Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 17, 2015 8:15 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



Amikor leint annyival, hogy ugyan!, egy pillanatra felszaladnak a szemöldökeim a homlokomon. Rendben, én nem vagyok sebész, de több, mint tíz éve dolgozom mentősként, pontosan tudom, hogy egy olyan ütés, amit ő is kapott, mivel jár(hat), akkor is, ha nem hajlandó elárulni, hogy miként is érzi magát.
Tulajdonképpen elég csendesé leszek, keveset beszélek, ami annak köszönhető, hogy még nem múlt el az ijedtség, amit az elmúlt óra leforgása alatt megéltem. Egyszerre vagyok hálás és dühös, előbbi azért, mert viszonylag kevéssel megúszta és lehetett volna sokkal rosszabb is a vége, utóbbi pedig ugyanazért. Mert mi van, ha a fickó nem leüti, hanem lelövi? Mi lett volna akkor?! Hogyan mondtam volna el Lilynek...? És most még azt végig sem tudom gondolni, hogy én miként is érezném magamat. Annak később jön majd el az ideje.
- Szóval fáj. – szívem szerint adnék neki fájdalomcsillapítót, de leszedik a fejem, ha megteszem. A mentők átadták a beteget, innentől kezdve csak, mint családtagszerűség lehetek jelen. Igazából még akként sem, ha szigorúan nézzük, de arra nem vagyok hajlandó. Felelősnek érzem magam érte, mindig is annak éreztem és eszemben sincs itt hagyni. Képtelen volnék rá.
Miután a doki végzett és vázolta is, hogy mi a helyzet Angievel, visszamegyek hozzá és előadom neki a Lilyvel és vele kapcsolatos gondolatomat.
- Nem fogom ráhozni a frászt és nem hiszem, hogy ellene lenne a barátnőjénél való ott alvásnak. Ezt most megoldom én, oké?! – továbbra is úgy beszélek, hogy érezze, ebből nem fogok engedni. Lily ugyan már nem kicsi, nem kell annyira körülugrálni, de ezzel együtt az is igaz, hogy biztos vagyok benne, ha hazamenne és a lányunk is ott volna, nem pihenne, hanem a gyerekkel vagy a háztartással foglalkozna, az pedig nem megy, nyugalomra és alvásra lesz szüksége. Amit ha tetszik neki, ha nem, tőlem meg fog kapni.
- Köszönöm. – bólintok és amíg őt elviszik rtg-re és helyre rakják a csuklóját, én telefonálok. Először is Smithéknek és vázolom nekik, hogy mi történt Angievel és megkérem őket, hadd maradhasson náluk Lily egy-két éjszakát. Mrs Smith azonnal belemegy, nagyon kedves, több segítséget is felajánlana, de nem fogadom el. Lilyvel majd én akarok beszélni iskola után, addig van még egy kis időnk.
Mire Angiet visszahozzák, tulajdonképpen mindent elintéztem. Átszerveztem a beosztásomat is, elcseréltem a műszakomat, egyszóval szabaddá tettem magam.
- Szabad vagyok, gyere, hazaviszlek. – átkarolom, ahogy elindulunk kifelé, de megáll előkeresni a telefonját. Elolvasom a gyerek üzenetét én is.
- Most ne aggódj emiatt, megoldjuk, oké?! – nyilván nem úgy, hogy ő áll neki megvarrni, de legrosszabb esetben majd veszek neki jelmezt, szerencsére, azért angyal kosztümöt gyártanak sokféle méretben és formában.
- Ülj be a kocsiba kérlek. – kísérem az autómhoz, majd, ha már bent van, akkor én is beülök mellé.
- Meg fog keresni a rendőrség is ma vagy holnap, szóltam a recepción, hogy adják meg az elérhetőséged és ott a címem is. – az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy miféle pletykákat indíthatok el ezzel. Eddig sem volt titok, hogy van egy közös gyerekünk, szóval nem vagyunk vadidegenek egymás számára, de ha azok lennénk se lenne senkinek köze ehhez az egészhez.
A hazafelé úton még mindig elég csendes vagyok, hacsak Angie nem kezdeményez új- vagy folytatja a diskurzust.
Amikor pedig megérkezünk, kiszállok és az autót megkerülve kinyitom neki az ajtót és felkísérem a lakásomra. Ahhoz képest, hogy félig legénylakás – nem teljesen, mert Lilynek itt is van egy szobája – rend van és tisztaság.
- Csüccs le. Éhes vagy? – ha igen, akkor összedobok valami kaját, ha nem, akkor a kanapéhoz kísérem és én is odatelepszem vele.
- Miért csináltad? – bukik ki belőlem a kérdés most, hogy végre itthon vagyunk. Tudni akarom, hogy mi a fészkes fene vitte rá arra, hogy kockáztassa az életét, mert ez az egész egy nonszensz…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 17, 2015 8:53 pm Keletkezett az írás



Thank °° You
“No matter how bad things are, you can always make things worse.”






Nem azért intem le, mert inkompetensnek tartanám, csak egyszerűen nem akarom, hogy túlragozzuk, maradjon meg a - oké, tudom hogy hamis, ismeri a csíziót és a tüneteket - remény arra, hogy nincs agyrázkódásom. Sem. Mert akkor ugye bajom sem, s nem kell izgassa magát. Jót akarok a magam kifacsart módján, meg az is tény, hogy olyan típus vagyok, aki előbb vágna eret semmint gyengének vagy betegnek látsszon mások előtt, így bár tényleg fáj a fejem és a csuklóm is iszonyatosan lüktet, nem akarom kimutatni mindezt.
- Nem vészes annyira. - helyeslek diszkréten, de azért fogszorongatva. Mert fáj. De ezt mindketten tudjuk, nyilvánvaló.
Lehunyom szemeimet egy hosszú pillanatra, míg Archiet hallgatom, de végül úgy döntök mégis kinyitom őket, mert tartok tőle, hogy elaludnék, az öntudatlanságból pedig elég volt mára. Irritál ez a rohadt kábaság.
- Oldd. - adok neki zöld utat, mert tudom én, hogy igaza van. Jöhet a tortúra, bár az érzéstelenítésnek hála legalább attól nem akarok ordítani, ahogy helyére igazgatják a csuklómat.
- Ugye nem csináltál gondot magadnak belőlem? - kérdem kicsit átvéve az aggodalmaskodási szerepkört. Egyáltalán nem akarom, hogy miattam szervezze át a napjait, tényleg jól megleszek akár magam is. Kardoskodni viszont nem kezdek, mert világért sem akarom megbántani, vagy azt éreztetni vele, hogy nem kérek a segítségéből. Jólesik a törődése, de az, hogy a múltkori után túl sok időt töltsünk egymás társaságában kicsit megijeszt. Nem akarok többet ártani.
- Szét fog savazni Ginnynek. Tavaly sem tudtam neki azt az eszement polipjelmezt megcsinálni időre, pedig a tanárnő nagyon rákészült az Igazából szerelem remakere. Csak azt felejtette el, hogy nem kisiskolásokról, hanem tizenegyévesekről volt szó. A darab egyébként amúgy sem lett előadva, tudod, Lily téged is hívott, de aztán nem volt mire.. viszont volt közöttünk a jelmez miatt nem kevés mosolyszünet.
Emlékszem, hogy vizsgáztam, s nagyon húzós tárgy volt, egyszerűen minden szabad percemet tanulással töltöttem. Azóta sem hunyt ki belőlem a bűntudat, s Lily is célozgat rá, amikor csak teheti, éljen a kamaszsága.
Utálnám bevallani, de jólesik üljek megint. Gyengének érzem magam, de csak egy pár pillanatig tart a fejtámlának hátradöntött fejjel, lehunyt szemmel magam összeszedése, amikor már a kocsiban ülök. Tényleg nem akarok elaludni, autóban amúgy sem szoktam. Épp annyira felkavarja a gyomromat, mintha olvasnék a mozgó kocsiban.
- Nálad? - kerekednek el szemeim. Valamiért készpénznek vettem, hogy a haza - lévén engem való hazavitelről volt szó - Lilyvel közös otthonomat jelenti majd. Nem tudom miért, de elkezdem frusztrálni magam azon, hogy Archie lakásán töltsem az időm. Ritkán tértem be hozzá, épp amiatt, ami miatt ő sem időzött nálunk sokat soha. Nem teszek viszont megjegyzést, csak egy mosolyt ültetek ajkaimra. Végül is.. aranyos. De komolyan. Jólesik - túl jól - hogy foglalkozik velem.
- Gondolom kell nekik a vallomás. Szegények, nem tudják, hogy sok részlettel nem tudok szolgálni. Teljesen olyan, mintha ködben cselekedtem volna.. - jegyzem meg, mielőtt az út további részére elhallgatnék.
Megkapaszkodom egy kicsit a karjában, mielőtt elereszteném az autóból kiszállva. A felegyenesedés ugyanis a múlófélben lévő szédülés előjövésével járt, kell egy kis idő, amíg nem hiszem, hogy össze fognak akadni a lábaim.
- Nem, köszönöm. - rázok fejet automatikusan, de hamar abba is hagyom. Tényleg rémes beteg vagyok, olyan, aki még a saját navyaláit is elfelejti egy-egy hirtelen mozdulat során. Határozottan rossz ötlet lenne ennem most.
A kanapén ülve törökülésbe húzom lábaimat, a kérdését hallva némiképp zavartan pillantok le ölembe húzott kezeimre. Ekkor realizálom, hogy még mindig a vérmocskos ruhámban vagyok. Tudom, már megszáradt, de akkor sem akarok így tanyázni azon a kanapén, a végén még összekoszolom.
- Tudnál adni valamit, amit felvehetek? - állok fel mellőle, hangot is adva a helyváltoztatás okának. Koszos ruha nem tiszta kanapéra való.
- Nem tudom. Volt ott az a kislány meg az édesanyja, a helyes idős pár, a sérült pénztáros és egyszerűen csak.. hasznos akartam lenni, érted? Olyan, akire felnézhet a lánya, s aki nem csak összezavarja a gyereket. Fogalmam sincs mi ütött belém.
Valahol a mondandóm közepén kezd el remegni a hangom, s a végére minden előzetes elhatározásom ellenére mégis visszaroskadok a kanapéra, nem törődve azzal, hogy belesajdul-e valamim. Lehajtom fejemet. Azt hiszem most szakadt rám igazán a tettemnek lehetséges következménye, s annak súlya is.
- Meghalhattam volna.. uram isten.. rám lőtt, s ha nem véti el.. Archie, ne haragudj! Nem lett volna szabad.. nem lett volna szabad hallanod. Mindent csak elcseszek.
A végét már csak suttogom, könnyeimet nyelve igyekszem napirendre térni a saját hülyeségem felett. Azt hiszem, túl nagy hatással volt rám az a pár nappal ezelőtti eset. Lily még mindig haragszik, s ez - is - felemészt. A megfontotság meg amúgy sem volt sosem asztalom.

Zene:   Mr. Know it All
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 17, 2015 9:26 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



- Nem. – röviden, velősen és nem valami szívélyesen jelentem ki, hogy nem okozott nekem gondot, illetve én nem csináltam magamnak miatta. Mert én ezt nem annak fogom fel. Viszont még dühös vagyok és ijedt, noha az utóbbit nincs azaz ég, ami miatt bevallanám.
- Angie, a fene egye meg, kénytelen lesz megérteni, hogy egy hülye jelmeznél vannak fontosabb dolgok is! – csattanok fel a kelleténél jobban. Egyszerűen elkeserít a tudat, hogy a lányunk egy hülye kosztümöt fontosabbnak tartana, mint a saját anyja egészségét. Ennyire nem cseszhettük el, akármennyire is kamasz. Azért a józan ész is diktál szabályokat és ha nem is várom el tőle, hogy mindent úgy értsen meg, mint egy felnőtt, ahhoz már elég idős, hogy felfogja, Angie sérült csuklóval nem fog nekiállni varrni, főleg úgy, hogy neki a keze mennyire is fontos a munkája szempontjából. A világ nem úgy működik, ahogyan azt mi szeretnénk és erre neki is ideje rájönnie.
- Sajnálom, nem akartam ingerült lenni veled. – bocsánatot kérek, mert valahol indokolatlan volt úgy beszélnem vele, ahogyan, másrészről azonban… kellően megijedtem és még nem sikerült ezen túl tennem magam, noha igyekszem higgadt és nyugodt maradni. Több-kevesebb sikerrel.
- Igen, nálam. Ott nem akarsz majd annyit motoszkálni, mintha hozzád vinnélek. – szándékosan döntök így, mert bízom abban, mint ahogyan én sem szeretek a lakásában ügyködni, úgy majd ő sem fog az enyémben, hanem nyugton marad és pihen. Mint egy kórházban, csak a lakásom jóval kényelmesebb és barátságosabb is. Nekem legalábbis ez a véleményem, plusz a lányunk okán sem mennék most oda. Ha otthon felejtett valamit, tuti, hogy hazaugrik érte és nem akarom, hogy jobban összezavarodjon, más dolog hallania valamiről, mint látnia is azt és esetleg olyasmit belegondolnia, ami nem is létezik hiszem én, naivan.
- Igen, a vallomásod fog nekik kelleni, akkor is, ha nem mindenre emlékszel pontosan. De nem baj. – szerencsére a fickót épp elegen látták fegyvert fogni Angiere, ez pedig már éppen elég, a többi lehetséges bizonyítékról nem is beszélve, így a lányom anyjának vallomása nem lesz perdöntő bizonyíték és ezt nem is bánom. Nem kell neki a plusz stressz, a pihenés és a nyugalom viszont annál inkább.
Amikor nem kér enni, én is leülök vele a kanapéra.
- Persze. – pattanok fel, hogy ruhát hozzak neki, de közben eszembe jut valami még.
- Nem akarsz egy fürdőt venni? – talán kényelmesebben érezné magát. De ez igazából rajta múlik, ha nem vágyik ilyesmire, akkor csak kerítek neki egy pólót és gatyát – mindkettő az én méretem, szóval bőven jó lesz rá – és még átöltözni is segítek neki.
Azonban mielőtt sort kerítenénk erre, kibukik belőlem a kérdés, ami azóta foglalkoztat, hogy felvettem a telefont és hallgattam az események sorát.
Hallom, hogy megremeg a hangja. Visszalépek és a kanapéra ülve ismét magamhoz vonom és átölelem szorosan.
- Nem az a baj, hogy hallottam, örülök, hogy engem hívtál. – kezdek bele a csitításába és közben eszemben sincs elereszteni.
- Hanem, hogy majdnem félárvát csináltál Lilyből. – tudom, hogy ez mennyire kegyetlenül hangzik, de azt akarom, hogy hallja és felfogja, ilyeneket nem művelhet. Soha, semmiképpen, mert neki és nekem még fel kell nevelnünk a lányunkat együtt.
- Ígérd meg nekem… – tenyereim közé fonom az arcát és szándékosan magam felé fordítom, hogy a tekintetünk találkozzon.
-…hogy soha, se soha nem csinálsz ilyet még egyszer! Értesz engem, Angie?! – hol az egyik, hol a másik íriszére ugranak lélektükreim és hagyom, hogy egy pillanatra meglássa ijedtségem.
- Kellesz nekem és nem akarlak elveszíteni, oké?!! – nem foglalkozom azzal, hogy mekkora súlya van a szavaimnak, akkor is kikívánkoznak. Mert a frászt hozta rám és szeretném, ha tudná ezt. És azt is, hogy mennyit jelent nekem…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 17, 2015 10:21 pm Keletkezett az írás



Thank °° You
“No matter how bad things are, you can always make things worse.”






Meghökkenek a megjegyzése hevességén, meg azon is, ahogy Lilyről beszél. Feléledne bennem az anyatigris, ha nem épp az apatigrissel találná szembe magát és nem adná neki veszélyesen igazat. Így csak csendben nyelem magamba azt, mennyire nem tetszik ez a hangnem. Hiszen én sem voltam jobb, és az, hogyha haragszunk Lilyre néha nem azt jelenti, hogy nem szeretjük, s ez visszafelé is igaz.
- Semmi baj.
Most erre mit mondjak? Elhiszem, hogy sajnálja és azt is, hogy nem akart ilyen lenni. Át tudom érezni, mert velem is gyakran megesik, hogy előbb jár a szám, mint gondolkodnék. És a kiakadásának jócskán lehet köze hozzám, tehát pláne illendő lapítanom. Ha nem lennék ennyire tompa, akkor talán nem tenném, de így marad minden a nyugalom medrében. Rendben, kosztüm meg lesz oldva. Elhiszem. A többivel meg ráérünk később foglalkozni.
- Milyen előrelátó itt valaki. Kicsit ismersz, nem? - engedek meg magamnak egy mosolyt. Igaza van, nála jó eséllyel feszélyezettebb leszek, s nem fogok annyit ugrálni, mert nincs is hol, meg merre. Bár a kényszerpihenő ideje alatt is illenék tanulnom, szóval javaslatot fogok tenni arra, hogy ejtsük szerét a lakásom meglátogatásának. Meg Lilyt is látni vágyom, bár határozottan nem jelen állapotomban akarnék eléje toppanni.
Kérek és kapok is, vagyis kapnék, de megakaszt minket a kérdése. Így még csak azt sem tudom elmondani, hogy de igen, szeretném lemosni magamról ezt az egészet. A "miért csináltad" beleránt valami mély mocsárba és nem ereszt. saját szavaim súlya alatt szép lassan elsüllyedek.
Ahogy átölel, az még inkább átszakítja bennem a gátat. Belerázkódom a néma zokogásba, mit sem törődöm azzal, hogy mennyire tiltakoznak tagjaim a mozdulattól, homlokomat a vállgödrébe fúrva bújok hozzá közelebb.
- Én.. Lily.. Akkor és ott nem gondoltam át. Én csak.. csak segíteni szerettem volna. Hát milyen anya vagyok én? - borul ki belőlem a könnymosta költői kérdés. Ahogy felemeli a fejemet, homályos tekintetemet függesztem arcára, erővel összeszorított ajkaim pengevékonyságával próbálom pihegve lenyelni a kétségbeesésemet, mely némi hisztérikus tünetegyüttesben manifesztálódik.
- Ígérem. Soha.. - mellőzöm a bólintást, de szavaimban benne van. Mondanék még valamit, de meghallva miképp fejezi be bennem reked a szó. Látom rajta, hogy félt, hogy rémült, s én tettem ezt vele. Vakmerőségem szerencsés kimenetelű volt, de mégis, nem tudok bűntudaton kívül mást érezni.
Attól, ami mögöttes tartalma szavainak van először torkomra forr a szó, majd túlságosan megered a nyelvem. Megint csak nem gondolkodom, az ígéretemhez hozzájár a vallomás, mely talán csak bajt fog szülni, de most sírva-remegve, megrettenve a mi lehetett volna ha féle gondolatoktól ennyire futja, józan észre ma továbbra sem.
- Szeretlek. Bocsáss meg ezért.
Hogy azért, mert ráhoztam a frászt, vagy azért, mert kimondtam azt, amit nem kellett volna.. nem tudom. Felemelem ép kezemet, arcára simítom tenyerem, ahogy tettem a kórházban is. Nem veszítesz el. mondanám, de nem szólok többet. A szavak súlya lelakatolja nyelvemet. Azt hiszem értem, mit élhetett át, mert fordítva is így működött volna az egész. Én sem akarom elveszíteni. Soha.

Zene:   Mr. Know it All
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 17, 2015 11:17 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



- Jobban, mint gondolnád. – jegyzem meg csendesen. Tényleg ismerem, vagy legalábbis ismertem valamikor és hiszem, hogy gyökereiben nem változott meg, ma is pontosan ugyanaz a lány, nő, akit annak idején megismertem és akibe beleszerettem. Nem számít, hogy mi történt azóta.
- Szerintem a legjobb a világon. – suttogom csöndesen, ahogy a karjaimba vonom és szorosan átölelem. Szerintem fantasztikus anya, sosem kívánhatnék jobbat Lilynek. Mindig is tiszteltem és csodáltam mindazért, amit tett a lányunkért. Mert sokkal nagyobb szeletet vett ki a gyerekünk neveléséből, mint én valaha is. És emiatt mindig is bűntudatom volt és lesz is, noha ezt nem akarom az orrára kötni soha. Szerintem csodálatos anya és nő. A legcsodálatosabb, akit valaha is ismertem.
- Köszönöm… – lágyan és nagyon halkan csendülnek a szavaim, amikor megígéri, hogy nem tesz olyasmit többé, mint, amit ma. Most esik le az a bizonyos kő a szívemről, mégsem törhetek össze. Miatta nem, mert egész emberre van szüksége, de ezzel együtt hazudnék magamnak, ha nem ismerném be, ez az egész eset engem is összetör valamennyire. Főleg, ha arra gondolok, hogy el is veszíthettem volna. És nem az a legrosszabb, hogy akkor egyedül kellene felnevelnem a lányunkat, hanem, hogy Ő nem lenne többé, holott nagyon is nagy szükségem van rá. Mindig is az volt.
Szeret. Felszakít bennem valamit, akkor is, ha eddig is tudtam, legalábbis a legutolsó beszélgetésünk óta volt erre egy sanszom. Hallani azonban teljesen más…
Eleresztem annyira, hogy láthassam őt. És most nem érdekel, hogy ki mit szól vagy nem szól hozzá – főleg, hogy magunk vagyunk – odahajolok hozzá és megcsókolom. Nem szégyellősen, nem finomkodva, hanem úgy, hogy érezze, ez sokkal több nekem, mint holmi zavarodottság vagy megmagyarázhatatlan dolog, aminek a legutóbb nem értünk a végére. Szeretem én is, egyszerűen csak sokkal nehezebb beismernem, és bevallanom.
Magamhoz húzom, szorosan és csókolom, mintha az életem múlna rajta, mint annak idején, amikor megismertem. És, hacsak el nem tol magától, akkor jó időbe telik, mire eleresztem és a homlokom az övének támasztom. Nem szólalok meg, nem hiszem, hogy kell, mert ennél aligha lehetnék egyértelműbb. Végigsimítok a haján és az arcának vonalán mielőtt elhúzódok tőle.
- Megengedem neked a vizet. – suttogom erőtlenül és felállok a kanapéról. Nem tudok és még nem is akarok neki mást mondani, egyelőre ennyi az, amit adhatok.
A fürdőbe megyek és ígéretemhez híven megengedem a vizet, majd a kád mellett a csempézett falnak támasztom a hátam és a fejem. Mégis mi a fenét csinálok??! Megbeszéltük, hogy ez nem vezet sehová. De akkor is akarom és tudom, hogy ő is… akkor miért ennyire nehéz? Miért ennyire zavaros és kusza az egész??!
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 12:01 am Keletkezett az írás



Thank °° You
“No matter how bad things are, you can always make things worse.”






Kimondom. Nem szívhatnám vissza, de nem is akarom. Szeretem. Mindig szerettem-e vagy nem az meg teljesen huszadrangú. Egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani, olyan könnyedén tört utat belőlem, mint ahogy a könnyek felszakadtak kétségbeesésemben. Talán ha nem lennék ennyire kész a mai naptól, akkor nem nyilatkoztam volna így, de megtettem, hát ideje, hogy viseljem a következményeit. azokat, melyekről nem is gondolom - bár talán remélem, talán azóta az ismétlést remélem, hogy pár napja elváltunk a lakása előtt - hogy megkapom.
Bennszakad tüdőmben a levegő, ajkai az enyémre forrnak, s úgy kapaszkodom ebbe a csókba, mint fuldokló az éltető levegőbe. Nem érdekel, hogy nem viszonozza szóban a vallomásomat, nekem az, amit kapok épp elég.
A régi szenvedéllyel csókolom, óvatosan helyezem el az útból sérült karomat, ép kezemmel nyúlok át engem ölelő karja fölött, hogy tarkójára simíthassam tenyerem, ujjaim hajába sikolhassanak, enyhén odamarva, marasztalva a csókban mindazt, ami talán nem is a miénk, ami talán csak légvár, de mégis mindent képes megjavítani.
Homlok simul homloknak, kifulladottan pihegek a közelségében, majd mielőtt elhúzódna - mintha érezném mikor óhajtja megtenni - még egy finom puszit helyezek orra hegyére. Ahogy régen is.
- Köszönöm.
Hogy mit? A vizet, a csókot vagy a ki nem mondott vallomást? Nem fontos. Hagyom, hogy eltávolodjon, nem nyúlok utána, de ürességet érzek, amikor egyedül maradok a kanapén.
A vízcsobogás hangját hallgatom egy ideig, majd felkelek én magam is, lassan, ráérős léptekkel sétálok el a fürdőszobáig. Még mindig kábának érzem magam, s összességében borítékolom, hogy belealudnék a víz alá, ha egyedül hagyna itt. Némiképp tétován állok hát meg a küszöbön.
- Segítesz? Kérlek.. - kérdezem szinte szégyenlősen. Nem, mintha ne látott volna meztelenül, de azért ez így 10 év után valahogy mégis más. Viszony szégyen vagy nem, nem hiszem, hogy le tudnék egyedül vetkőzni. Erőteljesen útban van a gipsz. És utálom, hogy zavarban vagyok, azt meg pláne, hogy ez enyhe pírt színez arcomra.
- Ne haragudj, hogy a terhedre vagyok.. - mentegetőzöm emellett, mert valahogy ebbe menekülök. És legszívesebben odalépnék hozzá, hogy újra megcsókoljam, de ahelyett, hogy a keze után nyúlnék, ép kezemmel inkább az ajtókilincsbe kapaszkodom. Mert basszus.. szédülök is.

Zene:   A day without you is like a year without rain
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 12:22 am Keletkezett az írás



Angie & Archie



Őrültség vagy sem, nem akarom vagy nem tudom elengedni. Tíz év alatt nem ment, és ezt most be kell lássam, ha másnak nem, hát magamnak. Ami igenis ijesztő és fogalmam sincs, hogy mit kezdjek a helyzettel, mert most nem csak annyi forog kockán, hogyha nem sikerült, akkor majd egyszerűen megint szétmegyünk és kész. Ott van Lily, akire tekintettel kell lennünk és miatta megfontoltnak és okosnak, de ezzel együtt is nagyon nehéz, mert ellentmond mindennek, amit érzek amit ő is érez. És így… egyáltalán nem könnyíti meg az egészet a szív szava, inkább csak durván megnehezíti és összekuszálja.
A fürdőbe menekülök megyek, megpróbálva kicsit magam maradni a gondolataimmal, de ez sem segít, mert az egész testem – beleértve az agyamat is – azt súgja, hogy menjek vissza. Egy egészen kicsi részem azonban visszatart, mert egyszer már átmentünk ezen és nem volt könnyű. Fájt és nehéz volt és nem akarom megint átélni azt, mint tíz évvel ezelőtt, nem számít mennyire szerettem akkor és miként érzek most.
Többre azonban nem jutok, mert megjelenik ő is a fürdőben és azonnal minden idegszálam ráhangolódik és a figyelmem teljes mértékig az övé lesz.
- Persze. Gyere. – nyújtom ki a kezem érte. Ha a kezét az enyémbe helyezi, akkor közelebb vonom magamhoz. Homlokom megint az övét érinti és bár nagy a kísértés, hogy megint megcsókoljam, ellenállok. Egy darabig csak a felsője szegélyét fogom csendesen és szavak nélkül figyelek rá. Jól esik a közelsége, élvezem, hogy itt van és persze hiába láttam már ruha nélkül, ez most akkor is kicsit más. Viszont felül kereked a dolgon, mert muszáj. Leveszem róla a felsőt, a melltartót, lassan, nem elkapkodva a mozdulatot, egészen közel állva hozzá.
- Ne butáskodj… – suttogom halkan a szavait hallva, aztán a nadrágja után nyúlok és szépen lassan bontom ki abból is, hogy aztán levegyem rajta az alsóneművel együtt. Persze, hogy nem hagy hidegen az egész, de igyekszem a lehető legnagyobb természetességgel kezelni, mert nem akarom, hogy kellemetlen legyen neki az egész szituáció.
Mikor megvagyunk a vetkőztetéssel, megint előtte állok és ha készen áll, akkor besegítem a kádba. Ruhástól lépek be én is, nem zavartatva magamat, hogy elázok közben. Így biztonságosabb.
- Kimenjek? – pillantok végül a tekintetébe fúrva saját kéklő íriszeimet. Ha szeretné, akkor magára hagyom, ha pedig inkább arra vágyik, hogy maradjak, hát nekem az is megteszi, ebben az esetben viszont mögé helyezkedek a kádban és így ülök le vele.
- Nem fáj nagyon a fejed? – a hangomban a halkságán kívül aggodalom is csendül. A legjobb az volna, ha aludna és pihenne. Szeretném, ha minél előbb jobban volna, mert aggódom érte. Jobban, mint azt gondolná.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 11:57 am Keletkezett az írás



Az elet bonyolult. Nagyon is az, de ettol meg nem vagyok hajlando egy olyan kellemes dolgot, mint ez a csok tulbonyolitani. Csak elvezni szeretnem, nem csak a mai napra valo tekintettel, hanem ugy altalaban. Tulzas lenne kijelenteni, higy tiz eve erre varok, de vegulis, ha azt vesszuk, hogy Archie volt az egyetlen normalis kapcsolatom, akkor azert van benne valami.
Elengedem a kilincset, megfogom Archie kezet. Ahogy homlokat az enyemhez illeszti nagyot sohajtok, orromat az ovehez piszezem, mert ezt nem tudom legyurni, mint kesztetest. A kivant csok helyett ennyi az, amennyit adok, halabol, koszonetbol es kozben hianyerzetemet magamba nyelem. Istenem, mennyire szeretnem megcsokolni ot!
-Koszonom! - emelem fel a kezeimet, hogy amennyit tudok segitsek neki abban, hogy hozzaferjen a ruhaimhoz. Nem kellemetlen az, hogy vetkoztet, de tulajdonkeppen megis fura. Mert nem kellene egy egyszeru segitseg jolessen, de megis.. Felkavar bizonyos erzeseket meg a dolog artatlan modjan is.
-Tartok tole, hogyha kimesz, akkor belefulladok a kadba. - jegyzem meg halkan es kisse kelletlenul. Utalom, hogy ilyen eszelosen gyengenek erzem magam.
Mellkasanak dolok, ahogy mogem ul, s bar kisse kenyelmetlen ugy, higy gipszelt kezemet kadon kivul kell tartanom, valahogy egy hosszu pillanatra elkenyelmesedve, szemlehunyva tudom elvezni a pillanatot.
A kerdese rant vissza a valosagba. Kinyitom a szemem, de meg mindig nehezemre esik elmozdulni elozo, nekidolos helyzetembol.
-Annyira nem veszelyes, bar azert nem utasitanek vissza egy aszpirint. - mosolyodom el.
-Mar ugyertem nem azonnal, felre ne erts. - jegyzem meg ovatosan, megelozni kivanva azt, hogy esetleg ugy ertelmezze, pattannia kell. Nem akarom kiszolgaltatni magam, mar igy is kinos a helyzet. Nem vagyok jo beteg, kenyelmetlenul erzem tole magam.
-Koszonom, jol leszek.. Nem kell itt rostokolj velem, ha nem akarsz. Ha kapok egy kis tusfurdot a tenyerembe, akkor elboldogulok. - adok neki menekulesi utvonalat, ha akar, akkor tenyleg kimehet, megse hagyhatom, hogy talpig ruhaban uljon mellettem a kadban, s orizzen, mint egy gyereket.
-De ha mindenkepp maradni akarsz, megmoshatod akar a hatamat is. - engedek meg magamnak egy poent, mert ez nem valtozott. Ha kinos helyzetben vagyok, akkor humorral takarozom. Valahogy ez igy kialakult.
Fogalmam sincs rola, hogy mennyi az ido, epp ahogy azt sem tudom, hogy adjak-e mar a hireket, plane nem gondolnam, hogy benne lesz a bolti eset. A tortenetunk viszont egy modern technika es internetfuggo gyerek elott nem maradhat rejtve. Mindebbol jelenkeg hozzank csak az jut el, hogy Archie telefonja csorogni kezd, akarhol is hagyta a lakasban.
-Apa, apa, vedd mar fel! - jarkal Lily fel s ala, fulen a telefonnal. Nem usztuk meg a hirverest es a gyerekbe valo frasztevest.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 12:39 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



- Akkor maradok. – simogatom meg az arcát és egy puszit nyomok a homlokára.
Besegítem a kádba és utána leülni is, úgy helyezkedve, hogy viszonylag kényelmesen elférjünk és legyen neki rossz így ülnie a mellkasomnak támaszkodva a hátával. Ujjaim vége játékosan szalad végig a felkarján újra és újra
- Rendben, keresek egyet. – biztos vagyok abban, hogy van itthon fájdalomcsillapító, de sajnos nem itt a kádból elérhető közelségben.
- Majd ha kiszálltunk innen. – mosolyodok el én is, ahogy meghallom, nem azonnal kéri azt a bogyót.
- Sehol máshol nem lennék most szívesebben, mint itt, de ha akarod, kimehetek. – mert, ha kényelmetlenül érzi magát ettől az egész helyzettől, akkor természetesen magára hagyom, feltéve, ha ezt szeretné. Nem akarom, hogy ráerőszakolásnak vegye a kéretlen ápolást, akkor sem, ha valahol azért az. Tudom, hogyha rajta múlna, eszében sem lenne pihenni, hanem folytatná a hétköznapokat úgy, ahogyan eddig.
Megint elnevetem magam és előre dőlök, hogy ezzel teljesen ülő helyzetbe segítsem őt.
- Rajtam ne múljék. – duruzsolom az orrom alatt somolyogva és a kezembe veszek egy tiszta fürdőszivacsot. Én ugyan nem szoktam használni, Lily mániája, így mindig tartok itthon és akármikor cserélheti. Hát ebben az esetben kifejezetten jól jön.
- Azt hiszem málna illatú leszel, a lányunknak ez a legújabb mániája, bár gondolom te is tudod. – jegyzem meg a tusfürdő kézbevétele közben. Lilyé az is. Ezen kívül maximum csak fantázia névvel ellátott illatú férfi tusfürdővel szolgálhatok. Gondolom akkor már inkább a málna lesz a befutó.
- Hajtsd előre a fejed kicsit. – kérem tőle, aztán félresöpröm a haját az útból és a nyaka-tarkója környékén érintem hozzá a nedves és most már habos, puha szivacsot, majd a lefelé haladok a bőrén, ahogy végigsimítok rajta.  Párszor megismétlem a mozdulatot, a vállak felé és a felkart is bevonva az érintésbe.
- Jó így? – döntöm oldalra a fejem, hogy lássam az arcának legalább egy kis részét ebben a helyzetben.
- Gyere. – kérem ezzel, hogy dőljön vissza rám és a mellkasát, hasát is lemosom ugyanazokkal a finom, ráérős mozdulatokkal. Végül pedig a kezeit – a gipszben lévőt csak addig, amíg lehetséges – és ahogy végzek a kád szélére pakolom a szivacsot. A telefon is nagyjából ekkor kezd el csörögni valahol a nappaliban, ahol hagytam.
- Szerintem készen vagy. – mármint ami a tisztálkodást illeti. Hallom a telefonomat, talán Smithék azok vagy Lily. Előbbinél meghagytam Giny anyjának, hogyha nem érek oda a suli végére, vigyék magukkal a lányomat, mondván megyek, amint tudok, de fogalmam sincs mikor végzünk a kórházban, pláne, ha még a zsaruk is felbukkannak, így magára nem marad a gyerek, max később hozzájuk ugrok be, hogy beszéljek Lilyvel. Ha viszont a lányunk hív, annak számos oka lehet. Akárhogyan is, esélytelen, hogy most kirohanjak és felvegyem.
- Gyere, segítek kiszállni. – felállok Angie mögött és a kezemet nyújtom neki, hogy felhúzzam. Kilépek a kádból, majd őt is kisegítem és adok egy tiszta törölközőt.
- Mennyire szédülsz? – kérdezem meg mielőtt még elengedném. Durván csöpög belőlem – a ruháimból pontosabban – a víz, szóval megszabadulnék azoktól én is. Ha nem gond Angienek megállni – de le is ülhet a kád szélére, ha szeretne – akkor gyorsan elszórom a csurom vizes cuccaimat és egy törölközőt csavarok a csípőmre.
- Csüccs le, addig megnézem kinek hiányoztam. – kísérem vissza a nappaliba vagy megyek utána, attól függően, hogy megvárt-e a fürdőben vagy sem, majd a telefonom után nyúlok. Öt perc telt el talán a hívása óta, megpróbálkozom a visszahívással, hátha elérem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 3:45 pm Keletkezett az írás



-Nem koszonom. - jegyzem babonasagbol, mert a gyogyszerrol van az az atlagos velekedes, hogyha megkoszonik, akkor nem hat. Persze ez orvosilag nonszensz, de ismerjuk a placebo hatast, szoval akar alapja is lehet.
-Nem akarom igazan, csak tenyleg nem akarok gondot okozni. - vallom be az okat annak, amit mondtam. Szeretem, hogy itt van velem, jolesik a kozelsege es a simitasa is. Meg igazabol a meztelensegemet nem szegyellem elotte, ismeri a testemet, ha reg volt, akkor is. Csak az elesettseg az, ami feszelyez kicsit.
-Szeretem a gyumolcskorszakat es orulok, hogy a kokuszos-kakaos illetu kenceficek ideje lejart. Utaltam a szagukat, bar nem illik illatszerre ilyet mondani. - nevetem el magam.
Elorehajtom a fejem, ahogy keri, lehunyt szemmel elvezem ahogy a selymes, habkepzett szivaccsal a boromet simitja. Mindig szerettem vele furdeni, emlekszem mennyi idot voltunk kepesek a furdoszobaban eltolteni - es joreszt furodtunk is, tenyleg - es ez a nosztalgia meg ilyen kaba, fejfajos allapotomban is mosolyra fakaszt.
-Tokeletes. - sohajtok mosollyal a kerdesre valaszul. Kinos vagy nem, hogy ennyire kiszolgaltatott vagyok, nagyon kellemes erzes, ahogy torodik velem. Egesz feloldodom a szituacioban, eleresztem a kellemetlen erzeseket.
-Koszonom. - szajkozom ujra, s ahogy felsegit, mielott a torulkozomert nyulnek Archie fele hajolok, s most en vagyok az, aki ajkait illeti futo, halas csokot adva neki, mielott szinte riadtan huzodnek el tole amolyan "mit tettem" modra. Nem akarom tulfesziteni a hurt.
-Megvagyok, koszonom, csak akkor rosszabb, ha hirtelen mozdulatot teszek. Gondolom par ora es kialszom. - szolok, mikozben fel kezzel - masfel - magamra ugyeskedem a torulkozot. Leulok a kad szelere, biztos ami biztos, igy konnyebben torulkozom meg azert, mert garantaltan ott a biztonsagerzet, hogy nem vesztem el az egyensulyomat akkor se, ha netalan tenyleg megszedulnek.
Lenne mit mondanom arra, hogy az elmult tiz evben kinek hianyzott, de ez az, amire az oreg isten sem fog ravenni. Bolintok lassan es megfontoltan, jelezve ezzel, hogy megleszek, menjen csak nyuogodtan. Lassacskan, de csak megbirkozom ezzel a torulkozessel, bar lehajolni nem nagyon akarodzik, az kevesse esik jol a fejemnek es a szedulesemnek.

-Apa! Miert nem vetted fel? - erkezik Lily vadlo kerdese, amint felkapja a telefont. - Lattam a neten egy videot, az osztalytarsaim mutattak. Pierre szerint anya volt benne, es tenyleg. Mi van vele? Lelotte valaki? Nem mutattak, csak hogy elesett. Es lottek. Hol van anya es miert nem alhatok otthon? Nagy vagyok mar, miert nem tudok en errol semmit?
Hadarasa ketsegbeesesrol arulkodik. Sehol nincs mar az a dacos kislany, aki par nappal ezelott volt vagy az sms irasakor. Sirasra gorbulo hangon folytatja. - Ugye van meg anyukam?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 5:23 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



- Akkor maradok. – ez eldőlt elég gyorsan. Nem okoz gondot, eddig sem okozott és egyébként is, magamtól ajánlottam fel, hogy mellette leszek, amíg jobban nem lesz, így meg aztán pláne nem jelent problémát itt lennem vele. Szeretném és örülök, hogy ő is.
- Ne is mondd, tudod, hogy nem szeretem az édességet és az egész lakás folyton csokoládé illatban fürdött. – mosolyodok el. Természetesen a gyereknek nem tettem szóvá, de nekem is megkönnyebbülés, hogy leszokott azokról a termékektől, amiktől egy cukrászda tömény illatkoncentrációja uralkodott az otthonomban.
Gyengéd mozdulatokkal mosdatom végig. Jól esik nekem is, így nem kapkodom el, plusz tudom, hogy most az a legutolsó, amire szüksége van. Nyugalom kell neki – az ő orvosa szerint is, nem csak az én véleményem ez – ezért a rohanás most abszolút ki van zárva mindenfelé szempontból.
Azt a futó csókot automatikusan viszonozom, mintha a mindennapjaink része volna, pedig nagyon régen nem az, amikor pedig hirtelen húzódik el, somolyogni kezdek az orrom alatt, de nem teszem szóvá a dolgot.
- Mindjárt megkeresem neked azt az aszpirint, aztán ágyba duglak. – hadarom el vetkőzés közben és csak akkor esik le mit is mondtam, amikor már késő.
- Mármint… nem úgy értettem, hogy… szóval érted. – megrázom a fejem, tudom, hogy egyértelmű lesz neki is, nem szó szerint értettem, hanem csak az a lényeg, hogy szeretném, ha pihenne és aludna egyet.
Visszahívom Lilyt és kihangosítom a telefont, amit leteszek a dohányzó asztalra, majd közben segítek Angienek belebújni a pólóba és nadrágba, amit korábban – a fürdés előtt – hoztam neki, már, ha nincs ellenére a dolog.
- Szia Lily! – köszönök neki, miután elhadarta a mondanivalóját. Hallom, hogy mennyire aggódik és mondtam volna hamarabb is, hogy minden oké, de ember legyen a talpán, aki a szavába tud vágni, amikor ő azt nem akarja.
- Nyugodj meg, senki nem lőtte le anyát, itt van velem. – Angiere pillantok, hogy esetleg ő is szólaljon meg, bizonyítva a tényt, tényleg jól van. A körülményekhez képest.
- Ginnyéknél alszol, mert anyának pihennie kell, meg beszélnie a rendőrökkel, de ígérem vigyázok rá. – közben ha Angie belebújt a pólóba és a nadrágba én is magamra kapok egy boxert és egy pólót.
- Nem sokára átmegyek Smithékhez és beszélünk, oké?! Csak előbb még ráveszem anyát, hogy aludjon. – meg akarom őt nyugtatni és elmondani neki személyesen is, hogy az anyja jól van, ezért ma még biztosan találkozni fogok vele, de előbb tényleg azt szeretném, ha Angie lepihenne.
- Anya, biztos, hogy jól vagy? – amíg Lily az anyját kezdi el faggatni, addig kimegyek, hogy hozzak egy fájdalomcsillapítót, ahogyan azt korábban megígértem.
- Holnap látlak, ugye? És bocsánat, amiért undok voltam veled.
A gyógyszerrel és egy pohár vízzel térek vissza, amit odaadok Angienek.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 7:44 pm Keletkezett az írás



Thank °° You
“No matter how bad things are, you can always make things worse.”





- Hősiesen bírtad, mindig lelkendezett, hogy apa is hogy szereti a kedvenc illatait, annyit dicsérted őket neki. - emlékszem vissza a kókusz-csokoládé korszakra, ami szerencsére igen rövid volt, elvégre még csak nemrég nőtt bele a lányos kenceficemániába a mi Lilynk. Most ez a gyümölcsös őrület már többedik állomásánál jár, a málna a dinnyét követte, mint illatmánia.
- Fantasztikus ember vagy! - simogatom meg a kezét egy mosdató mozdulata közben, a sok köszönöm mellé ez is ugyanazzal a jelentéstartalommal bír. Hálás vagyok és nem tudok eléggé az lenni ezért a sok törődésért.
A megmagyarázott, félre nem értett, de jellegében tényleg elérthető megjegyzése hallatán elnevetem magam. Tiltakozik ellene ugyan sajgó fejem, de még kellően hangosra is sikeredik tőlem ez a jókedvű kacaj. Mert egyrészt így, hogy magyarázza tényleg másra gondolok, másrészt meg helyes tőle, ahogy helyesbít. Van egyfajta bája.
- Igenis, doktor! - jegyzem játékosan, mint a jó beteg (ami egyébként nem vagyok, de nagyon is tudom, hogy szükségem van arra az alvásra), s még kacsintok is mellé.
A törülközőt melleim fölé csavarom, karjaimmal oldalamhoz szorítom és elöl összefogom, így sétálok ki Archie után a fürdőszobából.
Hagyom, hogy segítsen, a kihangosított telefon búgó csengésjelzés hangjának aláfestésére moccanok mindig úgy, hogy én se terhére, hanem mozdulatbeli rásegítésére legyek, majd mikor Lily hangját meghallom, egy pillanatra moccanni is elfelejtek. Belekapaszkodom Archieba, mintha csak megszédültem volna, s attól tartanék, hogy elesem, és valójában így is van, de ennek semmi köze a sérüléseimhez. Az utolsó kérdés erőteljesen szíven talál.
- Lily, édes! Nem történt semmi baj.. - emelem meg a hangomat, hogy halljon a lányom. Időközben eleresztem Archiet, s ép kezemmel hajamba túrok bele idegességemben. Már a fürdős jelenet előtt is rám szakadt a félárvaság kérdéskörében az, hogy mennyire eszetlen is voltam, de így, hogy hallom a markáns kétségbeesést gyermekünk hangján megint csak beleremeg a szívem.
- Abszolút. Nem kell aggódj, katonadolog. Csak egy kicsit beütöttem a fejemet, meg olyan bénán estem, hogy be kellett gipszelni a csuklómat, de nem veszélyes, igazán. - veszem elő a lehető legkönnyedebb, nyugtató hangomat, mert tényleg szeretném, ha Lily hinne nekem. Elbagatelizálásában a problémánam amúgy is remek vagyok, de így, hogy vele beszélek tényleg nem is érzem olyan fájónak fejem lüktetését sem. Csak arra koncentrálok, hogy megnyugtassam őt.
- Nem haragszom, felejtsük el az egészet. És persze, hogy láthatsz! Majd megbeszéljük apuval hogy legyen. Érezd jól magad Ginnyéknél, oké? Fogd fel úgy, mint egy jó kis pizsamapartyt. Szeretlek, angyalom! Nem tartom fel apát sokáig, hogy hosszabban beszélgethessetek.
Nem nyomom le a hívást, elvégre nem engem hívott, hanem Archiet, de elköszönök azért emígy. Pláne olyan okom is van erre, hogy érzem: nem sokáig tudnék vele sírás nélkül beszélgetni. Holnapra talán elmúlik ez az érzelmi labilitásom.
- Én is szeretlek, anya! Pihenj sokat, ahogy apa mondja, oké?
- Úgy lesz, megígérem! Szia! - köszönésem görögül szól a végére, elhallgatok. Átveszem a gyógyszert Archietól, majd miután nyelvemre helyeztem (gusztustalanul keserű), a pihár víz után nyúlok. Ez a baj azzal, hogyha az embernek csak egy használható szabad keze van. Szakavatott mozdulatokkal - fintorogva, természetesen - nyelem le a tablettát bő vízzel, a kiürült poharat nem teszem le a dohányzóasztalra, hanem tartogatom.
- Utálom a közösségi médiát. - húzom el a számat. Ha nem lettek volna a helyszínen a tévések, akkor Lily nem kapott volna egyedül szívbajt, elég lett volna, ha az apjától hallja a rátartozó részleteket. De így..
- Remélem hamar kiheveri, s nem adja le a tévé is azt a nyavalyás videót.

Zene:   A day without you is like a year without rain
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 8:27 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



- Ez a dolgom, nem igaz?! – támogatni a lányomat és ha ez olyan apróság is, mint a lelkesedései mellé állni, akkor azt teszem.
A következő szavaira újabb mosoly mászik ajkaimra.
- Eltúlzod. – kedveskedés bújik meg a hangomban. Jól esik, amit mond, de elég messze állok attól, hogy fantasztikus legyek, ez az igazság. Nekem is megvannak a hibáim, a rossz szokásaim és még mindig tartom azt, ha valóban olyan ember lennék, akkor most nem volnánk külön. Mert valami nagyon nem működött akkoriban, egyikünk sem volt boldog a kapcsolatunk végén. Sajnálom, hogy nem tudtam megadni neki és a lányunknak, amit igazán megérdemeltek volna.
- A doktor te vagy a családban. Kivéve ma. – pillantok Angiere. Én nem végeztem orvosit, sőt, eleve a fősulit is kihagytam, milyen jó, hogy otthon a mentősöket munka közben is kiképzik és én ezt az utat jártam be. Gyakorlatból tanultam és nincs a nevem előtt az a bizonyos kis rövidítés, ami után dokinak lehetne szólítani.
Ahogy belém kapaszkodik, megfogom, megtartom és csak azután eresztem el, hogy meggyőződtem róla, nem fog összecsuklani itt nekem. Ezalatt Lilyvel beszélek telefonon, de a tekintetem végig Angiere függesztem.
Amíg ők beszélgetnek egymással, csendben maradok és hozom a gyógyszert is.
- Én is szeretlek anya! Apát is! – hallom még Lily elköszönését az anyjától, aztán én is elbúcsúzom tőle és végül kinyomom a hívást.
- Tény, hogy nem így kellett volna megtudnia, de most nem tudunk mit tenni. – sóhajtok egyet halkan, majd a pohárért nyúlok.
- Kérsz még inni? – előzékenyen tudakozódom meg mielőtt válaszolnék a másik dolgot illetően is.
- Ne aggódj most se Lily, se a televízió miatt. Gyere, ágyba teszlek és próbálj meg aludni egy kicsit, oké?! – ha hagyja magát, akkor a hálómba kísérem és ha már ágyban van, be is takarom.
- Elugrom Smithékhez, de sietek vissza. – az ágy mellé guggolok, közben pedig megsimogatom Angie arcát, majd haját is.
- Nálam lesz a telefonom, elérsz, ha kell valami, el tudsz érni. Felugorjak hozzád, elhozzak neked valamit? – nem konkrétan esik útba a lakása, de nagyon szívesen teszek kitérőt arrafelé, hogyha kell neki valami otthonról.
- Pihenj. – felállok, de mielőtt még távoznék, lehajolok és homlokon csókolom.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 9:20 pm Keletkezett az írás



Thank °° You
“No matter how bad things are, you can always make things worse.”






- Abszolút és nagyon jól csinálod. - mosolygok rá. Remek apának tartom, soha nem maradt ki a lánya életéből és az, hogy menekülni akartam előle egész Sydneyig így utólag belegondolva disznóságnak tűnik tőlem. Hiszen egyikükkel sem lett volna szép dolog, ha elszakítom őket egymástól a magam szeszélye miatt.
- Leszek, ha eljutok valaha oda. - teszek akkor már én is kiegészítést a doktorság mellé, ha már ő hozzáfűzött bizonyos dolgokat, úgy én is megteszem. Némi keserűség van a hangomban, nem nagyon sikerült elfelejtenem amit ma a felettesem mondott. A dög. Nem egy kedves darab, de hát istenem, teher alatt nő a pálma, nem igaz?
Fejrázással jelzem, hogy nincs baj, nem fogok elesni vagy ilyenek, csak Lily hangja és mondanivalója taglózott le ennyire. Amialatt a lányommal beszélek, nyoma sincs hangomban az összeszedetlenségnek, kábaságom és tompaságom csak akkor jön vissza, amikor bontjuk a vonalat. Pontosabban akkor eszmélek rá, hogy mennyire fáradt is vagyok.
- Nem, köszönöm. - jelzem, hogy nem vagyok szomjas, s ha nem beszélték volna meg Lilyvel, hogy elmegy hozzá, akkor berzenkednék az ágyba bújás ellen is. Hiába tudom, hogy szükségem van rá és érzem is, még mindig ragaszkodom a "nincs semmi baj" álcához.
- Rendben, megpróbálok nem gondolni rá. - sóhajtok fel. Tényleg a hócipőm tele van azzal, hogy manapság már semmi sem maradhat titokban. Sose gondoltam, hogy benne leszek a hírekben, de ha már így esett, jobb lett volna ha az a Pierre tartja a száját, s nem mutogatja Lilynek a videót. Oké, hogy gyerekek, de ettől még nem örülök jobban neki.
Hanyatt dőlök az ágyán, s akármennyire is nem hiszek abban, hogy képes leszek elaludni, amint párnát ér fejem, szinte agyonnyom a fáradtság. Megsimogatom Archie kezét, miközben betakar, s mielőtt felegyenesedne még arcát is cirógatni kívánom, felemelve kezem.
- Maradj Lilyvel amennyire csak szüksége van, megleszek. Egy váltás ruhának tudnék örülni, meg a konyhaasztalon hagyott könyveimnek és füzeteknek. De nem olyan fontos, felesleges kitérőt tegyél ezért. - válaszolok. Tényleg nem akarom, hogy össze-vissza furikázzon, úgyse vagyok abban biztos, hogy lenne agyam ma tanulni még. Zeuszt meg nem is említem, annak ellenére, hogy kövér egy jószág, viszonylag keveset eszik, s tettem ki neki tápot meg vizet reggel, két napra bőven jól van vele.
Sz.. - eretlek - ..ia. - köszönök el tőle, majd ép kezem oldalára fordulva gömbölyödök magzatpózba, magamra vonva a takarót. Szemeim lehunyásától számítva igen hamar elnyel az álomtalan álom. Tényleg szükségem van erre már.

Zene:   Mr. Know it All
[/b][/color]
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 9:48 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



Ahogy kiteszem a lábamat a lakásból – természetesen előtte azért egy farmert is magamra rántottam – a kocsimhoz megyek és Smithék lakásához hajtok. Tiszta szerencse, hogy nálam van az a cetli, amit amire pár napja Angie felírta nekem a címet és a telefonszámukat. Viszonylag könnyedén odatalálok és nagyjából egy órán át beszélgetünk Lilyvel, ami alatt az anyja lakására ugrunk fel együtt. Neki is szüksége van a cuccaira és Angie is kárt váltás ruhát. Megkérem a lányunkat, hogy segítsen és válogasson össze valamit az anyjának, mert nem akarok a cuccai között kotorászni. Lily a macskát is ellenőrzi a biztonság kedvéért, majd amikor mindennel megvagyunk, megyünk is vissza Ginnyékhez. A szülőknek hálásan köszönöm meg, hogy náluk maradhat Lily egy-két napot, majd ezt követően elindulok hazafelé. Útközben megállok egy üzletnél és bevásárolok a vacsorához, meg még pár apróságot, ami eszembe jut és ezután már meg sem állok a lakásomig.
Belépve szinte lábujjhegyen közlekedem, bízva abban, hogy Angie még alszik. Nem nézek be hozzá, a konyhában pakolok le – egy légtér a nappalival – és nekiállok összekészülni a vacsihoz. Egyszerű spagettit fogok készíteni, bazsalikomos paradicsommártással. Nem nagy kunszt, könnyű kaja és emlékeim szerint Angie is szereti. Lilynek is gyakran készítem, hozzáteszem az ő kívánságára.
Az egész procedúra nem vesz igénybe fél óránál többet, így amikor elkészülök, lefedem a kész ételt és csak most megyek a háló felé. Nagyjából három-négy órája mehettem el. Nem akarom Angiet feleslegesen felébreszteni – ha netalán még aludna – ezért csak mellé helyezkedek az ágyra és ott maradok. Jól esik figyelni őt egy darabig, aztán elnyom engem is a fáradtság. Az aggódás ugyanannyira képes kifárasztani az embert és mostanra úgy érzem, mintha legalább két napja nem aludtam volna egy szemhunyásnyit sem…
Csak akkor riadok fel, amikor megérzem, hogy Angie mozog az ágyon. Úgy tűnik a fáradtság ellenére sikerült elég felszínes álomba merülnöm, így nagyon könnyedén ébredek.
- Minden oké? Hogy aludtál? – az oldalamra fordulok és fel is támaszkodok az alkaromra, miközben kitörlöm az álmot a szemeimből.
- Hogy van a fejed és a kezed? – végre sikerül ráfókuszálnom és még egy apró mosoly is átszeli a képemet.
- Lily jól van, megnyugtattam, szóval miatta nem kell aggódnod, bár tudom, hogy úgyis fogsz. Voltunk a lakásodon, megkértem, hogy szedjen össze neked pár ruhát, azokat elhoztam, meg azt is, amit még kértél. – hadarom el gyorsan, közben pedig kisimítok egy tincset az arcából.
- Főztem kaját, ha éhes vagy. – azt mondjuk fogalmam sincs, hogy hány óra lehet, de abból ítélve, kint már sötét van, talán jó ideje túl vagyunk már a vacsoraidőn.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 10:58 pm Keletkezett az írás



Thank °° You
“No matter how bad things are, you can always make things worse.”






Félálomban ér a mellém fekvés, reflexből bújok közelebb Archiehoz, mintha üdítő élményként fognám fel azt, hogy végre nem én vagyok a védelmező fél, hanem én lehetek az, aki közeledik, akit óvnak. Természetesen nem vagyok tudatában, visszazuhanok eztán a mélyálom mezejére, így magam is meg vagyok lepve, amikor már az ébrenléthez közel érzem meg Archibaldot magam mellett.
Lassan mozdulok, nem tudom ugyanis, hogy alszik-e, felzavarni viszont nem akarom.
- Most nagyon gázul hangzana, ha azt mondanám, hogy úgy, mint akit agyonütöttek? - engedek meg magamnak egy álomittas hangú, vérszegény poént.
- Ugye nem ütöttelek meg a gipsszel? - kérdezem kissé aggodalmasan. Mindig álmomban mocorgó, fészkelődő típus voltam, s nem tudom mióta fekszik mellettem, de el tudom képzelni milyen elefánt a porcelánboltban voltam ilyen kézzel. Vagyis lehettem.
- Jobb, köszönöm. Az alvás tényleg segített. - mosolyodom el én magam is. Valójában elég nehéz fókuszálnom Archiera egyelőre, de ezt betudom az ébredés utáni kábaságnak, nem kötöm össze az agyrázkódással. Akar a nyavalya gondolni rá. Már így is többet voltam beteg annál, mint amennyit el vagyok képes magamból viselni.
- Köszönöm. Öm.. nem akarom túlfeszíteni a húrt, de ha képes leszek nekilátni tanulni, esetleg rávehető vagy arra, hogy kikérdezz?
Nem mondtam még a remek hírt, mely szerint négypár nap múlva, hétfőn vizsgám lesz, így ebből a szempontból is elég rosszkor jött ez a sérülés. Őszintén szólva tényleg fogalmam sincs át fogok-e menni. Egyelőre arra sem emlékszem milyen tantárgyból készültem, olyan "összeszedett" vagyok.
- Mikor jöttél meg? - tornászom magam ülésbe, vagyis tornásznám, ha nem realizálnám, hogy gipszes kezemre akartam támaszkodni. Bah, ezt még szokni kell. Inkább úgy döntök, hogy nem mozdulok, csak hanyatt fekszem, s oldalra fordítom fejemet, hogy azért mégis rálássak Archiera.
- Hm, annak van ilyen isteni illata? - szimmantok a levegőbe a főzés emlegetésére. Lehet, hogy ez már pavlovi reflex, s csak szagokat hallucinálok, mindenesetre határozottan megkordul a gyomrom. Szégyenlősen kuncogok fel.
- Azt hiszem ez válasz volt a kérdésedre.. - forgatom meg a szemeimet. Mára elég lehetne már abban, hogy kiszolgáltat a testem és annak sérülései/érzései.
Miközben beszélek, folyamatosan küzdök a késztetéssel, hogy miképp viselkedjek természetes távolságtartással. De nem megy, s a végén fel is adom. Nem tudom és nem is akarom a csókot és összességében az azóta történtek minden segítő-meghittségét figyelmen kívül hagyni. Mutatóujjammal csalogató mozdulatot teszek Archie felé, s ha közelebb hajol, akkor megpuszilom az arcát. Köszönetből és önzésből. Mert jólesik a hit, hogy megtehetem.

Zene:   Life is short
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 10:38 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



Ahogy közelebb húzódik hozzám, automatikusan vonom a karomba és ölelem át. Valahogy eszemben sincs elhúzódni és ráadásul jól is esik, így aztán ebben a pózban nyom el az álom engem is. Csak akkor ébredek – akkor azonban azonnal – amikor megmozdul. A szemeim kipattannak és rögtön átfordulok úgy, hogy alkaromon támaszkodjak meg, felé fordulva.
- Nem, annyira nem. – nem mondom, hogy van benne egy leheletnyi morbidság, de nem zavaró. Örülök, hogy jól aludt és mélyen.
- Nem rémlik, szóval gondolom, hogy nem. – ha meg igen, akkor fel sem tűnt, szóval esélyesen nem ütött meg a gipsszel.
- Ha nem fáj a fejed és tényleg tudsz koncentrálni, akkor persze, szívesen segítek. – mással sajnos nem tudok, tényleg csak annyival, hogy kikérdezem, ahogyan kérte, azt viszont nagyon szívesen teszem meg, ha ez a vágya. Nem jelent gondot és jó eséllyel még érteni is fogom a nagy részét, ha mindent nem is.
- Ööö… nem tudom, még világos volt odakint. – pillantok az ablak felé, majd a telefonom után matatnék, de rájövök, hogy azt megint kint hagytam a nappaliban. Ébresztő órám meg nincs a hálóban, a telefonra szoktam kelni, szóval halvány gőzöm sincs mennyi lehet épp az idő.
- Ágyba kéred a vacsit vagy kijössz velem? – feltornázom magam ülőhelyzetbe és így fordulok felé. Ha ide kéri, akkor hozok be neki, ha nem, akkor vele megyek ki a nappaliba és terítek meg az asztalnál.
- Narancslét? – a hűtőhöz lépek és előveszem a dobozt, majd az asztalra helyezem azt, két pohár társaságában. A nappaliban van óra, úgy tűnik, hogy éjfél is elmúlt már.
Leülök én is, hogy hozzálássunk végre az evéshez. Eddig fel sem tűnt, hogy éhes vagyok, ami mondjuk nem is csoda, azt hiszem reggel ettem utoljára.
- Angie… ami a múltkorit illeti, hogy te és én… – nem maradtunk semmiben, pusztán kerülgettük a dolgot, hogy Lily és ő is szeretnék, ha megint egy család lennénk… de elharapom a mondatot.
- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. – elvégre még csak alig pár órája, hogy egy fegyveres fickó megtámadta, azt hiszem határozottan nem most van itt annak az ideje, hogy akármilyen formában is szóba hozzak bármit is kettőnket illetően.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 1:12 am Keletkezett az írás



Thank °° You
“No matter how bad things are, you can always make things worse.”






- Akkor jó. - mosolyodom el. A humorom nem volt morbid soha, sokkal inkább kedves és bájos - már mások szerint, magamat meg nem kategorizáltam ilyetén, s eztán sem óhajtok rászokni - de azért ezzel nem bánom, hogy szintén nem lőttem mellé.
- Örülök. Nem akarnék közveszélyes lenni, nem illene azzal megháláljam a vendégszeretetedet. - pirulok bele kissé, ez megint olyan "kedves, hogy törődsz velem, de feszengek a helyzetben" effektus a részemről, szerintem nem fog elmúlni. A világért nem akarok a terhére lenni, de ezt már annyiszor elmondtam ma, hogy én is unom magam.
- Ha nem tudok koncentrálni, akkor hétfőn megbukom. - húzom el a számat, s ettől az egész esélytől hirtelen bukfencet vet a gyomrom. Még soha nem buktam el egyetlen vizsgámat sem és a kudarcokkal nem vagyok jóban egyébként sem.
- Köszönöm! - kapja meg a pusziját az arcára, majd kibújva a takaró alól felülök óvatos, lassú mozdulatokkal. Egyelőre örülök neki, hogy már nem szédülök és a fejem se hasogat, nem akarok esélyt adni annak, hogy folytatódjon a cirkusz ilyetén.
- Kimegyek veled. - kapok az alkalmon, hogy kiléphessek a beteg szerepköréből. Szívesen felajánlanám, hogyha ő főzött, akkor én mosogatok, de még mielőtt nyelvem hegyére tolulna a megjegyzés, realizálom, hogy egy ideig akadályoztatva leszek ebben. Lily nem lesz feldobva tőle, azt hiszem. Mosogatni nem szeret, s ezt meg tudom érteni. Ki szeretne az ő korában vagy akár később?
- Wow. Majdnem átaludtuk magunkat a holnapba. - pillantok az órára, ami a nappaliban fellelhető.
- Kérek, köszönöm!
Ha kinyitja a dobozt, akkor töltök én mindkét pohárba, az megy fél kézzel is, s legalább hasznosnak érzem tőle magam. Szerencsére nem a jobbik kezemet törtem, így annyira nem ügyetlenkedem, mintha még egyszer annyira tenném.
Felveszem a villát, jó étvágyat kívánok és már neki is fognék a csendes étkezésnek, amikor a kérdés ér. Meglepetten pillantok fel rá a vacsorából.
- Már miért venném? - szalad fel a szemöldököm. Nem szokásom a dolgokat meg nem hallottnak venni, még akkor sem, ha fogalmam sincs hová vezetne ez a beszélgetés.
- Mit szerettél volna kérdezni, hm? - fordulok felé figyelmesen. Kicsit úgy vagyok ezzel, mint a ragtapasszal. Tépjük le gyorsan, s akkor kevésbé fog fájni.. Őszintén fogalmam sincs mit akarhat mondani, de abból kiindulva, hogy ma még tovább cifráztuk a szálainkat, hát.. nem mondom, hogy nem félek kicsit.
Zene:   Life is short
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 2:18 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



- Csak nem. – gondolom, hogy nem az utolsó pillanatra hagyta a felkészülést a vizsgájára, így hiszek abban, nem fog megbukni. Tudom, hogy milyen sokat küzdött azért, hogy itt tartson és, hogy mennyire fontos neki ez az egész. Nekem is az, szeretném, ha boldog lenne.
Az arcomra ejtett puszit fogadom, aztán a kérésének megfelelően a nappaliba megyek én is és előveszek két tányért, meg evőeszközt a vacsihoz.
- Tényleg. Hát elég nehéz napunk volt. – az övé még vészesebb is, mint az enyém. Az álom már kiröppent a szemeimből, szóval nem hiszem, hogy az éjszaka másik felében én még visszafogok aludni, de majd elfoglalom magam idekint a nappaliban valamivel.
Kinyitom a narancslé dobozást és az asztalra teszem, hogy közben a vacsit is odapakoljam a tűzhelyről. Leülök és neki fognék a kajának, amikor belekezdek valamibe, amit aztán nem sikerül befejeznem. Pontosabban utólag rájövök, hogy talán bele sem kellene kezdeni. És persze Angie nem hagyja annyiban a dolgot.
Halkan szusszanok egyet, mielőtt megszólalnék.
- Szerinted volna értelme megint nekifutnunk? – pillantok a jól ismert barna szempárba. Fogalmam sincsen, hogy mennyire lenne ez jó döntés.
- És nem csak Lily miatt kérdezem. – mert az elég világossá vált mindkettőnk számára, hogy a lányunk mégsem biztos, hogy akarná ezt, hiába mondogatta az anyjának. Meg van rémülve ő is és össze is zavarnánk vele, ha pedig tényleg nem működik ez alkalommal sem a dolog, akkor aztán végképp jól eltolnánk és nem tudom, hogy ez milyen hatással lenne a lányunkra. És akkor így tényleg megérné a dolog? Hogy a vége kiszámíthatatlan és beláthatatlan következményekkel is járhat?!
- Mert Angie, én szeretlek mindkettőtöket és fontosak vagytok nekem és persze, szerintem is jobb lenne, ha egy család lennénk, de ezzel együtt tudom, hogy ebbe egyszer már beletört a bicskánk. Hogy a szerelem nem volt elég és az sem, hogy ott volt és van is nekünk Lily. – ebben az egészben pedig őt féltem a legjobban.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 4:47 pm Keletkezett az írás



Thank °° You
“No matter how bad things are, you can always make things worse.”





Akármennyit is tanuljak, ez a megbukom érzés mindig bennem van, szóval most sem tudom nem kimondani. Persze nem tegnap kezdtem a biflázást, már a múltkor amikor nálam járt is jócskán a tananyag háromnegyedén túl voltam, de az örök pesszimizmusom ebben leküzdhetetlen.
Kitöltöm a narancslevet, felveszem poharat és mielőtt enni kezdenék, kortyolok belőle. Aztán nyúlok csak a villához, de nem jutok el a falatozásig, mert Archie kezdeményez, majd berekeszt, s nekem mindenképpen kérdezhetnékem támad.
- Óh! - sóhajtok fel a kérdése hallatán. Nem számítottam semmire igazság szerint, de ettől még nagyon rossz ezt hallani.
Hagyom, hogy folytassa, mert nem tudok rá hirtelen mit felelni. Én voltam az, aki kétszer is nyitottam fel az elmúlt két napban, nem tudok bezáródni most sem, pedig talán azt kellene. Halvány csalódottságom viszont nem csak rossz ízzel tölti meg a szám, hanem tekintetembe is beleköltözik.
- Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mit rontottunk el, de őszintén.. azóta sem tudom. Viszont azt tudom, hogy milyen egyedül nevelni Lilyt, hogy milyen érzés nélküled lenni ebben az egészben, mert a közös hülyeségünk miatt hétvégi apuka lettél. Nem jó így. És ha tudnám, helyrehoznám, kijavítanám. De valóban igazad van abban, hogy ez már elsőre sem ment. Viszont.. nem tudom azt mondani, hogy nem akarnám megpróbálni.
Vallom be csendesen. Nem azt mondom, hogy azonnal lennénk ebből egy család, de látok abban rációt, hogy rendes, meglett felnőtt fejjel is tehetnénk egy próbát kettőnk ügyében. Ha csak ketten lennénk. Lily elől viszont aligha lehetne eltitkolni a dolgokat alakulási szakaszban, így ez talán mégsem az évszázad ötlete.
- Akárhogy is, beszélnünk kell vele mindenképpen. Az, hogy most megenyhült nem a megbocsátásának a jele, csak a lövöldözésnek és az ijedtségének hozadéka.
Elhallgatok, tekintetem kérdésekkel telten felejtem Archien. Tudom, hogy ezzel nem válaszoltam a kérdésére, s csak fecsegtem össze-vissza, de egyszerűen épkézláb ötleteim nincsenek. Van egy közös lányunk, nem élhetünk a saját kedvünk szerint, ezt én is tudom. Mégse vagyok képes kizárni magamból azt, hogy mennyire jó volt egy kicsit hinni, a csókba és ebbe az egész meghitt-segítségbe fúlva, hogy működhetünk. Működünk.

Zene:   Life is short
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 5:17 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



Persze, hogy aggaszt ez az egész dolog. Eleinte azért, mert fogalmam sem volt arról, hogy Angie, hogyan is érez még mindig irántam és azért is, mert attól tartottam, hogy miattam nem boldog, pedig világ életemben azt kívántam neki, hogy az legyen. Önmagáért a lányunkért és azért is, mert felelősnek érzem magam a szétválásunk miatt is. Mert nem voltam elég kitartó, mert nem maradtunk együtt, mert Lilynek úgy kell felnőnie, ahogyan, mert nem adhattunk neki többet, pedig mindketten máshogy terveztük annak idején. Aztán azért kezdett aggasztani, mert nem is olyan elképzelhetetlen számomra ez az egész dolog. Angie mindig is az életem része lesz, mindig érezni fogok iránta, ez nem hiszem, hogy valaha is megváltozna, elvégre van egy közös lányunk. Ő pedig, amíg élünk, kapocs lesz kettőnk között. Az pedig, hogy megcsókoltam, nem is egyszer, igen éles bizonyítéka, hogy én is vágyódom utána, de akkor is ott marad a kérdés, hogy mindez megér-e annyit, hogy felborogassuk a gyerekünk és nem mellesleg a saját életünket is?! Akarjuk-e, hogy megint csalódjunk és megint annyira fájjon a dolog, mint annak idején… mert fájt. Nem volt könnyű meghozni a döntést, hogy külön jobb lesz nekünk, mint együtt. Pedig sajnos ez volt a megoldás akkor és jó döntést hoztunk. Most azonban… nem tudom. Tényleg nem.
Csendesen hallgatom őt végig, hátradőlve a székemen. A villám a tányéromban, az étel érintetlen, a kezeim pedig a zsebeimbe akasztom, pontosabban csak a hüvelykujjaimat, amíg figyelek és a szavaira.
Halkan szusszanok egyet mire a mondandója végére ért. Én sem szakítom félbe őt, hallani akarom, ami mondandója van, így csendesen várok. Amikor azonban egyértelmű lesz, hogy nincs folytatás egyelőre, hirtelen állok fel az asztaltól és fel alá kezdek sétálni. Megdörgölöm a képemet, de egyelőre nem szólok semmit. A gondolataim csakúgy átrobognak a fejemen és közben fogalmam sincs, hogy most mit kellene mondanom, vagy tennem.
Megpróbálná. Esélyt szeretne és basszus… én is akarom. Akarom.
Végül megállok és odalépek hozzá. A kezem nyújtom, arra várva, hogy a tenyerembe tegye az övét. Ha így lesz, akkor felhúzom magamhoz. Végigsimítok a haján, az arcán, továbbra is szavak nélkül.
- Legyen. – szalad ki végül ajkaimon ez az egyetlen szó, ami valószínűleg az egész életünket fogja megváltoztatni.
A szemeit figyelem, a reakcióit, végül pedig közelebb hajolok és megint megcsókolom. A dereka után nyúlok és közelebb húzom magamhoz, egészen belefeledkezve ajkainak érintésébe.
- Adjunk neki… magunknak egy esélyt. – suttogom ajkaira, amikor elszakadok azoktól, de csupán annyi időre, amíg újra bele nem feledkezek még egy csókba.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 6:27 pm Keletkezett az írás



Thank °° You
“No matter how bad things are, you can always make things worse.”






Mindketten ugyanabban az aggodalomban őrlődünk, s nem Lily miatt, hanem Lilyért. Soha nem jutott eszembe, hogy a lányunk nélkül egyszerűbb dolgunk lenne, imádom, hogy van, s sajnálom, hogy nem lehetünk úgy neki, ahogy megérdemelné. Mert nem voltunk képesek eléggé szeretni egymást, lenyelni a büszkeségünket és nem veszekedni állandóan. Az ő békéje miatt váltunk külön, de ettől függetlenül, az elmúlt tíz évet figyelembe véve nem vagyok abban biztos, hogy ez volt életünk legjobb döntése. Hiszen a problémákat megoldani szokás és nem elfutni előlük. A közös gyerek is majdnem-házasság ugyanis. De ehhez akkor túl fiatal voltam, hogy felfogjam. Utólag meg már nem érdemes rajta lamentálni.
Viharra számítok jeges esőre, amint felkel mellőlem és járkálni kezd. Nem fordulok utána, nem követem se szemmel, se fejforgatással, inkább a tészta piszkálásába temetkezem. Falatot bekapni nem merek, mert ki tudja mit fog mondani, a félrenyelés nem hiányozna a mai repertoárból, azt hiszem.
Hallom, ahogy járkál, s azt is észlelem, amikor abbahagyja. Megáll mellettem, felém nyúl, s én automatikusan fogadom el a kezét, tenyerébe helyezve ép sajátomat.
Felhúz én pedig engedelmesen emelkedem, Kíváncsi tekintettel simogatok végig arcvonásain, elnyíló ajkaimon kiszaladó, csodálkozó-boldog-megkönnyebbült sóhaj keretei közé szorítva az egyszavas megszólalására a reakcióm. Felszabadultan kuncogok fel, s ennek felébe lop bele a csók, elhallgattatva emígy. Sérült kezemet eltartom magamtól, kivéve a felkötőanyagból, hogy ne szoruljon kettőnk közé, s így húzódom a csók viszonzása közben közelebb Archiehoz.
Legyen. Legyen. Legyen. Fogalmam sincs még egyelőre mit vállaltunk ezzel a szóval, de most nem is érdekel. csak ő van és csak én vagyok, a boldogság esélye, valami régi, valami új. És ez az, amit a csókba oltok bele, minden reményemmel egyetemben.
Nem szükséges semmit mondanom, ajkaim nem szavakat keresnek, hanem Archie ajkait. Hosszú volt a kihagyott idő, mohóságomat tán szégyellhetném, de nem teszem. Még az sem zavar, hogy a szenvedély oltárán megint megfájdul a fejem. Nem érdekel, nem fontos.
Míg kifulladásig csókolom a jövőbe vetett hitemet ajkaira, tenyerem arcára siklik, majd onnan hátra, hajába kúsztatva ujjaim, lesimítva egész a tarkójáig, megállapodva ott, így maradva közel.
Legyen.
Ez a világunk most, s csak egy kicsit.. csak pár pillanatig de hadd ne gondoljak másra páros univerzumunkba ragadva. Az aggodalmam, mely Lily reakciójára fog vonatkozni késhet pár szívdobbanást.

Zene:   Life is short
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 6:57 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



Ahogy felszakad ajkairól a megkönnyebbült sóhaj, úgy mosolyodok el én is, majd ajkaira hajolok, hogy csókját ízleljem meg újra. Még nem tudom, hogy mekkora hülyeséget vállalunk ezzel. Pontosabban vagy azt vagy életünk legjobb döntését hoztuk meg, akkor is, ha azt már most tudom, nem lesz ez egy könnyű menet sehogyan sem. Azonban néhány perc erejéig nem vagyok hajlandó azzal foglalkozni, hogy mi lesz, mert egyszerűen csak élvezni akarom a pillanatot és belemerülni anélkül, hogy bármin is aggódnom kellene. Nem akarok aggódni, most nem.
Amikor a keze elindul a hajam és a tarkóm felé, még közelebb vonom magamhoz és meg is emelem. Fél kézzel tolom arrébb a tányért, amiben magányos árválkodik az el nem fogyasztott vacsora és az asztal lapjára ültetem fel Angiet. A mozdulat természetes és magától értetődő, eszembe sem jut, hogy talán ez még korai és sok is, főleg azok után, hogy ami ma történt vele és nincs még egészen jól.
Belekapaszkodok a rajta lévő póló szélébe és felfelé kezdem húzni rajta, azzal a feltett szándékkal, hogy levegyem róla és nagyjából ezzel együtt akadok bele véletlen a gipszébe, ami egy csapásra jutatja eszembe, hogy ez talán nem a legjobb ötlet. Nem most.
Elszakadok ajkaitól, homlokomat az övének támasztom.
- Korai még…(?) – magam sem tudom, hogy kérdezem vagy mondom, de ezen a ponton nyitom ki a szemeimet és kutatok barna lélektükrei után. Vágyódom utána – ha ez eddig nem lett volna oly’ egyértelmű – de ezzel együtt nyilván, ha nem érzi jól magát, akkor erőltetni sem akarom.
- Én… lehet jobb lenne, ha most elengednélek… – szusszanok, de nem akaródzik hátrébb lépni tőle, így ott maradok vele, még mindig átölelve a derekát és homlokának illesztve a sajátomat.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 7:46 pm Keletkezett az írás



Thank °° You
“No matter how bad things are, you can always make things worse.”





Hosszan szívom be orromon a levegőt, amint felkap, mintha legalábbis így akarnám légiesen könnyűvé tenni magam. Belekapaszkodom a nyakába, hogy tartsam magam fél kézzel legalább én is, s szusszantva fújom ki a bennrekedt levegőt, amint az asztalra helyez. Nem tiltakozom, hagyom, hogy tegye, amibe belekezdett, lábaimat átkulcsolom mögötte, nem engedve ellépni, ha akarna, akkor sem. Ahogy a felsőrészt emeli le rólam, s megakad a gipszben és a nyakamba kötött gézpántban, amibe gipszelt kezemet kellene dugnom, hogy ne lógassam a sérült végtagot, egyszerre dühös-szégyenkező, de mégis saját veszkődésünkön jólesőn szórakozó kacaj szalad ki belőlem.
- Mihez képest? - érintem orromat az ő orrhegyének, piszét dörgölve így, régi szokásból, kissé kamaszosan, de mégis szerelmesen. Csak annyi időre húzódom el tőle, hogy leakaszthassam a nyakamból a gézszalagot, mely bizarr nyakékemül szolgált, s melyre most biztosan nem lesz szükségem. Eleresztem hát, hadd hulljon alá a nappali padlójára.
- Lehet, hogy jobb lenne, de nem akarom. Én.. ezt akarom.. - cirógatom meg ajkait hüvelykujjammal, miközben tenyeremet megint orcájára simítom, s amint újra tarkójához érve húzom közelebb magamhoz, most én leszek az, aki csókot csen ajkairól.
Mert talán rossz ötlet, talán nem ez lenne a helyes cselekedet akkor se, ha nem sérültem volna meg, de a mai nap után pláne érezni szeretném, hogy élek. Neki. Magunknak. És egyébként is be vagyok gyógyszerezve hat még az aszpirin, s azt mondják, hogy a fejfájásra amúgy sincs jobb gyógyszer egy jóleső szeretkezésnél a figyelem elterelésénél.
Nem akarok gondolkodni, most nem. Tudom, hogy suta lesz, félkarú rabló vagyok ebben a játszmában, de nem érdekel. Másfélkezes játék az, ahogy most én nyúlok viselt felsője szegélyéhez, s indítom meg azt célzatosan felfelé, s ha segít, akkor megszabadítom tőle ezen a szent helyen. Az még nem ígéret, nem igaz? Felnőttek vagyunk, megfontolt emberek.. akkor állítjuk le magunkat, amikor csak akarjuk. De Archie.. ugye nem nagy baj, ha én most egyáltalán nem akarom azt a megálljt? S szerintem te sem.

Zene:   Life is short
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 8:06 pm Keletkezett az írás



Angie & Archie



+16

Amikor elneveti magát, én is. Abban nem vagyok biztos, hogy min is, de nem érdekel, jól esik. Jó látni és hallani azt a felszabadult és önfeledt kacajt. És ez megmosolyogtat engem. Mert mindig ilyennek szeretném látni.
Figyelem, ahogy leveszi a gézszalagot és le is dobja a földre.
- Oké fair kérdés. – ha azt vesszük, épp csak tíz év telt el a legutolsó ehhez hasonló helyzet óta, de akkor is, csak néhány órával ezelőtt csapták fejbe, persze, hogy aggódom miatta és azért is, hogy mennyit bír ki, ráadásul ez pont nem olyasmi, amit kibírni kell, szóval…
Most rajtam a sor, hogy egy sóhajtással szaladjon ki egy újabb mosoly-nevetés, amikor közli, hogy akarja.
- Ó, te… – suttogom ajkaira az újabb csók előtt, amiben örömmel veszek el megint és ahogy a felsőmmel kezd el babrálni, átveszem tőle a dolgot és a végén magam szabadulok meg tőle, hogy aztán a földön szórjam el. Megint magamhoz húzom, újra csókolom őt és megint a felsője után nyúlok. Ezúttal le is veszem róla, vigyázva azért a sérült kezére, de meglehetősen sietős mozdulatokkal. Átölelem, ajkai után kapok és megint megemelem, hogy aztán a hálóig meg se álljak vele. Más esetben maradhatnánk akár a konyha asztalon is – mit bánom én – de most vigyázni akarok rá és ott azért csak kényelmesebb, mint odakint a hideg, keményfa felületen.
Óvatosan fektetem el az ágyon és helyezkedem én is fölé. Megint megcsókolom, megsimogatom a haját, ujjaim a tarkójáig is eltalálnak, hogy aztán a nyakát érintve húzzam visszafelé és a mellkasára térek át. Melléhez érve, finoman, de azért határozottan ráfogok. Nem állok meg, haladok lejjebb, érintésemmel borzolva a bőr idegszálait, egészen addig, míg a nadrág derekához nem érek.
Elszakadok ajkaitól és nemes egyszerűséggel leveszem róla a fehérneművel együtt. Fölé térdelve az ágyon, megállok egy pillanatra, hogy beigyam látványát. Hihetetlenül szépnek és szexisnek találom, mindig is annak tartottam.
Megint odahajolok hozzá a lábai közé helyezkedve, hogy ismét ajkait csókoljam vágytól és szenvedélytől hajtva.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:35 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Angie & Archie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Angie & Archie

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: