Leonard and Hayden

 

Orrnyergét nyomkodva sóhajt egy nagyot ahogy a feje mellett megszólal telefonjának ébresztője. Lassan második órája fekszik a paplanok tetején kiterülve, alkarjával takarva zöld szemeit, nehogy abba a kelleténél is több fény szűrődjön be, mely az elhúzott sötétítő és az ablak falának rése között szűrődik be és támad rá ormótlanul.
Nincs hozzászokva ahhoz a zakatoló, idegölő fejfájáshoz, ami az utóbbi egy napban megállás nélkül kínozza... Pontosabban fogalmazhatunk úgy is, hogy soha nem volt fejfájós, egy kezén megtudná számolni, hogy az utóbbi huszonnyolc éve alatt hányszor fájt a feje úgy, hogy azt tényleg észrevette volna. Épp ezért is érzi most kínszenvedésnek az utóbbi jó néhány órát amit át kellett vészelnie, ráadásul menet közben még az is kiderült, hogy be kell mennie dolgozni, mert helyettesíti az egyik rezidenstársát akit valami nyavalya ledöntött a lábáról. Az már nem is számít, hogy jelenleg ő sincs a helyzet magaslatán, és bármennyire is próbálkozik azzal, hogy egy csepp kis életet leheljen magába, gyakorlatilag kivitelezhetetlen próbálkozásnak számít.
Nem meglepő hát, hogy először kicsit vonakodott attól, hogy elvállalja így az utolsó pihenéssel töltött napjainak egyikén, de jobbnak látta, hogy nem ellenkezik inkább megy tenni a dolgát, mielőtt még számon kérnék rajta a passzivitását. Az már más kérdés, hogy milyen hatással lesz rá a fejének zsongása, de ez majd akkor fog kiderülni, ha már a St. Claire folyosóin fogja róni a köröket mint valami felhúzható játék vagy kilométer hiányos kisegér.
Annak viszont fokozottan is örül, hogy Leah az idő alatt míg ő itthon szenvedett, mellette volt és van is még mindig, hisz hallja ám, hogy kint motoszkál a konyhában és épp... kotyvaszt valamit. Legalábbis a szagokból ítélve. Őmarconasága gyakorlatilag megtiltotta neki azt, hogy kikeljen az ágyból, amennyiben nem az alapvető szükségleteit kell elvégeznie, vagy nincs valami sürgős dolga, de addig is ő az aki ágyba hordja neki a reggelit, ebédet és vacsorát, már amennyiben ő igényli azt, hogy bármelyikből is többet egyen. Eleve nem számít túl nagy étkűnek, viszont azt a mennyiséget amennyit a lány szokott neki szállítani, még egy farkas falka is meghökkenő szemekkel figyelne és azt se tudnák szegények, hol kezdjék. Reggel példának okáért akkora adag kajával állított be, aminek az egytizenötödét is alig tudta magába erőszakolni, pedig Istenére, hogy megpróbált még néhány falatot leküzdeni, de olyan volt, mintha kifordították volna... talán még Zoyácska reggeli adagjánál is nagyobb volt, amit Svájcban is együtt pusztítottak el, noha akkor is jobbára úgy nézett ki a reggeli, hogy míg a lány bohóckodott és vidáman falatozott, addig ő mosolyogva figyelte és beszélgetett vele mindenről, ami csak az eszükbe jutott.
- Hayden? - fonódik egybe Leah hangja a telefon zakatoló csörgésével és gyakorlatilag arra is képtelen, hogy a kettőt elkülönítse egymástól. Zajnak hallja a lány amúgy kellemesen lágy, barátságosan csiripelő és óvatos hangját ami csak felerősíti a telefon csörgését. Fogalma sincs, hogy milyen ördögi találmány vagy szörnyelem ez a fájdalom, de épp olyan fárasztó mint amikor a lába miatt kell itthon maradnia. Persze jelen pillanatban nem verejtékezve forgolódik jobbra-balra kis híján a zokogás szélén, csak most abban is elfárad, ha picit is megerőlteti az agytekervényeit és ráveszi magát arra, hogy gondolkozzon. Így viszont teljesen üres aggyal nem is tud másra koncentrálni csak a zakatolásra.
Akkor se mozdul vagy szólal meg, mikor az ágy matraca besüpped mellette a súly alatt ezzel is jelezve, hogy Leah leült, így reakcióként Hayden csak halkan felnyög és megnyomkodja az orrnyergét ami egy halk sóhajban végződik.
- Még mindig nem múlik? - érkezik a kíváncsi kérdés, bár tudja, hogy felesleges feltenni hisz látja amit látnia kell. Ez nem múlt el, elég ránéznie a sápadt, beesett arcra és a könnyes szemekre amit nem lát túl sűrűn.
- Ó, nem olyan ez, hogy csak úgy elmúlik... de rajta vagyok ám.
- Nem kellene lemondanod? Vagy hívjam fel én őket, hogy keressenek mást? Bemegyek én is helyetted, ha megígéred, hogy vigyázni fogsz és nem hajszolod túl magad! Valamint nem csalogatod fel Zoyát, hogy kettesben legyetek néhány óra erejéig, élvezve a nyugis perceket nélkülem - pimaszkodik mosolyogva, de ezen kívül kifejezetten komoly a hangszíne amivel folytatja - pihenned kell! Biztos összeszedtél te is valami hülyeséget és ha már egyszer a másik emiatt mondja le, te miért ne tehetnéd meg?
- Mert számítanak rám...
- Biztos nem haragudna meg senki, ha lemondanád. A saját érdekedben jó? - először fel se tűnik neki, hogy Leah kinyomta a telefont és annak szüntelen csipogását, vagy csörömpölését, meg nem tudná mondani, hogy mire emlékeztető zaját megszüntette.
- Majd elmúlik. Lehet jót is fog tenni egy kis munka, legalább nem ezzel a gyöktörzzsel foglalkozok amit ma agynak nevezek. De aranyos vagy, köszönöm - mosolyodik el, de elég erőtlenre sikeredik pedig mindenki megszokta már, hogy ha valakinek, akkor Haydennek igazán lelkes mosolya szokott lenni amit nem fél megmutatni se. Jelen pillanatban viszont ez a mosoly borongós és a szeme alatt húzódó karikák láttán Leah ráncolni kezdi a homlokát, kezét pedig Hayden arcára simítja nem érdekelve, hogy az először ellenkezik és igyekszik mihamarabb kiiszkolni az ágyból csak, hogy a lány ne láthassa a gyengeségét.
- Szerintem lázas vagy. Ez meg is magyarázná a fejfájást. Figyelj, tényleg mondd le inkább, majd elmegy helyetted más, pihenj! Kapsz teát, gyógyszert... amennyiben nem olyan magas a lázad, hogy hideg fürdő legyen belőle...
- Ó, hagyd már, nincs semmi baj, amit megígérek azt be is tartom, de ezt te tudhatnád a legjobban - löki fel magát az ágyról noha szüksége van a fal segítségére ahhoz, hogy megtudjon állni két lábbal a földön és, hogy ne vigye tovább a lendülete amiből tuti, hogy nagy esés kerekedne.
- Épp emiatt mondom, hogy ne menj, mert tudom, hogy hülyeséget fogsz csinálni. Akkor legalább vedd be ezeket - nyújtja oda neki a nagy pohár vizet és a fájdalomcsillapítót -  nem fognak megártani, csak segíthetnek. És legyen nálad telefon, hogy hívni tudjalak!
- Nem mész vele semmire, nem igazán veszem fel a telefont ezt te is tudod - ennek ellenére nem ellenkezik hanem kiveszi a kezéből a poharat és a pirulákat is, amit gyorsan lenyel, hogy még csak véletlenül se kelljen azon rágódnia, hogy mi mindent kapott valamint ne kelljen hallgatnia Leah kétségbeesett morgását.
- Akkor most fel fogod! Csak most az egyszer kérlek!...
Mire viszont feleszmél, az apró törékeny lánynak nyoma sincs, csak hűlt helyét látja a szobában. Egyedül csak az emlékezteti arra, hogy itt járt, hogy az ágyon meglátszik a nyoma annak, hogy nemrégiben ott ült. Kezében a pohárral elindul a nappali felé, hogy megkeresse őt, bár első körben csak Tommy alakjával találja szembe magát ahogy az a kanapén hosszan elnyúlva fekszik... alszik.
- Nem azt mondtad, hogy ma is bent leszel? - morogja az orra alatt sokkal inkább magának a kérdést, mint a másiknak és épp, hogy megfordul, máris egy hőmérő landol a szájában amire kis híján rá is harap...
- Ne harapj rá! Szétharapod és fájni fog a fogad. Arról nem beszélve, hogy szedegethetjük ki az üvegszilánkokat a szádból.
- Az kéne még - motyogja az orra alatt, de nem ellenkezik, tudja, hogy felesleges. Ha csak arra gondol, hogy ez a csepp kis lány milyen akaratos és makacs tud lenni, jobb ha befogja a száját és csendben tűri, hogy tegye amit jónak lát, mielőtt hozza a piszkavasat és addig veri a fejét míg eszméletlen nem lesz, ezzel is végre szót fogadva.
A konyhapultnak támaszkodva figyeli fáradt, beteg tekintettel ahogy Leah ide-oda rohangál körülötte és tesz-vesz, gyógyszerekkel pakolja teli Hayden táskáját amibe vizet és teát is pakol, legyen miből válogatnia.
- Mutasd - kapja ki a szájából a kis szerkezetet mikor elsuhan előtte, ezzel kis híján még a fehér kis fogakat is kikapva a helyéről, majd alaposan szemügyre is veszi a higanyszál melletti értéket a fény segítségével.
- 38,6. Hayden, inkább feküdj vissza jó? Ez már felnőtt embernél baromi magas!
- Majd hívlak, délután találkozunk - veszi el tőle a táskát és már lép is ki az ajtón, hogy ne tudja Leah a továbbiakban is lefoglalni. Nincs szüksége arra, hogy anyai jó tanácsokkal lássa el, nagyfiú már, tud magára vigyázni. És ha annyira nyomorultul érezné magát akkor szinte biztos, hogy nem menne sehova csak döglene az ágyában. Úgy van vele, hogy ha nap, nap után túléli azt a fájdalmat amit a lába okoz neki, amire nem mellesleg protézis csere vár, akkor ez nem okozhat komolyabb gondot.
Tisztán emlékszik arra, mikor megkapta a fém térdét. Reszketett, zokogott a fájdalomtól és húsz éves létére, olyan volt mint egy hisztis gyerek noha rettentő nagy kínokat kellett átélnie így érthető volt a kétségbeesése. Nem tudta megszokni, nagyon nehezen tudta csak kordában tartani az érzelmeit is amelyek rendszerint előtörtek belőle. Mikor megtudta szokni, mikor már biztos volt benne, hogy ez kontrollálható és a sok terapeutával eltöltött óra segített neki, akkor a frontokat kellett megszoknia és azt, hogy ez a láb márpedig fáradékonyabb és erőtlenebb, mint amilyen előtte volt, vagy amilyen a másik. És nem elég, hogy fáradékonyabb, de időközönként olyan komoly módon szenved vele, hogy számtalanszor fontolgatja azt, hogy egyszerűen levágja térdestül mindenestül.
Tehát ezek tudatában parkolja le az indigókék BMW-t a kórház parkolójába majd több percnyi tékozlás után a nyakába tesz aranyozott sztetoszkópját, magára veszi a jól ismert névjegytáblával ékesített fehér köpenyét és már ki is lép a folyosóra, hogy a másodikra vezessen az útja. Hívták valami, vagy épp valaki miatt, már csak az a kérdés, hogy ki az és mit akar.
- Ó Hayden hát végre itt vagy, na húzd be a segged és segíts! - rántja be fáradt testét az egyik nővér az ajtón, mikor is egy furcsa szerzettel találja szembe magát.
- Ő az aki...
- Igen, aki Borneóról jött. Nem érti még teljesen az emberek nyelvét. Leonardnak hívják.
- Hogy kommunikál? - veszi alaposabban szemügyre a  férfit, aki a hátsója környékén matat a kiserkenő vére körül.
- Jelbeszéddel. Úgy tudom te érted... - erre csak bólint, ám nem akarja megközelíteni a férfit, hisz nem áll szándékában megijeszteni. Így egyszerűen csak kimondja a nevét, erre hátha felkapja a fejét.
- Leonard?! - ha pedig ez tényleg eredménynek számít és rá terelődik a figyelme, rögtön elmutogatja neki a "Segíteni szeretnék neked" kijelentést azon a nyelven, ahogy ő is megérti az embereket.

Leonard and Hayden

 

A mai napjának eddigi eredményét elnézve csak ennyire volt szüksége ahhoz, hogy a csodálatos Svájc hófödte lankás tájai között megbújó Engelbergből visszatérve szembesüljön a földi pokollal. A pokollal, mikor a fájdalom nyilvánvaló, mikor a bizonytalanság életszerű és minden, de minden fehér - még hó híján is -, s parázslóan forró a maga harminc fokos hőmérsékletével. Arról már nem is beszélve, hogy kegyetlen, szürreális akkor is, mikor az álmai között jár melyek esetében megszokta, hogy mindig vidámak és színnel, érzelmekkel túlfűtöttek.
Lehet, hogy alapjáraton imádja ezt az életet, imád orvos lenni és az a legfőbb elve, hogy segítsen az embereken, megmentse őket és új esélyt tálaljon fel nekik ezüst vesetálon, sztetoszkóppal a nyakában de... azok után, hogy két kerek hetet töltött el Zoyával kint Svájcban az ő kis mesevilágukban, most mintha egy színtelen, még kiegészítetlen kifestőbe került volna, ezzel azt a hatalmas feladatot kapva az élettől, hogy fogja meg a kis ecsetét és fesse ki azt a hatalmas mozaikra emlékeztető cifra, darabos képet de úgy, hogy harmonikus színeket használjon és azok egy jól kivehető képet adjanak ki, ha már az utolsó darabokat színezi.
Leginkább ez jut eszébe a mostani helyzetről, mintha egy olyan élet lenne az övé amit neki kell felépítenie, aminek kialakulása és értelme csak attól függ, hogy épp melyik színbe mártja a nullás Munkácsy ecsetét és kezd el vele pacsmagolni épp úgy - csak sokkal amatőrebb módon - mint Zoya anyja. Meg kell teremtenie egy világot, egy életet ami ezek után csak őt fogja jelképezni és azt, aki helyt kap benne, többek között Zoyát, hisz ő lett az első. Tele van tervekkel, vágyakkal és reményekkel melyek apró kis csomagokban hevernek mellette és melyek közül a Zoyához kötött érzelmei a legfontosabbak... már csak az a kérdés, hogy miként fogja mozaikképpé alakítani ezt az egyveleget. Ötletei már vannak, a gond csak az, hogy nem úgy működik, hogy "na majd ideteszem az orvoslást, ide a családot ide pedig a szerelmet".
...viszont jelen pillanatban még ezzel a témával se tud eleget foglalkozni, hisz úgy érzi, mintha az orrán keresztül feldugtak volna egy kis pálcát, amire elkezdték feltekerni az agyát, hogy aztán eltávolítsák. Rettenetesen sajog a feje s fogalma sincs, hogy mikor fog elmúlni, de a jelenlegi intenzitásából ítélve, nem a közeljövőben és csak még inkább próbára teszi Leah állhatatossága ami bizonyítja, hogy ha egy jókora lapáttal csapnák fejbe se higgadna le.
Karikás zöld szemei láztól csillogva, fáradtan és bágyadtan merednek a körülötte legyeskedő lányra aki úgy rója a köröket a nappali és a konyha rövid távján, mintha legalábbis az imént mondták volna be a hírekben, hogy mindenki szedje a cókmókját és húzzon délre, mert "X erősségű hurrikán közeledik és ha túlakarják élni akkor mennek, nem ellenkeznek!..."
Na igen, ez esetben még meg is értené a kapkodás okát és mértékét, hisz ő maga nem is olyan régen találkozott azzal a hatalmas viharral aminek idején a tartalékgenerátorok maradék kis energiájából tartották életben a kórházat és a lakóit. Ám csupán amiatt, mert nem érzi jól magát, munkára alkalmasnak pedig főleg nem, felesleges kilométereket rohanni egy négyszer négy méteres távon. Mind ezt azért, hogy összeszedjen ötven különböző szert és egyéb olyan eszközt, amivel ő szokta gyógyítani, kúrálni magát.
Leah azóta, hogy beteg volt és kis híján eldobta az életét a saját ostobasága miatt, megtanulta, hogy nem vehet be akármit a nyavalyáira, így ahelyett, hogy gyógyszerek garmadájával tömné magát egy-egy torokgyulladás vagy épp fülgyulladás alkalmával, természetes szereket használ amiket az édesanyja készít lassan tizennegyedik éve. Nem érdekli őt, hogy milyen büdös, keserű vagy épp rossz ízű, neki az a szent és sérthetetlen, így egy aprócska kis dobozba bekerül a "mami mentolos zöld csodája" krémjéből egy kevés amit becsúsztat egy  kis szütyőbe a többi másik mellé.
-... ezzel legalább kétszer kend be a halántékodat és a tarkódat négy óra elteltével. Hűsít! Hidd el nagyon jót tesz a fejfájásnak bár lehet, hogy nagymama szagod lesz tőle, tudod olyan áporodott dohos, de...
- Jót tesz... neki? Akkor még erősebben fog fájni? És nem, nem akarok vénasszony szagú lenni, hogy közlekedek úgy fel és alá a kórházban? Még az after shavemet is elnyomja az a cucc. Elhiszem én, hogy ügyes a mamád és jók ezek a holmik, de majd négy fal között jó? Mikor nem kell megjelennem egy óra alatt ezer ember előtt...
- Ezer szerencséd, hogy a humorodat mindig értékeltem - de ő már kevésbé értékeli azt a pimaszul szúrós tekintetet, amivel Leah néz rá meredten. Szinte szikrákat szórnak a szemei ahogy egy pillanatra megveti a lábát az étkezőasztalnál, hogy bepakolja a szütyőt a táskába, de ezután már rongyol ki a fürdőszobába.
- Van nekem egy olyanomamisegítenifoghogy.... - aha, nagyjából ennyit hall belőle, a többit aligha tudja felfogni bárhogy is próbálkozik,  helyette megdörzsöli a tarkóját.
- El fogsz szédülni ha ennyit pörögsz - jegyzi meg kelletlenül hangjában némi rekedtséggel, miközben vállával nekitámaszkodik az ajtófélfának, s pillantása egyre csak a bejárati ajtó és a lány futkorászó apró kis alakja között cikázik. Olyan szívesen kirohanna... csak el kellene löknie magát a faltól és rohannia, de az a gond, hogy kételkedik a lábának erejében és abban, hogy az megtartaná. Meglehet, hogy nem nyom túl sokat kilóban, s még ez a nyomorult fém szerkezetű térd is megtartja rohanás közben is, mikor egyik műtőből kell a másikba vágtáznia, de az erőtlen tagoknak talán épp ez a kis súly és löket lesz az, ami azt mondja, "elég".
Azzal viszont tisztában van, hogy mihamarabb meg kell lépnie, különben ki tudja, hogy hány percen keresztül kell majd azt hallgatnia, hogy "elkéstél, és különben is ez nem így működik, hisz életek múlnak rajtad! Igen, te rajtad! Tudtam én, hogy nem bízhatunk meg benned és csak otthon fogod lógatni a segged mikor csak lehetőséged lesz rá... nem is értem, hogy juthattál el idáig..."
Mert igen, vagy egy hiperaktív és idegbajos főnővér a traumán akit a mai napig a háta közepére se kíván és aki mindig hülyét csinál belőle, akármit is csináljon. Ha jó döntést hoz akkor az a baja, ha épp rosszat akkor meg az. Olyan mint egy állandóan menstruáló hisztérika akinek nem lehet semmivel se eleget tenni az elvárásainak.  Aztán rájött, hogy ennek a hárpiának soha nem fog megfelelni, úgyhogy mára az ezzel járó sértettséget lenyelte.
Azzal, hogy annak idején Faith kisétált a St. Claire ajtaján, ő is megszűnt az a kétségbeesett rezidens lenni, akit Colette ismert. Határozott lett és bár nem szokott csak úgy visszaszólni akárkinek, ettől függetlenül ennek a nőnek képes megmondani  a magáét csak, hogy végre magához térjen és leszálljon a magas lóról. Irónia.
De míg jelenleg Leah a legnagyobb ellensége és feltartója, csak ő rá tud koncentrálni, nem is számít számára az, hogy rohannia kellene. Az elmúlt több, mint kilenc év alatt volt ideje megszoknia azt, hogy bizonyos alkalmakkor ez a lány úgy viselkedik vele, mintha legalábbis az anyja lenne aki... nem mellesleg mindentől, még a Nap sugaraitól is oltalmazza egy szem kisfiát. Viszont mind ahányszor az aggodalom legkisebb szikráját produkálja, gyorsan felemlegeti magának azt az időszakot, mikor ő maga is ezt csinálta. Ott kotlott a lány mellett, ha kellett ha nem, képes volt még a műszakjait is lerövidíteni csak, hogy átmehessen hozzá az onkológiára, hogy láthassa, rendben van és jól van. A gond csak az, hogy van ám különbség aközött, hogy az ember egyik legjobb barátja rákkal küzd, vagy épp állandóan a térdével, esetleg - mint most - a kőkemény fejfájástól kell tántorognia. Biztos összeszedett valami nyavalyát, hisz csak akkor szokott nála a hasogató és lüktető fájdalom jelentkezni fej tájékon, ha valamilyen gyulladás van a szervezetében.
Épp ezért is kényszerül rá arra, hogy Leah örökös jót akarásának eleget téve bevegye azokat a nyomorult gyógyszereket majd egyszerűen csak fogja a holmiját és elinduljon. Neki most dolgoznia kell hisz ígéretet tett, és ha ő egyszer valamit megígér akkor azt sosem feledi és mindent megtesz azért, hogy még ha a sírból is kell kimásznia akkor is menjen és teljesítsen. És épp ezért is indul a kért helyszín felé ahol az egyik nővér vékony ujjai máris megragadják a karját és olyan határozottsággal rántja be a szobába, mintha pille súlya lenne amit egy nála két fejjel alacsonyabb nő is egyszerűen, játszi könnyedséggel mozgathat.
Kíváncsian méri végig az ismeretlen, de sokak által kifejezetten sűrűn emlegetett férfin, aki... aki már most első ránézésre is egy jelenségnek számít. Fogalma sincs, hogy miként fognak tökéletesen szót érteni egymással főleg úgy, hogy jelenleg még semmit nem tudnak a másikról - igaz neki előnye van, hisz egyet s mást már tud. De ami késik nem múlik, első szavait rögtön a nővérek felé intézik akik máris reagálnak.
- Dr. Everett? Egyszerűen nem értem... miért kell állandóan, fú!... mindegy - legyint. Volt már szerencséje olyan emberhez itt a kórházban, aki kétségbeesetten próbálta keresni önmagát miközben fogalma se volt arról, hogy mégis mi a fene teendője van és, hogy miért bökdösik és lökdösik ide-oda. Az ilyen emberekhez türelem és óvatosság kell, de koránt sem olyan barbár mozdulatok és természet, mint amit ez a jómadár tudhat a magáénak. Lehet, hogy alapjáraton nincs semmi közbe Leonard esetéhez már csak azért se, mert az ő helye a traumatológián van de azzal, hogy most behívták őt ide, akaratlanul is a nyakába zúdították az esetet, amivel foglalkoznia kell ha tetszik, ha nem.
- Ha nem biztos magában és a biztonságában, Dr. Cole akkor nem kell itt lennie, kereshetünk mást! - szólal meg a másik nővér, mire ő csak megrázza a fejét.
- Nem lesz baj. Leonard? - ismétli megint a nevét hangosan, de aztán ismét a jelnyelv felé fordul biztos ami biztos alapon, hisz tudja, hogy ennek segítségével könnyebben meg fogják érteni egymást. Hayden pedig hálát adhat a tények és egy volt egyetemi társának, aki süket-néma létének köszönhetően bevezette őt a világába és segített neki megtanulni a jelnyelv alapjait aminek megtanulására ő további időt fektetett. Hayden mindig egyike volt azon embereknek, aki szerette számára ismeretlen dolgokkal bővíteni a tudását, hisz ki tudja, hogy mit hoz az élet, ki tudja, hogy kikkel kell majd szót értenie. És lám, most pont kapóra jön az, hogy ért a némák és süketek nyelvén.
- Nem bántani akarlak téged, azért hívtak be engem a nővérek, őket ismered már gondolom, hogy segítsek neked és nekik is. Tudom, hogy fáj, azért is vagyok itt, hogy segítsek kiszedni, mielőtt nagyobb baj lesz - mutogatja de közben beszél is hozzá, hogy a nővérek is tudják, mik a tervei. Nincs semmi hátsószándéka, nem akarja őket kiküldeni vagy épp Leonard elől titkolni bizonyos lépéseket, és amúgy is jobbnak látja, ha olyanok vannak Leonard körül, akik ismerik és akiket ő maga is ismer. Talán ha most egyedül maradna vele, akkor negyed annyira se bízna meg Haydenben hisz nem ismeri csak azt tudja róla, hogy ért a nyelvén és, hogy fehér köpenye van, tehát orvos.
- Nem, nem fogok fullánkozni - jelenik meg egy szelíd mosoly a szája szegletében - Azt fogom kiszedni belőled, amit beléd szúrtak és ami fájdalmat okoz. Már nem fogsz vérezni és ígérem, hogy amint kiszedem, fájni se! Megengeded nekem, hogy megnézzem? Segíteni szeretnék - ezt most már csak jelekkel mondja immáron kizárólag neki, ugyanis van ami most még neki se megy egyszerre és különben is! Nem a nővérekhez intézi most a szavait, hanem a férfihoz akinek el kell nyernie a bizalmát.
Próbál nem kisgyerekként nézni rá, vagy legalábbis igyekszik elkülöníteni egymástól az emberi és az állati szokásokat amiket produkál. Kint a farmon megtanulta azt, hogy a határozott testtartás amit például egy még betöretlen mén szokott tanúsítani, egyet jelent a dominanciája kimutatásával nem beszélve arról, hogy egy pillanatra se téveszti szem elől mert bizalmatlan vele szemben. Ez a férfi állatok között élt és nőtt fel, ami épp olyan nyilvánvaló mint az, hogy jelenleg neki is ágyban lenne a helye.
- Hoznátok nekem egy fertőtlenítő és érzéstelenítő spayt? Néhány csipeszt és rongyot? - les át a válla felett a nővérekre akiknek egyike biccent és már el is tűnik a fehér ajtó mögött, hogy beszerezze a Hayden által kért dolgokat.

Leonard and Hayden

 

Soha nem szerette, vagy csak igyekezett elkerülni azokat a munkatársait, kik a nevük és a kórház társadalmi ranglétráján előkelő helyet elfoglaló személyük miatt, fokozottan nagy embernek hiszik és gondolják magukat miközben nem is foglalkoznak valójában a betegeikkel és munkatársaikkal. Se a testi se a lelki se pedig a mentális jóllétükről nem gondoskodnak, egyszerűen csak döngetik a mellüket miközben élvezik a kitüntetett figyelmet amit nekik szentelnek.
Márpedig napjainak talán egyik legnagyobb problémája az, hogy túl sok ilyet ismer és nem csak a szakorvosok, főorvosok körében de így a rezidenseknél is, akik csak azzal, hogy végre évet léptek vagy elnyerték egy-egy szakorvos elismerését s bizalmát, máris az Atya Úristennek képzelik magukat, pedig szó se róla, ott van még a tojáshéj a seggükön amit csak hosszú-hosszú tanulással és kemény, megfeszített munkatempóval fognak tudni onnan levakarni.
Hayden joggal lehet az ilyenekre, hát... ha nem is mérges de a megszokottnál fújósabb, hisz míg ők egymás farvizén evezgetnek és vidám vigyorral veregetik meg a saját vállukat a kitüntetett figyelemért, addig ő kemény munka árán van ott, ahol mind ezt úgy, hogy nyugodtan mondhatja, soha nem volt a szakorvosok és rezidensek kedvence, hisz mindig is jó érzéke volt az emberekhez és az orvosláshoz, így minden beteg akivel találkozott őt akarta a kezelőorvosának, vele akart beszélni amit mindenki szúrós szemmel nézett. Mindig tudta a megoldásokat s ha véletlenül tanácstalan volt mert épp ilyen beteggel még nem volt dolga, akkor is utána nézett és elővette a jókora orvosi szakkönyveket, lexikonokat, hogy tanulhasson belőle épp így  hibáiból is. Nem kérdőjelezte meg a felettesei véleményét, egyszerűen csak kifejtette a sajátját aztán vagy bevált vagy nem. A lényeg a sorok között rejtőzik tehát, minden orvos ellenszenve ellenére - amiért farmer gyerekként ilyen messzire jutott anélkül, hogy akár csak egyszer is megfingatták volna - megtette a magáét, megküzdött a démonaival és az őt hátráltatókkal, s most elsők között állhat egyenes háttal, akik nagy eséllyel léphetnek át a jól kikövezett és kitaposott ösvényükre amit biztos áhítattal vihetnek végig és szakorvosként fogadhatják a betegeiket még hosszú-hosszú éveken át.
Halkan, ércesen köszörüli meg a torkát, majd egyszerűen csak megrázza a fejét a következő kérdésre, miszerint hívjanak-e másik vagy még egy orvost a nővérek, mert talán nincs Hayden túl jó bőrben ahhoz, hogy egyedül kezelni tudja ezt a nehezen kiismerhető és kezelhető teremtést. Nem elég szerencsétlen nővéreknek a tény, hogy nem jó Hayden lába, ezért is a sántítás, de még a szeme alatti karikák is olyanok, mint a távolban gyülekező fekete felhők melyek baljóslatú időt sejtetnek.
- Most senki nem fog bántani téged, Leon. Ígérem, hogy nem bántanak - biztatja a férfit miközben int a nővéreknek, hogy ha gondolják, elhagyhatják a helyiséget. Lehet, hogy eddig úgy érezte, hogy jó ha itt vannak, viszont most már késznek érzi magát ahhoz, hogy egyedül is megbirkózzon a férfi hirtelen természetével és a nehezen érthető kommunikációs módjával. Nem megy még neki teljesen a beszéd és nagy valószínűséggel jó ideig komoly fejfájást fog okozni mindenkinek ezen a téren, viszont próbálkozik és ez jó!
Mikor a nővérek szétszaladnak, Leon máris a kezét nyújtja felé, ő pedig halvány mosollyal lép közelebb a maga ismerős, nem túl erős de nyilvánvalóan látható bicegésével, majd megragadja a kezét, hogy mint férfi a férfival kezet rázhassanak. Lehet, hogy épp nincs elemében, ettől függetlenül a kézfogása még mindig épp oly' határozott mint lenni szokott. Annak ellenére határozottak és dolgosak a kezei, hogy leginkább egy örökösen ecsetet szorongató festő vagy egy zongorista kezei lehetnének ezek már csak az ápoltságát és az ujjainak hosszúságát illetően is. A fene se gondolná, hogy ezek a mancsok annak idején napi több mint órában lovakat csutakoltak, ganéjoztak vagy épp szénabálákat dobáltak a teherautókra, most pedig fertőtlenítőben, emberekben és sebekben turkálnak mikor csak szükségeltetik.
Ahogy meghallja újonnan kapott nevét, szórakozottan felnevet s egy pillanatra minden fájdalma és gondja megszűnik létezni.
- Kóla? Na nem bánom, akkor legyek mától Kóla. Örvendek, Leon - biccent mellé, ám ahogy megjelenik a nővér egy asztalnyi csörgő, zizgő "szerszámmal", hátrébb lép, hogy vehessen rájuk egy pillantást s mintha egy szép csendélet lenne előtte csak elmosolyodik.
- Köszönöm - mikor pedig ismét szóba kerül Leon, kíváncsi tekintettel pillant a mellette álló, nálánál sokkal alacsonyabb nőre - nem baj. Menjen amíg kedve van hozzá. Majd ha elfárad, leül. A húgom négy éves koráig egy lépést se tett meg. Erre csak azt mondták, hogy nem megy mert nincs hova mennie. Szóval had menjen, majd megunja. Amúgy megértem szegényt. Én is belebolondulnék, ha behoznak az esőerdőből ahol nagy valószínűséggel egész nap csak mentem és mentem volna, mászkáltam volna fel alá, most pedig egy háromszor három méteres szobában kell ücsörögnöm. Javaslom ezt ne tagadják meg tőle a későbbiekben se. Túlmozgásos? Az a jó... gondoljon csak azokra a felfekvésesekre akiket fürdetni kell - igen, előtte is megjelennek a fekélyek, hólyagok és felszakadt bőr, nem véletlenül vág egy kelletlen, fájdalmas grimaszt, de inkább tereli is a témát csak, hogy szegény nővérke se érezze magát rosszul.
- Egy szóval ha menne hát menjen, ha elég jól szót értünk valószínűleg még az udvarra is kiviszem, amennyiben nem fog megutálni a tű eltávolítása miatt. Úgyhogy köszönöm, de most már elleszünk ketten is - biccent a nő felé aki hasonlóképpen tesz majd elindul az ajtó felé, hogy magára hagyhassa őket.
Épp csak két pillanat telik el a nővér távozása között, míg ő maga is a háta mögé pillant a záródó ajtóra, majd ismét a férfi felé fordul, de az már sztetoszkóppal a fülében a saját hasát hallgatja, meglehetősen vicces arckifejezéssel, mely Haydenből is előrángat egy szórakozott grimaszt. Szemöldökei a homlokába költöznek, szeme sarkában megjelenik az aprócska, de alig észrevehető ránc mely a sűrű mosolygására utal. És ezzel együtt görbül már a szája is ami egészen egy visszafogott vigyorig szélesedik.
- Azok nem békák, Leon. A gyomrod és a beleid dolgoznak. Vagy szimplán éhes vagy, de ezt könnyen orvosolhatjuk és el fog múlni - mutogatja ugyan azzal a lelkesedéssel, mint eleinte, majd megközelíti a férfit - de ezt előbb tegyük le jó? Le kell feküdnöd ahhoz, hogy jobban megnézhessem - biccent az ágya felé, ám még mielőtt eleget tenne a kérésének, elővesz a fém asztalka aljából egy halványzöld nejlonos lepedőt, hogy ha esetleg vérezni kezdene, akkor ne az ágyneműje legyen koszos és maszatos, hanem az.
- Köszönöm de nézd, van itt Nap. Ez majd segít, hogy láthassak, neked csak el kell lazulnod. Na de szedjük ki azt a fullánkot - a jelnyelvet követően int egyet az ágy felé - lefekszel az oldaladra? Erre az oldaladra - mutat végig a sajátján is, hogy ezzel jelezze, mit kell csinálnia.
Ha eleget tesz a kérésének és lefekszik, ő máris felhúzza mindkét kezére a két zöld kesztyűt, hogy megelőzze a fertőzés lehetőségét és különben is... szabály kesztyűt húzni, s mivel annak idején sűrűn történt olyan eset, hogy az orvosok megszúrták a kezüket a nagy igyekezet közben, ezek valami meglehetősen spéci kesztyűnek számítanak, melyeken nem hatol át olyan egyszerűen a tű.
- Nézd csak! - guggol le mellé, hogy megmutathassa neki a kis fújós dezodorra emlékeztető tartályt - ez érzéstelenítő. Ráfogom fújni a fenekedre, pont a sebre. Hideg lesz és először picit csípni is fog, de aztán elzsibbaszt. Olyan lesz, mintha... hangyák mászkálnának rajtad. És ha hat, nem fogod érezni, mikor a fullánkot piszkálom. Megbízol bennem? - minden egyes elmutogatott szó mellé kimondja a szavakat is, hátha ez is hozzásegíti ahhoz, hogy memorizálni tudja a képet és a jelentést. Azt, hogy miként kell mondani azt, hogy seb vagy épp mit jelent a mutogatott "hideg" szóval is kimondva.
- Óvatos leszek, de nem lesz teljesen fájdalommentes, ugye megérted? - nem fél attól, hogy esetleg kap egy maflást ha megérzi, hogy tényleg csíp, mikor kihúzza a tűt a húsából, de mindennek megvan az esélye. Abban pedig szinte teljesen biztos, hogy felfogja mit fog csinálni és mi a menete, ráadásul úgy véli, hogy kint a vadonban ennél veszélyesebb sérüléseket is túlélt már. Egy kis tűt kihúzni belőle még nem a világ vége, ráadásul a hideg, zsibbasztó spray is segíteni fog abban, hogy minél gyorsabban eltudja távolítani azt, amit a kedves doki beledöfött ennek a szerencsétlen férfinek a hátsójába.
Mint elején is említett volt, nem szeret belekontárkodni mások munkájába és betegeinek ellátásába, viszont most lesz egy-két keresetlen szava a dokihoz, ha itt végez.
- Szóval? Kezdhetem?... - néz bele a férfi szemeibe kérdőn, de bizalmat sugárzón. Azt szeretné, ha megbízna benne és őszintén reméli, hogy ebből a szempontból eredményes is lesz.