Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 23, 2015 3:32 pm Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


A műtő ajtaja nagy robajjal vágódik ki, ahogyan én, mint egy kisebb természeti katasztrófa – mondjuk egy hurrikán -, robbanok ki rajta, hogy gyorsan kimosakodhassak. A felsőm tocsog a vérben. Igen! Felvilágosítanám, hogy a plasztika sem mindig tiszta meló, hiába áll többnyire aprólékos, precíz, de rohadtul nagy odafigyelést igénylő, továbbá mocskosul hosszadalmas műtétekből egy ilyen orvos munkája. Főleg, ha a rezidense, és a gyakornoka balfaszok.
Whatever.
És, cseppet sem meglepő módon, megint, mint általában késésben vagyok. Elvileg a főorvos, az egész kóceráj feje döntött ilyen kegyetlenül, velem kapcsolatban – aztán, ki tudja, lehet, más adta neki a fülest -, mármint, hogy meg kellene látogatnom a kórház dili dokiját. Nem titkolom, hogy vannak bizonyos... szenvedélyeim. Függőségeim. De ez nem ment soha-, és nem is fog a munkám rovására menni, mert azt nem hagyom. A munkám az életem – hangozzék bármilyen szerencsétlenül, nyomorultul, magányosnak, elszomorítónak, vagy szánni valóan elcseszettnek. Ez van, ilyen az élet, és köszönöm szépen, csodásan vagyok! Tehát, levonva a konklúziót: nincs szükségem pszichológusra.
Az öltözők felé sietve, a köpenyem egyik zsebébe gyűröm a kék-árnyalatos műtőssapkámat, és a másikból előkerül a telefonom. Elborzadok a nem fogadott hívások listáját-, a viber-, és messenger üzenetek apró ikonjait megpillantva a kijelzőn. A volt munkatársaimnak, és so called barátaimnak, akik Los Angelesben vannak, válaszolok röviden, és velősen, az egyetemista Ken babát hanyagolom, ahogy a kocsmákban-, és bárokban megismert férfiak nagy részét is. Mike-nak, a bútorboltban dolgozó, fiatal férfinek, azonban visszaírok, hiszen van eladó füve. Először is azt, hogy ne legyen már ennyire hülye, és ne bassza el az életét, továbbá azt, hogy el fogom tőle kobozni – természetesen baráti áron.
Édesanyámat visszahívom, már az öltözőben fél kézzel vetkőzve szerencsétlenkedve. Minden rendben, az ünnepekre talán hazamegyek, nem, még mindig nincs senkim sem, pláne nem vőlegényem, végképp nem férjem, és isten óvjon a kölyköktől. De van egy macskám, Pablo. Ez persze nem érdekli. Apa jól van, a bátyám pedig már otthon van, mert ő rendes, családszerető, kedves ember, akinek van menyasszonya, akit a nyáron vesz majd feleségül, nem úgy, mint én. Én, akinek élni alig van ideje, nem hogy meghalni, végképp nem Írországba utazni. Mert én munkamániás vagyok.
És bamm, lecsapja a telefont. Vagy kinyomja, mindegy is.
Szemöldököm felszaladt a homlokomon, úgy bámulok a kijelzőre, egy szál melltartóban és bugyiban ácsorogva, és csak pislogok, mint hal a szatyorban. Mi a szar van az emberiséggel?
Nagy levegőt veszek, és az órára pillantok. Éééés igen! Tíz perce kések. Szép.
Gyorsan felöltözök, a hajammal nem foglalkozom, bizonyára ráférne egy alapos kefélés – meg amúgy rám is, de most nincs rá időm. Majd talán, ha itt végeztem. Apropó... egy ilyen alkalom vajon mennyi ideig tart? Ugyanis momentán nagyobb szükségem van időre, mint a pénzemre. És, bár így a TB fizeti, vagy a kórház állja, nem is igazán tudom, és nem is igazán érdekel, a lényeg egyébként is az, hogy ingyen van, szóval ez kell nekem (illetve nem kell, de... értik), én úgy is smucig vagyok.
Immár a kedvenc, szakadt farmer shortomban, a vörös magas sarkúban, a fekete, mellkasnál pókhálóra emlékeztető, lyukacsos felsőmben, és a kedvenc bőrkabátomban sietek végig a folyosókon. Ketten meg akarnak állítani, de közlöm az egyébként szerintem nyilvánvalót, mármint, hogy nem érek rá.
Elhaladok-, majd visszalépek egy étel automata mellett, és bedobok a gépbe némi aprót, amit a farmerom zsebéből halásztam elő. Bacon-ös, salátás, két féle sajtos, majonézes szendvics kódját pötyögöm be, és egy alumíniumdobozos kóláét. Az üvegben észreveszem, hogy egy vércsepp húzódik végig arcomon, amit azonnal letörlök, kézfertőtlenítővel. A doboz szisszenve adja meg magát, amikor kinyitom, fekete szívószálat csúsztatok a szájába, miközben a szendvicsbe harapnék – a telefonom pedig csörögni kezd.
- Sullivan – szólok bele, még mindig kitartóan menetelve Brownhoz. Patrick az. – Milyen Patrick? – vonom össze szemöldökömet, mire válaszol, hogy ő az az egyetemista srác, akivel a kocsmában futottam össze párszor, és, aki lekapott. Ken baba. Nem válaszoltam az üzeneteire. – Bocs, elfoglalt voltam, tudod, a dolgozó emberek nem mindig érnek rá – magyarázom, a kólába szürcsölve, hiszen a szendvicset elfelejthetem, míg le nem rázom Ken babát Patrick-et.
Tudja, hogy fontos ember vagyok, és felelősségteljes felnőtt, de hiányzom neki a kocsmából.
- Szerinted tényleg felnőtt vagyok? – egy pillanatra elérzékenyülten lassítok a lépcsőn. Aztán észbe kapok. – Mindegy, figyelj, majd máskor megbeszéljük, jó?
Nem jó. Hát, édes faszom, nyújtom a kisujjam, és kell az egész karom!
Brown irodája előtt megállok az ajtóban, és halkabban kezdek beszélni.
- Le kell tennem – és már be is kopogok, de Parick nem hagyja ennyiben – nekem viszont most már be kell mennem.
Amikor belépek a helyiségbe, először nem is a férfire nézek, hanem a falra szerelt órára. Húsz perc késéssel - egész jó időt futottam - érkezem Doktor Brown irodájába, telefonnal az arcomon, a fülemen – úgy hozzám nőtt már a készülék, mint valamiféle elektronikus daganat. Nem hiszem, hogy képes lennék élni nélküle, shame on me.
El akar vinni vacsorázni, egy igazi étterembe, és nem a kollégiumba akar hazavinni, hanem egy hotelbe.
- Nem eszek semmit vacsorára, iszok – hanyag eleganciával vonva meg a vállamat, és csak most nézek a pszichológusra. – Csak egy perc – mutatom fel a kólát tartó kezem mutatóujját, eltátogva a mondanivalómat, hogy a srác a vonal túl felén ne hallja. Győzköd, de igazság szerint már nem is igazán figyelek rá, csak bólogatok. – Baszki! Most hoztak be egy férfit, akinek leszakadt a karja! – teátrális hangon beszélek, szörnyű színésznő lennék, de Patrick-nek talán elég lesz. – Basszus! Mint azokban a zombis filmekben. Nagyon durva! Le kell tennem, ez eltarthat egy ideig... majd hívj fel, mondjuk holnap. Szia! – és, mielőtt bármit is mondhatna, rajtam a sor, hogy kinyomjam.
Csak most mérem végig jobban a férfit, és tetszik, amit látok. Élveteg képpel nyalom meg alsó ajkamat.
- Katherine Sullivan – mutatkozok be neki. – Bocs, a késésért, meg az előbbiért, csak egy... ismerősöm. Mindegy – legyintek, és engedélyt nem kérve, hanyagul ereszkedem le a székbe, mely az íróasztalának ezen oldalán foglal helyet. – Az a helyzet, hogy nincs nálam készpénz, és, ha jól sejtem, nincs kézi bankkártya leolvasó a rendelőjében, szóval írok egy csekket – a kólás dobozt az asztalra helyezve, a táskámat az ölembe véve kezdek kutatni benne toll, és csekkfüzet után. – Nem tudom, hogy mennyi az órabére, de tételezzük fel, hogy száz dollár. Javítson ki, ha tévedek – mosolygok a férfire. – És tételezzük fel azt is, hogy ötször itt voltam, vagy leszek. Az ötszáz dollár. És, mivel minden rendben van, és gyorsan megírja a jelentést, és odaadja a főnökömnek, csapjunk hozzá még tíz százalékot, és ismét kerekítsünk fölfelé, hatszáz dollárra. Mit szól? – és már alá is írtam a csekket, miközben beszéltem, összeg nélkül, hiszen rendes nő vagyok, ugyebár, velem lehet alkudozni.

Words: 1 081 | Music: Tennis Court | Note: Baby, be the Class Clown, I'll be the Beauty Queen in tears.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 23, 2015 6:28 pm Keletkezett az írás





Ütemesen vertem a billentyűzetet. A laptop az ölemben pihent, én meg az egyik fotelben, és épp a legutóbb távozott páciensem zárójelentését gépeltem. Mindig elégedettséggel töltött el a tudat, ha valakivel nem kellett többet találkoznom, és nem azért, mert utáltam őket, hanem azért, mert végre azt mondhattam nekik, hogy meggyógyultak. Viszont a naptáram semmivel sem lett üresebb, bármennyire is reménykedtem benne, és valahogy egyre távolabbinak tűnt a pillanat, mikor végre elmehetek a megérdemelt szabadságomra, hacsak nem az ünnepeket annak veszem. Mert bár itt hétágra sütött a nap, és a fokok magasan a pluszban rohangáltak, nem pedig a mínuszban, ettől még közeledett a karácsony. A laptop órájára pillantottam, és összeszaladt a szemöldököm. A doktornő már öt perce késett. Elmentettem a jelentést, majd megnyitottam a levelezőmet, és átfutottam a főorvostól kapott üzenetet, melyben arra kért, hogy készítsek alkalmassági felmérést a doktornőről. Sajnos támpontot vagy gyanút nem mellékelt a szöveghez, csak utalt arra, hogy bizonyos egyének felhívták a figyelmét egy-két dologra, és ez indította arra, hogy ehhez a lépéshez folyamodjon. A neve Katherine M. Sullivan, a plasztikai sebészeten dolgozik, mint sebész. Elég kurta-furcsa levél volt, az már biztos, de maga a kérés semmi újdonságot nem hozott. Nem először fordult elő – és valószínűleg nem is utoljára -, hogy valakiről meg kellett állapítanom képes-e tisztességesen elvégezni a munkáját. Ezek voltak azok a bizonyos: „Mi a francnak kellett idejönnöm? Semmi bajom! Csak írja alá és már itt sem vagyok” jellegű beszélgetéseim, amiket a hátam közepére sem kívántam. Egyrészt sokkal kezelhetőbb és együttműködőbb volt az az ember, aki magától keresett fel, nem pedig nyomásra, másrészt, akiket küldtek, az esetek többségében valóban problémásak voltak, de a kezelés nagy részét – na meg az adófizetők pénzét – sokkal inkább az emésztette fel, hogy egyáltalán szembenézzenek önmagukkal, nem pedig maga a lényegi terápia.
Újabb pillantást vetettem az órára. Katherine már több mint tíz percet késett. Magamban konstatáltam, hogy valószínűleg már nem is fog jönni, így kimentem a szobából a pihenőbe, és szereztem magamnak a frissen főzött, gőzölgő kávéból, amit a nővérek – velem egyetemben – vödörszámra vedeltek. Pár percre megálltam a pultnál, váltottam néhány szót az ügyeletessel, majd visszavonultam a szobámba azzal a lenyűgöző tudattal, hogy szinte egy egész órám van kikapcsolódni, amíg megérkezik a következő „vendégem”. Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, a laptopot ismét az ölembe vettem, és elmélyülten kezdtem olvasni egy tanulmányt a fekete kávémat kortyolgatva, amiben gyógyult alkoholisták nyilatkoztak arról, hogyan sikerült kilábalniuk a függőségükből. Maga a téma nem volt ismeretlen, de az, ahogy az írást megszerkesztették, és a szóhasználat, lenyűgözött. Na ebbe az idilli képbe tolakodott be a kopogás, majd nyílt is az ajtó.
Kiismerhetetlen arccal pillantottam fel, és meglepetten szaladt fel a szemöldököm. Az ajtóban álló jelenség ugyanis nem mindennapi látvány volt a tenyérnyi sortjában, magassarkújában, kihívó felsőjében és bőrkabátjában. Elpillantottam mellette a nyitott ajtón át a pult felé, de senki nem szaladt utána, hogy megállítsa. ~Na ez érdekes lesz. Éjszakai pillangóval még nem volt dolgom.~ futott át agyamon a gondolat, de aztán vállat vontam. Ők is emberek, nekik is lehetnek problémáik. Sőt, ha azt veszem, valószínűleg több is, mint egy átlagos dolgozó embernek. Az viszont kimondottan zavart, hogy a telefon a fülén lógott, és abba beszélt, nem zavartatva magát. Sosem értettem meg miért nem lehet ELŐBB letenni a telefont és UTÁNA belépni valahová. Rosszalló pillantással vettem tudomásul a felém tátogott szavakat, és ismét visszafordultam a képernyő felé. Ha neki ráért a dolog, akkor nekem is. Viszont már képtelen voltam odafigyelni az előttem sorakozó betűkre, mert a nő által mondottak akarva-akaratlanul is beindították analitikus gondolkodásomat, és már előre jegyzeteltem a fejemben, hogy mivel is kell majd foglalkoznunk. A hazugság viszont gyanút ébresztett bennem. Kérdőn pillantottam fel, és követtem a tekintetemmel, ahogy az asztalomhoz sasszézott, hanyagul levetette magát a székembe, és közben persze be nem állt a szája. A „leszakadt kar” után már meg sem lepett a bemutatkozása, ahogy a megvesztegetéses kísérlete is unalomig ismert volt. Mikor végre elcsendesett, – vagy épp a levegője fogyott el, ezt nem nagyon tudtam eldönteni – finom mozdulattal lecsuktam a gépem tetejét, lehelyeztem magam mellé, majd továbbra is egyetlen szó nélkül tértem vissza hozzá. Végigmértem tetőtől-talpig, de a szememben szenvedélynek nyoma sem volt. Üresen, tartózkodóan szemléltem, mintha csak egy bogár lenne egy mikroszkóp alatt, aminek a belső szerveit, lényének minden egyes atomját akarnám feltérképezni. A mustra végeztével visszatértem a szemeihez, és lassan elmosolyodtam, bár ebben semmi köszönet nem lehetett. Farkasvigyor ült az arcomon, és az egész testtartásom, kisugárzásom megváltozott: ragadozóvá avanzsáltam, aki most találta meg éppen a prédáját.
-Nos, kedves Sullivan doktornő. Tehát úgy gondolja, hogy hatszáz dollár elég lesz az igényeim kielégítésére, aláírom a beleegyező papírt, hogy továbbra is végezheti a munkáját, és mindenki szépen megy tovább a maga útján. Jól értettem?
Mézesmázos volt a hangom, de mégis, némi fenyegető élt lehetett felfedezni benne, ha valaki jobban odafigyelt.
-Nem is tudom hogy fordulhatott meg a fejemben, hogy problémái lehetnek, hiszen csak alkoholt fogyaszt vacsorára, notórius késő, ha jól sejtem, hiszen most is alig 20 perccel később érkezett a megbeszéltekhez képest, a hazugság sem áll távol magától, és ha egy kicsit mélyebbre ások a telefonbeszélgetésében, amit volt szíves megosztani velem, az emberi kapcsolatai is „tökéletesen” rendben vannak. Miért is érdekelne az, hogy egy sebész az alkohollal kiváltott étrendjével mások életével játszik. Hiszen nekem csak az a dolgom, hogy ülök, meghallgatom mások panaszáradatát, aztán bezsebelem a pénzt. Sőt! Ha az Ön kivételes okfejtését nézem, még erre sincs szükségem. Naphosszat csak beleegyező papírokat írok alá, és élem a kis életemet. Hiszen Ön, ahogy mindenki más is, akit voltak szívesek hozzám küldeni, vagy éppen maguktól tértek be, valójában tökéletesen egészségesek, és csak egy kis tereferére vágynak egy vadidegennel.
Elhallgattam. Kimért mozdulattal felkeltem, és az asztalhoz léptem. Kate fölé magasodtam, és bizony nem egy apró termetű manó voltam a magam 186 centijével, kidolgozott izomzatával széles vállakkal és keskenyebb csípővel. Lenéztem rá, majd a kóláját egy laza mozdulat kíséretében a kukába küldtem.
-Most hogy ilyen szépen megbeszéltünk mindent, akár távozhat is. A jelentésem holnapra a főnöke asztalán lesz, és elhiheti „csupa szépet és jót” fog tartalmazni, mint ahogy azt az előbb ki is fejtettem magának. Az imádságait legyen szíves majd a fényképemhez intézni, az áldozati ételeket és italokat pedig a szentélyemben hagyni, ahol már olyan sokan rebegték áhítattal és köszönettel a nevemet.
Vállammal az asztal melletti fiókos szekrénynek támaszkodtam, karjaimat összefontam magam előtt, és immár rezzenetlen arccal, hideg pillantással vártam, hogy erre mit fog lépni. Ha elmegy, ám legyen. Én már ennyiből is képes lettem volna egy kétoldalas esszét írni, de abban biztos, hogy nem lett volna köszönet. Még így is sanszos volt, hogy megbukik a beszélgetésen.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 23, 2015 8:18 pm Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Cseppet sem zavartatom magamat a pofátlanságom miatt. Nyilván, tisztában vagyok vele, hogy mennyire nem illendő, vagy éppen etikus telefonálni, mondjuk társaságban, hivatalos eseményen, munka közben, evés közben, vagy az orvos rendelőjében, többek között, és így tovább. Tudom. Elvégre valaha jól szituált úri lány voltam, még fénykoromban. Jó, igaz, a fénykorom előtt. De nem érdekel, mert kettőnk közül én biztosan tudom, hogy le akartam tenni, mielőtt beléptem, csak éppen vagyok olyan etikus, hogy nem nyomok ki valakit, miközben a mondandója közepén tart.
Ördögi kör, nem igaz?
Talán előrébbvaló lett volna ebben a helyzetben, ebben az esetben mégis Patrick-kel pofátlannak lennem, és nem azzal a fickóval szemben, aki majd a zárójelentésemet írja meg, ha kilépek a helyiségből, az elkövetkezendő... öt percen belül.
Hittem ezt én.
És nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Némán és szenvtelen képpel figyelem, ahogyan tesz-vesz, majd szó nélkül hagyom, hogy végigmérjen, és elkönyveljen annak, ami nem vagyok. Gondolom én.
Nos, visszatérve a fénykorom előtti időszakra...
Ugyebár, én Írországban születtem, egy egyfajta, már-már nemesinek is mondható családban. Szóval vannak birtokaink, és kisebb kastélyoknak is beillő házaink. És én valaha a tipikus gazdag, okos, rendes lány voltam. Nem igazán voltak barátaim, mert furának tartottak, mert más érdekelt, mint a korombelieket. Már akkor is imádtam például az anatómiát, így lehet az, hogy a frászt hoztam a kis pisis iskolatársaimra, amikor az emberi test felépítéséről kezdtem részletekbe menően, bejegyzésnyi szövegeket ecsetelni. Tehát nem, soha a büdös életben nem voltam az a másik embertípus, a tini picsa. Még akkor sem voltam az, amikor elit iskolák padjait koptattam, kitűnő eredményekkel, vagy, amikor zongoraversenyekre jártam, nagy lelkesedéssel, és odaadással – amiken minden alkalommal remekül szerepeltem, és majdnem minden alkalommal helyezést értem el -, vagy, amikor beállhattam volna a sorba, és érzelmileg-, vagy fizikailag bánthattam volna az akaratgyengéket, az esetleneket, a visszahúzódóbb társaimat.
Minden akkor változott meg igazán, amikor elhagytam a szigetországot, és Amerikába költöztem, mikor a Harvardon kezdtem tanulni. Többé nem volt kötelező az egyenruha, és nem kellett azt tennem, amit a szüleim elvárnak tőlem. És, higgyenek nekem, az anyámnak nem kevés-, és igazán nehezen teljesíthető elvárásai voltak, amiket én, természetesen, minden alkalommal megugrottam – de neki soha nem volt elég.
Imádtam a szabadságot, ami hirtelen és váratlanul, ugyanakkor vitathatatlanul kerített a hatalmába, és én élveztem. Azt csináltam, amit akartam, akkor, amikor akartam, ott, ahol akartam, azzal, akivel akartam. A magam ura voltam, és egyedül saját magamnak tartoztam számadással. És ez teljes mértékben átformált, átalakított, megváltoztatott bennem valamit, az idegeiben, a sejtjeimben, az egész lényemben. Ez volt-, és jelenleg is ez a fénykorom.
A decens szoknyát, és a fehér blúzt felváltotta a pimaszul rövid szoknya-, vagy nadrág, és a veszélyesen mélyen dekoltált felsők, a baseball sapka, a tornacipő, és a gogo bárokban gyakran látható, élet-, ön-, és közveszélyes magas sarkúk. És a bőrdzsekik, a tucatnyi karkötő, a gyűrűk – némelyik ujjamon kettőt is viseltem, viselek! -, a nyakláncok, és kilövettem a fülemet – ötszörösen.
Olyan zenét hallgattam, amiért a családom meglincselt volna, és olyan alakokkal jártam szórakozni, bárokba, kocsmákba, ágyba, akiket apám, minden bizonnyal, szitává lőtt volna a kedvenc sörétesével, ha meglátja, hogy akár egy szóra is méltatom őket.
Vissza akarok menni az időben oda, vissza akarom kapni az egyetemi éveimet – amikor még nem volt tabu a 'szex' szó, és az emberek tudták, mi az a Rock ’n’ Roll, főleg a ’99-es Woodstock fesztiválon.
Nehéz volt levetkőzni mindezt arra a pár hétre, vagy hónapra, amikor vissza-visszatértem Írországba, a családom körébe. Emlékszem, Brown dokiéhoz hasonló pillantásokkal mértek végig, amikor beléptem egy elegáns üzletbe, hogy én igenis csinos, visszafogott ruhákat akarok venni.
Tudják, mint a Micsoda nőben. És, amikor előkerült-, szinte a zsebemből, egy köteg zöld hasú, és a bankkártyám, természetesen épp olyan bánásmódban is részesültem, mintha én lennék Julia Roberts.
A birtokunkon titokban dohányoztam, a markáns, fűszeres parfümöket eleve magammal sem vittem, felváltotta őket a púder kellemes, bársonyos illata. A körmömről lemostam a vörös körömlakkot, a smink szóba sem kerülhetett, a fülbevalókat, és egyéb ékszereket pedig leaggattam magamról.
Szörnyű volt.
Mint, amikor az ember szinte viszket, mindenhol, annyira, hogy képes lenne leszaggatni a saját bőrét, ha ezzel megszabadulna attól a kellemetlen érzéstől.
És ugyanez volt Tony alatt is. Neki sem volt jó az a nő, az az ember, aki vagyok. Ő sem tudta tolerálni – vagy, ahogyan ő fogalmazott, ’kezelni’, mintha valamiféle trópusi betegség lennék, amivel az ember csak tudományos könyvek lapjain találkozik – a körömlakkot, a magas sarkút, a shortot, hogy igenis dobolok néha, és nem csak a zongorának élek, hogy férfiakkal zenélek, hogy velük iszom, hogy, bassza meg, a sört is szeretem többek között, és igen, tudok-, és imádok szörfözni.
Túl sok voltam neki, és én képes voltam megváltozni, már-már egyik napról a másikra, hogy a kedvében járjak, hogy azt a csinos, és visszafogott verziómat képes legyen szeretni, de azt teljes mértékben, szívvel, lélekkel.
És nem szeretett.
És most itt vagyok.
És mindjárt megyek is tovább, a dolgomra, hiszen épp úgy vágyok egy ilyen jellegű beszélgetésre, mint szálkára a szememben, kavicsra a cipőmben, légyre a levesemben, vagy púpra a hátamon.
Nem tud-, vagy talán nem is akar zavarba hozni azzal, hogy végigmér. Már igazán hozzászoktam ehhez. Szép nő vagyok, csinos, ezzel én is tisztában vagyok.
Mutatóujjammal – melynek körme-, a többivel egyetemben, ezúttal vörösre van festve – a szék karfáján dobolok.
- Doktor – mondom ki ezt a szót úgy, mintha fájna, hiszen a szememben a pszichológus épp úgy nem doktor, mint ahogyan a fogorvos sem az. – Brown, ne vegye a szívére, nem akartam megsérteni, vagy az igényeit kielégítetlenül hagyni, szóval mondjon egy reálisabb összeget – ingatom meg a fejemet, összevont szemöldökkel, de még mindig nem engedve, a tollamat csattogtatva. Nem értem, miért kell ezért hisztériázni? Mégis elmosolyodom, és türelmet színlelve várom a válaszát. Nincs nekem sem időm-, végképp nem szükségem erre az egészre.
Ellenben, ha megtalálom azt, aki undorító módon képes volt annyira benyalni a főorvosnak, hogy a manduláit csiklandozza a nyelvével, azzal, hogy engem – ki tudja, milyen apropóval – feldobjon, kezeskedem róla, hogy repüljön innen, még mielőtt annyit mondana ’plasztikai sebészet’. With love.
Miközben beszél, reagálok a szavira, ha hagy rá időt, ha nem, hát akkor, amikor befejezte a monológját.
- Oh, ugyan már, az csak egy szófordulat volt – csattanok fel, még akkor is, ha tudom, hogy ez igaz. – Műtétem volt – mióta beléptem, talán ez az első őszinte, és igaz mondatom, fuck me. – Álljunk meg egy pillanatra! – vetem át jobb lábamat a balon, és hajolok kissé előre ültemben. Nem kiabálok, a hangom az iménti csevegőből, hideggé és keménnyé változott. – Nem játszadozom az emberek életével. Nyugodtan nézze meg az aktáimat. A halálozási arányom szinte nulla, a betegek teljes mértékben elégedettek a munkámmal, és jelenleg én vagyok a kontinens-, vagy, ha ez Önnek túl hiún hangzik, akkor az egész ország legjobb plasztikai sebésze – dacosan szegem fel a fejemet, és metszőn nézek a férfire. - Már mondtam, hogy nem állt szándékomban megsérteni – forgatom a szemeimet, utalva a korábban mondottakra.
Doktor Brown kezd fárasztani és felbaszni.
És, amikor közeledik hozzám, majd megáll mellettem, úgy érzem magamat, mintha újra a gimnáziumban ülnék, az igazgatói irodában, ezúttal a fénykorom-béli énemként, és maga, az igazgató magasodna fölém, mert rajta kapott, hogy a lány vécében kilyukasztottam egy barátnőm fülét, vagy dohányoztam az udvaron, egy bokor, vagy fa takarásában, vagy, hogy a parkolóban dugtam egy idősebb sráccal, aki talán nem is az iskolába jár.
Nagy levegőt veszek, és ránézek. De a nem létező faszom fog felnézni rá! A farmerját nézem, a szövet minden egyes szálát tökéletesen látva – és persze egyebet is, csak azt sajnálom, hogy nem vagyok Super Girl, mert akkor átlátnék a ruhákon. Mindegy is.
A kóla utána kapok, de Derek ügyesebb nálam, így a piros doboz kisiklik ujjaim közül. Ne már, a picsába, Brown!
Értem én, hogy az a ’csupa szép és jó’ kurvára nem fogja a 'megbeszélteket' tükrözni, így hát felszegem a fejemet.
- Mit akar tőlem, mit tegyek? Komolyan gondolta, hogy elégítsem ki az igényeit? – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, de arcomra nem ül ki a döbbenet, nem ütköznék meg a dolgon, ha így lenne, ha ezt kérné tőlem.
Elvégre... keringenek pletykák. Féligazságok. Igazságok. Rólam.

Words: 1 321 | Music: Tennis Court | Note: Baby, be the Class Clown, I'll be the Beauty Queen in tears.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 24, 2015 12:55 am Keletkezett az írás



Alapvetően semmi gondom nem volt az emberekkel, a nőkkel meg pláne nem. A húgom mellett az évek alatt volt alkalmam megedződni, mert olyan hisztis és akaratos nőstényt még nem hordott a hátán a föld, mint amilyennek őt sikerült félrenevelni. Legalábbis eddig azt hittem. Viszont most, elnézegetve az előttem üldögélő „hölgyet”, kezdtem kétségbe vonni a saját tapasztalataimat. Olyan szinten áradt belőle az öntudat, az egoizmus, és annyira biztos volt abban, hogy majd rám villant egy bájos mosolyt és kivásárolja magát a felelősségre vonás alól, hogy szinte már túlszárnyalta Sandra beteges makacsságát, amit ha sikerült keresztülhúznom, egy hétig hallgathattam a hisztijét. Már ha épp volt türelmem hozzá. A doktornő szerencsétlenségére igencsak járatos voltam emiatt az ilyen és hasonló személyiséggel rendelkező nők kezelésében.
Csak a szemöldökömet húztam fentebb, mikor felajánlotta, hogy reálisabb összeget is hajlandó nekem kifizetni, csak had tudja végre ajtón kívül magát. Meg sem lepett, hogy minden szavát komolyan gondolja, és felvetődött bennem a kérdés, hogy az elődöm vajon mekkora summát vághatott zsebre közel sem rövid életű pályafutása során ebben a kórházban. Ha csak minden második orvos hasonló megoldási „képességekkel és javaslatokkal” rendelkezett, mint a doktornő, akkor igencsak nagy lábakon élvezhette az áldott nyugdíjas éveket. Szinte már szántam Dwaynet, hogy ilyen emberek dolgoznak a keze alatt, és teljesen megértettem miért is kért meg, hogy dolgozzak itt. Ismert már annyira, hogy tudja, engem nem lehet lekenyerezni. Sem ledönteni a lábamról. Sem megzsarolni. Csakhogy a „hercegnő” ezzel még egyáltalán nem volt tisztában, és láthatóan beleélte magát abba, hogy minden úgy fog menni, ahogy ő azt elképzelte.
Mikor végre hajlandó voltam megszólalni, maró gúnytól és cinizmustól csöpögött minden szavam, és bár az alkoholkérdést igyekezett szőnyeg alá söpörni, az orvosi becsvágya már igenis lázongott az általam felvázolt „kórkép” ellen. Türelmes ember vagyok, így végighallgattam a visszafogott hisztijét, amit egészen új stílusban adott elő: a sértett jégkirálynő drámáját nézhettem végig élő adásban. Bár az arcomról semmit nem lehetett leolvasni a vadászat izgalmán kívül, mégis elképedve gyönyörködtem a hirtelen személyiségváltáson. Imádtam az embereket elemezni, és ezen a Nőn volt mit. Mindenesetre úgy csináltam, mint aki unottan elfojt egy ásítást, mert nagyjából ennyire kötött le a mondanivalója, legalábbis látszatra.
-Nézze aranyom. – Direkt használtam a megalázó kifejezést, amellyel ledegradáltam orvosból egy egyszerű, hétköznapi emberré. Mert ahogy átlépte a küszöbömet, tetszik vagy sem, itt csak az lehetett. – Engem nem érdekelnek a statisztikái, sem az, hogy mekkora piedesztálra emeli magát a nép, az ország, a kontinens, vagy éppen a világ. Hordhatnak virágot a küszöbére, felőlem akár még imádkozhatnak is egyetlen pillantásáért, vagy épp a kacsójáért, hogy maga vagdossa őket össze meg vissza. Engem más mozgat meg.
Farkasvigyorom kétértelmű színezetet kapott, ahogy kimért mozdulattal felkeltem és előtte termettem puha, ragadozó léptekkel. Fentről néztem le rá, mint egy szigorú atya a gyermekére, vagy tanár a diákjára, akit csaláson kapott. Metsző volt a pillantásom, amivel a fejtetőjét, és arccsontját nézegettem, ugyanis nem volt hajlandó rám nézni. Direkt tettem egy apró, provokáló mozdulatot a csípőmmel, bár a szavaim ellentmondtak a kihívó magatartásnak.
-Sokkal inkább megsért azzal, hogy az ágyékomat méregeti leplezetlenül. A szavakat a szám formálja, nem a testem alsóbb fele. Vagy ennyire tetszik a látvány? Mindenesetre azt hiszem végeztünk.
A kóla a kukában landolt, a szavaim meg az elméjében, aztán ossza-szorozza ahogy akarja. Végre hajlandó volt a SZEMEMBE nézni, és már érkezett is a következő csatát indító kérdés. A háborút ugyan még nem nyertem meg, de az első kör az enyém volt. Csak egy picit dőltem előre, jobb kezem hüvelyk- és mutatóujja közé fogtam az állát, és úgy mosolyogtam rá ridegen, miközben a hüvelyujjammal végigsimítottam bársonyos bőrén oda-vissza.
-Ha esetleg szexuális szolgáltatásokra gondoltál, nagyon mellé nyúltál kiscsibém. Nem szeretem a beképzelt és hazug libákat, akik még önmagukkal sem hajlandóak szembenézni, csak menekülnek vakon a világba, egyik élvezetből a másikba, és próbálnak minél kevesebb felelősséget vállalni önmagukért és másokért. – Csöndre intettem, ha esetleg szólni akart, figyelmeztetően megszorítva az állát. – Még nem fejeztem be. Evidens, hogy nem a munkádra gondolok, hiszen ahogy fel is hívtad rá a figyelmem, azt tökéletesen végzed. MÉG. Csakhogy az én munkám meg abban rejlik, hogy megelőzzem a bajt, ha lehet, vagy kezeljem a lelki töréseket, ha már megtörtént, és bizony NÁLAD úgy látom nagyon is szükségszerű ez a lépés. És ha már így rákérdeztél: meg sem közelíted jelen állapotodban az „igényeimet”, és ezzel nem a ruházkodásodra utalok, ami ugyan vérlázító, és általában a tinédzserekre jellemző, de mindenkinek szíve joga azt hordani, amiben jól érzi magát, még ha ez igencsak csökkenti is az értékét mások szemében.
Hirtelen mozdulattal kaptam el a balommal a felkarját és rántottam talpra, a jobb kezemmel az esetleg vándorútra induló táskája után kaptam, és nem törődve semmiféle ellenkezéssel, közel sem erőszakosan, de annál határozottabban vezettem az ajtóhoz, és toltam ki rajta finoman.
-Én most bemegyek, maga pedig itt marad. Ha úgy érzi képes velem ŐSZINTÉN beszélni, és elhagyja ezt az „én vagyok a világ közepe, és nekem bármi megengedett” hozzáállást, akkor legyen szíves kopogni, és visszajönni ANÉLKÜL, hogy a telefon a fülén lógna, és étkezdét csinálna az irodámból. Ha nem, nekem úgy is jó. De előre figyelmeztetem: a jelentés, legyen az bármilyen is, holnap mindenképpen a főorvosnál és az igazgatónál lesz.
Egy pillanatig még az arcát és a szemét tanulmányoztam, felfogta-e amit mondtam neki, majd halkan becsuktam az ajtót előtte. Nem foglalkoztam sem hisztivel, sem sápítozással, igazából egyáltalán nem érdekelt mit szól a nevelési módszeremhez. Ha ez kellett ahhoz, hogy érdemben tudjak vele beszélni, tőlem megkaphatta. Még többet is.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 24, 2015 9:49 am Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Nem hisztizek. Igazság szerint távol áll tőlem a házisárkány szerepe, mert alapvetően olyan ember vagyok, aki inkább csendben szenved, vagy némán büntet. Így most sem vetem magam a földre, csapkodom az ökleimmel-, és a lábammal a földet, miközben bőgve, vagy sikítva, esetleg előzőleg megfenyegetve Dereket, hogy nem veszek levegőt, miközben fetrengek.
Csupán türelmetlen vagyok, de az mocskosul. Mielőbb szabadulni akarok, azzal a tudattal, hogy az a jelentés hamar elkészül, és igazán pozitív véleménnyel lesz rólam, megcáfolva a – részben igaz – pletykákat, féligazságokat, és igazságokat. Rólam. De nem szórakozok a munkámmal, épp úgy nem, ahogyan a betegeim életével sem. Éppen ezért mindig tiszta vagyok a műtőben. Szerintem az, hogy utána-, vagy a szabadnapjaimon mit művelek, vagy mit nem, gyalázatosat, vagy sem, nos, az igazán az én dolgom. A vezetőségnek egy kurva rossz szava sem lehet arra, amit nyújtok, mert, mint az élet legtöbb területén, itt is minimum százötven százalékot nyújtok.
Vannak problémáim, ezt elismerem, még, ha csak magamban is, nagyon-nagyon halkan, de, bassza meg, kinek nincsenek gondjai? Kinek nincsenek mélypontjai? Ki tökéletes ezen a kurva bolygón?
Ja, igen, Mr. KnowItAll, Doktor Derek Brown.
Kurvára idegesít, hogy nem tudunk túllépni azon, hogy vannak-e problémáim vagy sem, ha egyszer a munkámat kiválóan végzem, és a lelki tényezők nem tudnak befolyásolni, még egy kicsit sem, miért vagyok még itt?! Nem hiszem el, hogy neki nincs jobb dolga! Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy miért olyan fontos, hogy itt vagyok-, vagy leszek-e még később is, vagy az, hogy csak úgy aláírja a jelentést, melyben kielemzi azt, hogy szakmailag mennyire megbízható egyén vagyok. Mert az vagyok. Szakmailag – kizárólag.
- Ne – hangom éles késként vágja a csendet, ami egy röpke pillanatra ránk telepedik, és közénk feszül. – Nevezzen így még egyszer, Derek – megfeszítem állkapcsomat, és továbbra is metszőn vájom opálkék íriszeimet a férfi arany barnáiba. – Oh, dehogynem érdekli! – tárom szét karjaimat, és cseppet sem őszintén, röviden és keserédesen nevetek. Hogyne érdekelné? – De, tételezzük fel, ha mégsem érdekli a szakmai tevékenységem, akkor mégis, mi érdekli? – karcos hangon szólalok meg, és vonom fel egyik szemöldökömet. – Mi lehet olyan fontos, ami a képzettségemet, a tudásomat, a sikereimet felül tudná múlni? – ingatom meg újra a fejemet, vállamat vonogatva, összevont szemöldökkel.
Amikor csendesen, elnyúlt léptekkel közelít meg, majd fölém tornyosulva megáll, mint egy kolosszus, a volt férjemet juttatja eszembe. Szinte felkészülök rá, hogy a hajamba túrjon, hogy a tincseimet markolva rántson fel maga elé, hiszen máshogy nem néztem fel Tonyra, csak, ha kényszerített rá.
Blazírt képpel nézek magam elé, egy pontot a falon, a szívem hevesen kalapál, de más nem árul el. Az érzelmeimet, az érzéseimet, melyek az emlékek hatására törnének felszínre – izzadás, reszketés, hevesen emelkedő, és süllyedő mellkas, és miegyéb -, elrejtem az acél-, és jégpáncél mögé. Úgy viselkedem, akár egy jól beprogramozott robot. Szinte unottnak tűnhetek egy külső szemlélő számára.
A provokatív mozdulatra, amit irányomba tesz, mosolyra görbülnek vörösre festett ajkaim, és halk-, szinte csilingelő nevetés bukik ki ajkaim résén.
- Nem, mintha Ön nem sértegetne engem folyamatosan... – sokatmondóan mutatok rá a tényre, ami, gondolom, teljesen nyilvánvaló. – De ez – és most büszkeségére mutatok, és a mozdulatra célzok – határozottan aranyos volt – cseppet sem veszem komolyan sem a helyzetet, sem a férfit. A kérdésére ellenben nem válaszolok, legalábbis, konkrétan nem.
És kimondja a varázsszót! El sem hiszem! Miért kellett mindezt végighallgatnom, ha ennyi lett volna az egész?
Mikor keze elindul felém, egy röpke pillanatra elakad a lélegzetem, majd nem is a mozdulatot figyelem, hanem vádlón nézek a szemébe.
Nem üthet meg, nem teheti, nem engedheti meg magának, Ő nem Tony – mantrázom magamban, és mosolyt erőltetve arcomra higgadt maradok, meg sem rezdülök, mimikáim a hazug mosolyba, és élveteg jókedvbe fagynak. Tonyra is sokszor mosolyogtam, mielőtt-, vagy miután arcomon csattant a tenyere, és gyűlölte.
Szóra nyitom a számat, de most először nézek rá megütközve, amikor államat szorítja meg.
Szavai nem bántanak meg, nem sértenek, nem fájnak. Megkaptam már ezt, vagy ehhez hasonlót, talán keményebbet is.
Nagyon sok mindent akarok neki mondani. Többek között azt, hogy nincs szükségem a szeretetére, ahogy valószínűleg neki sincs az enyémre, így nincs miről beszélnünk. A szakmai elismerését még pofátlan módon meg is köszönném. Elmondanám, hogy nincsenek lelki töréseim, mert, ha voltak is, hát elmúltak, a sebek behegedtek, és már nem vérzik a szívem. Továbbá, ha nincs szüksége rá, hogy kielégítsem az igényeit, hát én nem fogom ráerőltetni magamat. Az öltözködésemre tett utalására pedig magasról szarok.
Hűvös nyugalmam cseppet megbicsaklik, amikor megragad. Izmaimat megfeszítem, némileg ellenállok neki, hadakozok ellene, de nem ficergek ujjai bilincsében, nem rángatom a karomat, és nem toporzékolok dühömben.
- Engedjen el – sziszegem, de már csak az ajtó túloldalán teljesíti parancsnak beillő kérésemet.
Felvont-, majd összevont szemöldökkel meredek rá, és figyelem, amint az ajtó becsukódik előttem. Érzem, amint a harag egy pillanat alatt önti el egész testemet, a véremben pulzál a düh, úgy robog, akár egy vad, megzabolázhatatlan ménes, és önti el elmémet.
- Bassza meg, Brown – kiabálok be, az ajtón keresztül, a férfinek, és távozok. A recepciós hölgy asztaláról elveszem a csésze kávét, amit, több, mint valószínű, hogy magának készített oda, ő pedig csak elképedve bámul rám, megszeppenve figyel még egy darabig, de pillantásra-, vagy szóra sem méltatom.
A parkolóig jutok, az autómnak támaszkodok, és már éppen indulnék a belvárosba. Elvégre, egész végig erre vártam. Hogy elszabaduljak innen. Még mindig a férfin kattogok. Nem is tudom, igazán min: amit-, vagy ahogyan mondta. Nem igazán beszéltek még velem ilyen nyíltan, mert a többség nem mer.
Nyitom az ezüst cigarettatárcát, és a szelencéből vidáman köszön rám egy joint.
Hello, Mary Jane – mosolyodok el, és már a kezembe is veszem.
Már a számban van a fűvel töltött cigaretta, de még nem gyújtottam meg azt. Magam elé meredek, majd a vörös magas sarkú orrát figyelem.
Nem tudom, hogy mi lesz abban a jelentésben, de Brown határozottan nem kedvel engem; hovatovább egyenesen utál. Talán meg is van rá a jogon túl, az oka is. Lehet. De túl nagy hatalom van a kezében. Ha igaz, amit mondott, ha nem kamuzott, a jelentés, amiben majd valószínűleg jól lehúz, és elhord mindannak, ami vagyok, és, ami nem, holnap reggelre a főorvos irodájában lesz. És a karrieremnek hosszabb-rövidebb távon vége lesz.
Ezt pedig nem engedhetem meg sem magamnak, sem neki. A betegeimnek szükségük van rám, a legjobbat kell kapniuk, tökéletest kell kapniuk, és én minden tekintetben a legjobb vagyok abban, amit csinálok. Nem hagyhatom szarban őket.
Végül elrakom a marihuánát, és elszívok egy két sima, cseresznyés-vaníliás dohánnyal töltött cigarettát.
És igen.
Kelletlenül, ugyanakkor határozott és erélyes léptekkel megyek vissza a másodikra, Derek rendelőjéhez. A recepciós hölgy szúrós pillantásokat lövell felém, és a kávéját védi, a csészét a kezébe fogva, abban bízva, hogy így nem veszem el tőle. Igazság szerint, most sokkal szívesebben önteném nyakon vele, és egy másik csészét Derek fejére borítanék, de e helyett csak a nőre mosolygok, és még egy önelégült mosolyt is felé villantva, intek neki.
Egyelőre azonban képtelen vagyok visszamenni a szobába, így leülök az egyik székre, ami az ajtóval szemben áll.
És várok.
Előveszem a telefonomat, és ahelyett, hogy válaszolnék az üzenetekre – ezúttal nincs nem fogadott hívásom -, lehalkítom a készüléket. A táskámban árván hever még mindig a szendvics, de már nem is kívánom, így felemelkedem a székről, és a kukába dobom.
A telefonom kijelzőjére pillantok, és megállom, hogy bárkinek is, bármit is visszaírjak. Helyette az órára nézek, és elhatározom, hogyha vált a percmutató, akkor bemegyek az oroszlán barlangjába.
Harminc... harmincegy.
Kopogok az ajtón, de ismét nem várom meg, hogy a férfi bebocsátást adjon, hanem az engedélye nélkül lépek be, de ezúttal megállok egy megtett lépés után, immár a zárt ajtó ezen oldalán.
Nehezemre esik megszólalni. Leginkább a sértett büszkeségem miatt. Félek, hogy, amint kinyitom a számat, a férfire rivallok, és szitokszavakat vágok a fejéhez.
- Mit vár el tőlem? – kérdezem ridegen, a férfi lélektükreibe vájva az enyémeket, és várom a válaszát.

Words: 1 279 | Music: Tennis Court | Note: Baby, be the Class Clown, I'll be the Beauty Queen in tears.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 24, 2015 1:17 pm Keletkezett az írás



Persze, hogy érdekelt a szakmai tevékenysége, de nem CSAK az. Bármennyire is szerette volna, az érzelmek nem gombnyomásra működtek, amit ki-be lehetett kapcsolgatni, amikor éppen szükségünk volt rá. Az öltözködése, a viselkedése, a büszkesége, melyet páncélként viselt maga körül, nagyon is sok mindent árult el nekem, még ha ő maga nem is, hiszen csak szájalt, kötözködött, makacskodott, miközben a mélyen elnyomott – mit elnyomott, valószínűleg a föld magjába száműzött – érzelmei némán ordítottak és feszültek benne. Elgondolkodtam egy pillanatra válaszoljak-e a kérdésére, de úgy ítéltem jelen helyzetben semmi értelme nem lenne. Ahhoz túlzottan sértett volt, és foggal-körömmel, lelke és lénye minden engem utáló cseppjével harcolt ellenem. Igazából nem zavart. Még. Először fel kellett valahogy törnöm azt a betonkemény burkot, ami mögé elrejtette magát. Csak utána foglalkozhattam azzal, hogy képes legyen megbízni bennem. Sajnos a hozzá hasonló embereknél a kivárás nem működött, csak a légkalapács. Így elengedtem a fülem mellett a kérdését, mintha lényegtelen lenne, és hozzá léptem. Hűvös nyugalommal fogadtam a szavait, már csak azért is, mert tagadni felesleges lett volna. Valóban sértegettem, csakhogy nekem célom volt vele, nem csak vagdalkoztam ész nélkül, de neki erről nem kellett tudnia. Újabb riposztok követték egymást, és bár kifejezetten szórakoztatott a helyzet és a vita, nem akartam elhúzni a dolgot, mert értelmetlen lett volna. Ráadásul kifejezetten utáltam csak a levegőbe beszélni, és azt látni, hogy minden egyes szavam falra hányt borsó, egyik fülén be, a másikon ki, és istentelenül nem érdekli, hogy valójában én csak segíteni szerettem volna neki, még ha most nem is így tűnt. Sőt, még a főorvos is, bár valószínűleg most őt is a pokolba kívánhatta szíve minden kis gyűlöletével.
Az elakadó lélegzet, a villanásnyi időre elsötétülő tekintet egyetlen pillanatra megingatott az elhatározásomban, mert nem sok jóra utalt a tapasztalataiban, de elhessegettem a megérzésem. ÉN még sosem ütöttem meg nőt, akármennyire is kihozott a sodromból. Inkább vertem a falat, a bútort, vagy otthagytam az illetőt, amíg lehiggadtam, de most még erre sem lett volna szükség, mert ez a pont még nagyon távol állt tőlem. Hűvös céltudatossággal, módszeresen cincáltam szét a nőiességét, a büszkeségét, a méltóságát és vágtam a szemébe érdektelenül viselkedésének szemétdombjait. Az, hogy közben elismertem a munkáját, valójában eltörpült a frontális és totális támadás mellett, amivel a földbe tiportam. Végül, mint aki jól végezte dolgát, ajtón kívül penderítettem „Pillangó kisasszonyt”.
A közel sem nőies ordibálás, és kocsisok beszédéhez illő szóhasználat átszűrődött az ajtón, de nem zavartattam magam vele. Megvontam a vállam, felkaptam a fotel mellől a laptopomat, és most kivételesen az asztalomhoz ültem. Kissé félrebiccentett fejjel vetettem oldalról egy pillantást az ajtóra, és füleltem, de csak a süket csönd zúgott. Csalódottan sóhajtottam egyet, majd fellöktem a laptop tetejét, megkerestem a főorvos által küldött levelet, és néhány percnyi gondolkodás után gépelni kezdtem.

„Tisztelt Főorvos Úr! Az üzenetében megnevezett Katherine M. Sullivan doktornővel igen érdekes megbeszélést folytattunk. Bár a munkájában kivetni valót nem találok, bizonyos okok miatt - melyeknek részletezését az orvos-páciens közötti hallgatólagos és egyezményes titoktartás tiltja (Ön is tudja miről beszélek) – szükséges felhívnom a figyelmét arra, hogy a benne lévő lelki stressz, a szükségtelenül szélsőséges, vagy éppen meg nem élt és elfojtott érzelmi reakciók, az öltözködésében és viselkedésében megnyilvánuló lázadás,  igen komoly aggodalomra adnak okot. Javaslom, kötelezzék a doktornőt egy hosszabb távú pszichológiai kezelésre, valamint…”

Itt megakadtam. Tűnődve dőltem a szék háttámlájának, míg jobb kezem ujjai a gép borításán doboltak. Igazság szerint a legcélravezetőbb megoldás az lett volna, ha eltiltom a szakmája gyakorlásától addig, amíg nem enyhül benne a nyomás, csakhogy ezzel a lépésemmel minden, a jelenhez kötő kapaszkodót kivettem volna a kezéből, és ez egy nagyon veszélyes, kétélű fegyver volt a kezemben. A legjobb esetben megadja magát, és együttműködő lesz, először kényszerből, utóbb meg azért, mert belátja, hogy szüksége van rá. Viszont ha visszafelé sül el a dolog, akkor egy olyan mélypontra zuhan, ami akár a karrierjét is veszélybe sodorhatja. Kellett találnom egy olyan középutat, amivel kordában tudom tartani a doktornőt, viszont a betegek életét sem sodrom veszélybe. És ha csak a műtéttől tiltom el? Finom, alig észrevehető mosoly virágzott fel a szám sarkában. Tökéletes megoldásnak tűnt. Gyakorolhatta a hivatását mindenféle kockázat nélkül.
Újból a géphez hajoltam és pötyögni kezdtem, mikor kopogtak, majd nyílt az ajtó.
-Egy pillanat, csak ezt még befejezem. – szóltam hátra anélkül, hogy odapillantottam volna.

„…tiltsák el a műtétektől, amíg javulási tendenciát nem mutat, és legalább hozzávetőlegesen helyreáll a lelki egyensúlya. A szakmai elismerése, valamint a hivatása gyakorlása szükségszerű az eredményes kezelés érdekében, de a kockázatokat minimalizálni kell a betegek jóléte és biztonsága érdekében. A kezelésről havi rendszerességgel jelentést küldök, és minden további, az üggyel kapcsolatos információt, vagy a doktornő személyét érintő hivatali döntést legyen szíves továbbítani nekem. Üdvözlettel: Dr. Derek Brown, pszichológus.”

Még egyszer átfutottam a levelet, elégedetten biccentettem, majd a belépő felé fordultam. Csodálkozva kúszott fel a szemöldököm, ahogy megláttam ki érkezett (vissza). Komoran szemrevételeztem, és bár az öltözködése nem változott, és a hangsúlyát sem lehetett tökéletesnek nevezni, viszont azt mindenképpen pozitívan kellett értékelnem, hogy MAGÁTÓL visszajött. Na jó, majdnem magától. Lényegében kiprovokáltam a kegyetlenségemmel, bár a döntést nem vettem ki a kezéből. Húztam még egy kicsit az időt, miközben a tekintetében kutattam, és az arcomon most nyoma sem volt a gúnynak. Rezzenetlenül, analizálón viszonoztam a pillantását, végül megszólaltam.
-Semmi teljesíthetetlent Katherine. Legyen velem őszinte. Ha belép ezen az ajtón, készüljön fel lélekben arra, hogy nem orvos, hanem ember, akinek meg kell próbálnia szembenézni önmagával, a hibáival, a múltjával. Nem lesz fájdalommentes, sem felemelő érzés, de arról biztosíthatom, hogy ami itt elhangzik, arról senki nem fog tudni rajtunk kívül. Nem fogom felróni magának, ha hisztizik, mert nehéz, ha dühöng, vagy ha esetleg sír, kiabál, és nyugodtan utálhat is, ha úgy könnyebb, de nem engedek abból, hogy legalább heti két alkalommal hozzám kell járnia. Ha a feltételeim nem elfogadhatóak az Ön számára, akkor ott az ajtó a háta mögött.
A bizalmát nem kértem és nem is fogom, mert bármennyire is egyszerű lenne, ez sajnos sosem működött ebben a formában. Nem is invitáltam beljebb, mert innentől ő volt az, aki a döntéseket hozta, végül is a saját életéről volt szó. Ráadásul nagyon kevesen voltak képesek arra, hogy nyíltan felvállalják önmagukat, és képesek legyenek beszélni a legmélyebb érzéseikről. A legtöbb embernél ez egy lassú, kivárásos folyamat volt, de eddig még minden alkalommal megérte. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, és türelmesen vártam a válaszát. Nem éreztem szükségét annak, hogy több szót ejtsek az elvárásaimról, mert amit mondtam, az nagyjából mindent magában foglalt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 24, 2015 9:37 pm Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Amikor fölém magasodik a férfi, nem érzem kellemesen magam, és bár mosolygok, és tudom, hogy nem fog megütni, mert nem teheti, még akkor sem, ha éppen erre vágyik, megrettenek egy röpke pillanatra. Mármint, hogy tényleg meg fog ütni. A tudatalattimban a vészcsengő sikít, az izzója pedig vörösen villog. Figyelmeztetés. Mély, elemi, ösztönszerű menekülni vágyás – végül maradás. Mint, amikor az akaratom ellenére belekényszerítettem magamat azokba a decens kosztümökbe, és ruhákba, a szüleim kedvéért. Így szegeződök most a székbe. Mozdulatlanul. Hidegen. Kimérten. Még akkor is, ha legszívesebben a keze után nyúlnék, hogy ellökjem magamtól – attól félek, hogy csak dühös-, vagy dühösebb lenne, mint most, és a történelem megismételné önmagát, ebben az apró, rövid jelenetben. Mindent újra élnék, és mindent ugyanúgy csinálnék: ugrásra készen, megfeszített izmokkal, mint egy ragadozó, várnám a becsapódást, és meg sem moccannék. Nem menekülnék azonnal, tartanám a hátamat, és újra összetörnék a nyomás alatt, mint egy régi, ósdi, rugós készülék.
Soha nem ütöttem meg Tonyt. Nem azért, mert nem lettem volna rá képes, mert de. Párszor Rengetegszer verekedtem már, nem csak nőkkel, férfiaknak is behúztam már, nem is egyszer. Egy-egy koncert-, vagy fesztivál néha nagyon el tud durvulni, maradjunk ennyiben. De Tony soha, még csak lehetőséget sem adott rá, vagy esélyt. Ha mégis így történt, ha behúztam neki, ha húsába mélyesztettem körmeimet, vagy megharaptam, keményen megtorolta.
Végül mindez nem történik meg. Mire is gondoltam? Egy pillanatra még azt is megengedem magamnak, hogy ki nem mondott gondolataim miatt lelkiismeret-furdalást érezzek, amiért ezt-, vagy ehhez hasonlót feltételeztem a férfiről.
Aztán tovább folytatja a baszogatásomat. Ugyanazt hallgatom végig, amint minden családi összejövetelen a fejemhez vágnak jó anyámék: nem jó ez, nem jó az, hogy nézel ki, édes lányom, milyen a sminked, és a körmöd? Bla, bla, bla.
Bassza meg, ez vagyok én! EZ! És nem hiszem, hogy ez változni fog.
És, ha ez nem tetszik Mr. KnowItAllnak, hát nyazsgem.

Őszintén szólva, nem volt más választásom, semmint visszajönni Doktor Brown rendelőjébe. Nem magam miatt jöttem vissza, hanem a betegeim miatt, akik számítanak rám. Sem most, sem máskor nem engedhetem meg sem a férfinek, sem bárki másnak, hogy megfosszon attól, amiért élek. Mert, bizony, mostanra talán már csak a munkám az, ami életben tart, ami tartja bennem a lelket. Ez az oka annak, hogy reggelente felkelek, és bejövök, és elvégzem azt, ami szinte a levegőmmé vált, ami nélkül nem élhetnék.
Tudom, ez így eléggé szarul, és szánalmasan hangzik, de most ezt a lapot osztotta az élet, én pedig élvezem azt, ami nekem adatott. Ha ez az apró élvezet egy műtét, egy sikeres eset, egy boldog arc látványa, egy zökkenőmentesen folytatódó-, vagy újraindult élet, akkor az. És mások boldogsága boldoggá tesz. Mi más is lehet ez, ha nem az élet? Kérdem én.
A betegeim az elsők. Ők a legfontosabbak. Nálamnál előrébbvaló tényezők, amit kevesen mondhatnak el magukról itt, a kórház falain belül.
Míg idekint üldögélek, az ajtó előtt, a portás nő szúrós pillantásainak kereszttüzében, azon kattogok, hogy mit mondhatnék, ha majd újra belépek az irodába? Mivel kezdjem? Mi volna reális? Mit merjek elmondani ennek a vadidegen, cseppet sem bizalomgerjesztő, kicsit sem kedvelt, egyenesen utált – pedig, mióta is ismerem, úgy tíz perce? – férfinek? És, ha már kitaláltam, mivel kezdjem, hogy mondjam el?
Egek! Még azt sem tudom, mivel kezdjem! Szerintem nincs mondanivalóm számára. Ugyan már! Csak nem fogom az orrára kötni, hogy a Sátánt verte a férje, és ezért szökött ez az Államokból, a világ másik felére! Hah! Akkor lenne min csámcsogni a kórház színe-javának. Élveznék, hogy ez a bestia, ez a rohadt ribanc is szenvedett, hogy ő is félt valaha, nem is olyan régen, valakitől, aki erősebb nála, aki lenyomta, aki fojtogatta a puszta jelenlétével.
Nem.
Eddig tudtam kezelni ezt a helyzetet, ami egyébként is, már a múlté. Soha többé nem látom újra Tonyt, és ezzel vége. Le van zárva. Pont.
Lelkiekben lerázom magamról az elmúlt időszak terhét, az emlékeket száműzöm koponyám egy hátsó zugába, és, mivel már nem várhatok tovább, tétlenül – mert a semmittevésnél csak kevés dolgot utálok jobban -, így elszánom magamat, és cselekszem.
Felegyenesedek ültemből, az ajtóhoz lépek, határozottan kopogok, majd belépek.
Türelmesen, és csendben kivárom a soromat, úgy érzem magam, mintha egy kassza előtt várakoznék. Legyűröm magamban a kényszert, hogy elővegyem a telefonomat, pedig vadul rezeg, zizeg a táskámban, mert valaki írt nekem viberen, vagy messengeren. Teljesen le kellett volna némítanom – fut át az agyamon, de most már mindegy.
Eldöntöttem, hogy megemberelem magamat. Még, ha úgy is érzem magam, mintha épp most mosnám le a vörös körömlakkot körmeimről, vagy a sminkemet, mert újfent vissza akarnak kényszeríteni oda, azokba a ruhákba, abba a levedlett bőrbe, ahova nem vágyok vissza többé.
Nem nézek még csak a férfire sem, nem, hogy a monitorra, hogy mit ír, gépel ilyen szorgalmasan, mert nem tartozik rám. Soha nem voltam az a minden lében két négy kanál típus. És, magamból kiindulva, én utálom, ha a dolgaimba avatkoznak, vagy a vállam fölött átlesve próbálnak kisilabizálni egy részletet az életemből.
A környezetet szemlélem. A festményeket a falon, a kanapé huzatjának unalmas színén képedek el éppen, vagy a szőnyeg árnyalatán. A falat, a színét, és az egyik képet szemlélem éppen, mikor szemem sarkából meglátom, hogy a férfi felém fordul, így én is rá villantom acélkék íriszeimet.
Állom pillantását, farkasszemet nézek vele, és hagyom, hogy fürkésszen – az arcomat, a testemet, a ruháimat, az ékszereimet, a körmömet, a tekintetemet.
- Nem hisztizek, és nem sírok – világosítom fel. – A könnycsatornáim valószínűleg gyárilag kimaradtak – közlöm hidegen, és kimérten. Nagy levegőt veszek. – Kétszer? – kérdezek vissza, mintha nem lett volna eléggé erélyes a rendelet. A pillantását látva védekezően felemelem a kezeimet. – Jól van, kétszer, vettem. Itt leszek – szándékosan nem teszek ígéretet arról, hogy ez tényleg így lesz.
- Most jön az a rész, hogy magamról kell beszélnem – nem kérdés, hanem kijelentés. – Nem szeretném elveszteni a kórházi tekintélyemet, Derek – célzok ezzel arra, hogy tényleg szeretném, ha mindaz, ami itt elhangzik, az itt is marad. Kerüljön szóba bármi is.
- Jól van. Üljek le, vagy, meditáljak, vagy jógázzak, miközben beszélek? – csak húzom az időt, mert úgy érzem, nincs mondani valóm. – Én Katherine Maeve Sullivan vagyok, Írországban születtem, Dublinban, fogalmam sincs, melyik kórházban, 1978. október tizenharmadikán, ami nem tudom, milyen napra esett, de majd utána nézek a következő alkalomra, ha szeretné. A Harvardra jártam. És sokáig Los Angelesben praktizáltam. Tudja, a Nyugati Parton mennyien, mennyi pénzt képesek a testükre áldozni, nem válogatva az eszközökben, és nem sajnálva a pénzt? Megdöbbentő – ingatom meg a fejemet. – És most itt vagyokennyi. Ez minden. Várom a kérdéseket.

Words: 1 064 | Music: Tennis Court | Note: Baby, be the Class Clown, I'll be the Beauty Queen in tears.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 24, 2015 11:40 pm Keletkezett az írás



A szarkasztikus megjegyzést figyelmen kívül hagytam, pláne, mert volt hasonló páciensem, aki az elején még váltig bizonygatta, hogy ő képtelen a sírásra, aztán az x-edik alkalom után úgy zokogott a kanapén, mint egy öt éves kisgyerek. Mindenkinek megvolt a gyenge pontja, életének az a szakasza, ami könnyeket csalt a szemébe, ami tüskét hagyott a lelkében, vagy éppen gyógyíthatatlan, gennyes gócként feszült benne arra várva, hogy kitörjön az elnyomásból. Mondhatni „Láttam én már karón varjút.” De nem szóltam, hiszen minek? Úgysem hitte volna el, ráadásul nem tartozott rá, hogy mások mit és hogyan éltek meg az irodám falain belül. A visszakérdezésre csak a szemöldökömet vontam fel, de nem voltam hajlandó elismételni, mert feltételeztem róla, hogy rendelkezik akkora intelligenciával, és felfogó képességgel, hogy elsőre is képes volt értelmezni az általam mondottakat. De ha nem, nyugodtan sarkon fordulhatott, és igazából vártam is ezt a lépését, így igencsak meglepődtem, mikor a kezeit megemelve visszakozott. Gyanakvóan szemléltem, de végül bólintottam.
-Rendben. Akkor kedd és péntek délutánonként itt várom, - vetettem egy pillantást az asztalomon pihenő naptárra – háromkor.
A megjegyzése majdnem mosolyt csalt az arcomra, és nehezen álltam meg, hogy ne kunkorodjon felfelé a szám sarka. Ha ennyire egyszerű lett volna a helyzet, nem lett volna szükség rám, és a hozzám hasonló szakorvosokra. Mindenesetre igazán kíváncsian vártam, hogy MIT fog elmesélni magáról, de szinte fogadni mertem volna rá, hogy semmi lényegeset.
-Ahogy mondtam is: ami itt elhangzik, kettőnk között marad. A részleteket senkivel nem osztom meg, még a főorvossal vagy az igazgatóval sem. Bármennyire is hihetetlen, engem is köt az orvosi titoktartás. – jegyeztem meg hűvös közönnyel, mely csilingelve tört darabjaira, ahogy halvány mosoly tűnt fel az arcomon, és lágyította meg a vonásaimat, adott melegséget a tekintetemnek. Invitáló mozdulattal mutattam körbe.
-Nem kell jógázni, sem meditálni, és oda foglal helyet, ahol jól esik. Felőlem állhat is vagy sétálhat. Idebent azt csinál, amit akar, persze bizonyos kereteken belül. – tettem hozzá figyelmeztetőleg, aztán csak hallgattam az igencsak szűkszavúra sikeredett élettörténetet. Ahogy sejtettem. Semmi egetverő. Születési dátum, városfelsorolások, és az egész kifejezetten csak az orvoslásra és a tanulmányokra koncentrálódott. Na meg persze az elmaradhatatlan terelés.
A csönd másodpercei lassan futottak tova, mint a homokszemek a régimódi órákban, majd percekre duzzadtak, és én még mindig nem szóltam, bár kérdésem lett volna elég. Igazából azon gondolkodtam, hogy kellene átjutnom azon a rózsatövisekkel kirakott labirintuson, amelyben valahol elrejtve, ott várt Katherine minden érzelme, sérülése, fájdalma.
Ha egy átlagos kezelést vezettem volna le, akkor most az jött volna, hogy: Meséljen a gyerekkoráról. Csakhogy én elég nehezen voltam beskatulyázható az átlagos pszichológusok közé. A kezelési módszerem rendkívüli volt, és nem egy sémát követtem, hanem igyekeztem alkalmazkodni teljes mértékben a páciens igényeihez.
-Miért lett orvos? Pláne plasztikai sebész. Igazán meglepő választás, hiszen többségében még mindig egy férfiak uralta szakma.
Valóban kíváncsi voltam a válaszára, és ha már terelésről volt szó, engem sem kellett félteni. Mivel a szakmai kérdésekben elég nyitottnak tűnt, és otthonosan mozgott bennük, így hagytam, hogy egyelőre erre vegyük az irányt. Sosem érdekelt merről közelítjük meg a problémát. Én csak a célt tartottam a szemem előtt. A hozzá vezető út már lényegtelen volt, legalábbis olyan szempontból, hogy melyik pontból indulunk, és merre kanyargunk, amíg el nem érünk mindennek a forrásához. Ráadásul szinte a lelki szemeim előtt láttam, hogy holnap hogy fog beviharzani az irodámba, és mutatja ki ismét a foga fehérjét, ha rájön arra, hogy bizony a műtéteket elfelejtheti egy időre. Így ki kellett használnom ezt a kárász életű megadó viselkedést, és a lehető legtöbbet kihozni belőle.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 25, 2015 8:18 pm Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Soha nem voltam még pszichológusnál. Soha nem kértek rá, magamtól pedig nem mentem el, mert úgy véltem, és még most is úgy gondolom, hogy nincs szükségem rá. Nincs szükségem sem Derek, sem más segítségére. A házasságomat is megpróbáltam megmenteni, nyilván, hiszen Tony helyett is fontos volt számomra az, hogy sikerüljön kimásznunk a gödörből, és az emberi gyarlóság szennyes kútjából, de ehhez egyedül kevés voltam, párterapeutához pedig nem voltam hajlandó bejelentkezni. Valahogy soha nem fordult meg az a fejemben, hogy szükségem van más valaki segítségére. Mindig is úgy voltam vele, hogy az én életem, az én problémáim, és más-, egy idegen aligha tud nekem segíteni, túljutni azokon az akadályokon, amiket az élet elém gördített. Szerintem ezeket a dolgokat magamban kell először lerendezni, tisztázni, megoldást keresni, majd cselekedni. Hiszen, ki más láthatná át jobban a káoszt, mint én, aki a gócpontjában – ha nem maga, a gócpontja - az egésznek?
Nem hiszem, hogy más képes lenne megoldani azt, amit még én sem vagyok képes. Vagy megoldást találni az én problémáimra. Nem hiszem, hogy más megválthatna a bűneim miatt.
Nem. Az lehetetlen. Csak humbug az egész.
De itt vagyok, visszajöttem, és a következő alkalommal is igyekszem megjelenni, ha ettől a főnökeimnek, a főorvosnak, Dereknek, a beosztottjaimnak, a betegeimnek, és az egész kurva világnak ettől jobb lesz. Mi mást is tehetnék? Ha nem így cselekszem, ha nem teljesítem ezt a tesztet, így, vagy úgy, előbb, vagy utóbb, akkor ki tudja, meddig fajulnak a pletykák – és a féligazságok, és az igazságok – rólam, és a főorvos mikor közli velem, hogy repülök. Hiába teljesítek tökéletesen a műtőben.
Szóval, igen, ezt az egészet egy tesztnek tekintem. Így lesz a legjobb, mindenkinek.
- Jól van – bólintok, és fejben már át is rendezem a saját naptáramat. – És meddig fog ez az egész... procedúra tartani? – kérdezem, réssé szűkült szemekkel. Mint azt már mondtam: nincs nekem időm ilyesmire.
Szkeptikus ábrázattal, bizalmatlanul vonom fel egyik szemöldökömet, miközben metszőn villantom férfire íriszeimet. Hiába terjengnek rólam történetek, hiába vagyok én az egyik legkedveltebb beszédtéma – mintha valami celeb lennék, bassza meg! – a kórház falain belül, a tekintélyem-, és a szakmai elismertségem, a büszkeségem, és a tartásom az, ami még megmaradt nekem, amit nem tudtak elvenni tőlem.
- Azt akarom, hogy ez így is maradjon – hűvösen közlöm a férfivel a tényt, ami már-már parancsnak is beillik.
Mosolya, és ellágyult vonásai miatt teljesen más arcát látom. Hirtelen változott meg, és lett sokkal-sokkal emberibb, mint eddigi rövid ismertségünk során bármikor. A mozdulat is furcsán idegen volt. Jobbra biccentve fejemet néztem körül a helyiségben, és még mindig nem voltam elégedett a fal-, és a bútorok színével, de nem teszem szóvá. Elvégre, nem az én dolgom, nem nekem kell tetszeniük, és, remélhetőleg nem sok időt kell majd itt eltöltenem, ezeket a falakat-, és a férfi ábrázatát bámulva. Végtére is, ez az ő érdeke is, mármint, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlem, nem igaz? Köztudottan elviselhetetlen vagyok. Túl hangos, vagy túl csendes. Túl komolyan veszem a dolgokat, vagy egyáltalán nem érdekelnek a dolgok. Túl lobbanékony vagyok, vagy túlságosan is hidegszívű. Minden egyes idegsejtemmel gyűlölök, vagy az egész szívemmel, odaadóan szeretek. Nincs középút. Vagy minden, vagy semmi. És én mindent akartam – míg nem maradt igazán semmim.
Végül a székben lelem megfelelő helyemet, amiben előzőleg is üldögéltem. Most sem veszek fel más pózt, mint az imént: hanyagul ereszkedem le az ülőalkalmatosságra, a táskát a földre ejtem, magam mellé, hátradőlve csúszok le ültemben, jobb lábamat átvetem a balon, ujjaimat összekulcsolva, kezeimet az ölembe ejtem.
Már épp megörülnék neki, hogy bármit csinálhatok az irodában, amikor megint, ismét a korlátokhoz érünk, amiket úgy utálok.
- Itt jó lesz, jól vagyok – unott ábrázatomat próbálom rendezni, több-kevesebb sikerrel. Ez egy teszt – emlékeztetem magamat, és úgy csinálok, mintha élvezném ezt az egészet. De csak visszafogottan, mert, hát visszafogott témáról beszélünk, ugyebár.
Bah, szörnyű színésznő lennék.
Röviden, és tömören összefoglalom mindazt, ami fontos lehet, mintha csak az életrajzomat olvasnám fel, kihagyva az orvos lét részleteit, nem ragozva az egyetemi éveket, vagy például a gyakornoki-, és rezidensi időszakokat. Nem hiszem, hogy mindez jelentős információ lenne, jelenleg.
Aztán hirtelen hallgatok el, és azonnal, hosszú percekig ránk telepszik a csend. Ettől nem érzem feszélyezve magamat, jelenleg nincs több mondanivalóm. Míg a férfi arcát fürkészem, ő pedig engem néz, méreget, és valószínűleg próbál olvasni a kifürkészhetetlen vonásaimból, addig ujjaimmal a karfán dobolok, egy Nirvana dal ritmusára, amit már reggel óta nem tudok kiverni a fejemből.
Kérdése meglep, de ujjaim nem állnak meg, és azonnal válaszolok is.
- Ugyan már, ez most komoly? Hogy életeket mentsek, hogy boldoggá tegyem az embereket – magyarázom. – Tudja, a plasztika sem csak abból áll, hogy mell-, vagy fenékimplantátumokat helyezünk el az adott helyen, nem csak a ráncfelvarrásra, vagy a botox kezelésre vagyunk korlátozódva, és nem abból állnak a mindennapjaink, hogy addig fúrjuk-, faragjuk-, csiszoljuk az embereket, mint holmi istenek, hogy újat, szebbet, jobbat teremtsünk – igazán lelkesen, és elhivatottan beszélek az életem értelméről. – Nyilván, ezt is megtesszük, ha a páciens erre vágyik – vonom meg a vállamat. – De a mi munkánkban nagyon fontos a türelmes, kitartó, precíz és pontos munka. A biztos kéz, az éles szem. Szinte látom magam előtt a csontszerkezetét – rándul mosolyra ajkam szeglete, miközben végigmérem -, látom a koponyájának a szerkezetét, a formáját, az egész vázát látom a lelki szemeim előtt. És Ön is csak egy példa arra, hogy létezik tökéletes – szenvtelen képpel méregetem tovább, felvonva egyik szemöldökömet, mocskos, kétes mosolyra görbítve ajkaimat. – De – és ezzel komolyra is fordítom a szót. – Adtam új életet. Visszaadtam egy hős, egy tűzoltó arcát, akinek egy ronda baleset miatt szinte teljesen leégett, és megroncsolódott a fején a bőr. A szemhéját egy az egyben elvesztette, és valami dilettáns pöcs szinte teljesen összevarrta a szemnyílásait. Persze, ez rövid távon működött, de alig látott valamit az az ember – a múltba révedve idézem fel az esetet, és minden egyes vágásra, és öltésre emlékszem. – Huszonhat órás műtét volt, amit a férfi szinte teljes koponyáján hajtottunk végre, mindkét fülét érintette, és a fejbőrét is, ahol az eredeti hajas bőrből csak egy kicsi maradt meg – nagy levegőt veszek, és a nadrágom rojtos szegélyét fürkészem, miközben elmosolyodok. – Tudja, csodálatos volt látni, ahogy visszanyeri eredeti kinézetét a tűzoltó, és volán mögé ülhet, és visszatérhet a szakmájába, annak élhet, amit szeret, hogy visszakapta az életét – a mai napig tartom vele a kapcsolatot, néha beszélünk, leginkább ünnepekkor. – Lehettem volna idegsebész is. Vagy szívsebész. De ez az életem, érti, ugye? – most nézek csak Derekre.

Words: 1 046 | Music: Tennis Court | Note: Baby, be the Class Clown, I'll be the Beauty Queen in tears.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 25, 2015 11:58 pm Keletkezett az írás



-Addig, amíg nem végzünk. – feleltem a kérdésére kifejezéstelen hangon, bár hozzáteszem nagyon szórakoztatott, ahogy szemmel láthatóan undorodott az egésztől. Nem baj. Majd megszereti. Vagy nem. A lényeg az volt, hogy kiengedje magából azt a töménytelen elfojtott negatív érzelmet, ami benne feszült. A bizalmatlanság jól, és legfőképpen unalomig ismert jeleivel nem foglalkoztam. Elmondtam még a kötelező cirádát, de a szarkasztikus megjegyzése megmosolyogtatott, még ha csak halványan is ragyogott fel a szám sarkában. Invitálón mutattam körbe, végighallgattam a száraz, és igencsak megkurtított tényeket, végül feltettem az első – fogjuk rá érdemi, bár sokkal inkább csak puhatolózó – kérdésemet, miközben kizártam doboló ujjainak a látványát és a hangeffektust is, amit kicsalt a fából.
Érdeklődve, kissé félrebiccentett fejjel hallgattam a magyarázatát. Igaza volt. Bár a plasztikai sebészet a köztudatba csak a zsírleszívás, mellimplantátumok és a ránceltűntetés csodaszereként vonult be, ez csak egy nagyon kis szeletét adta ennek a szakmának. Mégis, én is hajlamos voltam beleesni abba a hibába, hogy pusztán csak ezt társítottam hozzá, hiába dolgoztam kórházban. Pláne, mert tudtam, hogy a legnagyobb pénz valóban a szépészeti beavatkozásokban rejlik.
A lelkesedése, a vibrálása, a pillantása, a mimikája, minden őszintén tükrözte a lelkesedését, és az elhivatottságát a munkája iránt, és szinte már sajnáltam azért, hogy ezt – ha csak bizonyos mértékig is – de lekorlátoztam a számára másnaptól fogva, még ha ő ezt jelen pillanatban nem is tudta. Egyszerűen a hivatástudatom nem engedte, hogy egy labilis nőt a szike közelébe engedjek továbbra is, bármekkora szaktekintélynek számított.
Mikor engem mért végig kíváncsian vontam fel a szemöldököm, és somolyogtam a bókra, de nem szóltam egy szót sem. A munkám javarészt a hallgatásból állt, és olyan kérdések feltevéséből, amikre – jó esetben – kimerítően lehetett válaszolni, nem pedig tőmondatokban. A kétes, kétértelmű mosolyt látva megengedtem magamnak, hogy mint férfi mérjem végig, nem pedig mint orvos. A szemeim megteltek élettel, sütött belőlük a visszafogott szenvedély, ahogy az ajkát, a nyakát, vörösen izzó tincseit simítottam végig a pillantásommal, majd lentebb vándoroltam, a lyukacsos póló alól kivillanó puha kebleire, a lapos, feszes hasra, végül megállapodtam a hosszú márványoszlopszerű combok ketrecében rejtőző ölén. Igen. Kívánatos volt. Egy érett gyümölcs, amibe pár évvel ezelőtt még jóízűen haraptam volna bele, hogy megízleljem, és a zamata elárassza minden érzékszervemet; hogy a gyönyör oltárán áldozzunk egész éjjel, és addig kényeztessem, amíg már öntudatlan sikítja a nevem a kielégültségtől; hogy megmártózzam a mennyország kapuját rejtő nőiességében, és teljesen kitöltsem, magam alá temessem, elárasszam a saját férfiasságommal, keménységemmel, és addig űzzem őt és magamat, amíg a testünk, az elménk és a szívünk ritmusa kitart. A gondolatokkal párhuzamosan forrósodott a tekintetem és szinte már lyukat égettem combjának hófehér bőrére, amely szemtelenül és csábítóan integetett mindenki felé, aki képes volt eljutni a farmersortig, és nem ragadt le felsőtestének buja halmainál. De az arcom ismét csak egy kiismerhetetlen maszk, egy megrendíthetetlen kőszobor, egy monstrum volt, melyen nem fogott semmi. Mert bármennyire is csábító volt a látvány, tudtam, hogy a mennyország milyen hamar képes pokollá válni, mézédes hangjuk maró savvá alakulni, tündéri bájuk boszorkányos lidércnyomássá lényegülni és mindezt pár nap, hét, vagy éppen hónap leforgása alatt. Persze, tisztában voltam vele, hogy ez hatalmas általánosítás a részemről, és közel sem voltam tisztességes, hogy mindannyiukat egy kalap alá vettem, de egyszerűen képtelen voltam bízni bennük. Nem ment. Egy kétes, üres éjszaka. Ennyi tellett tőlem feléjük. De mivel Kate a páciensem volt, még ezt sem adhattam meg neki.
Pislogtam párat. A csillogás lassan eltűnt a szememből, és újra hűvösen, de érdeklődve hallgattam a kismonológot, hiszen az egész nem tartott tovább fél percnél. Csak egy villanás volt, az igézetre adott apró, visszafogott válasz, melyet gyakorlottan zártam vissza elmém, lelkem és érzelmeim egy neki kijelölt cellájába, valahova az ész nélkül tomboló állati énem mellé.
A történet, amit elmesél, valóban csodaszámba ment, és elismerően biccentettem meg a fejem. Nem sok orvosnak sikerült volna az, amit ő most felvázolt nekem, így teljesen jogosan lehetett büszke magára.
-Értem. Még nekem is nyilvánvaló, hogy mennyire szereti a munkáját. Viszont, sajnálattal bár, de azt kell mondjam, hogy itt be kell fejeznünk. A késése és az igencsak nehezen induló találkozásunk elvitte az idő nagy részét. A következő páciensem tíz perc múlva itt lesz, és még fel kell készülnöm.
Felemelkedtem a székből, megvártam amíg ő is felkel, és udvariasan az ajtóhoz kísértem, amit még ki is tártam előtte.
-Akkor, ahogy megbeszéltük. Pénteken találkozunk.
A tekintetemmel egy darabig elkísértem, ahogy távolodott, majd becsuktam az ajtót, a gépemhez léptem, és megnyomtam a küldés gombot. Az értékelésem néhány pillanat múlva a főorvos és az igazgató email fiókjában landolt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Dec. 26, 2015 2:50 pm Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Kérdésemre adott válaszára szemeimet forgatva, látványosan fújom ki a levegőt. Valamivel pontosabb időpontra gondoltam. Két hét, egy hónap, kettő, vagy ilyesmi. Valami kézzelfoghatóra, valami biztosabbra, valami támpontra, hogy mégis mire számítsak.
Whatever. Beszélni kezdek inkább, hogy minél hamarabb túl legyek, túl legyünk ezen is, és úgy amúgy, az egészen. Gondolom, a férfinek sincs kedve órákig a képemet bámulni, a szitokszavaimat hallgatni, melyekből ömlik a szarkazmus, a lenézés, az egoizmus. És ez igaz vica versa is.
Büszkeségtől dagadó mellkassal, és lángoló szenvedéllyel a hangomban beszélek a munkámról, amit egyébiránt sokszor lebecsülnek, vagy alulértékelnek. Soha nem gondolnak bele abba, hogy más, sokkal-sokkal hasznosabb – és életmentő! – műtétet is elvégeznek a plasztikai sebészek, mint az ajakfeltöltés, a ránckezelés, vagy az implantátumok elhelyezése. Ki más is tudhatná ezt nálam jobban?
Először észre sem veszem, hogy hogyan néz rám, és, ha így lenne sem biztos, hogy bármiféle érzelmet, érzést, vagy gondolatot ki tudnék olvasni a szemeiből, vagy a vonásaiból, mimikáiból. Bárcsak észrevettem volna, hogy megragadjam a tökeinél, amíg még nem késő, és teljesen az ujjaim köré csavarjam!
Éppen csak pillantását kapom el. Azt, amelyik nem páciensként tekint rám, nem orvos szemmel néz, nem az orvost látja, nem a lázadó, megzabolázhatatlan, vehemens nőszemélyt, nem a tequila királynőt, nem is a rock kocsmák ékét, vagy szennyét, nem az utcasarkokon, a falnak támaszkodó, testhez simuló ruhába öntött márványt. Sőt, talán nem is a Sátánt látja bennem most, ebben a pillanatban.
Bárcsak előbb észrevettem volna!
Akkor a székhez szegezem, nem eresztem, köré csavarodok, belélegzem, elcsavarom a fejét, ahogyan azt mindig is tettem, minden férfivel, hogy aztán magára hagyjam. Le akarom dönteni a lábáról, meg akarom fosztani a képzeletbeli trónjától, le akarom rángatni a piedesztálról, el akarom venni a hatalmát. Meg akarom dönteni. Magamban akarom tudni.
Annyira elmerültem az emlékeimben, a tapasztalataimban, elmémet elöntötték az életveszélyes esetek, és a betegek arcai, előtte-, és utána módon, mindenféle vágás, javítás, bőr, hús, izmok, csontok, varrás. Az a sok vér soha nem volt szép az adott pillanatban, amikor, mintegy torzóként fekszenek a testek a műtőasztalon, de erről nem beszélünk. A fájdalomról, a félelemről, az aggódásról, a törődésről. Az a sok vér valaha nem volt egyéb, csak vörös; semmi magasztosság nem volt benne, semmi ragyogó, semmi varázslatos, vagy felemelő. Semmi sem kezdődik költőien, mi csak a drámát, a tragédiát látjuk, értelem nélkül, de mi tesszük azzá, amiről az életnek szólnia kellene – csodává, tömény, felhőtlen boldogsággá. Az a sok vér csak vörös volt, mi pedig rengeteget áldoztunk fel, magunkból, az életünkből, izzadtunk, és mindent megtettünk, ami természet adta erőnkből kitellett. Mi tesszük költészetté azt a sok vért, és verítéket, a szenvedést, a fájdalmat, a félelmet.
És ezzel el is késtem.
Mikor felnézek Derekre, nem látok egyebet, csak azt az arcot, amit eddig is, leszámítva azt az illanásnyi pillanatot az imént, amit elszalasztottam, hiába voltak terveim.
Elismerő biccentésére, és szavaira aligha reagálok, éppen csak egy aprócska mosollyal.
- Ennyi volt? – kérdezem megütközve, szemöldököm felszalad homlokomon, és elvigyorodok. További szavait már nem is méltatom, annyira megkönnyebbülök, hogy végre, végre, végre dobbanthatok innen. – Nagyszerű! – örömittasan, szinte elrikkantva magamat, nyúlok a táskámért, és gyors, ugyanakkor meglepően kecses mozdulattal egyenesedek fel ültemből. – Már itt sem vagyok, ne aggódjon, Brown – nem, mintha olyan kapkodó elmebetegnek tűnne, de azért nyugtató jelleggel emelem fel szabad kezemet, míg a másikban már a kilincset tartom. Egy pillanatra megijedek, hogy ki fogom rántani a nyitót, amilyen lelkesedéssel nyomom le, és rántom magam felé, hogy végre eltakarodhassak innen.
- Pénteken, hát persze... – már kiléptem az ajtón, és a folyosón haladok, vissza, a férfire-, vagy a recepciós nőre sem nézve, hanyagul intésre emelem a jobbomat, de inkább hasonlít a mozdulat egy egyszerű legyintésre.

És, ami másnap történt, az teljesen kivágta a biztosítékot.
Előző este-, és éjszaka nagyon jól szórakoztam. Hanyagoltam Patrick-et, nehogy még komolyabban vegye a nem létező kapcsolatunkat, ha ez egyáltalán lehetséges, így annak a kocsmának még csak a közelébe sem mentem. Helyette összefutottam Mike-kal, aki hozott nekem egy igazán kedves meglepetést. Nem, nem ékszert, nem is virágot, sőt, még csak nem is egy kiscicát. Mary Janet.
Jó, lehet, hogy nem kellett volna kettőt elszívnom, fuck this shit.
Ma reggel, természetesen, újfent késésben vagyok, és szétmegy a fejem. Gyors, frissítőnek szánt, hideg vizes zuhanyt veszek, hajat mosok, mert vörös tincseim bűzlenek az olcsó sörtől, a minőségi whiskeytől és a füsttől. Fogmosás közben öltözöm fel, ezúttal pink és sötétkék, azt hiszem, leopárdmintás ruhát veszek fel, mely combom közepéig ér, fekete magas sarkúval, és az elmaradhatatlan bőrdzsekimmel. A tegnap viselt nyakláncokat nem vettem le, amikor hazaértem, szóval azok maradnak, akárcsak a karkötők, és a gyűrűk. Napszemüvegemet csak akkor veszem le fejem búbjáról, mikor már puszit adva Pablo fejére, kilépek a bejárati ajtón. Az autóm felé menet beveszek két aszpirint, ananász lével nyelem le a bogyókat, a kórházba menet megállok az egyik kedvenc étkezdémnél, és veszek egy hamburgert – igen, baszki, reggelire! -, egy nagy papírpohárnyi, erős kávét, és egy dobozos kólát.
Éppen bemosakszom a mai, első műtétemre, immár teljesen tiszta fejjel – éppen csak véreres, kissé vörös szemekkel -, felpörögve, felhőtlennek is nevezhető jókedvvel. Elvégre... péntek még messze van.
Ekkor a főorvos úr nyit be.
- Uram – röpke-, ugyanakkor tiszteletteljes pillantásra méltatom csupán, és biccentek az irányába. – Ma visszaadom egy férfi karját – mármint, azért mert az leszakadt az éjszaka folyamán, egy balesetben. Szinte lemondtak róla, ő is, saját magáról, és a tagjáról. De nem én. Az idegek elvileg épek, a vágás tiszta, semmi akadálya annak, hogy visszakapja, amitől a sors megfosztotta. Szerencséje van velem.
Aztán a főorvos közli, hogy eltiltottak a műtétektől. Először elképedve vonom fel egyik szemöldökömet, aztán összeszalad a másikkal, és úgy érzem, hogy azonnal lángra kapok, mint Hádész, a Disney-féle Herkulesben.
- Tessék? – jól hallottam. Nem vehetek szikét a kezembe, de még csak nem is varrhatok, sőt, egészen konkrétan semmihez sem nyúlhatok hozzá a műtőben. Csak, mint koponya, mint ragyogó elme lehetek jelen. Egy pillanatig sem kell elgondolkodnom azon, ezt vajon kinek köszönhetem.
Ki fogom herélni – fut át az agyamon, miközben folytatom a beöltözést. Épp belépnék a műtőbe, mikor egy nagydarab, hímnemű ápoló lép mellém, és enged előre. – Ugye ez most csak egy kibaszott vicc? – nézek rá, szinte perzselő, izzó tekintettel. Csodálom is, hogy nem lobban lángra a férfi.
- Az ön érdekében. Nem lenne jó, ha hülyeséget csinálna, és ki kellene rúgnia magát – int fejével a nem rég távozott főorvos felé.
- Fogja be. Ne idegesítsen, különben kitépem a tüdejét a torkán keresztül – sziszegem, pillantásra sem méltatva a férfit, de szavaim, minden bizonnyal meggyőzik arról, hogy bár túlzok, nem viccelek: kibaszott ideges vagyok.
A műtőben, az asztal mellett állva irányítom a rezidens munkáját.
- Nem, nem így kell. Helyet – lépek oda, és ellentmondást nem tűrve veszem ki a kezéből a szikét, mire az ápoló lapátnyi tenyere már a vállamra is simul, és maga felé von. – Ne – emelem fel a fejemet – érjen – szemem sarkából pillantok a férfire, de nem látom – hozzám! – figyelmeztetem, kegyetlenül dorombolva szavaimat, és folytatnám a munkámat, de még mielőtt a férfihez érhetne a penge, két karomat satuként szorítja az ápoló.
Először ösztönszerűen felkészülök arra, hogy majd a földre fog lökni, mint azt Tony is tette, és tenné. Nem sikítok, csupán némán megfeszítem izmaimat, még csak ellent sem tartok egy pillanatig. Aztán tudatosul bennem, hogy mi történik, mikor már vagy két lépéssel eltávolodtam a műtőasztaltól, és a rajta fekvő férfitől.
- Baszódjon meg! – hadakozok ellene, ujjaim között fordítva az ezüst pengét, hogy, ha esetleg sikerül szabadulnom szorosan markoló ujjai közül, ne a betegembe álljon, hanem belém. Persze, hiú ábrándokat dédelgetek, mert moccanni sem tudok. – Engedjen el! – rivallok a mögöttem állóra, nem törődve az elkerekedett szemekkel, melyek úgy nézik a jelenetet, mintha egy színdarabot látnának, premier plánból. Nem érdekelnek.
- Jöjjön, Miss Sullivan – egészen magához szorít, testem az övének préselődik, és száznyolcvan fokos fordulatot véve, az ajtó felé terel, vonszol. Én pedig csak vergődök karjai között.
- Ne Miss Sullivanezzen engem! Doktor! Doktor vagyok! A picsába, engedjen el! – és így is tesz, de csak miután már a folyosón vagyunk, a műtőn kívül, zárt ajtókon túl.

A műtétet a galériáról figyelhetem, és segíthetem. A falnak támaszkodom, a hangszóró mellett állok, ami most úgy működik, mint egy hangosbemondó.
- Ne függőlegesen, hanem vízszintesen – utasítom a helyettem műtő, még tanuló stádiumban lévő orvost. – Remélem, az édesanyja legalább szereti... – dorombolom, sokatmondón felvonva egyik szemöldökömet. Vállam fölött sandítok a mögöttem-, szinte őrt álló ápolóra, akinek ujjnyomai a felkaromon éktelenkednek, és akinek alkarját vörös sávokban díszítik körmeim nyoma. – Megérdemelte – vetem oda neki, de ő szó nélkül hagyja, érdektelen ábrázattal mered rám.

Miközben a másodikra igyekszem, a dohányzóból, a minden bizonnyal sikeres műtét után – csak akkor derül ki, ha a páciens felébredt -, még mindig öklömnyire szorult gyomorral, igyekszem első sorban lehiggadni, de ezt is csak azért, hogy kamu könnyeket csaljak villogó, opálkék lélektükreimbe.
Csakhogy.
Képtelen vagyok lehiggadni, dühöngök, legszívesebben ordítanék, és rombolásba kezdenék. Továbbá, nem csak én vagyok túlságosan is büszke, hanem a könnycsatornáim is.
A férfi irodájához érve kopogás nélkül rontok be.
- Mi a faszt képzel magáról? – ordítok, és nem érdekel, hogy vannak-e bent nála, vagy sem. Ha éppen egy betegével foglalkozik, arra is metsző-, szinte villámokat szóró tekintettel meredek. Nem érdekel semmi, csak a válaszok. – Mit gondol, ki maga, hogy veszélybe sodorja olyan emberek-, a betegeim életét, akiknek közük sincs hozzám, azt leszámítva, hogy ÉN vagyok felelős az életükért, a jólétükért, és egy tanulónak kell elvégeznie az én munkámat!? – rivallok a férfire, minden szavammal együtt csökkentve a köztünk lévő távolságot. Mire e monológom végére érek, már előtte állok. A székbe-, vagy a kanapéra szegezem, kezeimmel a karfán támaszkodva, avagy, ha az asztalánál ül, annak lapjára, és pofátlan módon a képébe mászok, a személyes terébe lépek. – Tudja, hogy milyen megalázó volt ez nekem? – immár hevesen emelkedő, és süllyedő mellkassal, fenyegetőn, kegyetlenül sziszegek arcába.

Words: 1 591 | Music: Tennis Court | Note: Baby, be the Class Clown, I'll be the Beauty Queen in tears.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Dec. 26, 2015 7:50 pm Keletkezett az írás



-Christine… az édesanyád komolyan aggódik érted. Azt mondta, hogy nem szeded be az antidepresszánsokat.
-Mert nincs rá szükségem!
A kanapén üldögélő tizenhét éves lányt néztem, aki sápadt volt, kórosan sovány, a szeme alatt karikák éktelenkedtek, és szinte vibrált az idegességtől. A tinédzserek alapból is nehezen kezelhetők voltak, hiszen a fejlődésük közben beálló hormonális változások eleve érzelmileg túlérzékennyé tették őket. Olyanok voltak, mint egy festővászon, amire a hangulatuktól függően festettek egy-egy ecsetvonást, és a végén csak egy kaotikus színkavalkád lett a végeredmény. Ráadásul a rengeteg TV, a csontsovány modellek és színészek a filmekben, a reklámokban, a plakátokon, mind befolyásolták a világról és önmagukról alkotott képüket – és sajnos nem éppen pozitív irányba. A bulímia népbetegséggé vált, és egyre lentebb tolódott a korhatár, így már a tizenhat-tizenhét éveseket is komolyan érintette. Egy ennyire eltorzult társadalmi és világkép mellett felépíteni egy egészséges önképet, megértetni velük, hogy fogadják el magukat, és ne mások véleménye számítson, leszokjanak a kalóriaszámlálásról vagy épp ne ellenőrizzék kényszeresen naponta a súlyukat, hosszú hónapok munkájába került.
-Értem. Megkérdezhetem, naponta hányszor méred magad?
Csak dacos szájhúzás volt a válasz.
-Tehát semmi nem változott. Azt hiszem, ezt nyugodtan kezelhetem tényként. Mióta is jársz hozzám Christine?
-Egy hónapja talán… -motyogta kelletlenül a választ.
-Így van. És ez alatt az egy hónap alatt egy lépést sem haladtunk, mert nem vagy hajlandó megbízni bennem.
-De ha egyszer nem vagyok bolond! Nincs szükségem magára! Miért baj az, ha csinos akarok lenni és nem pedig egy tehén?
Ezekre a szavakra vágódott ki az ajtó, és viharzott be rajta a doktornő, nyomában az osztály működéséért felelős recepcióssal. Én a fotelből összehúzott szemekkel figyeltem, és hallgattam a köpködését, míg a lány tágra nyílt szemekkel, ijedten meredt a „megtestesült házisárkány” emberi megfelelőjére. Pár másodpercig szótlanul, és igencsak gyilkos pillantás kíséretében néztem a doktornővel farkasszemet, de ahogy Christinere pillantottam, ellágyult a tekintetem.
-Megbocsátanál nekünk? Mára végeztünk, nyugodtan menj haza, és szólj édesanyádnak, hogy majd hívjon fel telefonon. Betty, kérem, kísérje ki és húzza be az ajtót maguk mögött. Köszönöm.
A tekintetemmel követtem az alakjukat, miközben a kezem ökölbe szorult. Csak amikor végre hallottam a zár kattanását, akkor voltam hajlandó ismét a szemébe nézni Katherinenek.
-Én mit képzelek?
Gyanúsan halk volt a hangom, szelíd a modorom, de a tekintetemben egy pusztító lángtenger vert tanyát. Nem volt túl bölcs döntés engem feldühíteni, és általában nem is hagytam magam, de ahogy neki, nekem is szentek voltak a betegeim. És ezért bizony haraptam. Rámarkoltam mindkét csuklójára, és nem érdekelt, ha minimálisan is, de fájdalmat okozok, erőből arrébb toltam, és felkeltem a fotelből. Olyan metsző undorral és dühvel figyeltem, amit nagyon fokozni sem lehetett, és kevésen múlt, hogy ne képeljem fel, még ha meg is értettem a kitörését. Fölé tornyosultam, onnan néztem le rá; mint egy mozdíthatatlan kőszikla, ami már számtalan vihart kiállt, és ha kellett, újra szembenézett bármilyen ostrommal.
-MAGA volt az, aki rámtört, halálra ijesztett egy gyereket, aki nem mellesleg a páciensem is, megtörte a hitét, hogy itt biztonságban van, és még maga mer ENGEM felelősségre vonni a viselkedése után? Orvos vagyok, akár elfogadja ezt, akár nem, és nem ÉN voltam, aki veszélybe sodortam egy EMBER életét, és jólétre való törekvését, hanem MAGA. ITT és MOST.
Minden nyomatékos szóval léptem egyet; még mindig a csuklóját markolva toltam a kanapé mellett álló polchoz, és szegeztem hozzá, mozdulásra képtelenül. Most én voltam az, aki az arcába hajolt, és úgy sziszegtem a szavakat megmásíthatatlanul.
-Imádkozzon azért, hogy ennek a kis incidensnek ne legyenek maradandó mellékhatásai annak a gyereknek a kezelésében, mert ha mégis, akkor nem csak a műtéttől tiltom el, de még a hivatása teljes gyakorlásától is. És még csodálkozik rajta, hogy ezt a lépést tettem? Maga egy önző, más emberek szükségletei és érzelmei iránt teljes mértékben érzéketlen nő, akit csak annyi érdekel a világból, hogy: Én, Én, Én. Magának mennyire fáj, magának mennyire volt megalázó, maga milyen jó orvos, magának mi kell. A szemei véresek, gondolom „bulis” éjszakája volt, a dühét képtelen kezelni, ami az elfojtott múltbéli sérelmek eredménye, agresszív, mint egy házisárkány, és ha valami nem úgy megy, ahogy azt kiskegyed elképzelte, akkor tüzet okád. Van egy hírem. Magasról teszek az egoizmusára és az önértékelési problémáira, mint ember, de mint orvos, nem fogom hagyni, hogy egy érzelmileg labilis nőszemély emberek életéről döntsön a műtőasztalon. NEM Isten, NEM mindentudó, és NINCS minden megengedve magának. A saját életét úgy és ott tolja el, ahogy és ahol akarja, de másét nem fogja, amíg én vagyok ennek a kórháznak a pszichológusa! Tehát, vagy szembenéz végre önmagával, és hagyja, hogy segítsek, vagy mehet, leihatja magát a sárga földig, betéphet ha akar, de felőlem még csoportszexre is benevezhet, a munkáját viszont felejtse el! És most vagy leül a seggére, vagy kitakarítja magát az irodámból, amíg ilyen kedvesen, tisztelettudóan és visszafogottan viselkedek. Megértette? – dördültem rá mély hangomon, amelyben érződött a visszafogott, tomboló harag, ami bennem kavargott.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 11:24 am Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Rendben! Jó, elismerem, talán lehettem volna egy kicsit toleránsabb. Kopoghattam volna. Kivárhattam volna a soromat, nem kellett volna megzavarnom a férfi, és a kórosan sovány, Chrisine-nek nevezett lány foglalkozását, vagy beszélgetését, vagy kezelését, vagy nevezzük bárminek is azt, ami itt folyik.
Lehet, hogy ez nem volt túl szép tőlem mindez.
De most olyan ideges vagyok, és tajtékzok a dühtől, hogy észre sem veszem mindazt, amit higgadtan, egy valamivel nyugodtabb pillanatomban bizonyára felmérek, és másképpen cselekszem.
Egy pillantást vetek a lányra, amikor az őrző-védő recepciós szúrósan méregetve engem, kíséri ki. Azt hiszem, neki is van elég baja. Sőt, neki igazi problémái lehetnek. Nekem nincs semmi bajom, én jól vagyok. Toleránsabbnak kellett volna lennem – préselem össze ajkaimat, majd harapok az alsóba.
Már éppen a nyelvem hegyén van a szó, elnyílnak ajkaim, hogy mondjak valamit, bármit, akármit, hogy elnézést kérjek, hogy nem kell elmennie, és, hogy igazság szerint ráérek – ami valójában kamu, de, ha tetszik, ha nem, ez a lány is egy beteg, valakink a betege, Derek páciense, és neki fontos. A távozó, női alakok után lépek, és emelem a kezemet, hogy elnézést kérve, maradásra biztassam a lányt, de szokásomhoz híven, elkések.
Derek halkan szólal meg, de kihallom belőle az élt. Ismerem már ezt a hanghordozást, régről, sokszor hallottam, eltéveszthetetlen, tökéletesen kihallható belőle a fenyegetés apró, puskaporos lehelete, mely csak a szikrára-, rám vár, egyetlen mozdulatomra, vagy szavamra, hogy belobbanjon a pusztító tűzvész.
Szívem hevesen kalapál a bordáim alkotta ketrecében, miközben farkasszemet nézek a férfivel.
- Igen – pofátlanul feleselek, mint, ahogyan azt mindig is tettem. Tonynak sem engedtem meg, hogy azt a gyenge nőt lássa bennem, aki egyébként voltam, vagyok, legalábbis, vele szemben-, és most Derekkel szemben minden bizonnyal. Hangom karcosan cseng a köztünk feszülő, puskaporos, kénesen füstölgő csendben, ugyanakkor magabiztosan, és már-már nagyképűen, továbbá számon kérőn cseng, hiába bántam meg a ki-, és berohanásomat, hiába sajnálom, hogy rátörtem a lányra a nyugalom szigetén.
Hirtelen, és dühödt erővel ragadja meg a csuklómat, én pedig azonnal szabadulni akarok, és ki akarom rántani kezemet ujjai bilincséből, de túl erős ehhez szorítása.
Szavai ugyan eljutnak tudatomig, felfogom őket, de ösztönszerűen a menekülésre koncentrálok.
- Engedjen el – nyomatékosan parancsolok rá, és nem érdekel, ha a szavába vágok ezzel. – Vegye le rólam a kezeit – ridegen kérem, és csak most sütöm le pilláimat, melyek sátorként borulnak lélektükreimre, ugyanakkor büszkén, pofátlanul és hiún húzom ki magamat, gőgösen, emelt fővel, ezzel is próbálva elrejteni érzelmeimet, rettegésemet, melyeket az emlékek váltanak ki belőlem. Próbálok ellent tartani neki, hadakozok ellene, mert nem akarok sarokba szorulni, mert túl sokszor préseltek már falnak, vagy esetleg repedt meg a hátam nyomásától üveg. Nem kiabálok, mert tudom, hogy a félelem-, az, ha kiborulok, élteti az ilyen bestiákat. Bocsánatot nem kérek, és nem kérem meg rá, hogy engedjen el. – IGEN! – csak kérdése után rivallok rá. – Igen, én vonom felelősségre, amiért egy férfi lehet, hogy örökre elvesztette a karját, amit, ha enged műteni, megmenthettem volna! IGEN! Veszélybe sodorta a betegemet, akinek ugyan most van karja, de lehet, hogy ez csak egy illúzió, és újra le kell vágni! – el sem tudja képzelni, hogy milyen erőfeszítésbe került nekem mindez, hogy szóra nyissam a számat, hogy beszéljek, hogy kiabáljak.
Ahogyan azt sem, hogy minden egyes alkalommal, amikor lehunyom a szememet, amikor pillantok, nem őt látom magam előtt, hanem Anthonyt. És ez halálra rémiszt, megbénít, lebéklyóz, láncokba ver, és mozdulni is alig bírok, nem, hogy beszélni.
Amikor a polchoz szegez, arcomat elfordítom tőle, hasizmaimat megfeszítem, mert az ex-férjem bizony oda ütött legelőször, ha nem tudott a kialakuló helyzettel-, és ezzel velem, mit kezdeni. Fájdalmasan, görcsösen ránduló testem fölött már könnyűszerrel uralkodhatott, amikor már nem tudtam koncentrálni úgy, ahogyan akartam, és elindultunk a lejtőn, ő vette a kezébe az irányítást.
A szívem, bordáim alkotta ketrecében hevesen dübörög, mint egy kibaszott kalapács.
BAMM! BAMM! BAMM!
Hevesen kapkodnám a levegőt, e helyett azonban visszafogom a lélegzetemet.
Szavai-, nemhogy célt érnek, de mind, egytől-egyig telitalálat. Hiába rettegek, felfogom a mondanivalóját.
Ajkaimat összepréselem, állkapcsomat megfeszítem, ahogyan testem minden egyes izmát szintén. Úgy érzem magamat, mintha valamiféle sarokba szorított vadmacska lennék, akire éppen a fegyver célkeresztjében pózol, és vár, valamiféle jelre, hogy merre ugorjon, miközben a fegyver csöve a homlokának nyomódik.
BAMM! BAMM! BAMM!
A mellkasom hevesen emelkedik, és süllyed.
- Nem én akartam idejönni, épp úgy elegem van ebből az egészből, mint Önnek – hangom olyan, akár a jégszilánkokra csorgatott méz. Nem tudok kiabálni, már nem megy. Ahogy a férfire sem tudok nézni, mert csak Anthonyt látom visszaköszönni, minden egyes vonásában, a hanghordozásában, a mozdulataiban. Képtelen vagyok szabadulni a volt férjem emlékétől.
BAMM! BAMM! BAMM!
- Ezért élek, hát nem érti? – felvonva egyik szemöldökömet, most nézek csak Derekre, miközben újra felemelem a hangomat. Először a mellkasát nézem. Aztán a nyakát. Az állát, szépen ívelt, kívánatos ajkait, végül, párat pislogva, és megnyalva kiszáradt ajkaimat, a szemeibe nézek.
BAMM! BAMM! BAMM!
- Szükségem van erre a munkára, szükségem van a munkámra, jobban, mint bárki másnak, Derek - elnézek mellette, a falat figyelem, a plafont, a szemközti sarkot, majd tekintetébe vájom opálkék íriszeimet. – Szükségem van egy okra, hogy reggelente felkeljek. Fel kell kelnem, és nem törődhetek vele, hogy esik-e, vagy sem, ahogy azzal sem, hogy negyven fok van odakint, vagy, hogy másnapos vagyok-e, vagy véresek-e a szemeim, hogy harminchét éves vagyok, és azzal sem, hogy teljesen egyedül vagyok – megingatva a fejemet, megvonom a vállamat. – Csak szükségem van a munkámra, érti? És NEM veheti el tőlem ezt, NEM teheti ezt velem! – az iménti csendes, de teljesen őszinte megnyilvánulásomat felváltja a dühödt, ingerült és a tehetetlenség érzéséből fakadó harag hangos, már-már üvöltő szavai.

Words: 909 | Music: Tennis Court | Note: Baby, be the Class Clown, I'll be the Beauty Queen in tears.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 2:27 pm Keletkezett az írás



Most nem tudott meghatni a nyilvánvaló rettegés, ami minden pórusából, mozdulatából bűzös, fekélyesen gennyedző sebből áradó szagként terjengett a levegőben, bár valahová az agyam egy higgadtabb szegletébe felvéstem az információt: a fizikai kontaktus problémákat jelentett nála, valószínűleg bántalmazták. Ettől függetlenül nem engedtem el. Igen. Most én voltam a Sátán, a Bírája, az Esküdtszék és a Hóhéra is egyben, és az Ítélet érzéstelenítés nélküli boncolás volt, mert meg kellett tanulnia, hogy itt, ebben a szobában, kettőnk közül ÉN voltam az úr, a domináns alfahím, és az ő dolga az volt, hogy meghunyászkodva és szűkölve kushadjon a földön. Majd ha ezt a leckét végre a fejébe vertem, UTÁNA esetleg hajlandó leszek velem egyenrangú félként, EMBERKÉNT bánni vele. Addig viszont az erő lesz a fenyítő eszközöm, a korbácsom, a zabla a szájában, és a kantár a fején. A próbálkozást, hogy rám parancsoljon úgy engedtem el a fülem mellett, mint a viharos szelet, esős, őszi éjszakákon. Érdektelenül. Az ordítása amúgy is csak olaj volt a tűzre. Kegyetlen, csúfondáros mosoly ült a szám sarkába, a pillantásom éles pengeként szabdalta a száját, szúrta hegyére a lesütött pillákat, metszett keresztül büszkén felemelt hattyúnyakának ívén. A tegnapi szenvedélynek nyoma sem volt bennem. Az emberi lélek tapasztalt kínzómestereként vettem célba minden egyes érzékeny pontját, és szorítottam spanyolcsizmába, kérlelhetetlenül.
-Nem csak maga képes műteni, nem csak MAGA az egyetlen plasztikai sebész ebben a kórházban! Más is képes lehet hasonló csodákat tenni, akár még a segítsége nélkül is, ha végre lehetőséget kap. És most fognak. Sokan fognak végre gyakorlatot szerezni, és teljesíteni a SAJÁT álmaikat, amit ki tudja hányszor áldoztak fel a MAGA nagyravágyásának, nagyképűségének és bizalmatlanságának oltárán. Nem az bántja, hogy mi lesz a beteggel, hanem, hogy ha sikerült a műtét, nem MAGÁT illeti a köszönet!
A feszültsége kézzel fogható, ragacsos, nyúlós kátrányként tapadt a bőrömre, de nem tágítottam. Túl nagy volt a dühöm a meggondolatlansága és felelőtlensége miatt, és nem voltam HAJLANDÓ egyszerűen túllépni rajta. A fejére olvastam MINDEN bűnét, amit eddig találtam, megaláztam, arcát, ha csak képletesen is, de a saját mocskába nyomtam, és ott tartottam, mert ideje volt, hogy végre szembenézzen a tettei következményével, és ha nem ment másképp, akkor erőnek erejével kényszerítettem erre. Azért, mert megtehettem. Volt, akinél CSAK ez működött, főleg ha ilyen magas lovon ült, mint ez a bizonyos doktornő előttem.
Végre rám nézett. Végre levetette azt a külső, kemény jégpáncélt, amit maga köré épített, és ha csak másodpercekre is, de bepillantást nyerhettem valódi érzéseibe és gondolataiba. Keményen viszonoztam a pillantását. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ellágyuljak, hogy megsajnáljam, mert azzal csak a saját halálos ítéletemet írtam volna alá. Attól a pillanattól fogva elfelejthettem volna, hogy tisztelettel nézzen rám, még ha ezt jelenleg csak megfélemlítéssel is értem el. Kicsit lazítottam a fogásomon. Nem annyira, hogy kiszabaduljon, csak hogy ne fájjon, de mikor ismét ordítani kezdett, rántottam egyet rajta. Magamhoz vontam, bal kezem a derekán pihent acélos pántként, jobb kezem az álla alá futott, és kényszerítettem arra, hogy RÁM nézzen, majd még tovább toltam állát, míg orra már a plafon felé mutatott, megfeszült a nyaka, és már kénytelen volt vagy becsukni a szemét, vagy a plafont bámulni. Áradt belőlem a dominancia, ami fojtogatón ölelte körbe, és követelte a behódolást, a megadást. Mert NEM HAGYTAM más lehetőséget neki.
-Márpedig megtettem, és megtehetem. Igazgatói felhatalmazásom van rá, és ezt nem fogja sem a dühöngésed, sem a hisztid, sem a könyörgésed, sem a könnyeid felülírni. – halkan, érzékien suttogtam a forró szavakat torkára, mely más esetben a csábítás egy eszköze lett volna, de most fenyítésként használtam, hogy tudja: bármikor a nyakát szeghetem, akár átvitt, akár valós értelemben. – Az enyém vagy. Addig amíg ÉN mondom, és amíg másképp nem döntök, ez NEM fog változni. – Elengedtem az állát, ujjaim figyelmeztetően fonódtak a torkára, arcomra ráfagyott a torz, vadállati vicsor. - Ráadásul ne ferdítsd el a tényeket. NEM vettem el a munkádat, csak a szikétől tiltottalak el. Ettől még bemehetsz a műtőbe, irányíthatod a munkát, segítheted őket szakmai tanácsokkal. Én most ESÉLYT adok neked arra, hogy ne a munkádba kapaszkodj görcsösen, hanem végre képes legyél több lábon állni, kapcsolatokat építeni, megtanulni BÍZNI másokban. Hogy megtaláld a szépséget az oktatásban, és ODAFIGYELJ a gyakornokaidra, rezidenseidre, a betegeidre, és ne csak két lábon járó ESETEKET, vagy útban lévő embereket láss bennük. BESZÉLGESS velük és HALLGASD meg végre, hogy mi a fenét akarnak mondani, anélkül, hogy megkérdőjeleznéd minden egyes szavukat! Lehetőséget adok neked, hogy barátokat szerezz, és ne csak lézengj magányosan a világban. Hogy levetkőzd ezt a makacs, kamaszkori lázongásos tünetegyüttest, ami jellemez, a pánikodat az érintéstől, hogy feldolgozd a bántalmazást, amit kaptál, legyen az akár testi, akár lelki, hogy kiengedd magadból a feszültséget, a frusztrációdat és ne alkoholba menekülj vagy még rosszabba. És akkor TALÁN eljuthatsz addig, hogy egy normális, kölcsönösségen alapuló kapcsolatot is fel tudj építeni, nem pedig egyéjszakás kalandozásokat és kilengéseket. Lesz körülötted egy erős szociális háló, ami megtart, biztonságot nyújt, erőt, és megvéd, ha szükséged van rá.
Erélyesen kutattam a tekintetét, és kerestem benne a felismerésnek akár csak egy apró szikráját is, a megadásnak a villanását, de legalább annyit, hogy MEGÉRTETTE, amit mondtam neki.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 5:16 pm Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Nem is értem, hogy egyes nők-, vagy akár férfiak mit élveznek ebben? A szadista szexben. A BDSM-ben. Nem, mintha mi most éppen erre készülnénk, vagy ezt csinálnánk. Csak egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy az emberek egészen pontosan mit élveznek abban, ha lefogják, vagy szélsőségesebb esetben, megbilincselik őket. Vagy, hogy az ágyhoz-, vagy a falhoz kötözik őket. Ebben nincs semmi izgató, nincs bennem semmi szexi, semmi hívogató; nincs más, csak a félelem.
Nagyon szeretném, ha elengedne, de megtanultam, hogy nem hódolhatok be, mert attól csak rosszabb lesz. Akkor azt fogja gondolni, hogy velem bármit megtehet, akármit, amit csak akar. És ez nem így működik, én nem így működök. Így, nyilvánvalóan, nem fogok fejet hajtani Dereknek, és nem fogom megadni azt, amire vágyik, amit ezúttal nem észérvekkel, hanem erővel akar kicsikarni belőlem.
Nem törhetsz meg, Kate... – mantrázom magamban töretlenül.
Hiába van undorító, és visszataszító tapasztalatom ilyesmiben, hiába éltem ebben egy évig, hiába tartottam a hátamat, és szoktattam hozzá az ilyesmihez-, a fizikai-, és a szellemi erőszakhoz a testemet, és az elmémet, most sem vagyok a helyzet magaslatán, ahogy soha nem is voltam igazán. Most sem tudom úgy visszafogni az érzéseimet, és az érzelmeimet, mint, ahogyan azt szeretném. Most is, akaratom ellenére is, minden egyes mozdulatommal, minden kibaszott mimikámmal, rebbenő pillámmal, reszkető testemmel, megfeszült izmaimmal, a kimondott szavaimmal arról árulkodok, hogy rosszul érzem magamat, hovatovább, rettegek, és szabadulni akarok, mert úgy érzem, fuldoklok.
És nincs is annál rosszabb, mint amikor az ember végre feltört a mély, áthatolhatatlan, sötét víztömegből – hogy utána valaki ugyanoda visszanyomja. Mert már tudja az ember, hogy milyen a felszínen, amit már talán el is felejtett, átérzi, milyen életében először levegőt venni. Szörnyű érzés. Embertelen érzés.
- Nem én vagyok az egyetlen, de én vagyok a legjobb – sziszegem a képébe a tényt. Tudom, hogy beképzelt vagyok, tudom, hogy nagyképű vagyok, egy egoista ribanc, de ez az igazság. Miért is hazudnék? Miért is tagadnám le a sikereimet? A valóságos csodákat, melyek egyedülállóak-, nem csak az országban, vagy az Államokban, hanem az egész világon is. És mindez engem tesz egyedülállóvá. – Ne próbáljon olyasmit belemagyarázni a szavaimba, a számba adni, amikre még csak nem is gondoltam, Brown! Ne merészelje azt állítani, hogy nekem nem fontosak mindennél, bárminél jobban a betegeim! – rivallok rá, ezúttal talán jogosan, hiszen értük élek, miattuk vagyok itt; és ezzel egyetemben próbálok elszakadni a polctól is, amihez éppen hozzá szegez, de, ha csak egy kicsit is sikerül eltávolodnom tőle, kezeim-, és testem újfent a bútornak préselődnek. Nem győzhetem le Dereket – és a gondolattal párhuzamosan lemondón döntöm fejemet a szekrénynek.
Nem érdekelnek a szavai, nem hatnak meg. Felfogom őket, de már számtalanszor hallottam mindezt. Az irigyeim, a rosszakaróim, vagy egyszerű munkatársaim már így, vagy úgy, ilyen, avagy amolyan apropóból már megpróbálták mindezt elmagyarázni nekem, és én, végtére is, megértettem. Most is megértem. De, ha ahhoz, hogy életeket mentsek, vagy, hogy szebbé tegyem mások életét, ez kell, ám legyen. Örömmel leszek én a Sátán. És rohadtul nem sajnálom, és nem érzek megbánást e miatt.
Amikor lazít a fogáson, azonnal szabadulni próbálok ujjai bilincséből – mindhiába. És ordítok, és tombolok azon a tenyérnyi helyen, ahova beszorított engem, mint valami leölésre szánt vadállatot.
Hirtelen forr a torkomra a szó, fúl el rivalló hangom, ahogy magához von. Kezeimet azonnal közénk rántom, mellkasának támasztom ökleimet, és ahelyett, hogy megütném, próbálom eltolni magamtól, kényesen ügyelve rá, hogy, ha elenged, ha kiszakadok szorításából, ne essek a szekrénynek, lábammal kitámasztom magamat. Mint mondtam: nagy tapasztalatom van, ami az ilyen eseteket illeti.
Ujjai érintésére a nyakamon összerezzenek. Minden bizonnyal a szívem is kihagy egy sötét dobbanást, ahogyan a levegő is bordáimat-, mellkasomat feszítve a tüdőmben reked. Vádlón, metszőn és undorral vegyített haraggal nézek a szemébe, ugyanakkor ki nem mondott könyörgés is megbújik pillantásomban. Aztán, amikor már nem tudok rá nézni, csak a plafon az egyetlen, aki visszanéz rám, lehunyom a szemeimet.
Ne borulj ki, maradj nyugodt, Ő nem Tony. Ő nem Tony! – mantrázom magamban.
- Engedjen el, nem mondom többször – fogaim között préselve sziszegem a szavakat a plafonnak, de természetesen Dereknek szánom őket.
- NEM! - összeszorítva szemeimet kiabálok a levegőbe. – Nem, nem, nem vagyok a tiéd! – próbálok szabadulni karja-, keze szorításából, ellökni magamtól, húsába mélyesztem körmeimet. Mintha egy rémálomban élném újra mindazt, amit magam mögött hagytam, amit magam mögött akartam hagyni. De ez a valóság, ez itt van, és most történik, velem. Nem képzelgés, nem hallucináció, nem álom. Nagyon is valóságos, és ijesztő.
Most, hogy újra a szemeibe nézhetnék, egy röpke pillanatig nem teszem. Lehunyt szemekkel, újra a hazug nyugalomba próbálom kényszeríteni magamat. – Engedjen el, és ne csinálja ezt többet – nem kiabálok, színtelen hangon, mintha egy szövegkönyv egy unalomig gyakorolt sorát mantráznám milliomodszorra, beszélek; majd nyitom ki a szemeimet, és nézek a féri szemébe. – Engedjen el, Derek – és még most sem kérem rá, hanem felszólítom, miközben talán újra, és újra, és újra szavaiba, mondataiba vágok. – Mi van, ha nem akarok kapcsolatokat, hm? – újra üvöltök, mert hihetetlenül felbasz, hogy azt hiszi, jobban tudja, mire van szükségem, mint én. – Mi van, ha nem akarok megbízni másokban? Tudom, hogy mi van odakint, és milyen emberek járnak azokon az utcákon, és nem kérek belőlük egy pillanatnál többet! – aztán hirtelen hallgatok el, és megütközve nézek rá, összevont szemöldökkel. - Én nem... engem nem... – ingatom meg a fejemet, de végül hagyom, hogy közöttünk lebegjen befejezetlen a mondat. – Oh, ugyan már! Hogy lehetsz ilyen naiv, pszichológus létedre? – keserűen, cseppet sem őszintén nevetek a képébe, és újfent hadakozok ellene, és neki feszülök a testének. Lélektükreimet marják az emlékek, a torkom összeszorul, de a büszkeségem nem engedi, hogy könny buggyanjon ki szemeimből. Csak ott van, ott áll, elfedi véreres szemeimet, mozdíthatatlanul, az elmémben a múlt, az emlékek, a negatív tapasztalataim, mindezek csak belém marnak, a lelkembe tépnek, és emlékeztetnek rá, hogy most miért vagyok itt, egyedül, ebben a kiszolgáltatott helyzetben. – A szeretet, és a bizalom kétélű fegyver. Nem tudta? Akkor most felvilágosítom. Nem háló, nem biztonság, nem erő és nem védelem – lesütöm pillantásomat, összepréselve ajkaimat, a cipőink orrát fürkészem. – Legalábbis, nem minden esetben – ezúttal önszántamból nézek fel rá újfent. – Néha jobb az egyedüllétet választani, vagy az, ha az embert lekurvázzák, vagy egyszerűen annak nézik. Egyszerűbb – ingatom meg a fejemet, és próbálok mosolyogni, és talán sikerül is, de gyorsan tovatűnő, múló éke csupán arcomnak.

Words: 1 023 | Music: Tennis Court | Note: Baby, be the Class Clown, I'll be the Beauty Queen in tears.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 9:51 pm Keletkezett az írás



Hadakozott ellenem. Szavakkal, tettekkel. Karcsú, formás teste megfeszült a karomban, izmai vibráltak a bőre alól kibújni készülő vihar csöndes előjeleként, de nem érdekelt. Elegem volt a makacskodásából, az ellenkezéséből, az önfejűségéből, és abból, hogy semmibe vette a munkámat, miközben ő maga egy olyan magányos piedesztálon próbált tetszelegni, ami egyáltalán nem tett jót neki, csak még jobban elszigetelte a világtól. Eldöntöttem, hogy addig ki nem engedem a karmaim közül, és nem hagyhatja el az irodát, amíg össze nem rombolom védekezésként épített gótikus palotáját, amit várárokkal, labirintussal, aknákkal kerített körbe, és amelyeken én most céltudatosan gyalogoltam keresztül, elhárítva minden akadályt.
A tagadás kiáltásait a rettegés tövisei tették élessé, és más esetben én magam lettem volna, aki segítő kezet nyújt, hogy kirántsam a rémálomból, csakhogy most én voltam börtönének őre, éber álmainak formálója. Az enyhe pánikroham minden jele ott feszült arcvonásain, a testében, a szemében, a mozdulatban, ahogy véres csíkot szántott a mellkasomra, áttépve magát az ingem anyagán. Az érdektelenség és közöny palástját húztam magamra, miközben pörgött az agyam és jegyzeteltem. A dühöm csillapodott már, mégsem voltam hajlandó elengedni. Egyrészt mert tartottam attól, hogy fizikai tombolásba kezd. Másrészt azért, mert nem tetszett a hanglejtése. És legfőképpen azért, mert így legalább MUSZÁJ volt rám figyelnie, és nem hagyhatott faképnél, mikor kezdett számára kényes lenni a szituáció.
A szavamba vágott, újra és újra, mégsem bántam. Az őszinteség cserépdarabkáit öklendezte fel, sorban, egymás után, meghajolva a nyomás alatt, amit gyakoroltam rá, és minden egyes törött kis darabot felszedegettem, mintha csak értékes gyöngyszemek lennének. Mert az én kezemben, az én munkámban azok is voltak. Ráadásul a reakciója bizonyságot adott arra, hogy vele nem lehet kesztyűs kézzel bánni. Ahhoz túl vad volt, erős, céltudatos és akaratos.
Párás pillantása, keserű, lemondó szavai élethűen tükrözték mekkorát csalódott az emberekben, vagy akár csak egyben is, de az tátongó sebként ült a lelkén, és mint valami fekete lyuk nyelt el mindent maga körül: jót, rosszat egyaránt. Elfojtottam egy sóhajt, melyet merev arcvonásaim mögé rejtettem. Csak egy apró mozdulatomba került volna, és a kisugárzásom megváltoztatásába, hogy a félelmetes csapda óvó bástyává szelídüljön, és megnyugvást adjon neki. Megtehettem volna, és át is futott agyamon a gondolat, hogy TALÁN ezt kellene tennem. Csakhogy az eddigi viselkedési mintája alapján, akkor visszahúzódott volna a csigaházába, és egy árva mukkot nem tudtam volna kihúzni belőle a továbbiakban. Így hát maradt a szűk ketrec, a domináns, birtokló ölelés, és az elnyomás, ami sűrűvé, nehézzé tette azt a minimális légteret, ami közöttünk feszült.
-Akkor haladjunk szépen, sorban. Neked NEM a betegeid fontosak, csak a beavatkozás, amit elvégezhetsz rajtuk, és ami magasan a többi szakorvos fölé emel. Az, hogy ettől a páciens élete jobb lesz, pusztán csak egy teljesen érdektelen mellékhatás. És NE ellenkezz velem! – szorítottam rá kicsit erősebben a torkára egy rideg pillantás kíséretében. – Hányszor beszéltél velük a műtét után? És most nem a sebek ellenőrzésére, meg a hogylétükről való üres kérdésekre gondolok. Mennyire érdekelt az életük, a személyiségük, az érzéseik, a gondolataik? Mert EZT jelenti, ha fontos neked a beteged. A hálát elvártad, megkaptad, és örömmel tetted zsebre, de azon kívül? Sejtésem szerint nem sokszor. Pont azért, mert nem vagy hajlandó bízni senkiben. Mert egy kalap alá sorolsz mindenkit, és az esélyét sem adod meg annak, hogy bebizonyíthassák: ők talán mások, mint akiket eddig ismertél. Amúgy bármennyire is meglepő én is emberből vagyok, és nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire kétélű fegyverek az érzelmek, de ahogy mondtad is: az egyedüllét csak egyszerűbb, de egyáltalán nem jobb. Csak egy könnyebb út, amin végig lehet galoppozni felelősség nélkül, de mindennek a végén csak az üres magány fog várni. –Közelebb húztam magamhoz, az ölünk összesimult, az orrunk összeért és úgy sóhajtottam szavaimat az ajkára, rólam lélegezhette be, hogy kalapácsként verhessem a fejébe az igazságot. - Megkeseredett, a világtól elzárkózott vénlány leszel, aki jó esetben pár macskával osztozik majd a lakásán vagy a házán, és hetente egyszer elbeszélget a postással, aki rányitja az ajtót. És ennyi! Nem fog érdekelni SENKIT, hogy élsz vagy halsz, nem lesz kivel megbeszélni a gondolataidat, nem lesz kivel veszekedni, nem lesz kit megölelni, vagy egyszerűen csak nézni a naplementét. Csak egy öregasszony leszel, akiről a gyerekek rémmeséket terjesztenek. Mert a szépséged egyszer elmúlik Katherine. A bőröd megereszkedik és ráncos lesz, a hajad hófehér, talán még pár kiló is felszalad majd rád. Akkor mivel fogsz embereket csalni magad mellé, hogy enyhítsék a magányodat? Akkor már hiába fogsz minisortot, és áttetsző felsőt húzni, mert ami most még elnézhető, és jól áll neked, az később, a korod múlásával csak egyre nevetségesebbé fog tenni, és tetszik vagy sem, de meg fogja kérdőjelezni a szakmai hozzáértésedet is. Mert EZT is figyelik. És mikor elérkezel az életed végére mit fogsz tudni felmutatni? Mibe fogsz kapaszkodni? Ki fog melletted állni? A büszkeséged? A szakmai elismerésed? Az majd megölel? A támaszod lesz? Erőt ad? AKKOR fogsz megbánni mindent visszamenőleg, és átkozni fogod önmagad, hogy nem adtál esélyt másoknak, és bezárkóztál a falaid mögé. Mert senki nem fogja majd a kezed az utolsó percekben, hogy enyhítse a rettegésed az elmúlástól. Nem mindenki bánt. Nem mindenki akar tönkretenni. És nem mindenki él vissza a bizalmaddal és az érzéseiddel. De amíg olyan vagy, mint egy kaktusz, és mindenkit megpróbálsz elmarni magad mellől, amíg képtelen vagy nyitott lenni másokkal szemben, és viszonozni a gesztusaikat, amíg többre értékeled az alkoholt és az egyéjszakás kalandokat, mint a lassan felépített, de tartós emberi kapcsolatokat, addig ez a jövő vár rád.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 28, 2015 12:41 pm Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Minden, ami elől elmenekültem Los Angelesből, ami miatt elváltam a férjemtől, ami miatt ide jöttem, felejteni, újrakezdeni, túlélni; újfent lebéklyóz, láncokra ver, itt, és most. Ami eddig csak felszínes és nyugtalan álmomban kísértett, amikor nem részegen-, vagy beszívva fekszem le aludni, hanem nagyon is józanul, most megint itt van, sarokba szorít, a frászt hozza rám, feleleveníti a nem is olyan távoli múltat, teljes életnagyságban.
Nagyon is szabadulni akarok Derektől, és nem csak az acélos, lélekszorongató ölelésből, amiben akaratom ellenére részesít, hanem az irodájából is. Rondán belemászott a személyes, privát szférámba, és olyan érzéseket, és érzelmeket váltott-, és vált ki belőlem folyamatosan, amiket nem akarok érezni, amiben már volt részem, és rohadtul nem kérek belőle többször. De ezúttal sincs választásom, mint, ahogyan Tony elől sem bújhattam el, és nem menekülhettem el előle, vagy a közös házunkból, mert az csak olaj lett volna a tűzre, és csak vérszemet kap, erőt merít a félelmemből, a gyengeségemből, a megadásomból. És, bár megalázott, rendszeresen, a négy fal között, elvárta, hogy mellette állva, a társaságban, az emberek között tetszelegjek, és tegyek úgy tényleg, egyszerűen szeressem, és ne játsszam meg magamat.
Ahogy bőrébe, húsába vájom körmeimet, nem eresztem el, az ing anyagába markolok, fogást találva rajta, tartva magamat, és esetlegesen magammal rántva, ha úgy döntene, hogy mégis elenged, és, esetleg épp úgy, mint azt Tony is tette, lök rajtam egyet, hogy a földre kerüljek. Hogy fel kelljen néznem rá. Hogy nagynak érezze magát. Hogy fölénybe kerüljön, hogy le kelljen néznie rám.
Soha nem gondoltam volna, hogy az az ember, akit úgy szerettem, mint korábban senki mást, akinek testileg, lelkileg odaadtam magamat, aki előtt megnyíltam, akiben megbíztam, akár vakon is, majd ezt teszi velem. Hogy az lesz neki a legfontosabb, hogy lenyomjon, hogy megfélemlítsen, hogy, miután teljesen az áhított nő képére formált, és egy kibaszott született feleséggé-, vagy Stepfordi asszonnyá változtatott, elvárva, hogy élvezzem is, majd úgy viszonyult hozzám, ahogyan. Mindazok után, amit hajlandó voltam érte tenni – teljesen kifordulva önnönmagamból, és felülírva azt, aki addig voltam.
Soha, soha, soha többé nem fogok mások igényei szerint élni, úgy viselkedni, ahogy elvárják.
Nem arról van szó, hogy sajnáltatnám magamat, ha így lenne, magam jöttem volna ide, miután az elmúlt három hónapot az új házamban töltöttem volna, zárt ajtók mögött, párnák közt, takaróba csavarodva, és addig zabálva az endorfint termelő csokoládét, míg ragyogó-, és boldog, kövér nő leszek. Idióta, romantikus filmeket néztem volna, és ugyanilyen fellengzős, terjengős, csöpögős és nyálas könyveket olvastam volna, hogy aztán álomba bömbölhessem magamat, mint egy nagyra nőtt óvodás. Aláírom, ez is egy módja a gyógyulásnak, de én nem Bridget Jones vagyok, nem vágyok arra, hogy a szerelem rám találjon, és nem vadászok élethosszig tartó, boldog kapcsolatra, amit majd házasság, és gyerekek ékítenek. Nem vágyok a főnököm szerelmére sem, ahogyan a furcsa, rénszarvasos pulóveres Durci Darcy odaadó imádatára sem.
Nem akarok mást, csak felejteni, és jól érezni magamat. És ezt, többek között, a munkával érhetem el, azzal, hogy dolgozok, hogy életeket mentek, hogy kerek, egésszé teszem kicseszett implantátumokkal, és ráncfelvarrásokkal mások életét. És, ha ez nincs, ha nem műthetek, ha nem tehetem azt, ami az ÉN életemet teszi kerek egésszé jelenleg, akkor mi mást tehetnék?
Nos, a válasz nyilván egyértelmű – szesz, szex, fű, és Rock ’n’ Roll -, rendben. De nem ezek tartanak itt, két lábbal a földön.
Hevesen és vehemensen próbálok kiszakadni a karjai közül, de a férfi úgy viselkedik, mint valamiféle gyilkos óriáskígyó: minél inkább szabadulnék, annál szorosabban tart, annál több tértől foszt meg, annál jobban fojtogat, és lopja el a levegőmet.
- Remek! Nagyszerű! – üvöltök, egyszerre a pánikszerű félelem-, és a harag, a düh miatt is, ami bennem pulzál. - Látom, Ön is épp olyan jól ismer, mint mindenki más a kórházban, hiszen olyan egyszerűen, és könnyen vonja le a következtetéseket! Kurvára fogalma sincs róla, hogy ki vagyok! – hiába szorulnak ujjai még mindig torkomra, és présel a testéhez, kikelve magamból kiabálok vele, és talán abban bízok, hogy odakint, a folyosón, az a morcos portásnő is meghallja, és benyit, vagy legalábbis, bekopog, ezzel megzavarva a nem várt kezelést, és a férfit egyaránt, aki eztán majd elenged engem. Hogy mehessek, és feljelenthessem. Tonyt is fel kellett volna jelentenem, de az sértette volna az egómat, és a büszkeségemet, egyaránt, és, ha még sikerül is kimagyaráznia magát a dologból, ha felmenti a bíróság, ha odáig fajulnak a dolgaink, azt megtorolta volna, és annak nyilvánvalóan én látom kárát.
Izmaimat feszítve rántom meg Derek ingét, bár nem hiszem, hogy meghatná, hisz úgy magasodik fölém, még mindig, árnyékot vetve rám, lenézve rám, mint valamiféle kolosszus.
- Igenis, beszélek velük, és fontosak! – szajkózom továbbra is töretlenül, majd kajánul felvonva egyik szemöldökömet, ragadok meg egy félmondatot, vagy fájó pontot. – Nocsak... szóval nem tökéletes, Doktor Brown? Mi lenne, ha az Ön érzéseiről beszélnénk? Azt nem élvezné ennyire, ugye? Nyilván nem lenne olyan felemelő, vagy magasztos, ha az Ön hibáiról, az Ön-, olybá tűnik, cseppet sem hibátlan életéről cseverésznénkha Tony lenne, most vágna pofon, vagy most lökne a szekrénynek, most vágna a földre, és, ha eddig nem tette volna, most ütne öklével gyomorszájon. Ez a módszere, az enyémre adott reakciója. Amikor védekezek, terelek, és ezzel egyetemben támadok is egy szabadon hagyott, lelki felületet.
Talán fel is készülök rá, és, ahogy magához von, elhúzódok tőle, kissé elfordítom arcomat, de még így is ajkaimra leheli szavait, és minden egyes, bántó, fájdalmas szavát belélegezhetem, hogy még sokáig a fejemben kergessék egymást mondatai, az egész monológja, a légből kapott jövendölése.
- Ki a faszt érdekel, hogy mi lesz velem harminc-, negyven-, vagy ötven év múlva?! – értetlenül ingatom meg a fejemet, ajkaira sziszegve a szavaimat. – Már, ha megérem azt a kort... – mutatok rá a tényre, hogy erre bizony semmi garancia sincsen. – Ki nem szarja le, hogy mikor, és legfőképpen hogyan halok meg? Ön mondta jól, senkit az ég adta világon nem fogok érdekelni, épp úgy, ahogy most sem érdeklek senkit sem. És akkor mi van? Miért érdekli Önt a sorsom, vagy ez a kitalált jövőkép rólam, amit hirtelen alkotott, valamiféle légből kapott gondolatfoszlányból? Miért? – és most nézek rá először kétségbeesetten, vonásait kémlelve, válaszok után kutatva a borostyánszín lélektükrökben. Tényleg érdekel, tényleg tudni akarom. – És ne merje azt mondani nekem, hogy ’mert ez a dolgom, baszd meg’, mert azt nem hiszem el! Ha ez lenne a valódi válasz, akkor aláírja a kurva papírokat hat-hétszáz dollárért, és hagyja, hadd csináljam a dolgomat, hadd mentsek életeket, és leszarja, hogy mi lesz velem a továbbiakban – vázolom fel az én elméletemet, illetve azt a gyors, és fájdalommentes procedúrát, amit más pszichológus tett volna.

Words: 1 069 | Music: Tennis Court | Note: Baby, be the Class Clown, I'll be the Beauty Queen in tears.


A hozzászólást Katherine M. Sullivan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 28, 2015 3:00 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 28, 2015 2:47 pm Keletkezett az írás



Ordított. Már megint. Tajtékzó hullámként csapódott nekem újra meg újra, hogy megtörjön, hogy felmorzsoljon, hogy darabjaimra szaggasson, és NE ÁLLJAK az útjába. Csakhogy nem számolt azzal – még mindig nem – hogy engem nem hat meg, bármit is tesz. Ezt csináltam évek óta. Ez volt a munkám. És tekintve, hogy volt aki még vázát, könyvet és egyebeket is hozzám vágott dühében, vagy épp konyhakéssel fogadott az ajtóban, mikor házhoz mentem, az ő kis „hisztije” csak annyi volt, mintha egy kavicsot dobtak volna a tóba. Fodrozódást keltett pár pillanatra, aztán minden visszatért az eredeti állapotába. Ráadásul a szoba pont az ilyen esetek miatt volt hangszigetelt, amit nem szívesen kötöttem a betegeim orrára. Ezzel csak olyanok lehettek tisztában, akik már többször jártak pszichológusnál. Azért, hogy MINDEN a négy fal között maradjon, ami itt történik, ez egy szükséges óvintézkedés volt nálam, és több más szakmabelinél.
Újfent az ingem bánta azt, hogy nem engedtem el. Az anyag recsegve szakadt tovább, felfedve a mellkasom egy részét, de nem érdekelt. Olyan voltam, mint egy bulldog: szájzárat kaptam, és addig nem engedtem el a prédámat, míg meg nem adta magát. Ő meg csak szájalt, és gúnyolódott, és kiragadott egyetlen mondattöredéket a szövegkörnyezetből, hogy aztán azon csámcsogjon. Mélyebben szívtam be a levegőt, a szemöldököm alig láthatóan kúszott föntebb.
-Komolyan azt gondoltad, hogy az én életem tökéletes és hibátlan? De mindegy is, mert nem én vagyok jelenleg a téma. – ráztam meg a fejem értetlenül, és nem hagytam, hogy tereljen. Magamhoz vontam, mintha csak a kényszer szülte szeretőm lenne, a személyes terét szinte elszippantottam előle, és a saját, vibráló aurámba csavartam, amely veszélyesen, fullasztóan tekeredett rá. Mintha féltő titkot vallanék be, súgtam ajkára a szavakat, a borzalmas jövőképet, ami az emberek többségét elgondolkodtatta volna, megfagyasztja, és sírásra készteti, ahogy belátják végre mekkora butaság is az, amit tesznek, amit tettek. De ő nem. Mondjuk azzal lepett volna meg jobban, ha elcsendesül a karomban, így viszont csak morózusan vettem tudomásul, hogy ez a tüskés kis vadrózsa hozza a megszokott formáját, és makacsul ellenáll mindennek.
Rezzenetlenül pillantottam le rá, és még mindig nem engedtem el. A karjaim indaként fonódtak köré, hogy béklyóra verjék, és rövid, mozgástér nélküli láncon tartsák. Csöndesen hallgattam a szavakat, melyekből élesen csendült a kétségbeesés és a vágy, bár utóbbi talán fel sem tűnt neki, de nekem annál inkább. Mert bármennyire is tagadta, még ő is vágyott arra, hogy igenis, fontos legyen valakinek. Éreztem, hogy végre elértünk az első olyan ponthoz, ami változást hozhat a kapcsolatunkba, a hozzám való viszonyába, és pont ezért, gondosan meg kellett válogatnom a szavaimat, hogy mentőövet nyújtsak neki fulldoklása közepette; mert azt a saját orvosi lelkiismeretem nem engedte volna, hogy hagyjam még ennél is mélyebbre süllyedni, mint ahol most csücsült.
-Mert valóban érdekel a sorsod, és segíteni szeretnék.
Bal kezem, mely eddig a torkán pihent, finoman kúszott fel, hogy némaságra kényszerítse ajkát, ahogy rátapasztottam a tenyerem, míg a jobb karom tartása is változott a kisugárzásommal együtt. Az eddigi ragadozó, domináns tartásom védelmezővé szelídült, egy meleg fészekké, amibe bevackolhatta magát, ha akarta, s bár az arcvonásaim ugyanolyan merevek maradtak, a szemeim kevésbé ridegen fürkészték.
-Sss. Először hallgass meg, utána majd átkozódhatsz kedvedre. Én nem a kényelem miatt lettem orvos, hanem mert valóban érdekel az emberek sorsa, és segíteni szeretnék a bajbajutottaknak. Csak amíg te a testükkel foglalkozol, addig én az elméjüket, az érzéseiket és a lelküket igyekszem rendbe tenni. Ahogy neked is. Igen, benne van az is, hogy ez a dolgom. De ha nem végezném szívvel-lélekkel, akkor nagyon hamar kihunyna a lelkesedésem,  és belecsömörlenék abba a töménytelen fájdalomba, szégyenbe, gusztustalanságba, és ellenállásba, amit nap mint nap hallok. De én nem adom fel! Nem olyan fából faragtak. Ráadásul tisztában vagyok vele milyen érzés magányosnak lenni, milyen amikor élve tépik ki az ember szívét, így át tudom érezni mások helyzetét, bele tudom élni magam.
Fürkészőn mélyedtem el a tekintetében, és igyekeztem fogva tartani, hogy valóban RÁM figyeljen, és ne a saját spirálisan örvénylő gondolkodása kösse le.
-Nem tudom, mit gondolsz vagy éppen tudsz a munkámról, de nem az a dolgom, hogy HELYETTED megoldjam a problémáidat, és kéretlen, megszabott tanácsokkal lássalak el. Amit én teszek az annyi, hogy meghallgatlak, beszélgetek veled, kérdéseket teszek fel, és próbálok segíteni abban, hogy megtaláld a SAJÁT válaszaid. Esetleg elmondom én mit tennék a helyedben, de az is csak egy lehetőség, útmutatás, mankó. Nem akarlak megváltoztatni, átformálni, és egy új személyiséget húzni rád, pusztán fel szeretnélek oldozni a múltad alól, ami megakadályozza, hogy a jelenben kiegyensúlyozott legyél. Lehet, hogy nem leszel egy mosolygós kis manöken tőle, aki kiskosztümben szambázik végig a folyosókon, és a beszédstílusod is olyan marad, mint a kocsisoké sok esetben, de egy TELJES EGÉSZ leszel, nem pedig egy romjain üldögélő, és maszkot viselő élőhalott. HA ezt el tudom érni, akár nálad, akár másnál, én AZT nevezem sikernek.
Pár másodpercig még szemeztem vele, aztán elhúztam a kezem a szája elől egy gúnyos kis félmosoly kíséretében, bár még mindig nem engedtem el.
-Most már kiabálhatsz.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 28, 2015 7:34 pm Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


És igen. Még a közönyös nyugalma, és higgadt viselkedése is az őrületbe kerget, és teljes mértékben felbasz – már, ha ez lehetséges. Tony kiszámítható vadállat volt, minden az arcára volt írva, azonnal tudtam, hogy mit fog tenni, hogy mire készül. Ellenben Derek arcán nem látok jóformán semmit. Talán csak elszántságot, de, hogy egészen pontosan azt szánta el magában, hogy majd megjavít, mint, ahogyan azt egy meghibásodott, Stepfordi feleséggel tenné, hogy újra valami decens kis picsát csinál majd belőlem - ami így nem fog működni, just sayin’ -, vagy az ellen küzdött elszántan, hogy felképeljen, azt egyelőre nem tudom. Minden bizonnyal haragszik is rám, vagy legalábbis dühös, még az iménti berohanásom miatt, amit még mindig megértek – csak, éppenséggel jelenleg, nem érdekel.
Kíméletlenül, és kegyetlenül szaggatom az inget, mit sem törődve az anyaggal, vagy a férfi bőrével, melyen épp úgy, mint az engem műtőbe kísérő ápoló alkarjait szántották végig körmöm sávokba rendeződött, vörös lenyomata díszeleg. A félelem és a harag zsibbasztó, mindent felemésztő, gusztustalan elegye szülte e nyomokat Derek ruháján és testén. És sajnálom, de nem sajnálom, magának köszönheti.
És, továbbá az a helyzet, hogy még mindig nem értem, hogy mire jó ez az egész, hogy miért jó neki, ha így kihoz a sodromból, ha üvölteni hall, ha látja tajtékzó dühömet. Csak el kellene jönnie egy LA Clippers meccsre, és látná mindezt – ugyanezt, és még talán be is húznék a kötekedő fasznak! -, premier plánból, ha velem tartana a büféhez, ahol az ellenfél egy szurkolója beszólna nekem. Nem mondom, hogy ez megtörtént, de azt sem, hogy... nem. Talán.
Jó, több, mint valószínű, hogy ez így történt.
- Miért nem beszélünk akkor inkább az Ön életéről, hm? Nem tetszene, ha Ön lenne a téma az én-, állítólag, elbaszott életem helyett, nem igaz? – pofátlanul-, kissé meg-megremegő hanggal árasztom el kérdéseimmel, és bizony lenne még bőven mit feldobni témának, ha rajtam múlna, de olybá tűnik, hogy nem találok fogást rajta, mert kisiklik az ujjaim közül, akárha vizet próbálnék tenyereimben tartani.
Ha ez lehetséges, még sokkal-sokkal közelebb von magához, már szinte egész testemmel az övének préselődök. Az ujjaim görcsösen az inge selymes anyagába-, a körmeim a saját tenyereimbe marnak, ahogy tehetetlenül ökölbe szorítom a kezeimet mellkasán. Ajkaimat összepréselem, eltökélten állom pillantását, csak éppen akkor sütöm le pilláimat, amikor az általa elképzelt jövőképemet vázolja fel előttem nagy-, de annál is hihetőbb vonalakban. Mert, bár tagadom, hangosan soha nem is mondanám kit, pontosan ilyen sorsot, és öregkort képzelek el én is magamnak. Szinte tudomásul vettem-, és bár az életben nem törődök bele túl sok mindenbe, ez egy, azon kevés dolgok közül.
Harminchét éves vagyok – ismétlem önnönmagamat, de ezúttal csak gondolatban. Soha, soha az életben nem gondoltam volna, hogy egyedül fogom végezni, de jelenleg ez a dolgok állása – felvont szemöldökkel hallgatom a további mondanivalóját, miközben a gondolataim nyughatatlanul ide-oda cikáznak a koponyámban.
Aztán tombolok. Üvöltök. Kikelve magamból hadakozok továbbra is ellene, a szorítása ellen, és megint úgy érzem magamat, mint az a rugós szerkezet, a nagy nyomás alatt, mely bármely pillanatban összeroppanhat. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, és próbáltam a lehető legnyugodtabb maradni, de elbasztam, nagyon csúnyán. És, bár a közönyösség álarca ezúttal lekerült rólam, most helyét átvette a haragos tagadás maszkja. És egyben a közönyös beismerésé.
Nem akartam mindezt a tudtára hozni, mert sejtem, hogy mindebből megint teljesen mást fog kihámozni, mint, amit valójában jelent, és úgy raktározza az agyában – hibásan. Mert komolyan gondolom, és mondom, hogy nem érdekel, hogy hidegen hagy, hogy leszarom, hogy nincs senkim.
De a pszichológusok – legalábbis, ebből az egyből, aki itt áll, cseppnyi légteret sem hagyva nekem, eddig ezt szűrtem le – makacsul ragaszkodnak a saját teóriájukhoz. Az nem baj, és kicsit sem számít, hogy hiába hangzik hazugságnak, ez a szomorú igazság. Egyedül vagyok. És nem érdekel.
Őt persze érdekli! Hát, persze, hogy a faszba ne?! Oda ne rohanjak, meg vissza!
- Vagy, Ön is éppen olyan önző, és kicsinyes, mint, amilyennek engem gondol, és igazság szerint én is csak egy ügy vagyok Önnek, mint az összes többi. Mert, ugyebár, a legfontosabb a szakmai elismertség! – ezúttal fojtott hangon közlöm a gondolataimat. – Én már csak tudom, mert... – elharapom a mondat végét, sőt, igazság szerint elfúl a hangom, amikor megérzem, hogy a keze enged a szorításból, mellyel a torkomat illeti. Éppen folytatnám, és szóra nyílnak ajkaim, mikor megpillantom a szemem sarkából a kezét, mely veszélyesen, és fenyegetően lassan közelít az arcom fel. Pilláim hirtelen rebbennek, mint egy pillangó szárnyai, de nem veszem le róla továbbra sem a tekintetemet.
Erre nem befogja a számat?!
Összevont szemöldökkel meredek rá, méregetem, nézek végig arca vonásain. Ujjaim szorítása nem gyengül, ugyanúgy markolom a továbbiakban is az ingjét, mintha az életem függene tőle.
És, talán így is van.
Mivel nem tudok mit mondani-, illetve minden eddigi próbálkozásom, hogy értelmes, jól érthető szavak hagyják el ajkaimat, kudarcba fulladt, befogom.
És hallgatom. Közben nem kerüli el a figyelmemet, hogy valami megváltozott, valami teljesen más, mint úgy egy másodperccel ezelőtt volt.
Nem vagyok bajban – akarok azonnal tiltakozni, és úgy befejezni, hogy nincs szükségem sem az ő segítségére, sem máséra, hiszen eddig is nagyon jól megvoltam magam is.
Igazság szerint tetszik a szakmai elhivatottsága, mindig is kedveltem az ilyen mentalitású embereket, és nagyra becsültem őket, mert én is ilyen vagyok. Tűzön-vízen át képes lennék menni, minden követ megmozgatva, ha ezzel megmenthetem a betegeimet. És ezt mindenki tudja rólam, az is elismeri, aki gyűlöl, vagy, aki megvet, vagy, aki pusztán szakmailag-, vagy egyéb apropóból féltékeny-, vagy irigy a sikereimre.
Megzavar a tény, miszerint az ő szíve is vérzett már, akár több sebből. Nem is igazán a tudat, hogy vele is jól kibaszott valaki, vagy valakik, hanem az, hogy személyes tapasztalatból beszél, hogy megosztja velem ezt a bensőséges, intim és nagyon is fájó tapasztalatot. Vagy maga, a tudat, hogy egykori érzelmeibe avat be most, egy röpke pillanat-, mondat erejéig. Nem tudok mit kezdeni az érzelmekkel, nem értek hozzájuk. Lassan engedek az ingje szorongatásán.
És, mivel még csak beszélni sem enged – nem, mintha a sajnálomnál többet képes lennék kipréselni magamból, shame on me... -, így csak lemondón, valamiféle biccentés félét produkálok.
A szemébe nézek, és nem is igazán hagy más lehetőséget, pillantásunk összekapcsolódott – de nem úgy, mint az enyém, múltkor, sőt, nem is egyszer Washingtonéval, ez más.
Nyelek egyet, lenyelem a torkomban feszülő gombócot, amit egészen az idegesség, a rettegés, a düh és az elfojtott sírás táplált eddig.
Ujjaim fokozatosan engednek a szorításból, míg végül már tenyereimet fektetem a férfi mellkasára, egészen pontosan a bőrére, és az az alatt feszülő izmokra.
Mikor befejezi, végre nyugodtan állok előtte, még mindig karjaiban tart, de ezúttal talán csak úgy kiléphetnék a hús-vér ketrecemből, ha akarnék. Megértettem, hogy mit akar mondani, és, bár ellenzem ezt az egészet, és továbbra is úgy vélem, hogy majdnem minden a legnagyobb rendben van, értem, hogy mit próbál közölni velem, és mit próbál átadni.
Szívverésem gyors, ütemes dobbanásai lassan csitulnak, megcélozva a normális pulzusszámot.
Amikor engedélyt ad a kiabálásra, még egy pillanatig csendben maradok.
- Tényleg nem akarja, hogy kosztümben járjak? – gyanakodva vonom össze szemöldökömet, és szűkítem réssé szemeimet, de nem üvöltök, és, ha igent mond, hirtelen jött impulzus hatására csúsztatom kezeimet vállára, és óvatosan – minden bizonnyal teljesen szerencsétlenül, és bénán, és kissé darabosan, szaggatottan, mint egy régen olajozott robot – ölelem meg.
Röviden. Félszegen. Óvatosan. Puhán. Illanón. Mint, amikor a macskád elmegy melletted a házban, és futólag neked dörgölőzik, egy pillanatra – és megy tovább a dolgára, ahogyan te is.

Words: 1 210 | Music: Tennis Court | Note: Baby, be the Class Clown, I'll be the Beauty Queen in tears.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Dec. 29, 2015 12:56 pm Keletkezett az írás



Gúnyolódott és a saját szavaimat akarta ellenem fordítani, de csak a szemöldökömet rántottam fentebb, és változott elnézővé a tekintetem.
-Egészen pontosan milyen szakmai elismertségre is gondolsz? Nem írok cikkeket folyóiratokba, nem tartok előadásokat, és könyvet sem írok, bármennyire is meglepő. Én nem tudok fényképeket felmutatni előtte és utána feliratokkal, mert amivel én dolgozom az nem megfogható, nem látható, és mint mondtam is, köt az orvosi titoktartás. De még naplót sem vezetek, amibe strigulákat húzogatok, hogy hány beteget gyógyítottam meg. Az egyedüli, amiben versenyezhetnék, azok újfajta terápiás módok, kutatások, de engem egyszerűen ezek nem motiválnak.
Aprót rántottam a vállamon, és befogtam a száját. Megmosolyogtató volt a reakciója, az értetlen, dühös pillantása, de egyszerűen nem hagyott más lehetőséget nekem. Ha nem ezt teszem, nem hallgatott volna végig, és nekem szükségem volt minden figyelmére, hogy megértessek vele egy – több – fontos dolgot is: miből áll a munkám, miért ezt választottam, és hogy én NEM az ellensége vagyok, és nem az volt a célom, hogy megváltoztassam.
Beszéltem és figyeltem közben. A szemvillanásait, a szemöldökét, a testtartását, ujjainak görcsösen belém kapaszkodó érzetét. Mindent számba vettem, amiből olvasni tudtam, ami mesélt nekem, és pont ezért az apró változások nem kerülték el a figyelmemet. Lassan lazult el a karjaimban és olvadt fel, mint egy kis jégcsap a tavasz első, még csak szárnypróbálgató, télűző sóhajára. A légzése nyugodtabb lett, tenyere a mellkasomra simult, a tekintete kitisztult. Elégedetten figyeltem, és bár maga a helyzet meglehetősen intim volt, még sem nőként tekintettem rá, hanem emberként, aki megérdemli a figyelmet, a lehetőséget arra, hogy boldog legyen, és aki megtette első, botladozó bébilépteit a bizalom rögös útján.
Elvettem a tenyerem az ajkáról, és vártam, de az első kérdésre, ami kibukott a száján mindkét szemöldököm felszaladt; tágra nyílt szemekkel néztem rá, csodálkozva, majd pillanatok múlva már ismét a komor arckifejezés foglalta el arcvonásaimat, bár a szemem mintha mosolygott volna.
-Tényleg nem.
Az ölelése meglepett, de nem utasítottam el. Szüksége volt arra, hogy tudja, szabadon fejezheti ki magát, és nincs oka szégyenkezésre, ráadásul az sem volt utolsó szempont, hogy tudja, bennem megbízhat. Pár másodpercig, vagy amíg kívánta, és nem húzódott el, összeölelkezve álltunk, de abban a pillanatban, ahogy éreztem, hogy visszahúzódik, elengedtem és hátraléptem. Nehéz percek álltak mögöttünk, több szempontból is, és bár azt bántam, hogy Christinenel nem voltam képes a mai nap folyamán semmit sem elérni, mert ez az indulatos nőszemély ránk törte az ajtót, azt nagyon is értékeltem, hogy nála viszont elértem azt, hogy átengedjen az első védelmi vonalán.
-Most, hogy ezt megbeszéltük, lassan ideje lenne menned, mert nemsokára érkezik a következő páciensem. És ha kérhetlek, legközelebb, ha rám akarsz törni, legalább azt várd meg, hogy egyedül legyek.
Figyelmeztetés csendült a hangomban, bár szavaim óvatosak voltak. Nem akartam megfenyegetni – megint. De igenis fel kellett rá hívnom a figyelmét, hogy vannak bizonyos szabályok, amiket még neki is be kellett tartani. Nem akartam ennél drasztikusabb eszközökhöz nyúlni pusztán azért, hogy megneveljem, és azokon az elfogadható kereteken belül mozogjon, amiket minden egyes páciensemtől elvártam – még ha ezt nem is beszéltük meg, és nem is foglaltuk írásba.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 30, 2015 12:48 pm Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Valahogy nehéz elhinnem neki mindazt, amit mond. Elvégre... gondoljuk végig! Tételezzük fel, hogy elhiszem neki, hogy sikeres pszichológus, és, hogy nem egy ember életét változtatta meg, emelte fel őket a sárból, a mocsokból, rántotta ki őket az emberi szenny legmélyebb, legpokolibb gödreiből, talpra állította őket és ezek az emberek újra járni tanultak Derek oltalmazó szárnyai védelmében. Tételezzük fel, egyetlen pillanatra, hogy tényleg tud valamit, amit én nem. Ért az emberekhez, az érzelmeikhez, tudja kezelni a váratlan, emberi kitöréseiket, az érzelmi hullámokat, ilyen-olyan módszerekkel. Képzeljük el, hogy ez az ember egy suttogó, csak éppen nem lovakkal foglalkozik, hanem emberekkel.
Akkor miért, miért, miért nem publikál? Miért nem öltözik a sikerei arany szálakkal szőtt palástjába, ékszerezi fel magát a nehézségekből csiszolódott sikerek óriási, fényes gyémántjaival, miért nem trónol a kiadott sikerkönyvei halmán? Miért nem motiválja ez? Miért ilyen tökéletes? Ha igaz, amit mond, ha büszke arra, amit elért, ha mindez boldoggá teszi, miért nem teszi nyilvánosság elé?
Nem bízok benne, a-a, bebaszna.
Megnyugszom, igen, lehiggadok, de ettől nem változik meg a róla-, és a munkájáról alkotott véleményem.
- Jó – könnyeden ejtem ki e szót ajkaimon -, helyes – nem, mintha azzal, hogy erre kötelez, hogy kiskosztümökben járjak, változtatna bármit is. Mert nem változna semmi, ha fizetne, sem húznék fel decens, finom kosztümöket. Bele is rokkannék, ha ilyesmikbe kellene erőltetnem a testemet.
Aztán megölelem. Los Angelesben sokszor csinálják ezt az emberek, imádják kimutatni az emberek, hogy csípik egymást, és, ahelyett, hogy megkérdeznék, ’hogy vagy?’, köszönnek, a közelebbi ismerősök megölelnek, és azt kérdezik ’mi újság?’, vagy egyes körökben, ’mi a pálya?’. Unalmas, de mindenképpen kedves gesztusnak véltem ezt, mindig is, és LA-ben bizony, bizony, gyakran öleltem meg embereket. Aztán a házasságom utolsó évében már csak frusztrált a dolog, és borzongtam tőle.
- Ha ennyi az egész, igazán elengedhetett volna akkor is, amikor először kértem rá – sokatmondón vonom fel szemöldökömet, és mosolyra rándul ajkam szeglete. Meglehetősen zavar, bánt és idegesít annak a gondolata, és az a fél mondat, hogy sejti, bántalmaztak. Ha nem játsszuk le ezt a kis... jelenetet, akkor minden bizonnyal nem sejtene semmit sem. – Majd moderálom magamat – forgatom a szemeimet, és sejtésem szerint, Derek is pontosan tudja, hogy ez soha nem fog megtörténni. – Péntek – inkább szól ez nekem, saját magamat figyelmeztetem rá, emlékeztetem önnönmagamat, hogy ennek itt, és most sincs vége, legnagyobb sajnálatomra. Őszintén szólva, kicsit bíztam benne, hogy ezek után Derek majd olyan mértékben megvet, és annyira felbosszantom, hogy egyszerűen elfogadja a pénzt, csak, hogy ne kerüljek többé a szeme elé.
Mielőtt kilépnék az ajtón, intek neki, majd elhagyom a helyiséget, és a műtők felé veszem az irányt, hogy... oktathassak. Mert, ugyebár, az ítéletet nem vonta vissza.

Csütörtökön az egyszemélyes kompániám mind az öt műtétemre velem jött, árnyékként követett, és le sem vette rólam sötétbarna, szinte bogárfekete szemeit. Úgy érzem magamat, mintha megint gyerek lennék, akit a szülei a nevelőnőre bíztak, mert tudták: nem hagyhatják egyedül, különben véletlenül felgyújtja a kúriát. Nem, mintha rossz gyerek lettem volna, csak izgága, nyakas, túlpörgött, fékezhetetlen, és hiába akartam meglepni anyámékat valami kedvességgel, valahogy mindig elcsesztem, és nagyobb galibát okoztam, mintha szánt szándékkal rossz fát akartam volna tenni a tűzre. Az ápolónak számtalanszor kellett megragadnia a karomat, vagy csontos vállamra fektetnie tenyerét, mert egyszerűen nem bírok magammal, ha ezeket a dilettáns kis gyökereket kell néznem, amint épp olyan vágásokat ejtenek a betegeimen, amiktől rosszul vagyok. Elképesztően hanyagok! Én pedig rosszul viselem, ha valaki félvállról veszi a munkáját.
Mike, akivel a bútorboltban találkoztam, és akivel egyszer már buliztam – csak kocsmázásról volt szó, semmi egyébről -, üzenetet küld.
Ma? – ennyi, ez minden, én pedig visszaírok neki egy menő, napszemüveges hangulatjelet, mert nyilvánvalóan benne vagyok, hiszen a péntekem szabad. Sokszor hagyom szabadon a pénteket, pontosan azért, mert hétvége felé igazán él a belváros, és szeretem belevetni magamat a forgalmas éjszakába.
Mikor, hol? – ezekkel a kérdésekkel válaszolok az általa feltett kérdésre, miközben elkezdek átöltözni. Sötétkék egyenruhám, a nevemmel ellátott, fehér köpeny a szekrényemben landol, a sportcipőmmel egyetemben.
Házibuli, nálam – és a címe. De, ha előtte van időd, elmehetünk alapozni – még szép, hogy van kedvem, nem viccelsz!
Egyébként is... úgy érzem, a tegnapi után igazán kijár nekem a lazítás. Azóta nem is ittam, csak két pohár bort, a kádban, egy ragyogó könyv társaságában. És borzasztó érzés volt otthon üldögélni, nagy magányomban, a csöndben, a nyugalom szigetén. Nem nekem való ez.

Péntek.

A telefonom csengésére ébredek. Mike ágyában. Full meztelenül. Egy félig telt pohárral az asztalon, melyre finoman kulcsolom jobbom ujjait.
Felveszem. A szomszédasszony az, a született feleség. Nem emlékszem a nevére. Jane, Joanne, Janette...? Azt hiszi, hogy barátnők vagyunk, én pedig úgy teszek, mintha így lenne. Sütött nekem pitét, mert tudja, hogy ma szabadnapos vagyok – rejtély, hogy honnan veszi, és, hogy tényleg így van... -, de nem vagyok otthon. Na, nem mondod?
- Öhm... – megköszörülöm a torkomat, hátha abbahagyja a csiripelést, de nem. Nincs ilyen szerencsém. De legalább, miközben beszél, össze tudom szedni az emlékfoszlányokat. Az egyik kedvenc kocsmámban találkoztam Mike-kal, nyolcfelé, kilenckor indultunk el hozzá, taxival. Kurvára remélem, hogy az autóm még a kocsma előtt vár rám, érintetlen állapotban... aztán itt játszottunk a haverjaival idióta, ivó játékokat – csapra vágtak, mert a partnerem addigra teljesen be volt rúgva, és nem tudott célozni -, meg pókereztünk – azt hiszem, levettem a felsőmet -, aztán a medencében szórakoztunk. Mike a szekrényébe ültetett, és röhögcsélve intett csendre, mert én is nevetgéltem, majd rám csukta az ajtót. Miért? – Figyelj, Jane... – kezdem, de szinte azonnal kijavít. Julie, hát persze, hogy is felejthettem el?! – Julie. Találkoztál Pablóval? – Mike ébredezik. A macska meg a házban van. – Mennyi az idő?egy óra. – Délután egy?persze, hogy délután egy! – Le kell tennem, el fogok késni! – és ezzel lerúgom magamról a takarót, és elkezdem összeszedni a cuccaimat. Még vizes a hajam, és vagy tíz percig keresem a felsőmet, mikor hirtelen leállok a szobában való rohangálással.
- Mike, hol vagyunk? Milyen messze van a belváros? Az autóm ugye a kocsmánál maradt? – a belváros egy órányira van innen, nála vagyok, a házában, és igen, a szívszerelmem ott maradt. – Nagyszerű! Tusolok, aztán el kell rohannom, és az elkövetkezendő egy órában ki kell józanodnom, és úgy kell tennem, mintha nem lennék beszívva. Van szemcsepped? Aszpirin? Fogkefe és fogkrém? – minden van, szóval bevágódok a fürdőbe, miután megkértem a srácot, hogy szedje össze nekem a holmimat, hogy mire végzek, addigra csak öltöznöm kelljen, és dobbantani a pszichológushoz. Derekhez. Mr. KnowItAllhoz.
Mire visszatérek a szobába, immár férfi tusfürdő illattal körbelengve, sminkkel az arcomon, és felkötött hajjal, Mike pont ott van, ahol hagytam, a ruháim és a táskám sehol.
- Annyira utállak – közlöm, mintegy tényként, majd végre megtalálom a felsőmet, a piros, mélyen dekoltált felsőmet, és a fekete, magas derekú szoknyámat, melybe a felsőt tűröm. Fekete magas sarkúm a földszinten vár rám, a fekete blézeremmel egyetemben. A fekete bikinim Mike ablakpárkányán szárad éppen, és már csak nyirkosan kerül a táskába.
Szomjan halok, szóval a hűtőből veszek ki egy üveg sört – mentségemre szolgáljon, hogy ennek legalább alacsony az alkoholtartalma, egyrészt, másrészt pedig nincs más innivaló a hűtőben -, és áttöltöm egy pohárba
Mindenem megvan, a slusszkulcs nálam, a terápia után a kocsmához is el kell mennem tehát. Taxit fogok, és egy férfivel osztozom az autón, akit még el kell vinnie valahova a sofőrnek. A rádióból egy Nickelback szám szól.
- Legalább hangosítsa fel – szólok előre a sofőrnek.

