Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég

Adalbert Von der Anderle, Dimitri Grigorenko, Lena E. Winfield, Shay Kieran

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 05, 2015 8:57 pm Keletkezett az írás




Csapot- papot otthagyok, mikor megkapom azt a bizonyos sms-t a nővéremtől, amivel megváltoztat mindent. Igen, én akartam, tudom, hogy én akartam, és el is értem a célomat, hogy elmenjen a kemóra, ne hagyja el magág, mert senki sem akarja azt látni, hogy meghal. Senki. Ezért is rohanok, és igen, Mackenzyt is otthagyom, pedig pont sikerült volna átlépni azt a bizonyos határt. Akármennyire is érdekesnek tartom ezt a lányt, nem ő életem legfontosabb nője, nem mondom azt, hogy egyszer nem lehet az, de jelenleg nem az. Most a nővérem az, aki a kórházban fekszik, de legalább hajlandó a gyógyulás útjára lépni, bízom benne, hogy segíteni fog rajta a kemó, mert ha nem... nem tudom mit kezdek nélküle. Az egyetlen nővérem, akiért jobban aggódok, mint a tulajdon két szemem világáért. Lehet, hogy ezt ő nem mindig érzékeli, de ez mindig is így volt. Az, hogy ultimátumot kapott, az is csak amiatt volt, hogy neki jobb legyen. Csakis az ő érdekeit nézem, meg egy kicsit a sajátomat is, hiszen, ha eljár nagyobb az esélye annak, hogy legyőzi, én pedig nem vesztem el őt. Ez önző érdek, tudom, de ez mindenkinek jó lesz, akkor us, ha a kezelés fájdalmas, illetve legyengíti, de én ott fogok állni mellette végig, hogy miután leküzdötte együtt járhassunk az edzőterembe.
Végig száguldok a kórházba vezető úton, mert igaz, hogy nem régen beszéltünk utoljára, de az mégis napokkal ezelőtt volt, és akkor még nem tudom, hogy milyen bajok vannak, illetve az alapot de, de azt nem, hogy most akkor mennyire komoly a helyhet. Oké biztos nem csak egy apróság, hiszen akkor nem tartanák bent ennyi ideig. A recepciós kicsit meglepetten szegezi rám a tekintét, amikor odaviharzok hozzá a tüdőnet szinte kiköpve mondom a nővérem nevét, ő pedig már útba is igazít. A liftet véletlenül sem használom, megyek szépen a lépcsőkön, mert lehet, hogy ez egy kórház, és biztosan biztonságosak a liftek, mégsem visz rá a lélek, hogy bemenjek oda.
Az első emeleten hamar megtaláltam azt a bizonyos szobát, ami nekem kell, de még nem megyek semerre, előtte állok, mély levegőket veszek, igyekszem felkészíteni magam sápadt arcának látványára, ahogy beleolvad a világos kórházi ágyba. Nehezen megy, de kezemet megemelem és hármat koppantok, hogy aztán a nyikorgó ajtót kinyissam és egy gyenge mosollyal fogadjam nővérem ábrázatát.
- Szia. - mosolyodok egy kicsit jobban, amint lábamat beljebb teszem, egyre közelebb kerülve hozzá. Nem tudom mit mondhatnék, egy hatalmas gombóc foglal helyet a torkomban, és egy árva szó sem jön ki rajta. A francba.

words: 408 ×× notes: béna vagyok a kezdésekben, és ha van hiba telefonon írtam o.o
Natalie && Oliver
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 6:00 pm Keletkezett az írás




oliver & natalie



Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Persze hülye vagyok, hisz senki sem akarja, hogy rákos legyen. Mindössze pár hete derült ki, hogy velem mi a helyzet, de azt hiszem, csak most tudatosult bennem, hogy mit is jelent ez igazából. Nem akartam bántani a szeretteimet, fájdalmat okozni nekik és elhitetni velük azt, hogy meg fogok halni. Tudom, hogy nem fogok. Csak éppen túlságosan felelőtlen voltam és nem léptem időben.
Anya titkon egyfolytában konzultált orvosokkal, apa is körbetelefonálta az ismerőseit, de látatlanba egyikük se tudott semmi bíztatót mondani nekik. Míg ők csendben, magukban idegeskedtek, addig Oliver egyre többször hangoztatta, hogy mennyire nincs ínyére az, ahogy viselkedem. Nincs mentség arra, hogy nem vettem tudomást a betegségemről, ezzel tisztában vagyok. De úgy gondolom ez volt a "feldolgozási" időszakom. Hisz rájöttem, mennyire nem éltem azelőtt és mennyi lehetőséget szalasztottam el, amiért mindig olyan óvatos és megfontolt voltam. Szerettem uralni az életemet, amit a rák túlságosan a feje tetejére állított. Nem voltam felkészülve arra, hogy bevonuljak a kórházba és megkezdjem a kezelést. De a délután után sajnos nem volt más választásom.

Leteszem a telefonomat az éjjeli szekrényre, miután ellenőriztem, hogy válaszolt-e valamit az én imádott öcsém. De semmi. Se nem fogadott hívás, se sms. Jogosan haragszik rám, úgyhogy nem hibáztathatom. Habár az ultimátumából a jobb verziót választottam és miután az elmúlt hetekben a kemoterápiáról szólt csak a beszélgetésünk, reménykedtem, hogy örült annak, hogy a kezelést választottam.
Hozzátehetnénk, hogy nem önszántamból, de ez nem igaz. Ma vasárnap van, én pedig hétfőn reggel be akartam volna jönni, pont Oliver miatt. De az élet közbeszólt és nem várt rám.
Amikor meghallom a kopogást, rögtön felkapom a tekintetem. Aztán belép az öcsém a kórterembe és azonnal megnyugszom. Egy nagy sóhaj keretében egy pillanatra lehunyom szemeimet és hálát adok azért, hogy eljött.
- Látom célba ért az sms. - Mosolygok rá, s kicsit arrébb csúszom az ágyon, hogy le tudjon ülni mellém. - Szia Öcsi. - Suttogom lágy, kedves hangon, s várom, hogy odajöjjön hozzám. Majd ebben a pillanatban feljegyzem magamnak, hogy szóljak anyunak, másnap hozza be a púderemet. Nem engedhetem meg, hogy ilyen állapotban lásson Oliver. - Hiányoztál. - Mondom halkan, s egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit rögtön le is törlök. Nem akarom, hogy azt higgye, fájdalmaim vannak. Mert nincsenek is, bár ezt leginkább a most még lassan csöpögő, infúzióba tett fájdalomcsillapítónak köszönhetem.
- Hogy teltek a napjaid? - Valószínűleg nem fog örülni a kérdésnek, de nem érdekel. Kíváncsi vagyok, mik történtek vele, míg nem beszéltünk egymással. Mert hát valljuk be... vagy ez vagy a sírás. Mert ha rólam kezdünk beszélni, nem fogom kibírni sírás nélkül. Azt pedig nem akarom, hogy tudja mennyire félek a holnapi naptól, hisz mégis csak én vagyok az idősebb. Nekem kellene vigyáznom rá, s nem fordítva.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 9:15 pm Keletkezett az írás




Bevallom meglep az sms, az, hogy nem mástól tudom meg, hanem tőle az jó, de az teljesen meglep, hogy ilyen hamar kapom. Igen ott volt az ultimátum, amire ketyegett az óra, a határidő vészesen közeledett, de ő mégis előtte adta fel, aminek én nagyon örülök. Szívesen megyek azonnal, szegész Mac-et otthagyva, akkor is, ha szívesen lennék vele és fejezném be azt ami majdnem megtörtént. Kíváncsi vagyok milyen is lett volna, ajkainak íze, puha bőrét simítani. Igen ez gondolkoztat engem már egy ideje, de most ha tudni akarom, ha nem muszáj elszakadnom tőle és a csodás pillanattól, illetve az emlékétől, hiszen igyekeznem kell a kórházba. Tudom, hogy nem kellene sietnen, meg valami választ is várhat a nővérem, de egyszerűen egyik sem tűnik jónak. Ha csak annyit kap, hogy oké, az sértő, ha azt mondom, hogy jó, az sem hangtzik valami jól. Az pedig, hogy én nyertem egyenesen szörnyen hangzik, meg bántani nem akarom most, amikor végre bemehetek hozzá, és magamnak is megnéthetem, hogy van, vannak-e fájdalmai és tudok-e bármit is tenni érte. Legyen szó akármiről, én ott vagyok mellette, és legyen szüksége bármire megszerzem neki. Ha egy elefántot akar megszerzem, ha csak csokit azt is csempészek be neki, csak legyen jobban, és gyógyuljon meg, ne adja fel sohasem, mert szükségem van rá, ahogy mindenki másnak is, ezért sem adhatja fel. Plusz ő sosem volt olyan, hogy harc nélkül hagyitt volna valamit, igaz, hogy lazán kezelte az életét, de ami fontos volt neki, azt nem hagyta annyiban. Az élete és a családja csak fontos neki, nem?
Halkan kopogtatok igen, de megkapom a mosolyát, amire az én ajkaim is elhúzódnak, hogy kapjon egy mosolyt, amint lábaimat emelgetem, egyiket a másik után, míg oda nem érek hozzá, de még nem rakom le mellé a fenekemet. - Igen célba. - mosolygok rá egy kissé szomorkásan, nagyon sápadt, rossz így látni, nagyon fáj, de tudom, hogy ez ellen nem tehetek, majd a terápia segít rajta, én meg segítek neki a jókedvemmel, mellette az lesz remélem. - Te is hiányoztál, nagyon. - igyekszem figyelmen kívül hagyni azt a könnycseppet, de az egyszerűen lehetetlen, szúrja a szívem, hogy így látom, és nem tehetek ellene. Igaz, hogy letörli, tudom, hogy erősnek akar látszani, mindig ezt tette, pedig mellettem lehet gyenge én megvédem majd őt mindentől, erre vannak a fiú testvérek, legyenek fiatalabbak, vagy idősebbek.
- Az nem fontos, egyáltalán nem, az a fontos, hogy veled mi van, szóval mesélj. Mit mondtak a dokik, milyen az állapotod, hogy vagy, van fájdalmad? - sok a kérdés egyszerre, tudom, de egyszerűen tudnom kell mindent, kimaradtam az életéből egy időre és ez nem szép, nem tudom most azonnal bepótolni ebben teljesen biztos vagyok, de ettől függetlenül hallanom kell ezeket a dolgokat. Majd utána mesélek neki én is, ha érdekli, hogy mi történt velem, de amíg ő nem kezd el mesélni, addig én sem, lakat a számon.

words: 471 ×× notes: ha van hiba telefonon írtam o.o
Natalie && Oliver
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 12:21 pm Keletkezett az írás




oliver & natalie



Az elmúlt pár hétben valósággal beintettem a ráknak és cseppet sem törődtem vele. De most, hogy már pár órája itt fekszem, ezen a kényelmetlen és magas kórházi ágyon, csak az jár a fejemben, hogy mennyire hülye voltam. Tényleg képes voltam feltenni az életemet egy lapra, amivel aztán nem foglalkoztam? Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy tudtam ilyet csinálni. Én sose voltam az a nem törődő, hülye szőke liba, bár a történtek után meg sem lepődnék azon, ha így tekintenének rám a szeretteim.
Egymás után rohannak meg olyan gyerekkori emlékeim, amelyek megállás nélkül könnyeket csalnak a szemembe. Az egyik legélénkebb emlékem az, amikor gördeszkázni tanítottam Olivert. Még mindig él előttem a pillantása, ahogy akkor rám nézett. A tekintete olyan ragyogó volt, mintha minimum valami szuperhős lennék. Annyira büszke volt arra, hogy az ő nővére ért az ilyen fiús dolgokhoz, hogy mindenkinek elecsetelte a képességeimet.
Közöttünk sohasem voltak nagy, testvéri összecsapások és veszekedések. Természetesen, mint minden fajta kapcsolatban, nálunk is voltak nézeteltérések, de sose haragudtunk egymásra pár óránál tovább. Egészen mostanáig, míg voltam olyan hülye, hogy az én csupa szív öcsémet belekényszerítettem abba, hogy ultimátumot adjon nekem. És én majdnem el is dobtam magamtól ezt a csodás kapcsolatot... Ha túl is élem ezt a nyamvadt rákot, akkor se hiszem, hogy meg fogom tudni bocsátani magamnak a hülyeségemet.
De örülök, sőt, nagyon boldog vagyok, amiért most végre itt van és beszélünk. Ez a pár nap nélküle maga volt a pokol és sohasem szeretnék újra oda kerülni.
Próbálom megtudakolni, mik történtek vele, de addig hajthatatlan, míg én nem beszélek magamról. Persze értem az aggodalmát, de bármi is történjék velem, az életének mennie kell tovább és csak abban bízom, hogy boldog. Azonban míg itt vagyok és az agyára mehetek, addig tudni is szeretnék mindent róla.
De most nem fogok ellenkezni, hanem jó testvér módjára, szót fogadok neki. Ám egy apró fintorral azért jelzem neki, hogy ennyivel nem úszta meg a vallatást. Mindössze adok neki egy kis időt, míg az állapotomról beszélek.
- Nincsenek fájdalmaim, köszönhetően ennek a bigyónak. - Fejemmel a mellettem lévő, ezüst állványon lógó kis tasak felé billentek, amiből a kézfejemben lévő kanülön keresztül a vénámba juttatják a fájdalomcsillapítót. És valamiféle tápanyagot is, tekintve, bármit eszek, az rögtön vissza is jön...
- Túl sok dolgot még én sem tudok. Holnap kezdjük a kemót, utána bejön Dr. Morgan és megbeszéljük hogyan tovább. Gondolom pár kezelés után kiderül, hogy használ-e valamit, ha nem, akkor valószínűleg műtét lesz majd belőle és kiveszik az egyik petefészkemet. - Remélhetőleg a másikat bent hagyják, nem elvéve minden esélyemet attól, hogy egy nap gyereket szülhessek. Hisz igaz, hogy eddig a gyerekvállalás kérdése se foglalkoztatott, de most, hogy tudom kevesebb esélyem lesz rá, jobban aggódom miatta. - Úgyhogy még nincs semmi konkrétum. De ne aggódj, nem adom fel. - Mosolyogva közlöm vele, hogy tudja, most már küzdeni fogok.
De nem akarok a rákról beszélni. Nem akarom megadni még ezt az örömöt is ennek a szemét betegségnek. Felveszem a harcot és küzdeni fogok az életemért, de nem veheti át az irányítást felettem.
- Most már elárulhatod, veled mi van... - Pillantok fel rá, s közben feljebb ülök az ágyon, bár egy kicsit felszisszenek, mikor a fura kéztartásom miatt a kanül jobban megszúrja a kezem. De ezek után teljes figyelemmel imádott öcsémre fókuszálok. - Ígérem, hogy minden fejleményről értesíteni foglak. De kérlek, most már beszélj. - Lágy hangon kérlelem és bízom benne, hogy végre ő is megnyílik nekem. Hiszen jelen pillanatban tényleg nem tudok többet mondani az állapotomról.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:07 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Natalie & Oliver
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: