérte volna vagy közeledni próbált s kíváncsian böködték a vállát, csipkedték a ruháját, mintha vártak volna tőle valamit. Sokáig tartott míg ráébredt arra, hogy nagyon kevés ló van, akik a bizalmukat és az igazi ragaszkodásukat fejezik ki ilyen módon, nem csak a hasukat akarják boldoggá tenni egy-két nyalánksággal ami talán a kisfiú zsebében rejtőzött.
Igen, volt egy-két falánkabb ló akivel összefutott az élete során és akik minden egyes alkalommal mikor feléjük mentek az emberek elvárták, hogy répákkal vagy almákkal kedveskedjenek nekik, esetleg kockacukorral. Ilyenkor madarat lehetett volna fogatni velük s még a legidősebb sánta ló is kerge kiscsikóvá változott mikor kiszimatolta az édes alma illatát a zacskóban, amit kis híján egyedül pakolt ki minden további segítség nélkül, hogy elropogtathassa végre az édes nedű és húsú gyümölcsöt.
Ha pedig nem volt náluk semmi, akkor sértetten, prüszkölve odébb csoszogtak és méla undorral kezdték el ropogtatni a szénát, ami máskor amúgy tökéletes nekik és boldogan elvannak vele minden nyalánkság nélkül.
Viszont voltak olyan lovak, mint például Vihar és Phoenix, akik nem vártak almára. Nem vártak répára és az se kellett nekik, hogy fokozott örömmel köszöntsék őket. Egyszerűen csak hozzá akarták dugni busa fejüket a Vihar esetében még kisfiú, Phoenix esetében pedig felnőtt Hayden tenyeréhez majd mellkasához, hogy az a nyugodt és mélyen dobogó, dallamos szíve melyet a bordái rejtenek, közelebb legyen hozzájuk. Talán ez lesz a rejtély megoldó képlete. Hayden szíve.
A farm maga volt a megtestesült földi paradicsom. Virágok nyílásakor az édes illatok teljesen elnyomták az állatok almának szagát, az azzal járó kesernyés illat, a trágya bűzével együtt pedig teljesen a szívéhez nőtt még ha mások tényleg elviselhetetlennek nevezik, és ami csak akkor volt jobban érezhető, mikor megérkezett a nagy eső és kimosta az állatok alól a hátsó földekre mely új életet eredményez. A földnek mindig kell a trágya az új terméshez.
Imádta az újszülött kiscsikók és tehénborjak illatát, mely a frissességről és a természetről árulkodott és ami csak akkor vált már igazán "ló és tehén szagúvá", mikor már nem anyatejen élt a kis csöppség, hanem rendes takarmányon.
A kora reggeli napfelkelte majd a hőn áhított nyugta éltette őt. Az előző a szebb, gyönyörű nap reményét hordozta magában, míg az utóbbi a beláthatatlan jövőt és a benne rejlő ismeretlen. Mert azokban a távlatokban még az egy nappal későbbi időpont is csak jövőnek számított, mikor nem tudtad, hogy épp mi fog történni. Talán elszabadul a csorda? Elkezdik mérgezni az állatokat? Kigyullad az istálló a nagy forróság miatt? Mind mind talány volt, de készen álltak lefekvéskor szembenézni a következőnapi ismeretlennel. Imádta a kora reggel ragyogó arany fényeit melyek este átváltottak vörösesbe, egészen lilába ezzel teljesen új külsőt és megjelenést kölcsönözve a látképnek. A hatalmas ház, a birtok különös árnyakat festett a földre, mint egy óriási erődítmény tört a magasba és terült szét teljes hosszában és szélességében. Látványos volt, sőt mi több gyönyörű, ő pedig csak figyelte és ragaszkodott ehhez a látványhoz, mikor egy-egy kilovaglást követően alkonyatkor még kint ücsörgött a kerítés legmagasabb deszkáin, szalmaszálakat tépkedve mellette a lovával s onnan figyelte az otthonát, hogy az miként mutatja meg ezer arcát a naplemente együttesével. Számára ez volt az esti mese és a cirógató simogatás az arcán. Ezzel az képpel feküdt le aludni, ezekkel a képekkel álmodott s általuk gondtalanul ébredhetett.
Vidáman, álmélkodva és ábrándozva nézte a  helyet ahol született, ahol nevelkedett, ahol a családja élt évszázadok óta és ahol megtanulta, milyen nyeregbe szállni, milyen versenyekre készülni mint lovas és milyen felkészíteni a lovát a másnap esedékes futamra. Tökéletes zsoké lett belőle, a versenyek éltették, miközben ő maga a versenyzésért élt. Ezek jelentettek számára mindent, ezek voltak azok az el nem hanyagolható tényezők, amelyek állandóak voltak egy-egy napjában. És noha most ahogy ezekre az elmúlt percekre gondol, akaratlanul is elfogja a honvágy. Lehet, hogy nem lenne már képes arra, hogy a farm teljes némaságában aludja végig az éjszakákat, mert hozzászokott az utca zajához, mégis megakarja mutatni Zoyának azt a helyet, ahol felnőtt. Meg akarja mutatni, hogy milyen az, ha állatokkal kel és fekszik, él az ember, milyen az ha oda kell figyelni az egészségre, arra, hogy ne szaporodjanak el a bolhák a házban és az egész farmon. Milyen, ha egész nap dolgoznod kell, hogy legyen mit enned és milyen levágni azokat a kismalacokat, akiket neveltél... mert ez is a farm életének velejárója még ha kegyetlen is. Emlékszik ám, mikor John először vitte el Ryanékhez malacot venni, hogy majd a kiválasztott párokból tökéletes szaporulatot "tenyészthessen". Még mindig a fülében cseng a pimasz hangja, miként közölte a malacokkal, hogy "áhh, téged nem viszlek el, nem lennél elég jó anyakoca, de azért finom szendvics fog belőled készülni". És az akkor kiskölyök Hayden fintorogva, rettegve nézte a nála még jóval magasabb tar kopasz férfit, hogy hogy mondhat ilyet?
De aztán belátta. A nagy és egészséges malacokból anyakockák lesznek az egészséges hímekből pedig tenyészkan, a gyengébbeket pedig hizlalják, hogy megegyék. Szomorú sors, de valamiből meg kell élnie az embernek.
Most pedig ahogy végignéz az ablak előtt ácsorgó lány alakján, talán életében először érzi azt, hogy bár szerves részei a lovak az életének, mégis... mit érnek, ha nincs mellette valaki, akivel megoszthatja az őszinte örömét? Mit ér, ha nincs mellette a lány, aki a mindenséget jelenti számára?
Tudja, hogy Zoya se városi lány a maga értelmében, viszont azzal is tisztában van, hogy példának okáért, sose ült lovon ami Hayden egyik lételeme. És lehet, hogy egy városban élő lánynak visszataszító lenne ha kiderülne, hogy az orvos barátja gyakorlatilag az élete nagy részét térdig a lószarban töltötte, ennek a lánynak mégis megakar mutatni mindent, ami ő, ami egykoron ő volt. Ismerheti már a gyöngéd, a szerelmes és a romantikus énjét. Azt, aki mindent megtesz mások boldogságáért, aki képes feladni a pihenőidejét két kemény munkaidő között csak, hogy a betegeire koncentrálhasson. Ismeri azt a férfit, aki fittyet hányva a lába fájdalmára végigtalpal egymás után két napot is ha kell, mert épp olyan esetet kapott, ahol tökéletesen résen kell lennie és minden jelre ugrani kell, mert bármikor kritikussá válhat a beteg állapota.
Viszont szeretné, ha ismerné azt a férfit is, aki az előtt volt, hogy orvossá, hogy romantikus és szerelmes emberré érett volna. Szeretné, ha látná milyen akkor, ha szőrén üli meg a lovat kantár és zabla nélkül, mikor csak vágtázhat kint a semmiben miközben fülég érő vigyorral, lehunyt szemekkel és széttárt karokkal élvezi a meleg levegőt. Milyen ha lovat idomít és nyugtat le úgy ahogy senki más, ha szénakupacot dobál vagy ha kínok kínjával ugyan de tetőre mászik cserepet cserélni. Annyi de annyi minden van, amit meg akar neki még mutatni, az életét, hisz az ami itt a nagyvárosban van, nem minden. Lehet, hogy már ez képezi az életének nagy részét, ez a hatalmas erő ami itt van, a betegekért való odaadása és kötelessége tette azzá akit Zoya is ismerhet, de ehhez is kellett egy alap nem igaz? És épp emiatt szeretné, hogy Zoya is lássa milyen volt ő egykoron, hogy tudja milyen életet élt előtte a párja és milyen az a hely, ahova nap, nap után visszakívánkozik csak két hatalmas erő itt tartja. Az orvoslás és lány...
... aki által olyan mérhetetlen mennyiségű és erősségű szeretet, szerelem és ragaszkodás tulajdonosa lett, amit előtte soha nem érzett. Mondhatja neki bárki, hogy "láttalak ám, milyen vagy azokkal a lovakkal, láttam a szemedben, hogy ők jelentik számodra a világot, hát ne is add fel!..." de ez most nem erről szól nem a lovakról és a szenvedélyéről.
Mikor először megmentett egy életet, egy emberi életet rezidensként, már akkor minden megváltozott s a lovak csak egy amolyan... hobbi szinten maradtak meg a számára, akikhez már csak akkor fordul ha épp szüksége van a kikapcsolódásra vagy hazamegy a farmra, máskülönben nincs rá lehetősége. És az utóbbi időkben nem is sűrűn jutott az eszébe bármelyik lova is ami talán kegyetlenül hangzik, hisz ezek az állatok még mindig várnak rá. Arra, hogy az ember aki elnyerte a bizalmukat, aki kedves és becéző szavakkal simogatta őket, újra megjelenjen és a hátukra üljön. Viszont ő egészen addig míg nem látja ezeket a nemes, csillogó szőrű izmos, tökéletes állatokat, nem is gondol rájuk. Mert nincs miért, nincs értelme. Az ő élete már a városhoz köttet, Zoyához!
Mostantól az ő személye lesz állandó az életében, nem a farm és nem a lovak. Most már vele akar minden reggel ébredni és megnézni az aranyló napfelkeltét, hogy aztán vele térjen nyugovóra miután megnézték a bíbor szín alkonyatot. Vele szeretné elfogyasztani a reggeli kávét - és kakaót -, vele akar vacsorázni. Ezzel a nővel akarja leélni az életét és történjen bármi, ez így is lesz! Már csak a szüleivel kell elfogadtatnia magát, ami még egy hatalmas lépés lesz, hisz ki tudja? Talán nem fogja elnyerni a szimpátiájukat, a bizalmukat, mert mindennek megvan az eshetősége. Talán nem fogják kedvelni, és az is lehet, hogy undorodva fognak rá nézni. De ő befogja bizonyítani, hogy szereti a lányukat és mindent megadna azért, hogy együtt lehessen vele miközben titkon reméli azt is, hogy idővel ők is elfogadják majd őt vejüknek.
Mikor lassan, nesztelenül odasétál hozzá s ujjait Zoya karjához érinti, érzi, hogy összerezzen, de nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, helyette elmosolyodik mikor az aprócska kezét megérzi a sajátján s egészen nekidől, mintha ez jelentene számára megnyugvást. És ezzel Hayden is így van. Mély sóhajjal és lehunyt szemmel mosolyog tovább, mikor a lányka nekitámasztja a fejét, ő pedig állával megtámaszkodik a fejbúbján, így figyelve a messzi távolt és az ott játszó aranyló fényeket, melyek apró kis pontban sűrűsödnek össze, de máskülönben minden ezüstös, kékes és természetesen épp oly fekete is.
Halkan meséli a rövid kis történetet, miközben zöldjei az ablak előtt táncoló hópelyheket csodálják, melyek megkergült kis foltokként kanyarognak és tekeregnek táncra hívva párosukat.
- Mit szólnál, ha mostantól mindig itt töltetnénk a karácsonyt, vagy a szilvesztert? Esetleg csak egy kis idejét a télnek? Tudod, mióta idejárok lassan kilencedik éve minden évvégén, na nem karácsonykor, akkor a betegeké voltam mind idáig, de kivételes alkalmak mindig voltak, azóta számomra ez az igazi karácsony. Az igazi ünnep, mikor nem kell csinálnom semmit csak egy kis ideig ülni miközben minden mázsás súly leszakad rólam. Nagyon kényelmes ám ez a két fotel, szerintem jól elüldögélnénk egymás mellett. A meghittség, a nyugalom szigete... és a hó. Számomra már nincs ünnep hó nélkül - vallja be egy halk sóhajjal és bár lehet, hogy vérbeli ausztrál, ő mégis úgy hozzászokott ehhez a végtelenbe nyúló hófehér, hideg paplanhoz, hogy ha akarna se tudna lemondani róla. Minden karácsonyát itt töltené és az lenne csak igazán furcsa számára, ha ezentúl ez nem így lenne.