A telefonom kijelzőjére nézek, és örömmel jelentem: csak öt perce kések, és már a kórház bejárata felé tartok. Nem feltétlenül egyenes vonalban. Napszemüveg a szememen, és, még mielőtt belépnék az épületbe, eldobom a piros partipoharat, és a hamvadó cigarettavéget, és egy két mentolos cukorkát veszek be, a baseball sapkámat a táskámba gyűröm. A liftet messziről elkerülöm, mert attól tartok, hogy az enyhe klausztrofóbiám, párosítva ezzel a félig másnapos, félig még részeg állapottal, és a fű-füstös elmémmel, valamint az esetleges tömeggel, nem fog jót tenni forgó, háborgó gyomromnak. Lépcső.
A portásnő rám fintorog.
Benyitok Derek irodájába, majd megtorpanok. Röpke pillantást vetek az órára, tíz perc késés.
- Hopsz – és ezzel visszalépek a folyosóra, és becsukom magam előtt az ajtót, majd kopogok rajta, de a bebocsájtás ezúttal sem várom meg, csupán belépek. – El sem hiszem, hogy itt vagyok – hanyag eleganciával vetem le magamat az egyik karosszékbe, és csúszok le ültemben, a támlának döntve fejemet. Rohadt fáradt vagyok. – Azt hiszem, Mike szüleinek köszönhetem, hogy ideértem, akik hazaértek, és ezzel a buli meghaltarról nem kell tudnia, hogy a kétszemélyes bulink csak akkor kezdődött. – Mi a mai program? Várjon! – emelem fel kezemet, még mielőtt válaszolhatna. – Van kedve rendelni velem egy pizzát? Választhat feltétet – ajánlom fel, a lehető legbájosabb kamu mosolyomat elővéve. Aztán észreveszem, hogy ez a bárgyú vigyor nagyon is valódi - éljen Mary Jane!

Words: 1 415 | Music: So what? | Note: I am a rock star.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 31, 2015 11:29 pm Keletkezett az írás



Az egyik fotelben ültem, a laptoppal az ölemben, és olvastam, miközben néha vetettem egy pillantást az órára. Mindjárt három óra volt, és Katherine még mindig sehol. Nem mintha bíztam volna abban, hogy képes lesz pontosan megérkezni, ezért is álltam neki az olvasásnak, de nem nagyon tudtam figyelni rá. A gondolataim elkalandoztak, és szinte már csüggedten sóhajtottam fel, ahogy a fejemet a fotel háttámlájának döntöttem. Bármennyire is azt gondolta a közvélemény, hogy a pszichológusoknak és pszichiátereknek semmi problémájuk nincsen, hiszen rendelkeztek elég tudással ahhoz, hogy kezelni tudják őket, mi is emberek voltunk, akik hibáztak, akiknek az élet képes volt ugyanúgy keresztbe tenni. Én mondjuk kivételesen az ölembe kaptam A PROBLÉMÁT, nevén nevezve Robint, és azóta ha nem is az életem látható része, de az önuralmam és a higgadtságom komoly károkat szenvedett. Hetek óta másból sem álltam, mint kontroll gyakorlatokból, meditációból – ami konkrétan SEMMIT nem használt – és kurvákból, akikhez majd minden másnap jártam. Az elmúlt időszakban olyan szinten voltam szexuálisan frusztrált, és emiatt ingerült, amihez még életemben nem volt szerencsém, és egyszerűen nem értettem a saját reakcióimat. Csak egy fiú volt, olyan, mint az összes többi, ráadásul a betegem is, akihez a saját és az orvosi etikai kódex alapján is tilos volt nyúlnom, és mégis… szinte már fizikai fájdalmat okozott a sóvárgás, ami hozzá hajtott volna, hogy megkapjam. Az önelemzéssel sem jutottam sokra, és ez volt az, ami igazán gondot okozott. Azt hittem csak azért reagáltam rá olyan vehemensen, mert akkor már hónapok óta nem voltam senkivel. De azóta ezt a lemaradásomat bőven pótoltam, és mégis, úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt, felbőszült vadállat. Mit sem csillapult a bennem tomboló ösztön, birtoklás- és kéjvágy, akár nőt, akár férfit gyűrtem magam alá. Csak időlegesen kaptam levegőt, pár órára, és ismét indult elölről az egész. Idegesen csaptam le a laptop tetejét, keltem fel a fotelből, és léptem az ablakhoz, a hátam mögött összefogva a kezem, mint a katonák. Csak bámultam ki a fejemből, de nem a fákat, a napsütést, vagy az embereket láttam, akik az utcán korzóztak, hanem Robint, ahogy döbbentem néz rám, miközben megcsókolom. Megfeszültem, és lehunyt szemmel kezdtem a kontrollgyakorlatba. Nem vetett volna rám túl jó fényt, ha kidudorodó nadrágban fogadtam volna akármelyik páciensemet is.
Pár perc múlva ismét az órára pillantottam és ráncba szaladt a homlokom. Már tíz perce itt kellett volna lennie. Szinte még a gondolat végére sem értem, mikor rámnyitott, majd visszalépett, és megint bejött. Komoran és legfőképpen csöndben néztem végig a hanyag eleganciás elhelyezkedést, de ami sokkal inkább meglepett, az a közlékenysége volt. Gyanakodva szűkült össze a szemem, ahogy teljes testtel felé fordultam, és végigmértem. Piros felső, amiből szinte kibuggyantak a keblei, fekete blézer és szoknya, tűsarkú. Mind elég viseltesnek tűnt. A szemét napszemüveggel takarta, pörgött mint egy felhúzott Duracell nyuszi, az ajkán sokatmondóan bárgyú mosoly ült.
-Te beszívtál. Gratulálok. Megosztanád velem, mégis mit fogyasztottál, mielőtt ide jöttél? A pizzát meg felejtsd el. Megmondtam, az irodám nem étkező. De azt hiszem sejted, hogy ezzel a megmozdulásoddal csak az ítéletem helyességét erősítetted meg. És örülj neki, ha ezt nem fogom jelenteni, mert azzal véglegesen búcsút mondhatnál nem csak a műtőnek, hanem a karrierednek is.
Nem, még nem állt szándékomban kivágni a szobámból, mint azt a bizonyos macskát sz@rni. Csak figyeltem közönyösen, ridegen, kissé felvont szemöldökkel és vártam a kérdéseimre a választ.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 01, 2016 12:55 am Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Az autóban sminkelés intézményét tökélyre fejlesztettem az évek során. És, azt tegyük hozzá, amire módfelett büszke vagyok, hogy teljesen mindegy, hogy melyik testrészemből, mennyit látok, a sminkem tökéletes, és hibátlan. Hosszú évek gyakorlata... az ugyanis nem volt túl vicces, amikor mondjuk a saját szemembe nyúltam véletlenül a szempillaspirállal, vagy a szemceruzával, avagy, legrosszabb esetben, a tussal. Nem beszélve az elbaszott, Kiss együttes embereire kísértetiesen hasonlító, csak éppen vörös, rúzs remekművekre, az ajkaimon.
Ez, itt, most – én -, minden tökéletes, ugyanis, míg a kórházba értem, már a hajam is teljesen megszáradt, és éppen csak beütött a krach azzal, hogy bizony még cseppet részeg vagyok, és mocskosul be vagyok szívva. És, persze, hogy újfent tíz perce kések már, azt hiszem, nem meglepő módon.
Nem így terveztem én ezt az egészet. Egészen őszintén szólva, nem is terveztem semmi olyasmit, mint ami tegnap, és ma történt, Mike váratlan ajánlatot tett, amire rábólintottam – kétszer is.
Szóval, mivel valamiféle megmagyarázhatatlan indíttatásból itt akartam lenni, ide akartam jönni, és meg akartam jelenni a megbeszélt időpontban, ami még nekem is meglepő, esélyt sem hagytam magamnak, hogy elgondolkodhassak a hirtelen jött impulzus kiváltó okán. Valószínűleg arról van szó, hogy nem vagyok beszámítható, hogy kiszámíthatóan kiszámíthatatlan vagyok eleve, nem beszélve erről a még szélsőségesebb, még őrültebb, még túlpörgöttebb állapotról, amiben most örömmel tobzódok.
Halványan emlékszem rá, hogy valami olyasmit mondtam a férfinek, hogy megemberelem magamat, hogy moderálom majd magamat a következő alkalommal, ami most van. Azzal nem kalkuláltam, hogy ilyen remek állapotban leszek, de ki akarom hozni a legjobbat ebből az egészből – így lehet, hogy végül nem marad el a kopogás.
Cseppet sem zavartatva magamat foglalok helyet a székben, és helyezem kényelembe habtestemet.
A napszemüveg fekete lencséje mögül nézek végig én is Dereken – mind a kettőn. És most is mocskosul tetszik az, amit látok. Jobban, mint szerdán. Pedig már akkor is igazán jóképűnek és hívogatónak gondoltam, de most... most éppenséggel őrjítőnek látom, állatian jól néz ki, mocskosul tetszik. Pillantásaival valósággal simogatja minden egyes porcikámat, minek hatására kaján, élveteg kis mosolyra rándul ajkam szeglete, és valósággal élő, eleven test leszek; pillanatok alatt kap el a vadászat heve. Egyenesen fürdőzök a tekintetében, az sem zavar, hogy miféle üzenetet hordoz pillantása, mert tudom, hogy mit gondol rólam – rohadt kurva -, csak éppen nem érdekel. Már elég régen élek ebben az egész játszmázásban ahhoz, hogy megtanultam már levetkőzni a gátlásaimat, hogy az ilyen tekintet ne bosszantson, és ne kezdjek el szégyenkezni a hatására. Ha ez lehetséges, csak jobban elemembe jövök az ilyesmitől.
Főleg részegen.
Pláne beszívva.

- Kösz – biccentek röviden a gratulációt lereagálva, még mindig pofátlanul a férfi képébe mosolyogva, és úgy terpeszkedve a karosszékben, mintha valamiféle trónus lenne, én pedig a királynő. Ja, a Tequila Királynő én vagyok, az biztos. – Először is... várjon, készüljön fel, mert, a rezidenseim állítólag azt beszélik, hogy, ha így kezdem a mondanivalómat, akkor el fogom pusztítani a partneremet – és csak most veszem a fáradságot, hogy feltoljam a szemüveget a fejem búbjára, de kurva rosszul teszem, mert nagyon nem tetszik a fény, ami a helyiségben uralkodik. Így vissza is kerül lélektükreim elé, oda, ahol a helye van. – Először is, marihuánát. Cigarettába töltve, és brownie-ba sütve. Lehet, a harmadik kocka sütit már nem kellett volna megennem... – töprengek el, hangosan is kimondva a gondolatot. – MDMA-t, tudja, azokat a helyes kis tablettákat. Meg még... némi alkoholt - hallgatom a szentbeszédet, és nevetnem kell. Minden önkontrollomat Mike medencéjében felejtettemmeg a lófaszt – hagytam, szánt szándékkal, és épp úgy levetkőztem a gátlásaimat, mint, ahogyan azt tettem, póker közben is. Mentségemre szóljon, hogy egyébként rajtam volt a legtöbb ruha, mire végeztünk. – Másodszor – emelem fel alkaromat a karfáról, és megálljt mutatok Dereknek. – Szabadnapom van. És a szabadnapomon kurvára azt csinálok, akkor, és akivel csak akarom. Itt sem kellene lennem, de, hogy lássa, kivel van dolga, bejöttem – hanyagul vonom meg a vállamat. – Úgyhogy hagyjuk az egészet inkább, és rendeljünk egy pizzát – hunyom le a szemeimet, a szemüveg takarásában. – Ne legyen már ilyen komoly, meg ilyen morcos... néha igazán lazíthatna – a napszemüveg lecsúszott az orromon, úgy nézek fel a férfire, és rövidesen hozzászokik véreres szemem a napfényhez, ami beszüremkedik az irodába, így a szemüveg a táskában landol, pontosan a baseballsapkán. – Engedje el magát. Legyen zen. És nyugodjon le a picsába – kacsintok Derekre, még mindig ezer wattos mosoly kíséretében.

Words: 700 | Music: So what? | Note: I am a rock star.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 01, 2016 9:36 pm Keletkezett az írás



A közlékenysége szinte már megdöbbentett. Jó, eddig is járt a szája, de az ordítozós, pánikos félelemfröcsögések és ez között azért elég nyilvánvaló volt a különbség. Amit akkor csak kikényszeríteni tudtam belőle, és légkalapáccsal a fejébe verni, az most olyan könnyedén ment, ráadásul magától, hogy akár még indián örömtáncot is lejthettem volna. A felsorolás ezek után már meg sem lepett. Marihuana, extasy, alkohol…ezek együttes kombinációja elsöprő volt. Bár már maga a kis pirula is elég lett volna a szorongás csökkentéséhez, a meghittség és bizalom érzetéhez, és elviekben a marihuana enyhítette a mentális hatást, ha ehhez még hozzácsaptam az alkoholt, igencsak csodálkoztam azon, hogy baleset nélkül ért a kórházba. Viszont volt némi elképzelésem arról hogy is telhetett az éjszakája. Biztos voltam benne, hogy nem csak ült a fenekén, és bámulta a csillagos égboltot. Bulizott, és ez nem merült ki abban, hogy elment egy szórakozóhelyre, ivott és táncolt, hanem sokkal keményebb, ütősebb szerekkel tompította magát, hogy képes legyen elviselni egy, vagy éppen több érintést is. Mert sejtésem szerint ezek nélkül nem lett volna képes rá. Csakhogy nem ez volt a megoldás. Sosem lehetett. Ez csak egy megkerülő stratégia volt, amivel nem kellett szembenéznie a problémával. Csak átlibbent felette, és ideig-óráig elérte azt a nyugalmi állapotot, ami a normális felé közelített. Volna. Egészséges lelkületű embernél. Csakhogy ő nem az volt. Ha ehhez még hozzávettem a makacsságát és az önfejűségét, már előre láttam, hogy a problémáink nem értek véget az előző találkozásunk igencsak vehemens perceinél.
Egyre magasabbra kúszott a szemöldököm, és szinte már veszélyesen nyugodt hanyagsággal sétáltam az ajtóhoz, csakhogy nem azért, amire esetleg ő gondolt. Ó nem. Eszem ágában sem volt pizzát rendelni. Nekivetettem a hátam, keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, és úgy figyeltem.
-Igen. A szabadnapodon azt csinálsz, amit akarsz, addig, amíg nem tartózkodsz a kórház területén. Csakhogy most itt vagy. És pechedre, én is itt vagyok.
Én lettem a kincsőrző sárkány, és bár nem okádtam tüzet, a komor pillantások, amiket rá vetettem, magukért beszéltek, ahogy a testtartásom is, mely azt üzente, nem mozdulok, és innen csak rajtam keresztül juthat ki.
-Ugye tudod, hogy ön- és közveszélyes vagy jelenleg, és így nem engedhetlek el? Még saját felelősségre sem, ugyanis a felelősséged elhagytad valahol a tegnapi és a mai délután között. Csak akkor, ha már kitisztult a szervezeted. Addig viszont bérelt ágyad lesz a toxikológián. Amúgy köszönöm az aggódásod, de ne pazarold rám. Elég nyugodt vagyok.
Semlegesen hangszínnel, közömbösen vágtam a szemébe a szavakat, és vártam a hatást. Ha Kate temperamentumát vettem figyelembe, akkor az elég sok minden lehetett. Ordítás, dühöngés, tárgyak hozzám vagdosása, sőt! A rengeteg stimulálószertől a szervezetében még azt is kinéztem belőle, hogy esetleg nekem ugrik. Szóval a karjaimat leengedtem magam mellé, és felkészültem minden eshetőségre, miközben átfutott a fejemen, hogy mekkora egy hazug vagyok.
Kívülről valóban nem látszott rajtam semmi. Az arcom továbbra is zárkózott és komor volt, a tekintetem hűvösen érdeklődő, de mindez jelenleg csak a személyiségem vázának tudatosan felépített külseje volt. A mélyben továbbra is ott tombolt, ha jelenleg csak háttérzeneként is, a beteges vágy. Igen, tisztában voltam vele, hogy amit Robin iránt érzek, nem feltétlenül egészséges, de nem tudtam ellene mit tenni. Ráadásul jelenleg az idő sem volt éppen megfelelő ahhoz, hogy ezen elmélkedjek.
Igazából megtehettem volna azt is, hogy egyszerűen csak felkapom, és leviszem az alagsori osztályra, de az sokkal nagyobb sokk lett volna, mint hogy a szemébe mondtam most. A bizalmát akartam, és ehhez hozzá tartozott az is, hogy őszinte voltam vele. Akkor is, ha ezzel fájdalmat okoztam, vagy megaláztam. Mert most az utóbbi lehetőség állt fent. Ugyanis ha ott köt ki, arról legkésőbb másnapra az egész kórház tudni fog. Megrándult egy izom az arcomon. Nem az én hibám volt, csak magának köszönhette mindazt, ami az elkövetkezendő pár órában várta. De ettől még nem lett jobb, mert a terápiás célú beszélgetések valahogy egyre távolabbinak tűntek. Örülhettem, ha ezek után még hajlandó lesz az irodámba tenni a lábát. Mondjuk, kényszeríthettem rá, hiszen az engedélye csak rajtam állt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jan. 02, 2016 3:13 pm Keletkezett az írás





Derek & Kate

I need six shots of tequila, an XL coffee or a big McVodka. Not a doc!


Pontosan tudom, hogy mit gondol rólam a legtöbb munkatársam, a rezidenseim, a gyakornokok, vagy a kórház egyéb dolgozói. Szerintük egy érzéketlen kurva vagyok. Egy hideg-rideg, karót nyelt, acéllelkű ribanc. Tudják, hogy velem nem lehet baszakodni, vagy, ha valaki mégis megteszi ezt, az később jól rá fog fázni – éppen ezért eszükbe sem jut, hogy szórakozzanak velem. Mindig látom az arcukon az értetlenséget, vagy a meglepettséget, amikor a betegeimhez úgy viszonyulok, ahogyan, és úgy viselkedem velük, ahogyan.
Aztán. Van egy másik arcom. Az, akivel le lehet ülni, legyen szó egy parkbeli padról, a tengerpartról, egy kocsmáról, az autómról, egy étteremről, vagy egy kávézóról. Velem lehet beszélni, igazából, bármiről. Legrosszabb esetben feldobom az időjárás témát, de a semmiről is képes lennék kiselőadást tartani.
Az emberek nem ismernek engem. Szeretnek, vagy gyűlölnek, de semmi esetre sem vagyok nekik közömbös – egek, a közönyösségbe bele is halnék! Bár, nyilvánvalóan többen vannak, akik utálnak, mint azok, akik kedvelnek, vagy a barátjuknak tudhatnak, esetleg, tovább megyek, szeretnek engem. Ez is valószínűleg azért van, mert én is, mint a legtöbb minden ember – és a hagymák, vagy a torták, ugyebár -, réteges vagyok, rétegekből állok. Nem vagyok olyan egysíkú és félelmetes, mint amilyennek esetleg első blikkre tűnök, ahogyan az a tüzes, buja látomás sem én vagyok, ami már méterekről megrogyasztja a térdeket. Többdimenziós vagyok.
Csak éppen az embereket nem engedem a legfelső pár réteg alá bemászni, hagyom, hogy a felszínt szemléljék, mint, amikor az ember az óceánt nézi, a hullámokat szemléli, amint a víz nyugodtan mossa a partot, vagy vehemensen ostromolja a sziklákat, de nem megy be, nem mártózik meg. Csak azt engedem, hogy a legfelső rétegeket kapargassák. Mert ez így nekem is egyszerűbb.
Nem hiszem, hogy az emberek szeretnek engem. Az emberek a különböző verzióimat, vagy vízióimat szeretik, vagy éppen gyűlölik. A különböző részeimet – attól függ, éppen ki mit kap, hideget, vagy meleget, éleset, vagy selymesen ölelőt, erőteljest, vagy lágyat. A különböző perspektíváimat látják csupán, amiket az adott időben, az adott egyénnek mutatok fel. Felépítenek a fejükben engem, lefestenek rólam egy képet a koponyájukban, amilyen közegben látnak, és helyes, vagy nem, szerethető, vagy nem; az vagyok én. Pont. A felszínes én, a könnyen elemezhető én, a könnyen szerethető én, a könnyen gyűlölhető én – az egyszerű részeimet látják csak. Nem azt, aki én vagyok.
Azt hiszem, nem is akarom, hogy az egész lényemet lássák. Nem akarok teljes, egész kép lenni. A teljesség bonyolult dolog, főleg az én esetemben, hiszen én eleve túl sok vagyok. Túl ez, vagy túl az. Egyszerűen túl komplikált.
Így jobb, ha egyszerűnek tűnök; egyszerűen ez – lázadó, laza, bulis kurva -, vagy egyszerűen az – felelősségteljes, elszánt, kegyetlen orvos. Nincs középút, talán soha nem is volt.
Egyre nehezebb a fejem, és egyre inkább nem értem, hogy mi a picsát keresek itt – hahó, szabadnapom van! Nem kellett volna ide jönnöm, kurva nagy hiba volt megjelennem ma.
Ennek ellenére, bármilyen hihetetlen is, jó kedvvel nézem a férfit. Hol a szemébe nézek, hol szépen ívelt ajkait kémlelem, hol a kulcscsontjain fut végig pillantásom, le a mellkasára, aztán elképzelem felső nélkül a tökéletes testét. Aztán ruha nélkül. Élveteg képpel figyelem, ahogy hűvös nyugalommal elsétál mellettem. Nem igazán értem, hogy mi a baja. Végül is, beszélek, nem? Őszintébb vagyok, mint valaha, nem igaz? Dehogynem!
Nem fordulok meg, amikor mögém kerül, helyette laposan, és lustán pillantok körbe újra az irodában. A szék karfáján pihenő kezeim ujjai idegesen dobolnak. Hirtelen hasít a fájdalom a fejembe, mintegy satuként szorongatja koponyámat a szeszpára, a narkotikumos köd, és a gyomrom öklömnyire rándul. Talán azt az üveg sört sem kellett volna meginnom már – nyalom meg cserepesre száradt ajkaimat.
- Tudja mit? – dorombolom, lehunyva szemeimet – Bassza meg magát – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. – Mondjuk, egy kaktusszal – a mellkasom hevesen emelkedik, és süllyed, a szívem minden egyes dobbanását tökéletesen érzem, még a nyaki ütőeremben is. – Idejövök, a szabadnapomon, a megbeszélt időpontra... nos, majdnemwhatever. – Csak azért, hogy eleget tegyek Önnek, ha már a vágyai kielégítését nem tudom megadni Önnek – vonom fel egyik szemöldökömet, és nyitom ki a lélektükreimet. – Rohadt meleg van – és ezzel leveszem a blézeremet, miközben meginogva felállok ültemből, és úgy, ahogy sikerült levennem magamról a ruhadarabot, le is dobom szabaddá vált ülőhelyemre. – Nem bánja, ha kinyitom az ablakot? – a válaszát meg sem várva indulok meg az ablak felé, mikor nekimegyek az asztal sarkának (valami, valóságos dörgedelemmel, meginog, és egy kicsit remélem, hogy nem borult fel semmi, és nem törtem össze semmit sem), anyázok, és megjegyzem magamban, hogy ez holnap meg fog látszani, és fogalmam sem lesz róla, hogy mi okozta, de ez sem állít meg abban, hogy kinyissam az ablakot. – Máris jobb – nagy, reszkető lélegzetet veszek újra, és újra, és újra a beszüremkedő, friss levegőből.
Szembe fordulok Derekkel, amikor kimondja a varázsszót.
- Toxikológia – nem kérdésnek szánom, hanem kijelentem. – Szopat – ezt is. – Nagyon sok dolgom van még, többek között el kell mennem az autómért, aztán haza kell mennem a macskámért, hogy elvigyem állatorvoshoz. Mert... mert befogadtam egy macskát, ha hiszi, ha nem – lépek most az asztalához, le sem véve a Dokiról a szemeimet. Egyikről sem. – És nem lesz semmi bajom, szóval én is köszönöm az aggódását, de nekem sincs szükségem rá. Jól vagyok – és ezzel felülök az asztalára, egy üres felületre, se papírok, se egyéb. Pofátlan módon úgy csusszanok fel az asztallapra, mintha amaz egy bárszék lenne, továbbá az is látszik, hogy túlságosan is jól begyakorolt a mozdulat. Magam mellett támaszkodok, egyik lábamat átvetem a másikon, úgy méregetem a férfit.
- Egyébiránt pedig – újra kiszáradt ajkaimat nedvesítem -, azt mondják, hogy ittasan sokkal kedvesebb és nyitottabb vagyok – rándítok vállamon, ezzel mintegy arra célozva, hogy a lábaimat is széttenném neki, hogy inkább beszélgetnünk kellene, mert a toxikológiára biztos, hogy nem fogok menni. Sem most, sem máskor.

Words: 937 | Music: So what? | Note: I am a rock star.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:56 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Derek & Kate
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: