Az út alatt a főnököm kinézetén agyaltam. Sose láttam róla képet, még be se mutatkozott nekem, semmi sem volt. Rendesen, havonta kaptam a fizetéseket már több, mint két éve és eddig sose merült fel olyan probléma, amihez ő is szükséges lett volna. Kicsit bosszantott, hogy nekem kellett elhozni őt a kórházból, hisz ő csak a főnököm, semmi más. Biztosan vannak családtagjai, akik ráérnének. Nem fejeztem be a munkámat, ami mondjuk engem nem zavar, úgyis monoton és unalmas volt az egész, de talán ő.. Adam kifogásolhatja. Vajon idős, vagy fiatal? Lehet a halála szélén van, és nincsenek leszármazottjai. Hátha átadja nekem a cég tulajdonjogát, hisz látom a számokat, jól megy. Nyereséges. Na, de ne haladjunk előre, hisz lehet, hogy holmi kis ficsúr a főnök és ezért nem merte megmutatni magát. Csupán a GPS segítségével tudtam rátalálni a kórházra, még sose jártam ezen a környéken, teljesen ismeretlen volt számomra. Fél órányi utazásra volt a munkahelyemtől, az otthonomtól pedig még messzebb. A város túl oldalán lakom. Reméltem, hogy a főnököt nem kell a világvégére elfurikáznom, amúgy sem volt kocsim, amivel megtehetném. Ahhoz több éven át kell gyűjtenem, így is csak mákom volt, hogy hozzájutottam viszonylag jó áron ehhez a szépséghez. A kórházban leparkoltam, és miután levettem a sisakomat, bementem. Mivel a mélygarázsban tartózkodtam, így két emeletnyit kellett utaznom a recepciósig. Utáltam kórházakba járni, olyan fura szagot árasztott az egész. Habár lekopogom elég ritkán kell járnom, a következő hónapokban kell majd csak állatorvoshoz mennem, hogy a kicsi John Snow megkapja a szükséges oltásait. Az a szőrmók teljes mértékben belopta magát a szívembe, és már esküszöm várom, hogy haza érhessek hozzá. Remélem, ez a fajta lángolás el fog múlni, ez egyáltalán nem vallott rám. Persze kedvelem a kis bolyhost, de néha igazán az idegeimre tud menni, amikor hétvégén hajnali tízkor arra ébredek fel, hogy az arcomat nyalogatja. A liftből kiszállva, lehúztam fekete bőrdzsekimet majd a pultra támaszkodtam. - Zoe Snow - mutatkoztam be nemes egyszerűséggel. Igaz, ez csupán a középső nevem volt, de ki nem állhattam a Violet-et. A múltamra.. a családomra emlékeztet, amire egyáltalán nem szeretnék visszagondolni. Helyesen cselekedtem anno, bele se merek gondolni, hogy mi lett volna akkor, ha nem lettem volna elég tökös a megszökéshez. Biztosan valami keresztény istenimádó pasas felesége lennék már rég és vagy öt gyerek lógna a nyakamon. Otthon ülő asszony lennék, aki csak takarít és főz. Kösz, de ez nem az én stílusom. - Adam Rousseau-ért jöttem, hol találom? - lényegre törő voltam, sokak szerint a stílusom bunkó és lekezelő, de nem szeretem a felesleges fecsegéseket. Az idő pénz és szeretnék minél hamarabb túlesni a mai napon. - Mindjárt utánanézek, addig nyugodtan foglaljon helyet, vagy igyon meg egy kávét a büfében - mutatott a mögöttem lévő büfére, s végül is az utóbbi opciót választottam. Egy kávét kértem, de nem magamnak, hanem a főnöknek, nem árt ha már az elején befurakodom a bizalmába, hisz az állás jól fizet és szeretném megtartani. Úgyis mondok majd valami félreérthetőt, hisz az én stílusom nem mindennapos, ráadásul egy nőhöz képest elég ocsmányul beszélek, ha elkap az ideg. Egy kávé pedig mindezt kompenzálni fogja, nem is fogom megkérni, hogy fizesse ki az árát. A falnak dőlve vártam, hogy a nevemet hívják. Bakancsomra pillantottam le, aminek az eleje kopott volt már, túl sokszor rúgtam már bele a falba dühömben. De úgy voltam vele, hogy elkezdek valami sportolni, valami önvédelem féleséget, hisz egyrészt volt kedvezményem a fitneszterembe, másrészt nem árt, ha máshogy vezetem le a felgyülemlett feszültséget. - Miss Snow - szólt a recepciós majd ügyelve nehogy kilöttyenjen a kávé, odamentem hozzá - A harmadik emeleten van az ötvennégyes szobában - remek, még liftezhetek egy pár emeletet. Mostanra már megbántam, hogy vettem kávét, mert teteje nem volt, ráadásul sokat öntöttek bele a liftben pedig tömeg volt. Mi van senkinek sincs jobb dolga egy vasárnapon? A liftből nagy nehezen kijutottam, majd a szoba elé sétáltam. Nem láttam be, azt se tudtam, hogy végül is jó helyen voltam-e vagy sem. Mindegy, próba szerencse. Egy laza kopogás után benyitottam a szobába. Először a velem szemben lévő ablakot pillantottam meg, majd ahogy jobbra néztem minden valószínűséggel a főnököm ült az ágyon laptoppal az ölében. - Helló főnök! Adam Rousseau, ugye? Remélem, nem tévesztettem el a szobát, az elég kínos lenne - vigyorogtam szélesen, majd az éjjeli szekrényére letettem a kávét. Fiatalosnak tűnt, mármint nem volt se egy kis tinédzser, de sajnos a halála szélén sem volt. Szóval egyelőre a tulajdoni jogokról le kellett tennem. - Hoztam kávét, gondoltam a kórházi koszt nem lehet valami fantasztikus - foglaltam helyet az ágy melletti széken. Nem húztam közelebb hozzá, ekkora távolság pont elég volt köztünk. Úgy sem ismerem. - Amúgy a nevem Zoe, az egyik alkalmazottad. Engem hívtak fel, hogy jöjjek érted, elvileg a családtagokat nem tudták elérni - igazából ilyen választ nem is kaptam tőlük, ezt már csak én találtam ki. A telefonban a nő azt mondta, hogy csak ez az egy szám volt nála. Kíváncsi voltam, hogy miért került kórházba, de mégsem rohanhatom le egyből azzal a kérdéssel, hogy mi történt vele. De a bevezetés már meg volt, hamarosan fel is tehetem ezt a kérdést. Utána pedig remélhetőleg minél hamarabb elkészülnek a papírokkal, s végre magam mögött tudhatom ezt a napot.
El akarok tűnni. Soha vissza sem nézni. Az élet nem mindig azt adja, amit szeretnénk, és már napok óta érzem ezt. Egy űr van bennem, évek óta egyre csak növekszik, és tudom, hogy egy nap el fog nyelni. Csak eddig nem érdekelt. Eddig tökéletesen meg voltam a saját kis világomban, nem érdekeltek az emberek, magasról tettem a nyűgjeikre. Gőgös, lenéző és nemtörődöm letten az évek alatt, és elég nehéz elviselnem a tényt, hogy a lelkem mélyén nem vagyok több, csak egy ember, aki egykor mert álmodni, aki szabadulni vágyott. Ez az ember lassan tűnt el belőlem, kiirtotta az a rengeteg elvárás és követelés, amit felém támasztottak. Nem voltam több pedig, csak egy szabadulni vágyó ember, aki egy hamis személyiséget tartott fenn mindig is önmagának, amibe belebújhat, elmenekülhet. Egy személyiség, ami teljesen átlagos, nem az arisztokrata világ szülötte, nem egy gróf fia, nem Ms. Larrabee leendő férje. Amikor meghallottam eme ostobaságot, azt hittem tréfálnak, reméltem, elfelejtik végre ezt a balga ötletet, mert én soha nem voltam férjnek való. Igazából ennyi idősen nem is értem, miért kell azt tennem, amit ők akarnak, de eddig nem kételkedtem. Eleddig bíztam a nagybátyám helyes döntésében, és a családom érdekeit helyeztem előre. Még az se érdekelt volna, ha Kaya hisztizve kel ki magából a jelenlétemre, de az, ami akkor történt, ami utána jött, az egész világomat megbolygatta. Egyszer éreztem a szabadság ízét, egyszer lehettem volna szabad, egyszer lehettem volna más, de megijedtem. Nem mertem kockáztatni, hanem inkább visszamenekültem a világunkba, a fényűzés és az intrika melegágyába. Nem kockáztatva semmit, dobtam el egy igazi életet a gazdagságért és a csillogásért, én pedig bűntudattól vezérelve tartottam fenn a régen megálmodott személyiségem, mintha egy valódi ember lenne, aki vállalkozást vezet, akinek nincs családja, de egyáltalán nem zavarja. Ám eleddig meg sem fordult a fejemben, hogy valaha használni fogom, vagy esetlegesen élek a lehetőséggel, melyen az az ismeretlen, új élet adhat nekem. Eddig meg sem fordult a fejemben az évek alatt, most először, a felelőtlen szabad este óta csak ez jár a fejemben. Eltűnni örökre a radarról, magam mögött hagyva mindent, és szabadnak lenni. Amióta Kaya magával vitt, amióta megmutatott valamit önmagából, és a világból, másra sem tudtam gondolni. Kerültem őt, nem akartam vele találkozni, mert féltem a vágyaimtól, hogy megfulladok attól a megannyi érzéstől, amivel elhalmoz. A közelében nem vagyok más, csak egy ember. Soha nem felejtem el, mit tett, mit mutatott nekem aznap éjjel, soha nem leszek már ugyanaz, mint előtte. Kényelmetlen az öltöny, kényelmetlen a formalitás, ahogy kényelmetlen minden, amit azóta a nap óta teszek. Folyton csak azon jár az elmém, hogy szabadulni akarok. Nem akarom lekötni magam, nem akarok nősülni, hanem végre igazán élni, nem más életét, nem más céljait, hanem a sajátjaimat, az én életemet akarom uralni, és saját célokat kitűzni. Nem a nagybátyám árnyékában akarok élni, és a szabadság utáni vágy egyre jobban itt dolgozik bennem, nem hagy nyugodni, lassan, de biztosan emészt el belülről ezért cselekednem kellett. Minden nap a partra vitt az utam, ahol egyedül lehettem, ahol a gondolataim csak az enyémek, ahová nem ér el más, és végre gondolkodhatom. Kerültem a húgomat, és a leendő feleségemet. A nagybátyám hívására csupán akkor reagáltam, mikor a jótékonysági bál belépői megérkeztek, és amikor sikeresen lezajlottak a tárgyalások Ana sorsát illetően. Minden bizonnyal a húgom most gyűlöl, de majd egy nap megbocsájt, és rájön, nem tehettem mást. A bál után sietve adományoztam, majd mentem haza, hogy átöltözve ismét a partra mehessek, és végül a döntés megszületett. Közrejátszott az autóút alatt érzett vágy, mely a mellkasomra nehezedve nem hagyott nyugtot. Hatalmas erő kellett, hogy visszafogjam magam, hogy mikor a kocsi leparkolt a ház előtt, könnyedséget magamra erőltetve kívánjak jó éjszakát Kayának, majd a fülébe suttogjam: „Szabad vagy!” Ez után magára hagytam őt, és tudtam, nem érti még, de hamarosan megtudja. Ő nem fog elárulni semmit, mivel nem tud semmit. Amit terveztem, amit véghez akarok vinni, merész, nem rám valló tett, és egyetlen ember sem tudhatta meg, hiszen akkor mindennek vége lett volna. Akkor megint megakadályoztak volna, de ezt most nem hagyhattam. Hiszen egy életet készültem eldobni egy másikért, egy életnek akartam véget vetni, hogy én élhessek. De még beszélni akartam valakivel, akivel a bál óta nem beszéltem, még hallani akartam a hangját, most utoljára, csak még egyszer, hogy tudjam, minden rendben lesz vele. Hogy tudjam, nem haragszik rám. - Ana... Csak azért hívtalak, hogy bocsánatot kérjek. Sajnálom, amit veled tettem, nem érdemelted meg, de meg kellett tennem. Tudod milyen Joe... Igen... persze, vigyázok... Igen... Ne aggódj, jól leszek... Igen... Rendben... És Ana... Nagyon szeretlek - a kagyló másik végén néma csend volt, talán maga se hitte el, amit hall. Végül elköszönt, és ő is megosztotta velem, mennyire szeret. A tenger morajlása nyugtat csupán, érzem, hogy meghasad a lelkem, amiért nem vihetem magammal őt, de sajnos nem tehetem tönkre az életét. Így is a saját démonjaim felerősödve emésztenek, nem hagynak nyugodni. Pár napja ismertem meg azt a férfit. Majdnem úgy néz ki, mint én, egy ismeretlen, egy eszköz, egy járulékos veszteség. Sokat fizettem neki, hogy az irataim nála legyenek. Mástól nem akartam elköszönni, csak Ana hangját akartam hallani még egyszer, és utoljára. Ez után Vincentet kerestem fel, hogy egyedül akarok lenni, hogy végül ne akarjon velem jönni. Természetesen nem tetszett neki az ötlet, hiszen évek óta velem jön mindenhová, de végre meg kell nézzem a vállalkozást, melyet évek óta nem láttam. Tudnom kell, hogy tetszeni fog-e, mert utána már nincs visszaút. Utána már nem vonhatom vissza azt, amit tenni akarok, így a papírok és a laptop összeszedése után a volán mögé ülve indulok el, hogy felvegyem a fickót, aki nálam akar dolgozni. Sajnálatos módon neki nem ezt a sorsot szántam, sajnálatos módon őt nem ismeri senki, és családja sincs. Kegyetlen volnék? Azt hiszem a saját életem újra tervezése mindennél fontosabbá, amiért bármit hajlandó vagyok megtenni, és bárkit képes vagyok feláldozni. Mégis olyan hihetetlen ez az egész. Itt ülök a kocsiban, és rá kell jönnöm, nem gondoltam át kétszer. Tudom, mit veszítek, és azt is, hogy ezzel örökre elvágom magam. Ezzel felégetek mindent magam mögött, és pár év után a nevem a feledés homályába vész. Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá, de meg kell tudnom. Mellettem a férfi némán figyeli a tájat, öltönyt vett fel, azt gondolja, interjún fog részt venni. Nem tartom szóval, nem akarom megismerni őt. Igazából már abban sem vagyok biztos, hogy meg tudom tenni azt, amit eddig akartam. Más halálán át a feledésbe merülni egy olyan dolog, ami nem rám vall. Lehet, hogy akartam, de már nem érzem biztosnak magam. Vissza kell fordulnom, nem hagyhatom magára a húgom. Többé már nem. Talán ez volt az a fordulópont, mikor rájöttem, ez az életem, és túl késő tenni ellene. Bekanyarodtam az egyik kis utcába, hogy megforduljak abban a tudatban, hogy megbeszélem a nagybátyámmal a dolgot, felbontom az eljegyzést, szabaddá teszem a húgomat, és én szabom meg a feltételeket. Tudtam, mit akarok, és azt is, hogy hogyan. Tudtam, hogy képes vagyok meggyőzni az én vaskalapos nagybátyám, és az elhatározásom erős volt. Miközben a gondolataim ejtettek rabul, az eső eleredt, az utat is alig láttam. A mellettem ülő férfi kérte, hogy álljak félre, míg elül a vihar, de csak leintettem. Évek óta volt jogosítványom, nem engedtem, hogy egy vihar megakadályozzon eljutni a célomig. A szűk mellékutakon szlalomoztam, és minden bizonnyal a gondolataim között vergődve alig láttam az utat a szakadó esőben. Csupán egyetlen másodpercen múlt az egész, lassított felvételként láttam magam előtt a jelenetet. A mellettem ülő férfi felkiáltott, hogy vigyázzak, én odafordítottam a fejem, próbáltam elrántani a kormányt, de már késő volt. Nem voltam bekötve. Erős lökést éreztem, a kocsi irányítása kicsúszott a kezeim közül. Egy kamion volt, ami belénk jött oldalról, még hallottam felvisítani a fékjét, majd még egy koccanást éreztem hátulról, mely miatt az első szélvédőnek ütődött a fejem. Elvesztettem az eszméletem, majd percekkel később az eső térített magához. Nem éreztem mást, csak a esőt, számat pedig a saját vérem töltötte meg. Felköhögtem, és minden tagom fájt. Nem bírtam mozdulni, és a kétségbeesett sikolyok tompán értek el hozzám. Nem értettem, mi folyik körülöttem, és a füst marta a torkomat. Valaki lerántott a motorháztetőről, én pedig még azt sem voltam képes megnézni, ki volt az. A kocsi felé pillantottam, halkan nyöszörögve a fájdalomtól, egyetlen mondat ragadt meg bennem: „Minden rendben lesz, Mr. Rousseau, itt vannak a mentők” Ezzel a mondattal ragadt magával a sötétség, és ernyedt el a testem. A fájdalom elmúlt, és reméltem, a halál ragad el.
Nem tudtam, mennyi idő telt el, de a baleset emlékei teljesen kiestek. Hovatovább, minden más emlékem is. Három nappal a baleset után ébresztettek fel, én pedig értetlenül meredtem a körülöttem lévő orvosokra és ápolókra. Fogalmam sem volt, hogy kerültem ide. -Mr. Rousseau, örülök, hogy magához tért, hogy érzi magát? – egy középkorú, színesbőrű férfi mosolygott rám, de nem tudtam viszonozni a gesztusát, ahogy megszólalni sem. Feljebb állította az ágytámlám, majd vizet adott. - Ki az a Mr. Rousseau? – hangom halk, szinte suttogó. - Mire emlékszik a balesetből? – kérdez ismét, és arcáról eltűnik a mosoly. - Milyen baleset? Nem tudom hol vagyok... – rázom meg a fejem, majd hátra döntöm a fejem. - Mi az utolsó emléke? – kérdez ismét, én pedig elbizonytalanodom. Próbálok felidézni bármit, akármit, de minél jobban próbálkozom, annál jobban feszülté válok. A poharat tartó kezem remegni kezd, így a nővér elveszi tőlem a poharat. A látásom elhomályosul, egy pillanatra megszédülök. – Mr. Rousseau jól van? – kérdez az orvos, én megrázom a fejem, és légzésem nehézkessé válik. Beadnak valamit, amitől megnyugszom, és elalszom, ismét hosszú időre.
Nem tudom, mennyi idő telt el a nap óta, hogy Dr. Graysont először megláttam. Azt tudom, hogy mikor ismét magamhoz tértem, mindent elmagyarázott. Többek között azt is, hogy egy kamion nem adta meg az elsőbbséget, és az utasom azonnal az életét vesztette. Aztán a kocsi hátulról kapott egy ütést egy másik autótól, és mivel nem voltam bekötve, kirepültem a szélvédőn. A fejsérülésem okozza az amnéziát, és rengeteg vizsgálatot elvégeztek, mire kiderült, hogy a kezelőorvosom sem tudja, végleges-e az emlékezetkiesés. Mindemellett elmondta, ha nem ránt ki az ismeretlen a kocsiból, én is meghalhattam volna. Ő szedte ki az irataimat, és egy laptopot, mikor megnézte a másik utas életjeleit. Az egyik nővér pedig felhívta az edzőtermemet, mert a személyes irataimban az a hely van megadva baleset esetén értesíthető helynek. Persze eddig még senki nem jött, így erősen kétlem, hogy mennyire lehetek kedvelt a helyen, de remélem azért nem jött eddig senki, mert nem értek rá. Nem tudom, milyen a hely, vagy hol van, de itt a kórházban rengeteg időm van, és napról napra jobban leszek. Már átnéztem az iratokat, és a lassú kórházi wifi ellenére találtam egy weblapot, ami az edzőtermemet reklámozza, ami mellett egy kávézó van. Elkerekedett szemmel figyelem a weboldalt, mikor bejön hozzám egy nővér, széles mosollyal, hogy közölje, van egy látogatóm. Remek. Tényleg elég unalmas fazon lehetek, ha egy hét alatt egy látogatóm akad. De talán ő tudja, hogy hol lakom, hiszen a személyes irataim szerint az edzőteremben. Bár többet tudnék... Nem is kell sokat várnom, mikor kopognak az ajtón, majd megjelenik egy fiatal nő, kérdésén pedig elmosolyodom. Arcomon még zúzódások vannak, fejemen pedig kötés, ahogy a bal karomon is. -Az iratok szerint én vagyok Adam Rousseau... A főnök. Te pedig... Bocsáss meg, sajnos a balesetben elvesztettem minden emlékem. Nem emlékszem arra, hogy van egy edzőtermem, sőt arra sem, hogy hol lakom. Azt viszont kiderítettem, hogy elég magányos farkas lehetek, mert még a Facebookon sem voltam rajta. Nem mintha emlékeznék a jelszavamra... – megrázom a fejem. Igazából rohadtul zavar, hogy semmire nem emlékszem, és irritál, hogy mindenki olyan udvarias. Ez a lány is, nem tudom hova tenni, de legalább hozott kávét. Biztos azért, mert a főnöke vagyok. Te jó ég, azt sem tudom, tudok-e főnökként viselkedni, de azt csak nem felejti el az ember, nem? Hiszen nem lehet olyan nehéz. A táskában lévő iratok számait értem. Mintha ösztönből tudtam volna, hogy az egy leltárpapír, ami a könyveléshez kell. - Kávé... tökéletes, már így is rosszul vagyok az itteni kávénak nevezett löttytől. Betegnek lenni nem kifizetődő... – felsóhajtok, majd elveszem a poharat. Igazából nem tudom, hogyan is kellene viszonyulnom ehhez a lányhoz, hiszen magamat sem ismerem. Tény, hogy csinos, és a megjelenése is magával ragadó, de ha a főnöke vagyok, akkor szemet sem vethetek rá. Nem mintha olyan jól érezném magam. - Az orvosom és a rendőrség szerint magányos vagyok. Árvaházi gyerek, kisebb lopások, javító intézet, három nevelőcsalád, majd nagykorúság után nincs sok bejegyzés. Elvileg, a weboldal szerint öt éve nyitottam az edzőtermet, és az elején majdnem csődbe ment, de már jól megy... Igazából az interneten nem sok minden van... De a terem weboldala sokat segített... – végül lezárom a laptopom. Nem akarom tovább azzal fárasztani magam, hogy információk hadával terhelem az agyam, mindent szép sorjában. - Viszont te még soha nem láttál? Ki alkalmazott akkor? – szemöldökeim a magasba szaladnak, hiszen nem felejtettem el, hogy hogyan is jött ide be. – Dohányzol? – légből kapott kérdés, de akármilyen furcsa, amióta jobban vagyok, és a tegnap kivitt Hannah nővér a kertbe, megéreztem a cigi füstjét, azóta megveszek érte. Talán a baleset előtt is dohányoztam, nem tudom, de ha nem próbálom ki, nem is tudom meg. Mindenesetre az sem biztos, hogy ez a lány dohányzik, ráadásul ha igen, sem biztos, hogy lesz oly kedves, és kiszöktet az ágyam melletti tolószékkel egy cigaretta erejéig a hátsó kertbe...
Vendég
Vendég
»Pént. Dec. 11, 2015 1:08 pm Keletkezett az írás
Adam & Zoe
heeyyy boss
Néztem a zúzódásokkal teli arcát, a friss kötést, mely a fején illetve a kezén volt, s áldtam az eget, hogy én még ilyen súlyos baleseten nem estem át. Persze én is törtem már el egy-két csontomat a motorozásnak köszönhetően, de még sose kerültem ilyen állapotba. Nem, mintha most sajnálnám őt vagy ilyesmi, nem ezért hoztam a kávét, csak úgy voltam vele, hogy ha az elején beférkőzök a bizalmába, akkor nem fogja leüvölteni a fejemet, ha felhozom a fizetésemelés lehetőségét. Ami valljuk be elég korán be fog következni, mert elég nagy költségekkel jár egy kutya fenntartása, s nem szeretném, ha Havas John nélkülözne bármit is. Az a kis vakarék tényleg nagyon felforgatta a világomat. De nem hiszem, hogy problémáim lesznek Adammel. Elég jó emberismerőnek tartom magam, ráadásul a vonzerőmmel - amit igencsak jól tudok használni - rá tudom venni, hogy egy pár százassal emelje már meg a fizetésemet. Hisz, annyi éven át egyszer se volt bent a boltban mindent én intéztem, illetve a másik faszi, akinek még mindig nem tudtam megjegyezni a nevét. Ő volt az, aki felvett, más nem ugrik be róla. Ráadásul Adam eléggé hálás lehet, hisz bejöttem a kórházba, hátrahagyva egy tucatnyi papírmunkát, és ha kell haza is fogom vinni őt. Habár fogalmam sem volt arról, hogy merre lakott, és jelenleg úgy tűnt, mintha ő azzal se lenne tisztában, hogy ki ő valójában. De gondolom biztosan megrázta az események, hisz nem mindennap kerül az ember ilyen súlyos helyzetbe. Mondjuk azt se tudtam, hogy milyen helyzetben volt, hisz még mindig nem érdeklődtem balesete felől. Nem mintha annyira izgatna, de azért igen, kíváncsi voltam. Az nem számít bűnnek, ugye? A kórház normálisnak tűnt, ahogyan a szoba is. Nem olyan puccos, mint amit az ember a filmekben lát, s nincs is tele tömve a helyiség felesleges gyógyulj meg kártyákkal, virágcsokrokkal. Egy pillanatig se akartam neki hozni ilyesmiket, sőt még csak meg se fordult a fejemben, a kávét is csak azért vettem, mert volt némi plusz időm. Ha nem kellett volna várakoznom, akkor simán üres kézzel besétáltam volna hozzá. Az ablakon kipillantva hallgattam, miközben beszélt. Semmire sem emlékezett.. Lehet ki kéne ezt használnom, s beadni neki, hogy az edzőtermet rám hagyta, és már én vagyok a tulajdonos. Hmm.. szép kis álom lenne, de azért mégse vagyok ennyire genyó. De azért azt majd mondhatom, hogy egy fizu emelésben megegyeztünk, csak azt nem tudtam még, hogy hol, mert világéletemben most beszéltem vele először. - Hát ez szívás - húztam el a számat, kimondva azt, amit gondoltam. Nem fogok köntörfalazni, rohadtul megszívta ezzel, hogy semmire sem emlékezett és nem fogok finomkodni. Az nem az én stílusom. - Mivel most találkoztunk először, én se tudok semmit se. Az edzőterem feletti tetőtér üres, évek óta ott porosodik kihasználatlanul, akár ott meghúzhatod magad egy időre, míg rá nem jössz, hogy hol laksz - vontam meg a vállamat, majd felkeltem a székről és a szemben lévő ablakhoz sétáltam. Nem bírtam megmaradni egy helyen, ráadásul legszívesebben hazamennék, de nem lehettem vele ilyen undok. Egy harminc percet adok magunknak, az még pont beletartozik az udvarias keretek közé és én sem fogom őt idegesíteni. Úgyis zavart lehet, hátha elkezd visszajönni az emlékezete, ha magára hagyom. Vagy nem. Háttal voltam neki, figyeltem az elhaladó autókat az utcán. Így szerencsére nem is láthatta a mosolyomat, amikor szóba hozta a kávét. Ami szintén kórházi volt. De nem én fogom elrontani a kedvét, vagy felfedezi, vagy sem. - Akkor milyen szerencse, hogy hoztam, remélem ízleni fog - vigyorogtam, s vissza kellett fognom kuncogásomat. Nem kóstoltam meg, de nem egyszer volt ahhoz szerencsém, hogy megízleljem a kórházi kosztot, ami pocsék. Még az iskolai menza is jobb volt ahhoz képest, pedig az sem volt egy leányálom. A pillanat hevében vettem meg a kávét, most nem fogok több kilométereket utazni egy Starbucksért, vagy mit tudom én, hogy mit szeret. Ráadásul motorral voltam, s elég necces lenne azt elrakni, úgy hogy ne folyjon ki. Miután meguntam az autók bámulását, körbepillantottam a szobában. A sarokban egy kerekesszéket pillantottam meg és mindenféle engedély nélkül beleültem. Fogalmam sem volt, hogy Adam mozgássérült-e vagy sem, majd rám szól, ha használni szeretné. Mindig is ki szerettem volna egy ilyesmi próbálni, csak sosem volt rá lehetőségem. Ezt most nem fogom elszalasztani. - Igen, elég jól megy - bólogattam egyetértően. - Épp a tavalyi eredménykimutatást néztem át, nagy valószínűséggel idén még több profitot fog termelni az edzőterem - előre és hátra gurultam a kerekesszékkel, ami nagyon megtetszett nekem. Persze semmi pénzért nem szeretnék egy ilyenbe kerülni, egy idő után nagyon megerőltető a kéznek. A szórakozás kedvéért most jó bulinak tűnt ez az egész, és nővérek sem vesznek körül rosszalló pillantással. - Nem, most először találkozunk főnök. Tudom nevetséges, hisz már két éve remek gondját viselem az edzőteremnek - fényeztem egy kicsit magamat. Persze vannak kisebb-nagyobb bakijaim, de még mindig fut és pénzt is hoz a konyhára, szóval valamit nagyon jól csinálhatok. - Egy fickó vett fel engem, a neve hirtelen nem jut eszembe - avagy teljesen megfeledkeztem róla, de erről neki nem kell tudnia -, de azt mondta, ameddig távol vagy, addig minden jól működik. Szóval szerintem így a háttérből irányítottad a dolgokat, vagy fogalmam sincs - ráztam meg a fejemet, hisz én se értettem meg, hogy a főnök miért nem teszi be soha a lábát a saját edzőtermébe. Hisz fontos lehetett számára, különben nem nevezte el volna magáról az egoista. De ezt nem fogom neki bevallani, mert szeretném megtartani az állásomat. A gurulással leálltam, amint meghallottam kérdését. Először értetlenül pillantottam rá, majd egy széles vigyort villantottam felé. - Na de főnök, csak nem szabályszegésre akarsz rávenni? Természetesen dohányzom, de nem szeretnék bírságot fizetni - mutattam az ujjammal a füstérzékelőre, ami a plafonra volt felszerelve. Sajnos ezek a modern kütyük még akkor is beindulnak, ha kinyitom az ablakot, s kifelé fújom a füstöt. Kockáztatni jelen esetben pedig nem szeretnék, de most hogy felhozta Adam, igazán jól esne most egyre rágyújtani. - Szóval, ha nincs jobb ötleted, akkor sajnos el kell halasztanunk ezt - biggyesztettem le az ajkamat, mintha igazán sajnálnám a dolgokat, majd próbáltam megfordulni a kerekesszékkel, de mivel majdnem kiestem belőle, így inkább felálltam, nehogy a végén én is kötésekkel végezzem egy ágyban, csak úgy, mint ő.
Az elmúlt napokban volt időm szétnézni az interneten magamról, és a múltamról. Nem tudom, ki vagyok, és azt sem, milyen ember is voltam igazán. Nem emlékszem semmire, és nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem tenne jót nekem az, ha mindent tudnék. Mégis kíváncsi voltam, de sajnos ez az érzés nem enyhült. A nővérek, és az ápolók szánakozó pillantását nem állhatom, új nekem, hogy ez a lány csak megrántja a vállát. Felnevetek röviden, ahogy kijelenti, hogy szívás az amnéziám, majd végigmérem őt. Nem ismerős nekem, reméltem, hogy ő talán ismer engem, de sajnos tévednem kellett. Nem tudja, hogy ki vagyok. Elég furcsa főnök lehettem, ha a saját alkalmazottam nem ismer, az fix. - Igazából nem tudom, hogy akarok-e emlékezni... megeshet, hogy jobb ez így. Mindenesetre, ha a hét végén kiengednek, megnézem azt a tetőteret - biccentek. A hátát figyelem, mintha szugerálnám, hogy forduljon felém, hogy a azemeibe nézhessek. Pimasz és provokatív, de remélem, ha végre elengednek, és dolgozni kezdek, akkor majd ott nem lesz ilyen. Az igazat megvallva talán kicsit zavaró a pimaszság, de mivel nem főnökként viselkedem jelenleg, így nem hiszem, hogy szólnom kellene. Tulajdonképpen nem tudom, menne-e a főnökösdi. Lehet, ha a véremben van, akkor minden bizonnyal ráérezhetek, de jelenleg nem akarok mást, csak meggyógyulni. Ettől függetlenül már többször átnéztem a papírokat, amik minden bizonnyal könyvelési iratok. A legfurcsább pedig az, hogy értettem a számok halmazát, legalábbis a nagy részüket. És pont ez az, ami miatt még több kérdésem van. - A büfé kávéja sokkal jobb, mint a konyha kávénak nevezett barna lötty... - fintorgok, majd leteszem a poharat. Jártam odalenn, még az a Dia nevű nővér kísért le, miután kivertem a balhét, hogy én bizony jobb kávét akarok, mint amit a konyhán főznek. Talán az alap természetem ilyen hirtelen haragú, de minden bizonnyal legalább a fizikai sérüléseim javulnak. Nagyon remélem, hétvégén haza mehetek. Vagy legalábbis egy helyre, ami nem a kórház. - Ha akarod, neked adom a széket - mosolyodom el a cselekedetét látván, majd még egyet kortyoltam a kávéból. - Hm... fogalmam sincs milyen főnök lehettem. De minden bizonnyal annak a férfinak igaza lehetett. A baj csak az, hogy mivel nem tudom, hol jártam eddig, és így nagy bánatodra ott leszek az edzőteremben. Azt hiszem ez lesz a legjobb. Nem akarom erőltetni a dolgot. Ha visszajön a memóriám, akkor rendben, de az orvos nem sok jót ígér. Legalább tiszta lappal indulok - vonom meg a vállam, majd az ablakon figyelem a kinti kék eget. Egy pillanatra elkalandozik a tekinetem, végül felhozom a cigaretta témát. Nem tudom, hogy dohányoztam-e, de a tegnapi sétánál éreztem a füstöt, és valahogy megkívántam. Talán tényleg cigarettáztam. Szavaira ismét egy mosoly költözik ajkamra, majd megcsóválom a fejem. - Nyugi, semmi szabályszegés - rázom meg a fejem ismét, majd felnézek rá. - ..Lent van egy rész a parkban, ahol lehet dohányozni... Remélem nem sajnálsz a főnöködtől egy szálat. Nem tudom miért, de valahogy jól esne a szabad levegőn valakivel, akiről nem süt a sajnálat. Közben elmesélhetnéd, hányan dolgoznak a teremben, és a mellette lévő kávézóról is mesélhetnél. Ha jól láttam az weblapon az akkoriban nyílt, amikor oda kerültél... - kelek fel az ágyról, de csak a szélén ülök, majd felveszem a köntösöm. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki most fedezi fel a világot körülötte. Valahogy minden olyan új, és az hiányzik a legkevésbé, hogy szánakozzanak. Tudom, hogy a balesetem sajnálatos, sőt ritka eset, de én voltam a felelős. Nem voltam bekötve, így is csoda, hogy túléltem egy ilyen balesetet. Az orvosok órákig küzdöttek az életemért, én pedig nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy visszahoztak, és most kaptam egy második esélyt. A személyiségem nem a legjobb, amióta egyre jobban vagyok, de betudom annak, hogy ez valahogy a véremben van, és az itt létem sem volt haszontalan. Utána néztem a híreknek, a mai trendeknek, és egy-két mai zenét is meghallgattam. Habár nem szabad túlterhelnem az agyam, mert az állapotom még csupán kielégítő, olykor úgy érzem, hirtelen akarom azt a nagy űrt betölteni. Olyan lehet ez, mint mikor hirtelen tele akarsz írni egy üres lapot, és csak egy nagy katyvasz lesz belőle, ami értelmetlen. Ezért ma csak a terem honlapját nézegettem. - A megnyitón ott voltam. Találtam pár képet az archivumban... Rajta vagyok én is. Éppen egy fickóval beszélgetek, talán ő ismer... Megmutatom - veszem az ölembe ismét a gépemet, majd megnyitva az említett oldalt, majd kinagyítva a képet, egy őszes fickóval nevetek éppen valamin. - Ismered? Talán ő többet tud rólam. Valami Weston Bart a neve - olvasom el a kép alatt lévő szöveget. A férfi elég karakán, épp koccintásra emeli a poharát. Én pedig mosolyogva fogadom eme gesztust, és végignézve magamon mintha egy idegent látnék. Valahogy olyan új nekem ez az egéaz. A tükörben nem ismerem fel magam, idegenek a vonások, arcomat pedig gondterheltség láncai csúfítják. A képen lévő mosoly és nem olyan gondterhelt arc jobban tetszik, de talán csak a baleset miatt érzem magam idősebbnek, mint amennyi a személyim szerint vagyok. - Szerintem most indulhatunk, hogy még a vizit előtt visszaérjek - kelek fel az ágyból, majd nehézkesen beleülök a tolószékbe.
Vendég
Vendég
»Szer. Dec. 16, 2015 7:54 pm Keletkezett az írás
Adam & Zoe
heeyyy boss
Fél füllel hallgattam őt, nem igazán adtam át magamat a beszélgetésnek. Tisztán látszódott rajtam, hogy nem önszántamból jelentem meg a kórházban, csupán azért jöttem el, mert nem volt más, akit fel tudtak volna hívni. Pech. De szerencsére nem tűnik egy csacsogó típusnak, aki képes lenne engem órákon át feltartani, így ha az égiek is az én javamra játszanak, akkor maximum egy órán belül már fel is pattanhatok a motoromra. Majd hív egy taxit, hogy elvigye őt a fitneszterembe, nem hinném, hogy a doktor örömmel hallaná, hogy motorra akarom ültetni azt az embert, aki nem rég esett át egy hatalmas baleseten. De lehet nem is baleset volt, hanem öngyilkos akart lenni, csak hát.. sikertelenül, hisz Adam itt ült velem szemben. Elvégre nem emlékezett semmire sem, így simán ez is közrejátszhatott a dolgokban. De most már sose tudjuk meg, nem igaz? Ahogy felhozta a part ötletét egy széles vigyorra húztam a számat. Okos ez a fickó, hogy az a lehetőség miért nem jutott az eszembe? Hisz idefele is láttam, hogy egy zöldövezetben helyezkedett el a kórház, parkosítva van, rengeteg paddal, asztalokkal sőt szerintem egy kisebb szökőkutat is láttam. - Hát főnök... nem tudom - húztam el a számat - Az az egy szál cigi igazán életmentő tud lenni, főleg egy átbulizott éjszaka után, de tudod mit? Ma jó kedvemben vagyok, meg tényleg szörnyen festesz, rád férne egy - toltam oda neki a tolószéket, majd kinyitottam az ajtót. Már épp mentem volna kifelé, mikor megszólított. Ahj.. mit akart? Hanyag léptekkel visszasétáltam, majd alaposan megfigyeltem a képet, amit a laptopjáról mutatott nekem. Az egyik férfit egyből felismertem. "Weston Bart" ~ gondoltam magamban, majd pár másodperc múlva ugyanez a név hagyta el főnököm száját. Hisz őt ismertem! Ő volt az, aki felvett engem erre a mindenes állásra, és majdnem mindennap találkozok vele a munkahelyen, edzőként dolgozott, s mivel én nem oktatok, így nem mindig futok össze vele. - Persze, ő az egyik edző és ő volt az, aki felvett engem - pillantottam a szemeibe, majd ismét a képernyőt kezdtem el bámulni, immár a másik férfi vonásait vettem figyelembe. Ez ő volt, mármint Adam. Alig ismertem meg őt, teljesen máshogy festett, sokkal összeszedettebbnek. Mondjuk a kórházi körülményekhez képest sokkal rosszabbul is kinézhetne, de a képen egész vonzónak tűnt. - Na, ha nincs ez a sok lila folt meg kötés egész jól nézel ki - veregettem meg a vállát, majd miután beleült a tolószékbe - természetesen nem segítettem neki, nem egy csecsemő, hogy ne tudná megoldani - elkezdtem kifelé tolni a szobából. Ma tényleg extra kedves voltam, hisz nemcsak hogy segítettem neki, hanem még a cigimet is meg fogom osztani vele, ami valljuk be elég intim dolognak számított nálam. A cigi az szent volt számomra, nem szoktam csak úgy dobálgatni, mint Leonardo Di Caprio a pénzt a Wall Street farkasában. Nagy szerencsémre ki volt írva a falon függő táblára, hogy merre található a mosdó, a büfé és ami a leginkább érdekelt minket; a park. Gondoltam útközben addig fecsegek, hogy a gyors cigiszünet után már elhúzhassam a csíkot. - Nem vagyunk sokan, igazán családias bent a hangulat. Néhanapján beülünk egyet sörözni a többiekkel, ha gondolod egyszer te is csatlakozhatnál hozzánk - vontam meg a vállamat, majd a lifthez érve boldogan vettem észre, hogy pont a mi szintünkön várt egy, mintha ezzel egy külső erő segítene engem a célom elérésében. Avagy minél hamarabb haza jussak haza. A liftbe betoltam Adamet, majd a földszint gombját nyomtam meg, s ezek után tovább folytattam. - A kávézó hangulatos, egyre többen járnak oda. Isteni a málnás sütemény, de a beszállítók egyszerűen nem hajlandóak elmondani a receptjét, szóval azt majd mindenképp próbáld ki. A kávén van mit csiszolni, de cigivel tökéletesen passzol - megállt a lift, majd egy újabb tábla segítségével megtaláltam a parkot. Kint sütött a nap, kellemesen meleg volt, hisz elkezdődött a nyár. Ilyenkor nem sajnálom azokat, akik a világ másik oldalán élnek és fagyoskodnak a mínuszokban meg a téli kabátokban. Lehet, hogy furán néz ki a szörföző Mikulás, de egyszerűen oda vagyok értük. Főleg, ha a kitömött ruha alatt egy kidolgozott test található. Hmm.... Egy padnál megálltam, majd lekaptam magamról a kabátomat. Melegem volt, csak azért hoztam magammal a bőrdzsekimet, mert az út alatt úgyis fáztam volna. A zsebéből kivettem a dobozt, meg az öngyújtómat, és miután kivettem egy szálat - kár, hogy nem csak egy darab volt benne - a főnököm felé nyújtottam. - Szóval.. - tettem a szám közé a mérget, majd meggyújtottam a sajátomat, majd Adamét is - mi történt veled? Hogyan sikerült ezt - mutattam végig rajta - összehoznod? - ültem rá a lábamra, mert így sokkal kényelmesebb volt. Úgyis olyan sokat beszéltem, most rajta volt a sor, ráadásul majd' megölt a kíváncsiság, elképzelni se tudtam, hogy min eshetett keresztül.
Akármennyire próbálok visszaemlékezni arra, hogy ki voltam, nem sikerül. Olyan, mintha egy fal zárná el az emlékeimet előlem. Egy erős, áttörhetetlen fal, ami nem engedi, hogy mögé lássak. Olykor elgondolkodom, hogy milyen ember lehettem, miket szerettem. Még a kedvenc ételem nevét sem tudnám megmondani, vagy azt, hogy volt-e valakim. Nem tudom mit csináltam abban az időben, amit nem az edzőteremben töltöttem, fogalmam sincs mik voltak a szokásaim. Nem tudok semmit. Olyan ez, mint egy üres felület. Mintha mindent letörölnék a gépemről, vagy porig rombolnék egy házat. Az egyik részem mindent akar tudni, emlékezni arra, ki voltam, vagy kiknek voltam fontos, de egy hang azt súgja, jobb, hogy ez így alakult. Jobb, hogy az emlékeim elvesztek. Lehet, hogy gyilkos voltam, vagy olyan dologba keveredtem, amibe nem kellett volna, habár akkor a gépem rejtett fájljai közt biztos találtam volna utalásokat. Telefont nem találtak nálam, talán tönkrement a balesetben, de lehet, hogy abból sok dolgot megtudhatnék. Megeshet, hogy abban volt az életem azon része, amire sajnos nem emlékszem. - Oh, igazán nagyra értékelem a kedvességed. Ha kijutok innen, visszakapod - biccentek egy félmosolyt az arcomra varázsolva, de olykor elfeledkezem a sérüléseimről, így felszisszenve olvad le eme gesztus az arcomról. - Akkor ő biztosan ismer engem... Ugye még ott dolgozik? - kérdezem, bár lehet, hogy hülye kérdés, de nekem fontos tudnom. Megeshetett, hogy felmondott, vagy nyugdíjba ment, nem emlékszem rá, sőt azt sem tudom, milyen viszonyban voltunk. Talán ő majd segít nekem. Talán egy részletét visszakapom az életemnek. - Köszönöm. A lila foltok nem illenek a szememhez - a doki szerint, ha már egy minimális humorérzékem van, akkor gyógyulok. Talán igaza van. Nem tudhatom, nem ismerem a gyógyulásom folyamatát. Mély levegőt veszek, ahogy nehezen átülök a tolószékbe, majd engedem, hogy vezessen. Igen hamar kifáradok még, és sajnos elég nehéz a lábra állás. Az orvos szerint a térdem is roncsolódott, ami miatt valami gyógytornára van szükségem, de még nem kezdhetek neki. Fogalmam sincs, hogy raktak össze, de valahogy sikerült, és még élek, szerintem csak ez számít. Semmi más. Az életemet pedig fel kell építenem a nulláról, de előtte fel kell épülnöm. Csak ez számít. - Hát tudod a titkos receptek azért titkosak, mert nem árulhatók el... - na igen. Lehet, hogy balesetem volt, de hallok ezt-azt. Ráadásul a kezdeti zavartságom elmúlt, csak a bizonytalan üresség maradt, én pedig nem tudom, merre induljak el. Ezért csak hallgatom a lányt, de nem tudom hova tenni. Talán beleszokom, majd kiismerem magam, úgy sincs jobb dolgom, mint figyelni az embereket, így talán kiismerem magam majd rajtuk, mert most kicsit talán zavarnak. Mintha a baleset óta a tömeg miatt pánikroham szerű érzés uralna el. Talán a trauma. Elvégre nem kis esemény történt velem. Elveszem a cigarettát, majd elfogadom a tüzet. Enyhén megérintem a kezét, ahogy a lángot eltakarom a lágy szellő elől védve. A füstöt mélyre szívom, majd lassan fújom ki. Először kaparja a torkom, de megszokom végül. - Ezt? Az elmondások alapján éppen kifordultam. Egy kamionos oldalról belém jött, azután hátulról jöttek belém. Én nem voltam bekötve, így kirepültem a szélvédőn. Az volt a szerencsém, hogy egy fickó elhurcolt a kocsiról, majd megnézte, a kocsiban lévőt, aki meghalt, így kikapta a táskámat. Kábé ennyi. Ha próbálok visszaemlékezni, akkor csak esőre emlékszem, és ürességre... Nem tudom, merre mentem, vagy miért... - vonom meg a vállam, ahogy egy újabb füstfelhőt eregetek a levegőbe. - És te? Miért jöttél be a főnöködhöz, akit nem is ismersz? Átpasszolhattad volna ennek a Westonnak, ő úgy is ismer engem - felpillantok rá. Valahogy érdekel mi jár a fejében, hiszen tény, ha van másik ember, nem kellett volna neki bejönnie. De végül lehet, hogy látni akarta az ismeretlen főnökét, aki ráadásul semmire nem emlékszik. De legalább van társaságom, aki szerencsémre iameri a képen szereplő idősebb férfit. Így megtudhatok talán valamit magamról...
Vendég
Vendég
»Pént. Dec. 18, 2015 8:46 am Keletkezett az írás
Adam & Zoe
heeyyy boss
- Amúgy Weston még mindig nálunk dolgozik, nagyon leizzasztja az embereket - válaszoltam, miután kifújtam a füstöt, s figyeltem ahogy a lágy szellő továbbviszi. A munkaköröm elég széles skálán mozog, szinte mindent én kezelek, ha valami nem megy akkor pedig Weston segítségét kérem. Elég nagy a rajtam lévő nyomás, ahogyan a felelősség is, de megéri. A fizetés isteni, évek óta nem éltem még ilyen jól. Persze ehhez, mint minden más jól fizető melóhoz is alap kikötés volt a diploma hasonló szakterületen, amivel természetesen én nem rendelkezten. Iszonyat drágák az egyetemek, a kamatuk pedig nem éri meg, mert akkor életem végéig törleszthetném a hitelemet. Nem voltam egy jó tanuló, vagyis a kezdetekben igen, akkor még talán esélyem lett volna egy nívós egyetemre felvételt nyernem, de a szüleim hallani se akartak róla. Ők szerintem két évszázaddal leragadtak, s úgy vélték, hogy a nő dolga otthon ülni a seggén és nevelni a több tucat kölyköt. Nos, ezzel a nézetükkel én már rég szakítottam, és nagy nehezen, de a saját lábamra álltam. De talán kíváncsi vagy, hogy mégis hogyan juthattam hozzá ehhez a munkához? Azt hinnéd, hogy ismerősök ajánlottak be, s kapcsolatok révén már nem volt szükséges a diploma. Jó gondolat, csak az a baj, hogy az ismerőseim nem nagyon csípnek engem, mert túl sokszor vertem már át őket. Rossz szokás. De igazából egy bizonyos embernek köszönhetem, egy meleg számítógép gurunak, aki tartozott nekem. Igaz, csupán egy kis szívességet kért tőlem, amit jelen pillanatban nem részleteznék, mert oly felesleges, s ahhoz képest én a százszorosát kértem, amiért börtönbe is kerülhetne. Hamisított nekem egy csodálatos diplomát, gazdaságtudományi szakon. Minden pöpec, az ember meg nem mondaná, hogy kamu az egész. Persze eleinte nagyon nehéz volt rendszereznem a dolgokat nulla tudással, de fogékony az agyam és viszonylag hamar, hónapok alatt teljesen beletanultam az egészbe. Nyilvánvalóan erről senki sem tud, és soha senki nem fog tudomást szerezni erről, mert akkor búcsút inthetek a kényelmes állásomnak. Gondolatmenetemet félbehagytam, mikor végre feltettem azt a kérdést, amire már a telefonhívás óta vártam. Mégis mi történhetett vele?? Kitágult szemekkel hallgattam végig a sztoriját, valamiért sokkal enyhébbre számítottam, de ez egyáltalán nem volt az. - Hú basszus, hát... nem semmi - rándult meg az ajkam, majd megráztam a fejemet és ismét beszívtam a cigarettát. Enyhén mentolos íze volt, tudom nőies, meg talán így már puhánynak tartasz, de egy nap alatt képes vagyok egy dobozt elpusztítani. Ha a sima Marlborot szívnám, nagy valószínűséggel hamar elvinne a rák, de ez egy kicsit enyhébb, így hátha kitolódik az életem is egy csöppet. - Csoda, hogy túlélted, illetve hogy ott volt az a faszi, aki kimentett - kicsit elkezdtem helyezkedni, hogy egy kényelmesebb pózban ülhessek. Kérdésén egy pillanat erejéig leblokkoltam, majd elbambultam. Jó kérdés azt meg kellett hagyni, de nem fogott ki rajtam. - Ha már ilyen őszinték vagyunk, akkor én sem fogok kertelni. Próbáltam átpasszolni a feladatot, de sajnos nem találtak más mobilszámot nálad, Weston pedig nem szokott vasárnaponként dolgozni, ahogy én sem, csupán kéthetente járok be iratokat rendezni - magyaráztam el neki, közben kisebb szüneteket tartva, hogy beszívhassam, illetve kifújhassam a cigit. - Aztán beletörődtem, hogy enyém lett ez a kiváltságos feladat, másfelől meg kíváncsi voltam, hogy-hogy nézel ki, amiben kellemesen csalódtam - néztem rá, s majdnem elnevettem magam. Olyan ramatyul nézett ki, te jó ég, pár hétbe simán belefog telni, míg rendbe nem jön. - Valamiért azt hittem, hogy vagy egy halála szélén lévő idős fószer vagy, vagy pedig egy tudatlan kis tinédzser, akinek túl sok pénze van és nem tud mit vele kezdeni. De aközé nem tettelek volna - vontam meg a vállamat, elmondva az igazságot. Az esetek többségében nyílt és őszinte voltam, főleg ha el kellett mondanom másoknak a vélemenyemet. Csak akkor szoktam hazudni, ha valamit el szeretnék érni és ahhoz elengedhetetlen a kisebb-nagyobb füllentés. - Plusz azt hittem, végre megtudom, hogy miért nem mutattad meg az arcodat több, mint két éve, de úgy látszik erre a kérdésre egyhamar nem fogom megkapni a választ - mosolyodtam el, majd elnyomtam a dohányt, s a földre dobtam le a csikket. Igaz, a közelünkben volt egy szemetes, de a franc fog felállni és elsétálni oda. - És most mitévő leszel? Bejössz dolgozni az edzőterembe? Nyilvánvalóan lehetett valami más elfoglaltságod, amiért sosem lehetett téged megtalálni ott.. - kérdeztem rá, mert nem nagyon örülnék, ha nap mint nap kéne vele találkoznom. Mert akkor biztosan felhagyhatok az állandó facebookozással, meg lazsálással. A fél órás cigiszünetekről nem is beszélve. Ó a francba.
Ahogy közli velem, hogy Weston még ott dolgozik, egy pillanatra közelebb érzem magam ahhoz, hogy legalább egy részletét megtudjam annak, ki voltam, és azt, hogy honnan ismerem őt. Tudnom kell, hogy milyen embernek ismert, és azt is, hogy ismertem meg őt. Habár nem remélem, hogy mindent tudni fog, hiszen akkora szerencsém nincsen, de legalább egy apró darabot visszakapok az életemből. Valamit, amire építkezhetek, ami miatt azt érezhetem, hogy nem maradok örökre tudatlan. Természetesen tudom, hogy megszállott vagyok, hiszen nagyon tudni akarok legalább pár elméket. De mindenki más ilyen lenne, akivel azt közli a doki, hogy az emlékei talán visszatérnek.Hiszen az egy olyan válasz, ami magában rejti a lehetőségét, hogy egy nap majd mindenre emlékezhetek. Nem tudom, hogy ez nekem jó lenne, vagy sem, de talán valahogy egy kicsit félre kellene ezt tennem, és inkább a gyógyulásra fókuszálnom. Az most mindennél fontosabb. Azt hiszem, ettől függetlenül meg fogom keresni ezt a Westont. Aztán megkérem, hogy nézzen utána ennek a lánynak. Nem tudom, miért, de szeretném tudni, hogy kicsoda, honnan jött, és a hasonló dolgokat. Talán bizalmatlan lennék? Megeshet. De őszintén, nem tudom, hogyan is bízzak benne. Hiszen flegma, olykor fellengzős, és nem figyel mindig arra, amit mondok neki. Valahogy tudni, akarom, kit is alkalmazok, ha már a saját életemet nem ismerem, le kell kötnöm magam. Talán a balesetem okozza ezt a bizalmatlanságot irányába, vagy csupán a megjelenése. Azt hiszem, hiába csinos, és kellemes a hangja, meg a parfümje, nekem valahogy ez nem elég. - Igazán kedves vagy, hogy már másodszor jegyzed meg, hogy nem nézek ki rosszul, de nem veszel le ennyivel a lábamról - a balesetem ellenére még beszélni tudok, és feltűnt, hogy nem szégyellte a külső adottságaimat dicsérni. Talán, ha nem az alkalmazottam lenne, még jobban is esne, de jelen helyzetemben inkább csupán jópofizásnak érzékelem. - Nem hiszem, hogy egy tudatlan tinédzser el tudna vezetni egy vállalkozást, ha azt vesszük, egy idős fószer is sokat felejt... De igazán örülök, hogy megleptelek. Azt hiszem, amint kiengednek, átnézem az egész kimutatást, a könyvelést, mert sajnálatos, de értem a számok nagy részét... Habár nem mindet...- nem feltétlen neki mondom, csak úgy, habár szeretném, ha tudná, innentől, sokkal többet fog látni ott. Vagyis igazából minden nap. - De az első tervem, hogy lakhatóvá varázsoljam, a tetőteret - jegyzem meg egy félmosollyal az arcomon, majd mélyet szívok a cigarettából. - Egy üzenetet át tudnál adni ennek a Westonnak? - kérdezem, miközben eloltom a cigarettámat. - Szeretném, ha betudna jönni, lehető leghamarabb, és hozna egy használható telefont. Szeretném, minél előbb kialakítani az életemet így, hogy nem emlékszem, semmire... Megeshet, hogy világkörüli úton voltam - vonom meg a vállamat, miközben a mellettünk elhaladó beszélgető nővéreket figyelem. - Milyen végzettséged van? - faggatom tovább, mert mégiscsak jobb lenne többet tudnom róla. Valahogy nem ismerem ki magam még rajta, és valamiért úgy érzem, hogy nem egy minta dolgozó. Természetesen a bizalmatlanság egy alap tulajdonságom lehet,mert sokszor így érzek, például a tegnapi viziten is az orvost kiküldtem,mert nem éreztem szimpatikusnak. Talán elmúlik, de egyelőre úgy érzem, hogy önmagamat kell újra megismernem.
Vendég
Vendég
»Hétf. Jan. 04, 2016 9:15 pm Keletkezett az írás
Adam & Zoe
heeyyy boss
Ha most ebben a pár percben nem történik valami isteni csoda, akkor egy örök életre búcsút inthetek a tökéletesnek hitt munkahelyemnek. Egészen eddig a másodpercig nem fogtam fel, hogy nekem mégis milyen jó dolgom volt. Főnök és diploma nélkül kaptam szét summát havonta a számlára, anélkül, hogy ezt bárki megtudta volna. Csak sajnos történt egy kis bibi, a főnök visszatér, aki szerintem nem igazán fog repesni azért, amit a panaszkönyvben fog találni. Ráadásul, ha az az agyonsült plázacica megint beteszi a lábát az edzőterembe a múltkori "kis" összecsapásunk után, esküszöm egyenként fogom kitépni a hamis szőke tincseket az aprócska fejéről. Van egy bizonyos stílusom, ami nem sok embernek jön be, remélhetőleg a főnök hamar hozzá fog szokni, mert én soha senki és semmiért nem voltam hajlandó megváltozni. És ezentúl sem lesz másképp. Válaszán megforgattam a szememet, és elővettem egy újabb cigarettát, de ezúttal nem kínáltam meg őt. - Hidd el, ha valakit le akarok venni a lábáról, sikerrel is járok. És nem bókolással szoktam ezt elérni - pillantottam rá egy futó másodpercre, majd meggyújtottam a cigit, és hátradőlve élveztem a méreg ízét. Emlékszem először a pajtában próbáltam ki a cigarettát, a bátyám elrejtett dobozában. Úgy két szívás után el is tapostam, olyan kegyetlenül marta a torkomat, ráadásul a köhögés nem akart elmúlni. Én tudatlan kis tizennégy évesként pedig nem voltam még tisztában vele, hogy milyen undorító bűzöm lesz utána, amit anyám egyből ki is szúrt. Aznap este ő fürdetett meg, s sikálta a bőrömről a "bűnt", ahogyan ő fogalmazott, utána pedig órák hosszán át rá voltam kényszerülve, hogy imádkozzak Istennek, bocsánatért esedezve. Mit is mondhatnék? Egyáltalán nem volt hatásos, annyit ért el a kis manőverével, hogy másnap alig bírtam kikelni az ágyból. Ha valaha is anya leszek - amit erősen kétlek, undorodom a gyermekektől -, az biztos, hogy a gyermekem fogja eldönteni, hogy vallásos szeretne lenni-e vagy sem. Nem én fogom megszabni, hogyan akarja leélni az életét, mert akkor úgy fog kikötni, mint én. Egy roncstelepként. - Ó értesz a könyveléshez? - kaptam oda a fejem, elképedt arcot vágva, majd gyors rendeztem az arcvonásaimat. A francba! Ha valamit elrontottam, mégis mi a fészkes fenét fogok neki összehordani? Az első hónapokban csak bambán bámultam a számokat, azt se tudtam mi mit jelent, de hála a jó öreg googlenak sikerült valahogyan kiigazodnom rajtuk. Kérésén csak bólogattam válaszként, majd előkapva a mobilomat felírtam jegyzetekbe, beállítva vagy három emlékeztetőt. Ha nem írnám fel, minden bizonnyal amint abbahagynánk beszélgetésünket, el is felejteném. Nem vagyok ezekben jó, de amiben jó vagyok, az a hazugság. Illetve helyt tudok állni az életben, könnyen feltalálom magam, s ezért sem esik nehezemre megalkotni a tökéletes választ. - Pénzügy és számvitelen végeztem a sydney-i gazdasági egyetemen - mosolyogtam rá kedvesen - holott legszívesebben egy kanálnyi vízbe megfojtanám ezért a kérdéséért -, majd ismét szívtam egyet a cigimből. - Na mi van, nem nézted volna ki belőlem? Egy bőrdzsekis, motoros csaj is lehet okos - vontam meg a vállamat, majd eltapostam a cigarettát. Hangosan kifújtam a levegőt, az ujjaimmal a combomon játszadoztam. Nem verbális kommunikáció segítségével jeleztem neki, hogy unatkoztam és már igazán jó lenne lezárni a beszélgetést. De ha esetleg nem értene az apró jelekből.. - Mikor guríthatlak vissza a szobádba? Ne vedd sértésnek, szuper ez a kifaggatózás meg minden, de holnap egyes embereknek dolgoznia kell - engedtem meg magamnak egy önelégült vigyort, majd kinyújtottam lábaimat, mielőtt még elzsibbadnának itt fent a padon. Adamre nézve vártam a továbbiakat, és nagyon reméltem, hogy majd száguldozhatok egy kört a kerekesszékén, természetesen úgy, hogy ő ül benne. Ilyet csak a filmekben láttam, és már régóta kiszeretném magam is próbálni. Úgyse tud ellenkezni, hisz nem tud elrohanni. Haha.
Azt hiszem az életem nem is lehetne kacifántosabb. Úgy ébredtem, hogy nem emlékszem semmire, majd álmok kínoztak, halovány arctalan alakok, gyerekkacaj, amire nem emlékeztem, mégis ismerős volt. Aztán ébredés után lassan rájöttem, hogy egy vállalkozás tulaja vagyok, majd kiderült, hogy megértem azokat a kusza számokat, amiket az éjszakás nővérke nemes egyszerűséggel katyvasznak hívott, majd elvette a papírokat, és a fiókba téve ajánlott fel nyugtatót a fájdalomcsillapító mellé. Elfogadtam. Nem vagyok csúcsformában, és olykor felriadok éjjel. Talán a múltban is ilyen éberen aludtam? Nem tudhatom. De honnan is tudhatnám? Nem hiszek már abban, hogy visszatérnek az emlékeim, mégis valahogy úgy érzem, talán ez a Weston segíthet. Habár lehet, hogy ő sem ismert olyan jól. Ki tudja? Sajnos ez örök rejtély marad, így azt hiszem elolvasom a könyvelést, majd a letöltött egyetemi tananyagból próbálom megfejteni azt, amit nem értek. Csak még hamar elfáradok. Nem bírok annyit, amennyit szeretnék, de a dokik szerint erős a szervezetem, még őket is megleptem vele. De valahogy elég türelmetlen típus vagyok. Olykor csak felpörgetném az időt, míg végre saját felelősségre hazaengednek. Talán otthon gyorsabban gyógyulok. Habár úgy tervezem, hogy eleinte csupán a vállalkozás iratait fogom átnézni, beleértve a panaszkönyvet is. Mindennel képbe akarok jönni, helyrerakni a dolgot, rájönni, mit kell tennie egy főnöknek. Aztán apránként egyre jobban fog menni. Talán nem is olyan nehéz, mint azt gondolom. Talán ez az edző segít majd. - Ne légy ennyire magabiztos... - csak egy félmosolyt engedek meg magamnak, miközben az elhaladó nővért figyelem, ahogy a tolószékben tolja az idős férfit. De nem ez utóbbi köt le, hanem az előbbi a formás vonalaival. Majd egy kisfiút veszek észre, aki után egy ápoló rohan, olyan békés ez az összkép. Van benne valami túl egyszerű. Mostanában, amióta kijöhetek kísérettel, rácsodálkozom a világra. Keresem a helyem, próbálok rájönni, mit is kezdhetnék magammal, és közben nem csinálok mást, csak hagyom, hadd folyjon a maga medrében az életem. Furcsa érzés. Új, és egyszerre jó, és kellemetlen. Tehetetlennek érzem magam, és ez zavaró. Mintha én is olyan lennék, mint az az idős férfi, pedig én elvileg nem ilyen vagyok. - Úgy néz ki, értek.. Szóval ne aggódj, rendbe szedem magam, és utánad is leellenőrzöm az iratokat - mosolyodom el, és észrevettem az elképedését, amivel el is árulta magát. Valamiben sántít ez a lány, amit ez a Wes nem vett észre, én pedig utána fogok járni, hogy miben. Már a stílusától kiver néha a víz, de ezt nem kötöm az orrára, majd inkább az üzletvezetővel beszélek az ügyében. Jobb megbizonyosodni arról, hogy megfelelő embereket alkalmazok-e, avagy sem. Úgy is annyi szabadidőm lesz, mint a tenger. Ráadásul, ha kiengednek, gyógytornára kell járnom a térdem miatt. - Pénzügy, és számvitel? Pompás, akkor nagyon okos lehetsz... és nem, nem a külső alapján ítéllek meg, habár a stílusod idegesítő, és pimasz. Nem elég, hogy a főnököd vagyok, de még idősebb is, és egy cseppnyi tiszteletet sem mutatsz irányomban, mint ember az ember felé, holott szerintem én ezt megadtam neked - egy szuszra borítom rá a bennem felgyülemlett gondolatokat irányába, és egy kicsit talán nehezen is veszem a levegőt, de pár perc alatt rendbe szedem a vonásaimat, és inkább elvonom róla a tekintetemet. Eléggé neveletlen és tiszteletlen velem, amit nem értek, én nem így viseltettem irányában, de ő flegma és lekezelő. Nem tetszik, nagyon nem. - És most még szabadulni akarsz... Remek, amúgy is elfáradtam. De kérlek, ne felejtsd el, hogy szólnod kell Wes-nek, hátha vele jobban járok - nem rejtem véka alá azt, hogy nem bízom benne, és azt sem, hogy idegesít a nemtörődömsége. - És ha megkérhetlek, ne száguldozz velem - figyelmeztetem még mielőtt megfordulok a székkel. Nem marasztalom, akár akarná, akár nem. Most nincs szükségem arra, hogy felbosszantsanak, a doki szerint nem tesz jót nekem, ha túlságosan felszökik a vérnyomásom.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 8:09 am Keletkezett az írás
Adam & Zoe
heeyyy boss
Volt bennem egy rossz érzés, amely nem akart elmúlni, azóta, amióta kaptam a telefonhívást. Weston állandóan hangoztatta, hogy addig van jó dolgunk, míg a főnök nem bukkan fel, így érthető, miért lepődtem meg annyira, mikor a recepciós közölte a nevét. Őszintén szólva csupán az első napokban tartottam furának, hogy a főnököt sosem lehet látni, de hamar megtanultam, hogy ez csak az előnyömre válik. Hisz Wes személyi edző, nem tud szemmel tartani engem, nem hallgatja ki a beszélgetéseimet, és ami a legjobb... Nem nézi át a könyveléseket. Nem mintha szamárhibákat vétenék, hisz az edzőterem nem úszik a hitelekben, ráadásul nyereséges is. Most nem fényegni akartam magam - vagy talán mégis? -, de be kellett vallani, hogy elég jól beletanultam a munkába, amihez semmi képesítésem nem volt. Figyeltem Adam-et, s feltűnt, hogy az elhaladó fiatal nővért bámulta. Elmosolyodtam, amint kifújtam a füstöt majd megráztam a fejemet. Egy írtó jó frappáns beszólás egyből az eszembe jutott, de egyelőre nem sütöttem el. Az a baj, nem bírnám anélkül elmondani, hogy ne nevetném el magam a mondat közben. De a mosoly egyből eltűnt az arcomról, amint közölte velem szándékait. Át fogja nézni a könyveléseket, az elszámolásokat. A francba! A tavaly évre vonatkozó mérlegbe beletanultam, abban nem hinném, hogy olyan orbitális nagy hibákat vétettem, na de a tavaly előttiben... Pont tavasszal érkeztem a vállalathoz, amikor is el kellett készítenem a mérleget. Próbáltam nem elképedni, hisz fogalmam sem volt, hogy létezett olyasmi, eddig a mérlegről mindig a szobai mérleg jutott eszembe. Még jó, hogy nem ezt mondtam az állásinterjún Wes-nek, szerintem ott helyben buktam volna az esélyemet. Lehetséges, hogy fel kell majd egy kicsit turbóznom az önéletrajzomat, mert ha Adam talál egy hibát, amit nem tudok megmagyarázni, akkor nekem lőttek. De nem szeretém előre megjósolni keserves jövőmet, remélhetőleg annyira elfoglalt lesz a tetőtér beépítésével, meg a munkába szokással, hogy elfelejti. A cigit elnyomtam a pad szélén, majd ugyanúgy a földre ejtettem. Bólogattam, egy öntelt mosollyal az arcomon, mikor közölte, hogy okos vagyok. Tisztában vagyok vele, elég okos voltam...az élethez! Mások éveken át szenvednek egy hülye papírért az egyetemeken, de ha meg vannak hozzá a kapcsolatok, akkor nagyon könnyen lehet egyet hamisítani. Azt hittem még fényezni fog, elvégre ÉN jöttem be hozzá, mikor senki sem, ÉN vettem neki kávét, ÉN adtam neki egy szálat a cigarettámból és ÉN próbálok egy normális hangulatot teremteni, elkerülve a rideg, személytelen formalitásokat. De úgy látszik, ez neki egyáltalán nem tetszett, sőt egyenesen visszataszítónak találta a jellememet. Nem szoktam meghunyászkodni, főleg akkor nem, amikor tudom, hogy igazságtalanul viselkednek velem szemben. Egyből felment bennem a pumpa. - Elnézést, hogy megsértettem kegyedet! - emeltem fel egy kicsit a hangomat, majd egy mély levegővétel után már halkabban folytattam. - Én csak próbáltam egy jó főnök alkalmazott kapcsolatot kialakítani, meg nem hinném, hogy annyival idősebb lennél nálam, max egy pár évvel, de akkor elnézést - emeltem védekezően magam elé kezeimet, s már-már elnevettem magam a szituációnkon. Pofán leszakad.. Bejövök egy vasárnapi napon, és ez a hála?! Mégis kinek képzeli magát, jó hogy ő a főnök, de nehogy valami istenverte megváltónak higgye magát. - Nem szabadulni akarok, csak van jobb dolgom egy vasárnapon - morogtam alig hallhatóan, majd felálltam a helyemről. Megfogtam a tolószéket, és elkezdtem tolni. - Nyugi, megfordult az eszemben, de teljesen elvetted tőle a kedvemet - forgattam meg a szememet, majd az út hátralévő részében csöndbe maradtam. A liftbe betoltam őt, majd megnyomva a gombot, vártam, hogy minél hamarabb jussunk fel. A liftből kiérve, a szemközti táblán akadt meg a pillantásom. Weston szobája jobb oldalra volt, míg a lépcsők balra. Az utóbbi irány felé fordultam, mintha nem tudnám, hogy merre kell mennem. Siettem, nehogy valahogyan kiugorjon a tolószékből, majd befordítottam, hogy a lépcsőfokok heverjenek előtte. - Szép álmokat Adam - súgtam a fülébe, majd összegyűjtve az erőmet felemeltem a tolószéket, hogy lezuhanhasson a lépcsőn. Pislogtam párat, majd rájöttem, hogy ez csak a képzelgésem szüleménye volt. Még mindig a tábla előtt álltam, de jobbra fordulva Adam szobája felé vettem az irányt. Gyorsan odaértünk, majd az ágyánál megálltam. - Nem felejtettem el, tájékoztatni fogom Westont. Van valami amit még óhajtasz? - fontam össze a mellkasom alatt a karjaimat, a falnak dőlve. Nagyon reméltem, hogy nem, minél hamarabb megszerettem volna tőle szabadulni, s remélhetőleg még egy jó pár hétig bent fogják tartani a kórházban. Legalább addig se kell látnom.
Még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy olyan alkalmazott jön be hozzám, aki pillanatok alatt felisegesít. Reméltem, hogy amikor a nővér közölte, hogy látogatóm van, akkor illedelmes lesz, vagy legalábbis próbál. Mindezek mellett azz is hittem, hogy talán tud rólam valamit, ami közelebb visz ahhoz, aki voltam a baleset előtt. De az, hogy a munkahelyem telefonszáma volt beírva baleset esetén értesítendőnek, azt jelzi, nincs családom. Elég siralmas, habár annyira nem, hiszen van egy jövedelmező vállalkozásom. - Itt nem arról van szó, hogy megsértettél avagy sem, hanem arról, hogy még az alapvető emberi társalgási formából is viccet csinálsz. Ha neked emelett ezt jelenti a jó főnök-alkalmazott viszony, akkor kösz, nem kérek belőle - emelem fel a kezem védekezőn. Próbálom nem felhúzni magam, de érzem a szívemet a torkomban dobogni. Le kell nyugodnom. Egy kiskanál vízben meg tudnám fojtani. Najó, azért ennyire ne rohanjunk előre, hiszen ez azért durva lenne. Különben a doki szépen megkért, hogy ne stresszeljem túl magam. Én próbálom. Tényleg így is akartam. Ezért próbálom nem jobban felhúzni magam. Mély levegőt veszek, és inkább fel akarok menni a szobámba. Ezért is kértem meg, hogy kísérjen a szobámba. Ott nyugalmam lehet, hiszen haza fogom küldeni. Elfáradtam. Sok volt ez így nekem mára. - Egyik szavad üti a másikat. Mindegy... nem érdekel - megrázom a fejem. Nem szállok vitába vele, nem érdemes. Nem akarok olyat mondani, amit megbánok, így jobb, ha csendben maradok. Csak hagyom, hogy felkísérjen, majd visszafekszem az ágyamba. Azt hiszem jobb nekem itt. Szavait csak lassan fogom fel, nem mintha válaszolni akarnék, de nem vagyok bunkó. - Igen. Lenne még valami. Ha megtennéd, te többet ne látogass meg... Bár ezt nem hiszem, hogy kérnem kell - dőlök hátra lehunyt szemekkel, miközben várom, hogy végre elhagyja a kórtermet. Nem hiszem, hogy olyan sűrűn keresni fogom a társaságát a teremben ezek után.
Vendég
Vendég
»Kedd Jan. 12, 2016 8:45 pm Keletkezett az írás
Adam & Zoe
heeyyy boss
Rég volt már, hogy egy ilyen jóképű férfi így kiakasztott engem. De esküszöm a stílusától világgá megyek. Még, hogy én vagyok lekezelő.. Minek gondolja magát, Anglia királynőjének? Nem fogok a földre borulni, és lábat csókolni neki. Számomra egy komplett vadidegen, aki csak sajnáltatni próbálja magát, mert volt olyan béna, hogy egy balesetbe belekeveredett. Én mondom, az ilyenektől el kéne venni a jogosítványt, mert miattuk van állandóan dugó munkába menet. Mondjuk, nem mintha az engem annyira érintene, maximum akkor, ha kocsival lennék, de motorral elég könnyű kikerülni a dugókat. Ráadásul, nem is laktam olyan messze az edzőteremtől, rosszabb esetben gyalog is meg tudnám tenni a távot, de ahhoz semmi kedvem nem volt. Ahogyan ehhez a beszélgetéshez sem. Felhúzta az agyamat ez a senkiházi! Mégis ki volt ő nekem? Ja persze, az én főnököm, akiről két éven át se kép, se hang. Ne higgye azt, hogy amint betoppan majd a boltba, mindenki isteníteni fogja őt. El kell nyernie az emberek tiszteletét, és az biztos, hogy ilyen stílussal, mint amelyben hozzám beszélt nem fogja egyhamar. A tolószéket nem toltam vissza a helyére, ott hagytam az ágya mellett. Ha valamit akart, oldja meg ő maga, mert az biztos, hogy ezek után én nem fogok neki segíteni. Feleslegesnek éreztem azt, hogy én ide bejöttem, feleslegesen pazaroltam rá az értékes időmből. Te jó ég.. esküszöm meg tudnám őt jelen pillanatban fojtani. No, nem vagyok gyilkos, meg soha nem ártanék egy embernek – bizonyos szinten felül -, de most nagyon bepöccentem rá. - Ó igen, és mi lenne az? – kérdeztem mézesmázos hangon, megjátszva magamat. Ha kell, így fogok vele kommunikálni a munkahelyen is. Azt se tudom, hogy fogom elviselni, ha ott fog lihegni a nyakamban.. Remélem, hogy kialakít magának egy kis irodát, ahol a nap nagy részét ott fogja tölteni, és csak sürgős esetekben látogat el a recepcióig. Nagyon, de nagyon nem szeretnék vele akár egy másodpercre is összefutni. Kérését meghallva csak megforgattam a szememet, majd elővettem a zsebemből a kulcsomat. Mindjárt indulhatok.. - Hidd el, ide – mutattam le a földre – soha be nem teszem a lábamat. Na jó lábadozást! Csáó – fordítottam neki hátat, és ideges léptekkel végre megszabadultam tőle. Magam mögött becsaptam az ajtót, esküszöm nem direkt terveztem így, és páran felém fordultak. - Mi van, nem hallottatok még a huzatról? – böktem oda lekezelő hangnemben, majd a lépcsőt választottam a lift helyett. Minél hamarabb el akartam tűnni innen, anélkül, hogy visszanéznék.
Kezdőlap 