- Még a szüleidet is elhozhatnánk, mit gondolsz? Belegyömöszöljük őket a bőröndjeinkbe. Egy-két ruha otthon marad, mit számít? - vigyorog bele a hajába miközben egy apró puszit nyom rá, de aztán csak előhúzza a kis dobozkát, hogy átadhassa neki a benne rejlő apró csodát. Alapjáraton nem akart túl nagy felhajtást hozzá, még azt se akarta megvárni, hogy a fára felkerüljön minden dísz, csak el akarta kapni a tökéletes pillanatot épp úgy, mint együttlétükkor. Erre pedig a mostanit találja a legmegfelelőbbnek, így már fel is nyitja a kis doboz tetejét, hogy Zoya megpillanthassa az ékszert, mely tudja, hogy sokat fog jelenteni a számára.
Hayden vonásai teljesen ellágyulnak, már-már kisfiússá válnak mikor tudatosul benne a lány felettébb öröme.
- Na nem azért akarom most oda adni, hogy folytasd, hé - neveti el magát, miközben megrázza a fejét és már ki is emeli a puha párnáról az aprócska de annál csillogóbb és nemesebb ékszert, hogy ha Zoya megfordul, a nyakába tehesse. Óvatosan érinti hozzá a bőréhez, s mintha törékeny lenne annál óvatosabban igazgatja el, hogy tökéletesen álljon rajta miközben végigsimít a nyak-váll vonalán. Mikor ismét szembefordul vele, még vet rá egy utolsó pillantást, majd ahogy a lány kezei az ékszerre, úgy az ő ujjai finoman csúsznak rá a lányka nyakára, hogy lehajolva hozzá homlokát az övének érinthesse, s lecsókolja szemének széléről az ott összegyűlő könnycseppek egyikét.
- Hogy is ne emlékeznék azután, hogy vagy harmincszor láttam már? - suttogja némi gyermeteg pimaszsággal, de aztán ráhajtja a fejét a lányéra, hogy teljesen összesimulhassanak, belesimulhasson az ölelésébe noha hatalmas késztetést érez, hogy teljes rálátása legyen a szívének oly kedves, szemeinek pedig kápráztató arcra. Mégis lemond róla csak, hogy érezze testének melegét, kebleinek domborulatát a bordáinál, kezének cirógatását a hátán. Mert hogy is volt? Nem kellenek szavak, elég érezni, és némán de szeretetteljesen, őszintén kifejezni?... pontosan így.
- Hacsak... - nem kérdez, inkább megpecsétel. Bilincsbe veri ezt a szót, hisz szeretné, ha az lenne a folytatása Zoya gondolataiban is, mint amit ő is remél. De ennek még nem jött el az ideje, felesleges lenne még erről beszélni. Majd.
- Ha lenne olyan opció azt mondanám, hogy mondj le magadról, hogy csak az enyém lehess. De ez még tőlem is önzőség lenne, tehát maradjunk az egyszerű "szeretlek-nél", vagy a puszta némaságnál, mert úgyis tudom. És te is tudod, hogy én mennyire szeretlek téged - ajka szegletében vidám mosoly bujkál, miközben kezét a lány tarkóján tartva mozdítja apró, cirógató mozdulatok sokaságára s másik karjával úgy öleli, mintha az életük múlna ezen az egymásba fonódó ragaszkodó köteléken.
- Nem - hangja határozott de játékos - mármint elszakadni képesek leszünk, az már más kérdés, hogy nem akarunk. A gond csak az, hogy míg a tea megmelegíthető, addig ez a szegény, meztelen fa nem fogja feldíszíteni magát, bármilyen kecsegtető ötlet is volna - már épp húzódna el a lánytól, hogy vegyen egy pillantást a kis dagadtkájukra amin még mindig csak az az egy angyalka árválkodik, de ekkor megérzi csípőjének egy bizonyos pontján a lány apró kacsóját, s máris halk sóhaj szakad fel belőle, miközben minden ízében megremeg, apró libabőr halom jelenik meg nem csak a karján, de a hátán is.
- A tűzzel játszol madárka - vezeti aztán hátra a kezeit, hogy Zoya mindkét csuklójára ráfonhassa az ujjait és előrevezesse, ezzel megszüntetve minden cirógató mozgást - javaslom ezt hagyjuk meg későbbre folytatásként - gyors, pimasz kacsintás és egy apró kis csók az ajkaira - most pedig öltöztessük fel ezt a szerencsétlen kis árvát. Viszont, ha szeretnél előbb te is lezuhanyozni, menj csak, megvárlak - utal itt arra, hogy érezte ám azokat a jeges mancsokat az oldalán, talán jólesne neki is egy forró zuhany.






Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:11 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Zoya - Az első karácsony-
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Zoya and Hayden (SMS)
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Az első nap! ~ Josh && Suzy
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: