Fejemen Minnie egér hajpánt, lapátfüleimmel alig tudok közel hajolni a kislányhoz. Fülig ér a szája, kapott egy kis kéjgázt, hogy ellazuljon. Csipeszért nyúlok és veszek egy mély, tisztító levegőt. Dr. Brant minden rezdülésem figyeli és ez teljesen kiakaszt. Nem most kezdtem, tudom nagyon jól, hogyan kell kivenni egy orrba ragadt borsószemet. Ezerszer csináltam már, bár nem bírom felfogni, hogy jut az eszükbe, hogy az orrnyílásukba dugjanak egy zöldséget.
-Ms Montgomery? – Kezd bele mondandójában, de szóra se méltatom. Unom már, hogy összetévesztenek a másik Montgomery-vel, aki egy analfabéta, pancser, életképtelen… akármi. Akkor is megmutatom neki, hogy képes vagyok kiszedni egy ötéves orrából egy borsót.
Óvatosan benyúlok a csipesszel, miközben Hayley-t szülei fogják közre. Láthatóan ők jobban aggódnak, mint a kéjgázzal elkábított kislány. Rám mosolyog telt ajkaival, jégkék szeme csillog, göndör szőke hajával egy angyalka látszatát kelti. És mire feleszmél, a borsócska már az asztalon pihen, én pedig éljenezve nyújtok át neki egy oklevelet, bátorsága kitüntetését.
Rápillantok a mellettem álló köpcös, ötvenes évei végén járó dr Brant-re és kifut a vér az arcomból. Úgy néz rám, mintha most öltem volna meg a kislányt a szülei szeme láttára.  
Kitessékel a szobából, vaskos ujjai derekam köré fonódnak. Libabőr száguld végig gerincem vonalán. Ellépek a hirtelen jött közelség elől és a recepciós pultnak dőlök.
-Valamit rosszul csináltam?! – Kérdezek ijedten, kezem remegését elrejtem köpenyem zsebében. Aztán a komor arckifejezés kedvessé változik, bennem pedig megszűnik az idegesség.
-Egyáltalán nem, mindent úgy tett, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. – Megpaskolja karomat, elmosolyodom és elégedettség tölt el. Nem hiába vagyok én itt…
Nézem, ahogy eltűnik a folyosó végén, kifújom a bent rekedt maradék levegőt, amikor Jess lép elém. Hulla fáradt, karikás szemmel bámul rám. Beletelik néhány percbe, mire kinyögi, miért is jött valójában.
-Dr Szexi téged keres a gyerekosztályon. Csipkedd magad, elég paprikás hangulatban van. – Együtt érző pillantással elbandukol, aztán betér a nővérek pihenőjébe. Hallom, ahogy elvágódik az ágyon és a csendes osztály megtelik az ő horkolásával.
Egyáltalán nem kapkodok, egyelőre még nem csipogott rám, szóval nincs életveszély. Furcsa izgalom lesz úrrá rajtam valahányszor a közelében vagyok. Idegesít ez az érzés, nem tudok mit kezdeni vele. Utoljára akkor éreztem így, amikor Alvin elvitt egy Beyonce koncertre. Na az minden pénzt megért.
Ahogy befordulok a folyosón, megpillantom a recepciónál. Meg kell hagyni, nem rossza pasas, leszámítva, hogy egy érzéketlen tuskó. Fel sem tudom fogni, hogy lehet épp ő gyermeksebész főorvos. Hihetetlen…
-Itt vagyok dr Woodward. Miért hivatott? – Előveszem legszebb mosolyom, eligazgatom derékig érő csokibarna hajam és csak akkor veszem észre, hogy a fejemen maradt a hajpánt. Jókora fülekkel és piros masnival lavíroztam végig a kórházon. Teljesen mindegy, úgyse tartanak normálisnak…

Elnézem, ahogy flörtölget Rose-al, aki, ha a korát nézzük, az anyám lehetne. Élvezi is, mosolyog rá, mint a tejbe tök. Vajon a férje is ennyire boldog, hogy a fiatal, jóképű gyermeksebész csapja a szelet imádott feleségének? Nyilván tud róla és jót nevet rajta.
Csak állok és hallgatom, ahogy a földig aláz azzal a semmitmondó, sértő modorával. Szóra nyitnám a számat, de egyfolytában közbe vág. Idegesítő és egyben hihetetlen, hogy képes vagyok eltűrni egy férfitól ezt a viselkedést. Tulajdonképpen úgy beszél velem, mintha a rabszolgája lennék és néhány pillanat erejéig el is kalandozik a gondolatom, mit is tennék én, mint hű rabszolga, ha kettesben lennénk, de sikeresen visszarángatom magam a jelenbe és továbbra is némán figyelem, ahogy beszél.
Elveszem a vaskos kórlap köteget, amit felém nyújt és amikor elfordul, belesandítok az elsőbe. Nagyszerű, baleset, gyerek, a szívem meg úgy dobog, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Vannak olyan percek, amikor elgondolkodom azon, miért is ezt a szakterületet választottam. Nincs annál rosszabb, mint mikor szenvedni látsz egy apró életet. És be kell valljam, előfordult már, hogy zokogva rontottam ki a kórház tetejére, mert nem bírták az idegeim.
-Pár emelettel lejjebb voltam. Épp egy borsót bányáztam ki egy ötéves kislány orrából. – Csak azért is elmondom az indokomat, amiért nem siettem úgy, ahogy ő azt elvárta. – És dr Brant volt velem, szóval… nem csak magát kell elkápráztatnom. – Mosolygok elégedetten és úgy kullogok utána, mint egy pincsi kutya. Teljesen kiábrándító.
Újra felcsapom a legfelső kórlapot és beleolvasok. A kislány rettentő rossz állapotban van, csoda, ha túléli. Összeszorul a szívem, ha rágondolok, mennyit szenvedett már így is.
-Nicole Waters, három éves, autóbalesete volt. Ha jól értelmezem… – Ismét belepillantok a lapok közé. - …akkor jobban tennénk, ha a komolyabb sérülésekre koncentrálnánk. Gondolok itt a koponya traumára… – Szedem a lábaim, loholok utána, de még így sem sikerül beérnem.
-Ja de látom, hogy a neurós kolléga már kezelésbe vette. – Figyelj oda Montgomery az istenért. Totál hülyének fog nézni. Sőt, már így is annak tart, állandóan habogok, meg dadogok előtte. Remélem nem hiszi azt, hogy vonzódom hozzá? Jéééézus isten… mi van, ha mégis?
Ujjaim közé csippentek egy hajtincset és olyan erősen csavarom, hogy a kórlapokra hullik a hajpánt a fejemről. Körbenézek, vajon hány százan látták ezt a kínos balesetet, de csak egy idős házaspár üldögél a váróban. A hölgy rám mosolyog, kedves gesztusától könnybe lábad a szemem. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ép ésszel gondolkodjak.
Mire feleszmélek, a kislány kórtermének küszöbén toporgok. Pillantásom először az édesanyára esik, aki választ várva, szinte csüng Jamie arcán. Nicole állapota jelenleg stabil, de jöhet egy aprócska vírus, egy baktérium, ami akár végzetes is lehet a számára. Apró testét mindenhol csövek csúnyítják, tejföl szőke haja ragacsos csomóban tapad a tarkójához. Parányi kezét anyja szorítja, mintha bármit is érne az egész. Hisz semmit nem fog föl abból, mi történik körülötte és azt hiszem, ez jól is van így. Egyelőre…
Mozdulnom kéne, érzem a tekintetüket rajtam, de képtelen vagyok akár egy lépést is beljebb tenni. Csak bámulom Nicole rezzenéstelen arcát. Mintha álmodna… talán épp a kedvenc játékaival játszik. A szemem megtelik sós könnyekkel, vissza kell nyelnem őket, ha nem akarok ország világ előtt lebőgni orvostudományommal.
Teszek egy óvatlan lépést, mellkasomhoz szorítom a kórlapokat és megállok Jamie mellett. Úgy megszorítanám a kezét… szükségem van most egy ölelésre vagy egy ártatlan kézfogásra. Úgy ölelem a karomban nyugvó mappákat, hogy kifehérednek ujjhegyeim.
-Minden rendben lesz. – Engedek megy egy szelíd mosolyt a nőnek. - A duzzanat lement az agyáról, pár napot kell még mély altatásban lennie és megpróbáljuk felébreszteni. A szervezete jól reagál a kezelésekre… – Úgy beszélek, mintha magam is szakorvos lennék. Észre se veszem, hogy átvettem a szerepet. Ezeket nem nekem kellett volna elmondani, hanem Jamie-nek. Hisz ebben ő a legjobb. Elszúrtam mindent… a mai napom egy rakás semmi. Nagy nulla vagyok. Kockáztatom a kitűnő tanulmányaimat azzal, hogy nem tudok megálljt parancsolni a szavaknak, amik a fejemben ordítanak.
Anélkül, hogy bármit is szólnék, sarkon fordulok és kiviharzok a szobából. Nem tudom merre induljak, újra a folyosón toporgok a recepcióval szemben. Rose nekem is villant egy mosolyt, de most rohadtul nem érdekel. El akarok tűnni egy kicsit… el Jamie közeléből. Kikészülök attól, hogy porig alázom magam előtte. Hogy képes ennyire eltéríteni az eszemet, holott a higgadtságomról vagyok híres. Miért akarok ennyire megfelelni neki?
Párás szemmel fordulok be a folyosó végén és leülök a kanapéra. Nem nekem van kikészítve, a családtagok számára, de le kell ülnöm. Nem kapok levegőt, szédülök és azt hiszem orvsora van szükségem.
Jó nagy adag oxigént juttatok a szervezetembe azzal, hogy mély, tisztító levegőt veszek. Kezdek megnyugodni. Már nem dobol a vérem a fülemben, a kezem sem remeg.
Beleolvasok Nicole kórlapjába… bárcsak túlélné.
Bárcsak ne lennél ennyire jóképű… lehetnél te is olyan, mint a púpos harangozó. Megkönnyítenéd a dolgom.

Összegörnyedve ülök a kanapén, előttem Nicole kórlapja. Valahányszor belepillantok, a szemem elé tolakodik az anyja aggódó arckifejezése. És én még azt mondtam neki, minden rendben lesz a lányával. Holott tisztában vagyok vele, hogy ez nem így van. A szervei bármelyik percben felmondhatják a szolgálatot. Annyira apró még, mégis akkora küzdeni akarás van benne. Én meg annyira hülye vagyok, hogy a szívemre veszem az életét. Nem lenne szabad. Ridegnek kéne lennem, hidegnek, mint ahogy dr Woodward is teszi. Profizmusa ebből a szempontból lélegzetelállító. Mindig nyugodt és kimért, higgadtan kezeli a hisztériás szülőket és képes a pillanat töredéke alatt lecsitítani a kedélyeket. Egyszer sem láttam meginogni. Nem úgy, ahogy én. Könnyes szemmel ülök a kanapén, legszívesebben a föld alá rejtőznék, de nem tehetem. Úgyis utánam jön… élvezi, hogy darabokra szedhet, hogy szenvedni lát.
Felhúzom lábaimat, homlokomat térdemhez nyomom és lehunyom fáradt szemeimet. Rám fér egy kiadós alvás. Már csak néhány óra és hazamehetek. Igaz, hogy a lakásomon osztozni kell, de legalább van egy kis zug, ahová behúzódhatok. Elmélázok az esti nassoláson, miközben az Agymenőket nézem, de mire a szám felfelé görbülne, meghallom ismerős, jellegzetes lépéseit. Gyorsan közeledik, esélyem sincs arra, hogy elhúzódjak tőle és bevallom, nem is akarok… túl sérült vagyok most ahhoz, hogy ellenkezzek.
Megragadja a karom és olyan hirtelen állít talpra, hogy abba beleszédülök. Értetlenül pislogok zöld íriszeibe és észreveszem apró szeplőit, amik az arcát tarkítják. Elmélázok, de érzem, ahogy hátam valami keménynek ütközik, a világos folyosóról egy sötét szobába kerülök. Lent vagyok a pokolban és dr Woodward lesz az, aki megkínoz.
-Nem tudom, talán elment az eszem. – Hangom egy oktávval megemelkedik, ahogy próbálok magyarázatot találni arra, mit tettem bő fél órával ezelőtt. - Látta azt a szerencsétlen nőt? Ha az a kislány meghal, valószínűleg ő lesz a következő páciensünk. Én csak… én csak adtam neki egy kis reményt. – Sóhajtok fel, kerülöm a tekintetét. Dühös vagyok, amiért így bánik vele, gyűlölöm, hogy azt tehet és akkor, amikor akar. Nem érdekel, hogy szakorvos, akitől elleshetem a szakma minden fortélyát. Jelen pillanatban egy kanál vízben is meg tudnám fojtani.
Ne Olíviázzon nekem, az is meglepő, hogy egyáltalán tudja a keresztnevem. -Túlságosan dühös vagyok ahhoz, hogy vigyázzak a számra.
-Elegem van tudja? Kidolgozom a belem az osztályon, bármit megcsinálok, hogy előrébb jussak, maga meg úgy tesz, mintha elsőéves lennék. Megaláz a többiek előtt, a földbe döngöl, ha hibázok, miközben mások ellavíroznak egész évben. – Most már kiabálok, könnyes szemmel nézek vele farkas szemet, miközben a fejemben egyfolytában ott van annak a kislánynak az emléke. Nem halványul, egyre erősödik.
-Ha most megbocsájt, én mennék a dolgomra. – Anélkül, hogy bármi mást mondanék, megkerülöm és ujjaimat a kilincsre szorítom. Legszívesebben a fejemet verném a kemény fába, de nem teszem, mert tudom, hogy azzal csal örömet okoznék neki.
-Azt azért elmondhatná, miért gyűlöl engem ennyire? – Megfordulok, elvesztem a lendületem és túl közel kerülök hozzá. Parfümjének markáns illata az orromba kúszik és elbódít. Lépek egyet hátra, az ajtónak ütközöm. Hallom, ahogy a többiek a folyosón beszélnek. Valaki a nevemet említi, majd hangos nevetés kíséretében a társaság odébb áll és újra csend lesz. Hát minden ki gyűlöl? - Tudja mit, nem is érdekel. Tartsa meg magának a véleményét. – Megpróbálok kiszabadulni, rángatom a kilincset, tolom, de nem akar kinyílni. Aztán egyszer csak valaki kitárja, én pedig az ajtó mögé szorulok. Hallok valami motyogást, de annyira bepréseltek a vattakupac közé, hogy szinte alig kapok levegőt. Egyáltalán egy nővér szobában miért van ennyi vatta? Amikor újra kettesben maradunk, különös érzés lesz úrrá rajtam. Végigfut a hideg a gerincem vonalán és libabőrös lesz a karom.
-Ugye nem Nicole-al van baj? – Teszem fel a kérdést azonnal és automatikusan keze után nyúlok. Ujjaimat ujjai közé bújtatom és úgy állok vele szembe. Fel sem fogom mit teszek. Csak a kislány jár gondolataim között és az ő hogyléte. Ketté törné karrierem, ha ez a csöpp gyermek meghalna. Most legalábbis úgy érzem…

Van némi igazság a szavaiban, mégis piszkosul tud fájni, amikor az ember dicséretet vár és nem kapja meg. Tényleg mindent megteszek, hogy én legyek a legjobb, még azt is elviselem, hogy a többiek elkerülnek és a hátam mögött beszélnek rólam, de azt nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy James eltiporjon. Akkor sem, ha ezzel a viselkedéssel a javamat szolgálja. Egyáltalán, hogy lehet valakiben ennyi düh…
Szerettem volna hallani, mennyire elismeri a munkám. Szerettem volna hallani, hogy kedvel, ahogyan én Őt és csak ezért tűröm el, hogy a lelkembe tipor. Csüngök minden szaván, várom a legjobbakat, de csak beléakad a szó, én meg ott állok vele szembe és újra könnyek jönnek a szemembe. Túl sok érzelem ez nekem.
Már bánom, hogy szóra nyitottam a számat Nicole szobájában. Bár tudtam volna megálljt parancsolni a szavaknak, amik össze-vissza cikáztak a fejemben. Csak néztem azt a szerencsétlent és reményt akartam adni neki. Ami azt illeti, hiú ábrándokkal kábítottam, ezt már magam is belátom. Az a kislány talán soha többé nem tér magához vagy ha mégis, jó ég tudja annak milyen következményei lesznek. Én pedig elhitettem az anyjával, hogy minden rendben lesz. Rosszul vagyok magamtól…
Mire felismerném a veszélyt, már bele is csöppentem. Nyakig benne vagyok és eszem ágában sincs kimászni. Olyan erősen szorítom a kezét, hogy ha akarná se tudná egykönnyen kihámozni ujjaim közül. Látom, hogy néz rám és ez egy pillanatra eltántorít tettemtől. Ujjaim elgyengülnek kézfeje körül, de mire tennék egy lépést hátra, megérzem kezének puha tapintását bőrömön. Lehunyom a szemem és arcomat tenyerébe fektetem. A testemen átdübörgő gyorsvonat tovább zakatol és újra síri csönd lesz. Megnyugszom és már nem lüktet a halántékom sem. Elhiszem, amit mond és egy percre tényleg azt hiszem, hogy minden rendben lesz.
Karjaim úgy fonják körbe derekát, mintha évek óta ismernénk egymást. Mintha régi barátok lennénk, akik hosszú idő óta végre újra látják egymást. Fejemet a mellkasára hajtom és az eddig puszta erővel tartott gát most átszakad.
-Tudom, tudom… – Motyogom alig hallhatóan. Sós könnyek áztatják köpenyét, talán és állát is, ahogy keresem a legjobb helyet megfáradt fejemnek. Egy pillanatra azt hiszem, így van ez rendjén, de mikor a köd kezd felszállni és kitisztul az agyam, észbe kapok és elszégyellem magam. Mégis mit képzelek magamról?!
Kibújok öleléséből, megtörlöm szemeimet és képtelen vagyok rá nézni. A szívem visszavágyik erős, biztonságot nyújtó karjai közé, de az eszem ordít, visít, menekülni akar ebből a kis szobából.
-Sajnálom, én… mennem kell. Már biztos várnak rám. – Ugyan ki várna rám… mikor a szaktársaim gyűlölnek, a barátnőm az elsőn fekszik valószínűleg a legjobb hangulatban az erős gyógyszerek miatt.
-Ez nem történt meg. Nem kell sajnálnia világos? – Csattanok fel. - Sőt, inkább folytassa az eddigieket. Elviselek még néhány megszégyenítést. – Hátat fordítok, lenyomom a kilincset és szabadulni próbálok, de az ajtó nem nyílik. Megpróbálom úgy, ahogy az előbb Rose is tette, de nem sikerül. Mi a franc?! Most én vagyok ennyire béna vagy tényleg nem bírok megszabadulni tőle.
Néhány perces küzdelem után feladom és leülök a szoba egyetlen ülő alkalmatosságára… az ágyra.
-Próbálja meg… – Bökök az ajtó felé. - Van itt egyébként valami étel, ha esetleg beszorulnánk egész éjszakára? – Kérdezem fáradt hangon. Remek, egy sötét szobában dr Kivégzővel. Álmaim netovábbja… talán nem is lenne rossz, ha kivégezne. Akkor talán új jelölt után keresgélhetne, én pedig itt maradnék és éjszakánként kísérteném
Őt. Mennyire élvezném, te jó ég.
Elmosolyodom agyszüleményemtől és máris jobb kedvel nézek az elkövetkező kínos percekre… órákra vagy micsoda.