Az éjszakai műszak eddig még soha nem sodort komolyabb nehézségeket az utamba. A tegnapi is pont így indult. Este hétkor megtörtént a váltás. A nappalosok aznapra végre letudhatták a bonyolult, emberéleteket követelő eseteket, a büdös hajléktalanokat, vagy a szimplán idióta embereket, akiknek többsége képes azért mentőt hívni, mert fáj a hajuk. Ahh észbontó. Szóval a tegnap éjszaka... voltunk mi, az éjszakás műszak, akik nyugodt szívvel akadtak rá a telefonkagylóra, hogy rendeljenek két hatvan centis pizzát, ameddig a lajhár lassú internet betölti a Youtube valaha létezett összes vicces videóját, amik alapjáraton szarok, mindezek ellenére valahogy mégis a monitoron landol a kolbászkarika, amit grátiszként a pizza tetejére vágtak. Nem mondok vele újat, vagy meglepőt, ha azt mondom, hogy ugyanolyan éjszakai műszaknak indult, ahogy a többi is. Beburkoltuk a pizzákat, kivisítottuk a takarítónőt az állomás területéről -hála a videók jótékony hatásának-, majd szépen nyugovóra tértünk. Nem aludtam valami sokat. Az öt szelet pizza kikezdte a belemet, hiába a fél marék Daedalon és görcsoldó, olyan volt, mintha acélmarokkal facsargatta volna valaki a gyomromat és az egész bélrendszeremet. Ennek tetejében volt egy rohadtul furcsa megérzésem is. A szobában mindenki aludt, és fingott. Egyre kevesebb volt az oxigén, és én egyre nyugtalanabbá váltam egy egészen belülről, mélyről fakadó rossz előérzet miatt. Csak forgolódtam és erősen fontolóra vettem, hogy az odabent keletkezett bűzös gázok miatt felhozom a kocsiból a tartalék oxigén palackot és felpattintok magamra egy nem visszalégző maszkot. Végül elszunnyadtam, de alig tarthatott öt percnél tovább a dolog. Megcsörrent a telefon, és a gyomrom görcsbe ugrott. Ezennel nem a zsírban ázott pizza volt a ludas. Hanem a feladat, amit kaptunk. A gyerek alig múlt két éves. Mire kiértünk, addigra már eszméletlen volt. Az ajkai szederjesek voltak, a szülők teljes pánikban sipákoltak körülötte. Az feldúlt anya először nem is akarta engedni, hogy megvizsgáljam. Kénytelen voltam szembesíteni a ténnyel: Ha nem engedi, hogy megvizsgáljam a lányát, meghal! Ekkor valahogy tudatosultak benne a mondottak, a szavaim eljutottak az agyához, és hátrálni kezdett. Elsápadt, falfehér lett. Bár a gyerek még lélegzett, közel sem volt kielégítőnek mondható a saturációja. Tudtam, hogy meg kell intubálnom, mert nem fogja megvárni, hogy beérjünk vele a kórházba. Megmentettük! Mégis örökre az agyamba vésődött az az éjszaka. Az anyának a kétségbeesett üvöltése, a pillanat amikor lehasaltam a gyerek fejéhez, hogy ledugjam a csövet, és amikor megkönnyebbülten felszakadt belőlem a sóhaj, hogy "sikerült". Alig vártam, hogy reggel legyen, jöjjön a váltás, és végre kialudjam magam. Nem rég keltem. Úgy egy órája. Leah gyrost csinált, de valahogy nem volt étvágyam. Folyton csak a tegnap éjszakára tudtam gondolni. Akármi ment a tévében, zene a rádióban, újra és újra az eszméletlen gyerek arca lebegett előttem. Hayden nem volt otthon, ahogy Leah sem. El kellett tűnnöm, ki kellett kapcsolnom. UV zöld színű fülhallgatóm maximum hangerőn bömböl a fülemben. Le akartam vezetni a fölös feszültséget, és tudtam, hogy csak testmozgással érhetem el. Szürke edzőnadrág, szürke izomtrikó, ami már tocsog az izzadságban. Kezemben egy fél literes vizes palack. A nap már lemenőben, mégsem foglalkozom vele. Kifulladásig akarom hajtani magam. Ezt kell tennem, ha rémálmok nélkül akarom átvészelni a ma éjszakát. A park pedig erre tökéletes, akárcsak a salakpályája. Fülemben Nickelback ordít, nem foglalkozom semmivel és senkivel. Csak hajtok és hajtok előre, próbálom kitörölni a winchesterből a kislányt. De meg kell állnom. Ez azért már sok. Lefékezem magam, előregörnyedve megtámaszkodom térdeimen. Úgy lihegek, mint egy kivert kutya. Hajamból, akárcsak pólómból csatakokban folyik a víz. Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, és csak ekkor tűnik fel, hogy van itt valaki más is. Jobbra fordítom a fejem, a hang irányába, és az egyik öreg platán árnyékában meghúzódva feltűnik egy ismerős alak. Se-perc alatt nyakon öntöm magam a maradék vízzel, hajamba túrok, és közelebb merészkedem. Döbbenet ül ki az arcomra a szöszke láttán. -Jól vagy? - Leguggolok elé. Térdeim keservesen megroppannak. Nem tudom figyelmen kívül hagyni a nő kezében tartott üveget, és azt a zavart, fátyolos tekintetet. -Te részeg vagy? - Bukik ki belőlem, és legszívesebben felröhögnék. Pedig azt hittem, hogy a piát hírből sem ismeri...
Vendég
Vendég
»Vas. Nov. 29, 2015 8:16 am Keletkezett az írás
Thomas & Evelyne
What do you want again?
Napok rohannak el mellettem észrevétlenül, ahogy közeledik az évforduló. Az a bizonyos, mikor önként száműztem magam a szenvedésbe. Tehettem volna másként is, mondhattam volna nemet is, és az első pofon után el kellett volna utasítanom őt, de nem tettem. Miért? A kérdés jogos, azt hiszem, szerelmes voltam, menthetetlenül és vakon, meg se hallottam a figyelmeztető szavakat. Folyton csak legyintettem, ostobának nevezve a saját szüleimet, akik csak jót akartak. Több élettapasztalattal rendelkeztek, én mégis ostoba kamaszként mindent jobban tudtam. Mert okosabbnak tartottam magam a szüleimnél, mert biztos voltam benne, hogy tévednek. Dr csak egy vak szerelmes kislány voltam, aki hozzáment egy november végi napon a saját démonához. Sokáig könyörögtem, hogy engedjen haza, de zokogó szavaim végul hal suttogássá, majd nyöszörgéssé tompultak. Ő pedig mindrn egyes évfordulókor nyomatékosította szavait a kezével, olykor pedig a konyhakéssel. Gondoskodott róla, hogy ne érezzem magam többé nőnek, csak egy cselédnek. Az ő rabszolgája voltam, akivel erőszakoskodhatott, és idővel már csak némán, belül zokogva tűrtem a megaláztatásait. Aztán két éve az évfordulónk számára nemes napján vettem fel vele a harcot, mikor már a fiamat fenyegetve csikart ki belőlrm páni félelmet, de ezzel együtt az anyaoroszlánt is, mely miatt végül az életét vesztette. Megszabadultam tőle, de a démonjaim feltámadtak a sok évnyi elnyomás dermesztő démonai, melyek nem hagytak aludni, enni, élni. Gyűlöltem magam, gyűlöltem a világot, és elhanyagoltam azt, akinek az életéért küzdöttem. Egy éjjel mentők szedtek össze felvágott erekkel, ájultan, ekkor kaptam először igazi segítséget. Ennek ellenére, a javulásom lassú, és bár már újra élek, újra vannak hasznos napjaim, az a bizonyos nap minden évben eljön. Ez lesz a második nélküle, és még mindig kísért, a földbe tipor, kínoz, és el kell mennem otthonról. Nem azért kerülöm a fiam, mert ilyenkor nem akarok vele lenni, hanem azért, mert meg akarom védeni. Nem láthat ezen a napon, mert akkot csalódik bennem, és összetöröm őt. Anyám folyton vitázik velem ilyenkor. Szerinte ideje túltennem magam, de én pontosan tudom, mennyit zokog apa halálának évfordulóján. Én ilyenkor társaságra vágyom, keresek valakit, de délutánra mindig egyedül akarok lenni egy parkban, egy vodkával. Délutánra már nem bírom elviselni saját magam, muszáj valamit innom, mert tavaly sem bírtam. Ahogy minden áldott évfordulót mellette sem voltam képes elviselni. Hat év. Ennyit rabolt el az életemből, és a bizalmat a másik nem felé. Egy boltban sétálok a sorok között, fehér ujjatlan felső van rajtam, fekete passzos nadrág. Idefelé már voltam egy bárban egy színes koktélt iszogattam, majd magam mögött hagyva hajolgatok a középkorú boltosnak, mintha nem tudnám, hogy bámul. Végül valami olcsó édességet veszek le a polcról, a kasszánál pedig vodkát kérek, amit meg is kapok. Mosollyal fizetek a pasasnak, majd lassú léptekkel hagyom el a boltot. Az italt kibontva kortyolok belőle, és rájövök, nem bírom én olyan jól az alkoholt. A koktél után megérzem ezt is, de még csupán kellemesen átmelengeti a testem. Céltalanul bolyongok a városban, lassan fogyasztva az italból, és rá kell ébrednem, az embeteket baromira nem érdekli, hogy egy bizonytalan léptű fiatal ittas nő nekimegy némelyiküknek. Nem szép dolog nőként inni, de nem bírom el azt a hét évnyi szenvedés, és hat évnyi terror emlékét. Képtelen vagyok rá. Ahogy a magassarkúm is zavaró, nem tudom benne közlekedni, így a parkba érve leveszem, majd kicsúszik a kezemből a fekete lábbeli, én pedig pár lépés után a fa tövében rogyok le a fűbe. Ennél lejjebb nem esek. Itt jó lesz reggelig, erre nem sokan járnak. Vagy csak nem hallom a fülem zúgásától. Láthatatlan vagyok. Pont mint Steve uralma alatt. Gyűlöltem. Gyűlölöm. Az emléke fáj és elzár a külvilág elől. Zokogni kezdek, felhúzom a térdeim. Újabbat kortyolok, túl fájó még az emlék. Még két korty a keserű italból, és a világ tompul. Már csak halványan lüktet a múlt emléke, holnap jobb lesz. Egy szart lesz jobb. Csupán egy nappal távolabb lesz a múlt. Végül hangok riasztanak fel. Lépések, egy kérdés. Térdropogás. Ködös tekintettel lassan felfogom, ki a társaságom. - Csak te vagy az. A nagydumás nőcsábász - mosolyodom el, majd meghúzom az üveget. Nem nagyon érdekel, hogy nem vagyok nőies. Ebben a pillanatban, itt, és most piszok gyenge és összetört vagyok. Ki vagyok borulva, fáj a lelkem és darabokra hull, és ma különösen nem akarok összeszedett lenni. - Nnnnem vagyok részeg. Csak ittam. Bocsi apu néha én is lehetek laza - emelem fel a kezem, pontosabban a mutatóujjam, habár nem vagyok rideg. Ittasan is tudom, hogy hol vagyok, de mégsem áll össze a kép, hogy ő mit is keres itt. De még mindig túl jóképű, és még mindig nem akarok belebonyolódni. Inkább iszok még egy kortyot, majd felnézek rá, a szemeibe. - Mr. Jóképű mentős láthatja, semmi bajom, most már mehet a fontosabb ügyeihez, nehogy miattam ne jusson valaki segítséghez - húzom ki magam törökülésbe, úgy viselkedve, mint egy gyerek, és fel sem fogom, hogy pont most vallottam be, hogy jóképű. Hiába, ittasan túl őszinte vagyok. És olykor hangulatember. Végül ellazulva dőlök a fának, mert rá kell jönnöm, forog a föld, és a fa törzsének támasztott fejjel sokkal elviselhetőbb.
Sokáig fog még nyomasztani a tegnap este. Ha egy gyerek élete forog kockán, valahogy mindent elfelejtek amit addig szakmailag sikerül elsajátítanom, és csak akkor vagyok képes tisztán látni a helyzetet, és -remélhetőleg-, helyes döntést hozni, amikor ráparancsolok magamra, és ezáltal kicsit össze tudom szedni a gondolataimat. Pluszban nehezítik a dolgunkat a pánikoló szülők. Megértem őket. Néha még mi sem tudjuk elsőre megállapítani a diagnózist, nemhogy ők, született laikusok akik előtt az egész dolog lezajlott, és csak annyit láttak, hogy elkékül a gyerek feje, és ébreszthetetlen. Büszkének kellene lennem a csapatomra, hogy nem vesztettük el a fejünket egy igen komoly vészhelyzet kellős közepén, arra, hogy Ben végig szakszerűen asszisztált az intubáció alatt, mégsem hagynak nyugodni a rémképek. Azok a bizonyos "Mi lett volna, ha..." kezdetű rémképek. Pedig stabil állapotban, kielégítő saturációval, tubussal vittük be a kórházba a gyereket. Remélem túléli.. Abban viszont már nem vagyok annyira biztos, hogy a fának a tövében gubbasztó szöszi is túl fogja ezt a délutánt. Ha meg mégis, másnap úgy fogja érezni magát, mint a mosott szar. Ez biztos. Vodka tisztán csak úgy?! Ilyen barbárságot még én sem követek el a már igen sok mindent megélt májam ellen. Pfajj.. Felém intézett szavain jó ízűen elnevetem magam, majd ha engedi lehuppanok mellé a fűbe. Elég vastag ennek a platánnak a tölgye ahhoz, hogy mind a kettőnk hátának támaszt nyújtson. -Aha, nem vagy részeg. Naná... - Gyanakvóan ráncolom homlokom, mosolyom megtartott. Újfent nevetnem kell. Ez igen, ezt nevezem! Pár napja még szentül állította, hogy többet nem akar látni, mi több, az egomat is lerombolta, most meg kiderül, hogy talán mégis csak az esete vagyok. Jól áll neki az ittasság. -Mr.Jóképű mentős, nagydumás nőcsábász ma szabadnapon van, és a bűntudatom nem hagyna nyugodni, ha ilyen állapotban magadra hagynálak, tehát kénytelen leszel még egy darabig élvezni megnyerő társaságomat. Mondjuk addig, ameddig haza nem kísérlek, és nem látom, hogy épen és egészben átlépted az ajtód küszöbét. - Megszámlálhatatlanul sok csajt kísértem már haza egy jól sikerült este után. Nem lenne új kihívás, ha ő is erre a sorsra jutna. Már pedig, ha rajtam múlik, nagyon is erre fog,
Vendég
Vendég
»Vas. Nov. 29, 2015 10:29 am Keletkezett az írás
Thomas & Evelyne
What do you want again?
A vodka jó dolog a mai napon főleg. Kellően eltompít, és habár az üvegből csak a harmada hiányzik, úgy érzem magam, mintha az egészet megittam volna. Talán most végre elmondhatom, hogy nem szakadok szét belülről a fájdalomtól, és a tehetetlen haragtól, ami felemészt. Mert Steve meghalt, de bennem hagyta a nyomát, már örökre az övé vagyok, emléke nem ereszt többé, és mindig bennem marad. A nyomait rajtam hagyta, gondoskodva arról, hogy soha többé ne felejtsem el, hogy mindig tudjam, hol a helyem, hogy mindig is, a halála után is a tulajdona leszek. Nem tudom elengedni, vagy inkább az emléke nem ereszt? Fáj. Piszkosul, hogy a démonaim hagyták, hogy a fiamat is elhanyagoljam pusztán azért, mert Steve nézett vissza rám belőle. Álmaim voltak, rémálmok, melyben Steve feltámadva kikelt a sírból és megkínzott, én pedig sikítva keltem minden éjjel. Hónapok óta először álmodtam ismét vele, anyu pedig aggódva rohant be a szobámba, hogy felébresszen. Azt hiszem ez soha nem múlik már el. A világ nem látja, de mégis belül sérült vagyok. Ezért nem akarok magam mellé senkit többé, mert ha meglátják, ha csak észreveszik a sebhelyeimet, és a gyűlölt heget, mely egy nevet formáz, elmenekülnek. Többé nem is engedtem senkit közel. Hosszú idő óta először Tom volt az, aki felébresztett bennem valamit, de én még csírájában fojtottam el a dolgot, mielőtt tovább jutott volna a dolog. - Különben is, mit érdekel téged, hogy ittam? - fordulok felé hirtelen, amit nem kellett volna, mert megszédülve kapaszkodom a karjába, majd fogom meg a fejem, de az üveget nem eresztem el. - Hopp, azt hiszem keveset ittam... - kuncogok fel, majd iszok egy apró kortyot, végül ismét ránézek. Csak figyelem őt, ahogy beszél, és visszamondja a szavaimat, én pedig elmosolyodom, annak ellenére, hogy halványan rémlik, hogy kerülnöm kellene, de jelen állapotomban nem akarok felállni, mert azt hiszem, hamar visszazuhannék a földre. - Nem mondod, hogy neked van olyanod? Tudod nem szép dolog tőled, hogy haza akarsz vinni, hogy így derítsd ki hol lakom. Pláne, hogy nem is akarok hazamenni.. Korán van még - duzzogok magamban, és halál komolyan gondolom a szavaimat. Nem akarok hazamenni, és nem fog tudni rávenni a távozásra. Azt még az alkohol ködén keresztül is tudom jól, hogy anya nem láthat így, és ami a legfontosabb, Lucien nem láthat így. Ő erősnek hisz, úgy tudja, hogy az anyukája a legerősebb a világon, nem akarom összetörni őt, és épp ezért hazamenni sem fogok. Se Tommal, de egyedul. Soha nem gondoltam, hogy valaki így lát majd, és az Tom lesz, a srác, akit messziről kerülnöm kellene, elzavarnom igazából, de mégsem teszem. - Különben nem tudom, hogy mennyire vagy megnyerő, mutasd meg! - ez tényleg egy felhívás volt egy keringőre? Hát nekem teljesen elment az eszem. Nem vagyok normális. A szám elé kapom a kezem, mint aki egy nagy titkot konyogott ki, és erre rá is jöttem. - Upsz... bocsi, van jobb dolgod is... menj csak. Elleszek... vagy... tudod mit? Inkább megyek én, keresek egy másik fát, aminek a tövében tovább kesereghetek... ajjbasszus.. - próbálok feltápászkodni, de megszédülve támaszkodom a vállára, majd vigyorogva egyenesedem ki a fának támaszkodva. - Ez nem fog menni. Mondd, miért vagy itt? Mit akarsz egy szerencsétlen nőtől, aki minden bizonnyal a saját elcseszett életét sem tudja helyrehozni? Nem ismersz, kedvesnek se kellene lenned velem... - ismét lerogyok a fa tövébe, és inkább iszok. Nem tudom, miért van itt, és nem vagyok abban az állapotban, hogy itt tudjam hagyni, még a cipőmet se tudom, hol hagytam el... Jesszus, mit gondolhat most rólam?
Nem ő az első, akit ebben a hónapban közterületen össze kell szednem, mert olyan csatak részeg, hogy ha rendőr igazoltatni akarná, Hókefélke és a Hét Törpeként mutatkozna be. Na, jó enyhe túlzás. Annyira azért MÉG nincs szétcsapva. Hayden legutóbbi tengerpartos incidenséhez képest legalábbis még nudlinak mondható a csaj, de ha annyira nem bírja a piát, mint ahogy az messziről lesüt róla, akkor félő, hogy még egy korty, és vagy elsírja minden bánatát, vagy hálaként, hogy megtaláltam, és őrködöm mellette, az ölembe fog pakolni mindent. Végül is nem gáz a dolog. Már úgyis ki kell mosni ezt a göncöt. Még egy kis róka koma rajta mit számít?! Dobna legalább az unalmas egyszínűségén.. -Jajajj.. le ne harapd a fejem kis tigris! Csak jófejségből megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, mert nem éppen úgy tűnik... - Védekezően tartom fel magam elé két kezemet. Ha holnap visszagondol erre a mai délutánra -már ha emlékezni fog belőle bármire is-, biztos vagyok benne, hogy hálás lesz azért, hogy valaki itt volt mellette, és nem hagyta, hogy fára másszon, azt kiabálva, hogy "már látom a száraz földet", vagy hogy egyéb őrültséget tegyen. Én nagyon jól tudom milyen az, ha elveszted az eszed, és minden marhaságra képes lennél, amire józanul azt mondod, hogy kizárt dolog, hogy megcsináld. Én ne tudnám?! Hiszen majdnem minden hétvégén ezt csinálom... -Hoppá... csak rám ne ess. Még a végén félreérteném... - Nézek bele alkoholittas szemibe, és pusztán csak azért, hogy véletlenül se boruljon fel, én is rásegítek a stabilitására, és rámarok a csuklójára. -Ma kifejezetten csak a jó szándékom vezérel. - Vállat vonok, és addig nem eresztem a csukóját, ameddig biztonságban vissza nem ül a fűbe. Szívemre venném, ha bármi is történne vele, úgy hogy közben végig itt voltam, és elvileg vigyáztam rá. Nem tudom, hogy hogy csinálja, de egyszeriben elakad a lélegzetem. Egy ilyen kirívó, sokat sejtető mondatnak nem szabadna, hogy kifogjon rajtam, de ha egy olyan nő mondja mindezt, akinek józan elmondása szerint nem vagyok az esete, és nem is igazán szimpatizál velem, akkor már némileg nehezebb dolgom van a visszavágóval. Így hát csak mosolygok, szemeim bizonytalan tekintettel fürkészik pirospozsgás arcát, a megfejthetetlen színű szemeit, és segélykérő mozdulatait, ahogy minden bizonytalan mozzanata közben felém nyúl, egyértelműen megbízható támasz után kutatva. Már éppen megszólalnék, amikor ő újfent követhetetlen magyarázásokba kezd. Szemeim össze vissza cikáznak, minden támaszért kiáltó mozdulatát óvón-féltőn követve. Egyértelműen nincs rosszabb egy részeg nőnél. Eddig akármennyivel találkoztam, mind ön és közveszélyes volt, akárcsak Evelyne is. Borzasztó! Rossz nézni, amit össze vissza balettozik a fának a tövénél inogva. -Tudod mit? Inkább csak ülj le ide vissza szépen. Addig is nyugi van, és nem töröd össze magad... - Felnyúlok a kezéért, és addig nem eresztem, ameddig biztonságban vissza nem ül mellém. És jön az, amire számítottam. Minden nőnek van egy olyan veleszületett tulajdonsága, hogy ha már túl sokat ivott, vagy egy kicsit is megártott a pia, kiöntik szívük bánatát. Én nem értem a logikájukat, de komolyan! Miért jobb, és egyszerűbb részegen vallani, mint józanul?! -Ne majrézz már! Inkább mondd el, hogy mi az, ami miatt ennyire szétcsaptad magad. Nyomós okod lehet. Különben nem ezzel acetonnal kezdted volna, hanem valami... nőiesebb piával. - Fintorogva olvasom le az üvegről, hogy hány százalék alkoholt is tartalmaz valójában, és még mielőtt annyit mondhatnék "Baszdki", megakad szemem a nyitott táskáján, ahol hízelgően illegeti magát egy doboz narancslé. -Figyuzz! Inkább keverjük a dolgokat.... - Ezzel ki is húzom a narancsot a táskájából, ahogy az üveget is a kezéből, és bár eddig keveset ivott meg a vodkából, így ha azt a keveset naranccsal pótlom az kábé olyan lesz, mintha adtam volna egy pofont a szarnak, de minél több fogy a vodkából, egyre több naranccsal lehet majd pótolni.
Vendég
Vendég
»Hétf. Nov. 30, 2015 8:58 am Keletkezett az írás
Thomas & Evelyne
I am not okay
Elrontottam mindent. Megint hülye voltam, pontosan úgy, ahogy tavaly is. Igen, nem kellett volna innom, de annyira fájt, hogy nem bírtam elviselni, most pedig szédülök, pont ugyanúgy, ahogy tavaly is történt, és pontosan ugyanolyan cefetül érzem magam, annyi a különbség, hogy most van mellettem valaki. Eddig, tavaly nem volt senki, aki mellettem ücsörögne a fa tövében, nem volt senki, aki megkérdezte volna, hogy minden rendben van-e, most pedig pontosan az előtt járatom le magam, aki még tetszik is. Egy alkalom után érzem azt, hogy bejön ez a pasi, és kerülni is akarnám, de talán ideje lenne egy kicsit engednem ezen a dolgon. Igen, közelebb engedhetnék idegeneket is, holott tudom, mit is kockáztatok ezzel. Ha megismer, akár egy kicsit is, akkor benne van a pakliban, hogy bántani fog, és nem csak fizikailag értem. Talán nem is kíváncsi rám, vagy megtud rólam dolgokat, és majd nem keres többet, de ezt mind vállalnom kellene. Nem élhetnék folyton egy halott árnyékában, hiszen már nem tud bántani, nem él, és nem retteghetnék folyton az új kapcsolatoktól, hanem vállalnom kéne az ezzel járó rizikókat, ami nehéz. Nem tudom, hogy én nehezítem meg ennyire, vagy tényleg ennyire nehéz, de valahogy nem megy már úgy mint régen. Pedig mikor elhagytam Amerikát, pontosan ezt akartam magam mögött hagyni, megfogadtam, hogy itt majd új életet kezdek, nyitok az ismeretlen felé, és esetleg talán megtalálom azt, aki mellett tényleg boldog lehetek, de mégis félek. Mégis görcsösen ragaszkodom valamihez, ami csak megbénít, és kesergek, ahelyett, hogy engednék. Valahol anyunak van igaza. Senkinek sem kell egy megtört nő, aki minden évben egy napig részeg. Senkinek nem kell... Mégis úgy éreztem, Tom nyitott felém, még ha az ő ostoba csajozós módján is, és én elzártam a lehetőségét is, mert... Pusztán csak azzal az indokkal, mert nem akarok egyéjszakás kaland lenni. - Sajnálom. És igazad van... Nincs semmi sem rendben, most nincs - megrázom a fejem, és abbahagyom a tiltakozást. Nem tudom, hogy az ital, vagy csak magamban rendeztem le a dolgot, de most nincs erőm, sem kedvem tiltakozni, vagy hadakozni senkivel. Sem vele, sem anyuval, sem a múltammal, csupán el akarom felejteni ezt a pillanatot, mert teljesen összeromboltam mindent. Te jó ég, még a cipőmet sem tudom, hol van, szerencse, hogy nem ittam többet. Mély levegőt veszek, és nagyon lassan fújom ki, miközben megint megszólal, és elmosolyodom. A szemeimet lehunyom, de a mosoly nem tűnik el. - Nehogy félreértsd, vagy akár félre is értheted - ránézek. Mindig ránézek, és fürkészem az arcát, ez ittasan sem tűnt el. Van benne valami megfejthetetlen, ami felülkerekedik a saját nyűgjeimen, ami újra, és újra felkelti az érdeklődésem, ami miatt többször is eszembe jutott már. - Tudod megtaláltam ám a számod a zsebemben, és nem szép dolog azt várni, hogy a nő hívjon fel - feddem meg miközben a mutatóujjammal figyelmeztetem. Tényleg nem volt szép tőle, és igen, már csak dacból nem hívtam fel. Még az a régimódi lány vagyok, akit fel kell hívni, akinek udvarolni kell, már ha hagynám, és nem az új, modern világi lány, aki felhívja a pasit, vagy csak berántja a takarítószertárba, hogy egy menet után mindenki menjen a dolgára. Ilyen téren talán tényleg reménytelen vagyok, mert lehet, hogy én képzeltem mögé azt, hogy nem csak egy gyors menetre kellettem volna. De mindegy, már ez is haladás, hogy nyitottabb vagyok valakivel, még akkor is, ha anyu minden bizonnyal nem kedvelné. Bár anyu szerintem senkit nem kedvelne, aki hímnemű, és a lányával kavarna, hiába mondja folyton az ellenkezőjét, és hadovál újabb unokáról közben. Furcsa, de valahogy talán ez is közrejátszik az elutasításomban. Végül csak megfogom a kezét, és engedem, hogy segítsen, leülök mellé, de nem engedem el. Még mindig szorítom a kezét, mintha még mindig nem vettem volna észre, hogy rég ülök, mintha ennél lejjebb is eshetnék, de nem így van. - Tudod, nem gondoltam, hogy valaki majd megszán, és ide ül mellém... Miközben nyilvánvaló, hogy egy bolond vagyok - felnevetek. Elengedve a kezét felnevetek, magamon, majd végül abbahagyom. Leteszem a vodkás üveget, mintha hirtelen megelégeltem volna az ivást. Vagy azt, amit művelek. Ezzel nagyot léptem, hiszen a mai nap fájdalmai nem tompulnak majd így, hanem erősödnek, talán le is tepernek, és összetörnek, de most még nem érzem. - Nyomós okom van, amiért második éve mindig ugyanazon az egy napon leiszom magam, igazad van. Mert az élet nem szivárvány és csillámpóni, az emberek kegyetlenek. Nem vagyok szent én sem, és hét évig éltem egy vadállattal, aki ütött és vert, én pedig csak tűrtem, mert hittem, hogy megváltozik, aztán két éve olyat tett, ami miatt végre észhez tértem... - igazából nem tudom, mit csinálok, csak azt, hogy figyelem a mozdulatait, ahogy össze akarja önteni a vodkát és a narancsot, de én megfogom a kezeit, és nem engedem neki. Megrázom a fejemet, és talán az egész beszélgetésünk alatt most vagyok a legjózanabb. Hideg kezeimmel kifejtem a kezéből az üveget, és leteszem, majd elveszem a narancslét, és iszok belőle egy kortyot. - Olyan embert fenyegetett meg, akiért ölnék, és akkor, két éve pontosan ezen a napon vettem fel vele harcot, hogy megvédjem őt. Végül, mikor a fejemhez szegezte a pisztolyt, kiértek a rendőrök, és megölték a szemem láttára - talán nem kell magyaráznom neki, hogy hiába szabadultam meg a férjemtől, a trauma nem múlt el, azt kezeltetni kellett, és az emlékek még nincsenek elég messze ahhoz, hogy ne fájjanak. Nem mondtam neki, hogy gyerekem van, talán sejti, talán nem. - Miatta nem nyitok senki felé, aki ismeretlen, mert félek. Inkább teszek úgy, mintha nem érdekelne a külvilág, pedig mikor ide utaztam, megígértem magamnak, hogy nem így lesz... - elmosolyodom, habár szememből egy könnycsepp csordul ki, amit gyorsan letörlök onnan. Felnézek rá, hogy lássam az arcát. Nem mondtam túl sokat, de keveset sem. Éppen annyit, amennyiből megértheti a viselkedésem, és rájöjjön, hogy én nem egy könnyű lány vagyok. - Nem tudom, miért adtad meg a számod, de én nem az a lány vagyok... - megrázom a fejem, majd végül a táskámban kezdek kutatni. Zavart vagyok, és abba is hagyom a tettemet, és nem nézek rá, mert így sem tudom, hogy hol áll a fejem. Csoda, hogy ennyi ép mondatot össze tudtam kaparni, még ha akadozva is, de sikerült. Lehet, hogy ezek után feláll, és itt hagy, de a társasága épp elég volt ahhoz, hogy felhagyjak a májam pusztításával. Egyelőre...
Minél többet mutat magából, minél több dologról árulkodnak a mozdulatai, kábult tekintete, annál jobban kezdek belelátni, és azt hiszem megmerem kockáztatni, és azt mondani, hogy annál jobban tetszik az a Nő, akit sejtetni enged magából. Józanul annyira visszafogott, és merev, hogy szinte hihetetlen számomra, hogy ilyen karót nyelt emberek -pláne, ha egy olyan nőről van szó, mint ő-, léteznek. Kár, hogy nem képes a saját irányítása alá vonni végre az életét, és úgy tenni, úgy érezni, úgy élni, ahogy valójában is akar. Vannak ezek a rohadt gátak, amiket felhúzott maga köré, és amik nem engednek többet mutatni magából, és amik nem engedik neki, hogy úgy élje az életét, úgy cselekedjen ahogy valójában szeretne. Annyira egyértelmű, hogy szándékosan, megerőszakolva saját jellemét, mond nemet mindenre, amiben egyébként talán örömét lelhetné, ha hagyná, hogy a valódi énje kicsit előtérbe kerüljön. Ez a baj a nőkkel. Tele vannak kételyekkel, nem tudják, hogy mi az az igazi szórakozás, állandóan mások véleményét lesik. Úgy tombol bennük a megfelelési kényszer, ahogy bennem szokott a tesztoszteron, amikor jó nőt látok. Eszméletlenek! A világ összes pszichológusa nem lenne elég nekik. A "semmi sincs rendben" kijelentésére nem mondok semmit, csak félre húzom a számat. Egyrészt, nem tudok semmi okosat hozzáfűzni, másrészről pedig teljesen más gondolkodást vallok, mint ő. Szerintem nincs semmi tragédia abban, ha az ember egy kicsit be van csípve. Én ennyi erővel minden hétvégén mély depresszióba zuhanhatnék, amiért ki mertem kicsit kapcsolni az egész heti gürcölés után. Nem, ide valóban nem lenne elég a világ összes pszichológusa. A menstruációs időszakban pedig még valóságos veszélynek is ki lennének téve... -Hogy én bármit is félreértsek? Olyannak tűnök? - Jóízűen felnevetek. Az irónia egyértelműen felcsendül a hangomban. -Hé, valamit azért tisztázzunk cica, mielőtt a rendőrséget is kihívnád rám! Hogy tudtalak volna én felhívni, ha meg sem adtad a számod? - Újfent felnevetek és aljas vádolásának hallatán védekezően emelem magam elé a kezeimet. Itt motoszkál persze az a bűvös, aljas kis gondolat, hogy mit reagált volna vajon akkor, ha mondjuk megszerzem a számát valakitől, vagy tegyük fel, ő is megadta volna az övét, és felhívtam volna egyik délután, hogy mondjuk... nem is tudom, elhívjam egy kávéra, vagy egy croissantra. Őszintén szólva kezdek összezavarodni. Azt mondják, és ez szinte aranyszabály, hogy a részeg ember a legőszintébb, de mi van akkor, ha ő egyszerűen csak részeg, és nem őszinte, hanem össze vissza beszél? Jelen pillanatban, jelen viselkedése alapján azt mondanám, hogy képes lenne elfogadni a meghívást, és eltölteni egy délutánt velem, de ha a józan énjét veszem alapul... nos... nem túl bíztató annak a gondolata, hogy hányféle módon utasítana volna vissza. Többször is megpróbálkozik azzal, hogy felálljon, és biztos lábakon álljon tovább, de hiába minden kemény próbálkozása, küzdelme, a gravitáció nem gondolja elég stabilnak ahhoz, hogy akárcsak egy lépést is megtudna tenni anélkül, hogy egymásba ne akadnának a lábai, így újra és újra földre kényszeríti. Nem mondom, hogy nem jön kapóra a helyzet, hiszen ennek köszönhetően okom van arra, hogy miért érintsem meg újra és újra, de feladva hiú ábrándjaimat, be kell látnom nekem is, hogy jobb őt a fűben ülve tudni, mint hagyni, hogy elinduljon bárhova is ebben a rendkívül ratyi állapotban. -Ne már! Nem vagy bolond! - Unalmasan körbeforgatom a szemeimet. Miért van az, hogy ha a nők részegek, egyszerre tűnnek rohadt jó fejnek, ugyanakkor buta önsanyargató libának?! Miért nem olyanok, mint mi? Jól kirúgnak a hámból, alaposan kiröhögik egymást, vagy éppen tömegverekedést kezdeményeznek. -Ömm...pardon?! Tessék? M...mit mondtál az előbb? - Olyan értetlenül pislogok rá, mint egy igazi címeres idióta. Most... most komolyan azt mondta, amit hallottam, vagy... egyáltalán vajon igaz ez az egész? Elhihetem, amit mond, vagy ettől az aceton szagú szartól már marhaságokat is beszél?! Vagy pont ezzel kellene, hogy igazoljam a "részeg ember igazat mond" című történetet? Hiszen miért is ne történhetett volna meg mindez vele? Az életének ezen horrorba illő időszaka talán magyarázat lehet arra, hogy miért olyan ő amilyen. Hogy miért akar mindennek gátat szabni, amitől akárcsak egy kicsit is jól érezhetné magát. Óóóó csessze meg! Mi a faszért vagyok most itt? Miért kellett megállnom? -De hát... bocs, de ez most nekem egy kicsit sok... - Továbbra is akkorákat pislogok, mintha valami rohadt kis dög belemászott volna a szemembe. Ezt még át kell gondolnom. Még nem álltak össze a szavai, nem állt össze bennem a kép. Tréning nadrágom zsebéből előhúzok egy doboz cigit, és rágyújtok. Muszáj rágyújtanom! Fejemet a fa törzsének vetem és mélyen lenn tartom a füstöt. -Én... bocs, egy balfasz vagyok, de fogalmam sincs, hogy mit illik ilyenkor mondani...vagyy nem illik. - Elmélyülten bámulom az eget, ahogy vöröslő színekre festi a lemenő félben lévő nap. Beszéd közben egy jó nagy adag füst is távozik tüdőmből. -Csak a valószínűleg már mások által is hangoztatott közhellyel tudok élni... az a szutyok megérdemelte, amit kapott. - Most először nézek rá, az arcára mióta előállt a vallomással. Látom a könnycseppet végig gördülni az arcán, és komolyan sajnálom, hogy annyi évet elrabolt az életéből az a mocsok szarházi alak, és hogy az egész életére rányomta a megbotránkozással, és állandó rettegéssel fertőzött pecsétjét. -Akkor milyen lány vagy? - Vetem hátra ismét a fejem a kemény törzsnek, és pillantásom fel-le cikázik rajta, az arcán, a szemein, az ajkain. A cigi meg csak füstöl és eszeveszettül parázslik a pofámban. -Mondj már végre valami pozitívat is magadról! - Hangom kevés híján követelőző, és talán egy egészen kicsit ingerült is. Ő egy szuper nő, és azt akarom, hogy ez végre neki is feltűnjön.
Vendég
Vendég
»Kedd Dec. 01, 2015 8:25 am Keletkezett az írás
Thomas & Evelyne
I am not okay
Igazából nem kellett volna innom, mert holnap iszonyatosan fog fájni a fejem, és ráadásul nem egy anyához méltó viselkedés ezt tőlem, hogy ilyenkor nem én olvasom a mesét a fiamnak, anyu meg nem tud mit mondani a fiamnak, hogy hol vagyok, csak azt, hogy dolgozom. Igazából sajnálom, és bűntudatom van amiatt, hogy ezen a napon hagyom, hogy ledöntsön a múlt a lábamról - hiszen, ha azt vesszük -, ugyanolyan nap, mint a többi, én mégis bolond módon viselkedem, és senki nem mondhatja, hogy nem így van, mert egy részem megrekedt a kamaszkorban. Önző vagyok, be kell vallanom, és annyira sajnálom ezt az egészet. Érzem, hogy szédülök, hiszen szinte alig iszom, sőt tőlem aztán csődbe mehetne az összes szeszgyár, ha rajtam múlna. Nem vagyok partis lány, bár régen, talán Steve előtt az voltam, de odáig már nem mehetek el, hiszen anya vagyok, felelősséget kellene vállalnom, így talán végre meg kellene fogadnom, hogy többet nem iszom ezen a napon, az évforduló napján, mert addig nem lesz igazán halott, amíg kesergek a vele töltött időn. - Hé-hé! Eszemben sincs rendőrséget hívni, de igazából esélyt sem adtál, hogy megadjam a számom, szóval nem tudhatod, megadtam volna-e?! - fordulok felé, és bár nem vágok olyan idétlen fancsali képet, sokkal könnyedebb hangot ütök meg vele szemben. Talán az alkohol teszi, kihozza a régi énemet, amelyet ez idáig rejtegettem, és igazából fogok is, mert zárkózott lettem. Talán majd egy nap nyitottabb leszek, és akkor könnyebben megy majd, hiszen amióta itthon vagyok, nem érzem fojtogatónak a levegőt, ismerősökkel találkoztam, és barátnőm is van, már ha pletykás Beth tényleg annak nevezhető, hiszen mindenkivel barátságban van, akiről meg akar tudni valamit. Habár rólam soha nem kérdezett úgy igazán, talán ez egy jel, hogy nem akar kibeszélni engem. Soha nem lehet tudni, ahogy azt sem, hogy a történetem rövid verziója, sok részlet kihagyásával milyen reakciót vált majd ki az emberekből. Többnyire sokkot kapnak, vagy megdöbbennek, sőt volt olyan, aki megkérdezte, hogy hogy nem őrültem még meg. Erre egyetlen válaszom van, a fiam. Ő tartotta bennem a lelket a legsötétebb korszakomban is a rajzaival, és a mosolygós képeivel. Igen, mindent miatta teszek, és ez mindig is így lesz. - Jól hallottad. Minden szavam igaz, ilyen ittasan sem talál ki az ember, és ne - rázom meg a fejem hevesen -, ne mondj semmit. A legtöbben felöltik az ál-sajnálkozó pofát, arra nincs szükségem. Túléltem, itt vagyok, és csak ez számít - bólintok, hogy ezt magamban is elismerjem, de ahhoz még sokat kell ezt mondogatnom magamban. Megmentettem a fiamat az állat apjától, és ezt soha nem felejthetem el. Ha nincs annyi lélekjelenlétem, nem is tudom, mi lett volna. Büszkének kellene lennem, és a hét évnyi szenvedés adott nekem egy életre szóló dolgot, a fiamat. Soha nem lesz olyan, mint az apja, ez a nevelésen múlik. A narancslét veszem ismét a kezembe, majd rázogatom egy kicsit, végül iszok egy kortyot, de hamar elemelem a számtól, ahogy rám fújja a szél a cigaretta füstjét, és elkezdek köhögni tőle. Pár percig tart az egész, és ha fel tudnék állni, már messze ülnék tőle, de inkább meg sem próbálom. Ez az én szerencsém, megtetszik valaki, és valami belerondít a képbe. Itt a cigaretta, és ez az egyetlen olyan dolog, amit ki nem állhatok, ha valaki mellettem pöfékel. - Milyen lány is vagyok? - köszörülöm meg a torkom az eget kémlelve, majd ránézek végül. - Zárkózott, bizalmatlan, és olykor túl kritikus. De, hogy jót is mondjak, maximalista vagyok, habár ez lehet rossz tulajdonság? Mindegy - mutatóujjammal ajkamhoz érek, miközben erősen gondolkodóba esek, majd egy vállrándítással rendezem el a dolgot. - Régen nagyon sokat tudtam beszélni, könnyen ismerkedtem, most pedig még nem az igazi. Szeretek sütni, nagyon. El tudod képzelni, hogy régen száz kiló fölött voltam? Nem számít, szeretek futni, és alapjáraton soha nem adom fel, szóval kitartó is vagyok - elmosolyodom. Nem sűrűn beszélek magamról,. így talán nem kap kielégítő választ a kérdésére, de talán nem fog elküldeni a francba, ha meglát a kórház folyosóján. Beszéd közben többször is a narancsléből iszom, a vodkáról meg is feledkeztem, bár nem megy olyan gyorsan ki a szervezetemből, mint az szeretném. - Te jössz... Mesélj magadról. Mert amit látok, az nem biztos, hogy igazolja azt, hogy milyen is vagy. Nem szeretek a külső alapján ítélni - igen, ez is előfordul, minden bizonnyal a bennem tomboló alkoholnak köszönhetően, hogy érdeklődöm, és tudni akarom, hogy ki is ő, amennyit megoszt velem, nekem az is jó. Mert igazából nem tudom eldönteni, hova tegyem őt, és ezért megfogadva anyám, és a pszichiáterem tanácsát, minden tiltakozásom és félelmem ellenére nyitok valaki felé. - Komolyan érdekel. Nézd, tudom, nem a legkönnyebben értelmezhető a kommunikációs képességem, de a fentiek fényében már annak örülök, hogy idáig eljutottam... Mindegy... - megrázom a fejem, kicsit bénán vette ki magát az egész helyzet. Ha iszok, nem tudom kontrolálni a számat, és csak beszélek. Ráadásul őszintén, még jó, hogy nem vallottam be még egyszer, hogy bejön nekem, és hogy jóképű. Inkább összeszorítom az ajkaimat, és a fának dőlök, mély levegőt véve. - Sajnálom, Mr. Jóképű mentős, hogy az idejét raboltam... Ééés másodszorra is bevallottam... Többet nem iszok, sohaaaa, főleg, ha te a közelben járhatsz... rossz hatással vagy rám - fordulok felé egy zavart mosollyal az arcomon, majd ismét a narancsléből erőszakolok pár kortyot a gyomromba. Azt hiszem, jobb lenne, ha beragasztanám a számat, vagy beletömném a fiam plüssét, ami minden bizonnyal még mindig a táskám legmélyén rejtőzik. Akkor nem dumálnék feleslegesen össze-vissza.
-Elég elutasító voltál. Nem gondoltam, hogy esélyem lehet megkaparintanom a számod. - Vigyorgok, mint egy igazi idióta. Ám amilyen gyorsan jött az eszement vigyorgás, olyan gyorsan el is tűnik és már csak a puszta döbbenet marad. Tudtam, már az első perctől kezdve, amikor a szemébe nétem, és megszólalt, éreztem, hogy nagyon nem kerek az ő története, de arra soha nem gondoltam volna, hogy mindez egy balul elsült házasságot rejt magában. A férje egyértelműen egy agresszív, manipulatív erőszakos állat volt, aki valószínűleg a zárt osztályról is képes lett volna kitörni a falon keresztül, hogy tovább gyakorolja Evelyne-en az évek óta fenntartott terrort. Amikor legutóbb a kórházban voltunk, és éppen a kezemet varrta, óvatlanul is megakadt pillantásom a csupasz alkarján lévő hegtetkókon. Olyan eltitkolt segélykiáltások ezek, amik bárkinek feltűnnek. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek... Képtelen vagyok bármi ésszerűnek hangzó dolgot hozzáfűzni ehhez az egészhez. Talán az a legjobb, ha nem is mondok inkább semmit. Azt hiszem, hogy az arckifejezésem, és tekintetem így is mindent elárul. Nem kezdek fölösleges szánakozásokba, sajnálkozásba. Tudom milyen az, ha az ember élete félresiklik, és úgy érzi, hogy a sors minden erejével azon dolgozik, hogy állandóan megoldhatatlan, nehezen kiküszöbölhető problémákat állít az utunkba. Túl unalmas lenne, ha minden gördülékenyen, probléma mentesen csordogálna lassú érként a saját kis medrében. -Nem az én posztom sajnálkozni. Bitang erős nő vagy, és csak ez számít. - Nem sajnálatból, nem is lelki támogatás nyújtásából mondom, amit mondok, hanem mert valóban így gondolom. Ha valaki képes egy állandó lelki terror után talpra állni, és mindent újra kezdeni, emelt fővel járni, nem pedig megrekedve a múlt árnyékában raboskodni, az bizton állíthatja magáról, hogy erősebb bárkinél! Mindenesetre egy ilyen hír után jól esik rágyújtani. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el úgy, hogy a keserű vallomása után egyikünk sem szól semmit. Talán csak percek, vagy órák... Mindenesetre csak akkor rázódom vissza igazán, amikor meghallom, amint nagyokat kortyol a rostos narancsból. Újra rajta akad meg a tekintetem. A Vodkától kissé kipirosodott arcán, rózsaszín ajkain, ahogy ragaszkodóan tapadnak az üveg szájához. Akarva akaratlanul is, de pár másodperc erejéig perverz fantáziám előtör rejtekhelyéről, és olyan képeket vetít szemeim elé, amik egy szexfilmben is bőven megállnák a helyüket. Rémes.... Hiába a mocskos gondolatok, vágyak, az összesen felülkerekedik a mélyről jövő kíváncsiság, érdeklődés, hogy milyen nő is ő valójában. Nagyjából már sikerült megfejtenem őt, de még mérföldekre vagyok a megoldástól. -Neeem nem nem! Nem így gondoltam. Tudni akarok mindent. Mi az, amit szeretsz, amit utálsz. Mi idegesít fel, mi szomorít el, minek örülsz... - Eddig akármilyen nőneműt be akartam csábítani az ágyamba, soha nem voltak lényegesek ilyen, és ehhez hasonló sarkalatos pontok. Elég volt annyi -néha még sok is-, hogy tudtam, hogy jól néz ki, benne van a névtelen gyors numerákba, és ami a leglényegesebb volt, hogy miután gerincre vágtam az egyik nyilvános vécé mosdókagylóján, vagy a takarító szertárba, ne kergessen hetekig, hónapokig levakarhatatlanul az ilyen-olyan fellángolt nyálas, tapadós érzelmeivel. Evelyne valahogy most mégis más... na nem úgy más! Eltudnék képzelni vele pár enyhén szólva is jól sikerült ferde estét. És a lényeg itt a "pár" szón van. Nem szoktam ugyanannak a nőnek többször is belógatni a lompost, ezt amolyan aranyszabályként az agyamba véstem, amikor az első szőrszálak megjelentek a lábamon és a pofámon, de ő valamiért annyira izgatja a fantáziámat, hogy szinte a zsigereimben érzem, hogy egy élet se lenne elég arra, hogy mindent kipróbáljunk együtt, ami a szex fogalomkörébe bele tartozik. -Ez érdekes meglátás... - Széles vigyor terül szét a képemen, miközben lenézek a kezemben tartott nikotin forrásra, és komolyan vizslatni kezdem a szűrőjét. -És, ha azt mondanám, hogy most az egyszer tegyél kivételt, és ítélj a külső alapján, mert egy undorító disznó vagyok, akit nem feltétlenül akarsz megismerni, akkor mit mondanál? - Tekintetem visszasiklik szemeire, íriszeim komolyan fényeket szórva magukból, villannak fel, az időközben elnyomott csikket pedig két ujjam között pödörgetem. Nem, komolyan nem akarom, hogy megtudja a színtiszta igazságot rólam. Szépíthetném a dolgokat, hazudhatnám, hogy egy végtelenül romantikus fickó vagyok, de mindez távolról sem türközné a valóságot, hazudni pedig nem akarok neki. Annyira kiismertem már talán, hogy tudjam, ha rájön, hogy kamuztam, soha többé nem fog megbízni bennem. -Ne csináld már! Ha annyira rohadtul raboltad volna az időmet, meg se álltam volna, hanem Nickelbackkel a fülemben tovább hajtottam volna a belem, ameddig össze nem esek valahol. Ne legyen már minden apró kis szarság miatt bűntudatod. Te nem vagy szar alak! - Nem úgy, mint én...
Vendég
Vendég
»Szer. Dec. 02, 2015 8:27 pm Keletkezett az írás
Thomas & Evelyne
I am not okay
Csak mosolygok a szavain, ahogy kijelenti, hogy elutasító voltam. Igen, jól látta. Az voltam. De azt még én sem tudom megmondani, hogy megadtam volna a számom, fogalmam sincs, hogy alakult volna, ha nem lép le olyan gyorsan. Aznap bolondok háza volt, és legszívesebben leléptem volna már reggel. Most pedig valahogy nem tudnék elmenni, ha akarnék sem. Valahogy kellemes most ez a bódultság, sőt még a társaságot is élvezem, hiába tudom, hogy nem passzolunk össze. Ő más világ, ahogy én is az vagyok, én nem szexre vágyom, hanem komoly kapcsolatra. Rám férne a biztonság, hogy valaki segítsen visszatalálnom önmagamhoz, de nem akarok mindent egyszerre. Azt mondta apu mindig is; „Ha önmagaddal nem vagy megelégedve, és nem szereted azt, aki a tükörből visszanéz, akkor nem várhatod el másoktól, hogy szeressenek, és elfogadjanak olyannak, amilyen vagy!” Szóval ez az én harcom, és minden áldott nap ezen kellene lennem, hogy minden nappal elmondhassam, hogy megpróbáltam. Ha valaki megkérdezné, hogy büszke vagyok-e magamra ebben a pillanatban, azt mondanám, hogy nem. Sőt, gyűlölöm magam, ezt a bódultságot, amitől nem tudok szabadulni még a narancslé kortyolgatása ellenére sem, és gyűlölöm, hogy nem tudok lábra állni. mert attól félek, hogy elesek, és egy részeg nő soha nem vonzó. Ezekkel mind tisztában voltam akkor is, mikor Steve-vel voltam, mikor elvárta, hogy három fogásos vacsorával várjam, csinosan, mintha a címlapról léptem volna ki, és egy idő után azt éreztem, ha nem iszom vele együtt, akkor nem tudom elviselni saját magamat, és azt, hogy vele kell lennem. Akkor, azon az egy napon igyekeztem, hogy ne bántson, hogy ne húzzon a hajamnál fogva végig a folyosón, majd fel a lépcsőn, mert valami nem tetszett neki, és mégis mindig talált valamit. elérte, hogy azt érezzem, egy senki vagyok. És most, két év után, ezen a napon maga alá gyűrt ez a szemét érzés, hogy egy senki vagyok. Hiszen senki nem látta soha a keserű tekintetemet, és benne a segélykiáltásokat, még én sem, mert bemagyaráztam magamnak, hogy nincs szükségem rá. Nem kellett volna ezt tennem, nem kellett volna innom, és ellenkeztem anyuval is, aki csak jót akart, egy közös vacsorát, filmezést és forró csokit, miközben valami sós sütit majszolunk. Ideje lenne engednem, ideje lenne közel engednem őt ismét. - Most nem úgy tűnök, mintha olyan erős lennék, egyszerűen csak ledöntött a lábamról, de többet nem fogsz így látni, ezt megígérhetem... Különben is, uuutálom a vodkát - bizonygatom, hogy tényleg olyan erős vagyok, mint azt ő mondja, de most nem érzem az erőt. Néha, egyik pillanatról a másikra csak sírnék, míg végül el nem nyom az álom, de hatalmas önuralom kell, hogy megálljam, mert nem akarok mások előtt sírni, nem akarom, hogy más lássa a belső harcomat. Mindig is irigyeltem aput, aki oly könnyedén rejtette el az érzéseit, de én nem tudom, a mozdulataim elárulnak, vagy a tekintetem, esetleg egy hirtelen hangulatváltozás, nem tudtam olyanná válni, mint ő. Így inkább kevés emberrel beszéltem az elmúlt időben, és engedtem, hogy jégkirálynőnek hívjanak a hátam mögött, minthogy hagytam volna, hogy megismerjenek. Természetesen mindezeken csak én tudok változtatni. még akkor is, ha nehéz, és óvatos vagyok az új ismeretségekkel. - És ugyan miért akarnál tudni mindent? Hogy felhasználd ellenem? - fordulok felé, miközben összeszűkült szemekkel kémlelem az arcát. - Ne merj füllenteni, mert akkor nem tudsz meg az ééég világon semmit - emelem fel a mutatóujjam, hogy ezzel nyomatékosítsam a szavaim. Remélem nem gondolta azt, hogy majd mindent elregélek magamról a két szép szeméért, mert akkor tévedésben van. Nem vagyok az a lány, aki a második találkozó alatt az egész életét elmesélné neki a születéstől napjainkig, csupán annyit mondok el, amennyit feltétlen el akarok. És megint megjelent a bizalmatlanságom, szóval minden bizonnyal nem vagyok abban az állapotban, hogy engedjek. Nem tudom, de ez a gát, ami bennem van, elég nehézzé teszi az ismerkedést. Viszont a kérdése meglep, döbbenetem az arcomra ül, még a számat is majdnem eltátom, de csak összeráncolom a szemöldököm, majd elfordulok tőle, és csak később pillantok vissza rá. Percekkel később. - Ítéljek a külső alapján? Hm... Nehéz dolgom lesz tudod, vannak rólad pletykák a kórházban, de ha félreteszem, igazából az első benyomás alapján nekem nagyon is olyannak tűnsz, aki szereti a női nemet, és nem tud, vagy nem akar megállapodni, mert még nem érzed magad öregnek, vagy késznek egy kapcsolatra. Ezen kívül azt látom, hogy nagyon is tisztában vagy a céljaiddal, a külső adottságaiddal, és nem hátrálsz meg, ha akarsz valamit, azt megkapod... De a szemeid rejtenek valamit... Régi trauma, vagy veszteség, mindenesetre, ha valaki jól megnézi, a vidám csillogás mögött ott rejlik valami... Ami miatt érdekelsz, de a pletykák és a kiállásod miatt úgy érzem, te az egy éjszakás kalandok híve vagy... Javíts ki, ha tévedek - magyarázok. Talán most először hosszan, annyira, hogy kiszáradt a szám. Ezért inni akarok, és a narancslét emelem ismét az ajkaimhoz. Őszinte voltam, ahogy ittasan többnyire mindig az vagyok, sőt, akkor vagyok a legőszintébb, mert akkor nincs bennem az a rengeteg gátlás, ami józanul visszafog. Bár talán ezt ki tudta volna belőlem hozni akkor is, ha esetleg tovább maradt volna, nem tudom. Igazából fogalmam sincs, miért mondtam ezeket, talán látom, talán csak oda akarom képzelni. Az is lehet, hogy mellélövök, és majd jól kinevet. Nem tudhatom, csak azt, hogy legalább nem magamról kellett beszélnem, ami miatt könnyebb. Majd egy nap magamról is beszélek neki, habár addig nem hiszem, hogy eljutunk, ha tényleg akkora nőcsábász, mint ahogy a kórházban mondják. - Egyébként jól esik, hogy Nickelback mellőzve van miatta, ez kivételezésnek hangzik... - mosolyodom el lágyan, miközben ismét az arcát fürkészem.
Mindenkinek megvan a maga keresztje. Van, aki egy életen keresztül cipeli a nehéz terhet, és azzal együtt próbál meg helytállni, hárítani, vagy legalábbis kikerülni az akadályokat, és akadnak olyanok is -ők talán a szerencsésebb réteg-, akiknek csak ideig óráig kell farkasszemet nézniük a mumussal, amit az élet "akadály" néven az útjába görgetett. Nem vagyok pszichológus -szerencsére-, és szakértője sem ezeknek a lelki maceráknak, de most, hogy megismertem Evelyne történetét, valahogy még jobban elkezdett érdekelni, és ismeretlen erők arra késztetnek, hogy akárhogyan is, de segítsek neki keresztül jutni ezen a rendkívül nehéz időszakon. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd így fogok érezni, de ha tehetném, a hátán cipelt terheknek több, mint a felét átvállalnám magamra annak ellenére, hogy nekem is megvan a saját bajom. Pillanatnyi bölcsességem abban a pillanatban eltűnik -mintha soha nem is lett volna-, amikor akarva akaratlanul is bámulni kezdem, ahogyan ajkai a narancslé dobozának a szájával egyesülnek. Minden képzeletet felülmúló ez a látvány. Semmi extrém dolog nincs benne, mégis a maga egyszerű valójában olyan izgató ez az egész alig pár másodperces jelenet, hogy ha tovább nézném, biztos, hogy lazábbra kellene hagynom az edzőgatyámat... Na, de itt az ideje a képzeletbeli észhez térítő pofonnak, és végre komolyan figyelni arra, amit mond. Nem hagyhatom, hogy az épülő félben lévő, elég ingatag lábakon álló bizalma irányomba egy rosszul sikerült mondatom, vagy akármi miatt összedőljön, mint egy kártyavár... Tehát innentől kezdve sokkal több figyelmet fektetek a szavaira, mint mondjuk a melleire.. -Nem kell mentegetőznöd meg esküdöznöd, főleg nem nekem! - Felnevetek, de nem jó kedvből, vagy szórakozottságból teszem mindezt, hanem mert egy fikarcnyit talán össze vagyok zavarodva. Nekem aztán annyira hót mindegy, hogy mit tesz. Felnőtt, érett, önálló nő, akinek nyugodtan, lelkiismeret furdalás és minden egyéb nélkül kell döntenie arról, hogy mikor akarja félholtra inni magát. Szíve joga vállalni a másnapossággal járó szörnyű kínokat. -Már az is baj, hogy puszta jó fejségből érdeklődöm?! - Némi sértettség is vegyült talán hangomba, de szórakozottan csillogó szemeim galád módon elárulnak. Szó sincs itt semmilyen sértődésről, vagy annak bármilyen formájáról. Még akkor is csak a letörölhetetlen vigyor játszik a képemen, amikor megpillantom a döbbenet jeleit kiülni az arcára. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis semmitmondó kérés ekkora fejtörést fog okozni neki. Pedig szerintem sokkal könnyebb a külső alapján ítélni... Na, de sebaj, lassú reakcióit fogjuk rá a vodkára. Végül aztán belekezd, és én szótlanul hallgatom végig lehajtott fejjel, szemeimmel szüntelenül a két ujjam között morzsolgatott csikket bámulva. Eddigi szórakozott vigyorom alábbhagy, és csupán csak egy nem túl őszintének mondható szolid mosoly marad után pótlékaként. Nem lep meg túlzottan, hogy hallotta a rólam terjengő kórházi pletykákat, ahogyan az sem, hogy a külsőm alapján egy kanos, tesztoszteron túltengéses nőcsábász perverznek néz. Sokan állítják ezt, pedig a többségük nem is ismer igazán. És, hogy mi van azzal a múltbéli traumával, amire ráhibázott? Túlságosan is szégyellem ahhoz, hogy egyenlőre bármit is mondjak neki róla. Az ráér később is. Egyetlen egy elejtett, icike picike szó viszont teljesen felcsigáz, így hát szóvá is teszem. -Áhá! Most bújt ki a szög a zsákból! Lassan tényleg bebizonyosodik, hogy érdekellek... - Szemeim kitartóan cikáznak arcán. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a reakciója, ha rájön, hogy kimondta azt a bizonyos bűvös szót, amit már annyira hallani akartam. Bár az is lehet, hogy direkt vallotta be. -Egyébként, ha hiszed ha nem, szomorú tények ezek, de többen koptatnak le, mint ahányan szétteszik a lábukat. Kezdetek egyre többen rájönni arra, hogy nem lesz boldogabb, kiegyensúlyozottabb az életetek, ha lefekszetek egy idegennel, akit aztán utána lehet, hogy soha többet nem láttok. - Vállat vonok. Ez volt az én nagy vallomásom. A szép szemű macsó gyerek talán mégsem annyira kapós, mint amilyennek első ránézésre tűnik. -Most mondjam azt, hogy már amúgy is merülőben volt az mp 4-em? - Kissé gúnyosan felnevetek. Remélem, hogy nem fogja a szívére venni. -Mikor voltál utoljára randizni? Úgy értem, olyan igazi randin. Ahol a pasival legalább addig eljutottatok, hogy haza kísért... - Légből kapottan jön a kérdés, át se gondoltam igazán csak úgy kimondtam. Már csak abban kell reménykednem, hogy nem hárít, ahogy eddig is tette, és mond egy pár konkrét részletet.
Vendég
Vendég
»Kedd Dec. 08, 2015 6:25 pm Keletkezett az írás
Tulajdonképpen magamat is megleptem azzal, hogy ilyen közvetlen vagyok egy pasival, akivel egyszer találkoztam, és akkor is alkotott rólam egy véleményt. Egy kép alapján ítélt, mert a józan eszem azt súgta, hogy ne akarjak megismerkedni egy nőcsábásszal, aki minden bizonnyal csak szexet akar. Én soha nem voltam az a fajta lány. Már régen is éreztem. Hiába flörtöltem bármelyik sráccal a suliban, a csóknál tovább soha nem jutottunk el. Pontosan azért, mert nem tudtam volna megtenni. Valahogy távol állt tőlem, nem is engedte volna a neveltetésem. Félreértés ne essék, nem vagyok prűd, pusztán úgy érzem, van elég könnyű nőcske a világon ahhoz, hogy én ne legyek az. Ráadásul a számát is megadta, ami nálam furcsa, hiszen nekem férfi még nem adta meg a számát. Anyu szerint fel kellett volna hívnom, és haladnom kellene a korral, de a mai modern kor megfordult szokásai nem illenek hozzám. Nem tudok én lenni a kezdeményező fél, én még hiszek abban, hogy a pasikból nem veszett ki az ösztönös vadászat, hogy ők cserkésszék be a prédát. Talán egy kicsit ostoba hasonlat ez, de a férfiaknak ez a vérükben van. És nekem kicsi gyerekem van, olyan férfira van szükségem, aki képes küzdeni, és akar is. Mit kezdenék egy puhány alakkal? De igazából velem van a hiba, hiszen esélyt sem adok a pasiknak arra, hogy küzdjenek. Félek az ismeretlentől, és olyan erősen él még bennem a fájdalom és a csalódottság, hogy nehezemre esik előre egy minimális bizalmat fektetni abba, akinek esetleg felkeltem az érdeklődését. Valójában soha nem tartottam magam csúnyának, Steve csonkított meg, és mára már szégyellem a testem. Az öltözőben is sietve kapom magamra a ruháimat, gondosan ügyelve arra, hogy ne láthassanak meg egyetlen sebhelyet sem. Meg van a magam keresztje, amit nem kürtölök világgá, már az is előrelépés tőlem, hogy ittasan elmeséltem neki a történetem, mely cseppet sem vidám. Ezek után pedig maradt, én pedig hiába harcolok a bennem dúló érzéseimmel, szimpatikus nekem ez a pasi. Tetszik, ahogy rám néz, és a hangszíne igen kellemes. Megnyugtató a hangszíne, és kivételesen nem flörtöl olyan egyértelműen tolakodón, ahogy az első találkozásunkkor tette. Bevallom, ha ugyanazt a technikát folytatta volna, elküldtem volna, de igazából jól esik a társasága. Most nem ő flörtöl, most én vallom be felelőtlenül a beszélgetés folyamán többször is, hogy tetszik nekem, de ezt foghatjuk az alkoholra, és arra, hogy igazából sok tapasztalatom nincs a kapcsolatok terén. Valljuk be Steve nem éppen a sikeres hódításaim közé sorolható, és mindemellett pusztán csak egy olyan kapcsolatom volt, melyben egy hónapig jártam valakivel, aki túl unalmas volt számomra akkoriban. Holott csak én voltam a türelmetlen. Steve izgalmasabbnak bizonyult, és elhittem minden szavát. De többé nem kell tőle félnem, sem más pasitól sem kellene, és mégis sakkban tart az emlék, mintha fordítva sült volna el minden. -Igazán kedves vagy, hogy érdeklődsz. Nagyra értékelem a jófejséged, de ez nem megy ilyen könnyen. Attól, hogy ittam, nem hagyom magam kifaggatni. Ha tényleg érdekellek, idővel mindent megtudhatsz, ha nem... Nos akkor csak annyit tudhatsz, amennyit eddig – mosolyodom el, látva a játszott sértődését, miközben hivatalosabb hangon próbálok beszélni, de végül elnevetem magam. Röviden, de mégis jól esik. Valahogy ez a pocsék nap jobbá válik, szinte észre sem veszem. Soha nem nevettem ezen a napon, míg Steve-vel voltam, és azt hittem, már soha nem is fogok. Valamihez tényleg ért ez a fickó, ha már sokadik alkalommal csal ki belőlem nevetést. Örülök, hogy végül nem voltam képes odébb állni, és itt maradtam vele. Jól esik kicsit elvonatkoztatni az életem legnagyobb hibájáról, és az évfordulótól. Talán jövőre már nem lesz ilyen rossz, talán többé nem iszom le magam. -Azért ne rohanjunk annyira előre, lehet, hogy érdekelnél, de túlságosan komolyan azok a pletykák, és az első találkozás, mikor rám nyomultál. Láttam ám, hogy mindenhová figyelsz, csak oda nem, ahova kellene – csak mosolygok. Igazából kár lenne tagadnom, hogy nagyon is bejön nekem. Látszik rajtam. Nem vagyok ura a tetteimnek, azok elárulnak engem, pusztán, ahogy néha elmerengek arcának vonásain. Tényleg sokat ittam. Azt hiszem, ha tudnék, lassan itt kellene hagynom, mert túl könnyedén ki tudna belőlem szedni, pusztán jól irányzottan kellene kérdeznie. Ráadásul nem akarom elmondani neki, hogy van egy fiam. Nem azért, mert titkolnom kellene, hiszen ő a világ legokosabb gyereke, és olyan büszke vagyok rá, csak pusztán nem akarom világgá kürtölni. Ha tényleg igazán érdeklem őt, akkor majd bizonyítani fogja, és akkor elmondom neki, hogy a világ legboldogabb anyukája vagyok, de túl korai ennyire előre rohanni. Lehet, hogy csak pillanatnyi fellángolás a részéről és holnapra elmúlik majd. -Szegény Tom. Igazán nehéz lehet neked. De tudod igazuk van. Nem boldogság fél órányi öröm egy ismeretlennel. Sok lány vágyik udvarlásra, és lassan kibontakozó szerelemre, miközben azt remélik, talán az igazi lesz a fickó. Én sose voltam híve az egyéjszakás kalandoknak. Nem érzem szükségesnek. És nincs meg benne az a szenvedély, mint akkor, mikor érzel valamit a másik iránt. De ez csak az én meglátásom, és a megpróbáltatásaim ellenére is hiszem, hogy van még olyan, aki nem csak hiteget. Gyerekes vagyok, de ez van – vonom meg a vállam. Tény, hogy egy részem elhiszi, hogy van esélyem arra, hogy egyszer még szerelmes legyek, de van bennem egy kis félsz, egy kis tartás. Nem merek esélyt adni senkinek, mert rettegek, hogy rosszul választok, és inkább maradok egyedül a fiammal, mint veszélyeztessem az életét, vagy az enyémet. - És még őszinte is... De igazad van – játszom most én a sértődöttet, de nem túl hihetően, így inkább a narancsléből iszok. Nem akarok ebbe belemenni, de valahogy most jól esik az évődés. Úgy érzem, hogy van egy részem, aki nagyon vágyik arra, hogy törődjenek vele, de mégis félek kicsit. Viszont a következő kérdése meglep. Olyannyira, hogy félrenyelek, és köhögni kezdek. Hosszú percek telnek el, mire végre sikerül összeszednem magam, és kezemmel törölgetem a könnyeimet. - Randizni? Őszintén többször hívtak már el, de ugyanannyiszor mondtam le. Valahogy mindig visszakoztam. Igazából az utolsó még tizenöt éves koromban volt, ha a férjemet nem számolom. A gimis kosárcsapat kapitánya hívott el, volt vacsi, meg rózsa, szóval ilyen unalmas klisés dolgok. Hazakísért, megcsókolt, apám pont akkor nyitotta ki az ajtót, és felpofozta a kölyköt... – mosolygok az emléken, és ami azt illeti elég érdekes fejet vághatok. Kicsit el is szomorodok, ahogy eszembe jut apa, de megrázom a fejem, nem engedem, hogy még egyszer sírni lásson. - De miért is érdekel téged ennyire?
Vendég
Vendég
»Hétf. Dec. 14, 2015 5:58 pm Keletkezett az írás
Csak nézem őt, hallgatom amit mond, és nem tudom elhinni, hogy azóta a faszfej férje óta senkinek nem sikerült elrabolnia a megtört szívét. A józan ész valószínűleg minden, az övéhez hasonló múlttal rendelkező nőnek azt diktálja, amit Evelynenek is, hogy minden ember, aki X és Y kromoszómával rendelkezik, egytől egyig elmebeteg himsoviniszta agresszív faszfej, akitől rettegni kell, és tanácsos megtartani a mérföldnyi távolságot. Ha nő lennék, és átéltem volna azt, amit neki is kellett, én se biztos, hogy képes lettem volna valaki mással újra kezdeni, de ha kicsit jobban magába néz, mélyre ás a megalázottság, halálfélelem, és terror mögé, talán észrevehet egy haloványan pislákoló kis fénysugarat, ami azt diktálja neki, hogy "Te egy jó nő vagy, aki megérdemli, hogy végre egy normális fickót találjon magának!" Talán ő is legbelül erre vágyik. Egy olyan emberre, aki nőként fog bánni vele, aki tisztelni fogja, és a tenyerén hordozná. Kiismertem már annyira a női nemet, hogy tudjam, a leglecsúszottabb, legérzéketlenebb utcai kurva sem vágyik többre, mint egy hűséges lovagra. Tudom, hiszen az anyám is ez miatt bőgte tele a párnáját éjszakánként... már amikor nem "dolgozott" éppen.. -Érdekes személyiség vagy... Titokzatosnak, nehezen megkaparinthatónak akarsz tűnni, mindeközben a szemeidben, egy-egy óvatlanul elejtett szavadban, mondatodban mégis ott lapul minden, amit legbelül igazából akarsz. - Ujjaimat babrálom, és miközben véleményt nyilvánítok, sanda félvigyor játszik a képemen. Zöldes szemeim kitartóan vizslatják fehér színű körömágyamat. A mondatom végén persze nem tudom megállni, hogy ne sandítsak fel rá. A vigyor a régi, szemeimben fel-felvillan az a pajkos csillanás, közben elgondolkodva résnyire szűkítem össze őket, mintha még többet meg akarnék fejteni róla, mint amennyit már -gyanítom-, eddig is sikerült. Elég nővel volt már dolgom ahhoz az életem során, hogy képes legyek a fejükbe látni. Aztán persze az is előfordulhat, hogy csúnyán mellélőttem jelen esetben, de legalább megpróbáltam. Az arcmimikájából úgyis mindenre rá fogok tudni jönni. Esetleg még egy kis arcpír is felvillan majd szolid orcáján. Bár azt hiszem, hogy jelenleg a nevetésével is beérem. Igazán jól áll neki ez a kis ittasság. Megmutatja az igazi énjét, azt hogy nem olyan konok jégkirálynő ő, mint amilyennek látszani akar. Hiába épít maga köré acélbiztos védelmi erődöt, mindez semmissé válik, és romokba dől, amint egy kis alkoholhoz jut. -Héééé! Azért védelmemre szolgáljon, hogy észbontó volt az a fehér kis trikó, amit a köpeny alatt rejtegettél! - Védekezően tartom fel magam elé karjaimat. Még mindig tisztán, pontról pontra fel tudnám idézni azt az egyszerű, mégis csábos kis ruhadarabot. Nem volt azt a tipikus köldökig futó mély dekoltázzsal megáldott trikó, és különlegesnek sem mondanám, mégis jól állt neki a maga egyszerűségével. Ha jól emlékszem fekete melltartó volt alatta... Újra és újra felkelti az érdeklődésemet az a szelíd mosoly az arcán. Azt hiszem, hogy ez az, ami mindig és minden helyzetben elárulja őt. Olyan őszinte az a kis kanyarulat az ajkai szélén, hogy azzal nem szállhat ringbe egyetlen szava sem. Pont ez az, ami annyira tetszik benne. A többi meg persze mind magától értetődő. A mozdulatai, amikkel nyomatékot ad a szavainak, a szemében az a sejtelmes csillogás, mintha mindig reménykedne abban, hogy hamarosan minden jobb lesz. A szőke haja, amiből egy-egy tincset mindig az arcába fúj a szél, és még napestig sorolhatnám, hogy mi minden fogott meg benne ezeken kívül is. Elgondolkodva, összevont szemöldökkel hallgatom véleményét az egyéjszakás kalandokról. Igen, valahogy sejtettem, hogy nem pont az ő asztala ez az egész. Ahhoz túl egyszerű és közönséges dolog. Ő nem olyan. Komoly tekintetem csupán addig kitartó, ameddig az a bizonyos "szenvedély" szócska el nem hagyja a száját. Utána már csak vigyorgok, de egy pillanatra sem lepődök meg azon, amit mondott. Valahogy éreztem, hogy ha szexről van szó, biztos hogy nem az unalmas rétegbe tartozik. Hiszen elég csak a szemébe nézni, és máris látszik benne a pislákoló tűz. Aki meg nem így gondolja, és nem azt látja, amit én, az vak, vagy homokos. -Nem vagy gyerekes azért, mert van saját véleményed. Egyébként igazad van. Volt már párszor részem gyors numerákban és bizton állíthatom, hogy mindegyik ugyanolyan unalmas volt, és egy síkon mozgott. Nem volt szenvedélyes, nem volt vad, és romantikus sem. - Vállat vonok. Ez a színtiszta igazság. Mit tagadjam? Volt pár kudarcom, de éppen ezek azok a kudarcok amikből aztán tanul az ember, és nem követi el többször is ugyanazt a hibát. Jobb esetben. Az mp4-es elszólást nem vitatom tovább, csak vigyorgok, mint akit éppen igazoltat a rendőr, és nincs nála semmilyen irata. Újfent csak vigyorogni tudok, ahogyan azt ma már annyiszor tettem. Nem a régről felidézett kis történetén, inkább azon, hogy vajon milyen arcot fog vágni akkor, ha azt mondom... -Gondoltam benne lennél egy kis autósmoziba. Persze, szigorúan csak mozi lenne. Semmi tipi-tapi, csók... bár a haza kíséréshez azért ragaszkodom, hogy tudjam, hogy biztonságban haza értél, de ha az sok, akkor megelégszem egy "Jó éjszakát" sms-essel is. Abból is tudni fogom, hogy egyben haza értél... - Arcom vonásairól, elszelídült mosolyomról, és szememből tudhatja, hogy nem csak holmi szórakozásból ajánlom fel neki mindezeket. Elképzelhető, hogy most komolyabb szándékaim vannak, mint egy gyors dugás.
Vendég
Vendég
»Csüt. Dec. 17, 2015 12:08 pm Keletkezett az írás
Reggel, amikor felkeltem, úgy éreztem, a mai nap a legrosszabb lesz a földön. Úgy éreztem, belülről szakadok szét a fájdalomtól, és felemészt a múltam. El akarom engedni. Tényleg. Meg akarok szabadulni az összes nyűgjétől, de mégis megbéklyóz, elragad, és olykor visszaránt a mélybe. Reggel azt gondoltam, a mai napot nem élem túl, és ahogy teltek az órák, egyre rosszabbul éreztem magam. Majd elmentem egy bárba, és egy koktél után egy kisboltban vásárolt vodkával jöttem ki ide. Nem akartam, hogy bárki lásson így, aztán pont azzal a fickóval, aki az első pillanatban megfogott a mosolyával. De a kisugárzása, és a pletykák miatt félek. Vagyis félnék, ha nem dolgozna bennem az alkohol. Élvezem a társaságát, és az első ember, aki képes mosolyt csalni az arcomra. Az az igazság, hogy tetszik nekem ez a pasi, és ha komolyabbat akarna akkor még... Nem, nem szabad előre szaladnom, pedig olyanokat mond, amik miatt könnyedén félreérthetek. Én nem szeretem a futó kalandokat, és most mégis belemegyek ebbe a játékba, pedig megeshet, hogy melléfogok. Sőt az is lehet, hogy félreértem őt. És elérkeztem megint ahhoz a ponthoz, hogy túlgondolom az egészet. Megint előre látok dolgokat, amik nincsenek is ott. - Nem akarok titokzatos lenni, de ha már itt tartunk, szerinted mi az, amit igazán akarok? - felé fordulok. Egy kicsit a térdünk összeér, mint valami romantikus filmben, de itt nem követi gyengéd kézfogás, majd szenvedélyes csók. Hiszen még nem is randiztunk. Én pedig ilyen téren végtelenül romantikud tudok lenni. Szeretem az olyan embereket, akik spontán hívnak el valahová, nem egy jól begyakorolt szöveggel. Pedig Steve soha nem vitt randizni. Találkoztunk a parton, sétáltunk, hazakísért, majd megcsókolt. Azt gondoltam, ez romantikus, mert elvette a kamasz eszemet. Ez pedig egy életre megmarad. Pedig ahogy Tom beszél, rá kell jönnöm, egyre kevesebb dologban hasonlít Steve-re. Vegyük például azt, hogy hiába csajozós, sokan utasítják el. - Vagy esetleg a bordó melltartóm, amit hajnalban, félkómásan magamra kaptam, és átütött a köpenyen is. Egy rendes lány nem vesz a fehér felső alá színes fehérneműt, de a kávé előtt öltözni vétek... - nevetgélek szórakozottan. Az arcom kipirul, miközben a táskámban kutakodva találok egy csomag mogyorót. Nehezen kezdem cibálni, miért is kell kibonthatatlanra csinálni a mogyorót? Egy pillanatra leállok, a kezemben szorongatom, felnézek rá. - Azért mert nem volt benne érzelem. Tudod, rád férne egy komoly kapcsolat... - szalad ki a számon, majd ahogy rájövök, mit is mondtam, elpirulok. Már ha ez még lehetséges, és hirtelen megint fontos lett a mogyoró kinyitása, ami a nagy erölködéstől elszakad, és ezer felé repül. - Ezt nem hiszem el... Egy béna vagyok - játszom el a durcás gyereket, majd az arcomba temetem a kezem. - Most éhen fogok halni - pillantok fel Tomra, mintha tárolna a rejtett zsebeiben valami ételt, de kötve hiszem. Mindegy, hamarosan úgy is haza fogok menni, és kieszem a hűtőt. Vagy megállok annál a gyorsbüfénél, amit menet közben láttam. Majd végül mégis lemondok a tervemről, és közben döbbent tekintettel nézek rá. - Autós mozi? Gyalog? Wow! És még haza is kísérnél? - meglepett. Soha nem hívtak még autós moziba, nem is tudtam, hogy léteznek még ilyenek. De igazából még nem mondtam neki semmit, amivel beleegyeztem, vagy elutasítanám az invitálását, csak figyelem őt. Gondolkodom. Igazából nagyon is imponál nekem ez a merészsége, és az állandó mosolyától úgy érzem, szebb a napom. Mint valami drog. Soha nem mosolyogtak még ennyit a társaságomban. Ő nem sajnál, és nem menekül. Nem tart jégkirálynőnek, és azt hiszem, már nem akarom messzire küldeni. - Tudod mit? - mély levegőt veszek, majd összeszedem a táskámat. Feltápászkodom, vagyis próbálok, térden állva próbálom megtartani az egyensúlyomat. - Ha segítesz megtalálni a cipőmet, akkor veled megyek... Hoppá - megbillenek a bénázásaim közepette, és Tom vállában kapaszkodom meg, és ha nem kapcsol gyorsan, felborítom őt is. - Azt hiszem előbb valami ételt szeretnék. Még mindig nagyon mozog a föld... De kinos... Ne haragudj, pedig nem ittam sokat... - szállok le róla, majd inkább nehezen a fának kapaszkodva állok fel. Nem direkt csináltam az előbbit, nem figyeltem, és megbotlottam. Elvesztettem az egyensúlyomat. Remélem nem ijesztettem el, nem szeretném. Szükségem van arra, hogy valaki velem legyen. Ezzel lehet, hogy kihasználom őt, de még nem ismerem. Nem tudom, mit is akar tőlem valójában. Remélem nem csak futó kalandot. Ahhoz nincs kedvem. Azt nem akarom.
Vendég
Vendég
»Hétf. Dec. 21, 2015 10:00 pm Keletkezett az írás
Apáááám! Ezzel most megfogott. Ezzel most ténylegkomolyanrohadtul megfogott. Hogy szerintem mi az, amit akar? Ha most abszolút józanul állna itt előttem, szemeiben azzal az ismerős szúrós, rideg, könyörtelen tekintettel, azt mondanám, hogy legszívesebben elküldene a jó édes anyámba, hogy aztán kiszaladhasson a világból. Aztán van még egy elméletem -ez valamelyest reálisabb, mint az előző-, beülne egy kád forró vízbe, nyakig belemerülve az illatos fehér habfürdőbe egy jó kis ponyvaregénnyel, amit minden magányos nő olvas. Talán még egy pohár vörös bort is oda tudok képzelni a kezébe. Ezt mondanám, ha teljes józan valójában állna itt előttem, de mivel a Vodka már jócskán elkezdte felzabálni azokat a maradék agysejtjeit, amik a józan, megfontolt gondolkozásra sarkallják... nos, nem is tudom. Ha nagyon mélyen elrévedek a szemeibe, és egy kicsit is mélyebbre próbálok látni a dolgok mögé, azt mondanám, hogy Ő azon kevés nők közé tartozik, akik vágynak a törődésre, gondoskodásra, szexre, csak annyira önzőek önmagukkal szemben, hogy minden apró kis örömtől megfosztják magukat inkább, csak hogy megóvják magukat a későbbi csalódásoktól, mert állandóan attól rettegnek, hogy lehet, hogy a következő pofára bukás akkora lesz, hogy egy markológép sem fogja tudni őket kikaparni a földből. Ezért van annyi elhízott nő, mert könnyebb a féktelen zabálással örömet szerezni maguknak, és ezért is van annyi érdeklődő mindenféle vibrátor és egyéb segédeszköz iránt. Hiszen azok csak műanyag, élettelen tárgyak. Azokban soha nem fognak csalódni. Kivéve, ha lemerül a ceruza elem, és nincs otthon tartalék... Na, akkor egy életre összetörhetnek... Na, de térjünk is a lényegre. Kicsit messzire szárnyaltak a gondolataim. Ha őszinte akarnék lenni, és szeretném a szadomazo módszereket, most biztos, hogy kerek perec hozzá vágnám, hogy nincs másra szüksége, mint egy kiadós kefélésre, amiben kiélheti minden elfojtott vágyát, a világ iránt érzett összes, az évek alatt felgyülemlett haragját, és gyűlöletét, de mivel nem szeretném, ha az első komoly bőrkontaktusunk egy akkora pofonba merülne ki, hogy a nyálam is kicsordulna tőle, így csak ennyit adok válaszul... -Mmm... törődés? Gondoskodás? Érzelmek... - Vállat vonok, a mosoly pedig egyszeriben csak eltűnik a képemről és kitartóan fürkészem az arcát. Ha nem is fog tudni mondani ezekre semmit, az arca és a szemei úgyis el fogják árulni egy pillanat alatt. De hogy a melltartója képes lenne-e mindarra, amire a szemei, és a mimikája, fogalmam sincs róla. Csak azt az egyet tudom -de azt baromi biztosra-, hogy múltkor rendkívül izgalmas volt az a véletlenül sikerült kis összeállítása a fekete melltartó és fehér, átlátszó topp kombójával. Biztos vagyok benne, hogy aznap nem csak én voltam az, akinek partedlit kellett volna felvennie, hogy arra csöpögjön a nyála. Elég sok hozzám hasonló disznó fordul meg egy nap a sürgősségin ahhoz, és bizony nekik is, akárcsak nekem, elég kifinomultak a "szexi fehérnemű" radarjaik. -Szerintem nem vagyok vele egyedül, ha azt mondom, hogy máskor is öltözhetnél a reggeli első kávé előtt. Talán egy titokzatos, igen csak keveset takaró miniszoknya is becsúszna egy fekete harisnyakötővel. - Nem titok, hogy megint egy csöppet messzi vizekre evezett a fantáziám, de ez talán még nem annyira égbekiáltó bűn, hogy súlyos következményei legyenek a dolognak. Csípem, ha másokat kell elemeznem, megfejtenem. Minden ember más, nincs két egyforma. Éppen ez a kihívás a dologban. Az már azonban koránt sem olyan szórakoztató, amikor én és a magánéletem is terítékre kerülünk. Megvagyok lőve... Így érezheti magát egy, a szüzessége elvesztése előtt álló kamaszlány is. Percekig -vagy órákig?-, nem reagálok semmit. Mintha meg se hallottam volna, amit mondott. Inkább csak sasolom, ahogyan rövid, vékony ujjai a mogyoró zacskójával babrálnak. Többször is eszembe jut, hogy megkegyelmezzek neki, de ha a fene fenét is eszik, akkor is kivárom, hogy mi lesz ezeknek az amatőr akrobata mutatványoknak a vége. -Nos, arról csak annyit, hogy nem az én pályám... - Elmosolyodom, de koránt sem olyan őszintén, ahogyan azt eddig is tettem. Aztán csak megtörik a jég! A zacskó szája megadja magát Evelyne komoly erőfeszítéseinek, a mogyorószemek pedig ezer meg egy felé gurulnak szét a fűben. Idióta hangot hallatva felröhögök, és nagyon meg kell húznom a gyeplőt, ha nem akarok még perceken keresztül sírva nyeríteni ezen az egész akcióján. Szóval igen, meg kell, hogy embereljem magam. De komolyan! -Ha tudtam volna, hogy ennyire válogatós típus vagy, és nehéz megfelelni az igényeidnek, akkor meg sem kérdezem, hogy megtisztelnéd-e szerény személyemet azzal, hogy ma este kiruccansz vele egy kicsit. - Eleinte véresen komoly az ábrázatom, talán még némi sértettséget is felismerhet vonásaim között, ha jól figyel. Mindez természetesen csak álca, ami hamar le is hullik, és már csak az izgatott csillogás marad a szemeimben, és persze a mindent felülmúló, telipofájú vigyor, amiért egyszer valaki tuti be fog várni a sarkon egy baseball ütővel... -Nos, igazán nem akarok felvágni, de ha ez kell ahhoz, hogy végre beadd a derekad, a park bejárata előtt, az őrzött parkolómban letettem a Kawasakimat, ha érdekel a dolog... - Kíváncsi ábrázattal vonom föl egyik szemöldökömet. Józan állapotában nem nézném ki belőle, hogy jóleső borzongás futna végig a gerincén, ha felbőgetném azt a több száz lóerős, kétkerekű istent, és hogy azonnal fel akarna ülni mögém, hogy menjünk egy pár kört, de most... ki tudja? Látok némi esélyt arra, hogy talán él-hal az extrém dolgokért, és benne lenne egy kis száguldásba. -De igazán nem akarok semmit... - Olyan felkészülten mozdulok, ahogyan egy gyakorlott, ösztönös anya szokott, amikor látja, hogy a tipegő gyereke éppen akkorát próbál zakózni, mint egy ólajtó. Még pont meg tudom ragadni a derekát. Azt nem mondom, hogy én nem billentem ki a váratlan, megfontolatlan mozdulatok miatt az egyensúlyomból, így hátam többé kevésbé a platán tölgyét támassza, kezeim a derekán, mellkasunk pedig egy leheletnyi kis résen múlik, hogy nem ér össze. Hmm hmm... -...opsz... - Buján, már-már talán tolakodóan fürkészem a szemeit, ajkait. Azt akarom, hogy zavarba jöjjön. Abból tudnám, hogy tetszik neki a dolog. -Bár rendkívül tetszel így spiccesen is, de mit szólnál hozzá, ha elmennénk valami gyorskajáldába, hogy némi szénhidrát is juthasson végre a gyomrodba? - Kíváncsian tekintek rá, és ha már annyira fogadkoztam, hogy nem lesz tipi-tapi, eltávolodom -komolyan fáj a szívem-, lesegítem a földre, összeszedem a két magassarkú ördögöt, amik egymástól több méterekre hevernek a fűben, majd odakúszva hozzá, megpróbálom a lábait beléjük tuszkolni.
Határozottan jobban érzem magam a társaságában. Valahogy képed elterelni a figyelmemet, ami plusz pont neki. Ezért nem akarom, hogy elmenjen, és magamra hagyjon. Eddig senki nem volt rám ilyen hatással, vagyis soha nem adtam esélyt senkinek. Most viszont ittas vagyok, talán ezért egy kicsit oldottabb, ami miatt többet engedek láttatni magamból. Kedvelem ezt a srácot, még akkor is, ha pusztán csak egy nőcsábász. Van benne valami, ami miatt nagyon is kellemes társaság. Persze meglehet az is, hogy rég volt bárki, akárki, aki egy picit is törődött velem. Nagyon rég nem engedtem senkit közel, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek. Nagyon is, de nem mehetek el, nem akarok. Pedig minden percben azt érzem, hogy mennem kellene, hogy ne engedjem ennyire közel, mert bántani fog, de ha elmegyek, és elzavarom, megint egyedül leszek, és akkor megint inni kezdek. Félek magamtól, és attól, hogy bármit is érezzek. Félek másoktól, és lehet, hogy tudom, nincs még egy olyan mocsok, mint Steve volt, az agyam mégse fogja fel. Pedig jobb lenne, könnyebb, mert azzal a saját életemet is megkönnyíteném. De sajnos még rengeteg félelem van bennem. Néha azt kívánom, bárcsak el tudnám mondani, mit érzek, bárcsak képes lennék beszélni róla, hogy valakiben megbízhassak, de még nem megy. Most még nem. Számomra az is nagy előrelépés, hogy ennyi ideig valaki társaságát élvezhetem, és nem kell egyedül lennem. Mintha valami különleges képességgel képes lenne elvenni a gondjaimat, ami miatt sokkal jobban érzem magam. Ezért próbálom elnyomni a figyelmeztető hangokat a fejemben, és a kísértés ellenére nem inni többet a vodkából. Talán ezt kellene tennem. Szavaira nem válaszolok, csak a szemeit nézem, majd elfordulok, hogy az úton elhaladó bicikliseket figyeljem. Nem csak erre vágyom, habár ezekre is. A legfontosabb vágyam viszont az, hogy végre el tudjam felejteni a múltat, hogy úgy tudjak a férfiak felé fordulni, ahogy Steve előtt. Ő tett tönkre az évek alatt, miatta olyan az érzelmi világom, mint egy kis kamasznak. Nem tudok megbízni másokban, hiába szeretnék újra az a társasági lány lenni, aki voltam. Nem megy. Nem tudok, és ezzel zárom el magam. De most nem ezt teszem. Felnevetek azon, ahogy azt ecseteli, máskor is kávé előtt öltözzek. De sajnálatos módon ez ritkán fordul elő, csak amikor nagyon sietek. Most is a fehér felsőm alatt fehés csipkés melltartó van, és talán egy kicsit kihívó az öltözetem, hiszen igazi bulis szerelés, habár már nem megyek semerre, sőt, nem is terveztem. Aztán már csak rá figyelek, ahogy beszél, ahogy a tekintetem keresi, ahogy ecseteli, hogy válogatós vagyok. Egy pillanatra komolyan is veszem, majd belepirulok. Ismét. Sokszor képes zavarba hozni, és ez nem tetszik. Talán a személyesn varázsa teszi? Nem tudom. Csak azt, hogy jól esik, hogy flörtöl, és randira hívott. Engem! Ezek szerint bejövök neki? Megeshet. Remélem... Végül a zavarom, és az ittasságom miatt a földön kötünk ki. Úgy érzem, megmerevedik minden tagom, majd elenged. Az ajkaira téved a tekintetem, de nem bírok megszólalni. - Mondtam, hogy veled megyek... - suttogom elvörösödve, ahogy leszállok róla. Élveztem a közelségét, tetszett, ahogy az ajkai olyan közel voltak. Te jó ég, azt sem tudom, én hogy állok, nem is tudok úgy igazán csábítani se, nem hogy megcsókolni valakit. Nem gondolhatnék ilyenekre. Biztos, hogy az elfogyasztott alkohol a felelős ezért. Vagy csak megpróbálom ezt magamba sulykolni, akkor könnyebb lesz reggel. Akkor nem hagy maga után fájó nyomot. Hiszen nem foglalkozhatok most a pasizással, nem ez a legfontosabb. Alig jöttem vissza két hónapja. Még ki sem alakítottam az életemet, de minél inkább tiltakoznék, annál jobban akarok vele lenni ma. - Szóval... ehhm.. akkor... Igen a kaja jól hangzik előtte... - leporolom magam. Nem tudom titkolni, hogy zavarban vagyok az előbbi miatt. Tetszik nekem ez a pasi. Túlságosan erős hatást gyakorol rám, és a közelsége csak rontott a helyzeten. A hajam mögé rejtőzöm lehajtott fejjel, próbálok úrrá lenni a zavaromon, csak az tűnik fel, ahogy rám akarja adni a cipőt. Megrántom a lábam, majd felnézek, és felnevetek. Nem akarom visszafogni, jól esik, és lehet, hogy majd hülyének néz, de végül, pár perc után megfogom a kezét, nem engedem, hogy tovább folytassa, amit elkezdett. - Az a bal lábamra való. Igazán kedves vagy, majd megoldom - ahogy elengedem a kezét, lassan simítom végig. Fogalmam sincs, miért teszem ezt, de mintha megrészegítene a tudat, hogy tetszem neki. - Amúgy pedig elárultad magad... Viszont sajnálom, hogy csak így spiccesen tetszem, mert nem vagyok az a nagy ivó fajta - felnézek rá, ahogy beszélek, majd lebiggyesztem az alsó ajkam. Végül becsatolom a bal lábamon is a cipőt. - Lééégysziii segíts fel... nehogy az előbbi megismétlődjön. És induljunk gyorsan, mert naaagyon éhes vagyok - kitartóan nyújtom a kezemet felé, most nem vagyok rideg. Talán egy kicsit gyerekes, de sajnos az is az alkohol számlájára írható. El akarom nyomni a kételyeimet, és élvezni az estét egy kicsit...
Vendég
Vendég
»Pént. Dec. 25, 2015 8:35 pm Keletkezett az írás
Soha nem gondoltam volna, hogy lesz még egy olyan nő -anyán kívül-, akivel képes leszek komolyabb témák mélyére ásni, és anélkül jól érezni magam, hogy megfogdosnám intim helyeken, ledugnám a nyelvem a garatképletekig, vagy egy-két kedves, hízelgő szó után az én, vagy az ő ágyában, esetleg egy szórakozóhely nyilvános vécéjében kötnénk ki. Hayden mindig is azt pedzegette, hogy a nők nem érzelemmentes tárgyak, akiket egy használat után lelkiismeret furdalás nélkül félre lehet hajítani, mintha csak egy taknyos zsebkendőről lenne szó, amit a kukába vágunk. Jobbik esetben oda... Jobb napjaimon, amikor ezzel az egész "a nőknek érzelmeik vannak, gondoskodni kell róluk, és türelmesnek lenni velük" hülye dumával jött, sajnálóan megveregettem a vállát egy együtt érző, semmitmondó mosoly keretein belül. Az ilyen, és ehhez fajta érzelgős oktatószövegeit mindig könnyedén elengedem a fülem mellett, és egészen eddig a napig, eddig a találkozásig nem akartam belátni, hogy talán neki is lehet néha igaza. De most... ahogy Eve mosolyát nézem, hallgatom szórakozott kacaját, buja pillantásait... mintha egyszeriben csak megvilágosultam volna. Akárhányszor ránézek, és újra felidézem magamban a történetét, azt amiket azokról a pokoli évekről mesélt, amiket azzal a fickóval kellett leélnie, úgy Hayden szavai is egyre hangosabban és sűrűbben kezdenek visszhangozni a fejemben. Hiszen Evelynenek is csak néhány kedves, megértő szóra volt szüksége. Olyan megértő pár szóra, amik komolyak voltak, és nem puszta hátsószándék lapult mögöttük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarom tudni, hogy milyen vele megízlelni a testi gyönyöröket –amelyik férfinek nem jutnak eszébe ilyen gondolatok a puszta látványától, az vagy homokos, vagy Viagra kell ahhoz, hogy valamit ki tudjon még csikarni magából-, jelen esetben mégsem érzem azt, amit a többi nőnemű társánál is. Nem tartom elsődleges szempontnak azt, hogy őt is felírjam a „Ez is megvolt” című híres nevezetes képzeletbeli listámra. Vele beszélgetni, hallani a nevetését, elmélázni a mosolyán, az arcvonásain, olyan mintha valami nem mindennapi dolog történne az emberrel. Az a fajta nem mindennapi dolog, ami újra és újra felkavarja. Mindegy, hogy hányszor ismétlődik meg, hogy minden alkalommal ugyanolyan, mint legelőször. Amikor az a pimasz kis bizsergető érzés jólesően futkos fel-alá a gerinced mentén, és úgy érzed, hogy örökre eltudnád viselni. Ó, a francba! Az az érzés kibaszott jó! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ért váratlanul az ügyetlen megbotlása, és hogy nem szívesen kaptam el önként, ezzel majdnem kockáztatva a saját testi épségemet is. A fát támasztom, és közben őt nézem. Valamiért képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetemet. Mosolyognom kell azon, ahogy zavarba jött. Nem is akarom elvenni róla a tekintetem, de szavai kizökkentenek, ahogyan a ficánkolása is. -Ja… igen, jó. Akkor megyünk! Mit kívánsz? – Ugyan felvetettem a McDonalds-ot, mint esélyes versenyzőt, de lehet, hogy ő valami egészen mást enne. Mondjuk KFC, vagy mit tudom én… -Hogy? Ne szórakozz már! Mindenhogy tetszel! – Újra és újra elárulom magam, a lepel ma már ki tudja, hogy hányadjára hullik le, de nem is izgatom rajta magam. Nincs mit titkolni azon, hogy ő egy vonzó nő, és hogy tetszik nekem. Azt viszont már talán jobb lenne véka alá rejtenem, hogy azt se tudom, melyik cipő melyik lábára való. Balfasz… -Tudod mit? Hagyjuk is a francba ezt! A motoron úgyse kell. Még kényelmetlen is lesz. – Úgy beszélek, mintha már próbáltam volna végig hajtani a városon egy tíz centis sarkú gyilkos cipőben. Saját magamat is meglepem azzal a váratlan tettemmel, ahogy egyik kezemmel térdei alá nyúlok, másikkal pedig hátát támasztom, hogy aztán lendületből emelhessem fel. -Óóóó kis sózsák! – Felnevetek. Szeretek szurkálódni, főleg ha róla van szó. Ha nincs ellenkezés, nem kezd el rúgkapálni, nem nyomjam bele a szemembe a cipőjének a sarkát, akkor egészen a park kijáratáig cipelem, ahol már vár minket a narancssárga Kawasakim. -Nos, mit szólsz? – Leteszem és hagyom, hogy körülzsongja. Már ha egyáltalán szereti az ilyen járgányokat… -Szólj, ha készen állsz az indulásra. – Ennyit azért még hozzáteszek, és bármi is lesz a reakciója a motor láttán, ugyanolyan bamba vigyorral a pofámon fogom fogadni a véleményét, ahogy eddig is tettem.
Vendég
Vendég
»Pént. Dec. 25, 2015 10:40 pm Keletkezett az írás
Percről percre egyre jobban el tudom nyomni azt az idegesítő kis hangot, ami azt súgja, menekülnöm kellene. Dehogy kell. Akarom, hogy valakinek a figyelmét megkapjam. Tommy nagyon jól ért hozzá, hogy elvonja a figyelmem a múltról, és a folytonos mosolya engem is mosolyra késztet. A társasága új, elgondtat, és nem tudok nem gondolni a félszavakra, amelyek azt sejtetik, több van a nőcsábász megjelenés mögött. Valahogy elvarázsol, és naivan engedek a vonzerejének, pedig tudom, hogy nem szabadna. Azzal, hogy engedek, hogy megmutatom egy olyan oldalam, amit csak a közeli ismerőseim, és a családom ismer, közelebb engedem. A jégkirálynő álca mögé, amit olyan gondosan fenn tudok tartani, de a közelében most nem megy. Nem is tudom, mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak. Valahogy mégia van bennem egy kevés tartás, habár az alkohol miatt a mozdulataim koordinálatlanok, esetlenek, és lassúak. Nem tudom, hogy képes még itt lenni, és elviselni, ahogy szabályosan leégegem magam. Nevetségesnek érzem a viselkedésem, és ha anya most látna, minimum a fülemnél fogva rángatna haza. Majd egy olyan fejmosásban részesítene, amit a dédunokáim is megemlegetnek. Valahogy anyu olykor még mindig kamasznak hisz, és nem szégyell leszídni, ha kell, bár már rég nem vagyok az a kicsi Eve, aki tíz éve voltam. Mégis olykor még mindig lázadó kamaszként viselkedem, majs később elszégyellem magam. Hiszen van egy fiam. Példát kell neki mutatnom, hogy jó ember legyen, de jó apa nélkül nehéz. Lassan eljön az idő, mikor rájön, hogy neki nincs apukája, és kérdezgetni fog róla, és fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Hiszen egy pici gyereknek nem mondhatom azt, hogy az apja majdnem megölte az anyját... Nagyot sóhajtok. Elhessegetem a rossz gondolataim, ami azt illeti hamar sikerül is. Évek óta nem voltam ilyen közel senkihez. Amikor megéreztem az illatát, és a lehellete karistolta a bőröm, hideg, jóleső borzongás futott végig a gerincemen, és forróság öntötte el alhasamat. Rég ért hozzám valaki úgy, hogy egyszerre volt erős, de egyben védelmező. Talán nem is volt ilyenben igazán részem, hiszen Steve birtokló volt, sokszor erőszakos. Ez az érintés semmihez nem volt fogható. Te jó ég, már azt sem tudom, hova nézzek, ez a pasi veszélyes rám nézve. Borzalmasan fogom magam érezni... De most túlságosan is jó, beleszédülök ebbe az egészbe, vagy csak az alkohol? - Tudod, inkább rád bíznám... Esélyes, hogy soha nem jutunk el az autós moziba, ha én döntök. Ittasan határozatlan vagyok... - hirtelen lebiggyesztem alsó ajkamat, borzalmas, milyen gyerekes tudok lenni, ha iszom. Nem ihatok többet. Igazából nem is kellett volna innom, de akkor nem találkoztam volna vele. Mivel józanon minek is mászkálnék egyedül az utcákon? - Hogy micsoda? - ledöbbenek. Tetszem neki. Vajon csak azért mondja, mert ittam? Nem tudom eldönteni. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, de szavai őszinték. Nagyon, és ez megijeszt. Főleg azért, mert ez a második találkozónk, egy rögtönzött randival, amibe józanon talán bele sem mennék. A cipős mutatványán már meg sem lepődök, azon viszont igen, hogy felkap, én pedig éppen időben kapom el a táskám pántját, hogy itt ne maradjon. Aztán a nyakába kapaszodom a cipőmet fogva, nem akarom, hogy elejtsen. - Mind a beteges negyvenöt kilómmal. Szegény Tommy, még a végén megerőlteted a derekad - hirtelen ötlettől vezérelve simogatom meg az arcát, rájátszva az együttérzésre egy kicsit. - Különben örülj neki, hogy nem a régi a súlyom, bár akkor aligha vettél volna észre, mint nő - vigyorgok rá, és igen, jól hallja, megosztottam egy apró titkot a múltamból. Utána inkább csendben maradva hagyom, hogy cipeljen, majd egy motor előtt rak le, habár nehezen engedem el a nyakát. Az egyensúlyérzék ittasan igencsak megváltozik. - Nem rossz, bár jobban szeretem az amcsi choppereket. Ami azt illeti apa ránk hagyott egyet... Igazából a bátyámra, de anyunál áll a garázsban... De nem panaszkodom, még a végén nem kapok kaját - fogom be a számat, majd felnézek rá. Igazából a magassarkú nélkül kisebb vagyok nála, habár a mostani cipőm csak tíz centivel emel meg, így is magasabb nálam. Valahogy ez az egyik gyengém. - Most nem vagyok olyan állapotban, hogy gyönyörködjem, habár nem rossz kis járgány... Mehetünk - bólintok. A gyomrom igencsak üresen kong, és ha ad egy sisakot, felteszem, és ha felült, mögé ülve kapaszkodom meg a vállában.
Kezdőlap 
