Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Kórház - Derek & Robin
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 20, 2015 7:07 pm Keletkezett az írás




Kimerülten nyitottam be az irodám ajtaján. Az óra háromnegyed ötöt mutatott, így volt még negyed órám az utolsó betegig. Alapvetően semmi problémám nem lett volna, de Leona, a beteg, akitől most érkeztem, teljesen lefárasztott. Voltak bizonyos betegségek, amik igényelték, hogy házhoz menjek ki, de ezt a szolgáltatást újabban olyan – főleg női – betegeim is igénybe vették, akiknek alapvetően nem volt rá szükségük, viszont megvolt hozzá az anyagi hátterük. Az elmúlt fél év során szinte már minden formáját láttam a csábításnak és figyelemfelkeltésnek, és úgy éreztem magam, mintha kimondottan vadászidényt írtak volna ki rám. Még én is azt mondom magamról, hogy kötél – sőt, acélsodrony – idegeim vannak, de az elmúlt másfél órában bebizonyosodott, hogy vannak emberek, akikhez még ez is majdhogy nem kevésnek bizonyul. Levetettem magam az egyik fotelbe, hátradőltem, és megnyomkodtam az orrnyergem, miközben elgondolkodva bámultam a plafont. Semmi gondom nem lett volna azzal, hogy engedjek a nyomásnak, de egyrészt betegekkel sosem kezdtem, másrészt meg tisztában voltam vele, hogy Leona részéről ez csak elterelés. Agorafóbiásként a lakást is képtelen volt elhagyni pánikrohamok nélkül, így a szociális hálója igencsak beszűkült a családra, és tőlem várta volna, hogy megerősítsem a nőiességét, lévén ismerkedni is képtelen volt, nemhogy egy randira elmenni. Így minden egyes alkalommal azzal kezdtünk, hogy a) a zakóm általában rajta kötött ki, mert előszeretettel fogadott hálóingben, b) elutasítottam a vacsorameghívását, c) megegyeztünk abban, hogy nem az ölemben fog üldögélni, és békén hagyja a farmerem gombjait, ezért cserében a végén megölelem. Az első alkalomhoz képest egész jól haladt, de a lakást még mindig képtelen volt elhagyni. A telefon csörgése szakított ki az emlékeimből. Fáradtan emeltem a fülemhez, és belemorogtam.
-Tessék.
-Derek, kisfiam merre jársz? Arról volt szó, hogy ma jössz hozzám vacsorára.
-Ne haragudj anya, de van még egy betegem. Leghamarabb is csak két óra múlva tudok ott lenni.
-Nagyon nyúzott a hangod. Minden rendben?
-Persze, ne aggódj. Csak nehéz napom volt.
-Igen, mert súlyos elmebetegekkel dolgozol. Nem tudok nem aggódni!
-Anyukám…a legnagyobb veszély, ami fenyeget a betegeim többségénél, hogy az ágyhoz kötnek és megerőszakolnak.
-Ne is viccelődj ilyesmivel!
-Bocsánat. Ne haragudj, de most mennem kell, mindjárt jönnek hozzám.
-Vigyázz magadra, és este várlak. A kedvencedet főztem.
-Rendben.
Kinyomtam a telefont, zsebre dugtam, és lehunytam a szemem. Meg kellett volna még írnom a kórlapon a mai kezelés eredményét Leonaval, de egyszerűen semmi erőm nem volt hozzá. Alapvetően fegyelmezett embernek ismertem magam, de voltak időszakaim, mikor még nálam is betelt a pohár, és mindenből elegem lett.
-Azt hiszem ideje lenne lassan szabadságolnom magam egy időre…
Elfojtottam egy ásítást, és az órámra néztem. Még öt perc. Ha kell, ezt az egy órát már fél lábbal is kibírom. Ráadásul, mivel férfi az új beteg, reméltem, hogy nem kell tartanom felesleges időhúzástól, és haladni is fogunk. Nem mintha bármit is siettetni lehetett volna ebben a szakmában, vagy úgy általában az egészségügyben. Ahogy a testnek, úgy a léleknek is szüksége volt időre ahhoz, hogy meggyógyuljon.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Kedd. Dec. 22, 2015 1:08 am Keletkezett az írás



Az a helyzet, hogy ma kezelésre kell mennem Dr. Derek Brown, pszichológushoz és egyáltalán nincs hozzá kedvem. ~Nem vagyok őrült, sem mentálisan beteg! Csak épp van egy-két gondom ezzel-azzal, mint például a zárt közlekedési járművekkel vagy a tűzzel.~ Carter doki szerint szükségem van rá, hogy segítsen az autóbaleset miatti trauma feldolgozásában. Szerintem meg egyszerűen csak időre van szükségem, míg elmúlnak a rémálmok, a pánikrohamok és a többi szarság, ami mostanság jellemzi az életemet. Pontosan tudom mi van, hiszen én is levizsgáztam ezekből, felismerem a szimptómákat magamon és egyedül is megbírkózom vele, ahogy eddig is.

Az ADHD-m miatt kénytelen voltam megtanulni együtt élni a kényszerbetegségekkel, az hogy most már bővült a listmá a PTSD-vel is, sok minden újat nem tartogat. Nem értem, hogy miért nem tudnak egyszerűen csak felírni rá pirulát amit szednem kell azt csókolom. Miért kell túlbonyolítani mindent? Én is kolléga vagyok elvégre és szeretnék mielőbb visszatérni a munkámhoz, ugyanis ez a kényszerpihenősdi egyre kevésbé van az ínyemre. Nem szeretem a kórházakat, nem szeretek beteg lenni sem. Az ilyesmit anyám halála óta rosszul viselem. Hogy akkor mégis miért lett belőlem orvos? Nos a válasz egyszerű: anyám gyógyíthatatlan, örökletes betegségét az FTD-t óhajtottam kutatni abban a reményben, hogy közelebb kerülök a gyógymódhoz mire ez az alattomos kórság az én agyamat is megtámadja valamikor a nem túl távoli jövőben. Az agydaganat és a baleset már tényleg csak a grátisz volt mindezekhez.

Viszont úgy nézett ki a dolog, hogy nem úszom meg a kezelést, amit ma délután 5 órára időzítettek orvosaim. Felkelni egyelőre még csak akkor kelhettem fel az ágyamból, ha a fizikoterápiára kellett mennem vagy WCre, esetleg tusolni. Egyébként ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak az ágyban és pihenjek, ne erőltessem túl magam. Így is mindenkori, hűséges társam és szövetségesem az infúzió társaságában hagyhattam el csak a kórtermet. Mióta tegnap önkényesen megszabadultva infúziómtól, alvajárva elkóboroltam és Drake haverom meg a fél kórházi személyzet engem kajtatott köteleztek erre a kis találkozóra az új pszichómókusommal. A dologgal nem is lett volna semmi problem alapjáraton, hiszen a második emeleten van a kórházban mind a kórtermem, mind pedig Dr. Brown rendelője. Csakhogy nem voltam felkészülve rá, hogy miféle környezeti ártalmak érhetnek amíg odaérek A pontból B pontba.

Először is nagyon lassan tudtam csak haladni, szinte vánszorogtam mint valami öreg tata. Aztán pedig a félelmeim állták utam. Már elhagytam a liftet is és félúton voltam a pszichológusok rendelői felé, amikor a szemem sarkából megláttam valami narancssárgás, pirosas fényt. Azonnal oda fordítottam a fejem és megláttam, amint egy tizenéves suhanc az öngyújtójával játszik éppen fel és le kattintgatja, így a tűz újra és újra meggyullad benne. Megigézve néztem a felbukkanó lángnyelveket néhány másodpercig, mielőtt elpattant volna bennem valami már a puszta látványuktól is. Az idő innentől, ahogy megláttam a lángokat szinte lelassult, minden mozdulat, hang elnyújtva furakodott elmémbe, mintha önmagam felgyorsult volna hozzájuk képest. Az első sarokba vágtam magam - hogy valami szilárdat érezzek a hátam mögött - rákmászásban hátrafelé, ami a közelemben volt és éktelen ordibálásba kezdtem.

A kezeimet először a fejemre szorítottam, majd később az arcom elött lóbáltam, próbáltam takarni és védeni magam a fejemet a lángok elől miközben a felbukkanó emlékképek teljesen elhomályosították elmémet. Már nem a kórházban voltam, hanem a karambol helyszínén; ahol ezúttal nem röpültem ki a kocsiból, inkább bent ragadtam. Az égő roncsból próbáltam kikászálódni, de beszorult a lábam nem bírtam kihúzni komoly fájdalom árán sem. Igyekeztem hát minél kisebbre összehúzni magam, hogy ne érjenek a lángok el és üvöltöztem mint a fába szorult féreg.

A lélegzetem egyre inkább nehézkessé vált, a pánikroham úrrá lett testemen és bár valójában nem voltam az égő roncsban, mégis úgy éreztem nem kapok levegőt. A nővérek oda rohantak hozzám, igyekeztek csitítani, de nem jártak sok sikerrel. Nem voltam képes megnyugodni, a szemem előtt egyre jobban kezdett összefolyni a világ az oxigén hiánytól és én csak a lángokat bámultam meredten amik immáron az emlékképeimmel összekeveredő félelmeim kivetüléseként táncoltak a szemeim előtt. Valaki orvosért kiáltott, mások a csuklómon lévő karszalagot ellenőrizték le, szinte fojtogatóan sok ember vett körül ami épp hogy tovább rontott a helyzetemen.

tag: Der'Bear <3 | #666  Twisted Evil | zene | sorry, ez pocsék lett |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Dec. 22, 2015 3:09 am Keletkezett az írás



Az órámra pillantottam. Pár perccel múlt öt, de a páciensem helyett csak a káosz hangjai robbantak be a szobámba a résnyire nyitott ajtón. Ordítás, futó lábak dobolása, a főnővér erőteljes hangja, aki próbált rendet teremteni. Felkeltem a fotelből, és az ajtóhoz léptem. Mikor kinyitottam, a látvány, ami a szemem elé tárult megszokott kép volt, csak általában ájult, vagy életveszélyben lévő beteg körül volt ekkora tumultus. Legalább fél tucat ember tülekedett egy beteg körül, aki a sarokba húzódva ordibált, mintha nyúznák, és eszeveszetten kapálózott. Egyetlen pillantás elég volt számomra ahhoz, hogy a kórképet felállítsam: pánikrohama van. Öles léptekkel indultam meg feléjük. Elkaptam az orvosért kiabáló nővért, és megkérdeztem hogy hívják a fiút. Valahogy nem lepett meg, mikor a leendő betegem neve csúszott ki a száján. A srác egy két lábon járó orvosi tanulmány volt, legalábbis a kollégák tájékoztatása szerint.
-Hölgyeim, menjenek vissza a dolgukra, ezt majd én elintézem. Úgyis hozzám igyekezett.
-Nem kellene nyugtatót adni neki? A végén még magát is bántani fogja.
-Le akarja szedálni minden alkalommal, mikor pánikrohama van? Ezzel az erővel láncoljuk az ágyhoz élete hátralevő részére.
-De…
-Mondom elintézem. Tehát ha kérhetném, elhessegetné ezt a rengeteg nővért innen? Csak rontanak a helyzeten.
A választ már nem vártam meg. Finom, de határozott mozdulatokkal toltam arrébb az ápolókat az útból, a hátam mögé, majd ellentmondást nem tűrően pillantottam rájuk, és várakozón vontam fel a szemöldököm. A fülemet bántotta a srác kiabálása, de eredménytelen lett volna minden, a megnyugtatására tett kísérletem, ha közben úgy érzi, megfullad az emberek között. A főnővér pár pillanatig szemezett velem, majd megadóan terelgette a társait a pihenőszoba és a pult felé.
-De ha nem higgad le, hozzuk a nyugtatót!
Válaszra sem méltattam, csak visszafordultam a fiúhoz, és lepillantottam rá. Elfojtottam egy sóhajt. Valahogy éreztem, hogy ez nem lesz egy egyszerű kör. Az első adandó alkalommal, mikor épp felém kalimpált, jó reflexeimnek hála elmartam a csuklóját, és felrántottam magamhoz. Vékony teste szinte eltűnt az ölelésemben, ahogy hozzám vágódott a lendülettől. Összesimultunk, mint a szerelmesek, de csak egyetlen, röpke pillanatra, mert már fordítottam is magamnak háttal, lefogtam a két karját, és a falhoz toltam.
-Nyugalom, minden rendben. Biztonságban vagy, a kórházban. Nincs mitől félned Robin. Itt nem érhet bántódás. – morogtam kellemes, megnyugtató hangon a fülébe. Fanyar, férfias arcszesz illatát érezhette, amely a hangomhoz társult, erős, meleg karokat maga körül, melyek óvón szorították és lefogták. Meglepett, hogy a pehely súlyához képest milyen magas. Szinte lehajolnom sem kellett hozzá. A helyzet egy egészen ide nem illő képet rángatott elő az emlékeimből, tekintve, hogy Robinon csak a kórházi köpeny és egy boxer volt. Megráztam a fejem, és száműztem a nem helyénvaló gondolatokat. – Próbálj meg lassan mély levegőt venni.
A hangját ugyan tompította a fal, de a görcsösen rázkódó teste, a kapkodó légvétele, és a szűnni nem akaró ordítás nehéz sóhajt csalt ki belőlem. Bal kezemmel összefogtam a két csuklóját, majd a jobb tenyeremmel hirtelen beborítottam a száját és az orrát. Közel sem orvosi kezelés, és még kevésbé etikus, de nem akartam, hogy leszedálják. A vállára hajoltam, hogy takarjam a képet a minket vizslató főnővér elől, miközben megvontam tőle minden levegőt, és nem hagytam, hogy kiszabaduljon. Teljesen hozzá simultam, a saját testemmel préseltem a falhoz, amíg azt nem éreztem, hogy elcsendesedik, és a karjaimba ernyed. Gyorsan a térde alá nyúltam, és felnyaláboltam, majd az irodám felé indultam, vele a karjaimban. A nővért, aki rémülten sietett felénk egyetlen pillantással állítottam meg, végül eltűntem a szobám ajtaja mögött, amely a rúgásomnak hála hangos csattanással csukódott be.
Könnyű terhemet a kanapéra fektettem, aztán kerítettem egy plédet, azzal betakartam, végül visszarogytam a kanapéval szemben lévő közelebbi fotelbe, és onnan figyeltem némán.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Pént. Dec. 25, 2015 2:40 am Keletkezett az írás



Valahonnan, távolról és mégis közelről a nevemet hallottam ám a hang idegenül csengett számomra. Úgy éreztem, hogy az a kb. fél tucat ember akik körülöttem tülekedtek, mind az életemre tör. Egyiküket sem emberként azonosítottam, inkább a tűz felém nyúló lángnyelveinek képében jelentek meg szemeim előtt. Egyértelműen hallucináltam, de olyan valóságosnak éreztem az egészet. Nehezen lélegeztem, szinte folytogatóan hiányzot számomra az oxigén miközben egyre inkább melegem lett a körülöttem állók miatt.

Szóval szégyen és gyalázat, de én maximálisan elhittem, hogy tényleg a kocsiban fogok bent égni és amik elhomályosult látásom előtt táncolnak valóban lángnyelvek és nem a kotnyeles nővérgárda a másodikról. Tudtam, hogy nem kellemes megégni; ez a fajta halálnem az egyik legkegyetlenebb, legfájdalmasabb fajta és nem így akartam a másvilágra szenderülni - bár igazság szerint egyáltalán nem akartam még sehová se szenderülni -, jobb híján azonban csak az ordítozásra futotta tőlem mivel azt hittem már csak én vagyok életben az autóban. Valahonnan tudtam, hogy a többiek már... már elmentek. Hogy már halottak és nem segíthetnek.

Még mindig segítségért kiáltoztam, amikor egy kéz ragadott meg hirtelen és emelt ki az égő roncsból. Kalimpálásom abbamaradt, ahogy a kiabálásom is csitult. Nem értettem, hogy mi történik velem; valami keménynek és mégis puhának ütköztem neki és erős karok öleltek át, ám a szemeim előtt játszó sötétségben semmit sem láttam. Éreztem, ahogy a kezek megragadnak és ismét úrrá lett rajtam a pánik, kiáltani akartam. Úgy éreztem a világ forogni kezd velem, szédülés lett úrrá rajtam miközben továbbra is úgy fújtattam mint valami maratonfutó.

Az imént érzett kezek ezúttal már hátulról fogtak meg én pedig ismét ordítozásba kezdtem, bár beszéd helyett most is csak artikulálatlan nyöszörgésféleség hagyta el torkomat mintha tényleg nyúznának és lassan vágna fel valaki érzéstelenítés nélkül. Arcom valami hideg és keménynek nyomódott, miközben hátulról továbbra is éreztem az ismeretlent... csapdába szorultam és ez egy cseppet sem tetszett. Megint hallottam egy hangot, ezúttal egy kellemes férfi baritonja szólt közvetlenül a fülem mellett amire megremegtem karjai között.

~Összezavarodtam, nem a kórházban vagyok; miért mondja azt akkor, hogy mégis ott vagyok?~ A zihálásomon át immáron eltűnt a tűz ropogó, pattogó hangja, a meleget sem éreztem amit korábban. Orromba kúszott lassan a férfias arcszesz fanyar illata, éreztem a karokat amik most valahogy inkább óvónak hatottak sem mint leszorítónak. Ám megnyugodni mégsem tudtam. Valami furcsa borzongás kúszott végig a gerincem mentén ettől az egésztől és testem lúdbőrözni kezdett. Próbáltam engedelmeskedni a hangnak, de a testem az időközben fellépő oxigén hiány miatt görcsös rángatózásba kezdett.

Fennakadt szemekkel, levegőért kapkodva, szinte már-már fulladozva hörögtem és képtelen voltam eleget tenni a kérésének, hiszen az hogy magához ölelte mellkasomat még több levegőt vont el tüdőmből. A halálfélelmem erősödni kezdett, ahogy hirtelen azt a maradék levegőt is elvonta tőlem amit képes voltam nagy nehezen eddig magamba erőltetni. Párat rúgott még testem, küzdve a teljes levegőhiánnyal, mielőtt édes eszméletlenségbe zuhantam volna és testem teljesen el nem ernyedt. Azt már nem éreztem, amint Dr. Brown felnyalábolva az irodájába cipelt vagy ahogy a kanapéjára fektetve takargat be egy pléddel. Hosszú ideig feküdtem így, s bár látszólag olyan voltam mint aki alszik, úgy tűnt nem térek magamhoz segítség nélkül.

tag: Der'Bear <3 | #510 | zene | ez most ilyes kis röpke lett |


A hozzászólást Robin Woods összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 26, 2015 12:21 am-kor.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 25, 2015 11:59 am Keletkezett az írás



Úgy őriztem Robin álmát, mint Cerberus a Pokol kapuját: mozdulatlanul, teljes figyelemmel. Percek óta csak feküdt, de még nem akartam felkelteni. Azt akartam, hogy a szervezetének ideje legyen megnyugodni a pánikroham után. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, a levegő zavartalanul áramlott a tüdejébe, majd ki onnan. Voltak pillanatok rövid ideig tartó ismertségünk alatt, hogy azt éreztem, képes lesz majd kiszakadni a rémképekből, de sajnos nem sikerült neki, így elég drasztikus módszerhez kellett folyamodnom, de ezt még mindig „humánusabb” megoldásnak tartottam, mint hogy teletömjék nyugtatóval eszméletvesztésig, aztán szinte az egész napot alvással töltse, bezárva a saját kreált valóságába, a félelmek ketrecébe. Valahogy azt is sejtettem, hogy ha felébred, nem feltétlenül a köszönöm lesz az első szó, ami elhagyja a száját, hiszen – ha csak részben is – én is közrejátszottam abban, hogy halálfélelem közepette ájuljon el. A stressz valószínűleg hormonális reakciókat is kiváltott belőle, nem csak érzelmit – már csak ezért sem akartam még felébreszteni.
Elmerengtem, ahogy kisimult arcát figyeltem. Mennyi idős is volt? Valahol 26 körül, ha emlékezetem nem csalt. Közel ennyi idős voltam, mikor megkeseredtem, és kiábrándultam a nőkből. Cloe minden szívfájdalom nélkül állította a szívembe a tőrt, képletesen értve. A mai napig nem tudtam, hogy mennyire is lehetett a sors fintora, a „véletlenek” játéka, hogy megkéselték, és emiatt elvesztette a babát. Kettőnk gyermekét. A személyiségéből kiindulva volt egy sanda gyanúm, hogy sokkal inkább tudatos döntés volt részéről a dolog, mert nem akarta lekötni magát, és szülni sem akart. Jobban érdekelte az ügyvédi pályafutása. Inkább kockáztatta az életét, mint hogy kihordjon egy olyan gyereket, akit egyetlen porcikája sem kívánt, viszont az abortuszt meg elvből elutasította. Erre szokták mondani, hogy „karrierista picsa”. Csakhogy én VÁGYTAM arra a kis életre. Óvni akartam, szeretni, törődni vele, és ezért még a büszkeségem is feláldoztam volna, és elvettem volna az anyját, akit kicsit sem szerettem. Esetleg csak kedveltem. Valamikor. Az elején.
Akkor fordultam a férfiak felé. Mindig is volt hajlamom rá, de a történtek – és az érzelmi sokk – után képtelen lettem volna nővel kezdeni. Még így is sem tudtam nyitni mások felé, a bizalmam meg valahol a béka feneke alatt lapult krónikus apátiába süllyedve, de a testem megkövetelte a szükségleteit. Szóval maradtak az egyéjszakás kalandok, az üres ölelések, a magány. Azt tartottam magamról, hogy figyelmes szerető vagyok, de nem hagytam, hogy az érzelmeim magukkal sodorjanak, és kitartottam a döntésem mellett: kétszer ugyanazzal az emberrel sosem találkoztam. Az első „kapcsolatom” hasonló testfelépítésű fiúval volt, mint Robin. Vékony, inas, izmos teste volt, csak éppen jó fél fejjel alacsonyabb volt nálam. Barna haja volt, kedves mosolya, nevető, zöld szemei. Odaadó, érzékeny srác volt, aki abban a pár órában, még így ismeretlenül is, több érzelemmel és figyelemmel halmozott el, mint Cloe a két hónap alatt összesen. Talán megérezte mire volt szükségem. Nem tudom. Valószínűleg a testem emlékezett a forróságára, az ölelésére, a hozzá feszülő test keménységére, és ezért is bukkant fel az emlék sok éves távlatokból, mikor Robinhoz simultam, hogy lefogjam. Megkívántam.
Felkeltem a fotelből, és mellé léptem. Csak a tekintetem kúszott végig az arcán, megfigyelve minden részletet. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy csak maga az emlékkép váltott ki belőlem ilyen testi reakciót, vagy valóban a fiú vonzott magához, előcsalogatva belőlem a régóta elnyomott vágyat. Mikor is voltam utoljára akár férfival, akár nővel? – Az utóbbi két évben már képes voltam ismét rájuk nézni, de bízni bennük a legkevésbé sem bíztam. Az otthonomig egyikük sem jutott el, csak személytelen szállodai szobákig. – Volt annak már jó fél éve is. Beteggel viszont elvből nem kezdtem, így bármit is akart volna a testem, eleve halva született ötlet volt. Az elmém felülírta a szenvedély dallamát. Majd később. Mással. Nyugalom.
Az asztalhoz léptem, felkaptam a repülősót – hiszen nem ő volt az első beteg, aki elájult nálam – és visszatértem hozzá. Összevont szemöldökkel figyeltem, míg meg nem győződtem arról, hogy már eleget „pihent”. Bő negyed órát hagytam neki, hogy helyreálljon az egyensúly a szervezetében. Arra viszont nagyon kíváncsi lettem volna mi váltott ki belőle ilyen heves reakciókat. Viszont ebből kiindulva, az első és legfontosabb dolog az volt, hogy a pánikrohamaival kezdjünk valamit. Amíg bármelyik percben ilyen állapotba kerülhetett, esélytelen volt bármi mással foglalkozni.
Fölé hajoltam, és a kis üveget az orrához emeltem pár másodpercre. A repülősó – vagy más néven ammónium-karbonát – erős szagú élénkítőszernek számított, ami izgatta az orr nyálkahártyáját, ezen okból kifolyólag pedig elég gyorsan ébrenlétbe rángatta az ájultakat. Ahogy észrevettem rajta az első, ébredésre utaló jeleket, elvettem az üveget, és leereszkedtem a kanapé szélére. Mihelyt kinyitotta a szemét, és esetleg megpróbált volna felkelni, a mellkasára helyeztem a kezem, hogy visszatartsam a mozdulattól.
-Hello. Üdv újra köztünk. Még nem ajánlatos felkelned. Hogy érzed magad?
Kutatóan vizslattam a tekintetét, az arcát, minden egyes idegszálam rá koncentrált, hogy azonnal cselekedni tudjak, ha szükséges. A hangom talán ismerős lehetett neki, ahogy az illatom is, de a szobát valószínűleg még életében nem látta, ahogy szerintem engem sem, hacsak nem futólag. De ha beszéltünk volna már egymással, arra biztos emlékeztem volna. Az arcomról semmit nem tudott leolvasni, ha azzal próbálkozott, és a szemem is hideg érdeklődéssel pihent rajta. Az érzések kimutatása, megélése, vagy egyáltalán csak hagyni, hogy a felszínre törjenek, egy olyan luxus volt számomra amit nem engedhettem meg magamnak, vagy csak nagyon ritkán, mert a következmények sok esetben beláthatatlanok lettek volna.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Szomb. Dec. 26, 2015 3:11 am Keletkezett az írás



A sötétség körülölel, az orromig sem látok. Bármerre is tapogatózzak magam körül nem érzékelek semmit sem. Aztán valami megváltozik, fények kezdenek villódzni mindenfelé, mintha még most is az alaksorban volnék mint a legutóbb, amikor Drake haverom rám talált.
- Üdv Robin! - Köszönt egy túlságosan is ismerős hang megtörve az eddigi csendet. Lélegzetemet visszafojtva fordulok meg és nézek önmagammal farkasszemet.
- K-ki vagy te? - Kérdezem meg az első értelmes dolgot, ami eszembe jut.

- Hát nem nyilvánvaló? - Kérdez vissza az ikrem. - Én te vagyok... csak egy kicsit dühösebb, egy kicsit erősebb, egy kicsit jobb mint te. - Feleli teljes nyugalommal.
- Szuperego? - Találgatok, kiss talán már berozsdásodott pszichológiai ismereteim között kutakodva.
- Nevezz aminek tetszik, de szólíthatsz Voidnak is. - Közli velem a másik énem.
- És Void, mit akarsz? Miért vagy itt? - Kérdezem tőle még mindig karba font kézzel. Nem bízom benne, valahogy a szeme sem áll jól. Akármi legyek, de ezt nem puszilom be tőle elsőre.
- Engedj be. - Feleli könnyedén, szinte magától érthetődően.
- Parancsolsz? - Kérdezek vissza megdöbbenve, mire lassan sétál oda hozzám és mutat egyenesen a fejemre mutatóujjával megkopogtatva a homlokomat.
- Add át az irányítást, pihenj le. Rád férne, elvégre egy hajszálon múlt, hogy nem öltek meg minket. Majd én elintézem. - Mondja, de van valami a hangjában... túl mézes-mázos, nem tetszik ez nekem akarjon akárhová is kilyukadni.

- Nem. - Felelem, bár hangom közel sem hangzik olyan bátornak mint reméltem. Félek. Nem tudom, hogy mitől, de a zsigereim virtustáncot járnak. - Nem tudom, hogy mi ez az egész, de nem engedlek sehová sem. - Void szeme összeszűkül, ahogy méregetni kezd és elkezdi róni a köröket körülöttem mint valami prédájára leső ragadozó. Én pedig ingerenciát érzek rá, hogy ne mutassam neki a hátamat, hanem mindig forduljak vele szembe; és már abban sem vagyok biztos, hogy nem-e hazudott arról, hogy kicsoda. Van valami... valami félelmetes benne, de nem tudom szavakba önteni a dolgot, pusztán érzem.
- Ezt még meg fogod bánni Robin! - Vicsorog rám, kezd kifejezetten félelmetesnek, nem kívánatosnak hatni a jelenléte, szinte fölém tornyosul már. - Mindketten meg fogjuk bánni. - Javítja ki magát gyorsan, látva a tekintetemet. - Én segíteni akarok, értsd meg. Mi egyek vagyunk, nem vagyok az ellenséged! - Mondja, mielőtt a fények ismét eltűnnénak én pedig ott maradok ismét csak egyedül a sötétségben.

Hamarosan azonban ismerős szagot éreztem: régi barátom, Ammon. Carb. volt az, teljes nevén ammónium-karbonát, vagy, ahogy a köznyelvben hívjuk a repülősó, néha egyszerűen csak só. Tudtam, hogy az „ammon” az ammóniából származik, ez pedig onnan kapta a nevét, hogy először az ősi Egyiptomban, Ámon (Ammon) isten szentélye mellett fedezték fel egy teve vizeletében. Azt is tudtam, hogy később egy kedvemre való londoni szabadalmaztatta a patagóniai guanóból kinyert repülősót. Annak idején, mikor olvastam ezt egy orvosi szaklapban jót derültem rajta és valahogy megmaradt emlékeim között.

Lényeg a lényeg, ha lassan is de magamhoz tértem. A kellemetlen, szúrós szagú por azonnal irritálni kezdte az orrom nyálkahártyáját, amint az orrom alá dugta Dr. Brown az üveget. A szemeim ha csak néhány másodperc múlva is, de lassan felnyíltak bár koránt sem mondhatom azt, hogy tisztában voltam vele merre is vagyok valójában, hiába néztem körbe. Kezem ösztönösen keresett kapaszkodót és markoltam rá a rám terített pléd durva anyagára. Gyengének éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy egész kamion az utánfotóival egyetemben. Elég hasonlatos volt a dolog ahhoz, mint amikor az autóbalesetem után magamhoz tértem az intenzíven. Kezeim görcsösen marták a plédet, félelem és pánik kezdett el ismét csak megkörnyékezni.

Ám ezúttal más volt a helyzet, mint ami kint a folyosón történt. Nem tört rám egy újabb pánikroham, de a rettegés a szívemig hatolt így az kétszeres sebességbe kapcsolt. Az adrenalin elöntötte a szervezetemet; az élni akarásom nem hagyta, hogy összeomoljak ismét teljesen. Csak egy dolog lebegett a szemem előtt, akárhol is vagyok, ki kell jutnom innen. Azonban hiába az adrenalin löket, ez nem ment olyan könnyen. Alig bírtam mozogni, vagy egyáltalán felülni a kanapén ahová fektettek. A szemem sarkából észrevettem a tőlem nem messze lévő, engem figyelő alakot. Azt hiszem ez adta meg a végső lökést és vett rá arra, hogy minden idegszálamat megfeszítve próbáljak meg felkelni és távozni, amíg még lehetséges. Azonban ahelyett, hogy lábra tudtam volna állni és kirohanni inkább egyenest a férfi ölébe dőltem el, mint egy zsák krumpli.

Tudtam, éreztem ahogy dobolt a fülemben a vér, hogy valami a vérnyomásommal lehet. Vagy túl alacsony vagy túl magas lett hirtelen és ezért a szédüléses rosszullét.
- B-bocsánat. - Dadogtam először elnézést kérve a férfitől, ám hamarosan az ölében megéreztem két dolgot is. Az első egy ismerős, fanyar és férfias illatfelhő volt; míg a második a férfi nekem nyomódó öle és annak semmi mással össze nem téveszthető keménysége. Első meglepetésemben vagy inkább ijedtemben nem tudtam mit tegyek vagy mondjak. Egyértelmű volt számomra, hogy akinek épp az imént tapperoltam le az ágyékát az arcommal és a kezemmel - miközben támaszt kerestem, hogy lekászálódhassam róla - az ugyanaz a személy, aki miatt kis híján elhaláloztam.

Másrészt viszont éreztem a vágyát, mi több meg is tapperoltam - igaz nem szándékosan - a dudorodó farmerját. Azt hiszem ezek után nem csoda, ha rákvörösen és döbbenettől elnyílt ajkakkal és szemekkel bámultam a férfire. Aki valljuk be, hozzám képest díjbírkózónak is simán elmehetne annyival izmosabb. Fejben elkezdtem latolgatni hány lépés lehet az ajtó oda, ahol állok és mennyire gyorsan tudok odarohanni mielőtt megelőzne visszatartva. Jelen állapotomban egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy sikerülne futnom vagy szaladnom. Sétálva viszont felesleges volna próbálkozni, hiszen könnyedén bezárhatja az ajtót ha eddig még nem tette volna meg.
- Mit akar tőlem? - Úgy kellett erőnek erejével kipréselnem magamból a szavakat, összeszorított fogaim közül. Éreztem, hogy a rettegésem kezd átcsapni valami másba, haragba. - VÁLASZOLJON! - Emeltem meg erélyesebben a hangomat kissé, hátha akkor végre megszólal és elárulja mire volt jó ez az egész.

tag: Der'Bear <3 | #956 | zene | na erre mit lépsz? |


A hozzászólást Robin Woods összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 26, 2015 2:23 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Dec. 26, 2015 2:23 pm Keletkezett az írás



Hangulat

Rezzenetlenül kísértem figyelemmel az ébredezését. A kába pillantása, az egyre inkább elhatalmasodó rémület, amely az arcára ült; ahogy görcsösen markolta a plédet, mind arról meséltek nekem, hogy valóban: mi soha nem találkoztunk még, és az irodám is teljes mértékig ismeretlen volt számára. Finoman értem hozzá, próbáltam visszatartani attól, hogy felkeljen, de el sem jutottak a tudatáig sem a szavaim, sem a tetteim. Ez tisztán látszott. Beletörődően húztam vissza a kezem, mikor mocorogni kezdett, és egyszerűen csak vártam. Tudtam mi lesz a következménye annak, ha hirtelen megpróbál felkelni, de immár nem állt szándékomban megakadályozni. Léteztek olyan típusú emberek, akik csak a saját kárukon voltak képesek tanulni. Ha ehhez az kellett, hogy kifusson a lába alól a talaj – szó szerint – akkor én mi jogon vontam volna meg az élet eme tanítását tőle? Csak az orvosa voltam. Csak… nyugalomra intettem az ösztön vadállatát, mely cellája rácsait tépte-szaggatta elmém falai között. Bár képes voltam kezelni és elszeparálni magamtól, elvonatkoztatni a vágyaimtól, ez nem jelentette azt, hogy a testem olykor nem élt külön életet – ahogy most is. Rezignáltam vettem tudomásul, hogy a nadrágom kicsit szűkebbnek bizonyult jelen pillanatban, mint általában, de ezzel sajnos semmit nem tudtam kezdeni azon kívül, hogy kordában tartottam önmagam, és a megszokottnál mélyebben vettem a levegőt, miközben hatalmas önuralommal tartottam fenn merev, semmitmondó arckifejezésemet. „Gyakorlat teszi a mestert”, ahogy mondani szokták, és nekem ebben már több éves rutinom volt.
Ahogy dőlni kezdett felém, ösztönösen nyújtottam ki a karomat, - elejtve a repülősó apró üvegét - hogy elkapjam, és egyszerűen belefagytam a mozdulatba. A szemem előtt - mint valami lassított felvételen – pörögtek a képkockák, előrevetítve a következő másodpercek történéseit, és én képtelen voltam tenni ellene. Üresen markoltam a levegőbe, a kezeim ökölbe szorultak, és egy hangos szisszenés kíséretében szorult ki a tüdőmből minden levegő. A dadogását fel sem fogtam. Az érzékelésem egyetlen pontra szűkült: az ágyékomra, ahol az arca és a tenyere pihent. Lassan engedtem le a karomat magam mellé, és fordultam felé. A szemeim összeszűkültek, az arcvonásaim megfeszültek, a pillantásom forrón izzott. Az érintésének a következménye elsöprő volt. A vágy úgy robbant belém, és vette át felettem az irányítást, mintha csak ő lett volna személyiségem valósága, és alapvető váza. Alfahímmé degradálódtam, akinek a látóterébe került egy tüzelő szuka, és megérezve az illatát, eszét vesztette. Nem szerelemből, nem érzelmi indíttatásból, pusztán a természetes ösztöntől és szenvedélytől megvadultan, a párosodás rögeszmés kényszerével. A képzeletem csúfondárosan ontotta a képeket, tovább szőve a valóságban megtörtént mozdulatsort: ahogy kibont a nadrágomból, ahogy kényeztetni kezd, feltételek nélkül megadva magát és kiszolgáltatva a testét az én kényemre-kedvemre. Engedtem, hogy felkászálódjon. Lustán mértem végig, a tekintetemmel vetkőztettem le. A pillantásom átégette a kórházi köpeny anyagát, amely mögött felsejlett az alakja, és megnyaltam a számat. A fejemben még tisztán élt a másodpercekkel ezelőtti kép, feszes fenekének a formája, és hiába próbáltam kiszabadulni a vágy karmaiból, nagyon nehezen ment. Az öléről, melyben elmerülni akartam, nem törődve az ellenkezésével, amelyet érinteni akartam és felfedezni, a mellkasára kúszott a pillantásom. Nem nő volt, nem voltak domborulatai, de karcsú, feszes teste úgy vonzott magához, mint a mágnes. Szomjaztam rá, véremben dobolt a kisajátítás, az uralkodás vágya, az elnyomás, a dominancia. Igen. Ha állat lettem volna, minden bizonnyal falkavezér lettem volna a személyiségem miatt, mely most átformálta hűvös álarcomat, mintha csak gyurma lenne, és borított rám ragadozó, veszélyes kisugárzást.
Lassan emelkedtem fel, miközben a pillantásom már nyakának kecses ívét, elnyíló ajkait vette számba. Tépni akartam, harapni, kifulladásig csókolni, és rajta hagyni a fogam nyomát, megjelölve, hogy: az enyém! A birtoklásvágyam elemi erővel tombolt bennem, a szenvedély rántott mozgásba, mintha dróton rángatott bábu lettem volna, ahogy egy puha, gyors, nesztelen lépéssel előtte termettem. Finoman martam el a torkát, és hajoltam olyan közelségbe, hogy az orrunk szinte összeért. A kiabálása törte szét rabláncaimat. Ádáz csatát vívtam önmagammal, miközben a hüvelyujjam finoman cirógatta nyakának selymes bőrét, lángoló pillantásom az arcát, a szemeit kutatta.
-Azt, hogy maradj csöndben, és legfőképpen nyugton. Ha kapálózol rosszabb lesz. – szűrtem a szavakat fogcsikorgatva, miközben önuralomból szőttem kényszerzubbonyt, és próbáltam ráerőszakolni saját elborult, tomboló kéjvágyamra.
Fokozatosan tisztult ki a pillantásom, az elmém, ha nem is teljesen, de annyira, hogy képes voltam visszavenni az irányítást a testem felett. Feszülten morrantam egyet. Az ujjaim elengedték a torkát, melyet eddig gyöngéd, de kíméletlen fogságban tartottak, a menekülés esélye nélkül. Elléptem tőle, és ököllel, teljes erőből csaptam a fal egy üres pontjára. Éreztem, ahogy reccsen a csont. A fájdalom elöntötte az elmémet. Ideiglenes és kényszerű megoldás volt, de nem tehettem mást. Az viszont egyértelműnek látszott, hogy az éjszakát egy nőben vagy férfiban elmerülve fogom tölteni, mert még egy ilyen kilengést nem engedhettem meg magamnak.
-A pszichológusod lennék, bár azt hiszem mindkettőnk bemutatkozása hagy némi kívánnivalót maga után.
A magázással nem bajlódtam. A történtek fényében feleslegesnek tűnt.
-Ez az irodám, ide hoztalak, miután elájultál, és még mielőtt hülyeségek jutnának eszedbe, nem raboltalak el és zártalak be. Még mindig a kórházban vagy, a második emeleten és bármikor elmehetsz, ha akarsz. Nem foglak feltartóztatni.
Őszintén reménykedtem benne, hogy ezt fogja tenni, mert a közelsége, még a fájdalom ellenére is, irritált. Pont ezért, nem is néztem rá, inkább az öklömet vettem szemügyre, bár a jelenlétével nagyon is tisztában voltam. Minden érzékszervem RÁ volt kihegyezve. A bütykeimből vér szivárgott, megdagadt, és szinte biztos voltam benne, hogy alig fél órán belül a szivárvány színeiben fog játszani.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Szomb. Dec. 26, 2015 11:44 pm Keletkezett az írás



Ki gondolta volna, hogy újfent bénázni fogok és egyenesen lefejelem az ágyékát a férfinek? Mert én nem szándékosan tettem, esküszöm mindenre ami szent! Egyszerűen csak hoztam a szokásosnál is bénább formám és megtörtént a dolog. Hallom a vastag üvegcse hangos koppanását a szőnyegen, a repülősó kiszóródásának zizegő hangját; mégis valahogy az jobban lekötött, hogy épp arcal előrefelé a férfi ágyékán fetrengek. Hiába kértem elnézést tőle dadogva ijedten, amikor sikerül feltápászkodnom róla; úgy tűnt nem hatotta meg különösebben.

Félelem lett rajtam úrrá ahogy megláttam az összeszűkült szemeit, a megfeszült arcvonásait, de leginkább a pillantása fagyasztotta belém még a sz@rt is. Elvégre nem minden nap néznek úgy az emberre, mintha elevenen fel akarnák falni és teszik mindezt a lehető legzavarbaejtőbb, legszexuálisabb módon egyetlen hang nélkül. Nyeltem egyet. Na nem mintha segített volna bármit is, de képtelen voltam nem megnyalni kiszáradt ajkaimat, a torkom hirtelen úgy éreztem porzik. Elereszt, ő is megnyalja a száját miközben hátrálok tőle egy-két lépést bizonytalanul. Érzékeltem, hogy valami megváltozik, mert a kisugárzása fokozatosan alakult át valami... valami mássá mielőtt lecsapott volna.

Időm sem volt felfogni mi történik, máris a falnál találtam magam amint megragadott a nyakamnál fogva. Az orrunk szinte összeért, éreztem a meleg lélegzetét az arcomon és beleborzongtam. Ismét csak megcsapott az arcszeszének szaga és ez dacossá tett. Azt akartam eresszen el. Hogy többé egyetlen ujjal se illessen. És mégis, testem engedve az ingereknek nagyon is élvezte azt az eléggé kényelmetlen szituációt amibe belekerültem. A hüvelykujjának érintésébe beleborzongtam, az ágyékomat pedig forróság öntötte el ahogy lüktetni kezdett. Én pedig egyszerűen képtelen voltam levenni arcáról a szememet, tekintetünk találkozott - az ő vágytól lángoló szürkéskékjei az én döbbenettől kitáguló mogyoróbarnáimmal - és teljesen a doktor úr hatása alá kerültem.

Volt valami a férfiben, valami tekintélyt parancsoló és vad, szinte szilajnak láttam abban a pár pillanatban. Aztán megszólalt és kiszakadtam a révületemből. Ismét csak nyeltem egyet, amit érezhetett torkomra szoruló keze alatt és még a könnyem is kicsordult kis híján. Nem feleltem, nem kapálóztam. Ha tényleg arra készül, amire gondolom hogy készül el kell lazítanom a testemet. Viszont minden egyes porcikám tiltakozni kezdett az ellen, hogy a magáévá tegyen. ~Az Istenért, még szűz vagyok! Nem akarhatja, hogy ő... hogy Ő legyen nekem az első! Vagy igen?!~ Veszettül kezdtem rázni a fejem, tagadóan. Ezt az egészet én nem akarom.

Hiába nyitottam szólásra a számat, hang nem jött ki a torkomon és nem azért, mert épp azt szorította. Egyszerűen nem voltam képes beszélni, leblokkoltam. A tekintetemmel próbáltam hát üzenni neki, azt remélve elérti a célzást. Volt ott minden: félelem, könyörgés, szégyen, remény... válogathatott kedvére. Megremegtem, amikor felmorrant. Azt hittem most fog nekem indulni és azt a kis semmi, kevéske ruhát is letépi rólam. Hiszen egy szál boxerben voltam a nevetséges kórházi ruhát nem számolva, semmibe se tart neki, míg lehámozza rólam.

Meglepődve pislogtam, ahogy eleresztett. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogja tenni. Mint ahogy azt sem, hogy mellettem csap a falba egy fél másodperc múlva puszta ököllel. Hallottam a reccsenést és kétlem, hogy a fal roggyant volna meg, sokkal inkább a keze lesz a ludas. Már épp szólásra nyitnám a számat, amikor újfent megszólal vagy inkább morog. Először értetlenül nézek rá, hogy aztán megvilágosodva csak ennyit kérdezzek vissza:
- Dr. Brown? Derek Brown? - Egy idősebb férfit vártam volna ilyen névvel, tudják azt a kopaszodó, őszülős ötvesen fajtát.

Végképp összezavarodom és kezdem úgy érezni magam, mint a csecsemő a topless bárban. Nem értem mi folyik körülöttem és mi volt ez az egész. Tanácstalanul pislogok rá, még mindig a falat támasztva, hevesen dobogó szívvel. Amikor azt mondja elmehetek és nem fog visszatartani úgy lövök ki az ajtó felé, mint a puskagolyó. Ám amint a kilincset megmarkolom, megtorpanok. Visszafordulok a doki felé, aki még mindig ott álla és a mostanra már bedagadt kezét vizsgálgatja. Ide a rozsdás bökőt, hogy eltörte és az volt az a korábbi hang. Visszafordulok az ajtó felé, a gomb alakú kilincset markoló kezemre, aminek fémes hidegsége megnyugtat. Nem vagyok képes itthagyni. Pedig tudom, hogy azt kéne. Az eszem üvöltözni is kezd velem, hogy addig húzzak el innen - az oroszlán barlangjából - amíg még egyben és szüzen megtehetem. De a szívem nem hagyja, hogy csak úgy itthagyjam.

Mindig is törődtem másokkal, ez talán az egyik legnagyobb hibám, hogy nem vagyok képes érzéketlen lenni. A legutolsó hajléktalannak is adok egy kis aprót. És különben is, a férfi miattam került ilyen állapotba, hiszen ha nem esem rá a legérzékenyebb pontjára és piszkálok fel benne a jó ég tudja mit, talán egészen másként alakul ez az egész bemutatkozósdi. Ezt helyre kell hoznom. ~Szedd már össze magad Robin! Te nem vagy ilyen nyuszi!~ Bíztatom magam. Nagy levegőt veszek, majd miközben hajamba túrok lassan ki is fújom; hogy aztán visszafordulva helyet foglaljak a betegeknek szánt kanapén. Az ott lévő plédbe azonnal beleburkolózom eligazgatva magam körül, lehetőleg úgy hogy minél kevesebb minden látszon ki belőlem.
- Kezdhetnénk elölről, újra? - Érdeklődöm csendesen, kissé bizonytalanul és félénken; miközben a kezemet tördelve bámulok magam elé, ugyanis nem merek rá nézni.

tag: Der'Bear <3 | #821 | zene | na erre mit lépsz? |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 2:23 am Keletkezett az írás



A falnál álltunk, az orrunk szinte összeért. Éreztem a testéből áradó meleget, az illata az orromba kúszott, és majd megőrültem azért, hogy az enyém legyen, hogy elvesszek benne és általa, és megadja számomra azt az enyhet, amiért az ölem sikítva sóvárgott. A borzongása nem kerülte el a figyelmem, hiszen tekintetem az arcát, a szemét kutatta, feltérképezve minden egyes anyajegyet, ráncot, gödröcskét. Akartam, úgy mint már régóta senkit sem, és a tudat, hogy kész lett volna alávetni magát az akaratomnak büszkeséggel töltött el, és a hiúságomat legyezgette. Hogy mit akartam tőle? Mindent, amit adni tudott, mindent ami a lényéből fakadt, ami Ő volt: a félelmét, a rettegését, a behódolását, az érintését, a reszketését, a sóhajait, a vágyát, a fájdalmát, ahogy beléhatolok, a nyögését, mikor mozdulok, és a sikolyát, ahogy az extázis végigsöpör rajta. El akartam nyelni, fel akartam falni, magamba akartam olvasztani és kisajátítani, ha nem is örök időkre, de addig, amíg csitul a testemben a vadul tomboló szenvedély, és az ösztönlény megkapja végre régóta várt, kielégítő jussát. De nem tehettem.
Ismét elnyíló ajkára pillantottam, mely az előbb még számonkérőn nyögte felém szavait, de most csak némán szemezett velem: mintha csak arra kért volna, hogy vegyem birtokba, csókoljam meg, és egyszerűen csak vegyem el, amit akarok. Annyira könnyű lett volna. Csak egyetlen, aprócska mozdulat, hogy végérvényesen és megmásíthatatlanul a magamévá tegyem, elmosva benne minden negatív érzést, míg végül csak Én maradok számára, és leszek az Istene, Parancsolója, és Vágyainak Szolgálója egyszerre. Csak pár centivel mozdultam közelebb és sóhajtottam vértelen szájára kínzó vágyam, miközben immár a tekintetét kerestem, és megálltam. A kiáltása csak megakasztott az előbb, de most szótlan könyörgése, nedvesen csillogó barna szemei segítettek ráhúzni érzéki vibrálásomra a bolondkabátot.
Anélkül, hogy bármit tettem volna, elengedtem, és egy iszonyatosat vágtam a falba ököllel, hogy a csont is eltört. Keserűen bámultam magam elé, miközben bemutatkoztam, és magamban átkoztam a percet is, mikor kitettem a lábam az irodámból, alig egy fél órával ezelőtt. Csalódtam magamban. Az önuralmam darabjaira hullott, és bár most ÉN voltam az, aki irányított, nem tudtam mennyire tartós ez az állapot. Túl régóta nem voltam senkivel, és ez kihatott a viselkedésemre is. Mondhatni közveszélyes lettem a szexuális frusztráltságtól.
A nevem hallatán csak biccentettem, majd nem minden hátsó szándék nélkül elejtettem az igencsak célzatos megjegyzést arról, hogy bármikor távozhat. Hallottam sietősen dobbanó lépteit, de nem néztem fel. Kényszerítettem magam, hogy az öklömet vegyem szemügyre, melyet nagyon úgy tűnt, hogy sikeresen eltörtem. Vártam, hogy nyílik, majd csapódik az ajtó, de semmi nem történt, csak a mozdulatlanság és várakozás vibrált a levegőben, ami fémesen karcolta a bőrömet, az idegvégződéseimet, és feszített keresztre. Apró rándulások futottak végig rajtam, ahogy igyekeztem ismét magamra húzni a hűvös közönyt, az intellektuális maszkot, de végül, engedelmeskedve az ösztönnek, az ajtó felé pillantottam, és úgy maradtam. Már megint.
Csak állt az ajtóban moccanatlanul. A kórházi köpeny háta félig szétnyílt, felfedve boxerbe bújtatott fenekének formás félgömbjeit, amelyek incselkedtek velem. Minden ujjam hegye bizsergett az érintéséért, miközben nyeltem egy nagyot, és elkínzottan, csöndben felnyögtem. Nem értettem. Az előbb majdnem megerőszakoltam, ő meg ahelyett, hogy farokfelvágva elmenekült volna, ott szobrozott az ajtóban, és isten tudja milyen gondolatok pörögtek a fejében! Legszívesebben rávetettem volna magam, félresöpörve a józan ész maradékát is, nem törődve, törvénnyel, szabályokkal, emberi jogokkal és az Ő véleményével. Letéptem volna róla a ruhát, az ajtónak szorítottam volna, és elmerültem volna szűk forróságában, mélyre lökve magam, amíg a világ darabjaira nem hullik.
Idegesen, egyre inkább remegve szegeződött rá pillantásom, ahogy megmozdult, és erőszakkal bár, de arrébb húzódtam, hogy minél távolabb legyek tőle – nem mintha sokat számított volna a szoba méreteit figyelembe véve. Úgy figyeltem, mint vadász a prédáját, akinek az életét a következő mozdulat és másodpercek fogják örökre meghatározni: élni fog, vagy darabjaira szaggatom. Ahogy a takarót maga köré csavarta, kissé megdöbbenve vontam fel a szemöldököm. Nem igazán tudtam mit akar mindezek után, de a kérdése okozott csak igazán nagy meglepetést. Még jó hogy nem nézett rám, mert egy pillanatra még a számat is eltátottam, és a levegő is bennem rekedt. Komolyan nem értettem mi a fenét képzel. Hogy majd kedélyesen elbeszélgetek vele, miután kiforgatott önmagamból, majdnem erőszakot vettem rajta, és most is alig bírtam megállni, hogy ne ugorjak rá? Bár az, hogy szinte minden porcikáját takarta a pléd, segített valamennyit, de nagyon távol voltam a hűvös és elemző pszichológus lényemtől. Az ő ártatlan kérdése meg só volt amúgy is lázongó bűntudatomra. Képtelen lettem volna ilyen állapotban érdemi beszélgetésre. Pedig ezért jött, és igenis, kötelességem lett volna segíteni neki, de a francba is! Nem tudtam, képtelen voltam rá úgy, hogy közben az ölem majd felrobbant, és az öklöm meg fájdalomtól lüktetett.
Lemondóan túrtam ép kezemmel a hajamba, és kezdtem ideges köröket róni a kis szobában, mint valami ketrecbe zárt nagymacska, miközben próbáltam egy, csak egyetlen egy értelmes gondolatot kipréselni kocsonyás agyamból. Végül megálltam, tisztes távolságban tőle, és dühös, forró pillantásokkal ostromoltam.
-Őszintén, mégis ezt hogy képzelted el? Hogy majd leülünk szépen egymással szemben, vagy épp egymás mellé ~amibe bele is döglenék jelen pillanatban~ és úgy csinálunk, mint ha nem történt volna semmi? Robin, ébredj fel! Hogy lehetnék ezek után az orvosod, ha képtelen vagyok uralkodni magamon?! Nézz rám! Nézz rám az Istenit!
Remegve vártam, hogy teljesítse követelőző kérésemet, mely sokkal inkább mély hangon zengő parancs volt.
-Szerinted ilyen állapotban képes lennék ARRA figyelni, hogy mit mondasz, nem pedig ARRA, hogy mozog a szád és mit tennék meg veled? Ezt nem tudom csak egy vállrándítással, egy tollvonással eltűntetni, vagy megszűntetni! Nem is tudom mi a fenét gondoltál. Miért nem mentél ki azon az átkozott ajtón, és menekültél el?
Az utolsó két mondatot költői kérdésnek szántam, és sokkal inkább csak magamban dühöngtem, mint neki beszéltem. Végül lezuttyantam a távolabbi fotelbe, egy megadó sóhaj kíséretében, és onnan figyeltem. Törött kezemet ütemesen szorítottam ökölbe, majd engedtem ki, mert a fájdalom valamennyire eszemnél tartott, és TALÁN így volt némi HALVÁNY esélyem arra, hogy érdemi munkát is végezzek vele.
-Rendben. Próbáljuk meg. Mi váltotta ki a pánikrohamodat? És előre figyelmeztetlek, most nincs türelmem a játszadozásokhoz. Ha nem tudsz nekem érdemben válaszolni, akkor MENJ EL!
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 11:40 pm Keletkezett az írás



Csak bámultam rá, miközben kavarogtak bennem az érzések. Teljesen megzavarodtam - már, ha lehet attól jobban mint amilyen zavart voltam korábban - tőle és az egész kezdett valami bizarr előjátékba átmenni. A tekintetemet nem mertem levenni az övéről, néha mégis lopva ajkaira kúszott beszéde közben a tekintetem. Ha a szemével képes lett volna a magáévá tenni, már bizonyosan nem volnék szűz többé. Csoda hát, ha kirázott tőle a hideg és nem feltétlen a félelemtől cidriztem? Nagyon kétlem.

Mégsem tudtam tenni ellene, az ingerlésére testem önálló életre kelve reagált, válaszolt éppen úgy ingerelve őt, ahogy ő ingerelt engem. Tekintete vágytól fülledt éjt ígért és a gondolat, hogy ő venné el az ártatlanságomat megborzongatott. Akár a képére is formálhatna, annyira tapasztalatlan vagyok még, nekem még minden új volna. Zavartan pirulok el, hisz koránt sem vagyok igazán ártatlan... masszív pornó fogyasztóként nagyon is jól tudom mi mindent lehet kezdeni egy együttlét során a másikkal. De más látni és elképzelni, mint megtapasztalni és átélni; az ismeretlentől pedig félünk és nos, én féltem.

Elnyílt szájjal fixíroztam és egymásnak tükörképei voltunk néhány pillanatig míg ő is ugyanezt tette, a levegő pedig elnehezült körülöttünk, szinte láttam a lelki szemeim előtt az elektromos szikrákat felizzani a levegőben kékes-fehéres-sárgás fényben. Ahogy közelebb hajolt és megéreztem a sóhajának meleg lélegzetét ajkaimon, azt hittem meg fog csókolni; de megállt. Nem tudom, hogy volt képes rá, de megtette és a pillanat varázsa megtört és elmúlt visszahozhatatlanul.

Úgy éreztem, hogy menten összecsuklom, hogy kifut a lábam alól a talaj a következő a pillanatban. Így persze a falnak támaszkodva maradtam amikor eleresztett és a falba öközött, hogy a kezének csontjai bánták. A szívem a torkomban dobog még mindig, csak lassan kezdek el lenyugodni. Amint megadja az engedélyt az ajtóhoz rohanok, hogy végül visszakozzam.

Éreztem magamon vibrálni a tekintetét, ahogy visszasétáltam a kanapéhoz és lefeküdtem rá, betakargatva magamat leginkább deréktól lefelé; hogy ne is lásson semmit sem belőlem, legfeljebb a kikandikáló lábujjaimat. Tudtam, hogy képes volna darabokra szaggatni a világomat azzal, ha tényleg rám vetné magát; de úgy gondoltam tartozom neki annyival - és itt ismét a valószínűleg eltört kezére kúszott bizonytalan pillantásom -, hogy nem megyek el.

Meg amúgyis, ki tudja kint van-e még az a suhanc, akinek öngyújtója miatt ez az egész ideáig kellett fajuljon. Nem mehettem el. Csapdában ragadtam a szobában, vele. Mert hogy tőle még mindig kevésbé félek, mint a lángoktól ezt be kell lássam. Megrezzentem, ahogy fel-alá kezdett járkálni a szobában. Olyannak tetszett, mint valami ketrecbe zárt vadállat és félő volt, hogy bármelyik pillanatban rám vetheti magát hisz én is a ketrecén belül tartózkodtam, elérhető közelségben.

Amikor megállt láttam a dühös tekintetét és nagyot nyeltem. ~Talán mégis mennem kellene...~ Jött a gondolat, de már késő volt visszakozni. Maradtam és ezzel meghoztam egy döntést, megelőlegeztem neki a bizalmam; történjék ezután bármi velem. Amúgy is hangszigetelt a helyiség, így odakint egyetlen hangfoszlányt sem fognak meghallani még akkor sem, ha teli torokból üvöltözni kezdek segítségért.

Nem értettem, hogy miért dühös rám ennyire sem azt, hogy mit vétettem ellene ami ennyire felpiszkálta az érzéseit. ~Talán ez a vacak az oka? Túl keveset takar?~ Nem tudtam mást elképzelni, minthogy túlságosan is sokmindenem vált fedetlenné és mivel a doktor úr láthatólag a fiúkat szereti máris kész volt a baj. Na nem, mintha bajom volna a melegekkel vagy ilyesmi. Csak eddig még egyikük sem akart a magáévá tenni.

- Én csak... csak... a-a keze miatt... é-és mert... én csak... - Dadogtam érezve, hogy lassan könny gyűlik a szemembe, ahogy kiabál velem. Ez nekem már túl sok volt. Tényleg túl sok. Nem bírják az idegeim ezt az állandó stresszt. Megrándultam, mintha végigvágott volna rajtam egy ostorral; hogy aztán engedelmeskedve a parancsának rá nézzek. Motyogni kezdtem zavartan újra a kint lévő fiúról és az öngyújtójáról, ami miatt nem mehetek; meg a tűzről és a balesetemről. De képtelen voltam értelmes mondatokat kinyögni, csak összevissza törtek elő belőlem a szavak és nem akart egészé állni össze a félmondatok.

A lélegzetem ismét szaggatottá vált, kezem biztonságos kapaszkodót keresve a plédbe markolt, hogy aztán szemeimet összeszorítva igyekezzek úrrá lenni a rám törni készülő újabb pánikrohamon miközben most már nem törődve azzal ki néz, elsírtam magamat.
- Én... nem... nem megy... Nem tudok kimenni az ajtón, vissza a tűzbe! - Hajtogattam újra hizálva, akár egy asztmás; miközben felhúztam magam elé a lábaimat és előre hátra kezdtem el hintázni, miközben átöleltem magamat.

Elég szánalmas egy látványt nyújthattam, de vagy ez vagy üvöltözve vágom magam valamelyik sarokba; esetleg tépem fel az ajtót szó szerint újra a vesztembe rohanva, utóbbi nem is váratott sokáig magára. A jelenleg számomra biztonságot jelentő pléddet még mindig szorongatva pattantam fel, hogy aztán pánikolva induljak neki az kijáratnak kifelé a vakvilágba. A kérdés már csak az volt, hogy Dr. Brown hagy-e elmenni ilyen állapotban.

tag: Der'Bear <3 | #780 | zene | na erre mit lépsz? |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 28, 2015 2:05 am Keletkezett az írás



Az, hogy ideges voltam nem kifejezés. Legszívesebben törtem-zúztam volna, hogy levezessem a bennem felhalmozódott, sejtjeimig hatoló frusztrációt, és az sem érdekelt volna, ha a másik kezemet is darabjaira zúzom a falon, az asztalon, az ablaküvegen. Bármin! Hajtott volna a vérem, a szenvedély, ami lázas ritmussal dübörgött a fülemben, a szívemben, minden porcikámban, és annyira könnyű lett volna átadni az irányítást annak a fékezhetetlen, megtörhetetlen vadállatnak, ami bennem nyüszített és tombolt, próbálva kivetkőzni az őt korlátozó tudat vékonyka ruhájából.
Le sem vettem róla a szemem, ahogy a kanapéhoz sétált, csak az útjából tértem ki, s próbáltam minél messzebb húzódni, hogy kikerüljek delejes vonzásából - eredménytelenül. Testtartásom egy ugrásra készülő ragadozóé volt: kecses, feszes íj, amely bármelyik pillanatban elpattanhatott. Feneke ingerlően mozgott, tarkója és nyakának íve arra csábított, hogy beléharapjak, óvatosan, felpiszkálva a benne mélyen megbúvó vágy szikráját. De csak álltam, ökölbe szorított kézzel, és a fájdalom tartott a szakadék felett feszülő kötélen, mint egy egyensúlyát vesztett és billegő kötéltáncost. Ahogy a plédet eligazgatta magán, módszeresen, hogy az alsó feléből még egy aprócska négyzetcentiméter se látszódjon, majdnem hisztérikus röhögésben törtem ki. Ugyan mekkora esélye lett volna annak, hogy útját állja a támadásomnak az a rongydarab? Egy nagy büdös nulla. Ennyi. És az ártatlan kérdése… mintha tőrt állított volna belém. Nem értettem, hogy az előbbi jelenetből hogy volt képes pár másodperc alatt eljutni addig, hogy ELÖLRŐL akarja kezdeni. Nem fért a fejembe. Hiszen láttam, éreztem, hogy fél, a tekintetében leplezetlenül ült a könyörgés, hogy hagyjam! És MINDEZEK után még elvárta volna tőlem, hogy levezessek egy TERÁPIÁT, holott inkább magamat vezettem volna BELÉ.
Csikorgó fogakkal kezdtem róni a köröket a szobában, hogy ha csak látszatra is, de kicsit enyhítsem a bennem tomboló kéjvágyat. Értelmes, tiszta fejre lett volna szükségem. Gondolatokra. Hűvös logikára. Kikezdhetetlen idegekre, és érzelemmentességre, de a francba is, képtelen voltam rá! Elég volt csak egyetlen pillantást vetnem takaró alatt fejsejlő alakjára, és a pulzusom az egekben dorombolt. Pedig ez volt a kötelességem! A szakmám! Az életem! Mások sötétben gubbasztó lelkét a napfényre segíteni, aztán elengedni, hogy járják tovább az élet által kiszabott útjukat. Erre jött Ő, az ölembe pottyant – szó szerint – és úgy szaggatta le rólam az önuralom és közöny álarcát, mintha csak erre született volna.
Megálltam és rápillantottam. A tekintetem egyszerre volt fullasztóan szenvedélyes és gyilkosan indulatos. Kiabáltam vele, mert normális emberi beszédre KÉPTELEN voltam. Kérdéseket tettem fel, amikre igazán választ sem vártam. Egyszerűen csak fel akartam köhögni és ki akartam adni magamból a gyomromban ülő kősziklát, az ölemben forrongó vulkánt, és NEM ÉRDEKELT, hogy ez milyen hatással volt rá. Káoszként, töredezett képkockákként villanó szavai visszarángattak kicsit, és levetettem magam a távolabbi fotelbe azzal a szent – és igencsak törékeny – elhatározással, hogy rendben, próbáljuk meg. Összevont szemöldökkel méregettem és igyekeztem kihámozni mi a lópikulát is akar mondani. Fiú, öngyújtó, baleset, tűz. Valahol, az elmém egy szegletében felsejlett, hogy valóban, autóbalesete volt. De hogy ehhez hogy jött hozzá a tűz… halvány fogalmam sem volt róla.
Könnyeit látva összerándultam, a szám vékony vonallá préselődött, és a plafonra pillantottam egy néma fohász kíséretében: Istenem, mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Aztán persze meg is róttam magam, hiszen ez az EGÉSZ istenverte helyzet az ÉN HIBÁM volt. ÉN voltam képtelen uralkodni magamon, mikor az ölembe pottyant, pedig annyira nyilvánvaló volt, hogy NEM szándékosan tette. Mégsem tudtam parancsolni önmagamnak. Ökölbe szorult mindkét kezem a fotel karfáján. Annyira szorítottam, hogy az ujjperceim elfehéredtek, ahogy görcsösen vájtam bele az ujjaimat a szövetbe, hogy visszafogjam magam, és NE lépjek oda hozzá, hogy megkönnyebbülést, és vigaszt nyújtsak. Pedig mindent láttam: az újra, lépésről lépésre felépülő pánikrohamot, a védekező, begubózó testtartást, a stressz alatt megtört és arcán végigfutó könnycseppeket, az előre-hátra hintázást, hallottam ziháló légvételét. Mégsem mozdultam meg, csak akkor, mikor botorkálva kifelé indult.
Felpattantam, és egyetlen lépéssel utolértem, megadva magamat annak a kényszeres vágynak, hogy megvédjem, hogy érintsem, hogy öleljem. A karjaimba kaptam – bal karommal a hóna alá nyúltam, jobb karommal a térde alá – és úgy vittem, mint egy hercegnőt, vissza a kanapéhoz, amire leültem, az ölembe húzva őt, figyelve arra, hogy a pléd ne induljon vándorútnak. Az ölelésem – bár hatalmas erőfeszítésembe került – óvó volt, gyöngéd és vigyázó, ahogy a fejét a mellkasomra húztam, hogy hallja gyors ütemben dübörgő szívverésem, érezze a légvételem – amit tudatosan lassítottam le – a mellkasom emelkedésén és süllyedésén keresztül.
-Nyugalom. Semmi baj. Nem kell kimenned a tűzbe. Itt biztonságban vagy. Megvédelek. Próbálj meg lassan lélegezni, és koncentrálj a szívverésemre. – duruzsoltam halkan, államat a feje búbjára támasztva, meredten nézve a fal egyetlen pontjára, és ha menekülni is akart volna, nem engedtem el. Ilyen állapotban nem tehettem. Pedig a férfiasságom kőkeményen feszült a fenekének, minden agysejtem őrjöngve tiltakozott a tetteim ellen, az öklöm élesen lüktetett a fájdalomtól, és lassan már mozgatni is képtelen voltam az ujjaimat, és a vágy élve boncolt és falt fel. Kínpadra vont az érintése, az illata, a zokogása, a fájdalma, a félelme és a sóhaja. Akartam őt; minden egyes apró porcikáját érinteni akartam, megszagolni, megízlelni, végigbukdácsolni törékeny testének minden hajlatán, hogy a végén kifeszítsem a gyönyör kapujában, míg a nevemet sikoltva elélvez. Gúnyos mosolyra görbült a szám a másodperc töredékéig, ahogy felállítottam önnön diagnózisom: mazochista lettem, hiszen önként vállaltam ezt az édes kínt, és tartottam vissza, pedig engedhettem volna, hogy kirohanjon az ajtón, vakon a világba. Én mégis más utat választottam. Sokkal fájdalmasabbat.
Szinte már kétségbeesetten szorítottam magamhoz, miközben összepréselt ajakkal igyekeztem tűrtőztetni magam, és figyelmen kívül hagyni a fejemben burjánzó, nem épp ártatlan, és közel sem orvos-páciens viszonnyal kapcsolatos képsorokat, de minden eltelt másodperccel egyre nehezebben ment. Olyan messze volt még az este, és az ölem MOST akart enyhet. Az ösztönöm lassan morzsolta fel tudatom falait, módszeresen csiszolta le határozottságomat, míg eljutottam arra a pontra, hogy elfogadjam a tényt: meg KELL csókolnom. Ha csak ennyi is, de járt nekem!
Felemeltem a fejem. Bal kezemmel finoman nyúltam az álla alá és gyöngéd erőszakkal kényszerítettem, hogy rám nézzen. Könnyes tekintetét kutattam, miközben lassan közelítettem az ajkához, centiméterről-centiméterre. Mély sóhajjal szívtam magamba az illatát, pillantásom forrón perzselt végig szemöldökének ívén, szempilláin, fitos orrán, végül állapodott meg egy pillanatra szép ívű ajkain. Falni akartam vadul, erőszakosan, kikövetelve dominanciával a megadást, mégis: a szemeim ismét az övét pásztázták, miközben szájára hajoltam, és egy aligérintéssel simítottam végig rajta. Puha, fájdalmasan rövid életű, édes, visszafogott csók volt. Nem engedhettem magamnak többet, mert akkor a maradék, morzsányi önuralmamnak is lőttek volna.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Kedd. Dec. 29, 2015 6:04 pm Keletkezett az írás



Nem tudtam, hogy mit tegyek. Mennem kellett volna, mégis maradni akartam és tettetni, hogy nem történt semmi sem. Hogy nem rémített meg, hogy nem izgatott fel, hogy hidegen hagyott az egész. Hiszen én nem is ezért voltam itt. Csak túl akartam lenni rajta, visszabújni az ágyamba és magamba tömni az enyhet adó gyógyszereket, amik elaltatnak álomtalan álomba sodorva, hogy még véletlenül se kelljen töprengenem az életemen. De ehhez a színjátékhoz ő is kellett, hogy lefolytassuk a doktor-beteg beszélgetést meg ez a viccet, amit kezelésnek mernek hívni. Görcsösen akartam távozni, annyira hogy szinte kifehéredtek a plédet markoló kezeimen a bütykeim. Mégsem vagyok rá képes, önnön félelmeim gúzsba kötnek és megfojtanak teljesen.

Próbáltam megnyugtatni magam, de nem jártam sikerrel. Megint csak úgy éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj és visszalök oda, ahová soha többé - még álmaimban sem - kívánkozok visszatérni. Nem tudom meddig bírom ezt így, mielőtt a dokira rá se nézve felpattanok a kanapéról és a plédet - mint egyetlen biztos pontot körülöttem - még mindig markolva rohanni kezdek kifelé. Hallom, amint ő is kapcsol és felpattan; de nem törődöm vele. A klausztrófóbiám felerősödik annyira, hogy ne bírjam elviselni tovább a szobában a létezést sem. Tágasabb térre vágyom és ezúttal a tűztől való félelmemnél a bezártságtól való erősebbnek bizonyul. ~Hisz nálam a pokróc, majd az megvéd a lángoktól!~ Fut át rajtam a kóbor gondolatfoszlány. Ám az ajtóig hiába jutottam el, kinyitni már nem tudtam. Derek utamat állta.

Karjaiba kapott váratlanul, így kénytelen voltam tiltakozás helyett a nyakába kapaszkodni; mivel attól tartottam ha szabadulni próbálok menten leejt. A kanapéhoz érve vártam, hogy rátegyen; ám ehelyett ő maga ült le rá karjaiban velem. Ott tartott az ölében és úgy tűnt nem óhajt elereszteni. Én viszont nem bírtam veszteg maradni. Most én voltam az, aki nem törődött a másikkal: Ficeregni kezdtem, ököllel ütöttem mellkasát - aminek hatására persze elresztettem a takarót, ami a földön kötött ki mellettünk - és rángatózva próbáltam elérni engedjen már el. Éreztem, hogy ez most másfajta ölelés, olyan mint amivel édesanyám nyugtatgatott kiskoromban; de túlságosan is átlendültem egy bizonyos ponton, ahonnan nincs visszaút. Legalábbis azt gondoltam.

A pánik nőttön nőtt bennem, főleg mikor a nekem nyomódó vágyát is megéreztem. Nem értettem hogy mondhatja, nyugodjak meg. Hogy biztonságban vagyok és hogy megvéd. Képtelen voltam rá. Nem tudtam elhinni, csak a falakat láttam magam körül mindenhol és az érzést éreztem, hogy összenyomnak. Más esetben hangja, az ölelése, a szavai lenyugtattak volna, de tekintve az előbbieket - azt, ami a falnál vagy épp utána történt, mikor rám förmedt - ez most esélytelen volt. Nem tudtam szabadulni, zihálva, sírva tajtékoztam és mindez hatástalannak bizonyult. Ahogy állam alá nyúlt megborzongtam, mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt a kapkodó levegővételtől. Próbáltam elhúzni a fejem, - mogyoróbarna tekintetemben szívig hatoló rettegés tükröződött, pánik valami ismeretlen és markában tartó erőtől - de nem eresztett. ~Ugyen nem fog... ?~ Nem tudtam befejezni a gondolatmenetet, mert Derek ajkait megéreztem a sajátomon amit döbbenten konstatáltam.

Annyira, hogy még lélegezni is elfelejtettem tőle; pedig ebben a csókban - vagy inkább nevezhetnénk szájra puszinak - semmi vadság, durvaság nem volt, pedig az előbbiek függvényében arra számítottam volna. Annyi indulat feszült benne és mégis, képes volt visszafogottan, puhán megcsókolni. A kalimpálásom megállt, belefagytam az időbe arra a néhány percre míg csókolt; testem pedig lenyugodott, a pánikroham pillanatok alatt eltűnt belőlem. A döbbenten elnyíló szemeim lecsukódtak és bátortalanul csókoltam vissza, elmerülve ebben a pillanatnyi, biztonságot jelentő nyugalomban. Ha már Dr. Brown ellopta az első csókomat, legalább valami jót is igyekeztem kihozni a dologból. Nyelvem bátortalanul indult előre, de miután épp hogy csak kidugtam a számból megérintve vele ajkait, már vissza is húztam ijedten - realizálva, hogy ezt talán mégse kéne - és többé bármit is tegyen, nem mozdultam meg.

tag: Der'Bear <3 | #615 | zene | na erre mit lépsz? |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Dec. 29, 2015 9:22 pm Keletkezett az írás



Hangulat


Ahogy karjait a nyakamba kulcsolta… mintha finom kelméből szőtt nyakörvet csatolt volna rám. Nyeltem egy nagyot. Erősebben szorítottam magamhoz, miközben a kanapéhoz igyekeztem vele, és leültem, az ölembe vonva őt. Az illata elbódított, a teste vonzott, s ahogy mocorogni kezdett, az érintése katalizátorként lobbantotta be amúgy is nehezen fékezett szenvedélyemet. A takaró a földön kötött ki, de nem vettem észre. Minden figyelmem az övé volt. Ő lett a levegőm, a fényem. Valaki, aki kiszakított a sötétségből, az önuralom ketrecéből – melyből csak általam keményen felügyelt körülmények között voltam hajlandó kilépni. Az izmaim megfeszültek, a kín megtévesztően lágyan, mézédes, csábító szirénénekként futott fel az ölemből az elmémbe minden egyes elkárhozott és általam elátkozott mozdulata hatására. A védvonalaim utolsó maradékát ostromolta, s én próbáltam megtörhetetlen, védelmező kőszikla lenni, miközben öleltem, csókoltam, szerettem volna legszívesebben.
~Nem tehetem, nem szabad, TILOS! Pánikrohama van, megint, amit én váltottam ki belőle! Vagy talán a szoba. A kérdésem. Vagy a tűz emléke. Nem tudom, de NEM TEHETEM!~
Kétségbeesetten öleltem magamhoz, féltőn, óvón, vergődve a bűntudat és a kéjvágy izzó markában, és próbáltam lefogni, korlátozni a mozgásterét, hogy minél kevesebb inger érjen. Magamtól akartam megvédeni leginkább, mert én jelentettem rá jelen pillanatban a legnagyobb veszélyt, nem pedig a rohama. Úgy éreztem kétfelé szakítanak az érzéseim: egyfelől megnyugtatni, védelmezni szerettem volna, míg a másik oldalról szenvedélyes ölelésbe fonni, belőle lélegezni és általa szabaddá lenni. Minden érintése feldúlt, a férfiasságom keményen feszült a farmer anyagának, ahogy bebocsátásért könyörgött testének mélyére.
Elkínzottan hunytam le a szemem, mely eddig a fal egy pontjába próbált lyukat égetni, és szinte már fájdalmasan szorítottam össze, de mit sem segített. Pokolból szabadult démonaim verték a lázas ütemet, suttogtak veszélyes, mámorító szavakat a fülembe az ösztönöm irányítása alatt. Minden idegsejtem elemi erővel lángolt, mintha én magam lettem volna a tűz. A sírása, a zihálása, a mozdulatai más kontextust kaptak lezárt szemhéjam mögött. Alattam vergődött fuldokolva, miközben én vadállati ösztönöktől hajtva, zabolátlanul merültem el benne újra meg újra, szinte már a halál kapujáig hajszolva karcsú, törékeny testét, míg végül csak egy összecsuklott rongybaba maradt belőle, egy üres test és szempár, mely vádlón meredt rám. EZT NEM AKARTAM!
Minden most történt cselekményért csak magamat hibáztathattam! Túl sokáig koplaltam és hagytam figyelmen kívül a testem követelését, mert egyszerűen még csak halovány ötletként sem merült fel bennem, hogy valamikor valaki ilyen őrült, tudatromboló és fájdalmasan sajgó érzést ébreszthet bennem; mindezt egyetlen érintésével.
A bujaság bűne vert rabláncra és rángatott követelőzőn, a kéj sikított a fülembe vádlón, forró, alig takart teste álnok kígyóként örvénylett a karjaimban, és suttogott néma szavakat. Megrándultam újra és újra a folyamatos, szűnni nem akaró támadások alatt. Lényem minden cseppje érte sóvárgott. Akartam, mint még soha senkit. A vágy hullámai söpörtek át rajtam és szaggatták csipkézett romokká bástyáimat, és szinte hallottam, ahogy az önuralom egyik tartóoszlopa megreped, végül megrogy a súly alatt, és dübörögve összeomlik.
Csak egy csók. Egyetlen csók, ami talán lehűtheti, időlegesen megzabolázhatja a bennem pusztító szenvedélyt. Ennyit akartam. Ellentmondva mindannak, ami bennem zajlott, finoman értem hozzá, mintha drága kincs lenne, csak a szemem sötétje árulkodott arról, hogy a mélyben ennél sokkal rombolóbb, alattomosabb érzések tombolnak. Hozzá hajoltam, és ajkam először csak épphogy érintette. A gyomrom remegett, a szívem a torkomban dobolt. Az ajka finom volt, édesen puha, selymes, mint a méz. Éreztem, ahogy mozdulatlanná dermedt a karomban, láttam a döbbenten elnyíló szempárt, majd azt is, ahogy lecsukódik, és hangosan felnyögtem. Óvatosan faltam az ajkait, rajzoltam körbe tapogatózón, ismerkedőn, miközben bal tenyerem bölcsőjébe rejtettem arcát, hüvelyujjammal cirógatva. Mikor megéreztem, hogy ha bátortalanul is, de viszonozza a csókot, újabb oszlop dőlt össze bennem, újabb acélos önuralomból sodort lánc pattant meg. Szinte már minden ízemben, folyamatosan reszkettem a visszafojtott szenvedélytől. Többet akartam. SOKKAL többet. És mégis, ahogy megéreztem a nyelvét az ajkamon, rémülten rántottam el a fejem. Zihálva meredtem rá. Arcom a feszültségtől merevedett meg, tekintetemben pokoltüzek lángoltak, ahogy hüvelykujjammal végigsimítottam ajkán… és a következő pillanatban letettem az ölemből a kanapéra.
Felpattantam, és a szoba végében álló asztalomhoz léptem. A szék támlájára támaszkodtam, görcsösen kapaszkodtam belé, mint egy mentőövbe, amely az utolsó szalmaszál volt a hánykolódó tengeren.
-Menj el! Menj el, mielőtt még olyat teszek, amit mindketten megbánnánk. Képtelen vagyok jelenleg uralkodni magamon, és nem tudom valaha képes leszek-e rá a jelenlétedben.
A vágy húzta görcsbe a testem, ahogy előre buktam, meghajolva korbácsütése alatt. A karjaim könyökből megrogytak, a lábaim alig bírtak tartani, én meg kapkodó légzéssel próbáltam az eszemnél maradni, hogy ne vessem rá magam újra, és tépjem le róla azt az idióta kórházi köntöst, az alsónadrágot, és vegyem el azt, amiért minden porcikám sikoltott.
-MENJ EL! – üvöltöttem fel kétségbeesetten. A hangom karcosan zengett, mélyen, mintha a pokolból ordítottam volna a felszínre szenvedésem minden átkozott, belém vert karóját.
Ahogy az ajtó végre becsapódott a háta mögött, csak akkor rogytam térdre legyőzötten, karjaimat a hasam előtt keresztbe szorítva, összeszorított fogakkal előregörnyedve, és próbáltam elfelejteni mindent: Őt, az érintését, a hangját, a csókját, az illatát.
-A francba…
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:11 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Kórház - Derek & Robin
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: