Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Mark & Miranda~A megérkezés
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 21, 2015 9:32 am Keletkezett az írás



Mark & Miranda
I miss You, Darlin'

Három hónap pontosan elég ahhoz, hogy a megszokott életünk nagyon tudjon hiányozni, és pontosan elég ahhoz, hogy még ne szokjuk meg ezt az újat, amiben olyan esetlenül toporgunk mint a gyermek aki most teszi meg első lépteit. Ott álltam az ajtóban, kezemben két kövéren megpakolt papírtáska, és az apró előszobám ásító ürességében néztem körül. Fáradtan csuktam le a szemeimet majd nyitottam ki újra. Még csak a konyhában és a nappaliban rendezkedtem be  jobban, a hálószoba festésre szorult, ahogyan még egy kisebb dolgozó szoba is. Nem is értem mi a csudáért választottam magamnak egy ekkora házat, hiszen bőven elég lett volna egy kisebb lakás a belvárosban, de valahogyan soha nem kedveltem a túlságosan szűk tereket. Mark azt mondta az a lényeg, hogy nekem kényelmes legyen, a fiam pedig, hogy szó szerint idézzem: „Anya neked akkora szíved van, hogy kell neki az a sok tér.” Azt hiszem nő nem kaphat szebb bókot, mint ami a fia felől érkezik, és talán pontosan ezért volt az, hogy magam sem gondoltam át, mikor idejöttem, hogy mennyire fognak nekem hiányozni. Lassan toltam le a lábamról a kis akvamarin kék kövekkel díszített szandálomat, és mezítláb sétáltam befelé a forróvá váló kövezeten. Otthon már biztosan havazik is, New York ilyenkor a legszebb, karácsony előtt, és szerintem a fiúk már az ajándékok között válogatnak a boltokban. Egy hét múlva kellene sütnöm a karamellás süteményt Mark édesanyjának, mert az a kedvence, hogy aztán az ünnepek előtt két nappal elkészüljön a puncs is az apósomnak, mert ő meg azt imádja, végül beüljünk az autóba, útban Rhode Island felé. Mint minden évben mióta Tim megszületett, útközben felszedjük az édesanyámat....mélyet sóhajtottam, éreztem, hogy a végén picit meg is remeg a hangom. A táskákat végül a konyhapultra halmoztam , a tetejéről leemelve egy doboz almalevet. Kitöltve magamnak pár perc múlva már azt kortyolgattam és közben azon meditáltam, hogy mivel üssem el a szabadnapomat. Valahogyan nem nagyon jutott belőle az utóbbi időkben, egyszerűen könnyebb volt a munkába feledkezni semmint azon rágódni, hogy mikor jön már el végre a jövő nyár, amikor mind együtt lehetünk megint. Persze tudom, hogy itt semmi sem lesz ugyanaz. A világ másik végén nem élhetjük ugyanazt az életet, rengeteg minden megváltozik majd, de mi már annyi mindent túléltünk, annyi megpróbáltatáson átmentünk, hogy úgy éreztem ez igazán meg sem kottyan majd nekünk. Persze ettől még a tény tény maradt, hogy mocskosul egyedül éreztem magam ebben a fényes nagyvárosban, és az sem segített ezen az érzésen, hogy igyekeztem mindenkivel jó kapcsolatot kiépíteni. Próbáltam nem kihúzni magam, amikor meghívtak valami közös beszélgetésre, iszogatásra egy-egy olyan eset után, amely nagyobb kihívást jelentett. Voltak beszélgetéseim kollégákkal, ifjú orvosokkal, az osztályomon megforduló, éppen csak az egyetemről kikerült fiatal tehetséges medikusokkal, vagy olyanokkal, akik még csak próbálták megtalálni a helyüket nem sokkal a tanulmányiak befejezése előtt. Mindig is fontosnak tartottam az utánpótlás képzést, és én magam azon orvosok táborát erősítettem, akik erre a munkájuk során elég nagy hangsúlyt fektettek. Lehet, hogy megszerezzük a tudást az évek során, lehet, hogy kiváló orvosokká képezzük magunkat, de ez mit sem ér, hiszen mindezt ha nem adjuk át a sírba visszük magunkkal, akkor pedig semmit nem ér az egész. Nem azért kapjuk az évek során ezeket a dolgokat, nem azért, hogy később önző módon birtokoljuk, vagy éppen teremtsük le azokat akik nem rendelkeznek vele. Egy orvosnak elhivatottnak kell lennie, egy orvos kicsit olyan mint a színész a színpadon, amikor  minden darabba belehal. Mi minden egyes munkanapokon átesünk ugyanazokon a szenvedéseken, átesünk ugyanazon a fájdalmon amin a betegek. Aki doktorrá avanzsál, az tudja mit vállal. Könnyek mögé rejtett reményeket. Nem azért tartottam ott, ahol tartottam mert erős voltam vagy éppen könyörtelen. Azért mert másképp álltam hozzá a dolgokhoz, és ez idővel beérik. A jó munka gyümölcse mindig....csak van aki nem elég türelmes hozzá. Sóhajtva bújtam ki a ruhámból és vettem fel egy kényelmes apró sárga virág mintás, zöld házi köntöst, amelyet a derekamnál megkötöttem, és a nappaliba sétálva bekapcsoltam a laptopomat. Megnéztem az órámat. Otthon ilyenkor már sötétedik, talán sikerül elcsípnem őket egy fél órás beszélgetésre. Nem tudom...egyszerűen látnom kell minden nap a családomat, hogy erőt adjanak nekem, hogy biztassanak, hogy tudjam még itt, ennyire messze tőlük is, kapok erőt tőlük. A tudattól, hogy ott vannak nekem. A férjem, akire mindig büszke voltam. Nem csupán a tudására, hanem az emberségére, az empátiájára, arra, ahogyan másokhoz közeledett. És ahogyan neki mondtam mostanság, végtelenül vonzónak találom azokkal az ezüst tincsekkel a halántékán. Rajtunk is fogott az idő, ugyan kit ne rágott volna meg mohón és egyre erőszakosabban? Mégsem hagytuk, hogy éket verjen közénk, mint annyi házasságba az évek során körülöttünk. Az egyetem óta annyi kapcsolatot láttunk tönkremenni, házasságokat a semmibe veszni, a miénket viszont minden egyes kritikusabb pillanat csak erősítette. Voltak....perszehogy voltak hullámvölgyek, még most is megvannak: szakmai féltékenység....és nem csak szakmai, olyan időszakok amikor az élő fába is belekötöttünk a másikban és aztán a nagy veszekedések...utána a kibékülések, amikor rájövünk, hogy azért szerettünk bele a másikba, mert ilyen. Kitartóan csökönyös, de jót akar. Timothy. A büszkeségünk a gyönyörűségünk, akinek ha csupán a neve eszembe jut, vagy az arcvonásai, amikor éppen úgy mosolyog mint az apja, vagy felfedezem azt az apró gödröcskét a homlokán, amilyen nekem is van, amikor vizesen éppen úgy göndörödik a haja ahogyan az enyém szokott, és ettől kiborul, ahogyan én is....szóval ha csak felidézem magamban összeszorul a szívem. Mindez annyira de annyira hiányzik, hogy akkor tudatosul bennem a legmélyebben, mikor éppen nem dolgozom, nem vásárolni vagyok, vagy nem társaságban. De még olyankor is, szüntelen eszembe jutnak, mert ezeket nem lehet egyszerűen kikapcsolni. Egy anya sosem megy szabadságra, élete végéig anya marad. Nullahuszonnégyben. Az édesanyám egyszer azt mondta nekem, hogy én vagyok az életében a legszebb versenymű, amit valaha komponált, az unokája pedig az amit valaha hallgatott. Ettől beszédesebben ki sem lehet fejezni úgy vélem. A mama...a reszkető kezével, ahogyan a lapokra vési a kottákat....illetve egy éve már azt sem, mert Tim addig szenvedett amíg meg nem tanította az én csupamosoly anyukámat a számítógép használatára. Nyolcvan évesen azt hiszem egy igen nagy szónak számít. Mark pedig szerzett neki egy olyan programot, amivel néhány billentyű leütésével már rajzolja is a megfelelő hangjegyet. Látva anyám ragyogó és hálás tekintetét megfizethetetlen boldogsággal töltött el. Lágy dallam töltötte be  a nappalit, ahogyan elindult a skype én pedig az almaleves poharamat magam mellé helyezve izgatottan vártam, hogy a másik oldalon bejelentkezzenek. Csak Tim volt online, Mark nem, ami különös, mert szinte mindig elérhető, pontosan miattam, hogy bármikor hívni tudjam, amikor az időm engedi. Ha dolgozik, olyankor csak „Away”-re állítja magát....különös. Tim mosolygós arccal jelentkezett be, és már dobta is felém a szokásos puszit, amit én meg a jól megszokott mozdulattal a levegőbe markolva kaptam el és húztam a szívem irányába, rásimítva a tenyeremet.
- Anyyaaaaaaaa! Mizu?
- Szabadnap, és rettentően hiányoztok. Hogy vagytok?
- Én remekül, éppen készülök a jövő heti versenyemre, és a kémia dogára. Holnap meg egyetemi előkészítő. Agyzsibbasztás tizenkét órában. Hé! Az már egy komoly műszak!
- Az bizony! Apa?- na itt kezdett a dolog kicsit különös lenni, mert Tim a tarkójára simította a kezét, és megvakarta, miközben a homlokát ráncolta. Túl jól ismertem ezt a mozdulatot, én ne ismertem volna? Olyankor csinálta, már pici gyerekkorától kezdve, amikor nem akart hazudni, de az igazat sem akarta elmondani.
- Beszélni szeretnél vele?- terel...
- Nem lenne rossz. Timothy James Wagner! Ne kelljen belőled harapófogóval kihúznom! Hol van apa?
- Nem mondhatom meg!
- Mi az, hogy nem mondhatod meg?- cseppet sem lepleztem a hangom meglepett élét. Abszolút nem értettem semmit.
- Hát azt, hogy nem mondhatom meg. Jajj anya, ne csináld!- szinte könyörgő volt a hangja és éreztem, hogy nem azért nem akarja elmondani, mert nem akarja, hanem mert Mark megkérte rá. Mi ez az egész? Nem értettem semmit. Ekkor azonban megszólalt az előszobám kellemes dallama, ami az orgona öblös  hangját csempészte vissza a lakásomba, és egy Bach darab részlete volt.
- Várj egy kicsit Tim, jött valaki, mindjárt visszajövök, le ne tedd addig, ezt meg kell beszélnünk!- emeltem meg a jobb kezem mutatóujját a kamera felé, jelezve ezzel, hogy még közel sincs vége a beszélgetésünknek, és addig nem is szeretném megszakítani amíg magyarázatot nem kapok erre az egészre. Megigazítottam magamon a köntöst, kicsit áttúrtam a hajamat, és úgy ahogyan voltam mezítláb mentem ajtót nyitni. Számítottam csomagra, számítottam kollégára, még arra is, hogy maga a mikulás áll ott, de amikor kinyitottam az ajtót, a látvány szinte másodpercek alatt letaglózott. Az ajtóban teljes életnagyságban állt a férjem. A férjem, akit már három hónapja nem láttam, aki úgy hiányzott, hogy be kell fújnom magam mellett a párnát a kedvenc parfümjével, akinek törölköző volt a fürdőben, mert....mert egyszerűen így szoktam meg. Csak álltam ott döbbenten, szám elé kapva a két kezemet és másodpercek alatt fátyolossá vált a tekintetem.
- Édes istenem! Will!- nyögtem ki végül a két tenyerem közé alig hallhatóan, elfúlóan, mintha gombóc gyűlt volna a torkomba. Egyszerűen nem hittem el, hogy itt van. De így már azt hiszem érthetővé váltak a fiunk szavai.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 27, 2015 10:30 pm Keletkezett az írás



Mira & Mark
Suprise! Kiddin'?

A fiamnak nemrég küldtem üzenetet, hogy itt vagyok a ház előtt, de nem szálltam még ki a taxiból, jelezzen vissza amint az anyjával beszélgetnek, és akkor jön majd el az én időm is. Figyeltem a házat, próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet, hogy hogyan néz ki, nem változott sokat, hiszen minden nap beszélgettünk és láttuk egymást, de az nem ugyanaz, nem lophattam el a kezéből a boros poharát és emelhettem a karjaimba, hogy ellopjam a hálónkba néhány óra erejéig. Sokan kérdezték tőlem, hogy szeretem-e? Hogy lehet egy ember mellett kibírni ennyi időt? Mindig azt válaszoltam, hogy ügyesen; hogy ez mit takart? Sosem részleteztem, de mindig lágyabbá váltak a vonásaim ha rá gondoltam, negyven éves és még mindig jó formában tartotta magát, de nem ezért voltam mellette, azért ahogyan felfogta az életet, a szemléletmódja miatt, a mosolya miatt, ahogy eltudott kápráztatni olykor egy-egy apró mozdulattal. Megnyugtatott, hogy mellettem van, persze… voltak hullámvölgyeink is, egy hétig nem szóltunk egymáshoz, vagy egy-két pofon elcsattant, amelyeket én kaptam de sosem ütöttem meg őt, hanem inkább mást, tudtam hogy olykor egy-egy pofon által is hamarabb kijön a mérge, a haragja amit magában tartogathatott, mindezt mind szerettem benne, a legutolsó rezdüléséig mindent. Sosem akartam megcsalni, sosem gondoltam arra hogy bármely rezidensem próbálkozásainak beadjam a derekam. Nem érte meg, persze nem voltam fából, láttam hogy csinos az illető, de nekem akkor is csak az én Mirám kellett aki pár osztállyal lejjebb dolgozott. Felszusszantottam, kifizettem a taxist és kiszálltam az autóból, elindultam az ajtó felé, gondosan rendben tartott kis kertbe érkeztem, csak álltam az ajtóval szemben, a taxis elkezdte kipakolni a csomagjaimat a felhajtóra a kezemben egy virág volt, kékszínű cserepes orchidea, a reptértől nem messze vettem.  Melegem volt, nem szoktam hozzá az ilyen forró időjáráshoz, amikor otthonról elindultam, ott még esett a hó, és öltönyben voltam most már csak az ing volt rajtam, és még a nyakkendőmet is meglazítottam. Ideje lesz vékonyabb öltönyöket beszereznem, még azoknál is vékonyabb fajtákat amelyeket otthon hordtam. Nem voltam az a tréning ruhás fazon, de szerettem normálisan felöltözni ha kiléptem a házból, kivételt képezett ez alól a reggeli futás, és a túrázásaink. A hajam is kicsit hosszabb volt mint máskor, csak ennyiben engedtem el magamat a korábbiakhoz képest, húsz óra volt mögöttem és bőven aludtam a repülőn is, nem volt semmi bajom vele, bár… kicsit furcsán éreztem magamat, ekkora utat még nem igen tettem meg, jól esett lemozgatni magamat, egy parknál viszont. Tudtam, hogy ma Mirának szabadnapja is van, ezért választottam a mait a megérkezésemhez. Az utolsó csomagom megérkeztével a taxisnak adtam még egy nagyobb összeget borravaló gyanánt, a telefonomra pillantottam, megjött Tim üzenete és ezt a pillanatot választottam a csengetésre, a dallamot hallva mosolyogva ráztam meg a fejemet. Vettem egy nagy levegőt, izgatottan éreztem magamat, mint amikor megkértem a kezét, sosem felejtem el azt a napot. Majd szétrobbant a mellkasomban a szívem, olyan hevesen kalapált, most is, szinte elfelejtettem levegőt venni, a kezemben tartottam a virágot, le kéne tennem, mit kéne csinálnom? Hátra pillantottam a vállam felett, szemrevételeztem a kertünket, mert most már az enyém is ez a ház, kíváncsi vagyok a többi részére is, de leginkább a feleségemre. Kinyílt az ajtó és visszafordítottam a fejemet a leggyönyörűbb teremtésre akit valaha láttam, az ajtó melletti kis ablak párkányra tettem le gyorsan a virágomat, nem is értettem hogy miért van tele felesleges dolgokkal, amikor több mint három hónapja erre várok, erre a pillanatra az én házi köntösös feleségemre. Átfutott a fejemen, hogy visel-e valamit alatta? Bármit is fog, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mihelyt a döbbent arcáról lesiklott a lábai felé a tekintetem, azonnal nyúltam érte, hogy átöleljem, a karjaimban tartsam. Hallottam a döbbenetet a hangjában és rajta is láttam. Kitártam a karomat és közelebb léptem hozzá, az ölelésembe vontam és éreztem, hogy most engedem ki a levegőmet, mióta megláttam. Beleszuszogtam a vállába és erősen szorítottam mint a fák gyökerei a földet, amelyek ha gyökeret eresztenek valahol csak erőnek erejével lehet eltávolítani abból a földből amelybe beleszőtte a tekervényes szálait, ott voltam Mirandában és ő itt van bennem minden rezdülésében, érzem, nem múlt el nap anélkül, hogy ne gondoltam volna rá, hogy ne hiányzott volna az érintése, az illata és most hogy itt volt, most éreztem igazán, hogy megnyugodtam, hogy hazatértem.  
Nem szóltam semmit, csak bújtam és elbújtattam őt a karjaimban, miközben lassan lépdeltem be vele a házba, hiszen kicsit felemeltem őt a földről, a lábammal pedig belöktem az ajtót mögöttünk.
-Hallom megjött apa, én pedig megyek! Sziasztok! - hallottam a fiam kiáltását, és elmosolyodtam. Tehát, egyedül voltunk. Itt álltam a nappali közepén, és nem láttam mást, csak őt amikor elengedtem a derekát, megfogtam az orcáját mindkét oldalon és végigsimítottam a szemei alatt a szélekhez, és ha voltak kibuggyanó könnycseppek, azokat letöröltem a hüvelykujjaimmal. Úgy cirógattam az arcát mint a büszke művész aki elkészült az általa legszebbnek gondolt faragványával, nekem Mirát faragta ki az élet, a sors vagy bárki is volt nagyon jó munkát végzett. Átsimítottam az ajkán és csak ezután leheltem puha csókot rá, aztán egyre mélyülőt, igyekeztem elnyomni a mohóságomat, de mégis csak sok időt töltöttem a feleségemtől távol, nem akartam hogy azt higgye hogy ez hiányzott csak. Hangtalanul igyekeztem belesűríteni a vallomásomat a csókunkba.
- Hiányoztál! - suttogtam két apró puszi közben és a homlokomat nekidöntöttem az övének, tovább simogattam az arcát, és néztem a gyönyörűséges szemeit. Nem érdekeltek a csomagjaim, hogy odakint várnak arra, hogy behozzuk a házba. Azt sem akartam, hogy azt higgye, hogy azért jöttem hozzá, hogy azonnal egymásnak essünk. De itt vibrált bennem minden visszafogott érzésem, szeretem őt bár jóllehet nem akkora hévvel és intenzitással mint amikor mindketten frissek és ismeretlenek voltunk egymásnak, de szeretem és ez a lényeg.  Várok valamire, talán rá, talán magam sem tudom, hogy mit akarok, sok mindent szeretnék csinálni, hozzábújni, ölelni, csomagokat bepakolni, megfürdeni, na azt mindenképp, rám férne, de az is, hogy végre az ő főztjét kóstoljam, magam is elvoltam otthon, de az övé mégis csak más, mert ő készíti, van amit ő tud jobban elkészíteni.
Hirtelen elfelejtem, hogy miért is jöttem ide, tudom, az agyam távoli hátsó szegletében valahol elrejtettem azt a momentumot, hogy dolgozni, hogy jó néhány papírmunka vár rám, hogy még egy új kocsit is kell intéznem magamat, hogy a hivatalban be kell jelentkeznem erre a címre, hogy fel kéne fedeznem a házat, a környéket, minden, de minden rá ért, mert én itt voltunk egymásnak végre, nem a laptop vagy a mobil képernyőjén keresztül látom, hanem itt van, a karjaimban tarthatom, és érezhetem az illatát, elengedtem az arcát és megfogtam a kezeit és a csuklói belső felére adtam egy-egy puszit. Olykor ha elkapott a hév szakadtak a ruhák, melltartók de olyan rég láttam, magam sem tudtam, hogy mitévő legyek, várjak, beszélgessünk? Menjek megfürdeni, azt sem tudom, hogy mi merre található, a kijárati ajtón kívül.  Ellépegettem Mirával az asztalig ahol a laptopját hagyta, a hívás megszakadt, lehajtottam a gép fedelét és felemeltem az asztalra a feleségemet és úgy ültettem le magammal szemben. Mit csináltam? Szavak nélkül is több lehetőséget ajánlottam, beszélgetés vagy… más? Újra a csuklói belső felét masszíroztam.
- Gyönyörű vagy, és imádom ezt a köntösöd - simítottam végig Mira arcán, majd nyakán és kicsit megszorítottam a köntös kebel feletti hajtókáját.
Valóban ő foglalta le minden gondolatomat ezért sem kezdtem még bele a sztorimba, majd ha rá kérdez, egyelőre csak élvezem ezt a fajta kellemes vibráló csöndet amit a meglepetésemmel okoztam. Figyeltem a kék szemeit, többször találkozott a tekintetünk, és el is mosolyodtam olyankor.
Számtalanszor elképzeltem, hogy milyen lesz ez a találkozás. Elkapom, feldobom a konyha pultra és addig szeretkezünk amíg el nem fáradunk? Vagy Csak áll és szóhoz sem jut a könnyeitől? Nem akartam elengedni újra, akaratlanul simított fel a kezem a selymes combjaira, beharaptam az alsó ajkamat és mosolyogva hajtottam a homlokomat a vállára. Hallgattam, ahogy a fülem mellet szuszog és ennek ütemében kőröztem a hüvelykujjaimmal a térdén. Tudat alatt szerintem nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mit csinálok, még ha látszólag nem is akartam bevallani nagyon, még magamnak sem. Noha éreztem, tisztában voltam azzal, hogy valójában mit is kívánnék, de vártam egy jelet, vártam azt, hogy mit szeretne, hogy eldöntse hogy mihez lenne kedve. Igen, hiába terveztem el, vagy játszadoztam el a gondolattal esténként távol tőle, hogy milyen lenne a találkozásunk, többféle módon, hogy ha megjelennék a bordó köntöse lenne rajta a victoria secretes fűzővel, harisnyakötővel és bugyival, mert volt olyan ruhája is, és volt benne részem, abban ha olykor-olykor felvette és elcsábított. De, például szexinek gondoltam azt is ha egy hétköznapi ruhában jelent meg előttem, vagy csak azt, ha úgy öltözködik körülöttem, mintha ott sem lennék, és figyelem őt az ágyból ahogy tesz vesz. Mindezek is igazán hiányoztak és most itt volt előttem a feleségem, és vártam, újra vártam hogy mit cselekszik. Mert mindig is figyelembe vettem az érzéseit, és gondolatait, kivéve ha épp a csökönyös szamár óráimat éltem.
     


ヅ Music: Hall of Fameヅ

     
Vissza az elejére Go down
 
Mark & Miranda~A megérkezés
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Psyco in the school - Elee & Mark

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: