Az éjszakám egyszerűen borzalmas volt. Tölthettem volna otthon is, de mivel alapvetően nem szeretek otthon lenni, így bent maradtam a kórházban és az egyik orvos pihenőszobába vettem be magam.
Rémálmaim vannak, vagy egyszerűen nem alszom. Nem újdonság, két éve így élek, ezért is vállalok annyi műszakot és ügyeletet, amennyit csak lehet, vagy temetkezem a kutatásomba. Lényeg, hogy amikor alvásra kerül a sor, legyek annyira fáradt, hogy legalább azt a néhány órát, ami alatt a szervezetem regenerálódik, mély alvásban töltsem és ne úgy, ahogyan példának okáért a múlt éjszaka is sikerült.
Miután egyértelműen kiderült számomra, hogy alvás az nem lesz számomra az éjjel – vagy nem sok – átfutottam a szaklapokat, ami azon túl, hogy számomra kellemes időtöltés, még tájékoztat is a legújabb eljárásokról és felfedezésekről. Csakhogy túl hamar minden cikk végére értem – és mindet betéve is tudom, hála az eidetikus memóriámnak köszönhetően – következésképpen nem maradt, ami lefoglaljon. Az osztályon éppen nem fekszik egy olyan beteg sem, aki túlzott odafigyelést igényeljen, így a páciensekre való ránézéssel is hamar megvoltam.
Lényeg, hogy a reggelt roppantul vártam már és kemény három óra nyugtalan alvást követően, vehettem egy gyors zuhanyt, majd átöltözve már készen is állok a mai napra.
A hajnali órákban behoznak egy fickót, aki egy balesetben sikeresen átszúrta a mellkasát egy fémrúddal, azonban a tárgy tulajdonképpen nem hatolt be a tüdőbe, csak sértette annak felszínét. Pár órás műtéttel helyre hozom a keletkezett károkat és nagyjából a késő délelőtti órákban már rá a rezidensekkel járom körbe az osztályt.
Egy kórlappal foglalkozom, amikor befordulunk a következő kórterembe. Fel sem nézek, úgy kezdek a szövegelésbe.
- Jó reggelt, Dr. London vagyok, én leszek a kezelő orvosa. Dr. Stevens elkezdheti a referálást. – az illető rezidens pedig, mint aki jól begyakorolt szöveget biflázna vissza, rákezd.
- Liberty Whittaker, harminchárom éves. Cisztás fibrózissal diagnosztizálták és kezelik, tüdőtranszplantációra került sor egy évvel ezelőtt… – már a névre is felkapom a fejemet és persze, ismerős arccal találom szembe magamat.
- Kifelé. – közlöm a rezidensekkel, azok meg persze ahelyett, hogy mennének, tátott szájjal bámulnak.
- Megsüketültek tán?! – fordulok feléjük, mire mindegyiküknek egyébe jut, hogy mozognak a lábaik és szépen kifordulnak a szobából.
- Felhívhattál volna, ha már idejössz. – nem túl kedvesen jegyzem meg, de hát, na tekintve, hogy megmaradtunk valamiféle kapcsolattartásnál az elmúlt években, azt hiszem nagy meglepetést nem okozok azzal, hogy nem ölelem keblemre. Viszont örülök, hogy látom, akkor is, ha ezt nem hozom a tudtára (neki sem).
- Oké, mivel akarod kezdeni? – beszélhetünk rögtön arról, hogy miért nem mondta soha, beteg, miért nem mesélt a tüdőátültetéséről, most miért van itt vagy arról, hogy mikor érkezett és, hogy az istenbe kerül ide New York után…

Stevens bebizonyítja alkalmatlanságát ismételten – meg sem lepődök, ezt mindennaposnak veszem – amikor a betegünk kijavítja őt – na nem a címét illetően, hanem az évszámokat helyretéve – most azonban a legkevésbé sem érdekel a rezidens inkompetenciája, az viszont sokkal inkább, hogy ki is fekszik a kórházi ágyon.
Az indulatos felszólalását vagy szalonképes káromkodását – attól függ, honnan nézzük – eleresztem a fülem mellett, csak a nézőseregletet küldöm ki, nincs most rájuk szükség.
- Oké, amennyiben az utóbbi években alább adtad az elvárt színvonalat és nem a legjobb kell neked, szíves örömest adlak át az egyik rezidensemnek. Mi több, ha megint műteni kell, azt is hagyom, hogy az egyikük nyúlkáljon beléd. Mennyivel jobban hangzik ez, mi?! – „kedveskedek” neki vissza, arról meg ne álmodjon, hogy másik orvosnak adom az esetet – azaz őt – kivéve, ha megszökik az épületből, mert akkor ugyebár nem tudok mit tenni.
- Meg még két felessel is, igaz?! – leteszem a kórlapot a kezemből és az ágy végére rámarkolva támaszkodok meg, ahogy őt figyelem.
- Mikor jöttél Sydneybe? – nem volt titok annak idején, hogy hazajövök és az elmúlt két év alatt egyik e-mailváltásunkkor sem tartottam vissza a hollétemet érintő információt, ő tudta, hogy itt vagyok, én nem, hogy ő is.
- De ami a fontosabb, mivel jöttél be? És most nem a motorodra célzok, ha az megvan még… – ez mondjuk jobban érdekel, főleg azt hallva, hogy cisztás fibrózissal küzd. Azt pedig sejtem, hogy leesett neki, nem a közlekedési eszközre gondolok, amivel eltalált idáig.
Ellököm magam az ágy szélétől és odasétálok hozzá, majd felteszem a sztetoszkópot és a hátához érintem a korongos végét, meghallgatva ezzel a tüdejét. Kivéve, ha ki nem ugrik az ágyból, mert ebben a cselekedetemben maximum ez az egyetlen, ami meg tud akadályozni.
- Ki végezte a transzplantációt egyébként? – ha New Yorkban csinálták, akkor egészen biztosan ismerős lesz a név, ha más nem, hát hallomásból, bár ennek akkor is megvan az esélye, ha másik városban történt az eset. Kíváncsi vagyok, hogy kit keresett meg meg arra is, hogy miért nem engem.

- Tájékoztatásul közlöm, hogy a mellkassebészeten vagy és ha nem csalnak az emlékeim, akkor neked más a szakterületed. – húzom fel az orromat. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy pontosan tudja, hol is van és, hogy különböző szakterületek mesterei vagyunk, de pontosan emiatt kérem ki magamnak a dolgot, mi az, hogy nem brillírozom nálam jobban??! Ha még a húgyhólyagjáról lenne szó, de nem arról van, na.
- Egy hónapja itt dekkolsz már? Pff! – nyilvánítok véleményt, a tudtára hozva ezzel, hogy egy mailt azért hozzám vághatott volna, ha már elette a fene a világ végére. Oké, ha mondjuk nem volt kíváncsi a képemre, akkor érthető.
Arról nem tudok, hogy itt dolgozott volna, ugyanis a kollégáim – vagy a leendő kollégáim – cseppet sem érdekelnek, nem foglalkozom azzal, hogy kik jönnek és mennek, nem izgat. Igen, abszolút antiszociális vagyok és nekem pont így tökéletes. A munkámnak élek és nem a pletykáknak.
- Most nekem akarod megmutatni, hogy tudod a leckét? – vonom fel a szemöldökeimet, amikor latinul is ledarálja ugyanazt, amit angolul mondott végig. Fejben pedig összeállítom, hogy milyen teszteket kell kérjek neki.
- Nocsak?! Hogy-hogy lecserélted? Anno nagyon odáig voltál azért a darabért. – nincs bajom a motorokkal, sosem volt. Egyfelől én is szeretem, másfelől rengeteg pácienst csinál nekünk és habár nem kívánok én senkinek semmi rosszat, de be kell vallanom, ugyanazt érzem, mint a többi valamirevaló sebész is, szeretem használni a szikéimet.
- Áh, az öreg Thackeray… – hümmögök egyet. Nem mondom, jó a fickó, tavaly egy orvos konferencián személyesen is volt alkalmam megismerni, de a tanulmányait évek óta nyomom követem.
- Szeded a gyógyszereket? – nem feltételezek én semmit, meg kell kérdezzem és így meg is teszem. Mint minden más orvos is. Ez a legalapvetőbb dolog.
Valójában nagyon nem tetszik, amit hallok a vizsgálat során, azonban nem szólok erről egyetlen szót sem. Még ráérünk, főleg, hogy előbb egy sor másik vizsgálatra is szükség lesz ahhoz, hogy bármiféle diagnózist felállíthassak. Mikor végzek a sztetoszkópos hallgatózással, hagyom, hogy visszafeküdjön.
- Pedig bevallhatod. Egyébként meg abban a pillanatban, hogy normál göncökben futunk össze, meg is hívlak arra a két felesre, de cigit azt nem kapsz. – én is örülök neki, de azt hiszem mi ennél jobban nem tudjuk kimutatni a dolgot. Nem is hiszem, hogy kell, ő is tudja, én is tudom, másnak meg nem kell tudnia.
- Lefuttatok egy rakás tesztet, és kiderítem mi nem stimmel. De addig is… – bepötyögök pár dolgot az elektronikus kórlapba, majd félreteszem a tabletet.
- Szóval miért is nem szóltál, hogy itt vagy? – térek vissza erre a dologra, mert azért na, csak nem lett volna megerőltető hozzám vágnia egy üzenetet. Amúgy meg, hogy miért zavar ez ennyire?! Mert jóban vagyunk vagy voltunk, mi több, ő áll a legközelebb ahhoz, hogy a barátomnak nevezzem, bár köztudott, hogy én olyanokat nem gyűjtök.

- Ah értem. Bagoly mondja verébnek? – halványan feljebb görbül a szám sarka egy alig észrevehető mosolyba. Azért valljuk meg, neki sem volt soha gondja azzal, hogy pontosan tudja mennyire is jó és eszébe sem jutott szerényen hozzáállni. Miért is tette volna, vagy akár én?! Egyébként is, az álszerénység olyasmi, amit világéletemben gyűlöltem és gusztustalannak is tartottam, így tőlem aztán végképp távol áll.
- Egyébként van is mire egoznom. – ha már itt tartunk és a nyakamat tenném rá, ha most fordított helyzetben lennénk, ő sem lenne más.
- Szóval meló miatt jöttél. Nosztalgikus, nem gondolod? – elvégre dolgoztunk mi más együtt. Te jó ég, mintha egy egész élettel ezelőtt lett volna.
- Egyébként visszavonták az állásajánlatot? – mert ez nem egyértelmű számomra, de azért van egy sanszom arra, hogy igen.
Amit a rezidensekkel kapcsolatban mond, megint előcsal belőlem egy alig észrevehető kis fél mosolyt. Van, ami úgy tűnik, hogy nem változik.
- Látom te is hasonlóan odáig vagy értük. – persze, ők a feltörekvő nemzedék, a jövő bennük van és mi is voltunk egykor rezidensek, meg a többi blablabla… mondjuk én az életben nem voltam olyan, mint ők, mert amit egyszer elolvasok, az örökre az agyamba ég, így alapvető tudásbeli hiányosságokból fakadó hibákat sosem követtem el.
Leteszem magam az ágyára, ha már ilyen szépen invitált. Az egyik lábam félig magam alá húzom, a másik pedig a padlót érinti a cipőm talpával továbbra is.
- Jahogy! Róla nem sokat hallottam még. – következésképpen gőzöm sincs milyen orvos, de gondolom annyira rossz nem lehet, ha Libi őt választotta végül. Legalábbis remélem, hogy nem végzett kontármunkát.
- Oké, értem. Akkor most nem tartok kiselőadást arról, hogy esetedben mennyire fontos lenne, ha szednéd, amit adnak neked, tudod te magadtól is. – szusszanok egyet és elkomorul közben a képem. Könyörgöm, orvos, tudnia kellene, hogy nem poénból kapja azokat a pirulákat, ráadásul, ha nagy gáz van, ez is baromira számít.
- Végigkérdezhetlek a protokoll szerint, de mivel tökéletesen ismered a kérdéssort, megkönnyítem mindkettőnk dolgát. Depressziós vagy? – ez ugyanis lehet oka annak, ha valaki szándékosan elutasítja a kezelést, amihez a gyógyszerek beszedése is a része. Ahogyan erre lehet visszavezetni azt is, hogy miért nem magától jött be ide, amikor a tünetei egyáltalán nem elhanyagolhatóak vagy figyelmen kívül hagyhatóak valakinél, aki átesett egy tüdő transzplantáción.
- Persze, hogy örülök, majd kicsattanok. – attól, hogy ez igaz – na jó, nem ilyen drámai eltúlzásban – képes vagyok a lehető leg- érzelem mentesebben előadni.
- Látod, nem?! – apró kis vigyor jelenik meg a képemen, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik.
Nem tetszik nekem ez a köhögő roham. Sajnos – vagy sem – van tippem arra, hogy mi lehet vele, de nem akarok – és nem is vagyok hajlandó – következtetéseket levonni előre. Megvárom, amíg elmúlik és újra képes szóhoz jutni.
- Ez baromság. Már az elején hozzám kellett volna jönnöd. Főleg, hogy a végén nem kerülhetted el. – most mit finomkodjak? Így gondolom, persze, hogy így, egyfelől tényleg piszok jó vagyok a szakterületemen, másfelől pedig… most komolyan titokban akarta tartani?! Miért?
- Persze, hogy zavar. – azt viszont már nem teszem hozzá, hogyha nekem lenne olyan problémám, ami az ő szakterületéhez tartozik, akkor valószínű én is máshoz megyek és nem azért, mert nem bízom a tudásában. Sokkal inkább azért, amiért ő is elkerült engem, azonban ezt az aprócska tényt elhallgatom előle, nem tartozik ide.
- Egyébként remekül vagyok. – haha.
- Dolgozom és néha alszom is. – felelek a fel nem tett, de azért mégiscsak valahol a levegőben lógó kérdésére. Én elégedett vagyok ezzel, akkor is, ha másnak elég üresnek tűnhet az életem.
- Itt maradsz egyébként? – főleg, ha nem kapta meg végül a melót és félig kényszernyaralás lett az egészből, akkor ez sem utolsó kérdés.

- Valahogy úgy. – élek a szavaival. Tény, hogy egyikünknek sincs szüksége önbizalom növelésre, mert mindketten tökéletesen tisztában vagyunk a képességeinkkel. Véleményem szerint egyébként ez a helyes hozzállás. Egy sebész pontosan ismerje a határait, legyenek azok akárhol is.
- Sajnálattal hallom. – bár azt, hogy mennyire is sajnálom, még én magam sem tudom, de nem is hiszem, hogy ez jelen pillanatban életbevágóan fontos volna, rohadtul nem az.
- Nem a tanítással van bajom, csak a mihez tartás végett. – az inkompetenciát nem bírom és azt, amikor olyasmit kell átvennem egy rezidenssel, amit elvileg már évek óta tudnia kellene.
- De az is tény, hogy eszembe nem jutna kiskacsáknak tekinteni őket. – baromi idegenül hangzik ez a szó a számból. Nem voltam én mindig ilyen, két évvel ezelőttig kifejezetten élveztem a fiatal orvos és sebészjelölteket okítani és jóval elnézőbb voltam, mint ma. Rendben, akkor sem nyertem volna meg egy szimpátia versenyt és nem is hiszem, hogy valaha is túlzottan nagy imádatnak örvendtem volna valaha is, de határozottan kevésbé voltam komor. A nejem halála azonban erőteljesen megváltoztatott mindent az életemben és ma már nem sok okom van arra, hogy kedves, elnéző vagy jófej legyek. Állítom, hogy annak a sebésznek ilyen volt a felettese, és ennek köszönhetően sosem érezte a nyomást arra, hogy a legjobb legyen a szakmájában, aminek a következtében a feleségem ott maradt a műtőasztalon. Szóval igen. Inkább vagyok követelőző és unszimpatikus, ha ezzel elérem azt, hogy a gyakornokok és rezidensek a lehetőségét is kizárják annak, hogy hibázhassanak. Mert nem lesz, aki ezt elnézze nekik. A jópofizgatást meg intézzék el mással.
Az említett orvos apa-fia párossal kapcsolatban csak bólintok egyet, sok hozzáfűzni valóm nincs a témát tekintve. Az idősebb orvos kutatásait és pályáját ismerem, a fiatalabbikét még nem.
Végighallgatom, amit a ’nem depressziójáról’ mond, nem szakítom félbe, hagyom, hadd jöjjön ki, aminek ki kell. Értem és megértem őt, csak éppen egyet nem értek vele.
- Ennyire ne dramatizálj túl, ott még nem tartasz egyelőre. És ha rajtam múlik, nem is fogsz. – ez nem egy hospice ház, itt nincs békében megdöglés – ahogy ő fogalmazott – és én meg aztán pláne nem járulok hozzá semmi ilyesféléhez, nem erre esküdtem fel.
- A jó híremet az én dolgom megóvni, nem a tiéd. – tisztában vagyok vele, hogy epés a válaszom, de ajánlom neki, ne várja el, hogy haldoklóként kezeljem és finom legyek, meg nyájas meg a franc se tudja még milyen vele.
- Mit? Hogy agyonlőtték a terhes feleségemet, mondván van ilyen, épp rosszkor volt rossz helyen? Vagy azt, hogy az orvos, aki kezelte, nem állt a szakmája csúcsán és képtelen volt megmenteni az inkompetenssége okán? Nem, nem hevertem ki, ha erre gondolsz. – nincs indulat a szavaimban, nyugodtan beszélek, de ettől még igaz, amit mondok. Ma már nem fojtogat szüntelen az érzés, hogy az élet bizony kibaszottul igazságtalan volt velem. Úgyse tudok változtatni a dolgokon, így már nem rágódok rajtuk, de ettől még nem lett ez az egész könnyebb. És igen, a jegygyűrűmet is hordom, szóval, jah, nem vagyok túl a történteken.
- Ha nincs még lakásod, akkor van egy elég méretes házam, amiben alig vagyok jelen. Szívesen látlak, ha gondolod. – ha akar, akkor felőlem beköltözhet, egymás köreit nem igazán zavarnánk. Ha meg nincs kedve, akkor nincs, amúgy is folyton itt vagyok a kórházban.
- Hope egyébként hol van? – ha már itt tartunk, én azt hittem a testvére hozta be, róla fel tudom tételezni az aggodalmat és azt is, hogy Libi neki engedné a kórházba szállítását, de akkor úgy tűnik valaki más lehetett ezért a felelős.
- És ki hozott ide be? – korábban ő maga említette, hogy nem magától jött.

- Ööö, nem. – ez a kacsa dolog valahogy sosem került elém, eleve én magamat az életben nem definiáltam ekképpen, és a rezidenseimet sem, szóval ez valahogy kimaradt az eddigi pályafutásomból.
- Nem, az valóban nem vagy. Kis millió oka lehet még annak, amik ugyanezeket a tünet együtteseket produkálhatják, nem kell rögtön a legrosszabbat vizionálni, főleg vizsgálati eredmények nélkül. – többet tudok a tüdőkilökődésről, mint gondolná, főleg, mivel nekem ez a szakterületem és nem pusztán csak műtök, hanem kutatást is végzek – egyébként pont ezzel kapcsolatban – azonban továbbra is állítom, hogy akármi más is állhat a háttérben, találgatásokba pedig nem megyek bele, sosem voltam erre hajlandó.
- Teljesen mindegy, mert halott. – nem gondolkozom azon, hogy mit gondolna Ő, mert nem gondol már semmit. Így számomra irreleváns ez a fajta megközelítés.
- Szerinted ezt nem zongoráztam már végig?! Egyébként meg, most már pszichológusnak is felcsapsz? – durva vagyok – bár a hangom az higgadt marad, túlságosan is, ami azt illeti –, de ez nem olyan téma, amit tovább akarnék feszegetni, pláne nem így. Tisztában vagyok azzal, hogy mindenki veszít el beteget is, de ez még nem ad felmentés arra, hogyha egy orvos azért veszíti el a páciensét, mert egyszerűen nem elég képzett vagy jó a munkájában. Nem üldözöm a fickót, nem akarom rajta kitölteni a haragomat, két éve beszéltem vele, amikor a nejem meghalt. Az pedig, hogy a munkába temetkezem… tudtommal nem káros senkire sem nézve.
- Nincs okom arra, hogy vessek, te fested az ördögöt a falra. – ami egyébként véleményem szerint nem is létezik, de hát ez már egy más kérdés, ami nem is ide tartozik.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. – bólintok a lakhatással kapcsolatban és majd alkalmasint – amikor már elbocsátottam a kórházból – el is fogom vinni magamhoz és kulcsot is kap.
- Akkor nem is tudja még, hogy kórházban vagy? – legalábbis ezt szűröm le a szavaiból.
- Oh, értem. Nos, legalább azzal már nem lesz gondod, hogy hol húzd meg magad. Megszöktetni pedig akkor foglak, ha lefuttattunk pár tesztet, de addig itt kell, hogy maradj. Viszont megsürgetem a dolgot, hogy ne tartson túl sokáig. – másképpen sosem fog kiderülni, hogy mi okozza a tüneteit és szeretnék tisztábban látni és tudni, hogy mi is a helyzet vele.
- Első körben elküldelek röntgenre és vért is vesznek tőled. – ezt követően felsorolom még a többi tesztet is, amit még el fogok végeztetni.

- Vagy csak más jobban érdekelt. – nyíltan egyetlen szakorvos sem nevezett így anno minket, ami pedig a többit illeti, a felesleges szövegelésekre nem nagyon figyeltem, általában találtam annál érdekesebb elfoglaltságot.
- Nem is kell szeretned a felállást. – vonom feljebb mindkét szemöldökömet. Mi több, az lenne a fura, ha szeretne a betegem lenni, ami valljuk be elég abszurd elképzelés volna. Szóval nem, azt hiszem erre egyikünk sem vágyik, én különösen nem.
Kalimpálni ugyan nem szoktam, de nem is rejtegetem a kezeimet, ott vannak az ölemben lazán és így látszik, hogy még mindig hordom a jegygyűrűmet. Pontosabban valószínű csak az nem veszi észre, akinek Retinitis pigmentosa-ja van és már/vagy pedig vak.
Azon nem csodálkozok, hogy az ördögöt festi a falra, a többi beteg is ezt teszi a legtöbb esetben, így a megjegyzésem nem ennek szólt.
- Nem nevezem semminek, majd a nevén akkor, amikor meglesz minden eredményed és pontosan tudom, hogy mi történik benned. – nézek végig rajta és ez alatt a tüdejét értem, meg azt, hogy mi okozza a tüneteit. Nem szeretek és nem is akarok feltételezésekbe belemenni, azokban ugyanis nem hiszek.
- Oké, ez a te dolgod, nem az enyém. De ettől függetlenül kötelességem elmondani, hogy jobb lenne, ha lenne veled valaki, aki támogat. – és szereti és mellette áll. Mert akármennyire is orvos, most épp beteg és mindenkinek szüksége van arra, hogy ne egyedül kelljen szembe néznie azzal, ami rá vár, legyen ez bármi. Azt hiszem ezt a metódust pedig nem kell neki bemutatnom, elvégre, minden betegnek kötelességünk ugyanezeket elmondani, akik nem akarják, hogy a családtagjaik mellettük legyenek.
Mindazonáltal én nem fogok beleszólni a döntésébe, nagylány már és pontosan tudja, hogy mit akar, nekem pedig tiszteletben kell tartanom – és abban is fogom – nem csak az orvosaként, hanem a barátjaként is. Nem ma kezdtem a szakmát és nem is öt perce ismerjük egymást.
- Így van. – bólintok és még egy fél mosolyt is erőltetek a képemre. Mostanában kissé nehezemre esik ez az egyszerű mimika, szóval nem miatta van így.
- Akkor később benézek hozzád. És a körülményeket nem számítva én is örülök neked. – mert annak nem örülök, hogy a betegemként van jelen, annak viszont igen, hogy látom és beszélhetünk.