Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 21, 2015 1:17 pm Keletkezett az írás






Miranda & Kate

A girl can do what she wants to do and that's what I'm gonna do.


Gyűlölök vásárolni. Minden egyes idegsejtemmel utálok az emberek tömegében mászkálni, az árral, vagy éppen az ellen, hogy odajussak egy-egy polchoz, fagyasztóládákhoz, a henteshez, a tejtermékekhez, a pék termékekhez, a minőségi szeszekhez, és végül, de nem utolsó sorban, a kasszához. Éppen ezért a bevásárlást olyan napokra hagyom, amikor tényleg, rohadtul ráérek, egész délelőtt, vagy délután, és van időm.
És most van időm. Három óra. Se több, se kevesebb.
Két órám már eleve elment azzal, hogy magamhoz tértem. Amikor éjszaka hazaértem, kissé szétcsaptam magamat. Maradjunk annyiban, hogy a whiskey, a fejfájás csillapító, és a fű hatalmas pofonfa, aminek úgy szaladtam neki – önszántamból, baszki! -, ahogyan azt kell, és, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Akkor, abban a pár órában jó ötletnek tűnt, mert effektíve, elfelejtettem mindent, ami bánt, elfelejtettem minden szarságot, tobzódtam az örömben, és a boldogságtól is ittas voltam, épp úgy, mint a minőségi szesztől.
Őszintén szólva, nyilvánvalóan tudom, hogy mindaz, amit magammal teszek, nem segít. Hosszú távon nem megoldás, csupán pillanatnyi, illanásnyi békét ad, egy időre. De milyen áron? Talán azzal, hogy mindezt bevállalom, az öngyilkosságot választottam? Boldogan meghalni jobb, mint egy fájdalmas élet.
Természetesen nem, nem akarok végezni magammal sem most, sem máskor. Elvégre boldog vagyok. Nincs miről beszélni. Csak jól akarom magamat érezni. Jobban, mint jól. Ez minden.
Különben is... miért én haljak meg, ha Tony volt a pöcs?
Ellenben gyilkos sem vagyok, még csak nem is kívánom a férfi halálát – annak ellenére sem, hogy tönkretett. Ha rajtam múlna az ex-férjem élete, megmenteném, vagy legalábbis, megtennék minden azért, hogy tovább élhessen, mert erre esküdtem fel. Minden vagyok, tényleg, Sátán, kurva, őrült; de semmi esetre sem gyilkos.
Szóval úgy élek, úgy élem túl azt az utolsó évet, amikor az egész világ összeomlott körülöttem, mint egy kicseszett kártyavár, hogy ne bánjam meg, hogy éltem, hogy most igazán élek.
Mert igazán, teljesen élek. Ugye?
Még szép!

Amikor reggel a kurva telefonom, kibaszott ébresztőjére keltem, én esküszöm, majdnem kidobtam az erkélyen. Pedig benne van az életem, minden hívásra válaszolok, bármikor, mert soha nem lehet tudni, miről maradok le, ha nem így teszek. Szóval végül is kelletlenül kinyomtam a telefont, és megnéztem, mennyi az idő. És rohadtul nem voltam elégedett. Öt óra. Öt. És vissza kell mennem a kórházba. És másnapos vagyok. És a saját nevemet sem tudom. Azt sem tudom, hányadikán van elseje.
A megoldás?
Az a bizonyos kutyaharapás szőrével - bor. És egy aszpirin. Meg egy nagy bögre, erős kávé. És egy három szál cigaretta – határozottan nem marihuánával, mert a puszta gondolatától is rosszul vagyok, és kiráz a hideg.
Elvégezve reggeli teendőimet, beiktatva egy gyors, hideg vizes zuhanyt is, valamint hajmosást, továbbá egy szolid smink elkészítését, elszalasztottam röpke két órát az értékes időmből, ami egyébként nem sok, de kevés.
Szakadt farmer shortot veszek fel, tornacipőt, ujjatlan, vörös blúzt, fekete gombokkal az elején, valamint a bőrdzsekimet. A napszemüveg jelen pillanatban elengedhetetlen. Nem viszek magammal egyebet, csak a telefonomat, a pénztárcámat és a kulcsaimat. Mielőtt lelépnék, beengedem újdonsült, vörös kis haveromat, a kóbor kandúrmacskát, akire ráragasztottam a Pablo nevet.
- Ne csinálj felfordulást – figyelmeztető jelleggel emelem fel orra előtt mutatóujjamat, és a szemébe nézek, a macska meg csak dorombol. Nem tudom megállni, hogy ne simogassam meg a cuki kis buksiját. Imádom. Jól bedorombolta magát az életembe, szimbiózisban élünk, és a következő adandó alkalommal elviszem végre állatorvoshoz is.
Az autóba ülve Nirvanát kapcsolok be, a tető leeresztve, felbőgetem a motort, majd a gázpedálra lépek, kivételesen óvatosan vezetek a belváros forgalmas gócpontja felé, már csak ködös, másnapos elmémből is kiindulva. Három órám van rendbe jönni.
És, ami még borzasztóbb, három órám van bevásárolni.
Igazság szerint nem akarok túl sok mindent venni, mert momentán egyik napról, a másikra élek. Így például tartós tejet veszek, de csak egy dobozzal, más tejterméket nem igazán. A toast kenyér felejtős, mindig munkába menet veszek valami reggeli, ebéd, vagy vacsorafélét. Gyorsfagyasztott kaják minden mennyiségben jöhetnek. Macskatáp, és játékok, meg ilyesmi, mert nagyon úgy tűnik, van egy macskám. És szesz. Meg kávé. Sok kávé. Ha tehetném, talicskában, halmokba pakolva hordanám el a feketeleves alapanyagot.
Listát természetesen most is elfelejtettem írni, mint mindig, így csak azt fogom megvenni, ami eszembe jut – minden más, úgy vélem, kevésbé fontos, vagy hanyagolható, hiszen nem jutott eszembe, tehát teljes mértékben lényegtelen. Fuck logic.
Mielőtt belevetném magamat a bevásárlás ’szépségeibe’ – haha, viccnek is borzasztó – benézek egy bútorboltba. Még mindig van csiszolnivaló a nem rég vett házam bútorzatán. Így például illene vennem egy ágyat és egy asztalt a vendégszobába. Nem, mintha olyan sok vendéget várnék, de ha mégis úgy adódna, hát ne kelljen égnem, mint a Reichstag, amiért nincs egy kibaszott ágy a vendég hálóban. Ebben az esetben az illetőnek a kanapén kellene aludnia a nappaliban, vagy a kuplerájban, ami az én szobámban uralkodik.
Szóval cselekednem kell.
És, ha már ágyat kell vennem, hát leheveredek némelyikre. Buján nyúlok el az egyik franciaágyon, mellettem az igazán segítőkész eladóval, aki hajlandó volt feláldozni magát, és lefeküdni mellém. So cute.
- Igazán kellemes – búgom a férfinek, felé fordulva, átvetve rajta egyik lábamat. Ja, nem, egyáltalán nem zavar a nézőközönség. – Kényelmes. Melyiket ajánlja még... kipróbálni? – rándul mosolyra vörösre festett ajkam.
Aztán a háttérben járkálók között egy ismerős alakra figyelek fel. És Ő is engem néz. Mi a picsa? – összevont szemöldökkel nézek a szőke szépségre, a munkatársnőmre, a kórház falain belül szintén új nőre, akiben Miranda Wagnert ismerem fel.

Words: 877 | Music: Bad reputation | Note: I've never been afraid of any deviation.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 2:25 pm Keletkezett az írás



Kate & Miranda
Sometimes it happens

Szerettem vásárolni. Olyankor mindig úgy érzem kicsit a családommal vagyok. A tárgyak által, azok által a dolgok által amelyeket nekik veszek, amik számukra fontosak. Apróságok ezek, talán észre sem vesszük helyenként mennyire hozzá tartozik az élethez, mennyire fontos. Nem véletlen használtam a múlt időt a mondat elején. Mióta elköltöztem ezen szokásom sem volt már annyira fontos mint korábban, már nem arról szólt, hogy szeretem vagy nem szeretem, hanem arról, hogy mi az amire feltétlenül szükségem van és amit időm is van megvenni. Valahogyan nem volt fontos a szappan márkája, nem volt lényeges, hogy az öblítő gyöngyvirág illatú, mert Mark nagyon kedveli, nem volt lényeges, hogy a brióst milyen lisztből sütöm, mert Tim éppen a következő versenyére készül és a zsírszegényebb holmikat vettem, ebből készültek neki az ételek. Az emberek talán észre sem veszik mennyire sokat elárul róluk, hogy mit emelnek le a polcról, hogy mennyi ideig gondolkodnak, hogy van e a kezükben bevásárló lista, vagy a telefonjukon keresztül értekeznek valakivel, hogy mit felejtettek el. Az emberek a boltban nem figyelnek egymásra kizárólag arra amit ők meg akarnak venni, hogy aztán túllegyenek az egészen. A tárgyaknak vagy éppen azoknak amik kellenek a mindennapi rutinjainkhoz nincsen komolyabb jelentőségük. Nem is szabad, hogy legyen. És most én is olyan voltam mint az átlagemberek, mint azok akik egyedül élnek, akiknek nincs állandó társ az életükben, akik számára a napok múlása olyan egyhangú, ahogyan a könyv lapjai sercennek ujjunk alatt ütemesen, hét percenként, egyformán karistolva át a bőrt. Lapoztunk egyet az életünk fejezetén. Most én értettem meg mit jelent a magány érzése, még akkor is ha ezt most én választottam, még akkor is ha ezt most így döntöttük el, talán csak abba nem gondoltam bele, hogy ilyen végtelenül nehéz lesz. Nem tudom, hogy meg tudom e szokni, hogy miképpen fogok eltölteni még legalább fél évet nélkülük, mikor minden nappal egyre jobban hiányoznak. És nincs olyan pillanata a jelenlegi életemnek, ahol ez ne jutna eszembe, még az egyszerű bevásárlás is ilyen. Kezem önkéntelenül mozdul, hogy leemeljem a polcról Tim kedvenc zsírszegény sajtos perecét, vagy Marknak egy üveg jobb minőségű ír whiskeyt. Aztán persze csak tartom a kezemben, hosszú percekig nézve, majd rádöbbenve, hogy csak a megszokás, a rutin cselekedete volt mindez, és egy lassan felszakadó, megadó sóhajt követően helyezem vissza a polcra. Végül a kosár megtelik az egyedülálló nők számára szinte mindennaposnak számító holmikkal. Fél adag húsokkal, fél adag készételekkel, egy személyre elegendő tisztítószerekkel, vagy éppen egy személynek elegendő kávé mennyiséggel. Minden olyan kevésnek tűnik a hatalmas bevásárló kocsiban, apró kis lenyomata annak, hogy mennyire kevés az egész számomra, hogy nem ehhez szoktam. Tizenöt évnyi megszokott ritmus így töpörödik és zsugorodik össze egy kevéske holmivá. Az autómhoz indulok ki a parkolóba, hogy hazavigyem őket, amikor visszapillantok az üzletek kivilágított és szinte hívogató aranyba burkolózó üvegei felé. A bútorbolton állapodik meg a pillantásom, elrendezve a papírtáskákat a csomagtartóban, és gondolkodóba esem. A hálószobát nem ártana berendeznem, bár nem tudom miért fordul ez meg a fejemben, mert nincs nagyon rá szükségem. A zöld kanapé meg én remek kapcsolatot ápolunk egymással hónapok óta, és még a puha, kockás vékony kis takaró is a társammá vált az idők folyamán. Anyától kaptam az indulásom előtt, mondván jó szolgálatot fog tenni, mert hiába kedvelem a meleget, itt ez nagyon soknak fog tűnni. New York-i lévén jobban hozzá vagyok szokva a fogcsikorgató hidegekhez, semmint a páradús, óceáni levegőhöz, amely simogató selymével érzékien ér lágy szellővel a bőrömhöz. Emlékszem amikor megérkeztem az első nap az utam a víz partjára vitt, ahol sziklásabb volt az öböl. A távolt szemléltem, összeszűkülő szemekkel a horizonton keresve valami választ, valami jelet, hogy jól döntöttem, hogy ez valóban életem egyik nagy lehetősége, hogy megérte feladni érte a családomat és egy időre elszakadni tőlük. Sosem töltöttem távol tőlük egy hétnél többet, akkor is csak azért mert egy továbbképzésen vettem részt, és a legnagyobb távolság Toronto- New York volt. Az igazán elenyésző a jelenlegihez képest ami több kontinensnyi. Nem volt válasz, talán csak az én fejemben született meg egy helyeslő gondolat, hogy ha rosszul cselekedtem volna, ha egy percnyi kétség is lett volna bennem, hogy nem kellene, hogy a családommal kellett volna maradnom akkor bármikor az út során visszafordultam volna, vagy akkor amikor elfoglaltam első nap az irodámat. Megkedveltem a kórházat, még akkor is ha kissé temperamentumosabb volt az én konzervatív amerikai látásmódomnak. Úgy fogalmazott egy kolléga, hogy kissé élrevasalt vagyok, túlságosan kiszámítható, túlságosan monoton, unalmasan tökéletes. Nem vagyok spontán. Azt hiszem meglepett ez a kritika mert még nem gondoltam jobban bele. Negyven évnyi tapasztalatom gyűjtve össze arra jutottam, hogy valóban sok tekintetben nem számítok olyannak, aki hirtelen és meggondolatlanul cselekszik, higgadt vagyok talán, kétszer jobban meggondolom mit és hogyan csináljak, nem szeretek kockáztatni, és az ég szerelmére, mégsem egy bakfislány vagyok, aki szertelenségre adja a fejét. Hiszek a régi eszmékben, a család szentségében, a házastársi hűségben, elutasítok mindent ami rombolná az egészségemet, és mindent ami akár egy percre is kibillenthet a megszokott életvitelemből. Erre neveltek, ezt kaptam útravalónak a szülői házból, és ez az amit majd én is át akarok adni a fiamnak. Az élet nem feltétlenül abból áll, hogy minden másodpercben meg akarjuk váltani a világot, hanem arról szól, hogy megtaláljuk benne a helyünket, és soha ne engedjük el annak a kezét aki segíteni akar nekünk. Én a mai napig fogom az édesanyámét....régen ő volt aki vezetett, aki járni tanított, ma már én vagyok az akire támaszkodhat, aki soha nem hagyná el a bajban. Az élet végtelen körforgásában így kapcsolódik  össze az alfa és az omega. Egy határozott mozdulattal zártam le a csomagtartót, és a kocsikulcsot a táskámba süllyesztettem. Egyenes szabású, térdközépig érő fekete kosztümöt viseltem, klasszikus fehér, dísztelen selyem blúzzal, a kihajtón egy apró, ezüst színű galambpár csücsült, egy bross formájában. Lábamra enyhén emelt sarkú dísztelen cipő simult.  Az egész et talán csak a szabadon kiengedett hajam szélfútt, göndörödő hatása törte meg. Még mindig szép volt, bár évek óta már festenem kellett. Pontosabban én döntöttem úgy, hogy festeni fogom, mert a tövénél őszülni kezdtem. Valahogyan lélekben még nem készültem fel rá. Nem tudom, mikor jön el az a pillanat, hogy a drogériában nem emelem le többé a mézszínű árnyalatot a polcról. Talán sosem. Nem hiúság volt ez nálam, hanem azt hiszem valamiféle dac az idővel szemben, amely kíméletlenül a képembe röhögött minden nap a tükör előtt állva. Karcos, remegő ujjával időnként szarkalábakat maszatolt a szemem sarkába. Nevetőráncok, mindenki így hívja őket. Ami esetemben még meglehetősen találó is, mert mindenféle kritika ellenére alapvetően vidám természetű ember vagyok. Nem zárkózom el senki elől, nem ítélek el senkit soha semmiért. Nálam mindenkinek esélye van, sokszor nem csak egy. Valamiféle ritmusra koppantak lépteim a betonon ahogyan visszafelé sétáltam az üzletköpont felé, úticélul választva a bútorüzletet. Odabent friss fa, bambusz, nyers bőr és a kárpit átmosott gőzzel kezelt illata fogadott. Ezt hívja mindenki az új bútor illatának, és az igazat megvallva én is nagyon kedveltem. Valahogy gyermekkoromtól megvolt a maga varázslata, és kedveltem amikor apa elvitt magával ha új íróasztalt vásárolt, természetesen abszolút hozzá passzoló székkel együtt. Ez volt az egyetlen bútordarab amit mindig kicserélt, mert azt tartotta, hogy mindig addig kell variálni a körülöttünk lévő holmikat amíg meg nem találjuk a tökéleteset, és ugyanezt gondolta az emberekről is. Az már talán csak különös tréfája a sorsnak , hogy életem első férfija lett számomra az egyetlen és állandó. A tematikusan elrendezett holmik, apró lakás belsőt stilizáló félhelységek között haladtam hátrafelé, ahol az ágyak, fotelek, kanapék és egyéb kényelmesebb ülő, illetőleg fekvő alkalmatosságok voltak találhatóak. Némelyik egészen hívogató volt, és szívesen leheveredtem volna rájuk, de valahogyan ez....ez az egész úgy távol állt tőlem. Mármint nem az, hogy fekszem egy ágyon, hanem, hogy spontán módon csak úgy végignyúlok egyen. Aztán dermedten torpantam meg és bámultam magam elé, mintha nem akarnék hinni a szememnek. A jelenet amely az orrom előtt játszódott....azt hiszem ebben a gyér megvilágításban kicsit úgy tetszett számomra, mintha egy apró kis bárkaszínház első sorában csücsülnék, a függönyöket félrehúzták, és a nyitókép tárul elém. Az egészben talán csak annyi volt a szépséghiba, hogy  a címszerepben egy kolléganőt üdvözölhettem. Pontosabban azt a hölgyet, akihez látásból volt eddig csak szerencsém, meg akinek a nevével időnként tele voltak pletykákkal. Három hónap alatt többet hallottam negatív kontextusban a Dr. Sullivan nevet, mint szakmaiban. Én azonban soha nem szerettem adni a szóbeszédre, mert azt legtöbbször az irigység és a rosszindulat szüli. Én magam szeretek a saját tapasztalataimra hagyatkozni. Nos, azt hiszem első nekifutásra elég érdekes találkozásnak ígérkezett. Gondolkodtam, hogy az eladó és bőrkabátos kollegina éppen kibontakozó ágyjelenetét megzavarjam e vagy sem. Álltam és magam elé meredtem, pontosabban rájuk, kettejükre. Végül aztán köhintettem egy finomat, és közelebb mentem ahhoz a bútordarabhoz, amelyen mindketten feküdtek. Kezemet finoman helyeztem a lábrész lakkozott, és díszített felületére, majd fejem félrebillentve, valamiféle biztató mosolyt küldtem mindkettejük felé.
- Üdv! Lennének olyan kedvesek megosztanák velem a tapasztalataikat az ágy kényelmét illetően? A látvány, mármint, hogy két ember miképpen fest benne az tökéletes vizuális hatást biztosított. Már csak a kényelmi mutatói érdekelnének.- féloldalas mosolyomat követően kacsintottam egyet Kate felé, jelezve, nem akarok semmi rosszat, majd a kényelmesen fekvő, finoman szólva is zavarodottan felpattanó eladóra néztem.
- Nyugalom, csak érdeklődöm.- végül visszafordultam a nő felé, töretlen és továbbra is biztató mosollyal.
- Kate....ha nem tévedek. Katherine Sullivan.- aztán megráztam a fejem és apró kacaj hagyta el a torkomat.
- Mármint a te neved Kate, nem az enyém. Az enyém Miranda....Miranda Wagner...a St Claireből...- már nem is tettem hozzá, hogy a hátam mögött én is megkaptam a hónapok alatt a Jenki Ice becenevet, ami alapvetően szép csengésű volt, csak a jelentése nem volt éppen pozitív, és igaz sem volt. Ahogyan az övét is ismertem a folyosói pletykákból, és szintén nem szerettem. Az emberek már csak ilyenek. Amit nem értenek és nem is akarnak megérteni arra egyszerűbb ilyen cimkéket aggatni. Én pedig szerettem ezeket tapasztalás útján letépkedni.

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Dec. 22, 2015 9:23 pm Keletkezett az írás





Miranda & Kate

A girl can do what she wants to do and that's what I'm gonna do.


Nem akartam én ezt az egészet. Feltűnés-, és bármiféle új ismertség nélkül akartam bevásárolni. Az autóban ülve, idefelé jövet azt mantráztam magamban, szinte a zene ritmusára, hogy mit kell-, vagy mit kellene vennem. Gyorsfagyasztott kaját – pizzát, minden mennyiségben, különböző féle-, és fajta zöldségeket, cordon bleu-t -, tésztát, mert az gyorsan elkészül, kávét, bort, whiskeyt és tequilát. Ágyat is kell vennem, baszki, az ágy, meg az asztal, majdnem elfelejtettem! És mire lehet szüksége egy macskának, tápon kívül? Kíváncsi vagyok, a bútoraim vajon milyen állapotban lesznek, mire hazaérek... ja, kell egy kaparófa. Meg valami macskajáték. Habár, első blikkre Pablo olyan lustának és türelmesnek tűnik, hogy sanszos, egész nap csak alszik és eszik.
Nem véletlenül nem osztottam meg egész eddigi az életteremet egy élőlénnyel – volt egyszer egy kaktuszom, az is záros határidőn belül kimúlt.
Gyorsan el akartam intézni a bútorokat, hogy mire én végzek a gyors, és rövid bevásárlással, és hazaérek, az ágy, és az asztal már ott várjanak.
Tíz percet elbaszok azzal, hogy felkeressem a mellékhelyiséget, és könnyítsek magamon, valamint, hogy a tükörbe nézve megbizonyosodjak róla, milyen jól nézek ki, ahhoz képest, hogy milyen szarul érzem magamat. Öt perc kell ahhoz, hogy átverekedve magamat az embertömegen, megtaláljam az első, utamba kerülő bútorboltot. Nem nézelődök, és nem keresek másik üzletet, mert nem érdekel más kínálat, és a pénz sem jelent sem gondot, sem akadályt, az idővel viszont bajban vagyok. Így hát, miért is mennék máshova, ha itt is vehetek egy egyszerű, de jó minőségű franciaágyat, és egy egyszerű, fiókos íróasztalt? Ugye, hogy ugye!
Belépve a boltba, az orromba szökik a fa, és a gyanta friss, otthont idéző illata. Nagy levegőt veszek, mint egy érzelmes picsa, miközben felelevenedik előttem szeretett nagyapám arca. Ő maga csinálta a saját-, és a fia – az apám – házának berendezésének nagy részét. A nagymamámnak volt egy hintaszéke, aminek a támlájába belevéste a saját-, és a nagyi nevét, egy szívbe. Tudják, mint ahogyan az régen szokás volt, csak éppen fák törzsébe. Régen mindig is ilyesmiről álmodoztam. Valószínűleg azért, mert apám, és anyám között nem minden volt rendben, ahogyan most sincs rendben semmi sem. Megszokásból vannak együtt. Semmi bensőséges, vagy romantikus nincs a kapcsolatukban – csak monotonitás, szökni akarás, végül maradás.
Hirtelen fordul fel a gyomrom a gondolattól, hogy rám is ez-, illetve ennél szörnyűbb várt volna, ha végül Tony mellett maradok. Néha nem is tudom, mit gondoljak magamról... nem harcoltam eléggé. Gyáva vagyok. Tovább kellett volna tartanom a hátamat, és hagyni, hogy a dolgok visszataláljanak a régi medrükbe, és az életünk a régi kerékvágásban menjen tovább. Gyenge vagyok.
Tizenhét értékes percet elvesztegetek azzal, hogy ellazulva, lehunyt szemekkel terpeszkedem, elnyúlok egy kicsit az egyik fekete bőrhuzatos masszázs fotelben. És majdnem elalszok.
Az az igazán kedves, egészen fiatal, módfelett jólszituált úriember ébresztett fel, a megközelítőleg öt perces mini kómából, aki most mellettem fekszik az ágyon. A névtábla szerint Mike, és azért él, hogy nekem segítsen – ja, igen, meg persze a többi vevőnek.
Eleinte csak egymás mellett heverünk. Mike a lapos hasán kulcsolja össze ujjait, az üzlet unalmas, egyen pólóján. Én a tarkóm alatt. A plafont bámulom, és hallgatom a csupán zajnak minősülő, unalmas slágert, ami a hangszórókból szól, vagy éppen azt, hogy az egyik munkatársat kérik ide, avagy amoda, mert zavar van az erőben; ergo szükség van rájuk, ilyen-olyan apropóból.
Aztán oldalra fordítom a fejemet, amire a fiatal és jóképű férfi is így tesz. Fekete-, vagy nagyon sötétbarna haja van, és étcsokoládé színű szemei. Borostás, de igazán jól áll neki.
Rám mosolyog, én pedig úgy érzem magamat, mint azokban a tini filmekben a főszereplőnők, akikre teljesen véletlenül, és nem várt mód talál rá a szerelem. Milyen kár, hogy ez rohadtul nem szerelem, első látásra, és soha nem is lesz az. Más ellen persze nem lenne kifogásom, miért tagadnám meg magamtól a testi örömöket? A szex endorfint termel! Én pedig az endorfin miatt jöttem ide. És nagyon úgy tűnik, hogy Ausztrália, és Sydney a boldogsághormon melegágya-, vagy olvasztótégelye.
- Mi az? – kérdezem végül, mert nem tudom, hogy miért vigyorog úgy, mint a pék kutyája.
- Ma nem akartam bejönni, melózni. Nagy hiba lett volna ellógni – nevet halkan és röviden. És ez az a pont, amikor átvetem rajta lábamat. Mike gyorsan reagál, és ujjai a napbarnított, hosszú combomra siklanak, miközben én felkönyökölök mellette – így szúrom ki a nem túl nagy tömegben új, szinte még ragyogóan csillogó munkatársnőmet.
Első döbbenetemből hamar ocsúdva kapok észbe, és mocskos-, kétes mosolyra görbülnek vörösre festett ajkaim, amikor felismerem a méz szőke hajú, acél tekintetű szépséget, aki történetesen a munkatársam. Hallottam hírét. Leginkább arról, hogy, amúgy igen, itt van, megérkezett New Yorkból, itt dolgozik – és én tudomásul vettem, és ennyi. Tudom, hogy a baleseti főorvosaként pózol, és, hogy körülbelül velem egyidős. Azt hiszem, tartanak tőle. Mármint, egek, nézzenek már rá! Tipikus, fagyos szépségnek tűnik, ezért élnék a klisével, és azt mondanám, hogy a megtestesült jégkirálynő etalonja.
Lustán vonom vissza opálkék íriszeimet az egyelőre még mellettem heverő, combom cirógatásával foglalatoskodó férfire, akinek fogalma sincs arról, hogy ki közelít felénk. Ellenben én sejtem, hogy a bulinak vége.
Mike hirtelen kapja fejét az érkező Miranda felé, én ellenben rá sem bagózok, csak miután feltette a kérdést. Lustán emelem rá metsző íriszeimet, felvonva egyik szép ívű szemöldökömet, és kamu-, ám széles mosolyt villantok.
- Nyolc és fél – válaszolok kurtán, majd gyorsan, és pofátlan módon mérem végig; már, amennyit látok belőle, és szép alkatából. – Egyébiránt nem gondoltam volna rólad, Doktor Wagner, hogy érdekel a hármas. Érdekel? – kaján, élveteg vigyorra rándul ajkam szeglete. A kacsintásra nem reagálok, a mellőlem kiugró fiatal férfire pillantást sem szentelek, rezzenéstelenül, teljes nyugalomban fekszek továbbra is, bal könyökömön támaszkodva. – A francba! – teátrális képet vágok, hallva, hogy csak érdeklődik, mert, gondolom, a hármas gondolata sem izgatja fel, különösképpen. Ami... talán nem is baj.
Mike egyik lábáról, a másikra helyezi testsúlyát, úgy toporog Miranda Wagner mellett, és lesi minden kívánságát, minden sóhajára reagálna, ha nem lenne olyan mocskosul zavarban, és képes lenne megszólalni.
- Nem tévedsz – hiún és dacosan szegem fel fejemet, még mindig vízszintesben, egyik vörös tincsemmel játszadozva, ujjaim köré-, majd letekerve azt. Szóval hallott rólam, rövid, St. Claire-es pályafutása alatt. Hm. – Tudom, hogy hogy hívnak – értem ezt Rá is, és cseppet sem szerény személyemre is. – Örvendek! Üdv a kórházban, a városban, az országban, a kontinensen...bla, bla, bla. Végre méltóztatok felülni, majd hanyag eleganciával habtestemet is felemelni az ágyról, a még kellemesen kemény matracról, hogy szemtől-szembe kerüljek Mirával. – Mike, ebből a modellből kérek egyet – intek fejemmel az ágy felé, és bár a férfinek intézem szavaimat, Mirandára nézek. – Hogy megy a... – nem tudom, mit kérdezhetnék. A szex? A munka? Az ismerkedés? Farmer shortom zsebeibe süllyesztem kezeimet. – Hogy vagy? Minden rendben? – értse, amire, és ahogyan akarja.

Words: 1 090 | Music: Bad reputation | Note: I've never been afraid of any deviation.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 26, 2015 5:05 pm Keletkezett az írás



Kate & Miranda
Sometimes it happens

Nem szokásom váratlanul megszakítani azokat a dolgokat amelyekbe éppen belekezdek. Legyen az egy egyszerű bevásárlás, vagy éppen a kényesebb kosztümök elvitele a tisztítóból, esetlegesen a heti két alkalom, amikor női tornára jártam. Nos igen. Vannak dolgok amelyeket csak egy bizonyos kor után értenek meg a nők, hogy a testük, melyet egykor olyan nagy becsben tartottak, amelyet egykor ápoltak, és amelyet a mai napig is ápolnak egyszer majd árulójukká válik. Először talán huszonöt felett érzik meg a változást, aztán amikor a tripla X is beköszönt még jobban szembeötlik majd, végül egyre több gondot kell rá fordítani. Így voltam ezzel én magam is, és valahányszor a tükör elé álltam ezek a dolgok még inkább szemet szúrtak, az egyre gyarapodó ráncok, az egyre jobban rugalmasságát vesztő bőr, az egyre jobban szélesedő csípő, amely az első szülést követően nálam megmaradt ebben a formában. De nem bántam, mert ez a változása a testemnek arról mesélt, hogy édesanya vagyok, életet adtam egy gyönyörű gyermeknek, akit a világon mindenkinél jobban szeretek. Egy anya számára kétszer jön el a szerelem: amikor megismeri a férfit, akinek gyermeket szül, és amikor megszületik a gyermeke. Mérhetetlen, soha véget nem érő szerelem ez, az élet ajándéka, egy olyan vak randevú amelynek a végén biztosak lehetünk benne, hogy a szívünk nem csaphat be. Engem arra neveltek, hogy anya legyek, hogy felelősséggel tartozzak az iránt a gyermek iránt akire kilenc hónapon keresztül a testem vigyáz. És ennek szellemében voltam orvos is. Mert ha hiszik ha nem az orvoslás és az anyaság bizony nincsenek is olyan messze egymástól. Amikor még aktívan tanítottam, az ifjú orvosok számára első és legfontosabb szabályként tanítottam meg a bizalmat. Ez az első amit ki kell építeni a betegben, mert ezt követi a hit. Amikor hinni fog benned. Ha ezt nem éred el, ha nem figyelsz oda, hogy ez meglegyen, akkor nem jutsz el hozzá, akkor hiába állítod fel a pontos diagnózist, nem fogod tudni megmagyarázni azt az ismeretlen faktort, azt a valamit ami miatt mégsem sikerül, amikor egyik kudarc követi a másikat, te pedig értetlenül meredsz az eredményekre. Nem érted, csak a fejed csóválod, hiszen te mindent megpróbáltál. Nem, koránt sem mindent. A baleseti sebészet pedig az orvoslás egy olyan ága amikor nem a beteg felé kell meglennie ennek a bizalomnak, hanem a kollégák felé, a csapat minden tagja számít ott abban az adott pillanatban. Láttál már valaha kaleidoszkópot? Tudod mitől olyan gyönyörű a látvány, tudod, hogy miért olyan csodaszép, ahogyan a ragyogó kristályok egybefonódnak? Pontosan azért mert mindegyiknek megvan a maga helye, egyik sem lóg ki a sorból. Erről szól minden olyan eset amikor azonnal kell cselekedni, amikor nincs idő arra, hogy a saját érdekeidet helyezd szem elé, amikor nincs idő arra, hogy az egód, vagy éppen a tökéletességbe vetett hited számítson. Olyankor többen kelletek ahhoz, hogy siker koronázza a munkát. Az adott pillanatban hozott jó döntés, vagy az adott pillanatban hozott alázatos döntés a jobb? Én az utóbbiban hittem, és amikor a sikereimről kérdeztek, vagy a hatékonyságról, valahogyan mindig hárítottam. Nekem nincsenek külön sikereim….az osztályomnak vannak. Éppen ezért tartottam fontosnak azt, hogy igyekezzek az emberekkel jó kapcsolatot kialakítani, de meghagyjam nekik a személyes terüket, igyekeztem nem belefolyni a kollégák magánéletébe, és talán ezért gondolták rólam, hogy fagyos vagyok, hogy túlságosan távolságtartó, ami alapvetően úgy vélem nagyon nem igaz rám. Én egyszerűen csak…csak egy megszokott életvitel szerint élek, amelyben minden napomnak megvan a pontos beosztása, és nem szeretek ettől eltérni. Éppen ezért volt tőlem meglepő, hogy az autóban hagytam a holmikat, hogy a bútorboltot vegyem célba, mert ez egyáltalán nem volt mára betervezve. Már akkor éreztem, hogy ez talán nem a nap legremekebb ötlete, amikor beléptem a bolt, ajtaján, noha az illatok szinte azonnal magukkal rántottak, vissza a gyermekkoromba. Amióta egyedül éltem itt Sydney-ben ezek még inkább előtérbe kerültek, valahogyan az emlékekbe kapaszkodtam. Régre visszanyúló emlékekbe, a közelmúlt emlékeibe, bármibe, ami hozzájuk vitt vissza, a családomhoz. El sem tudom mondani mennyire hiányoztak, ugyanakkor nem akartam, hogy az érzelmeim a munkámra is rányomják a bélyegüket. Azért kaptam meg a munkát mert jó szakembernek tartottak, mert remek ajánlásokkal rendelkeztem, és mert hittek bennem, én pedig az ilyesmivel soha nem szoktam visszaélni. A látvány bevallom őszintén első pillanatban roppant kellemetlenül érintett, kicsit….hogy is mondjam, túl intimnek véltem, még akkor is ha csupán egy bolti eladó, és egy leendő vásárló, látszólag kötetlen, ami azt illeti kicsit túl kötetlen, beszélgetésébe csöppentem bele. Magamban azon gondolkodtam, hogy vajon mi zavar jobban: az, hogy fehér köpeny nélkül látom Dr Sullivan-t, egy szeletkét mutatva számomra a magánéletéből, vagy az zavar jobban, hogy egy olyan helyzetben, amelyben nekem már nagyon régen nem volt részem. Hogy pontosan fejezzem ki magam éppen három hónapja. Egy egész percre behunytam a szemem, és olyan mélyet sóhajtottam, hogy amikor kifújtam a levegőt egy rezgő hangocska hagyta el finomra nyíló halvány barackra rúzsozott ajkaimat. Mark megsimogatta az arcomat….kézfejének belső élével, és olyan lassan, hogy szinte még tapintani lehetett a meghittség itt hagyott finomságát. Azt mondta nem lesz semmi baj, hogy tökéletesen helyt fogok állni nélküle is, és ők mindig mindenben támogatni fognak. A fizikai távolság soha nem lesz képes elnyomni azt a mérhetetlen ragaszkodást amit irántam éreznek. Legyek erős, amilyen mindig is voltam, legyen hitem….hitem, amiről mindig is tanítottam a csibéimnek. Megfogadtam a tanácsot, noha ekkor döbbentem rá, hogy a legnehezebb dolog amit az embernek át kell élnie: távol lenni attól akitől az erőt kapja. Akinek a jelenléte minden pillanatban képes a legnehezebb helyzetekből is felemelni, akinek elég egyetlen pillantása, egyetlen finom bólintása, hogy legyőzhetetlennek érezzem magam. Mitől voltam olyan amilyen? Attól, akivé Mark mellett váltam. Lassan nyitottam ki a szemem, és kihúztam magam, a tartásommal próbáltam pótolni azt az erőt ami most kicsit hiányzott belőlem. Ami belülről most nem volt meg, amit próbálok napról napra újraépíteni, néha szélmalomharcnak vélem. Azok az emberek akik sziklaszilárdan állnak helyt amikor csak kell azoknak is megvannak a maguk mélypontjai, csak ők talán hamarabb talpra tudnak állni. Miért? A kérdésre olyan triviális a válasz és megint ugyanaz ami az alappillére a tanításomnak: hit. Hinni valamiben. Hinni valakiben.  Az eladó, aki úgy pattan fel az ágyról, mintha a rugók önálló életre kelve dobnák fel pontosan mellém. Óvatosan mozdul a fejem, és a csinos, cifra betűs névtáblájáról olvasom le a nevét: Mike.
– Ismertem egy Mike nevű eladót, még otthon Manhattan-ben.  Nem volt kevésbé készséges a vevőket illetően mint ahogyan most ön tette. Az üzlet szempontjából az a leginkább kifizetődő ha minden szempontból igyekszünk megfelelni a vevő elvárásainak. Ugye, Mike?- fordultam oldalra, de csupán az utolsó kérdésemet követően futottak végig kék íriszeim az arcvonásain. Drága lélek, halálra volt válva, pedig tőlem igazán nincs miért tartania. Ezzel próbáltam valamennyire oldani a zavarát, és persze választ is adni a fel sem tett kérdésre, mely szerint nem, eszemben sincs a főnökéhez rohanni. Ugyan miért tenném? Csak mert egy olyan csinos vörös nőnek képtelen volt ellenállni, amilyen Kate? Valami motyogás féle hagyta el a fiú ajkait helyeslőn. Összeszorított ajkaim egy kicsit pimasz mosolyba futottak és megvontam a vállamat.
– Egyébiránt Dr Sullivan ha már szóba hoztad, de igen érdekel a hármas. Feltéve ha az arról szól, hogy magam mellett tudhatom a családomat. Feltételezem ez volt az amire gondoltál.- nagyon jól tudom, hogy nem ez volt, én azonban igen. Nos, tény és való, nem csupán a hajszínünk különböztetett meg bennünket egymástól, hanem abból amit megtudtam róla, vagy amilyennek szavahihetőbb emberek leírták nekem őt, minden bizonnyal az életvitelünk is. De ez számomra soha nem volt egyenlő azzal, hogy pontosan az ilyen miatt távol kellene maradnom a hozzá hasonlatos emberektől. Sőt, kíváncsivá tettek. Minden bizonnyal soha nem ültünk volna le együtt kávézni, és minden bizonnyal pusztán szakmai beszélgetésekbe bonyolódtunk volna a kórház falain belül, ha a véletlen nem hozza ezt másképpen a számunkra, és nem éppen egy otthont stilizáló bolt hálószoba részlegén futunk össze. Na ha valami, akkor ez igazán túlzottan teátrális, ellenben eléggé valóságos, ami azt illeti.
-….és üdv a belváros egyik eléggé szépen berendezett bútor boltjában.- fejeztem még be a mondatot, és körbepillantottam, majd egy egészen rövid ideig még Mike után néztem, aki valahogyan szokatlanul gyorsan magunkra hagyott bennünket. Magam előtt összefűztem az ujjaimat, lágy mosoly csücsült az ajkaim szegletében, ahogyan végignéztem miképpen csúsztatja zsebre a kezeit. Van valami amiben úgy látszik egy picit talán hasonlítunk: ha zavarodottabb vagy szokatlanabb a helyzet egyikünk sem tud mit kezdeni a kezeivel. Én ilyenkor általában a tollammal játszom, vagy a sztetoszkópot szorítom, mint valami végső kapaszkodót. De most nem a kórházban voltunk, és ez kissé megzavart mindkettőnket. A kérdés hallatán először elkomolyodtam, csücsörítettem a számmal, végül aztán valamiféle zavarodott nevetés hagyta el a torkomat.
– Tudod, amikor nálunk ezt a kérdést felteszik, akkor az valamiféle udvariassági formula, mert a válasz már senkit nem érdekel. Szóval ha ez a kérdés elhangzik azt szoktuk felelni, hogy: „Köszönöm jól!” Nem szükséges egymással udvariasnak lennünk Kate, legalábbis a szokványos kereteken kívül. Szóval most már csak az a kérdés, hogy megmaradunk a formalitásoknál, vagy lépünk egy szintet és esetleg megiszunk egy kávét? Te egy kis flörtöt szakítottál félbe miattam, én pedig a bevásárlásom után jöttem ide csuda tudja milyen indíttatásból. Véletlen is lehetne, vagy adunk neki okot?- kíváncsivá tett, nem tudom megmagyarázni miért. Egy kávé pedig nem a világ. Ez volt az egyik gondolatom, a másik pedig a szokatlansága, az ahogyan a hangja csendült, volt valami más is benne, amire én mindig figyelni szoktam. Talán nem véletlen, hogy egy két személyes ágyat egyedül választ ki. És ez….ez különös, hát ezért érdekel engem. Jelen pillanatban én is egyedül voltam. És nem szerettem egyedül lenni.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 2:35 pm Keletkezett az írás





Miranda & Kate

A girl can do what she wants to do and that's what I'm gonna do.


Tony előtt, és Tony óta nem volt komoly kapcsolatom. Soha. Talán ez az én bajom – a kurva elsők, mert állítólag ezek meghatározzák az egész életünket. Például, az első szavam a ’nem’ volt. Továbbá, egy dublini, szilveszteri buliban feküdtem le egy fiúval, életemben először, full részegen, és igazság szerint a világomat sem tudtam. Annyit fogtam csak fel az egészből, hogy igen, akarom, akkor, és ott, nagyon is akartam, hogy megtörténjen, és, hogy a normális fájdalom ellenére, élveztem. Anyámnak természetesen nem beszéltem az esetről, és hagytam, hogy abban a tudatban éljen, hogy az Ő egyetlen lánya, a tökéletes Katherine, bizony, az esküvőig tartogatta magát. Hát persze! Hogy a faszba ne így lett volna?
Nem vagyok kapcsolatfüggő, én éppen ennek az embertípusnak az ellentéte vagyok. Nem érzem jól magamat elkötelezve valaki iránt. Nem hiszem, hogy az életnek ez adja az értelmét. Nem hiszem, hogy ettől lenne teljes az életem, vagy, hogy ettől lennék teljes ember, én magam. Az egyetemen egyik kapcsolatomból ugrottam, a másikba, mit sem törődve mások érzéseivel, vagy érzelmeivel. Egyszer voltam nővel is, mert úgy vélem, mindent ki kell próbálni egyszerminimum! -, és az ilyen dolgokat, amikből kialakulhat kötelék, csak, és kizárólag egyszer. És nem jött be. Hiába mondják azt, hogy egy nő pontosan tudja, mire vágyik a másik, ha nem abban a csapatban játszol, amelyikben a partnered, az élvezeten-, és az értékelésen túl nem vagy képes úgy szeretni egy nőt, akkor teljesen mindegy, hogy kielégített-e, avagy sem, mert nem kérsz belőle többet, mert nem vágysz rá többször, mert ő is csak egy éjszakai gyönyörforrás volt. Ennyi. Talán azt gondoltam, naivan, és fiatal fejjel, hogy végig rossz ajtón kopogtattam, és muszáj volt megtudnom, hogy egyáltalán jó irányba haladok-e, avagy sem. És nem tetszett az az út, de arra jó volt, hogy rájöjjek: jó ajtón kopogtatok, csak, valószínűleg, velem van a baj.
Ellenben. A férfiak mások. A férfiakat imádom. Testileg-, és lelkileg. Nem, mintha olyan sokkal kerültem volna lelki kapcsolatba, de mindig is több fiú-, vagy férfi barátom volt, semmint lányok, vagy nők. Mert a férfiakkal könnyebben megtalálom a közös hangot, könnyebben jutok velük közös nevezőre. És nem azért, mert dögös nő vagyok, nem azért, mert mindegyiknek odaadom magam – na, jó, tényleg majdnem minden férfi barátommal lefeküdtem, de whatever -, hanem mert velük igazán jól érzem magamat. Nem feszülnek állandóan, nem hisztiznek, lehet velük disznó vicceken röhögni, sört inni, nem rágnak be rám, hetekre, amiért véletlenül lehánytam őket, és a kedvenc pólójukat, lazábbak és nem az ellenséget látják bennem, amiért dögös vagyok, hanem a havert, a barátot, akivel felhőtlenül jól érezhetik magukat. És, akivel esetleg kefélhetnek egy nagyot, de csak barátilag.
Egek! Arra sem emlékszem, mikor mondtam bárkinek is utoljára, hogy szeretem, úgy, hogy azt komolyan is gondoltam volna! Az itteni házamban, rajtam kívül, nem aludhat senki, nem, hogy saját fogkefét kapott volna akárki is, vagy, atyavilág, töltőt, telefonhoz, vagy, bassza meg, egy fogkefét! Kulcsokról pedig ne is beszéljünk, mert behányok a gondolattól, hogy valaki bepofátlankodjon az életembe.
Aztán jött Anthony, aki, bár soha nem volt tökéletes, még csak nem is láttam annak, mégis kitartott mellettem. Visszatekintve valószínűleg azért, mert kiderült, hogy azt leszámítva, hogy zseniális vagyok, orvos vagyok, így sokat keresek, továbbá jó velem a szex is, a családom is gazdag, és nagy vagyon tulajdonában állnak, mely majd fele-fele arányban rám fog szállni – mert, ugyebár, a másik fele a bátyámé. Hogy én ezt miért nem vettem észre korábban? Még, mielőtt a baj megtörtént, és azon túl, hogy kifordított önmagamból, és olyan szerepbe kényszerített, ami nem én vagyok, és utána még volt pofája, és tönkretett idegileg-, testileg-, és lelkileg. Nem is értem... miért mondtam igent egy ilyen férfinek? Mi ütött belém? Mi történt velem? Miért? – mantrázom magamban e kérdéseket töretlenül, de választ nem kapok rájuk. Határozottan nem voltam részeg, amikor igent mondtam neki, és határozottan nem voltam beszívva, és magamtól bólintottam rá, még akkor is, ha rettegtem tőle egy pillanatig. Igent mondtam, amikor nemet kellett volna, és ezzel aláírtam egy olyan képzeletbeli szerződést, ami az egész további életemre kihatással volt-, és van is még mindig. Valószínűleg soha többé nem adom oda az egész lényemet így egy embernek sem. Mert, hiszik, vagy sem, tanultam az esetből. És a tanulság az, hogy nem bízhatok meg senkiben sem, mert, ha képes volt az az ember elárulni, és megsérteni, akinek elvileg az élete voltam, ahogy ő nekem, de legalábbis, elméletben a szerelme, a nő, akit szeret, más miért ne lenne képes bántani? Olyan valaki, aki nem érez irántam semmit, olyan, akinek még csak nem is számítok.
Hát, ez az! Ez a lecke, amit egy életre megtanultam. Ezért vagyok egyedül nappal, és ezért vagyok mással, minden éjszaka. Nincs szükségem senkire sem, nem hiányzik, hogy valaki megint megsértsen. És, csak, hogy tudják, nem vagyok egy hisztis picsa, nem is arról beszélek most, hogy azt mondta Tony, hogy nem áll jól egy szoknya, vagy nem kellene egy bizonyos színt viselnem, mindezeken pillanatok alatt túltettem volna magamat, hanem arról, hogy Ő ugyan soha nem mondott ilyesmit, de mással hozta tudtomra az egyébként nyilvánvalót: nem vagyok tökéletes. De az akartam lenni, a kedvéért, miatta.
Ez, itt, Mike-kal jó, mert kötetlen. Patrick-kel nem jó, többé már nem, mert érezni kezdett irántam. És itt cseszte el, ugyanis így már csak lefeküdni sem fogok vele, hiába szerettem volna, hiába szeretnék még most is.
És, már Mike-al sem jó, mert az érkező doktornő hangja hallatán úgy pattan ki mellőlem, mintha az édesanyja kapta volna rajta azon, hogy a szobájában recskázik, valamiféle ingyen pornót nézve, amit a neten talált, és nem került többe neki, semmint négy kattintásba. Nem, mintha tudnám, hogy mennyibe kerül az ingyen pornó a neten.
Miközben Miranda Mike-nak intézi szavait, alaposan végigmérem a nőt. A férjem esete lenne, ha olyan buta ribanc lenne, mint az exem titkárnője, aki a szeretője lett. Undorító, visszataszító klisé, de nagyon gyakran megesik. Aztán, természetesen, pillanatok alatt rájövök, hogy Miranda, igazság szerint, nem a férjem esete, mert Tony utálja az okos-, és az erős nőket. A gyenge férfiak azt mondják, hogy imádják az erős nőket, de ez csak egy kódnyelv arra, hogy valójában irtóznak tőlünk, mert tudják, minket nem lehet madzagon rángatni, és kicsit sem vagyunk azok a buta ribancok, akiket irányítgathatnak kényük-, és kedvük szerint, és, akiket úgy imádnak. Még akkor sem, ha ribancnak gondolnak minket engem – mert akkor is túl erős vagyok.
Miranda valósággal beragyogja a teret, minden bizonnyal sok hódolója akadt, vagy akad, még most is, de nem olyan nőnek tűnik, aki képes lenne elárulni a férjét. És ez igazán tiszteletre méltó. Volt időszak az életemben, amikor én sem tudtam volna átverni Tonyt, még akkor sem, ha valaki tetszett – mert, hát, elvileg hűséget fogadtam, és nem vakságot.
Válaszára felvonom egyik szemöldökömet, és kétesen mosolyogva fürkészem vonásait, de, végtére is, nem lep meg.
- Ja, gondoltam... – leplezetlenül unott ábrázattal forgatom szemeimet, hanyag eleganciával vonom meg szép ívű vállamat, de több szót nem is pazarolok a témára – még akkor sem, ha legszívesebben javasolnám neki, hogy tegyen egy próbát a dologgal, mert, végtére is, mindent ki kell próbálni legalább egyszer az életben -, mert nyilván nem vevő a hármasra, hiába értette, mire gondolok, Ő még csak gondolni sem akar rá.
Bármennyire is kíváncsi vagyok rá, hogy mit hallott rólam, hogy mit pletykálnak a hátam mögött rólam, miféle hazugságokat, féligazságokat, vagy igazságokat, nem kérdezek rá. Mert azzal, ha elmondaná, nem változna semmi sem. Nem változnék meg. Sőt, valószínűleg kaján örömmel hallgatnám végig a koholt-, vagy kész tényeket, mik a személyem körül lengenek.
- Mike, ne csináld már, ne legyél picsa, Miranda nem eszik embereket...! – rikkantok a férfi után, aki még egy rövid pillanatra hátra fordul, és azt-, vagy ahhoz hasonlót mutogat, hogy majd fel fog hívni, vagy elkéri a telefonszámomat, ha kihozták a bútorokat a házamhoz, vagy ilyesmi. Gondolom.
Válaszára akaratlanul is elmosolyodtam, mert bizony ez nálunk, Írországban, vagy nálunk az Államokban, így Los Angelesben is így szokás. Nem is vártam más választ, csak azt, amit effektíve adott. Hogy köszöni szépen, de jól van.
- Akkor, gyanítom, azt sem szokták megkérdezni, hogy ’biztos?’ – sokatmondón pillantok rá, mert, ha eddig nem tudtam volna, van családja, és természetesen hiányoznak neki a hozzátartozói, a férje, a gyereke. Ajánlatára először rövid, csilingelő nevetés hagyja el ajkaimat. – Nem akarod, hogy udvariatlan legyek – már, ha lehet az udvariatlanságomat annál is tovább fokozni, hogy szinte nyílt színen rendeztem szex jelenetet. Nem, mintha ezt terveztem volna. Itt, és most legalábbis biztosan nem.
- Jól van – vonogatom a vállamat, még mindig hanyagul zsebre vágott kezekkel. – Egy kávé, úgy gondolom, rám is férmondjuk, mikor nem érzem így? Mikor nincs szükségem kávéra? Ja, hogy kávé és szesz folyik az ereimben... az más. – De nem akartál venni itt valamit? – kérdezem, még mielőtt egy tapodtat is mozdulnék. Aztán, ha végül még maradunk, amíg vesz valamit, még én is random rábökök egy íróasztalra, és az ágyhoz csapom, kifizetem, és megadom a címemet, ahova ki kellene vinniük a bútorokat. És, csak akkor távozok, ha Miranda is, ha végzett, és vele lépek ki az üzletből.

Words: 1 472 | Music: Bad reputation | Note: I've never been afraid of any deviation.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:19 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Miranda & Kate
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: