Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Welcome to the hospital - Libi & Abe
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 10:58 am Keletkezett az írás



Libi & Abe



Az éjszakám egyszerűen borzalmas volt. Tölthettem volna otthon is, de mivel alapvetően nem szeretek otthon lenni, így bent maradtam a kórházban és az egyik orvos pihenőszobába vettem be magam.
Rémálmaim vannak, vagy egyszerűen nem alszom. Nem újdonság, két éve így élek, ezért is vállalok annyi műszakot és ügyeletet, amennyit csak lehet, vagy temetkezem a kutatásomba. Lényeg, hogy amikor alvásra kerül a sor, legyek annyira fáradt, hogy legalább azt a néhány órát, ami alatt a szervezetem regenerálódik, mély alvásban töltsem és ne úgy, ahogyan példának okáért a múlt éjszaka is sikerült.
Miután egyértelműen kiderült számomra, hogy alvás az nem lesz számomra az éjjel – vagy nem sok – átfutottam a szaklapokat, ami azon túl, hogy számomra kellemes időtöltés, még tájékoztat is a legújabb eljárásokról és felfedezésekről. Csakhogy túl hamar minden cikk végére értem – és mindet betéve is tudom, hála az eidetikus memóriámnak köszönhetően – következésképpen nem maradt, ami lefoglaljon. Az osztályon éppen nem fekszik egy olyan beteg sem, aki túlzott odafigyelést igényeljen, így a páciensekre való ránézéssel is hamar megvoltam.
Lényeg, hogy a reggelt roppantul vártam már és kemény három óra nyugtalan alvást követően, vehettem egy gyors zuhanyt, majd átöltözve már készen is állok a mai napra.
A hajnali órákban behoznak egy fickót, aki egy balesetben sikeresen átszúrta a mellkasát egy fémrúddal, azonban a tárgy tulajdonképpen nem hatolt be a tüdőbe, csak sértette annak felszínét. Pár órás műtéttel helyre hozom a keletkezett károkat és nagyjából a késő délelőtti órákban már rá a rezidensekkel járom körbe az osztályt.
Egy kórlappal foglalkozom, amikor befordulunk a következő kórterembe. Fel sem nézek, úgy kezdek a szövegelésbe.
- Jó reggelt, Dr. London vagyok, én leszek a kezelő orvosa. Dr. Stevens elkezdheti a referálást. – az illető rezidens pedig, mint aki jól begyakorolt szöveget biflázna vissza, rákezd.
- Liberty Whittaker, harminchárom éves. Cisztás fibrózissal diagnosztizálták és kezelik, tüdőtranszplantációra került sor egy évvel ezelőtt… – már a névre is felkapom a fejemet és persze, ismerős arccal találom szembe magamat.
- Kifelé. – közlöm a rezidensekkel, azok meg persze ahelyett, hogy mennének, tátott szájjal bámulnak.
- Megsüketültek tán?! – fordulok feléjük, mire mindegyiküknek egyébe jut, hogy mozognak a lábaik és szépen kifordulnak a szobából.
- Felhívhattál volna, ha már idejössz. – nem túl kedvesen jegyzem meg, de hát, na tekintve, hogy megmaradtunk valamiféle kapcsolattartásnál az elmúlt években, azt hiszem nagy meglepetést nem okozok azzal, hogy nem ölelem keblemre. Viszont örülök, hogy látom, akkor is, ha ezt nem hozom a tudtára (neki sem).
- Oké, mivel akarod kezdeni? – beszélhetünk rögtön arról, hogy miért nem mondta soha, beteg, miért nem mesélt a tüdőátültetéséről, most miért van itt vagy arról, hogy mikor érkezett és, hogy az istenbe kerül ide New York után…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 11:13 am Keletkezett az írás



#abe #libi #what-the-hell?
Úgy fekszem az ajtónak háttal az ágyon, mint valami dacos kisgyerek, akit megsértettek az óvodában. Tudom, hogy a szoba telve van rezidensekkel, nincs nekem bajom a tanulókórházakkal abban az esetben, ha én taníthatok. De ez így több, mint frusztráló. És az meg csak hab a tortán, hogy nem is akartam bejönni, elvoltam én magamnak a vélt diagnózissal.
Az orvos nevére oda sem figyelek, süket fülekre talál nálam az ismerős hang is. csak akkor csattanok fel morgósan - még mindig nem fordulva a beszélők felé - amikor a nevem kiejtése kerül sorra.
- Dr. Whittaker! - teszek kiegészítést nyersen. Önérzetes vagyok a címemre, ez az egyetlen, ami lassacskán marad nekem.
- Tizenhárom éve diagnosztizálták és egy évvel ezelőtt esett át tüdőtranszplantáción. Boldog Évfordulót, doktornő. - ingerkedem szerencsétlen Dr. Stevens-szel. A hirtelen beálló csendből eredeztethetően elképzelem, ahogy tátog mint egy hal, s ez most kifejezetten tud szórakoztatni. Oda is fordulok, hogy jobban lássam az arcot, ám ekkor olyan szinten lefagyok, hogy azt jobban se kell.
- Meg egy nagy büdös francokat! - szalad ki a számon a cifrának nem nevezhető, de mogorvábbnak annál mogorvább szitok a leendő majd mikor piros hó esik kezelőorvosom kilétét realizálva. Ahogy Abraham kizavarja a rezidenseket, úgy szedegetem össze lelkem várfalát, s zárkózom mögé, mert hagynak a balga bámulók rá időt nekem.
- Már miért tettem volna? Nem volt esetem a számodra, Abe. És most sincs, ha már itt tartunk. Mert ugye mindketten tudjuk, hogyha valaki, hát te nem fogsz engem kezelni. - ülök fel az ágyon, mellkasom előtt keresztbe fonom karjaimat. Valamiért módfelett kellemetlennek érzem, hogy kórházi hálóingben mutatkozzam előtte, de akkor se vagyok hajlandó szégyenlős szűzként magamra cibálni a takarót.
- Egy szál cigarettával. - adok teljesen irreleváns, de mégis valós vágyból születő választ. Hiányzik a dohányzás, s fricskának sem utolsó a megjegyzés az orra alá. Ha valamit akar, akkor kérdezzen, s egy kósza jó hogy látlak, te hülye sem esne rosszul, hiába bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.
#imagine-dragons #demons
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 11:51 am Keletkezett az írás



Libi & Abe



Stevens bebizonyítja alkalmatlanságát ismételten – meg sem lepődök, ezt mindennaposnak veszem – amikor a betegünk kijavítja őt – na nem a címét illetően, hanem az évszámokat helyretéve – most azonban a legkevésbé sem érdekel a rezidens inkompetenciája, az viszont sokkal inkább, hogy ki is fekszik a kórházi ágyon.
Az indulatos felszólalását vagy szalonképes káromkodását – attól függ, honnan nézzük – eleresztem a fülem mellett, csak a nézőseregletet küldöm ki, nincs most rájuk szükség.
- Oké, amennyiben az utóbbi években alább adtad az elvárt színvonalat és nem a legjobb kell neked, szíves örömest adlak át az egyik rezidensemnek. Mi több, ha megint műteni kell, azt is hagyom, hogy az egyikük nyúlkáljon beléd. Mennyivel jobban hangzik ez, mi?! – „kedveskedek” neki vissza, arról meg ne álmodjon, hogy másik orvosnak adom az esetet – azaz őt – kivéve, ha megszökik az épületből, mert akkor ugyebár nem tudok mit tenni.
- Meg még két felessel is, igaz?! – leteszem a kórlapot a kezemből és az ágy végére rámarkolva támaszkodok meg, ahogy őt figyelem.
- Mikor jöttél Sydneybe? – nem volt titok annak idején, hogy hazajövök és az elmúlt két év alatt egyik e-mailváltásunkkor sem tartottam vissza a hollétemet érintő információt, ő tudta, hogy itt vagyok, én nem, hogy ő is.
- De ami a fontosabb, mivel jöttél be? És most nem a motorodra célzok, ha az megvan még… – ez mondjuk jobban érdekel, főleg azt hallva, hogy cisztás fibrózissal küzd. Azt pedig sejtem, hogy leesett neki, nem a közlekedési eszközre gondolok, amivel eltalált idáig.
Ellököm magam az ágy szélétől és odasétálok hozzá, majd felteszem a sztetoszkópot és a hátához érintem a korongos végét, meghallgatva ezzel a tüdejét. Kivéve, ha ki nem ugrik az ágyból, mert ebben a cselekedetemben maximum ez az egyetlen, ami meg tud akadályozni.
- Ki végezte a transzplantációt egyébként? – ha New Yorkban csinálták, akkor egészen biztosan ismerős lesz a név, ha más nem, hát hallomásból, bár ennek akkor is megvan az esélye, ha másik városban történt az eset. Kíváncsi vagyok, hogy kit keresett meg meg arra is, hogy miért nem engem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 11:52 am Keletkezett az írás



#abe #libi #what-the-hell?
- Nem lesz itt semmiféle műtét és hagyjuk az egoista dumát, nálam jobban úgyse tudsz brillírozni benne. - marok oda egy fintor keretei közé ragasztva véleményemet. Vannak előismereteink egymásról, nem is kevés, s nem is pikantériától mentes, de minden ismeretünk olyan poros, mint a nagymama hagyatéka volna a padláson, ha ugyan lett volna neki. Molyette múltunk megfakult kedvellek-je sem hagyja el ajkaimat, épp úgy nem, ahogy Abraham sem köhögi fel a pokrócot, amit reggelizett.
- Nagyjából egy hónapja. Vakációzom. - vonom meg a vállamat. Abba feleslegesnek tartom belemenni, hogy állásra jelentkeztem, méghozzá ennek a szent helynek az egyik vezető pozíciójára a szakterületemen, ám vissza kellett lépnem az egészségi állapotom romlása miatt. Bizonyára csámcsogtak rajta kórházi berkeken belül, hogy volt főnök, nincs főnök. Csak egy név voltam a munkaügy listáján, most meg a kórlapjaik rossz oldalán vagyok. Ezért már érdemes volt kontinenst váltani, nem igaz?
- Láz, légszomj, gyengeség. És nem jöttem, hanem hoztak. Egyébként nem lennék itt. - válaszolom meg nagyon sablonosan és orvosi zsargontól mentesen a kérdését, majd hogy hadd örüljön annak okán, hogy semmi sem változott, csupalatinnal teletűzdelve szakszerűen is megfogalmazom a tüneteimet, mintha azt mutatnám be milyen referálást várok egy rezidenstől. A tökéletes rezidenstől.
- És a motor megvan, bár nem az, amelyiket még neked is volt szerencséd ismerni. - beszélgetésünk során először szaladnak mosolyba ajkaim. Imádok motorozni, ez legalább olyan téma, amiről szívesen értekezem.
Abbahagyom a beszédet, amikor a tüdőmet hallgatja. Nem kell felszólítson arra, hogy sóhajtsak, ismerem a protokollt, sajnálatos módon a sztetoszkóp mindkét végéről.
- Dr. Thackeray, Londonban.
Nem volt véletlen, hogy nem óhajtottam édes szülőföldemen kés alá feküdni. Reméltem, hogy eltitkolhatom a végtelenségig az állapotomat. És épp ez volt az oka annak is, hogy eszemben nem volt Abet megkeresni, hiába pokoli jó orvos. Jó orvos van még, de majdnem-jóbarátom alig. És utáltam volna, ha a beteget látja bennem és nem a kollégát. Hát.. azt'szem cseszhetem ezt már.
- Ha majd ezen a szobán kívül újra találkozunk és köpeny vagy normális, utcai öltözet lesz rajtam nem betegruha, akkor rátérhetünk arra, hogy örülök, hogy látlak. De most azért hadd ne repessek. - húzom fintorba orromat. Ezzel tulajdonképpen a magam fordított módján sikerült közöljem vele, hogy emberileg nem bánom, hogy látom. De ennél nyálasabb welcome-ot nem fogok itt és most mondani. És talán máshol se, amilyen csodálatos a jellemem.
#imagine-dragons #demons
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 11:53 am Keletkezett az írás



Libi & Abe



- Tájékoztatásul közlöm, hogy a mellkassebészeten vagy és ha nem csalnak az emlékeim, akkor neked más a szakterületed. – húzom fel az orromat. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy pontosan tudja, hol is van és, hogy különböző szakterületek mesterei vagyunk, de pontosan emiatt kérem ki magamnak a dolgot, mi az, hogy nem brillírozom nálam jobban??! Ha még a húgyhólyagjáról lenne szó, de nem arról van, na.
- Egy hónapja itt dekkolsz már? Pff! – nyilvánítok véleményt, a tudtára hozva ezzel, hogy egy mailt azért hozzám vághatott volna, ha már elette a fene a világ végére. Oké, ha mondjuk nem volt kíváncsi a képemre, akkor érthető.
Arról nem tudok, hogy itt dolgozott volna, ugyanis a kollégáim – vagy a leendő kollégáim – cseppet sem érdekelnek, nem foglalkozom azzal, hogy kik jönnek és mennek, nem izgat. Igen, abszolút antiszociális vagyok és nekem pont így tökéletes. A munkámnak élek és nem a pletykáknak.
- Most nekem akarod megmutatni, hogy tudod a leckét? – vonom fel a szemöldökeimet, amikor latinul is ledarálja ugyanazt, amit angolul mondott végig. Fejben pedig összeállítom, hogy milyen teszteket kell kérjek neki.
- Nocsak?! Hogy-hogy lecserélted? Anno nagyon odáig voltál azért a darabért. – nincs bajom a motorokkal, sosem volt. Egyfelől én is szeretem, másfelől rengeteg pácienst csinál nekünk és habár nem kívánok én senkinek semmi rosszat, de be kell vallanom, ugyanazt érzem, mint a többi valamirevaló sebész is, szeretem használni a szikéimet.
- Áh, az öreg Thackeray… – hümmögök egyet. Nem mondom, jó a fickó, tavaly egy orvos konferencián személyesen is volt alkalmam megismerni, de a tanulmányait évek óta nyomom követem.
- Szeded a gyógyszereket? – nem feltételezek én semmit, meg kell kérdezzem és így meg is teszem. Mint minden más orvos is. Ez a legalapvetőbb dolog.
Valójában nagyon nem tetszik, amit hallok a vizsgálat során, azonban nem szólok erről egyetlen szót sem. Még ráérünk, főleg, hogy előbb egy sor másik vizsgálatra is szükség lesz ahhoz, hogy bármiféle diagnózist felállíthassak. Mikor végzek a sztetoszkópos hallgatózással, hagyom, hogy visszafeküdjön.
- Pedig bevallhatod. Egyébként meg abban a pillanatban, hogy normál göncökben futunk össze, meg is hívlak arra a két felesre, de cigit azt nem kapsz. – én is örülök neki, de azt hiszem mi ennél jobban nem tudjuk kimutatni a dolgot. Nem is hiszem, hogy kell, ő is tudja, én is tudom, másnak meg nem kell tudnia.
- Lefuttatok egy rakás tesztet, és kiderítem mi nem stimmel. De addig is… – bepötyögök pár dolgot az elektronikus kórlapba, majd félreteszem a tabletet.
- Szóval miért is nem szóltál, hogy itt vagy? – térek vissza erre a dologra, mert azért na, csak nem lett volna megerőltető hozzám vágnia egy üzenetet. Amúgy meg, hogy miért zavar ez ennyire?! Mert jóban vagyunk vagy voltunk, mi több, ő áll a legközelebb ahhoz, hogy a barátomnak nevezzem, bár köztudott, hogy én olyanokat nem gyűjtök.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 12:01 pm Keletkezett az írás



#abe #libi #what-the-hell?

- Nem a szakterületedre értettem, hanem a remekbeszabott jellemedre, meg arra milyen egos vagy a tudásodra. - helyesbítek, bár igazából az sem különösebben zavar, ha magára veszi és azt gondolja, hogy a szakmaiságát sértegettem. Igazából azt is szívesebben tenném, semmint magamról és az állapotomról beszélgessek vele.
- Nem jött szembe jobb ajánlat, így vártam a visszajelzést ebből a koszfészekből. Aztán mire megkaptam, kicseszett velem a tüdőm. Szóval hello Ausztrália!, te pokolfajzat sors hazája. - fintorodom el. Egyébként nem a szívem csücske ez a város, amióta itt vagyok több időt töltöttem bárokban magányosan, mint valaha az életben. Pedig nem vagyok az a kifejezetten antiszociális típus, csak érdes a jellemem.
- Hadd legyen már egy jó napom! Ezekkel a rezidensekkel ősembernyelven kellett beszélnem a tüneteimről, ha nem mondhatom ki szaknyelven, akkor ettől fogok megfulladni, nem a tüdőbajomtól. - nevetek fel, harsányra sikerülve így a befejezéssel. Hátra nyúlok a párnához, feltámasztom az ágytámlának, elvackolom magam nekidőlve, ülő helyzetben kényelmesedve el. Ha már itt kell lenni, legalább legyen jó, nem igaz?
- Leülsz, doki? - paskolom meg egy odapillantással az ágy végében levő üres helyet. Már úgyis megvizsgált, igazán kényelembe is helyezheti magát, ülve is tud személyeskedni, s nekem is szájraáll ~ül a vérszíváshoz.
- Öreg volt már, márpedig én nem szeretem az öreg darabokat. Thackerayből is inkább a fiatalabbat választottam. - kacsintok rá. Igen, úgy is kiválasztottam Dr. Thackerayt, ahogy hangzik ez a mondat, de az azonos szakterületű apa-fia párosra értem - kivételesen - műtétügyileg a megszólalásomat.
- Nem mindet. Feleslegesen nem mérgezem magam.
Felhúzom lábaimat, átkarolom őket karjaimmal. Utálom a túlzott gyógyszerfelírást, ahol lehet elhagyom a pirulákat. Maximum ha emiatt fogok ennél is jobban haldokolni, akkor ezt is anyámra és a függőségére foghatom.
- Szóval te is örülsz, hogy látsz? - kérdezek vissza pimaszul, mert hát na, én sem mondtam semmit, de ettől még nem vagyok rest észrevételezni szemtelen módon a hiányosságait.
- Tedd a dolgod, én már csak gongatok.. - idézek egyik kedvenc mesémből, lemondó legyintéssel. További szájhúzásomat elviszi egy köhögés. Feltartott mutatóujjal jelzem, hogy pillanat, hallottam a kérdését, de momentán nem tudok válaszolni. Amikor már úgy érzem, hogy a könnyen jön-nemkönnyen megy krehálásomnak viszlátot inthetek, összeszedem a reakcióm mondatait.
- Azért, hogy ne jussunk ide. - célzok ezzel az orvos-beteg kapcsolatra. Tudtam én mindig, hogy mi a szakterülete, ezért is kerültem, mint a pestist. Szerencsétlen, nem volt elég neki a neje tüdőügyben, kellenék még neki én is? Oké, a mi kapcsolatunk nem volt sosem érzelmektől csepegős, de amennyire érdes módon én a barátomnak tartom, úgy azt gondolom, hogy ő is efféleképp vélekedik rólam. Szóval elkerültem. Van ilyen.
- Zavar? - fürkészem kíváncsian a nyuszit a bokorban, hátha meglátom valahol. A kitüntető figyelmemet egy hogy vagy?-nak is felfoghatja.
#imagine-dragons #demons
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 12:08 pm Keletkezett az írás



Libi & Abe



- Ah értem. Bagoly mondja verébnek? – halványan feljebb görbül a szám sarka egy alig észrevehető mosolyba. Azért valljuk meg, neki sem volt soha gondja azzal, hogy pontosan tudja mennyire is jó és eszébe sem jutott szerényen hozzáállni. Miért is tette volna, vagy akár én?! Egyébként is, az álszerénység olyasmi, amit világéletemben gyűlöltem és gusztustalannak is tartottam, így tőlem aztán végképp távol áll.
- Egyébként van is mire egoznom. – ha már itt tartunk és a nyakamat tenném rá, ha most fordított helyzetben lennénk, ő sem lenne más.
- Szóval meló miatt jöttél. Nosztalgikus, nem gondolod? – elvégre dolgoztunk mi más együtt. Te jó ég, mintha egy egész élettel ezelőtt lett volna.
- Egyébként visszavonták az állásajánlatot? – mert ez nem egyértelmű számomra, de azért van egy sanszom arra, hogy igen.
Amit a rezidensekkel kapcsolatban mond, megint előcsal belőlem egy alig észrevehető kis fél mosolyt. Van, ami úgy tűnik, hogy nem változik.
- Látom te is hasonlóan odáig vagy értük. – persze, ők a feltörekvő nemzedék, a jövő bennük van és mi is voltunk egykor rezidensek, meg a többi blablabla… mondjuk én az életben nem voltam olyan, mint ők, mert amit egyszer elolvasok, az örökre az agyamba ég, így alapvető tudásbeli hiányosságokból fakadó hibákat sosem követtem el.
Leteszem magam az ágyára, ha már ilyen szépen invitált. Az egyik lábam félig magam alá húzom, a másik pedig a padlót érinti a cipőm talpával továbbra is.
- Jahogy! Róla nem sokat hallottam még. – következésképpen gőzöm sincs milyen orvos, de gondolom annyira rossz nem lehet, ha Libi őt választotta végül. Legalábbis remélem, hogy nem végzett kontármunkát.
- Oké, értem. Akkor most nem tartok kiselőadást arról, hogy esetedben mennyire fontos lenne, ha szednéd, amit adnak neked, tudod te magadtól is. – szusszanok egyet és elkomorul közben a képem. Könyörgöm, orvos, tudnia kellene, hogy nem poénból kapja azokat a pirulákat, ráadásul, ha nagy gáz van, ez is baromira számít.
- Végigkérdezhetlek a protokoll szerint, de mivel tökéletesen ismered a kérdéssort, megkönnyítem mindkettőnk dolgát. Depressziós vagy? – ez ugyanis lehet oka annak, ha valaki szándékosan elutasítja a kezelést, amihez a gyógyszerek beszedése is a része. Ahogyan erre lehet visszavezetni azt is, hogy miért nem magától jött be ide, amikor a tünetei egyáltalán nem elhanyagolhatóak vagy figyelmen kívül hagyhatóak valakinél, aki átesett egy tüdő transzplantáción.
- Persze, hogy örülök, majd kicsattanok. – attól, hogy ez igaz – na jó, nem ilyen drámai eltúlzásban – képes vagyok a lehető leg- érzelem mentesebben előadni.
- Látod, nem?! – apró kis vigyor jelenik meg a képemen, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik.
Nem tetszik nekem ez a köhögő roham. Sajnos – vagy sem – van tippem arra, hogy mi lehet vele, de nem akarok – és nem is vagyok hajlandó – következtetéseket levonni előre. Megvárom, amíg elmúlik és újra képes szóhoz jutni.
- Ez baromság. Már az elején hozzám kellett volna jönnöd. Főleg, hogy a végén nem kerülhetted el. – most mit finomkodjak? Így gondolom, persze, hogy így, egyfelől tényleg piszok jó vagyok a szakterületemen, másfelől pedig… most komolyan titokban akarta tartani?! Miért?
- Persze, hogy zavar. – azt viszont már nem teszem hozzá, hogyha nekem lenne olyan problémám, ami az ő szakterületéhez tartozik, akkor valószínű én is máshoz megyek és nem azért, mert nem bízom a tudásában. Sokkal inkább azért, amiért ő is elkerült engem, azonban ezt az aprócska tényt elhallgatom előle, nem tartozik ide.
- Egyébként remekül vagyok. – haha.
- Dolgozom és néha alszom is. – felelek a fel nem tett, de azért mégiscsak valahol a levegőben lógó kérdésére. Én elégedett vagyok ezzel, akkor is, ha másnak elég üresnek tűnhet az életem.
- Itt maradsz egyébként? – főleg, ha nem kapta meg végül a melót és félig kényszernyaralás lett az egészből, akkor ez sem utolsó kérdés.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 12:36 pm Keletkezett az írás



#abe #libi #what-the-hell?
Elvigyorodom a visszakérdezésére. Hiába, nem voltunk partiban soha egymással, de azért a hasonszőrű a hasonszőrűt megismeri. Szerénytelenül bólintok.
- Valahogy úgy, valahogy úgy. És igen, tudom, hogy van. Ahogy nekem is, de nyilván ezt te sem felejtetted el. - teszem hozzá. Ki tudja miért, de eszembe jut a nagy műtős cirkusz, amikor engem hívtak konzíliumra egy esethez a főnök kifejezett tiltása ellenére (akkor éppen felmondásban voltam, úri szeszélyem azt diktálta, hogy Európába menjek, de ebből se lett semmi). Az egész osztály attól volt hangos milyen fejet vágott a vezetés, amikor az egyik gyakornok megszegte a szabályokat egy beteg péniszének védelmében. Nos, egy életre elintéztem a szakirányválasztását, rém gusztustalannak tartotta az esetet (őrült, féltékeny feleség egy bárddal veszélyes a hímtagokra).
- Nem kifejezetten öntött el a nosztalgia, de ha te mondod. - vonogatom a vállamat. Ha tényleg munkaügyben találkoztunk volna, akkor lehet, hogy lenne hangulatom a múlton töprengeni és rágódni, ahogy Ó Ká! szereti, de így most nem vagyok vevő effélékre.
- Vissza. Nyilván hosszútávra terveznek, s velem nehezen lehet. Mint látod nem cáfoltam rá az elképzeléseikre. - fintorba húzom orromat. Egész rendesen moderálom magam, nem mondom, hogy a vezetőség csupa falloszfejűek gyülekezete, mégse sértegessem már azokat, akiknek dolgozik. Bár, ha már itt tartunk, az is nosztalgikus lenne.
- Semmi bajom velük, veled ellentétben én szerettem tanítani, de ezek nem az én kiskacsáim, hát nem kell kedveljem őket. - vonom meg a vállamat. Mondjuk tény, hogy az enyémeket sem mindig bírtam elviselni, de még mindig kevésbé utáltak, mint Dr. Londont. Nem is értem (dehogynem) miért.
- Ugyanaz pepitában. Együtt kutatnak, egyazon szakterületen dolgoznak, szinte klónjai egymásnak. Annyi haszna a fiatalabbnak, hogy jobb az ágyban.. - telik meg csintalansággal a hangom. Nem, mintha tudnám, hogy az öreg milyen a lepedőn, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. - ..és nem visel szemüveget, csak szemellenzőt.
Megforgatom a szemeimet, amikor a gyógyszerekről kezd papolni nekem. Tudom én, hogy mit kéne bevegyek, de van két betű a nevem előtt - ennyivel több lesz a fejfámon is - így fel tudom mérni, hogy mi az, ami még kell, s mi az, ami már orvosi túlzás. Persze tévedhetek is - esélyesen teszem, mert ha nem így lenne, nem lennék itt - de azt meg bevallani nem fogom. Mint említettem, ez is anyám hibája.
- Nem vagyok depressziós, Abe, csak nem akarok megint egy kórházi szobába költözni, reménykedni és elveszteni a hitemet. Új tüdőt kaptam, esélyt, most meg itt vagyok. Mindketten tudjuk, hogy mi lehet az oka ennek a látogatásnak. Kurvára nincs szükségem arra, hogy megint a műtőasztalon matasson bennem bárki, békében akarok megdögleni. Szerintem ez nem olyan nagy kérés. - törökülésbe helyezkedve hajolok előre, amikor elkap a köhögőroham. Mintha csodás alátámasztása lenne szavaimnak, tudok neki örülni, mint üveges tót a hanyattesésnek.
- Minek? Így legalább nem a te kudarcod vagyok, hanem Dr. Thackerayé. Megóvtam a jóhíredet. - törlök ki szemem sarkából néhány köhögéscsalta könnycseppet, s vigyorgok rá telve öniróniával. Nem ostoba, tudhatja szerintem, hogy miért nem kerestem fel. Amit ő írt volna fel, azt se szedném hosszabb tömött sorokban, mint a mostani gyógyszereimet.
- Engem is zavar, de hát na, az élet nem mindig papsajt, néha papszar is. Még mindig nem heverted ki? - kérdezek vissza a néha alszom kapcsán. Persze sejtem, hogy ami vele történt az nem olyasmi, amit kiheverni lehet, de a törődéskifejezésemet ennél masszívabban nem fogja megkapni. Épp csak halványan pislákol némi baráti, szolidarító aggodalom és sajnálkozás lélektükreim mélyén.
- Nem tudom. Esélyesen igen. Itt legalább nem károg-zokog Hope a nyakamban, szóval lehet, hogy igen. Bár nem tudom mit kezdjek magammal, még nem mértem fel a többi kórház álláskínálatát..
#imagine-dragons #demons
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 5:42 pm Keletkezett az írás



Libi & Abe



- Valahogy úgy. – élek a szavaival. Tény, hogy egyikünknek sincs szüksége önbizalom növelésre, mert mindketten tökéletesen tisztában vagyunk a képességeinkkel. Véleményem szerint egyébként ez a helyes hozzállás. Egy sebész pontosan ismerje a határait, legyenek azok akárhol is.
- Sajnálattal hallom. – bár azt, hogy mennyire is sajnálom, még én magam sem tudom, de nem is hiszem, hogy ez jelen pillanatban életbevágóan fontos volna, rohadtul nem az.
- Nem a tanítással van bajom, csak a mihez tartás végett. – az inkompetenciát nem bírom és azt, amikor olyasmit kell átvennem egy rezidenssel, amit elvileg már évek óta tudnia kellene.
- De az is tény, hogy eszembe nem jutna kiskacsáknak tekinteni őket. – baromi idegenül hangzik ez a szó a számból. Nem voltam én mindig ilyen, két évvel ezelőttig kifejezetten élveztem a fiatal orvos és sebészjelölteket okítani és jóval elnézőbb voltam, mint ma. Rendben, akkor sem nyertem volna meg egy szimpátia versenyt és nem is hiszem, hogy valaha is túlzottan nagy imádatnak örvendtem volna valaha is, de határozottan kevésbé voltam komor. A nejem halála azonban erőteljesen megváltoztatott mindent az életemben és ma már nem sok okom van arra, hogy kedves, elnéző vagy jófej legyek. Állítom, hogy annak a sebésznek ilyen volt a felettese, és ennek köszönhetően sosem érezte a nyomást arra, hogy a legjobb legyen a szakmájában, aminek a következtében a feleségem ott maradt a műtőasztalon. Szóval igen. Inkább vagyok követelőző és unszimpatikus, ha ezzel elérem azt, hogy a gyakornokok és rezidensek a lehetőségét is kizárják annak, hogy hibázhassanak. Mert nem lesz, aki ezt elnézze nekik. A jópofizgatást meg intézzék el mással.
Az említett orvos apa-fia párossal kapcsolatban csak bólintok egyet, sok hozzáfűzni valóm nincs a témát tekintve. Az idősebb orvos kutatásait és pályáját ismerem, a fiatalabbikét még nem.
Végighallgatom, amit a ’nem depressziójáról’ mond, nem szakítom félbe, hagyom, hadd jöjjön ki, aminek ki kell. Értem és megértem őt, csak éppen egyet nem értek vele.
- Ennyire ne dramatizálj túl, ott még nem tartasz egyelőre. És ha rajtam múlik, nem is fogsz. – ez nem egy hospice ház, itt nincs békében megdöglés – ahogy ő fogalmazott – és én meg aztán pláne nem járulok hozzá semmi ilyesféléhez, nem erre esküdtem fel.
- A jó híremet az én dolgom megóvni, nem a tiéd. – tisztában vagyok vele, hogy epés a válaszom, de ajánlom neki, ne várja el, hogy haldoklóként kezeljem és finom legyek, meg nyájas meg a franc se tudja még milyen vele.
- Mit? Hogy agyonlőtték a terhes feleségemet, mondván van ilyen, épp rosszkor volt rossz helyen? Vagy azt, hogy az orvos, aki kezelte, nem állt a szakmája csúcsán és képtelen volt megmenteni az inkompetenssége okán? Nem, nem hevertem ki, ha erre gondolsz. – nincs indulat a szavaimban, nyugodtan beszélek, de ettől még igaz, amit mondok. Ma már nem fojtogat szüntelen az érzés, hogy az élet bizony kibaszottul igazságtalan volt velem. Úgyse tudok változtatni a dolgokon, így már nem rágódok rajtuk, de ettől még nem lett ez az egész könnyebb. És igen, a jegygyűrűmet is hordom, szóval, jah, nem vagyok túl a történteken.
- Ha nincs még lakásod, akkor van egy elég méretes házam, amiben alig vagyok jelen. Szívesen látlak, ha gondolod. – ha akar, akkor felőlem beköltözhet, egymás köreit nem igazán zavarnánk. Ha meg nincs kedve, akkor nincs, amúgy is folyton itt vagyok a kórházban.
- Hope egyébként hol van? – ha már itt tartunk, én azt hittem a testvére hozta be, róla fel tudom tételezni az aggodalmat és azt is, hogy Libi neki engedné a kórházba szállítását, de akkor úgy tűnik valaki más lehetett ezért a felelős.
- És ki hozott ide be? – korábban ő maga említette, hogy nem magától jött.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 11:18 pm Keletkezett az írás



#abe #libi #what-the-hell?
- Hat kinek mi. Engem igy szocializaltak.. Kiskacsak, mert kovetnek teged mindenhova. Te sose hallottad a kifejezest rajuk? - vigyorodom el. Arra hogy sajnalja nem tudok mit mondani. En is sajnalom, de hat ez van. Sok mindent ugyse sajnalok az eletemben, ennyi belefer.
-Te is tudsz mindent a kesei kilokodesrol. Hadd ne beszeljunk remenyrol. Ha nem errol lenne szo, nem igy ereznem magam. Es nem, mielott megszolalsz, orvos meg nem allitotta fel a diagnozist, de nem vagyok hulye. - huzok szajat. Dramakiralyno sose voltam, de nem tudtam mar az elejen se pozitivan allni ehhez az egesz transzplantacio dologhoz. Es tippelni tudok. Aztan ha tevedek az csak jo, nem igaz? De nem szokasom, ha nem szakteruletemen vagyok, akkor se gyakran. Vagy csak fu alatt.
-Nem ennyire kifejtetten, de ja. Erre. Es kerdeznek valamit. O ezt akarna? Hogy igy erezd magad?
Talan klises a kerdes, talan nyers, de kisse mategorikus vagyok ha gyaszrol van szo.
-Amugy meg szar dolog a helyzet masik vegen lenni, de Abe.. Te is tudod, hogy mindenki veszit el beteget. Es tulajdonkepp tenyleg rosszkor volt rossz helyen. Pokolian sajnalom, de azzal, hogy eszed magad, mint egy megszallott meg nem hozod vissza ot. - vilagitom meg az en nezopontombol a dolgokat. Semmit se tudok rola, lehetne mondani, de ettol meg a velemeny az velemeny. Hiaba olyan, mint a fenek (mi denkinek van, de senkit nem erdekel a mase), akkor is.
Az ajanlata tobb, mint meglepo. Vanbenne valami emelyitoen remenykedo es basszus.. Jolesik.
-Szoval nem vetsz ram keresztet, doki? Jo tudni, higy nem kapok itt toled szobafogsagot. Es koszonom, elfogadom. - eresztek meg egy mosolyt fele. Nem gondolok mast ebbe, mint ami az egyszerusegeben benne van, megis letorolhetetlenne valik a mosolyom. Egy kicsit pedig haragszom is emellett, de annak az oka maganugy.
-New Yorkban, Stanleyvel. Legalabbis remelem, higy meg ott es nem utban ide. Utalatos dolog, ha az ember novere nyomozo. Elotte nincsenek titkok tul soka.
Buszke vagyok mindarra, amit Hope elert, nem arrol van szo, hogy nem. Epp csak nem szeretem, higyha nem elhetem a magam hazug modjan az eletem.
-A foberlom, Mrs. Lynd. Vagyis a volt foberlom. Irtozik minden betegsegtol igy meg az ideuton kitette a szuromet. Nem is baj, lehet hogy a macskajara voltam allergias es nem is a korkepem a bajom oka. - fintorgok. Tudom, hogy baromsagot allitok, de viccelni szabad, nem?
-Mikor szokunk meg innen? Uncsi egy szoba ez, innek valamit. Az orvosom engedelyeveles tarsasagaban persze.. - kohogom el a veget. Arrol gondosan nem nyilatkozom, higy ulni is faradt vagyok.
#imagine-dragons #demons
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 12:12 am Keletkezett az írás



Libi & Abe



- Ööö, nem. – ez a kacsa dolog valahogy sosem került elém, eleve én magamat az életben nem definiáltam ekképpen, és a rezidenseimet sem, szóval ez valahogy kimaradt az eddigi pályafutásomból.
- Nem, az valóban nem vagy. Kis millió oka lehet még annak, amik ugyanezeket a tünet együtteseket produkálhatják, nem kell rögtön a legrosszabbat vizionálni, főleg vizsgálati eredmények nélkül. – többet tudok a tüdőkilökődésről, mint gondolná, főleg, mivel nekem ez a szakterületem és nem pusztán csak műtök, hanem kutatást is végzek – egyébként pont ezzel kapcsolatban – azonban továbbra is állítom, hogy akármi más is állhat a háttérben, találgatásokba pedig nem megyek bele, sosem voltam erre hajlandó.
- Teljesen mindegy, mert halott. – nem gondolkozom azon, hogy mit gondolna Ő, mert nem gondol már semmit. Így számomra irreleváns ez a fajta megközelítés.
- Szerinted ezt nem zongoráztam már végig?! Egyébként meg, most már pszichológusnak is felcsapsz? – durva vagyok – bár a hangom az higgadt marad, túlságosan is, ami azt illeti –, de ez nem olyan téma, amit tovább akarnék feszegetni, pláne nem így. Tisztában vagyok azzal, hogy mindenki veszít el beteget is, de ez még nem ad felmentés arra, hogyha egy orvos azért veszíti el a páciensét, mert egyszerűen nem elég képzett vagy jó a munkájában. Nem üldözöm a fickót, nem akarom rajta kitölteni a haragomat, két éve beszéltem vele, amikor a nejem meghalt. Az pedig, hogy a munkába temetkezem… tudtommal nem káros senkire sem nézve.
- Nincs okom arra, hogy vessek, te fested az ördögöt a falra. – ami egyébként véleményem szerint nem is létezik, de hát ez már egy más kérdés, ami nem is ide tartozik.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. – bólintok a lakhatással kapcsolatban és majd alkalmasint – amikor már elbocsátottam a kórházból – el is fogom vinni magamhoz és kulcsot is kap.
- Akkor nem is tudja még, hogy kórházban vagy? – legalábbis ezt szűröm le a szavaiból.
- Oh, értem. Nos, legalább azzal már nem lesz gondod, hogy hol húzd meg magad. Megszöktetni pedig akkor foglak, ha lefuttattunk pár tesztet, de addig itt kell, hogy maradj. Viszont megsürgetem a dolgot, hogy ne tartson túl sokáig. – másképpen sosem fog kiderülni, hogy mi okozza a tüneteit és szeretnék tisztábban látni és tudni, hogy mi is a helyzet vele.
- Első körben elküldelek röntgenre és vért is vesznek tőled. – ezt követően felsorolom még a többi tesztet is, amit még el fogok végeztetni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 2:15 am Keletkezett az írás



#abe #libi #what-the-hell?

- Barlangban nőttél fel vagy füldugóval. Ha nem tudnám, hogy mi a helyi válaszod, akkor megkérdezném mégis melyik kórházból szalajtottak.. - hagyom függőben a szemtelen megjegyzést. Ugyanonnan jöttünk, legalábbis nyomaikban ugyanazok a gyökereink, az, ahonnan ismeretségünk eredezik, az a gazdája a kiskacsa kifejezésnek. De ha nem hallotta, hát nem hallotta. Mondhatnám, hogy biztos annyira bele volt gyógyulva a nejébe, hogy megsüketült, de ismerve a múltját ez még tőlem is görény lenne. Nem sértegetem tehát.
- Utálom, hogy a beteged vagyok. így még csak hathatós szakmai eszmecserét sem lehet folytatni. - fintorgok, fel sem eszmélve arra, hogy most fogadtam el a segítségét, már ami az orvos-páciens dolgot illeti.
Nincsenek elvárásaim a válaszait illetőn. Ahogy én sem voltam finom, tapintatos és nőies, úgy ő is lehet harapós, nem zavartatom magam miatta. Tulajdonképpen azt mondja, amit ki akartam vadászni a bokorból, mint ugrifüles, de nem vágok közbe, ő is végighallgatott, az a minimum, hogy én is megteszem ezt vele.
- Nem, annak soha. Legalább olyan unalmas szakterületnek tartom, mint a bőrgyógyászatot. - vonom meg a vállamat. Ha esetleg kalimpált előttem a kezével, vagy úgy tartja, hogy láthatom, hogy viseli a gyűrűjét, elidőzik tekintetem - némiképp rosszallón, de nem kimutatottan, csak átgondoltan - az ékszeren, mielőtt visszavándorolna Abe arcára pillantásom fókusza.
- Megszokás, rossz családi átok, vagy nevezd aminek akarod. - tárom szét megadón karjaimat. Elég pofon volt nekem az, hogy visszaszívták az állásajánlatomat az állapotom kiszivárgása miatt, így aki csodálkozik azon, hogy mit pingálok a falamra, az egy hülye. bocsi, Abraham, de ez az igazság.
- Fogalma sincs róla, s jó lenne, ha ez így is maradna. A transzplantációról is csak akkor szerzett tudomást, amikor már egy hónapja túl voltam rajta. Kicsit zabos lett, de végül mindig megenyhül, szóval elmúltak a fellegek. Egyébként is lefoglalja, hogy egyedülálló anya legyen, nem kellenek neki még az én gondjaim is.
Fejtem ki kis szigorral a dolgokat. Nem hinném, hogy társalogna a nővéremmel, hisz nem is ismeri, de azért nem árt egyértelművé tenni, hogy a Hippokratészi esküt mennyire hatványozottan kell komolyan gondolja az esetemben. Én itt orvos vagyok akartam lenni, nem beteg. Punktum.
- Milyen csodás felsorolás. De nem baj, úgyis meg akartam ismerkedni a hellyel. Egy szavam nem lehet, nem igaz? Egyébként tényleg örülök, hogy látlak. - biggyesztem a végére mintegy mellékesnek feltüntetett egyáltalán nem mellékesen.
#imagine-dragons #demons
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 3:21 pm Keletkezett az írás



Libi & Abe



- Vagy csak más jobban érdekelt. – nyíltan egyetlen szakorvos sem nevezett így anno minket, ami pedig a többit illeti, a felesleges szövegelésekre nem nagyon figyeltem, általában találtam annál érdekesebb elfoglaltságot.
- Nem is kell szeretned a felállást. – vonom feljebb mindkét szemöldökömet. Mi több, az lenne a fura, ha szeretne a betegem lenni, ami valljuk be elég abszurd elképzelés volna. Szóval nem, azt hiszem erre egyikünk sem vágyik, én különösen nem.
Kalimpálni ugyan nem szoktam, de nem is rejtegetem a kezeimet, ott vannak az ölemben lazán és így látszik, hogy még mindig hordom a jegygyűrűmet. Pontosabban valószínű csak az nem veszi észre, akinek Retinitis pigmentosa-ja van és már/vagy pedig vak.
Azon nem csodálkozok, hogy az ördögöt festi a falra, a többi beteg is ezt teszi a legtöbb esetben, így a megjegyzésem nem ennek szólt.
- Nem nevezem semminek, majd a nevén akkor, amikor meglesz minden eredményed és pontosan tudom, hogy mi történik benned. – nézek végig rajta és ez alatt a tüdejét értem, meg azt, hogy mi okozza a tüneteit. Nem szeretek és nem is akarok feltételezésekbe belemenni, azokban ugyanis nem hiszek.
- Oké, ez a te dolgod, nem az enyém. De ettől függetlenül kötelességem elmondani, hogy jobb lenne, ha lenne veled valaki, aki támogat. – és szereti és mellette áll. Mert akármennyire is orvos, most épp beteg és mindenkinek szüksége van arra, hogy ne egyedül kelljen szembe néznie azzal, ami rá vár, legyen ez bármi. Azt hiszem ezt a metódust pedig nem kell neki bemutatnom, elvégre, minden betegnek kötelességünk ugyanezeket elmondani, akik nem akarják, hogy a családtagjaik mellettük legyenek.
Mindazonáltal én nem fogok beleszólni a döntésébe, nagylány már és pontosan tudja, hogy mit akar, nekem pedig tiszteletben kell tartanom – és abban is fogom – nem csak az orvosaként, hanem a barátjaként is. Nem ma kezdtem a szakmát és nem is öt perce ismerjük egymást.
- Így van. – bólintok és még egy fél mosolyt is erőltetek a képemre. Mostanában kissé nehezemre esik ez az egyszerű mimika, szóval nem miatta van így.
- Akkor később benézek hozzád. És a körülményeket nem számítva én is örülök neked. – mert annak nem örülök, hogy a betegemként van jelen, annak viszont igen, hogy látom és beszélhetünk.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 5:13 pm Keletkezett az írás



#abe #libi #what-the-hell?

Elengedem a témát, mely a felállásról szól, határozottan nem ebben a kontextusban kedvelem a szót Abrahammel kapcsolatosan. Igaz, már annak is egy fél élete, hogy bármilyen vele kapcsolatos esetben felmerült volna, s nem is hozom szóba, ami volt a pihenőkben, az ott is marad. Fiatalság, bolondság.
- Alig várom. - forgatok némileg ironikus hangnemet megütve szemet is a megjegyzés mellé. Egyáltalán nem akarom tudni, hogy mi bajom van, azt akarom, hogy múljon el, szűnjön meg, tűnjön a pitlákba és ne is kelljen foglalkoznom vele többé. Ha strucc lennék, akkor már csak a nyakam meg a többi fejtelen részem látszana ki a homokból, akármennyire nem lenne professzionális az.
- Abba a támogatásba gebednék bele. Tudod, hogy szeretem a nővéremet, de ki tud készíteni a habkönnyű, cukormázas jellemével. És egyébként sem arra van szüksége az unokaöcsémnek, hogy egy göthös nagynéni mellett senyvedjen egy új kontinensen, hanem hogy élje a kamaszok gondtalan életét a szülővárosában. - megyek bele a mesélésbe, mert bár orvosként tájékoztatott, de nem akarom szétválasztani a jelen helyzettől a közös múltunkat. Ha csak orvosomként tekintenék rá, akkor még pokrócabb lennék, mint amilyen vagyok és a beszéd is fárasztó jelenleg, hát még a pattogás mennyire az lenne.
- Ha valamelyik kontárkodik, be fogok szólni neki, szóval előre készítheted magad a rémes ez a beteg megjegyzésekre. A vénáimra különösen érzékeny vagyok, nem tolerálom, ha valaki egy vérvételhez is hülye. - vigyorodom el, de szavaimban szigorúság cseng. Tényleg nem vagyok egy finom dáma, ennél kevesebbért is hajlandó vagyok balhézni, szóval reszkessenek az egerek.
- Úgy legyen. Tolószéket ne hozzanak, nem vagyok hajlandó beleülni! - biggyesztem még hozzá a negatív felhangú felsorolásaimhoz, majd mielőtt Abraham kimenne az ajtón, még utána szólok.
- És Abe! Előre is bocs mindenért. - kacsintok rá kis szégyenlősséggel. Amint egyedül maradok hátra hajtom a fejem a párnára, utat engedek a fáradtságnak. Legalább a tesztek előtt hadd pihenjek egy kicsit. Ha nem kell az erőset játszanom nyugodtan elhagyhatom magam..
#imagine-dragons #demons

//Köszönöm a játékot! szereti//
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:55 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Welcome to the hospital - Libi & Abe
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: