A reggeli vizit kellős közepén, két beteg között állok, és ha a tekintetemmel gyilkolni lehetne, mindenki holtan rogyna össze harminc méteres körzetben. A vérnyomásom az egekben, a szívem olyan erővel pumpálja az éltető vörös cseppeket az ereimben, hogy attól tartok, a fejem búbján lassacskán úgy fog kitörni, mint ahogy a sós ízű tengervíz szabadul ki egy hatalmas bálna légzőnyílásán át gejzírként a nyílt óceánon.  A halántékomon lüktetni kezd egy ér, ezzel is a tudtára adva a világnak, hogy ha még valaki egyetlen rossz szót mer szólni, vagy csak gondolni mer valami olyanra, ami nekem nem tetszik, a fejem fel fog robbanni, és csak egy tíz mérföld széles krátert fogok hagyni magam mögött. Kezem a csípőmre teszem, megfeszülve állok, és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne kezdjem a rohamosan növekedő fejfájás következtében a csempézett falba verdesni ütemesen a fejem.
Épp abbahagytam egy parázs vitát Dr. Montgomeryvel, alig pár lépésnyire egy csoportnyi gyakornok előtt a gyermek intenzíven. Mert mikor jön oda okvetetlenkedni meg vitatkozni? Na, mikor? Mikor? Hát persze, hogy akkor, mikor épp el vagyok úszva, és pont őt akarom oktatni, amit persze úgy állítok be, mintha direkt szemétkednék vele, és az életét akarnám nehezíteni. Ami részben igaz is. Végtére is az a jutalom azért, amiért nem nyírom ki egyesével a gyakornokait. Alaposan leteremtettem, mert többet, sokkal-sokkal többet várok el tőle, mint amit a többiektől. Ez az én módszerem. A Woodward-módszer. A JD-Style. Mélyet lélegzek, tüdőmet megtölti az éltető, friss oxigén, orrcimpáim remegnek, s miközben lassan, mint egy fújtató bika, orromon át kifújom a levegőt, hosszan utána nézek a távolodó nőnek. Komolyan mondom, egyszer még agyvérzést kapok ettől a némbertől, az agyamra megy. Egyik pillanatban úgy mosolyog, mint egy angyal, aztán meg egy perccel később levedli az angyalkosztümöt, és belebújik a szőrös-patás démoncuccába, én meg egyszerre döbbenek le az épp csak egy hajszálnyit nem határt lépő arcátlanságától, és attól a szenvedélyességtől, amit a gyerekosztály iránt tanusít, ami kiemeli a szürke tömegből őt annyira, hogy hajlandó legyek rá időt áldozni.
Megrázom a fejem, és haragosan fordulok a gyakornok csoport elé, és egy pillanat alatt növesztek szarvakat, és veszek a kezembe képzeletbeli vasvillát. Felemelem a jobb kezem, és az órámra nézek, majd mindkét kezemet megemelve megmasszírozom a halántékom, mielőtt jeges, gyilkos pillantással sújtanék le rájuk.
- Oké, akkor most mondja el valaki, mit jelent, ha egy betegnél Uraemia-t állapítunk meg? Mik a betegség tünetei, és a kezelési módja? - kérdezem, majd mikor az egyik buzgó, szemüveges mitugrász jelentkezik, bólintok.
- Rendben, Pikachu, téged választalak. - mutatok rá, és kíváncsian várom a választ.
- Az Uraemia egy vesebetegség, a tünetei pedig....ööö...rendszerint heves, olykor kólikaszerű, görcsös fájdalom, a kezelése pedig sok folyadék, fájdalomcsillapítás...- gondolkozik, mire az a gát, ami eddig visszatartotta a bennem tomboló idegbajt, átszakad. Tekintetemmel úgy nézek rá, mintha ebben a pillanatban mérgezett volna meg egy óvodát.
- EEEEEE!!!!! - adok ki egy olyan hangot, mint mikor egy tévéadásban a helytelen választ adja meg, majd megrázom a fejem. - Gratulálok, Dumbó, most kezelt egy Uraemiás beteget vesekővel, és megölte. Tapsoljuk meg, emberek, gyerünk! - nézek görbe, biztatom hangosan a többieket, és hangosan ujjongva tapsolni kezdek, hogy csak úgy zeng belé a folyosó. Látom rajta, hogy meg van ütközve, szégyen pírja ül ki a képére, lehajtja a fejét. - Most azonnal tűnjön az osztályomról, és amíg betéve nem tudja az összes létező vesebetegség minden egyes fajtáját, tünetét, okozóját, felfedezőjét, gyógymódját az összes kudarcba fulladt kutatással együtt ne kerüljön a szemem elé. - dörrenek rá, mire az döbbenten mered rám, szinte reszket. Én meg nem bírom nézni az idiótaságát, a felkészületlenségét, így gyors mozdulattal mutatok el magam mellé. - MOST!!!! - kiáltok rá haragosan, mire észbe kap, és úgy spurizik el, mintha soha ott se lett volna. Vészjósló pillantással mérem végig a többit.
- Valaki? - kérdezem türelmetlenül, és kezdem azt érezni, hogy a migrén, amit Montgomery indított el, és ez a szakbarbár teljesített ki, lassan maga alá gyűr. Zöld íriszeimben fenyegetés villan, és nem érdekel, hogy a folyosón úgy menekülnek el a dolgozók, nővérek, ápolók, rezidensek, mintha bármelyik pillanatban valaki torkának ugorhatnék. Lassan végighordozom a tekintetem a társaságon, majd hirtelen megakad a szemem egy gyakornokon a hátsó sorban. Némi értelmet látok csillanni a szemében, hát adok neki egy esélyt.
- Maga. Ott. Nos? Tud válaszolni? Felkészült a mai napra a feladott házi feladatból? Mi az Uraemia, mik a tünetei és a kezelési módja? - pillantok rá, és nem veszem le róla átható tekintetem. Várok. De nem vagyok benne biztos, hogy érdemes...

Semmi nem tud annyira feldühíteni, mint mikor valaki arra büszke, amire nincs oka. Én? Büszke vagyok. Igen. Miért? Mert a legjobb vagyok. A hozzám került betegek pedig mind a legjobbat kapják, amit csak kaphatnak. Én már meghoztam az orvoslás oltárán a magam áldozatát. A tudásomhoz, a pozíciómhoz vezető út mentén már ott hever a csontomról lehántott húsom, patakokban folyik végig rajta a vérem, izzadtságom. Ha visszanézek, látom, hány éjszakát tanultam át, mikor mások valahol buliztak vagy az igazak álmát aludták. Sokszor megkaptam, hogy azért ismerik el a tudásom, a képességeim, mert rettegik az anyámat. Mert féltik a munkájukat, a hírnevüket, hisz anyámnak egyetlen szavára törhetnének ketté karrierek. Ha nekik küzdeni kellett? Akiknek nem volt ilyen hátszele? Akkor nekem bele kellett döglenem a bizonyításba, nekem kétszer annyira hajtanom kellett, hogy sose hibázzak. Anyám világhírű ortopéd sebész, bizottsági tag, nagy befolyással és vagyonnal rendelkező asszony, s apám halála után én is örököltem ezekből a...hmm...fogalmazzunk úgy, lehetőségekből. Ha kérném, egy kényelmes karosszék várna egy kórházban, Amerikában, és ellustulva az ölembe hullhatna minden, amire csak vágyhatnék. De nekem nem kell. Sosem kellett. Persze, nem mondom, hogy nem örültem, hogy nincs visszafizetendő hitelem, vagy, hogy majdhogynem bármit megvehetek, amit akarok, hisz anyám sosem szabott gátat a vagyonom kezelésének, legfeljebb tanácsokkal látott el, méghozzá igen jövedelmező tanácsokkal. Nekem mégis az lebegett a szemem előtt, hogy nem akarom, hogy úgy higgyék, csak miatta lehetek az, aki ma vagyok. Victoria halála után pedig nem is bírtam ott maradni. Szétestem, és hosszú időbe telt, mire újra össze tudtam tenni a részeimet. Már sosem lehettem olyan, aki valaha voltam, és nekem épp jó volt így. Érzések nélkül, ridegen jobbá váltam, mint valaha lehettem volna. Sydneyben teljesedtem ki igazán, és őszintén megmondom, hogy mióta csak a munkámnak élek, azóta érzem csak igazán, mi mindenre vagyok képes. Egy szuperhős vagyok. Szikével. Olyan dolgokat teszek meg, amikre senki más nem képes, vagy csak nagyon kevesek. S éppen ezért, az elvárásaim, amit felállítok, már-már teljesíthetetlenek. Persze tudom, hisz engem is megtanítottak, hogyan oktassam a jövő nemzedékét, és sok-sok beszélgetésem volt már arról, hogy túl keményen bánok a rezidensekkel, elüldözöm őket, összeroppannak a súly alatt. Hogy lehetetlen megfelelni, és ha jól is csinálnak valamit, sosem, vagy nagyon ritkán adok pozitív visszajelzést. De épp emiatt van, a kemény bánásmód miatt, hogy egy, a kezem alatt tanult rezidens, aki már azóta szakorvos lett, szakmai kitüntetésben részesült. Emiatt lett egy másik kiváló génkutató. Mert én, az első pillanattól kezdve tudatosan irányítottam arra, amerre mennie kellett. Nem mindenki való orvosnak. De ez nem derül ki az iskolapadban. Ez itt derül ki, a kórházi folyosón. A kórteremben. A laborban. A műtőben. Van, aki erre született, és van, akinek jobb, ha sosem adunk a kezébe önálló döntéshozatali lehetőséget. Mert hiába ő az orvos...az én felelősségem, hogy valóban orvossá válhatott-e.
Pontosan ezen okok miatt dühít fel a vita, majd pedig a feltett kérdésemre adott teljes mértékben elfogadhatatlan válasz. Pedig Dr. Montgomery tegnap figyelmeztette őket, hogy ma a kiválasztó szervrendszerrel is foglalkozni fogunk. De láthatóan a drága rezidensem túlságosan lazán fogja azt a gyeplőt. Nincs más választásom, mint büntetni. Nem, igazából megmentem az életét ezzel, mert, ha még egyet szólna, biztos, hogy puszta kézzel fojtanám meg. Elküldöm. Elküldöm? Inkább megsemmisítem. Nem érdekel, hogy a folyosó tőlem zeng, nem érdekel, ha mindenki menekülni kezd a közelemből. A hangom úgy robban ki ajkaim börtönéből, mint ahogy egy tengeralattjáró hadihajó lövi ki a torpedót az ellenségére, leigázva, megsemmisítve a túlságosan magabiztos, túlságosan bátor tanoncot, hogy aztán az előttem álló másik négy gyakornok felé irányítsam a bennem tomboló feszült haragot. Újra felteszem a kérdést, és ridegen nézek végig rajtuk. Látom a szemükben a rettegést, s ez némi elégedettséggel tölt el, Igen, ezt szeretem. A kora reggeli álmos tekintetek végre éledezni látszanak. De egyik sem mer jelentkezni. Tőlem félnek ennyire, vagy csak felkészületlenek, nem tudom, de úgyis ki fogom deríteni. Kiválasztok egy egyedet, akinek némi értelmet látok a szemében, és rámutatok. Elismétlem a kérdést, és türelmetlenül, hitetlenkedve várok, hátha legalább megközelítőleg tud adni valami olyan választ, amit elfogadhatok. Pedig legszívesebben karóba húznám egyesével őket, és az orvosi egyetemig rugdalnám a feneküket, hogy végigjárassam velük újra és újra, de tudom, hogy sajnos a kórházi protokoll szerint nem tehetem. A karóba húzást pedig sajnos a törvény bünteti.
A fiatal gyakornok a felírótáblájára mered, én pedig magamra erőltetek némi türelmet. Oké, legalább három másodpercet adok, mielőtt a mellette álló szőkeséget ne szólítsam. De a válasz csak nem érkezik. Így elfordulok, s látom hogy a szöszi szemei akkorára tágulnak, mint egy tányér, a félelemtől. Ajkaim elnyílnak, hogy szólíthassam, de ekkor halk, de tiszta hang üti meg a fülem. Azonnal visszanézek a felszólított gyakornokra, és zöld tekintetemmel nem eresztem a szemeit. Arcom épp oly kifejezéstelen, mint előtte volt, de a harag most, mintha kicsit csökkent volna bennem. Nocsak? Van valaki, aki nem véletlenül esett át az orvosi egyetemi képzésen? Mikor megakadva az ajkába harap, kíváncsian vonom fel a szemöldököm. Na, mi lesz? Ő is befürdik? Pedig egész jól indított. Nem tökéletes, de legalább hasonlít már egy normális válaszra. Aztán összeszedi magát, és befejezi.
Pillanatnyi, néma csönd telepszik ránk. A folyosó távolabbi sarkaiból feszült figyelemmel néznek ránk. A kollégák, akik régóta ismernek, várakoznak. Tudják, most mi jön. Attól függően, hogy a választ elfogadom-e vagy sem, a következő következményekkel lehet számolni: ha nem, akkor ezt a gyakornokot is kihajítom magam mellől, és a patológiáig meg sem állítom, garantálva magamnak, hogy többé az életben ne kerüljön a betegeim közelébe, vagy, ha igen, akkor pedig végül lehiggadva haladhat tovább a nap, és újra élet költözhet a folyosókra. Egészen a következő rossz válaszig.
Mereven nézek a szemébe, mélyen beszívom a levegőt, mellkasom felduzzad, és kórházi ruha rám feszül. Bent tartom a levegőt és agyam máris láthatatlan, piros tintával javítja ki az apróbb hibákat, illetve ezernyi más információval egészíti ki. De, és itt jön a dolgok nehéz része, legalábbis nekem. Az, hogy magamban felismerjem, hogy ők még nem szakorvosok, de nem is rezidensek. A tudásukat még mélyíteni kell, segíteni a fejlődését, formálni a lelküket is. Persze, ezeket majd csak akkor fogják megtudni, ha már ők is végigjárták azt az utat, amit nekem is végig kellett. Velem sem voltak kíméletesebbek annak idején, sőt...a szakorvosaim épp ugyanúgy ordítoztak velem, vagy épp úgy szivattak, mint ahogy én gonoszkodok velük. Mert ez sok mindenre megtanítja őket. És mert baromira élvezem.
A némaságot, a feszült, riadt, vihar előtti csendet megtörve szólalok meg.
- Nocsak...- mondom, és kissé felvonva a szemöldököm mérem végig a gyakornokot tetőtől talpig, majd vissza, hogy aztán ismét a szeménél állapodjak meg. - Oké, Hermione Granger. Maga jön mellettem. - mondom, és ez, hogy nem kezdek el tovább üvölteni, meghozza a várt eredményt, a folyosóról mintha hirtelen felszállt volna a köd, a nehéz légnyomás. A zajongás újra indul, mint ahogy a megállított film teszi, én pedig elindulok tovább, és intek a bandának, hogy kövessenek.
- Nos, mint tudják, az apparatus urogenitalis rendszernek számos egyéb betegsége mellett az Uraemia az egyik ádáz ellensége. Granger jól mondta, hogy az egyik lehetőség a dialízis, szóval ma egy kicsit ezzel fogunk foglalkozni. - mondom, majd ha követnek, hirtelen megtorpanok, és megfordulok. Ha Emma jön mellettem, akkor lenézek rá, majd magam mellé mutatok, hogy álljon oda, és utána a szőke lányra nézek.
- Lady Gaga, először is...- mondom, de aztán nem bírom tovább, kikívánkozik, mert a lány egyszerűen tényleg borzalmas, ahogy kinéz. A haja, a sminkje, az egész megjelenése... egyszerűen nekem taszító. Hát erősen grimaszolva fintorgok rá. -Kösse össze a haját, úgy néz ki, mint egy másnapos, betépett birka, akit elvittek egy vak, süket és néma fodrászhoz. Másodszor, hívtak az egyik transzvesztita bárból, hogy az egyik fellépőjük kéri vissza az arcát. Jesszusom, annyi smink van magán, hogy megzavarta a NASA felvételeit Sydneyről, és nemrég twitterezett az igazi Lady Gaga, hogy megtalálta végre a dublőrét, aki egyben az elveszett ikertestvére is. Szerezzen egy spaklit, és vakarja le magáról azt a vakolatot, mielőtt felvitetem a plasztikára. - osztom ki az igencsak túlsminkelt, döbbent arcú lányt. - Nézzen csak Grangerre, így néz ki egy orvos. Összekötött haj, minimális smink, persze a nőknél, és sosem civil ruha. Motoros szerkóban egyes-egyedül én flangálhatok itt, senki más. Na, menjen, és hozzon nekem a nővérpulttól gyorsan egy kávét, de előtte sorolja fel nekem, milyen típusait ismerhetjük a dialízisnek. - kérdezem, és megállva keresztbe fonom magam előtt a karjaim. A mellette álló egyik srác lelkesen nyitja a száját, de vészjóslón megingatom a fejem.
- Maga nem szimpi. Már eleve utálom a fejét, szóval, amíg nem kérdezem, addig nem szólalhat meg a jelenlétemben. Vette, Pumba? - kérdezem, majd visszanézek a szőkeségre. Az remegő hangon kezd bele.
- Hemofiltráció...ööö...hemodialízis...éééés....éés...öö...-  mondja, én csak mélyről jövő morgást hallatok. -Peritoneális dialízis.- mondom türelmetlenül, és legszívesebben lelőném. Nem lehet igaz, hogy ezek között ennyi hülye legyen, de komolyan. Épp szóra nyitnám a számat, mikor hirtelen a nevemet hallom.
- Doktor Woodward, várják a sürgősségin, mentő érkezik. - kiált felém egy nővér, mire mélyet sóhajtok, és a csapatra nézek.
- Pumba, magáé a post-op részleg, maga ott...Csingiling, magáé a pre-op részleg, Gaga...ha rendbe szedte magát, hagyja a kávét, maga megy a kartonozóba, és addig kéri Roset, hogy adjon magának valami munkát, amíg kötélnek nem áll. És nem, ismétlem, nem nyúlnak egyetlen beteghez sem, nem adnak gyógyszert, nem állítanak be vagy át semmit, nem beszélnek senkivel, csak olvasnak, figyelnek. Ha bármi van, Montgomeryhez rohannak, és őt kérdezik, amíg vissza nem érek, világos? - adom ki az utasításokat, majd elindulok sebes léptekkel a sürgősségi felé. - Granger, maga meg jön végre, vagy adjam át az akciót valaki másnak, és megy kartonokat írogatni? - vetem a hátam mögé, és anélkül, hogy bármit is tennék, vagy figyelném, mit csinál, átvágok a folyosón, hogy a mentőbejáróhoz menjek. Kiérdemelte, hogy itt legyen, legalábbis eddig. Meglátjuk, hasznát tudom-e venni. Nagy a tét, számukra mindenképp. Hamarosan választunk a gyakornokok közül, akik jelen lehetnek egy műtétnél. Ha így folytatja, még esélye is lehet.

Magam mögött hagyva a gyerekosztályt, a jelenleg egyetlen használható gyakornokot veszem magam mellé. Fejből tudom, ki merre jár jelenleg a rezidensek közül. Evans megint a szívsebészeten van, Montgomery egy műtétre mosakodott be, Howard és Collins most mentek haza, őket az éjszaka folyamán gyilkolásztam le, a kis Cairns meg most az ortopédián van. Így nincs mese, be kell érnem egy gyakornokkal. Ha túl nagy lesz a gáz, úgyis lesznek ott más orvosok, nem fogunk kétségbe esni, de minden kéz jól jöhet.
A traumabejárathoz érve felveszem a szokásos védőruházatot, steril kesztyűt húzok, maszkot teszek fel. Megszokás, a maszkot itt nem mindenki használja, én szeretek elővigyázatos lenni. Néhány percnyi feszült várakozás után szirénázva érkezik meg a mentő, s amint megáll, úgy pattannak fel az ajtók, akár a kagylóhéj. Kiugrik az első mentős, és már ugrok is oda, magam mellé intve a gyakornokot. Amikor kihúzzák a kocsit, kicsit meghökkenek, de ez nem tart tovább egy ezredmásodpercnél, agyam azonnal a lehetséges sérüléseket lapozza végig, a feltételezhető legrosszabb lehetőségeket. Hallgatom a mentőst, és máris a gyerek mellett rohanok. Nyakán merevítő, és a vérzés nem nagy, de azért elég ijesztő, ahogy kiáll a hasfalából egy bicaj kormánya.
- Helyesen tették, hogy nem szedték ki. Már nem kellett volna behozniuk, feltételezhetően ott elvérzett volna a helyszínen. - bólintok a fiatal mentősre, akit láthatóan a rosszullét kerülget, szabályosan veri a víz. Pillanatra ránézek.
- Első nap? - kérdezem, és a maszkom mögött elmosolyodok.
- A második. - mondja a srác, miközben betoljuk a kis beteget egy helyiségbe, a traumán.
- Szép kezdés. Nyugi, nem lesz baj. Jól csinálta, ügyes volt. Most sorolja el kérem, milyen eljárásokat követtek, mit kapott, volt-e eszméletvesztés, mikre panaszkodott a beteg, ha tudott. Vegyen egy mély levegőt, és rajta. - mondom, s miközben meghallgatom a mellkasát, a hasát, és mindent, amit kell, figyelek arra, mit mond. Hallom, hogy odabent nem egészen jó minden, tompán hallom a bélmozgást, a tűdők sem tiszták, ami sok mindenre utalhat, és ami nem kis aggodalommal tölt el. Megnyomkodom a fiú hasfalát a kormány körül. A mentős elmondja, hogy nem volt sem szívmegállása, sem eszméletvesztése, sem pedig légzésösszeomlása, csak Orthopnoes légzés alakult ki. Fájdalomcsillapítót kapott, és nyugtatót, egy egységnyi infúziót, és a légzésjavítás érdekében Ventolint maszkon keresztül, egyelőre nem látták szükségesnek más adagolását. A vérnyomása alacsony, a pulzusa szapora, 130as.
- Oké, rendben, innen átveszem. Szép munka. Köszönöm. - mondom, és gyorsan aláírom a papírt, majd intek a nővérnek, aki a kezükbe nyom egy bontatlan csomagolású nyakmerevítőt. Én a beteg fölé hajolok, és lehúzva a maszkom rámosolygok, annyira kedvesen, ahogy csak tőlem telik, mélyen a szemébe nézek.
- Szia Brian. Én Dr. James D. Woodward vagyok. Tudom, hogy most meg vagy rémülve, de nyugodj meg, nem lesz semmi baj, mindent megteszünk, hogy rendbe gyere, oké? - mondom, és megsimogatom a fejét. Látom, hogy a nyugtatótól már kissé kába, de ez nekem nem elég, hisz látom, hogy fájdalmai vannak, szenved, és még tompaságában is fél. Felegyenesedek, és máris sebesen nekikezdek annak, amit meg kell tennünk.
- Háromra emeljük át. - utasítom a csapatot, aki körülöttünk ugrál, és megfogva a kissrác alatt a mentősök által használt merev deszkát, átemelem a fiút a mi hordágyunkra, majd engedem, hogy a mentősök kivigyék az övéket, és magunkra hagyjanak minket. Emmára nézek.
- Granger, tegye fel a szívmonitor tappancsait, és adjon be neki két egység Dormicumot, és hozzanak azonnal két egység nulla negatív vért. - utasítom, anélkül, hogy egyetlen percig is engedném lankadni a figyelmét, ahogy a többi bent lévőt is, miközben én elkapom a hordozható uh-t, és máris a felvételeket kezdem elemezni. A team egy emberként mozog, a gyakorlott traumás ápolók és nővérek tudják már a dolgukat, kérnem sem kell, adják a kezem alá az eszközöket.
- Látja ezt, Granger? - mutatok a monitoron a felvételre, ahol jól kivehető a biciklikormány, és az a terület, amit ért. A máj felső részénél lyukadt ki, érintve a májvénát. - A kormány épp a Vena Hepaticánál van. Jelenleg némi vérzés látható körülötte, itt - mutatok a monitor egy sötétebb foltjára -, és itt. Ki kell vennünk a kormányt, hogy megnézzük, nem sérült-e a Hepar, és csak remélni merem, hogy nem sérült a véna. - sóhajtok, és ránézek. Akkor, óriási hajsza kezdődik az idővel. De közben nem felejtem, hogy tanítanom is kell, így, amíg a kisfiú állapota stabilnak mondható, magyarázok. - A gyerekek teste más, mint a felnőtteké. A bordák ruganyosabbak, nem törnek olyan könnyen, de nem is védik úgy a felhasi szerveket, mint a májat vagy a lépet. A hasfaluk vékonyabb, könnyebben átszakad, a vesék kevésbé rögzítettek, egy nagyobb decelerációs trauma esetén könnyebben sérülnek. - magyarázom, ha rám figyel. - Meg kell tudnunk, hogy a szíve milyen állapotban van, van-e esetleg valahol nagyobb belső vérzés, ami az Orthopnoe-t okozhatja, vagy valami más állhat a háttérben. Például tüdőoedéma, asztma, esetleges öröklött szívbetegség, úgyhogy hívunk segítséget majd ha szükséges a kardiológiáról és a pulmonológiáról, ha kell. Reméljük leszünk olyan okosak, hogy ne kelljen. Rendben?  
A vér közben megérkezik, be is kötik, a kisfiú mély delíriumban alszik, szerencsére nem érez belőle semmit, amikor lassan, óvatosan, el elkezdem kimozdítani a kormányt. A szívmonitor csipogása alacsony, de egyenletes vérnyomást mutat, a pulzusa is lassult, hála az altatónak és a nyugtatónak, ami most létfontosságú.
- Oké. Most akkor lassan, kihúzom a kormányt. Granger, figyelje a szaturációt, a légzést, és bármi történjék is...- mondom, és a tekintetét keresem. - Ne essen pánikba, csak tegye azt, és pontosan azt, amit mondok, világos? Nem utasítgat, nem vitázik, nekem, és csakis hozzám beszél! - mondom keményen, majd végighordozom a tekintetem a csapaton. - Akkor, vessük magunkat a közepébe. Mentsünk életet. - mondom, és lassan elkezdem kihúzni a kormányt a gyerekből. Tudom, hogy ezt a műtőben kéne megtennem, de nem várhatok, lehet, hogy addig már nem jutnánk el. Ha stabilizáltuk és pontosan meghatároztuk az állapotát, könnyebben fogjuk kezelni is. Persze, hogy a vér azonnal ömleni kezd, amint eltávolítottam, de nem ugrok neki teljes erőbedobással. Tamponálni kezdem, és ultrahangon figyelem, mi történik odabent. Várom, hogy Emma mit csinál, mit reagál, és hogyan. Vajon észreveszi, hogy a valahonnan túl sok vér jön, vagy nekem kell közbelépni? Én már látom, hogy hol van a sérülés, de az ő gyakorlatlan szeme még nem fogja felfedezni a pontos helyét. De ha ügyes, ma nagyon fontos leckét kaphat. A lehetőséget megadom neki. A gyerek légzése még egyelőre rendben, intubálni sem kellett, de ha nem veszi észre, hogy sérült a véna, akkor perceken belül elvérezhet. Amit persze nem fogok hagyni. De látnom kell, hogy reagál stresszhelyzetben.

A sürgősségi betegellátás a kórházi élet Vietnámja. Háborús övezet, mégis, a csodák birodalma, az elvarázsolt kastély. Itt találkozhatunk minden őrültséggel, lehetetlenséggel, lenyűgöző és csodálatra méltó dologgal, amivel csak orvos találkozhat. Sosincs nyugalom, ez az osztály az, amelyik sosem alszik. Nehéz helyt állni, ezt elismerem. Sokszor másodpercek alatt kell döntést hoznunk, tennünk valamit vagy abbahagyni, az emberek élete, ha ide kerülnek, sokszor egy hajszálon múlik. Épp ezért, emiatt van az a semmihez nem hasonlítható hangulata, az, ami függőséget okoz, amiért az orvosok a hajukat tépik, de úgy kell nekik, mint a drog. Itt annyit lehet egy eset alatt megtanulni, mint amennyit napok alatt sem, a könyvek fölé görnyedve.Ezért vagyunk most is itt, a gyakornokkal, akire eddig szemernyit sem figyeltem, ma azonban kivételt teszek vele, és olyan lehetőséget adok a kezébe, amit nem sokaknak szoktam, bár beismerem van ebben némi önzés is, előrelátás. A mentős átadja a beteget, és megkezdődhet a hajsza. Drasztikus lépésre készülök. Tehetném másként, felvitethetném a műtőbe a gyereket, és millió és egy dologgal felvértezve, rezidenseket, szakorvosokat rendelve magam mellé, lassú, hosszadalmas módon menthetném meg az életét. Miért kockáztatok mégis? Miért hagyom, hogy egy gyakornok legyen mellettem,  és miért nem állítom félre, vagy küldöm fel az osztályra? Nos, mert én megtehetem, és mert tudom, hogy nincs erre időnk, hisz a gyerek vérzik, elég egy rossz mozdulat, és a kormány átszakíthatja a májvénát, és egy percen belül elvérzik a gyerek. Mert tudom, mire vagyok képes, és tudom, mire képes a csapat, aki körülöttem mozog. És mert nem felejthetem el, hogy az orvoslás mellett nekem tanítanom kell. Hiszek a szaktudásomban annyira, hogy a kockázatosabb úton is magabiztos győzelmet fogunk aratni. Hiszem, hogy itt és most jött el az a perc, amikor ez a gyakornok első kézből láthatja, mi múlik a gyors döntéseken. Bedobom a mélyvízbe. Ha elvérzik, ha leblokkol, akkor mehet. Nincs helye köztünk, és ezt be is fogom neki bizonyítani. Érezni, tudni fogja, mert itt nincs helye kifogásoknak, nyafogásnak. Itt a huszadik órában is neki kell tudni állni életet menteni, akkor is, ha leszakad a lábad, és már alig látsz. Ehhez nem elég a tudás. Ehhez kőkemény akarat és eltökéltség kell. Hogy ha veszítünk is, bárki elé odaállhassunk, és őszinte tiszta szívvel mondhassuk: mi megtettünk minden tőlünk telhetőt. Legfőképp a saját tükörképünk elé.
Az események gyors egymásutánban követik egymást. Granger, ahogy én hívom, az első akadályt jól veszi, és a tappancsokat pontosan helyezi fel. Brian pedig nem sokkal később a Dormicum hatására mély, álomtalan álomba merülhet, hogy a fájdalom már ne érje el, a félelem ne szorítsa magához. Így már egy fokkal könnyebben nyugszom le én is. Sok mindent el tudok viselni, de azt, ha fáj valami egy gyereknek, azt nem. Gyűlölöm a felesleges fájdalom okozását. Hallom, hogy a nővér beszól, hogy a szülők úton vannak, de jelenleg nem foglalkozok velük. Nincs időm ezzel foglalkozni.
Miközben a team dolgozik, én a gyakornoknak magyarázok. Orromat betölti a megszokott fertőtlenítő, a vér és a félelem szaga. Agyam maximumon pörög, de teljesen más szemszögekből közelítem meg a helyzetet, mintha csak én dolgoznék itt, épp a tanítási fázisok miatt. Mert Grangernek segítenem kell, hogy maga jöjjön rá arra, amire rá kell jönnie. Tudom, hogy még nem tart itt, ahogy azt is, hogy ez az eset már rezidensi szintű szaktudást igényelne, hiszen ők ezeket a dolgokat még csak elméletben tanulták, nem látták így, ilyen körülmények között. Hiszen eddig gyakoroltak hullákon, és jó esetben a galériáról nézhettek műtéteket, jegyzetelhettek, megfigyelhettek. Szúrhattak vénát, jó esetben megtanulták, mi az a centrális véna szúrás, és kisebb beavatkozások során tehettek ezt-azt, de legtöbbször csak alapvető dolgokat csinálhattak. De nem érdekel. Meg kell tanulnia hasznosnak lenni. Ha nem tud valamit, az nem szégyen, ha segítségre van szüksége, nem szégyen. Most még nem az. Ha okoskodik, és elcsesz valamit? Na, az már viszont az. Mert az azt jelenti, hogy túlságosan sokra képzeli magát, túl sokat gondol magáról, és akkor nagy eséllyel hibázni fog, ami perbe, az engedélyébe, vagy egy beteg életébe kerülhet. Az ultrahangon jól látható, hogyan hatolt be a szerencsétlen gyermekbe az idegen test, amely fájdalommal és kínnal töltötte meg a boldog napot, a miénket pedig aggodalommal és adrenalinnal fűszerezte. Magyarázatom egyszerű és világos, közben pillanatra sem veszem el a figyelmem sem a betegről, sem pedig a gyakornokról. Nem látom rajta az értetlenséget, így bátran megyek tovább. Amikor közlöm, hogy ki fogom húzni a kormányt, persze az jön, amire számítok. Magamban szinte felröhögök a megrökönyödött arcokon, a bennrekedt lélegzeteken, bár talán csak tekintetem tükrén csillan meg némi derű az aggodalom felett, ahogy végigtekintek rajtuk. A gyakornok szemei akkorák lesznek, mint egy tányér, látom rajta, hogy megilletődik. Rendhagyó amit csinálok? Nem erre számítottak? Tudom. Hisz most stabilizálnom kellene a tárgyat, amíg felvisszük a műtőbe a beteget, hogy ott állhassunk neki kiszedni. Csakhogy én vagyok a főorvos, és én úgy ítélem meg, hogy ezzel itt és most fogunk megküzdeni, mert nagy valószínűséggel már nem jutnánk el a műtőig vele, még a liftben elvérezne. A kormányt lassan, egyenletes mozdulatokkal húzom tehát ki a srácból, centiről centire haladva szabadítva meg az élő húst a vérrel színezett fém váztól, majd hajítom bele egy nagy ezüst színű tálcába. Már nem foglalkozom vele tovább, a nővér is csak félre teszi és letakarja, és már lép is oda, hogy a segítségemre legyen. A szívem a torkomban dobog, de bízom a csapatomban, magamban, és abban, hogy így vagy úgy, de megoldjuk a helyzetet.
Amikor a gyakornok beszélni kezd, rá figyelek. Amikor azonban túlszalad vele a ló, és utasításokat osztogat a csapatnak, és döntést hoz, kicsit mérgesen pillantok rá, szemöldököm rosszallóan szalad össze a szemöldököm. Épp az imént mondtam neki, hogy nem utasítgat, nem beszél máshoz, csakis hozzám. Akkor hogy meri mégis a teamet ugráltatni, főleg egy ilyen manőverhez, anélkül, hogy engem megkérdezne? De nem torkollom le, bár nem is szerez ezzel jó pontot. A nővérek és ápolók is meglepetten pislognak rám, nem tudják, mit tegyenek. Végtére is, én vagyok a felelős orvos, de a gyakornok még így is rangban felettük áll. Megértem a zavarodottságukat. Elgondolkozok egy pillanatig. Most zavarjam ki? Olvassam a fejére, miért nem figyelt arra, amit mondtam? Vagy adjam meg neki az esélyt? Mutassak neki olyat, ami meghatározhatja egész pályafutását, adjam-e meg neki azt az élményt, amit egy műtét adhat, amitől igazán, igazából orvosként gondolhat magára? Ami majd megadja neki azt a löketet, ami segít neki túllendülni a holtpontokon? Ha erre a napra gondol, az jusson eszébe, hogy akadályozták, vagy azt, hogy elvégzett egy műtétet? Már persze, ha képes rá? Adjak-e neki esélyv, vagy sem?
Az ápolók egy pillanatig megmerevedve állnak, én pedig egy pillanatnyi hezitálás után, csak aprót biccentek feléjük, jelzem, csinálhatják, amit mond. Az ítélet megszületett, a gyakornoknak megadom a lehetőséget. Nem volt hülyeség amit mondott, de azért persze majd lesz ebből tanulság is, ebben biztos lehet. Mikor kicsit elakad abban, amit mondd, nyugtatóan bólintok.
- Oké, folytassa. Menni fog. - nyugtatom, és érdeklődve pillantok a tekintetébe, miután kimerítő magyarázatot adott az általa helyesnek vélt diagnózis alapján. Kiváncsi vagyok, eszébe jut-e, mit tanult erről, ha már egyszer ezt a módszert ítélte a megfelelőnek. Aztán megkapom a választ is, és elégedetten bólintok. Izzadság gyöngyözik a homlokán, látom, hogy szinte reszket. Én nyugodtan emelem rá zöld íriszeimet, tekintetem olyan tiszta, és nyugodt, akár egy tó víztükre a zöldellő fenyvesben a hegyen.
- Rendben, Granger. - mondom, és miután látom, hogy az atraumatikus fogót felé nyújtja egy nővér, a nyílt seb fölé hajolok.
- Kérek egy tízes szikét, aztán egy terpeszt, és szívást. - adom ki az utasítást, majd amint megkapom, sebesen tágítom a szike segítségével a telejódozott sebet, majd helyezem a nyílásba a terpeszt, és tágítom ki annyira, hogy jól láthatóvá váljon az a terület, ahol dolgoznunk kell. Amint a túl sok vér a szívó segítségével eltávozik, én már jól látom, mit és hogyan kellene csinálni, de most nem rajtam a sor. A gyakornokra nézek, biztatóan bólintok. - Hé, Granger, menni fog! Csak nyugodtan, és pontosan dolgozzon. Bízzon bennem, itt vagyok magával. Nem lesz semmi baj, ha nem bírja, szóljon, és átveszem. De, csak ha muszáj. Minden egyes lépéséről tájékoztasson, még mielőtt meglépné, világos? Na, ne kéresse magát, gyerünk! - mondom, majd nem várva választ, vagy adván hezitálásra időt neki, határozottan adom a tudtára, mit kell tennie. - Akkor most, szorítsa el a ligamentum hepatoduodenale-t, keresse meg hol végződik a szakadás az érfalon, és az alatt is szorítsa el egy másik fogóval, körülbelül egy centiméternyivel a nyílás alatt, hogy legyen hely az érvarratnak. Nagyon óvatosan dolgozzon, mert tovább növekedhet a szakadás, és ha túl közel megy, elfogyhat a javításra szánható területe, és akkor már menthetetlenné válhat, a beteg belehal. - mondom, majd újra az ápolónak adok utasítást. - Még szívást kérek, óvatosan, nehogy elkapja a szívó a sérült eret, mert szétszaggatja, és akkor én magát fogom ízekre cincálni. Senkitől nem tűrök el hibát, remélem értették amit mondtam. - mondom, mire mindenki bólint, és a nővér is feszülten, és tényleg nagyon óvatosan helyezi a szívót a sebbe. Minden figyelmem ide összpontosul és szívből remélem, hogy nem feleslegesen adtam meg a lehetőséget a lánynak.
Ha Granger dolgozni kezd, csendesen figyelek rá, közben utasításokat osztok az ápolóknak, és ha esetleg beszél, ahogy kértem, hallgatom amit mond.
- Adjanak be még két egységnyi nulla negatív vért, egy egységnyi plazmát és még egy egységnyi dormicumot. Valaki szóljon egy aneszteziológusnak, hogy azonnal jöjjön ide, és kérek valakit az érsebészetről is. Granger, miért is kérek ide most egy aneszteziológust és egy érsebészt? - szólok, miközben kéz kezemmel igyekszek a gyakornok segítségére lenni. Tudom, hogy koncentrálnia kéne. De tudnia kell egyszerre több felé is figyelni, és nagyon kíváncsi vagyok, sejti-e, miért kértem a kollégáim segítségét. A kisfiú állapota eddig stabil, és nagyon jó irányba haladunk. A hangulat ijesztő és félelmetes, de épp annyira csodálatos és izgalmas is. Ezekért a pillanatokért érdemes orvosnak lenni. Nincs ehhez fogható semmi az ég világon. Nem adja ezt vissza sem a sziklamászás, sem a motorozás, de még az ejtőernyős ugrás sem. A műtét, akár a drog! Csak egyvalami izgalmasabb ennél. Ha közben taníthatok is. Én pedig függő vagyok, és nem bánom. Ha meghalok, egy műtőasztal mellől fogják elvinni a hullámat, ez már biztos.

Hazudnék, ha azt mondanám, én sosem hibáztam. Mert igenis, sok hibát vétettem, sok helytelen döntést hoztam, sokszor hatalmas baklövést követtem el. Elismerem. Nincs ebben szégyellnivaló, hisz még Isten sem alkotott tökéletest, én miért lennék az? De tanultam a hibámból, felismertem az épülés lehetőségét, és ez itt a lényeg. Egy ilyen helyzetben ez a legtöbb, amit tehetünk. Hogy nem követük el ugyanazt a hibát még egyszer. Remélem, hogy ebből Granger is tanul. Az iménti hibája ugyanis, miszerint átlépte azt a bizonyos határt, ami elválasztja gyakornoktól a rezindenst, és rezidenst a szakorvostól nem véletlen, nem is a sors kegyetlensége, sőt, nem is csak az emberi hatalmaskodásra való hajlam bizonyítéka. Nem azért van, hogy megnehezítsük azok életét, akik még nem tették le a szakorvosi vizsgát. Éppen értük van. Hogy tanulhassanak. Hogy legyen mögöttük egy védőháló, hogy legyen idejük lélekben, tudásban felkészültnek lenni a rájuk váró feladatokra. Hisz lesz olyan, amikor már nem lesz mögöttük senki, amikor már nem áll felettük egy ember, aki segít, ha baj van, ha elakadnak. Mert már ők lesznek ezek az emberek. Nekik kell meghozni végzetes, örökre szóló döntéseket, s vállalniuk tetteik következményeit. Granger sincs még erre felkészülve. Nincs felkészülve még egy önálló műtétre, nincs felkészülve sem tudásban, lélekben, de főleg nem tapasztalatban arra, hogy önállóan meghozzon ilyen horderejű döntéseket. Hogy mégis, miért az ő kezében van a fogó, és nem az enyémben? Ez nagyon jó kérdés. A válasz pedig egyszerű. Mert az, ami a gyengesége ma, holnap az erőssége lehet. Grangernek van esze. És bátor. De forrófejű, és elragadja a hév. Ez pedig hibákhoz vezethet. Nem teheti meg, most még nem. Lesz idő, mikor ez előnye lehet, a gyors döntéshozatali képesség, de még nem ma. Talán azt hiszi, mindent tud, de nem így van. Megtehetném, hogy kihúzom a lába alól a talajt. Hogy egyszerűen kizavarom a helyiségből, örök bizonytalanságba taszítva, és ezzel garantálva, hogy soha ne válhasson orvossá. Ha ezt tenném, akkor biztosan megkérdőjelezné önmagát minden hasonló alkalommal. De nem teszem. A team egy biccentésemre nyugtázza, hogy csinálhatják, amit mondott. Árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát, és szavakkal is segítek neki. A sebben közben gyorsan gyűlik a vér, utasításaimnak megfelelően azonban ez sem akadályozza a gyakornokot abban, hogy az általam adott lépéseknek megfelelően azt tegye, amit ebben az esetben tenni kell. Figyelem, ahogy elszorítja az eret, azon a tájékon, ahol mondtam neki, és szavaival is megerősíti minden lépését. Helyes, díjazom, hogy csak időszakosan volt süket.
Ahogy haladunk, azért szólok egy nővérnek, hogy hívjon érsebészt és aneszteziológust, és megkérdezem a gyakornokot, miért is teszem ezt. A válaszára várok, miközben a nővér kisurran az ajtón, és elrohan. Azonban a gyakornokom, amilyen jól indított, most alaposan mellészúrt a válaszával. Csalódottan sütöm le a szemeimet. Túl sokat vártam tőle, azt hittem, hogy lesz annyira talpraesett, mint eddig, de a jelek szerint ez már kicsit túl sok volt neki. Azért érzékelem, hogy némiképp feszültséglevezetésnek szánta ezt, de tudom, hogy tényleg nem tudja, miért is hívattam őket. Persze, nem hibáztatom, ezt talán tényleg nem kéne még tudnia, hiszen eddig csak hullákon gyakoroltak, vagy a galériáról nézhette a műtéteket, vannak dolgok, amiket egyszerűen elfelejt az ember, ha nem gyakorolja, nem ismétli nap mint nap.
-Igen, ez evidens, de én nem erre gondoltam.- csóválom meg a fejem, majd a seb fölé hajolok, és ujjammal kicsit megmozdítom a két ezüst fogó közt a sérült véna vastag, meleg és csúszós falát, hogy picit más szögből is megmutathassam Grangernek. - Ott, - mutatok az érfal egy jelentősebben sérült részére. - látja, ott azt a roncsolódott részt? - kérdezem, majd rá nézek. - Azért hívtam az érsebészt, mert bár én is képes vagyok pótolni ezt a részt egy szintetikus cső segítségével, jobb, ha egy szakorvos is megnézi, mit lehetne tenni. Sosem szégyen egy kollégától, más területen dolgozó szakorvostól segítséget kérni. Meg kell tanulnia segítséget kérni, túllépni a büszkeségén. Mindenek elé kell helyeznie a beteg érdekeit. Lesz mikor olyan embertől kell segítséget kérnie, akit gyűlöl, akit megvet, vagy aki épp magával kapcsolatban érzi ugyanezt. De ezen túl kell tudnia lépni, és nem hagyni magát. Menni, ha kell, áttaposni bárkin. Mert a beteg élete, mindenek felett áll, érti? - kérdezem, majd folytatom. - Az aneszteziológus kollégát pedig azért hívtam, mert épp egy vizsgálóban műtünk egy gyereket, altatóorvos nélkül. Jobb, ha ezekre a dolgokra nem magának kell majd figyelnie, ha ilyen esettel találkozik, mikor már egyedül fog dolgozni. Súlyos következményei lehetnek egy rosszul véghezvitt sürgősségi altatásnak, érzéstelenítésnek, jobb, ha ezt olyan szakember kezeli, aki ezekre az esetekre is ki van képezve. - mondom nyugodt hangon, épp akkor befejezve, mikor a két kollégát beengedi a nővér. Amikor az aneszteziológus felcsattanva számon kér, zöld szemeim nagyra tágulnak, lassan fordítom felé a fejem.
Dr.  Hastings és Dr. Wright. Az érsebésszel nincs bajom, tudja a helyét, de Wright folyamatosan elfelejti, hogy hol a helye. Szemeim szikrákat szórnak, mikor rápillantok.
- Hogy mondja, Dr. Wright? - kérdezem vészjóslóan, s eddig nagyon jól kezelt indulatom, túltúráztatott idegrendszerem pattanásig feszült szálai, amin ma tiszteletlen, felkészületlen gyakornokok, rezidensek táncoltak, elpattan. Halkan, nyugodtan kezdem a mondandómat, de a végére zeng belé a terem, a vizsgáló, de talán még a folyosó is, ahogy ordítok. - Tisztelt kolléga, ugye rosszul hallottam, hogy épp az imént merte számon kérni általános altatóorvosként a gyereksebészeti osztály főorvosát egy sürgősségi műtét kellős közepén, ahelyett, hogy máris a dolgát végezné, és ellenőrizné, hogy az itt fekvő beteg rendben van-e? Mégis mit gondol, mi a jó fenét csinálunk épp? Teadélutánt tartunk? Nem volt jobb dolgunk, hát fogtunk egy gyereket, beleállítottunk a hasfalába egy biciklikormányt, és addig cibáltuk, amíg szét nem szakadt a májvénája? Sőt, mivel nekem épp nem volt kedvem összevérezni a kezem, gyorsan fogtam egy gyakornokot, és könyékig nyomtam a kezeit a gyerekbe? Mit képzel, mégis, mi a jó fészkes fenét csinálunk most épp? - ordítom a döbbent team megmerevedett tekinteteinek kereszttüzében, és állom átható tekintetét. Sértettség, döbbenet, szégyen cikázik a szürke íriszekben, állkapcsa dacolva feszül meg. A helyzet pattanásig feszül, érzem rajta, hogy válaszolna, de tudja, hogy ő volt az, aki megint túl messzire ment. Hastings a helyzetet enyhítendőn töri meg a csendet, én pedig haragos tekintetem ráemelem.
- Tizenkét éves fiú, Orthopnoes, a hasfalon átszúródott kormány sértette a Vena Hepaticát, ezért kértelek, megtaláltuk a szakadás helyét, de szerintem pótlás kell majd. Kapott nulla negatív vért, és két egységnyi Dormicumot. - mondom, majd mikor Wright a gyakornokra néz lekezelően, és engem kérdez, miért a gyakornok műt, dühösen pillantok rá.
- Igen, egy gyakornokkal. Tudom, hogy számára, Dr. Wright újdonságként fog hatni, de ez egy oktató kórház. A gyakornokok előbb-utóbb önálló orvosokká fognak válni. Ha választania kell, hogy a gyerekét egy olyan orvos kezébe kell adnia, aki életében nem látott még nyílt sérülést, csak könyvekben, vagy olyat, akit gyakornok korában az osztályvezető főorvos irányította át egy életmentő műtéten, mit választana? - kérdezem kíváncsian, de mérgesen, majd folytatom. - Egyébként eddig nagyon is példásan állt helyet egész idő alatt, nagyon jól teljesített ez a gyakornok, ő segített megmenteni a gyerek életét, egyedül talán nem is tudtam volna megcsinálni. - mondom, majd Emmára nézek biztatón. Persze, kicsit túlzok, egyedül is képes lettem volna erre, láttam már rosszabbat, de úgy érzem, szüksége van egy kis biztatásra. Wrightnak pedig nem árt kicsit letörni a szarvát. - Eddig biztosan nagyobb hasznát vettem, mint önnek, Dr. Wright. - jegyzem meg epésen, miközben helyet adok Hastingsnek, hogy a seb fölé hajolva meglesse, miről is beszéltem. Wright duzzogva, szó nélkül megy a gyerek fejéhez, és egyeztet az ott álló nővérrel, miközben időnként gyilkos pillantásokat lövell felénk, amire persze eszembe se jut reagálni. Tápláléklánc, ez a kulcsszó. Én a tetején állok, ő a közelemben sincs, főleg nem a saját terepemen, és ezt ő is tudja. Hastings bölcsen nem folyik bele a vitába, régóta dolgozunk már együtt, tudja jól, hogy nem igazán érdemes velem vitába szállni. Inkább maszk felett ragyogó tejkék szemeit a sebbe temeti.
- Ott, látod, kolléga? Ott azt hiszem... - kezdem, mire bólogat.
- Igen, igazad van, pótlás kell majd, egyelőre megoldom majd csővel, de egy-két napon belül szükség lesz érpótlásra. Jó, hogy hívtál. - mondja nekem, ép pedig, hogy tanítsak is közben valamit, Emmára nézek.
- Erre azért lesz szükség, mert ha egyszerűen csak összehúznánk az érfalat, a hegesedés miatt elzáródás, vagy rögképződés alakulhat ki. - mondom, mire Hastings Emmára néz.
- Úgy van. Ezt eddig maga csinálta? - kérdezi a lányt, majd elismerően bólint. - Látom, Woodward tanítvány. Szép munka. Gratulálok. Mondanám, hogy maradjon, de ehhez egy gyakornok nekem túl nagy rizikó, innen átveszem. Azért tényleg szép munka. - mondja, majd sebesen munkához is lát. Én látványosan hátrébb lépek, és intek Emmának, hogy jöjjön ő is. Megköszönöm a teamnek a munkáját, Dr. Wrightnak és Dr. Hastingsnek a gyors reagálást a hívásomra, majd leveszem magamról a köpenyt, a véres kesztyű, és a szemetesbe dobom. Aztán némán kezet mosok, és kimegyek az ajtón. A gyerek már rendben lesz, nekünk eddig tartott a munkánk, ha kellünk, majd úgyis hívnak. Kilépve a folyosóra elveszem a hozzám siető nővértől a mappákat, majd írogatni kezdek rájuk. Kíváncsi vagyok Granger hogy érzi magát, milyen hatással voltak rá az események?
- Nos, Granger, hogy van? - kérdezem, ha a közelembe jön, és kíváncsian elhallgatva tovább írogatok. Érdekel, mit gondol, mi játszódhat le most benne. Érdemes volt megadnom neki a lehetőséget, vagy felesleges?

Wright-ot sarokba szorítottam, Hastings-el megoldottuk a problémát. A gyerek jól lesz, kétség sem fér hozzá. Bizakodó vagyok, ahogy kilépek az ajtón a fertőtlenítés után, immár megszabadulva a véres köpenytől és kesztyűktől. A nővér egyből letámad, a fránya papírmunka sosem áll le, de közben rákérdezek, hogy érzi magát a gyakornok. Nem sokuknak engedtem volna ilyen szintű beavatkozást. Némán hallgatom, ahogy beszél, és raktározom az információt. Túlzásba esett, és majdnem hibázott, ez tény. De ott voltam, és aztán...aztán megoldottuk. Azt hiszen fontos dolgot tanítottam neki, legalábbis remélem, hogy mindent felfogott, ami körülötte történt. Míg beszél, én írok, és csak mikor befejezte, akkor nézek rá. Zöld szemeimmel a tekintetét kutatom. Őszintének tűnik.
- Higgadtság, és fegyelem. Nehéz, de nem megoldhatatlan dolgok, lehet őket fejleszteni. Majd belejön. - mondom neki.
Mikor azt mondja, hogy megtanulta mit jelent életet menteni, elmosolyodok.
- Remélem, hogy tetszett az élmény, és erőt tud meríteni belőle a későbbiek során, Granger. - mosolygok, és akaratlanul is jutnak eszembe gyakornoki éveim, a legszebb és legrosszabb pillanatok. Hogy mennyire utáltam a gyerekosztályt, és mennyire rettegtem az osztályos főorvostól. Most mégis, úgy érzem, a legtöbbet tőle tanultam, és a személyiségem egy részét ő formálta olyanná, amilyen most vagyok.
Amikor a nővér mellém lép, kíváncsian pillantok rá. A szülőket látva mélyet sóhajtok.
- Jó estét, a nevem Dr. Woodward. Ő itt a kollégám, Dr....- pillantok a gyakornokra, hogy legyen kedves, és mondja meg a nevét, ha már egyszer itt áll, ahelyett, hogy menne a dolgára. Gyakornok, neki nem kell jelen lennie, mikor a szülőkkel beszélek. De már mindegy, ha maradt, nem zavarom el. Most nem, most kiérdemelte, hogy meghallgassa, hogy zajlik ez.
- Az idegen tárgyat, vagyis a kormányt eltávolítottuk. Nagy szerencséje volt, a mája nem sérült, de sajnos egy fontos ér igen.
- Ó, ne, kérem....- fakad sírva a gyerek anyja, de megnyugtatóan fogom meg a vállát.
- Nyugalom, asszonyom, Brian állapota jelenleg stabil, az életfunkciói jók. Épp egy érsebész foglalkozik vele, de hamarosan ki fogják hozni a műtőből.
- Akkor meg fog gyógyulni? Rendben lesz a kisfiam? - kérdezi sírva. Látom rajta, hogy össze van zuhanva, de nem kelthetek benne hiú reményeket, hiszen semmi nem biztos. Legszívesebben azt mondanám, hogy igen, de nem tehetem, hisz még mindig léphetnek fel komplikációk.
- Egyelőre örüljünk annak, hogy életben van, és reménykedjünk a legjobbakban. Dr. Hastings a legjobb érsebészünk, szóval..bizakodjunk. Mi mindent megteszünk, ahogy Dr. Hastings is. Legyenek türelemmel. - mondom, és egy finom kézszorítás után ellépek mellőlük.
- Nagyon köszönjük, Dr. Woodward.
Visszapillantok a Brian édesapjának kék szemeibe. Mintha a fia pillantana vissza rám. Mondhatnám, hogy nincs mit, de most úgy érzem, nem lenne igazságos.
- Ne nekem köszönjék. A műtét oroszlán részét a doktornő végezte. Méghozzá kiválóan. Most pedig kérem bocsássanak meg, de mennem kell, várnak az osztályomon. Minden jót. - mosolygok rájuk, majd Emmára nézek, és egy mosoly után elsietek. Igen, néha nehéz a munkánk, néha kemény. De néha...néha egyszerűen csak jó érzéssel tölt el, hogy tettünk valami jót aznap. A türelem, a nagylelkűség, a megértés...jó, hogy tudunk néha ilyenek lenni.
Hogy jön-e velem, vagy marad a szülőkkel, rajta áll. Ahogy az is, hogy ezt az élményt miként raktározza el magában. Egy biztos, innentől kezdve rajta tartom a szemem, és lesz egy kis plusz munkája is. Nem azért, mert a gyerekosztályra akarom csábítani. Hanem mert van tehetsége, eddig úgy néz ki. Meglátjuk, hogy veszi a buktatókat.

//Részemről ez lenne a záró, remélem megfelel. Köszönöm a játékot. //