Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Fabrice & Ana - Hollandia, 3 évvel ezelőtt
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 11:56 pm Keletkezett az írás



Fabrice & Ana

 
A  zt tartja egy régi mondás, hogy egy szép hosszú őszt mindig zord és kemény tél követ. Napok óta gyönyörűen sütött a nap, átszitálva az aranypászmákat a levelek között. Minden reggel megnéztem az ablakomból amikor felkeltem és minden reggel, idestova már két hete arra a megállapításra jutottam, hogy soha nem gyűlöltem jobban nyárutót mint a mostanit, amikor megtudtam mit is tervez pontosan az apám. De az egészben talán nem ez érintett a legfájdalmasabban, nem ez volt az a momentum ami leginkább rosszul esett, hanem valami egészen más. Láttam apán, hogy nagyon akarja ezt a házasságot, és láttam anyámon, hogy bármit megtenne azért, hogy a férjét elégedettnek és engem boldognak lásson. Talán most az egyszer be kellene látnia, hogy ez nem mindig megy egyszerre. Talán egyszer végre az életben éreznie kellene, hogy apa és közöttem az idők folyamán érzelmi szakadék alakult ki. Én imádattal tekintettem rá, hogy aztán az évek alatt lassan haljon el az egész, és már csak részemről legyen valamiféle vergődés azért, hogy kivívjam az elismerését, hogy végre rám is figyeljen úgy, mint amikor még ében fürtös kislány voltam. Tudtam, hogy szeret engem, tudtam, hogy ez nem múlik el, egy apa mindig is szeretettel fordul a lányához, talán csak nekem volt ez kevés, talán csak én akartam foggal és körömmel bizonyítani, hogy többet érek mint amit gondolna esetleg rólam, hogy igazán képes vagyok annak is megfelelni aminek a bátyáim. Persze ez inkább csak hiábavaló próbálkozás volt a részemről, hiszen nőnek születtem, és noha a mai világban már elég szépen összemosódtak a nemek közötti szerepek, apám konzervatív gondolkodás módjának hála, a mi családunkban azért még elég merevek voltak a szabályok ezt illetően. Egy valaki volt akire mindig számíthattam, akihez futhattam, ha bajom volt, aki még olyankor is értett, apró kis tipegő koromban amikor a szavak által még nem akartam kifejezni magam. Aki megértette a kis titkos mozdulataimat, a szemeimben megbújó gondolatokat, aki mindig ott volt nekem, az egyetlen akiben bízni tudtam: Fabrice, a bátyám. Ha dühös voltam rá, vagy haragudtam, akkor Anders volt nekem, mint mindenki másnak….de amikor nem, akkor a második nevén szólítottam. Ő volt az első a családban aki Anaként kezdett nevezni engem, és ez így maradt rajtam. Akiknek fontos vagyok így neveznek. És akik nekem fontosak, akiknek hagyom. Nem mindenkivel vagyok bizalmas viszonyban. Az igazat megvallva mindig is kicsit úgy éreztem, hogy apa merev nevelési szokásaiban vergődve, szépen lassan tördelte ki a szárnyaimból a tollakat, mire egy szép napon ráeszméltem: ha mindenki angyalnak is gondol, mit ér az egész, ha nem tudok repülni? Így maradtam aztán magam, a saját kis álomvilágom közepén csücsülve, de mégis képesen arra, hogy mosolyogjak, őszintén. Nem voltam én különleges kisasszony, még csak olyan dolgaim sem voltak, amikkel esetleg feltűnést kelthettem volna, minden esetben egyetlen dolog lebegett a szemem előtt: a szüleimre soha egyetlen pillanatig ne hozzak szégyent. Az ember megválaszthatja a barátait, megválaszthatja kik lesznek a számára fontosak, de a család….a család minden esetben adott, kilépni, cserélni nem lehet. Nincs rá mód. És amikor azt gondoltam, hogy apa döntésével szembe mehetek, hogy ebben majd a bátyám segítségemre lesz, csalódnom kellett. Fel nem foghatom, hogy miért. Hogy miért kezdett el ő is a házasság mellett kardoskodni, hogy anyám után és az időnként unalomig érdektelen idősebb bátyám után miért állt ő is apa oldalára? Utolsó bástyám bukott el vele, egy olyan küzdelemben, ami nélküle halálra volt ítélve. Egyedül nem tudok a családommal szemben harcolni. Még nem volt alkalmam beszélni vele, pedig egy hét múlva megtörténik az a bizonyos bál, az a bizonyos találkozó, amire majd el kell mennem, amin meg kell jelennem, gyönyörű mosollyal, ragyogó külsővel, hogy elkápráztassam mind a jövendőbelimet, mind pedig a családját. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mikor fognak ezek a szokások kimenni a divatból…hogy miért kell még ehhez mindig ragaszkodni? De leginkább azt nem tudom hetek óta feldolgozni, hogy Fabrice miért árult el? Éppen ő? Gyermekkorom meghatározó személye, a bizalmasom, a testvérem, a barátom….keserűen indultak a napok, és a máskor olyan hívogató őszi délutánok sem nyújtották ugyanazt az örömöt amit kellett volna. Az egyetemi előkészítő vizsgáimra készültem, hiszen tavasszal felvételizem az orvosira, feltéve ha nem fogják ezt is megszabni. Mármint apa szerint nincs akadálya annak, hogy elkezdjem az egyetemet, hacsak a vőlegényem családjának nincs más elképzelése. Nincs más elképzelése?! Könyörgöm ez az én életem még….amit megosztok majd valakivel, akit még csak nem is ismerek…szóval az ÉN mint önálló fogalom így alakul át abba, hogy MI…megszűnök létezni önállóságomban. Komolyan ezt akarom feladni? Még mindig nem hiszem el, hogy beleegyeztem, hogy tehettem? Ki az akihez egyáltalán hozzáadnak? De nem is…nem akarok tudni róla, nem akarom azt sem tudni, hogy élő és érző ember lehet, hogy talán neki is éppen annyira rossz ez az egész mint nekem. Nem akarok lelkiismeret furdalást érezni miatta. Talán ezért sem akartam ezt a találkozót sem, talán kerestem az utolsó lehetőségét annak, hogy meg ne történjen, hogy beszélgetni kezdjünk. Tudom, hogy milyen vagyok, tudom, hogy könnyen rabul tudnak ejteni kedves szavakkal és talán még a begyakorolt gesztusok sem fognak olyan rémesnek tűnni. És ez az amit el akarok kerülni, hogy hatással legyen rám, hogy elhitesse velem, ő is áldozat ebben az egészben nem csupán én magam. Már a ruhámat is kiválasztották az alkalomra, ami leginkább a napon megolvadt málna, vagy inkább puncs fagylalt színére emlékeztetett, a szabása pedig mint egy óriásira felfújt habcukor, mindenhol puffok és buggyok, és ezerféle fodor. Egy huszadrangú kórista lány különbül néz ki, mint az a ruha amit apai nagyanyám kiválasztott a számomra. Természetesen anya nagyon jól ismerte az efféle allűrjeimet és készült egy másik ruha is, egy tengerkék, ami sokkal inkább tükrözte az én ízlésvilágomat, de az idős márki egyelőre hajthatatlan volt a cserét illetően.  Tehát azt kell tennem amit ők akarnak, de még csak a ruhámat sem választhatom meg hozzá. Újabb keserű megállapítás volt ez tegnap reggel, amikor a szabó és a felesége áthozták próbára mindkét darabot. Mi lenne, ha leszakítanék belőle egy darabot, vagy a varrás megrepedne, vagy az anyag megszakadna? Hasztalan, apa valószínű összegeket nem ismerve gyakorlatilag felárért is elkészíttetné akár még órákkal a bál előtt is ugyanezt az ízléstelen darabot. Halk kopogtatás ütötte meg a fülemet, amikor pár óra elteltével a lenti dolgozó szobában álltam és kifelé bámultam a kertbe. Lily volt az a komornám, a dús, hirtelen szőke lány, óriási vízkék szemekkel. Harminc felé közeledve is elragadó volt, nem beszélve a kellemes, kandallószerű, duruzsoló hangjáról.
   
– Kisasszony, a bátyja részére érkezett egy csomag, de ma reggel kilovagolt az úr és nem tudom kinek adjam át. A tisztítóból meghozták a tegnapi hölgyvendég ruháját, és nem tudom hova…úgy értem az édesapja hamarosan hazaérkezik és addig nem kellene már itt lennie. De címet nem kaptam, hogy hova küldessem.- lassan fordultam meg és egyetlen percig elképedve néztem a komornámat, majd egy lassú sóhajt követően picit teátrálisan hunytam le a szemeimet. Már megint…istenem már megint.
- Jól van Lily, akkor vigyék a szobámba, a kis gardróbba, ahol a cipők is vannak, ott valószínű nem kelt majd olyan nagy feltűnést. De hagy találgassak. Vörös szatén, alul apró kis pihés bojtokkal.-a nő arcán szinte láttam a meglepettséget miközben lassan bólintott a fejével. Aggodalmasan csendült a hangja, mélysége szinte karistolta a csupasz felkaromat.
– Nem lesz ebből baja, hogyha esetleg a márki….
- Ugyan kérlek, Lily! Az apám nem turkál a gardrób szobámban, pláne nem a cipőim között. Ellenben hamarabb teszi ugyanezt a bátyámnál, ott pedig nem igazán tudnánk magyarázatot adni erre a…felettébb frivol holmira. Szóval kerüljön az én szobámba, a többit rendezem. Köszönöm.- már távozott a lány, miközben magamban még mindig azon morgolódtam, hogy egészen másról akartam beszélni vele, de ez a kis incidens legalább ad valamiféle alapot a kezdésre. Legyek önző? Hiszen mindig is az voltam, mindig a saját gondjaimat toltam előbbre, ugyanakkor ha bármiben is segítenem kellett, bármikor is szüksége volt valakire aki az apróbb dolgait elsimítja, akkor itt voltam én. Valahogyan ez természetesen jött, valahogyan nem kellett soha gondolkodnom rajta…mindig ott voltunk egymásnak. Miért érzem most mégis azt, hogy lassan csusszan ki a kacsóm a kezéből, és már nem lesz ott mellettem, amikor igazán szükségem lesz majd rá? Mi lesz ha elveszítem, ha őt is elveszítem, és mi esz akkor ha egyedül maradok….a férjemmel? Vajon milyen…vajon milyen ember milyen…nem is tudom ostobaság ilyeneket képzelegni, és különben is nem mindegy, hogy milyen? Nem hozzá, az emberhez kell hozzámennem, sokkal inkább a nevéhez. Tényleg ér ennyit pár betű, hogy beáldozzunk érte két embert? Valamit amit elképzeltek, ahogyan élni akartak…tényleg ér ez ennyit? Fabrice szerint nem ez a lényeg, és rosszul közelítem meg. Mégis, hogyan közelíthetném meg másképpen? Arról beszélt nekem, hogy attól még lehet saját életem, lehetnek férfiak az életemben….hogy mi?! Tényleg ilyennek ismer engem a bátyám? Hűtlennek és csapongónak? Nem, még akkor sem ha ebben a világban ezek a dolgok sokszor mocskosabbak mint a szennyes ami a mosásba kerül….én ha hűséget esküszöm azt komolyan is gondolom. Hát pontosan ezért nehéz annyira ez a dolog….éppen ezért. Most még élhetek, nemrég még randevúm volt Jergen-el, nemrég még apró kamillákat tűzött a hajamba a nyári búzamezőn…mintha évszázadok teltek volna el azóta, ahogyan az érzelmeimet is messze vitte a szél, épp olyan messze mint ezt az utolsó nyarat. Az ablakon át láttam, ahogyan Fabrice az istálló felé vezeti a lovat, és úgy döntöttem a reggeliző asztalnál találkozom vele, az még negyed óra…negyed óra még a csapongó gondolataimmal, amikor végül aztán ott talál engem belépve a konyhába, egy kényelmes itthoni viseletben, kényelmesen. Mintha nem a jól öltözött kisasszony lennék, kezemben ott egy nagy pohár frissen facsart narancslé, és kitartóan mosolygom rá, mint a nagy titkok tudója.
– A tegnapi vendéged kis….ruhácskája megérkezett a tisztítóból és a cipős gardróbomban várja, hogy útra keljen a megadott címre….hacsak nem hajléktalan a hölgy, bár ezt erősen kétlem. Még attól tartanék, hogy az ízlésed kissé megváltozott. Bár a ruha külsejét ismerve nagyon is a régi vagy. Amúgy jó reggelt, Fabrice. Mesélj, milyen volt a reggeli lovaglásod? Melyikükkel mentél ki? Gondolom nem Néróval, még sérült a lába, nem is tudom valaha helyre fog e jönni.- végül felcsüccsentem fél popsival a magasított székre, és a poharam előttem landolt a márvány pulton. A bátyám minden mozdulatát követtem. Nem vághattam bele rögtön a keserűbb témába. Ha jól tudom ma itthon lesz…talán majd valamikor később….de mindenképp beszélni akarok vele róla. Hetek óta foglalkoztat és nyomaszt….nem tudok vele várni tovább.

Music: Heaven●●  Note:   szereti  ●●
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 11:57 pm Keletkezett az írás



Ana & Fabrice

  Már rég nem kardoskodtam apám figyelméért, már rég nem akartam megfelelni neki, csak éltem az életemet, tudtam, hogy mi a kötelességem, illetve mi lenne, ha Klaussal történne valami, de nem fog. Egyáltalán nem fog, és ebben reménykedtem, nem volt jó a kapcsolatunk, de sosem kívántam volna neki rosszat, legyen mindig is egészséges és szikla szilárd, legyen olyan mint apánk, de én nem akarok egyikükre sem hasonlítani.
S valóban, még engem is meglepett az, hogy támogatom az Emerenssel való házasságot, nem akartam kényszeríteni semmire sem Anát, nem akartam, hogy azt higgye hogy ellene vagyok, ezért is szerettem volna beszélni vele, hiszen, ismerjük Willem Helderberget, amit akar azt véghez is viszi, s ha ő jön, ő közli Anával a hírt, akkor összetöri. Tudom, ismerem láttam rajta, hogy mennyire szeretné a kishúgom, hogy apánk úgy nézzen rá ahogy gyermekként, amikor még olyan volt mint a Szépség és a Szörnyeteg Belle-je. Egyébként most is az, számomra legalábbis, egy kis mesebeli hercegnő, a húgom. Történjék bármi azzal az Oldenburg sráccal, nagyon reméltem, hogy rendes lesz vele, legalábbis annak tűnt, azokból a nemde-mondkákból amiket hallottam, amikor a pár héttel ezelőtti családi reggelin vettem részt. Még időnként most is eszembe jutott, az hogy belecsöppentem abba az abszurd helyzetbe.
Kicsit még másnapos voltam, de sikerült felöltöznöm valahogy, normálisan és aztán az rész kimaradt, hogy hogyan kerültem a páncélozott autóba, oldalamon Eleanorral. Futó kaland, semmi több, mégis… magam sem értem az egészet. Illetve már mindenfélén járt az eszem. Talán, velem is tervei vannak a családnak? Mind az Oldenburgnak, mind pedig a sajátomnak, csak még nem merték elmondani? Egyelőre elég Anát sokkolni? Hiszen még tanulok, be kell fejezzem előbb az akadémiát, aztán szolgálatra kell mennem. Ismertem apám észjárását, hiába tűntem visszahúzódónak a családi ügyekben, figyeltem apámat a távolból, és igyekeztem rájönni a lépéseire, olyan volt mint egy nagy sakk játékos, csak nem kis táblán, hanem az élet nevezetű játék által sakkozott, élő személyekkel, a családjával, és a kis paraszt hadseregével.
Egyébként az Eleanoros incidens miatt lovagoltam ki, kicsit helyre szerettem volna tenni a gondolataimat, a lovaglás egyébként is kitisztított, ez már afféle szertartás volt a számomra. Ezzel egy kicsit úgy éreztem, hogy megszabadulok a mindennapi gondjaimtól, mintha szállnék, távol mindentől, és mindenkitől, időnként Ana is velem jött, de ez a mai reggel nem olyan volt, tudtam, hogy haragszik rám, hogy elárulva érzi, hogy én lehettem az utolsó aki a megtépázott angyalszárnyait teljesen lecsonkolta.  Pedig nem akartam, hiszen én voltam az, aki a megtépázott szárnyak ellenére is emelte őt, felemelte és hagytam,hogy az én vállamon állva fényeskedjen, de nem így történt, a sors fura fintora, hogy én voltam az, aki tőrt döfött a szívébe, és ez fájt. Kerültem őt, nem akartam látni a szemében megbúvó fájdalmat, és elárultság érzését, de azért figyeltem hiszen a botlásom ellenére, az árulásom ellenére szemmel tartottam őt.
Tudtam, hogy mennyire utálja azt a ruhát is amit a bálra találtak ki neki, lényegében ezt sem értettem, Anának nagyon jó ízlése és stílusa van, nagyanyánk meg most éli második Barbie babás korszakát, azáltal ,hogy férjhez adják a húgomat, na de! Megvolt a saját tervem is a ruhákat illetőn, az idők folyamán mindig észrevétlen tűntek el a testvéremnek nem tetsző darabok, egy-egy alkalmi partneremnek adva, vagy épp nagyanyám dagadt kutyájának lábnyomaival tarkítva, tűntek el a süllyesztőben a ruhák, de volt borfoltos eset, meg sok más egyéb, amihez persze nekem semmi közöm. Semmi az ég egy adta világon!  De tényleg semmi!  Ártatlan vagyok mint a ma született bárány.
Teljesen elfeledkeztem arról is, hogy tegnap éjjel  hol jártam, meg persze a ruháról is, de ide haza nem hozhattam fel senkit, viszont volt egy jól bejáratott hotel szobám, a Hiltonban, még szép. Korán keltem, és magára is hagytam Eleanort, ez volt a bevett szokásunk, nem voltam extrém szex fetisiszta, de ő valahogy kihozta belőlem a vadabbik oldalamat, és most én voltam aki odabilincselte az ágytámlához, megfelelő bosszú ez a múltkori  pucér folyosós rohangászásomért a hotelben. Szerencse, hogy diszkrét a személyzet, és tudom, hogy hogyan kell használni apám csekkfüzetét.
A lovaglástól kicsit kipirult az arcom, kicsípte a szél, és még a fütyörészést is megengedtem magamnak, már csak azért is, mert minden gondomról és problémámról elfeledkeztem. Nérót is meglátogattam, és sétáltam vele egy kört az elkülönített karámban, miközben répával tömtem. A kobakomat odaadtam a lovásznak, és miután megdögönyöztem Néró pofáját, majd elindultam az öltöző felé,  lefürödtem gyorsan, jólesett ahogy a meleg víz beborít és felmelegít, már csak egy masszírozás esett volna jobban. A fejemen egy törölköző pihent, hiszen vizes volt még a hajam, tengerészkék pólót viseltem, az akadémia betűinek rövidítésével, és egy farmert, drágább farmert persze, mert erre is ügyeltek anyámék, hiába tűnt egyszerűnek bármi is rajtam, minden méregdrága volt, a karomon igazgatott óra is. A huszonötödik születésnapomra kaptam, és vigyáztam rá, nagyon. A mosolyom is lehervadt amikor megpillantottam Anát a kényelmes otthoni viseletében, erre is mindig adott, hogy az alkalomhoz illő legyen az öltözete, nem számított,hogy hol vagyunk, csak kifogástalan legyen a megjelenése.
Az ajkam lebiggyedt, és fájdalom csillant a szemeimben, felmértem pillanatok alatt, a tartásából, hogy nem akar leszedni a tíz körmömről legalábbis, nekem úgy tűnt. A mai napot itthon töltöm, elvégre hétvége van, elvárták, hogy ilyenkor ne a kollégiumi szobámban tengődjek, ráadásul mindazok ellenére amiként apánk viselkedett velünk szerettem itt lenni, szerettem Ana közelében lenni, mert mindig felvidított, jókat beszélgettünk, de néha elég volt az is, hogy csendben ülök mellette, elmesélem hogy hogyan jártam a legutóbbi partneremmel, persze a mocskos részletekbe nem megyek bele, csak a helyzetről és a körülményekről beszélek.  Féltem, hogy az - az Oldenburg fiú örökre elfogja venni tőlem Anát, de tudtam hogy nem fontosak az én érzéseim, el kell engednem a kezét, amit nem akartam megtenni, mert nagyon nehéz volt, azt akartam ,hogy kapaszkodjon belém, hogy érezzem, hogy szüksége van még rám, és tudja hogy ott vagyok neki, de tudom, hogy megrendülhetett a bizalma felém.
A téma amit választott, megfelelően semleges volt, de tudtam, hogy még a mai nap sort fog keríteni a komolyabb témáknak, és nem kerülgethetem őt örök életemen át, nem akarom ,hogy harag legyen bennünk a másik iránt. Remélem megérti, hogy jobb hogy én közöltem vele a hírt, mintsem Klaus, vagy apánk. Még most is nehéz szívvel emlékszem vissza arra a beszélgetésre apánkkal:
Megteszed, vagy megtegyem én?!
Megtettem én, mert ismertem apánk ezen hangsúlyát, ilyenkor nem volt tekintettel senkire sem, csak a céljai érdekelték.
Mosoly suhant át az arcomon és hálásan pillantottam Anára,tehát van még remény, és mégsem haragszik rám úgy, ahogy én gondolom?
- Sötét haj, macskás szemek, a többi pedig nem számít. - léptem a hűtőhöz, és a kancsóból kitöltöttem magamnak egy pohár narancslevet, a hangom vidám volt, ezek szerint találkozott a kis ruha csomaggal, hálás voltam amiért ismét kimentett a galibából, bár lehetne több eszem hogy a tisztítóból egyenesen oda küldettem, bár állítom, azért ide küldik a ruhákat, hogy várják a botrányt… De hála a húgomnak nem lesz, ahogy ő is segít rajtam, úgy én is igyekszem neki segíteni, csak most hagytam cserben… A házasság ügyén. Pedig még az a Jürgen, vagy James, vagy Jerom vagy hogy hívják fazon is elég szimpatikus volt nekem.
- Szilajjal, ő jobban szeret futni és vágtázni, ma pedig ehhez volt kedvem. nem mondtam ki ,de érezhető volt, hogy menekülni akartam a mindennapi problémák elől, még ha csak képletesen is.  Megfogtam a poharamat és belekortyoltam, miközben nekitámaszkodtam a hűtőnek.
- Kikapcsolt, és jól éreztem magamat, de sajnálom hogy nem tud úgy ugratni mint Néró.-  pár hónapja ugyanis Néró meghúzta a lábát, és időnként időváltozásokkor hajlamos volt sántítani, néha a jobb napjain felültem rá és kimentünk futni de most már igyekeztem nem leterhelni. Leültem az asztalhoz Anával szemben, és a gyümölcsös tálhoz nyúltam. Egy fürt szőlőt húztam magam elé, és azt kezdtem eszegetni, egyelőre, néha megdörzsöltem a még mindig nedves hajamat a törölközőmmel, és Ana felé is odanyújtottam a szőlőt,hátha kér belőle, majd felkeltem és átültem Ana mellé, közelebb húztam a gyümölcsös kosarat és tovább falatozgattam a szőlőt, de komolyan pillantottam Anára, még egy utolsót dörzsöltem a hajamon és félre dobtam a mögöttem levő szék karfájára a törölközőmet.
- Ana Angyalkám, beszélnünk kell. - fél kézzel a szőlőszememért nyúltam, egyedül csak Ana közelében voltam mindig ideges, ha komoly dolgokról volt szó, bárki más elé lazán leültem és póker arccal figyeltem ,hogy mit mondd,  de Ana, ő mégis csak Ana! A húgom. Mellette jöttek a pótcselekvések mint például az evés, nem degeszre zabálás, egyszerűen csak lennie kellett valaminek a számban, jó, lehet hogy olykor orálisan fixált vagyok, de legalább nem dohányzom, mert egy Heidelberg nem élhet efféle függőségeknek, a szájrágásról is Ana szoktatott le, azt hiszem ez az eszegetés is az ő ötlete volt, ráadásul nem voltam az-az édességes fazon, így maradtak a gyümölcsök. A szakácsné eközben elénk tette a reggelit, én lágy tojást kértem még korábban.
A szabad kezemmel pedig megérintettem Ana tenyerét, ha hagyta, és megsimogattam a kézfejét, bántott az a kimondatlan űr köztünk, és féltem hogy haragszik rám a testvérem.


Music: Avancer●●  Note:  : bom  ●●

 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 12:06 am Keletkezett az írás



Fabrice & Ana

 
Ha kell megvéded, ha kell kíméletlenül őszinte vagy vele. Ha kell akkor is kitartasz a hülyeségei mellett amikor te magad nem látod értelmét, de számára fontos a dolog. Ezt is jelenti számomra a testvéri szeretet, és nem csupán azt, hogy a vér összeköt bennünket. A világ változhat körülöttünk, és ezer meg egy dolog születhet meg és mehet tönkre, de vannak amik nem változnak, és vannak amik ha mégis, sokkal nagyobb fájdalmat képesek okozni. Ezért volt talán számomra keserű ami történt, ezért volt számomra fájdalmas, hogy Fabrice végül szembe ment mindennel amit eddig gondoltam róla, és nem kaphattam rá választ, hogy mégis miért. Talán engem akart kímélni? Talán úgy vélte, hogy az ő szájából hallani ezeket az érveket majd nem lesz ugyanolyan fájdalmas mintha apánk mondaná? Dehogynem…sőt ha jobban belegondolok akkor még inkább. Apámtól számítottam ilyesmire, tőle nem. Fájt, nagyon fájt. Talán ha Klaus jött volna az egyenes és kifogyhatatlanul őszinte kíméletlenségével…de Fabrice…hogyan tehette? Ha lenne lehetőségem, visszarepülnék az időbe, s talán soha többé nem akarnék eljönni onnan. Mint egy végtelen vidámparki körhinta, amibe egyszer beleültél, és annyira magával ragadott a szédítő, elmosódó világ, hogy csak erre vágysz. Őrült, végtelen tánc mindenek felett. Ha tehetném, akkor uralnám az időt, akkor nem vetnék véget egyetlen illatos nyárnak sem, egyetlen olyan télnek sem amelyben a hótakaró puhaságában még minden fájdalomról megfeledkezhettünk, csupán az volt a dolgunk, hogy felnőtté váljunk, hogy a családunk büszke legyen ránk. Ó mennyiszer is hallottam, hogy miképpen kell helyesen tartani a kezem, egyenesen állni, úgy mint egy jól nevelt és szépen viselkedő kisasszony. Hogyan fogunk meg egy poharat, meddig vetjük a pillantásunkat a másikra, hogy mi számít visszafogottnak, enyhén pikírtnak, vagy éppen ízléstelennek. Meg kellett tanulnom annak lenni, aki soha nem is voltam. Mintha rám aggattak volna egy jelmezt, ahogyan teszem majd pár nap után, és nem tudom miképpen tudnám megmutatni, hogy valójában ki lakik alatta. A bátyám tudta, egyedül ő volt az aki meglátta, de talán ezen nincs is mit meglepődni, hiszen már akkor is értett engem amikor mások még nem. A mozdulataimból, abból ahogyan álltam és néztem és csak azt akartam, hogy így is megértsenek. Miért kell az embernek beszélni….miért nem lehet egymást csak az emóciók, a gondolatok által megérteni és szeretni? Miért van szükség erre az álságosan kimért világra, amelyben mint valami darabos mozgású bohózat kivénhedt szereplői játszunk valakit aki nem mi vagyunk? Az igazat megvallva ha lehetne én újra az a kislány szeretnék lenni, aki még hitt ezekben a dolgokban, aki  a maga ártatlanságával szemlélte és fogalma sem volt róla, hogy mindez hova fog vezetni. Mindig is könnyen befolyásolni lehetett, pusztán csak azzal, hogy kedvesek velem, hogy pár jó szót szólnak hozzám, és meglágyulok, elgyengülök. Túl könnyen adtam ki magam, hogy aztán az első pofon után visszameneküljek, és visszahúzódjak akár napokra is. Amilyen könnyen közel tudtam magamhoz engedni bárkit aki általam jónak vélt szándékkal közeledett, olyan könnyen meg is lehetett engem bántani. A mama gyakorta mondogatta, hogy olyan a szívem mint egy fabergé tojás: értékes és törékeny. Most pedig itt vagyok, egy szokásosnak is mondható reggelen, egy nappal közelebb az egész felhajtáshoz, egy nappal közelebb valakihez akit eddig arctalannak akartam tudni, noha tökéletesen tisztában voltam vele hogy is néz ki. Nem akartam a vonások mögé látni, nem akartam kutatni milyen ember lehet, az igazat megvallva arról sem akartam tudni, hogy neki talán éppen olyan fájdalmas az egész tortúra amennyire nekem is az. Mire vágytam volna legjobban? Hogy a bátyám besétál azon az ajtón, a konyhába haladva és mosolyogva mondja, hogy az egész csak egy rossz álom volt, vagy talán csak egy ostoba és otromba tréfa. Menjek szépen tanulni, készüljek az egyetemi felvételire, hogy egyszer majd remek gyermekorvos lesz belőlem, majd megvalósíthatom az álmaimat, hogy majd én leszek talán az első a Helderberg családban aki irtózatosan magasról ugrik majd le, hogy megvalósíthatom azt az elképzelésem, hogy részt veszek a Domino Day-en, amit már ugyan egy ideje nem rendeznek, de egy nagyon kedves barátom az előkészítőről azt mondta, hogy néhány bölcsész dolgozik a felélesztésén. Én pedig szeretnék részt venni rajta. És annyi de annyi ilyen őrület volt a tarsolyomban, amit át akartam élni, dolgok, amelyeket látni szeretnék. Ehhez jogom van nem? Úgy értem, ezt nem vehetik el tőlem….senki, ugye? Kétségbe ejt a gondolat, hogy ezekről is le kell majd mondanom, pedig én nem akarok. Lemondtam barátságokról, lemondtam egy régi kapcsolatról, amelyhez szinte már csak én ragaszkodtam, de talán így volt ez jobb…lemondani megannyi mindenről, ami az életem része volt mindezidáig, és már nem lehet. Apa azt mondta egyszer minden gyerek levedli az ártatlanságot, egyszer mindenkinek meg kell látnia a valódi világot. Nem lehet örökké hátrafelé pislogni. Én nem is ezt akartam, én azt akartam, hogy ne mások mondják meg mit kell látnom. Én akarom felfedezni, de úgy tűnik ez a része elmarad. Bíztam talán az utolsó pillanatig abban, hogy Fabrice majd segít nekem, hogy együtt meg tudjuk győzni apát, hogy végre már erre igazán semmi szükség, hogy én még nem akarok feleség lenni, nekem ez még….ez még nem megy. Még csak azt sem tudom hogyan álljak hozzá az egészhez. Olyan voltam azt hiszem mint a virág, amely éppen csak szárba szökken, de már szakítják is le. De hogyan lehetne egy virág szebb a szobában a vázába állítva semmint ott ahova tartozik. A kertben, bólogatva a szélnek, mosolyogva a kacér napsugarakra? Hogyan lehet valami szebb leszakítva? Kevesen tudták rólam, hogy nem kedvelem a csokrokat, a vágott virágokat…halottakat az ember nem ölel magához. Jobb szerettem a kerteket, a vidám színben pompázó szépségeket a maguk gyönyörűségében szemlélni. Nekem nem könnyű virágot hozni….sőt nem is kell. Engem kell a virágokhoz elvinni. A poharat figyeltem ahogyan koppan előttem a pulton, majd szürke szemeimet a bátyámon pihentettem, ahogyan folyamatos pótcselekvésekkel, feltörő apró nevetésekkel igyekszik megtörni a kettőnk közötti meghitt csendet. Nem szükséges ez…tudja jól, érzem a zavarát, hát hagyom, hogy csinálja. A bezáródó hűtő hűvöse megcsiklandozza a lábam, fejem lehajtva finoman mosolyodom el, ahogyan az egyszerű mondaton is, amely összefoglalja Fabrice ízlésvilágát a hölgyeket illetően.
– Kit akarsz becsapni? Engem vagy magadat? Dehogynem számít Fabrice….te is nagyon jól tudod. Csak éppen azt is tudod, hogy mik a játékszabályok. Tudjuk ezt mind jól. Néha nem jut ajándék, csak a csomagolás.- kicsit van csak a hangomnak lemondó éle, és itt elsősorban nem is annyira magamra gondolok, bár gondolhatnék. Jergen nem származott rossz családból, ha a mi mércénkkel mérjük a dolgokat, akkor még jó parti is lehetett volna. A probléma inkább az volt, hogy a belga származású báró fia még nem akart nősülni, a családja sem akarta ezt….és az igazat megvallva én sem. Jobban a dolgok mögé nézve mi nem is ezért voltunk együtt. De már ez a része is mindegy, nem? Van amikor csak a csomagolás jut….és van amikor még azt is elveszik tőlünk.
– Szilaj remek ló, és jó szemed volt, amikor apának javasoltad, hogy vegyük meg. Igaz, elég sokat kellett az öreggel hadakoznod miatta….de Néró…hjajj, ő az én szívem csücske. És megszakad a szívem ha belegondolok, hogy még legalább egy fél évig nem ülhetek rá…utána meg már…-beharaptam az alsó ajkam és megrázva a fejem inkább a poharamba kapaszkodtam és kortyoltam belőle egy keveset. Már nem tudok olyan témát említeni, amelyben ne lenne ott árnyékával az ami előtt állok, ami vár majd rám. Most már minden reggel ilyen lesz, ilyen lemondóan keserű, egészen az esküvőmig? Mintha temetésre készülnénk és nem egy örömünnepre. Ha jobban belegondolok nem sok különbség van a kettő között, legalábbis ami az én lelkiállapotomat illeti. Felnéztem és valahogyan önkéntelenül rándult a szám sarkában egy mosoly, ahogyan láttam, hogy a gyümölcsökkel bíbelődik. Pótcselekvés, megint. A haján a törölköző surrogva fut át, és eszembe jut mennyire kedveltem ezt a mozdulatot nyáron úszás után. Sosem tanultam meg rendesen úszni, de Fabrice mindig ott volt velem, hogy a kis távjaim közepette bármikor legyen kibe kapaszkodni. Nekem ő jelentette ebben is a biztonságot. Mit rontottunk el? Miért nem érzem már őt erős kapaszkodónak? Vagy csak az egész felett érzett aggodalom, és idegességem mondatja velem mindezt? Megint túlbonyolítom a rémesen egyszerű dolgokat ahogyan szokásom volt mostanság? Előre nyúltam a felém tolt tál felé, és egy szemet lecsippentettem, forgattam egy ideig az ujjaim között majd eltüntettem a számban, és követte még két másik, és még kettő, egészen addig csipegetve a gyümölcsöt, amíg a bátyám mellém nem ült azzal együtt. Oldalra sandítottam és amikor megszólalt, hogy beszélnünk kellene, bólintottam.
– Tudom, ahogyan azt is, hogy folyamatosan zizegsz mint a pergamen. Ideges vagy. Én is az vagyok. De azzal amit most csinálsz nem megnyugtatsz, hanem még inkább feszültté teszel.-a pillantásom a kézfejemre siklott, amelyen a kezét pihentette. Sóhaj szakadt fel belőlem, és a másik kezemből a szőlőszemet az ajkaim közé dobtam, végül a szabaddá váló kezemet az ő kezére simítottam. Kicsit lejjebb ejtettem a fejem a vállaim között, hogy alulról pislogjak rá fel. Folyamatosan futott végig a tekintetem a vonásain, mintha keresnék valamit a már jól ismert arcon, a jól ismert rezdülések mögött keresném a válaszokat a ki nem mondott kérdéseimre, azokra amelyek jól tudja, hogy bennem vannak. Régen szavak nélkül is tudta. De azok az idők elmúltak, ahogyan számomra elég sok idő ugyanúgy elmúlt. Már nem vagyunk ugyanazok, és azzal amit tenni készülök nem leszünk megint….még távolabb kerül. Félek tőle, ahogyan ő is fél. Nekem ő volt a támaszom, lesz valaki aki legalább fele annyira képes olyan lenni amilyen ő volt? Én hinni akarom, hogy a jövendőbelim igen….hinni akarom, mert ha ezt a hitet elveszítem, akkor elveszítek mindent.
– Kérlek….tudom, hogy mire gondolsz, ha nem tudnám, akkor te nem lennél emiatt ideges. És ha nem lennél emiatt ideges, én azt gondolnám, hogy már nem is érdekel az egész. Jó kis huszonkettes csapdája, ugye? Neked bűntudatod van, nekem pedig félelmeim.- csak egy futó mosoly táncolt át az ajkaimon, hogy aztán elkomolyodva nézzek rá oldalról, még mindig kicsit alulról sandítva a láthatóan feszült, és megkeményedő vonásaira.
- Mondd…..mondd meg nekem őszintén, miért lesz nekem ez az egész jó? És ne apa szavait, ne anya aggodalmait, és ne Klaus észérveit sorakoztasd nekem fel! A te gondolataid érdekelnek. Minden, Fabrice. Minden miért.-egy újabb szőlőszemért nyúltam ám ezúttal felé nyújtottam. Gyermekkorunk jutott eszembe, amikor  a cseresznyével csináltuk ugyanezt.
~ Ne engem etess Ana, akkor neked mi marad?~
~ Semmi, Fabrice. Nekem nem is kell. Jól lakok a tudattal, hogy neked ízlik.~



Music: Heaven●●  Note:  szereti   ●●
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 12:08 am Keletkezett az írás



Ana & Fabrice

 Minden ember követhet el hibákat az életében, és én… megtettem én is. Amikor úgy döntöttem, hogy én veszem magamra a terhet a közlés végett, bár jobb tettem volna ha mégsem teszem, hiszen apánk vállának meg sem kottyant az a súly, már hozzászokott ,hogy az ő döntéseinek az idők folyamán súlya van, de én nem akartam ,hogy az én vállaimat afféle súlyok nyomják le. Amellett a mai napig nem vagyok biztos benne, hogy ez is csak a híres sakkjátszmáinak egyike volt vagy sem. Vagy csak próbálja meggyengíteni a köztem és Ana közti kapcsolatot? Utáltam hogy minden lépést többször át kellett gondolni a közelében.
Bőven elég volt ez az egy nagy terhem is , amelyik jelenleg is rám telepedett és nem csak a vállam de szinte mindenem sajgott ahogy Anára néztem, ennek súlya alatt.  Nemcsak hogy a szemeink színében hasonlítottunk, a hajunk is ugyanolyan volt, némi eltéréssel szinte akár azt lehetett volna mondani egy távoli szemlélő számára, hogy ikrek vagyunk, akkora volt köztünk mindig is az összhang. Ha Ana elvette a villát az asztalról, én a kést, és szinte egy tányérból ettünk, vagy… Egyszerre mozdultunk, hasonlóan ültünk le, a tartásunkban annyi volt a különbözőség, hogy míg én férfiasan terpeszkedtem, és a bokám vagy a vádlim a térdemen pihent, ő neki szépen zárt combokkal kellett ülnie. Gyakran öleltem hátulról át a vállát, bárki más félreértette volna ezt a fajta testvéri szeretetet, de nem egyszer volt olyan hogy tört orrcsont azért mert a fülem hallatára vette a szájára az illető a testvéremmel való kapcsolatomat és méltatta.  Sokan félreértették ezt, pedig nem  volt semmi különleges, illetve az volt, de nem olyan elferdült ahogyan azt ők gondolták. Egyszerűen csak vártam a húgomat és szerettem őt, mindennél jobban. Félrepillantottam a mindent tudó megjegyzését hallva és úgy kortyoltam bele a poharamba, igen, ő tudta hogy nálunk sosem a szerelemről szól ez az egész. Ezzel nagyon is tisztában voltam, ahogy azzal is hogy a mi világunkban leginkább csak a családra lehet támaszkodni, hogy ők a mi javunkat akarják, vagy elfogadnak minket úgy ahogy vagyunk. A külvilág számára egy felkapott srác voltam, aki birtokolja a márki címet, semmi több, és az, hogy mit csinálok, s bár példásan igyekeztem viselkedni a baj olykor így is úgy is úgy is megtalált. Volt gyémánt mágnás családban született barátnőm, igazán befolyásosak, de csak a rang érdekelte, na meg.. Egyébként is tisztában voltam azzal igen hamar, hála apánk és a bátyám egyik beszélgetését kihallgatva, hogy a nők csak kihasználnak minket, Helderbergeket.
A csomagolás, való igaz, hogy mindig szép külsejű nőket fogtam ki magamnak, az alkohol mámor közepette még jól is mutattak mellettem, de másnap amikor felkeltek és azt se tudták, hogy egy meg egy az kettő, akkor súlyos gondok voltak fejben is, a hülyeség pedig taszított. Noha Eleanorral más volt a helyzet, sosem beszéltük meg hogy randiznánk, csak összefutottunk valahogy, mintha minden spontán történt volna. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy több féle belső rész létezik, az amelybe most Anát kényszeríti a családom és az, amelyik csak úgy szárba szökken, mint a kicsi húgom és az a Jürgen nevű fazon közti sajnos immár csak futó kaland. Pedig ő nem futó kalandokat érdemelt, nem olyanokat amilyenekkel én szórakoztattam magamat és nem is olyat amelybe a családom akarta belekényszeríteni.
Megvallom őszintén azóta kiszaladt a lábam alól a talaj, hogy én közöltem a rossz hírt, kerestem a helyemet, magam sem tudtam, hogy hova haladok, hogy mit szeretnék, és igen is féltem attól, hogy Ana utál engem.
Szomorúan pillantottam fel a megjegyzés után és gyorsan elfoglaltam magam valamivel, csak az ő közelében voltam ez az elveszett nagy gyerek, még mindig tudott bennem olvasni, belőlem.
Mosolyogva hallgatom a testvéremet Szilajt illetően, igen nagy herce-hurca volt, de megérte. Megkeményedik a tekintetem a lemondó hangja hallatán.
- Utána meg már fegyveres erők kellenek, hogy visszatartsanak engem attól, hogy lóra ültessem a húgomat. Ha kell, magam rabollak el, hogy Néróra ülhess. Vagy viszlek el bungee jumpingolni, vagy ordítani a Big Ben tetejéről, torkunk szakadtából . -ezt a lehető legkomolyabban is gondolom. Nem ismertem tréfát a tekintetben, hogy ha a húgomról volt szó, ha lovagolni szeretett volna, akkor megtesszük, ha úszni, akkor is de véghez viszem az elhatározásomat, csakhogy a kedvében járjak, és képes voltam megcsinálni vele ezeket a hülyeségeket, benne voltam a mókában,vele bármikor.
Mit nekem az, hogy hozzá adták Eleanor testvéréhez? Teszek magasról rá, ha mást nem is legalább azzal hadd vezekeljek, hogy Ana kedvében próbálok járni. Talán kiengesztelhetem őt.
Átültem vele szemben, és azt hiszem a szavai jólestek nekem, vettem egy nagy levegőt, rákacsintottam, és kiegyenesítettem a hátam, de azért az arcomhoz húztam a kézfejét, hogy úgy hozzádörgölőzhessek mint egy kiscica, majd kézfejen is pusziltam őt.
Ideges voltam, hogyne de próbáltam Ana érdekében nyugalmat erőltetni magamra, nem akartam, hogy feszült legyen a közelemben. Szabad kezemmel Ana álla alá nyúltam és megcirógattam az arcát,vettem egy nagy levegőt, és a szőlőszemre majd rá pislogtam, bekaptam a felém kínált darabot, kicsit meg is nyugodtam, a rágás alatt gondolkodhattam, de a szemeim így is örvénylettek, mint a nyughatatlan tornádó, piszkos és szürke, belülről is mocskosnak éreztem magamat az árulásom miatt.
- Távol lennél apánktól, -hoztam fel ezt első érvnek halkan. -Az-az Oldenburg fiú jobb mintha Leißigékhez, azokhoz a német vérvonal mániásokhoz küldött volna, és hidd el, inkább itteniek, mint a németek,nem élném túl ha olyan messze költöznél! -megszorítottam Ana kezét, finoman. - Tudod, hogy milyen… Ő.- biggyedt le az ajkam, de tudtam, hogy még mindig nem válaszoltam teljesen a kérdésére, s természetesen az utóbbi mondatommal apánkra céloztam.
- Nem akarom hogy férjhez kelljen menned, hiszen… fiatal vagy még. Annyi mindent szerettem volna veled csinálni, egyszer hallottam, hogy beszélgettél az iskola társaiddal, kipróbálnám én is azt az élő dominós játékot, veled. -persze csak akkor ha lenne köztük pár csinos egyetemista társnője is, piros fehérneművel természetesen.  Önző vagyok, választhattam, hogy vagy a németek vagy a hollandok, ha apám közölte volna akkor a németek, ha én… Hollandia. Ennyire egyszerű.
- Félek Ana, egy ideje Eleanorral szórakozom, és nem tudom,hogy az egésznek köze van-e hozzád, hogy csak véletlenek sorozata az, hogy összefutottunk, nem bízom senkiben, csak benned, ha netán… apánk úgy gondolná,hogy Oldenburgot kellene elvennem, legyen egyvalaki akihez menekülhetek a feleségem elől. Tudom, ez még messze van, de… sosem használnálak fel semmire, tudod jól, hisz ismersz. Kaptam egy hetet hogy közöljem, az utolsó napon már apánk szinte csak németül szólt hozzám, jött a szokásos pszichológiai hadviselésével. - igen sok szelet felfogtam Ana elől is, és takartam, elbújtattam a hátam mögé és én voltam az aki fogadta az ellene irányuló csapásokat, de az, hogy elvehetik tőlem és elküldik a fritzekhez, számomra nagy csapás lett volna.
Lehunytam a szememet egy pillanatra, eszembe jutott egy kép amikor ültem a szobám ablakában, le voltam törve az iskola választásom miatt, pontosabban azon, hogy el van rendeltetve, hogy hova fogok járni, művészettörténész akartam lenni, vagy idegenvezető, bárhol máshol, csak nem itt, szerettem más városok kultúráit, nevezetességeit, meg sem mertem osztani senkivel sem, hogy mi szeretnék lenni, csak Anának tűnt fel, hogy bújom a könyveket, hogy nézem más országok képeit, és amikor nyaraltunk kívülről fújtam az ottani nevezetességeket, nem is volt szükségünk idegenvezetőre. Hideg őszi reggel volt, a dér is megcsípte a kinti virágokat, én pedig a széles ablakpárkányon ültem egy takaróval magam körül. Nem akartam kimozdulni a szobámból, Ana jött be a szobámba, óvatosan dugta be a fejét, és hozta a habos csokis lattés bögréket, felült velem szembe és elbújt a takaróm másik végében, csendesen gyászoltuk a katonai főiskolám közelgő kezdetét. Most sem akartam mást, csak a szobám ablakában ülni egy forró kakaó társaságában, nagy tejszínhabbal a tetején és csoki reszelékkel meghintve. Nagy kérés? Lehet. A jelenlegi helyzetben talán nagyon is az.
Próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra, de aligha ment, elengedtem Ana kezét, nélküle egyébként hűvösnek éreztem a tenyeremet, ha kaptam még a szőlőből tőle akkor azt majszoltam, de ha nem…akkor magamnak téptem le belőle pár szemet. Elnyúltam a kesu diós tányérért is, mindig volt itthon, mert imádtam, enyhén pörkölve, enyhén sózva, eltoltam a tányért Ana felé is.
- Nem akarom hogy haragudj rám. - ismertem be halkan egy apró fintor kíséretében miközben előre döntöttem a fejemet és a konyhakövet kezdtem fixírozni.- Nem akarom,hogy messze kelljen utazni ha csak veled akarok reggelizni, és gondoltam arra is , hogy csak apám zsarolta ki belőlem ezt az egészet, hogy lássa végül beadom-e a derekam, hogy nyerhessen, egy újabb játszmát, nem akarom hogy haragudj rám. - ismételtem meg egy korábbi mondatot, miközben  megereszkedtek meg a vállaim, és a fejemet is behúztam közéjük. Ráadásul amibe végképp nem akartam belegondolni, az az, hogy Anának gyerekei lesznek és én nagybácsi leszek, fiatal voltam ehhez is, de leginkább elveszíteni nem szerettem volna.
-Volt az a reggeli is, az Oldenburgoknál és... teljesen össze vagyok zavarodva Ana.- -lehet hogy összefüggéstelenül beszéltem, de nehéz volt összefoglalnom azt amit éreztem, hogy szerintem sejtettem, hogy átvert apánk, hogy egy újabb ármánykodása vagy taktikai lépése vagyok én is a sakktábláján akárcsak a húgom.


Music: Avancer●●  Note:   tánci  ●●
 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 12:14 am Keletkezett az írás



Fabrice & Ana

 
Tudom, hogy voltak irigyeim a bátyámat illetően, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy a környezetemnek mi a véleménye róla. Azt látják, amit látni akarnak, vagy amit éppen a bulvársajtó el akar velük hitetni. Fabrice, noha a külvilág csak a csibészes, időnként nagyon is kacérnak ható mosolyát látta, én tudtam kit akar ezzel elrejteni, ki az aki legbelül van. Hiszen mind ezt csináltuk, mindannyian felépítettünk egy világot, amelyben jó volt időnként megmaradni, és azt gondolni, hogy soha többé nem kell onnan kijönni. Nem akarnak mindenre elszánt kezek kirángatni, nem akarják, hogy egy olyan életet éljünk ami valójában nem a sajátunk, soha nem is volt az. A bátyám számára két bilincs létezett amely a kezét fogta: ha meg akarták mondani mit csinálhat, és ha meg akarták mondani mit nem csinálhat. Elég nehéz úgy megfelelni bárminek is, hogy az egyik oldalról a tiltásokat kapja az ember, a másik oldalról a parancsokat. Ez volt az amihez először hozzá kellett szoknom, és ez volt az amihez az ő segítsége nélkül minden bizonnyal csak későn tudtam volna alkalmazkodni. Másnak dada jutott, másnak jutott egy bizalmas társalkodónő, jutott valaki akivel megoszthatta a gondolatait, aki meghallgatta....de ez az illető mindenképpen nő kellett, hogy legyen, mert tőle kap egy magam fajta kislány útmutatást, tőle kaphat mintát az életet illetően, hogy miképpen is viselkedjen társaságban egy márki lánya. Nekem azonban nem volt rájuk szükségem, mert egyik sem értett meg, egyik sem fogadta el a dacos időszakomat, egyik sem volt hajlandó megérteni olyankor is amikor nem beszéltem, csak a fejem lehajtva alulról pislogtam az illetőre, és vártam, hogy a gondolataimban olvasson. Minő meglepetés, hogy erre senki nem volt képes....senki, csak a bátyám, Fabrice. Mostanra értettem meg, hogy ez egy olyan kapcsolat volt közöttünk ami túlmutatott mindenen és azt is gondolom, hogy apa talán irigykedve figyelte, mert neki sosem jutott ilyen testvér, soha nem jutott ennyi szeretet amennyit én kaptam a testvéremtől. Többször hallottam, ahogyan megszidja a bátyámat, amiért annyira babusgat, amiért annyira igyekszik a széltől is megóvni, és minden alkalommal arról próbálta Fabrice-t meggyőzni, hogy hagyja abba, hogy ne próbáljon meg úgy befolyásolni engem, hogy egy apró kis nebánts virág váljon majd belőlem. De már késő volt....nem voltam az, csak ők láttak annak. Fabrice nem a széltől óvott, hanem megtanította, hogyan fordítsam a szelet a saját hasznomra. Nem nebánts virágot akart belőlem csinálni, hanem egy viharral is dacoló jegenyét, amely fejét arra fordítja ahonnan a legerősebb a szél, és büszkén felszegett fejjel ellenáll. Ezért is gondolom, hogy sokan nem csupán engem, hanem a testvéremet is félreismerték. De leginkább úgy fogalmaznék, hogy nem is ismerték igazán. Egyikünket sem ismertek. Érzékeny lélek voltam, ezt belátom, mindig is nehezen voltam képes elfogadni a változásokat, és minden alkalommal valamiféle sorstragédiaként éltem meg őket. Klaus volt talán az egyetlen hármunk közül aki mérhetetlen kitartással és olyan eleganciával tudta ezeket a dolgokat kezelni, hogy ámulattal adóztam neki, de én magam képtelen voltam rá. Vagy legalábbis nem tudtam magamról, hogy képes vagyok rá.  Az én világom, ahogyan a mama tartotta olyan volt mint egy karácsonyi üveggömbbe zárt apró kis törékeny birodalom, amire vigyázni kell. Rejtegettem a világtól, kicsit talán féltem beengedni oda bárkit is. Nem vagyok gyenge, ó ezt ne gondolja rólam senki, csak erősnek és sziklaszilárdnak lenni fárasztó és nehéz. Én pedig ennyire még nem vagyok kitartó, bár sok dologban nagyon is. Példának okáért elég sok küzdelmet kellett folytatnom apámmal, hogy megértse, egyetemre akarok menni, nem akarok otthon ülő feleség lenni. Ezt az egy engedményt adják meg nekem. A válasz azonban nyersen és kristálytisztán érkezett: majd a vőlegényem eldönti. Már eddig is szabályok szerint éltem, most még újabbakat szokjak meg valaki más kedvéért? És hiába próbáltam apának ezt elmagyarázni, hiába tekingettem kétségbeesetten a sarokban álló Fabrice felé, nem érkezett válasz. Csak kapkodtam a fejem, ajkaim elgörbültek, és egyre elcsukló, elfúló hangon követeltem tőlük választ, legalább feleljenek a kérdésemre, hogy miért kell újabb szabályokat megszoknom? Nem kaptam választ, bár a bátyám tekintetéből olvastam: szeretne segíteni, de fogalma sincs hogyan tegye ezt úgy, hogy apánkkal szembe menjen, Fabrice sok dologban ellentmondott neki, sok dologban már így is megkerülte a családi hagyományokat, azt hiszem nem várhatom el tőle azt, hogy ezt a végtelenségig megtegye, vagy éppen most miattam tegye. Nem tudom mikor fáradtam bele abba, hogy harcoljak, hogy mikor éreztem azt az utolsó elérkező pontot, hogy behódoljak Willem Helderberg márki akaratának, mikor éreztem azt, hogy elfogyott az erőm, hogy meggyőzzem arról rosszul teszi ezt az egészet, én nem biztos, hogy képes leszek teljes mértékben megfelelni az összes velem szemben támasztott elvárásnak. Talán akkor amikor annak a terve felmerült, hogy esetleg Németországba költözöm majd, egy másik családhoz? De elég nevetséges volt az ötlet, és minden bizonnyal csak valami B-tervként szerepelt apánk fejében, ha nem sikerül a terve, hogy a családunk valamilyen módon, immáron sok évtizedes próbálkozás után végre bekerüljön a királyi családba.
Nem tudom miért nekem jutott ez a cseppet sem megtisztelő feladat. Miért nem lehetett volna, hogy valamelyik Oldenburg lányt szemelik ki a bátyáim bármelyikének....bár apánk terveit ismerve még semmi sincs kizárva. Sosem lehet tudni, hogy ennek is mikor jön el az ideje. Ha bármelyik bátyámnak még csak az eszébe is jutna, hogy a maga útját járja, nem aszerint ahogyan azt a márki akarja, akkor abban biztos lehet, hogy maga után vonja a családból való kitagadást. Ahogyan én is kockáztattam volna ezt, ha szembe megyek az elvárásokkal. Nem a pénz, nem a hírnév és még csak nem is az tartott a kalickán belül, hogy elveszíthetek mindent. Őszintén szólva bármilyen is volt ez az élet, ez a világ, ez volt az otthonom, ebben nőttem fel. És hangozzék bármennyire is különösen vagy talán morbid módon én szerettem a szüleimet, mindennél jobban. Még apámat is. Sokan talán nem értenék a ragaszkodásomat, ahogyan nem értenék azt sem, hogy miért akarom annyira megérteni és magamat elfogadtatni Klaussal, aki láthatóan csak a legszükségesebb módokon vesz rólam tudomást. Miért nem elég nekem az a szeretet amit Fabrice-tól kapok? Azt hiszem azért mert ez bennem is megsokszorozódik, mert azt akarom, hogy mindenki maradéktalanul fogadjon el, ahogyan én is elfogadok másokat. Nem számít, hogy erre mennyit kell várnom, hogy mit kell érte megtennem. Igen, ez volt az a pont, amikor láttam apámat a nagy ablak előtt állni a szalonban. Odakint lágy simogatásával búcsúzott a nyár, és láttam, hogy keserűen barázdált homloka mögött a szigorúság karistolt ráncokat összeszűkülő szemei sarkában. Akkor éreztem, azon a reggelen, hogy legyen bármennyire akaratos, bármennyire olyan, aki mindenkire rákényszeríti amit elvár, attól ő még az apukám, és én nagyon szeretem....bármit megtennék érte. Nem tudom elfogadni továbbra sem, hogy kényszer hatása alatt cselekszem, és amennyire tudom ki akarom zárni magamból a tudatát annak, hogy a jövendőbelim pontosan kicsoda...nem akarok tudni róla. Elmegyünk a bálra, jól viselkedem, és aztán egy év múlva egybekelünk....ez volt a terv. Komolyan tizennyolc évesen ezzel kell foglalkoznom? Nem azzal, hogy miképpen élek meg új dolgokat, miképpen nyílik meg előttem a világ az egyetem után? Valamiféle keserűség volt a tekintetemben ahogyan a bátyámat néztem magam mellett és hagytam, hogy ujjaim közül kicsippentse a szőlőszemet.
- Nem tudom milyen az az Oldenburg fiú. Eddig még csak képeket láttam róla, amiről igazán nem tudom eldönteni, hogy milyen ember. Úgy értem a külseje elég szokatlan....de ez tudod, hogy nekem mennyire nem számít. Én nem akarok ezzel foglalkozni....lehet nem is akarom egyáltalán tudni, hogy milyen. Én sem akarok még férjhez menni, Fabrice! Miért? Miért kell ezt csinálni velem? Miért nem lehet csak egyszerűen....miért nem lehet az egyetem után? Miért nem élhetek még egy kicsit úgy ahogyan én szeretnék?- néztem rá kétségbeesve aztán tekintetem levezettem a kezemre, amelyet fogott, ahogyan fogta mindig. Mert megszoktam, hogy ott van nekem, amikor szükségem van rá. Nekünk mindig szükségünk volt a másikra, és nem akarom, hogy elválasszanak tőle. Sem most, sem később....a bátyám az egyetlen aki megért, bár kicsit tüske volt bennem azt illetően, hogy nem állt ki mellettem. Én legalábbis úgy éreztem nem áll ki mellettem.
- Oh, a domino napot még megejtjük, azt ki nem hagynám, esküvő ide vagy oda....egyébként meg...na jó. Igen tudok Elenor-ról, és megvallom őszintén igazán meglep, hogy egy lány több alkalomra is leköti a figyelmedet, igazán....igazán különleges lehet, ha ennyire érdeklődsz utána. Nem hiszem, hogy hozzám ennek bármi köze lenne, inkább azt gondolom, hogy tudat alatt talán már készíted fel magad apánk elvárásainak. Tudjuk mit kockáztatunk azzal, ha nem azt tesszük amit vár tőlünk. Csak talán te szerencsésebb leszel nálam, és időd is lesz megismerni a jövendőbelidet. Én mit tudok az enyémről? Szórakozó helyen a személyit is elkérnék tőle, valami külföldi egyetemen tanul, és csak nagy ritkán jár haza és persze azt, hogy minden bizonnyal éppen annyira örül ennek az egésznek mint én magam. Még csak arra sem kaptunk lehetőséget, hogy az eljegyzés előtt találkozzunk....hogy egyáltalán meg tudjuk szeretni egymást. Megszeretni? Van nagyjából egy egész estélynyi időm. Micsoda engedmény!- picit sem lepleztem a cinizmust, ami sütött a hangomból ahogyan a szavakat kiejtettem. Miközben néztem őt, időnként mintegy rutinszerűen dugdostam egy-egy szem szőlőt a szájába. Nem tudom a mozdulat egyszerűen magától jött. Éreztem én is rajta, hogy kétségbe van esve, ugyanattól amitől én is. Hogy elválasztatnak minket egymástól és ezt egyikünk sem akarja. Finoman hajtottam a fejem a kezébe, és lehunytam a szemeimet.
- Nem haragszom rád, Fabrice....csak fáj. Rosszul esett, úgy éreztem tőled nem vártam egyedül, hogy ezt tedd, hogy legalább te mondj valamit, valami nyugtatót. Ne azt, hogy jobban jártam mint a németekkel, mert ez nem vigasztaló. Elfogadnám én ezt az egészet, ha egy picit is képes lennék esélyt látni arra, hogy meg tudom szeretni....de én...ismersz. Nem vagyok a kalandok híve...hűséges vagyok, talán túlságosan is. Ha azt mondom neki, hogy örökké....hogy örökkön örökké, azt én úgy is fogom gondolni.- lassan nyitottam ki a szemeimet, és hátrébb húzódtam, de inkább azért, hogy most én legyek az aki megfogja a kezét, miután befejezte a rágcsálást.
- Tudom miért tetted. Csak tőled akartam hallani, és látni akartam amit most látok. Hogy éppen annyira bánt téged ez az egész ahogyan fordított esetben engem is bántana. Lehet....lehet a te helyedben ugyanezt tettem volna. Nem tudom...csak azt tudom, hogy a bátyám vagy, a világon mindennél jobban szeretlek, és...jajj már ne nézz így rám, ez nem ér!-mondtam végül valamiféle nevetés hagyta el a torkomat, ahogyan a nagy elkerekedő kék szemeit láttam, meg azokat a bánatos őzike pillantásokat. Szinte azonnal át kellett ölelnem. A vállára hajtva a fejem átkulcsoltam a nyakát, és kicsit bizonytalanul szólaltam meg. Nem nagyon tudtam melyik reggelire is gondol. Én nem vettem részt ilyesmin.
- Melyik reggeliről beszélsz pontosan? Amelyikről én lemaradtam?-igen valószínű ez volt az az alkalom, amikor megbeszélték a részleteket és a bált. Lehet talán jobb is, hogy nem voltam ott.


Music: Heaven●●  Note:   szereti   ●●
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 23, 2015 8:15 pm Keletkezett az írás



Ana & Fabrice

 Ha mást nem is, majd én kiállok Anáért az új családjánál is, nem fog érdekelni hogy ellene megyek bizonyos szabályoknak, ha Ana egyetemre szeretne járni, és befejezni azt, megfogja tenni, sőt! Summa Cum Laude fog végezni! Minden követ megfogok mozgatni ennek érdekében, nem fogom annyiban hagyni hogy még ez az álma is apró darabokra törjön, azt akartam, hogy legalább neki sikerüljön befejeznie azt az iskolát amit szeretne, és képes voltam azt is kitalálni, igen megfordult a  fejemben, hogy akár falazok is neki,  hétvégi iskolába is vinném, vagy estire is , úgy hogy én lennék az alibi, hogy velem találkozik, közben pedig iskolába jár. Utána meg valahogy kilobbizhattam volna, hogy praktizálhasson, mert miért ne? Miért ne lenne szüksége a királyi családnak egy praktizáló orvosra? Anánál lelkiismeretesebbet és titoktartóbbat nem is hordhatna a hátán a föld.
Azt hittem, abban reménykedtem, hogy legalább neki szabad élete lehet, de nem így történt, az idő előrehaladtával rájöttem,hogy apánk neki is sorsot szánt: bejutni a királyi családba.
Ana más, ő nem érdemli meg ezt a közeget, én? Fel voltam készülve rá, az sem érdekelt ha nem szeretne a jövendőbelim, mert egészen biztos hogy tartanék szeretőt, titokban persze, mert a mi köreinkben ez a szokás. A szeretőmet talán még szeretném is, miután megtaláltam  a megfelelőt.  
Ez nem jelenti azt, hogy jó volna így, egyszerűen csak igyekeztem felkészíteni magamat arra,hogy míg mások az osztályomból olyan esküvőkre hívtak meg ahol mindenki szereti egymást, úgy értem nem politikai se nem céges érdekek kívánták úgy a házasságkötést, addig jó volt minden, és míg álltam a tanúk sorában a koszorúslányokkal szemben, komolyan azon lamentáltam, hogy melyiken van piros tanga. A szőkék szóba sem jöhettek, az sablonos volt, valahogy mindig is inkább a sötét hajúak vonzottak, és ezt most ne vegye senki sértésnek, de bennük több volt az értelem, tényleg! Persze voltak kivételek. Tudtam, hogy Ana nem ezt érdemelné, ezt a fajta házasságot, szerettem volna büszkén mosolyogva ott állni a közelében mint tanú, vagy… mint az egyik koszorúslány kísérőjeként .
Ó, de megtenném! De szerettem volna, hogy legalább Ana álma teljesüljön, mert ismertem, tudtam, hogy hűséges, hogy odaadó és sosem árulná el azt, akihez hozzáment, ő hisz abban a fogadalomban amelyet kiejt a száján, kiváltképp ha az ország világ előtt lesz. Márpedig így lesz, ezzel a friggyel kapcsolatban, ez így lesz. De királyi esküvőn nem állhatok szemben az egyik koszorúslány barátnőjével szemben, ott csak ők lesznek ketten, én vagy a padon fogok ülni, vagy… nem is tudom hol leszek, de ott akarok lenni, azt akarom ,hogy érezze, hogy továbbra is támogatom, hogy vele vagyok.
Lehajtottam a fejemet a kérdései hallatán, fájt a hangjából kihallatszó kétségbeesés, meg is álltam a rágással, hirtelen az édes szőlő is savanyúnak tűnt, a kezemben morzsolgattam finoman Ana ujjait, kicsit talán nyugtatóan is hatottak rám ezek a mozdulatok, ahogy a nagy tenyeremben elveszik az ő apró keze, ő mindig a húgom lesz, nem számít, hogy egy jegygyűrű lesz ezen a kézen, akkor is ugyan úgy fogom szeretni, és senki sem tilthatja meg nekem sem, hogy akár reggel berobbanjak az új lakhelyére és reggelit követeljek tőle, az ízlésesség határain belül persze. Ki fogom követelni a részemet Anából, még ha nem is lesz a közelemben úgy mint eddig.
De egy év! Még messze van! Csak próbálom felkészíteni magamat.
- Ana kincsem, - simítottam át az arcán, hallva a kétségbeesett magyarázkodását- Senki sem várja el tőled hogy egy estély alatt beleszeress! - annyira szerettem volna segíteni rajta, hogy a frusztráltságom egy határozott kijelentésben jött ki belőlem. - Ott leszek veled én is, figyelni fogok rád és arra a pelyhes állú fazonra, sőt! Ha meg mer bántani téged, teszek rá,hogy királyi örökös vagy bármi, nem érdekel, felőlem a pápa is lehet, de vigyázni fogok rád, nem fogsz tőlem szabadulni, hallod? Állandó vendéged leszek, rosszabb leszek mint egy pióca, a vendég szobámat át kell alakíttassátok állandóvá, - ami azt jelentette, hogy senki más nem mehet be oda csak én. - Tele kell tegyétek Fabrice-nak való cuccokkal, és nem értem hogy miért beszélek magamról harmadik személyben…. - dörmögtem bele Ana vállába, miközben odahajtottam a fejemet, és átkaroltam a derekát, szétnyitottam a tenyeremet a hátán és elkezdtem simogatni, vigasztalni őt. - Nem szabadulsz tőlem prinses! - suttogtam halkan. Nem akartam elveszíteni ezt az otthon illatot ami áradt a hajából,bármilyen sampont vagy bármit is használt, finom volt, de ő jelentette számomra az otthont, ha hazajöttem, akkor azt örömmel tettem, és miatta, jó érzéssel, de ha nem lesz itt többé? Mi lesz velem? Üres lesz a szobája, és a ház, ő töltötte meg fénnyel ezt a helyet a számomra, ő feledtette el velem is kölyökként a rideg valóságot, hogy milyen rideg az itthoni környezet. Fényt hozott az életembe és hálás voltam neki ezért, persze édesanyámnak is, hiszen nélküle nem lenne Ana, ám mégis a húgommal ápoltam szorosabb kapcsolatot.  Megszorítottam kicsit a ruháját, meg őt is, felkeltem a székről , és megköszörültem a torkomat. Én, és az elérzékenyülés? Soha! Felkeltem Ana mellől és homlokon pusziltam, torok köszörülve slisszoltam át a hűtőszekrény elé. Éhes voltam, túl voltam egy lovagláson, és a rágcsálnivalóknál sokkal tartalmasabbra vágytam, de csak álltam és néztem, hogy mit ehetnék, majd becsuktam az ajtót és nekitámaszkodtam a hűtőnek.Lassan, csibészesen mosolyodtam el, ezek a kilengések még belefértek apám értékrendjébe, hétvége volt, és ezzel akkora bűnt nem is igen követnénk el, mint azzal, hogy másfelé kacsingatok, vagy épp semerre.

- Épp ezért fogunk most ellógni a közös ebédről, Olaszországba, apánk repülőgépével pasztát ebédelni, és pizzát vacsorázni, most azonnal!  - én meg a spontaneitás? Ha a húgomról volt szó? Miért is ne?Úgy is ki kell, hogy élvezzem a vele töltött időt, mert egyre kevesebb lesz, kivált ha végeztem az egyetemmel, akkor pedig a katonai szolgálatot töltöm. Szép gesztus vagy hagyomány, de halt már bele egy két ősöm ebbe a fene nagy hősieskedésbe… Időnként vannak rossz álmaim efelől, de azokat nem igen osztom meg senkivel, nem kenyerem a panaszkodás, de olykor látom Ana szemeiben, hogy megkérdezné, hogy mi a bajom, tudom ,hogy azért nem teszi, mert látja rajtam, hogy ezekről nem igen mesélnék. Nem akarom még őt is feleslegesen stresszelni.
- Siess Ana, nem érünk rá és… közben beszélgetünk, a kocsiban, meg a repülőn. - azt jelentette ez nálam, hogy a személyzet fülei nélkül akartam beszélgetni a húgommal, és ezt az egyetlen módot találtam megbízhatónak arra nézve, hogy nehogy bárki is besúgjon apánknak. Másrészt, tudtam ,hogy ráférne Anára egy kis kikapcsolódás, van ott pár arborétum aminek örülne, tudom, ismerem. Ráadásul az egyre hűvösödő holland időjáráshoz sem volt sok kedvem. Megkerültem a konyhapultot és elkaptam Ana kezét, ha hagyta magát, és felrohantam vele a lépcsőkön át az ő szobájába. Gyorsan kellett csinálni, gyorsan kellett menekülnünk, nehogy apánk leállíttassa a repülőgépet. A szobák előtt elváltam Anától és megeresztettem egy telefont a reptéri ismerősömnek, a pilótánknak, jó kapcsolatot ápoltam vele, direkt az ilyen esetekre: kezdje el titokban felkészíteni a gépet, Olaszországba, Rómába a Belveder kertet és a Madama villát, egy füst alatt meg is tudjuk nézni, és majd vasárnap estére hazatoljuk a képünket. Ez az én ajándékom, engesztelő ajándékom Anának, amiért én közöltem vele a rossz hírt, többet is tennék, de tudom, hogy minden evilági dolgot egy csettintésre megkaphat ő is, ha tegnap megjelent egy méregdrága karóra, mára már biztos hogy az asztalunkon pihen, hogy mégse trógerként mutatkozzunk a nagyközönség előtt. Persze ez a cégek számára is jó volt, hogy a gazdagok az arcukat adják az új órához, vagy esetleg autóhoz, imádtam az autókat. Átöltöztem, a fejembe nyomtam egy kis kalapot is és kész is voltam egy kisebb utazótáskába bedobtam pár ruhát, gatyát, zoknit, a cipőm az jó amit átvettem, semmi túl kihívó, csak hétköznapiasan. Átkopogtam Anához.
- Csak semmi kisestélyi! Ha kedvünk támadna belógni valahova, akkor majd ott veszünk valami olasz darabot, és én állom! - átdobtam a táskámat a vállam felett és a húgom ajtaja előtt várakoztam, ficeregtem, izegtem mozogtam legbelül, nem akartam, hogy bárki is megtudja, hogy hol reggeliztem a botrány reggelén, és nem bírtam magamban tartani tovább. Főleg így hogy Ana is neheztelt rám, tudnia kell ,bár apámat ismerve értesült már arról, hogy páncélozott autóban szállítottak reggelizni a hercegi palotába, csak nem veri nagy dobra.
Tényleg volna időnk megismerkedni? Tényleg tudatosan hajlok Eleonora felé? Nem! Nem fogom hagyni magam, nem akarom, hogy egy tudat alatt elrendezett házasságba kerüljek bele én is, de tudom, hogy nincs más választásom.
Tudtam, hogy az időjárásnak megfelelő ruhát fog felvenni Ana és olyat is fog eltenni magának párat, amikor pedig kilépett az ajtón meghajoltam előtte mint egy kis inas, és a karomat nyújtottam a csomagjáért, így két táskát vittem, és a másik karomat kínáltam Anának, hogy belém karolhasson, amikor elindultunk oda hajoltam a füléhez.
- Mesélek, mindent elmesélek, de nem itthon és kivesézünk mindent, ne hidd hogy csak komor és bűnbánó pillantásokkal és gondolatokkal volt tele a fejem, ez idő alatt, míg távol voltunk egymástól, tervezgettem, elképzeltem ezt-azt. - szerintem Ana is érezhette hogy szükségem van arra, hogy távol legyünk Hollandiától, nem a főlépcső felé indultam el vele, hanem a hátsó lépcsőn, a menekülő útvonalon, amely a garázsba tartott. Szorítottam Ana kezét, talán egy kicsit erősen is, nem akartam elveszíteni, még nem a bálig még volt időnk és utána egy év, hol van az még? De addig még sok közös emléket akarok szerezni kettőnknek. Amire örömmel visszaemlékezhetünk, ha már távolt leszünk egymástól. Ha már nem láthatom minden nap, és legyen nekem is mire visszaemlékeznem, ha majd eljön a szolgálat ideje, hogy mi csalt mosolyt Ana arcára, amikor együtt kirándultunk, vagy mitől érzékenyült el? Kellenek az ilyen emlékek amikre boldogan emlékszem, emlékszünk vissza mindketten.



Music: Avancer●●  Note:   tánci  ●●

 
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:41 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Fabrice & Ana - Hollandia, 3 évvel ezelőtt
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: