Anabell and Mark

She has to feel everything

A nap gyengéden simogatja arcom, ahogy a házunkhoz közel lévő parkban a földre ülök pihenni. Mostanában egyre hosszabbra nyújtom a reggeli edzéseimet, a futást, és beiktatok egy kis pihenést is, amikor magam vagyok. Amikor a fülemben egy régi kedvencem csendül fel. Én csak figyelem az embereket, van, aki munkába siet, de akadnak olyanok is, akik az egészségükre figyelve futni járnak, vagy egy szőnyegen végeznek gyakorlatokat. Én most törökülésben ülve, lehunyt szemekkel élvezem az arcomat simogató nap langyos sugarait, miközben gyermekkacaj jut el a fülembe, majd a nevetést sírás váltja fel. Nem fordulok a hang irányába, mint ahogy bármelyik más ember tenné, csak ülök. Nyugalom ölel át, olyan, amilyen otthon már nem vár, mert folyton azt érzem, hogy olyan elvárásokat állít velem szemben a feleségem, ameddig már nem érek fel. Nem tudom, miért sínylődünk még egymás mellett, hiszen ez a kapcsolat halálra van ítélve. Évek óta. Pedig szerettem. Volt idő, mikor az öcsém meghalt. Megsirattam, sőt zokogva borultam Cissy karjai közé, akárha gyerek lennék, aki elvesztette a kutyáját, vagy a kedvenc játékát. Mellettem állt, és kirángatott. Napokig csak ittam. Begyógyszereztem magam, majd amit értem, benyakaltam. Talán hetek is voltak. Megjártam a poklot, és költözni akartam. De nem segített. Egyre mélyebbre süllyedtem, olyanná válva, mint azok, akik hozzám jártak. Tőlem várták a segítséget, mikor a legmélyebben voltam. Fel akartam borítani az addigi életünket egy nő miatt. Egy olyan nő miatt, aki felébresztett a kómából, aki megmutatta, hogy milyen az igazi szerelem. Fel akartam hagyni az önpusztítással, és ő segített. Végig ott volt mellettem, mikor remegtem, és a saját izzadságomban fürödve könyörögtem egy tablettáért, vagy valami olcsó italért. Nem hagyott magamra a klinikán, és a kérésemnek eleget téve, nem adott gyógyszert. Anélkül küzdöttem. Majdnem belehaltam az elvonási tünetekbe, de megmenekültem. Megmentett. Cserébe vele akartam lenni, hogy szeressen, hogy valóra váltsam az álmaimat. De Cissy közbeszólt. A nő, akit a klinikán töltött idő alatt megszerettem, de mégis ott akartam hagyni. Az emberi elme kifürkészhetetlen, ahogy a sors is. Cissy nem akart megfogni a terhességével, de tudta, hogy mennyire vágyom egy saját gyermekre, és ez minden mást elnyomott. Phoebe érkezése maga volt a csoda, és talán miatta vagyok még az anyja mellett. De ezt nem húzhatom már túl soká. Nem őrlődhetek tovább, hiszen mindannyiunkat felemészt majd. Mégis görcsösen ragaszkodom ahhoz, amink már nincs, mintha ez tenne azzá, aki vagyok. Milyen nevetséges, hogy pont a saját életemet nem tudom tisztába tenni, miközben megszámlálhatatlan emberen sikerült már segítenem. Talán valamit rosszul látok. Megeshet, hogy csak én fújom fel a dolgot, és igazából a feleségemmel nincs is probléma. Valójában, ha együtt élünk valakivel... Ez a kulcsszó, az együttélés. Pár éve már nem ezt érzem, hanem azt, hogy csupán egy házban élünk, egymás mellett. És ez a legborzasztóbb dolog az életben. Talán nem tartoztunk soha egymás mellé. Furcsa tréfája a sorsnak, hogy mi egymás mellé keveredtünk, és immár huszonnégy éve annak, hogy házasok vagyunk. Neki adtam a legszebb éveimet, mellette álltam, és először az egyetem mellett dolgoztam, hogy fenntartsuk magunkat. Nehéz volt. Ahogy az is, mikor tizenkilenc éve ide költöztünk, hogy új életet kezdjünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy borzalmas életünk volt. Megteremtettem mindent, amire szükségük volt, csupán annyit kértem, hogy jó háziasszony legyen. Nem köteleztem arra, hogy dolgozzon, ahogy arra sem, hogy otthon maradjon. Furcsa egyezség született annak idején közöttünk, aminek talán lassan a végéhez érünk.
- Apa... apaa... - érintés a vállamon, majd finom rázás rángat ki, én pedig hunyorogva nézek fel. A lányom méz szőke hajkoronáját az arcomba fújja a szél, én pedig felé fordulok.
- Hogy találtál rám? Baj van? - hirtelen térek észhez, miközben ő mellém huppan.
- Mindig itt vagy reggel... Otthon hagytad a telefonod. Folyton rezeg. Anya meg már kiidegelt a hisztijével... - forgatja meg rosszallóan a szemeit, ahogy hevesen kutakodik a táskájában, hogy végül a kezembe nyomja a készüléket. Ahogy sejtettem. A titkárnőm csupán ezerszer hívott.
- Kicsim, anyád aggódik. Én pedig egyedül akartam lenni. Furcsa is volt a csend - húzom el a számat kelletlenül. - Neked nem iskolában kellene lenned? Nyolc óra...
- Apa, vasárnap van. Ma Claire-rel vásárolgatunk... De vettem a lapot - feltápászkodik mellettem, majd én is felállok. A nyakamba ugrik, én pedig neki engedem. Sőt, nem tudnék meglenni nélküle, hiszen ő az én kis angyalkám.
- Igaz... Ma egy vacsi? - kérdezem, ahogy lassan elenged, én pedig a szemeibe tudok nézni, azokba az íriszekbe, amik az enyém pontos másai. Ő vidáman bólogat, majd sietve elindul. Percekig nézem távolodó alakját, majd végül megfordulok. Lassú léptekkel indulok haza, sok dolgom van ma. Az egyik intézetbe vagyok hivatalos. Olyor több kollégának besegítek. Van úgy, hogy csak a kórlap alapján, van úgy, hogy felmérem a betegek állapotát a pszichiátrián. Habár magánrendelőt vezetek, úgy érzem, nem elég csak ülnöm a babérjaimon, és várni, hogy az ölembe pottyanjanak a lehetőségek, hanem tennem is kell érte. Sokszor veszek át reménytelennek tűnő betegeket, akikről mindenki lemondott már.
- Dr. Warrington. Pontos, mint mindig - csendül fel egy hang a hátam mögött, ahogy bezárom az autómat. A hang ismerős, régi jó barát a férfi, és arcomon egy mosollyal fordulok meg.
- Dr. Gilbert - kezemet nyújtom felé, hogy erősen megszorítva rázzam meg. Nem okoz gondot vasárnap is segítenem, szeretem a munkám. Az, hogy embereken tudok segíteni, mindennél fontosabb. Régen határoztam el magam. Akkor, mikor a mély gödörből kievickélve újra fel kellett építenem mindent. Az egész karrieremet. Ahogy itt vagyok, lassan tudatosul bennem, hogy mennyi ember sínylődik ilyen helyeken, és borzalmas látnom azt, hogy némelyikük a világáról nem tud a beadott gyógyszerek mennyiségétől. Talán ezért is torpanok meg a közösségi helyen, ahol ezek az emberek kikapcsolódhatnak. Az egyik távoli ablaknál egy lány ül, meredten nézi a távolt, én pedig őt. A kollégám visszasétál hozzám, én pedig felé fordulok.
- Ki az a lány? Mikor utoljára itt voltam, ő nem volt még benn... - intek fejemmel a fiatal lány felé.
- Ő Anabell Grantwood. Elvesztette a bátyját, majd egy hétre rá az apját is... Összeomlott idegileg... Olykor dühkitörései vannak, több gyógyszert is elrendeltek beadásra - csak hallgatom a férfi szánakozó szavait, miközben figyelem, ahogy egy nővér valamit bead neki, majd a kórlappal felénk jön.
- Elkérhetném a lapot, kedvesem? -  a nő először mogorván pillant fel rám, majd felismervén mosolyogva adja át a papírt. - Nyugtatók.. Kedélyállapot javító... Fájdalomcsillapító... Minek adnak neki háromféle nyugtatót? - fordulok Dr. Gilbert felé megrökönyödve.
- Felsőbb utasítás... És a családja...
- A családja orvos? - pillantok a férfira, aki megrázza a fejét nemleges választ adva. - Akkor csak túl gazdag, és el akarják tüntetni őt... - vonom le a következtetést, aztán odaadom a papírokat a férfinak. - Felmérném az állapotát...
- Mark... Nem tanácsolom. Súlyos tévképzetei vannak, és bármi kizökkentheti ebből az állapotból - figyelmeztet a férfi, én pedig visszafordulok felé.
- Alex. Orvos vagy te is. Pontosan azt kell elérnem, hogy kizökkenjen, méghozzá a jó irányba. Fél óra, utána az irodádba megyek - intek neki, majd elindulok a fiatal lány felé. Igazából nem tudom, hogy miért keltette fel a figyelmemet, bár férfi létemre mindig a megérzéseimre hallgatok. Most úgy érzem, látnom kell őt, mert az őt ért trauma sem indokolja azt a rengeteg gyógyszert, amit beadagolnak neki.
- Jónapot, Anabell... Én Mark vagyok - csendül fel hangom lágyan, ahogy őt figyelem a sakktábla előtt. A bábuk játékra várva lettek felsorakoztatva, én pedig a táblára koncentrálok, majd az arcára. Nem a megszokott a technikám, de úgy vallom, ha mint ember közelítek feléjük, és a pácienseim felé, könnyebben elengedik magukat. - Szeret sakkozni? - kérdezek megint, de nem ülök le. Nem vagyok illetlen. Egyelőre tudni akarom, a saját szememmel látni, mennyire súlyos az állapota.

Anabell and Mark

She has to feel everything

Elveszteni egy közeli hozzátartozónkat soha nem örömteli esemény. Ha pedig rövid időn beül több is eltávozik az élők sorából, akkor a szív megszakad. Olyankor az emberek, hogy védekezzenek a tragédia ellen, elmenekülnek. Vannak, akik inni kezdenek, de akadnak olyanok is, akik a drogokhoz nyúlnak. Viszont nem csak ennyiből áll, nem csak ennyi a gyász, vannak, akik nem fogadják el a tényt, és ha valaki mást mond, akkor kirobbannak. Dührohamuk lesz, és a családjuk nem tud mit tenni velük. A legtöbb család félelmükben, vagy tehetetlenségükben beutaltatja a családtagot, pszichiátriára zárják őket, ahol leszedálják, és nem segítenek az eredeti problémán, csak bedrogozzák a személyt, mert úgy kevesebb problémájuk van velük. Akkor csak ülnek a sarokban, és még egy szobanövény is aktívabb náluk. Soha nem viseltem el azt, ha valaki ilyet tesz azzal a személlyel, akit szeret. Ha a beteg nincs belátással a döntéseire, sem vehetjük el tőle a gyász máshogyan való megközelítését, hogy magától, vagy pszichológus segítségével, lassan ébredjen rá arra, mi is folyik körülötte. Azok, akik elutasítják azt, hogy a szerettük halott, nem tudják, mit is tesznek igazán. Úgy élik tovább az életüket, hogy azt gondolják, az eltávozott csak dolgozni van, vagy elutazott, nem fogják fel a valódi tényt. Mintha sokkos állapotban lennének, mintha az agyuk kitörölné a halálhírt. Nem egy emberrel találkoztam, akik kezelésről kezelésre azt hangoztatták, hogy a halott rokonuk azt ígérte, vacsorázni mennek, és mikor nem ő jött értük, azt mondták, biztos nem ért rá. Találkoztam olyan családdal is, akik belementek ebbe az őrületbe, még leveleket, és SMS-eket küldtek az elhunyt nevében, nem tudva, ezzel mekkora kárt okoznak az illetőben. Szörnyű, hogy ilyenek vannak, de megtörténnek, és majdnem mindennapos dolgok. Később egy család sem bírja tovább. Némelyiküknél célravezető, hogy a szemébe mondom újra, és újra, hogy a szerette meghalt, nincs többé. Emlékszem, egy lánynak minden alkalommal el kellett mondanom, mikor végül megemésztette. Zokogott. Órákig a kanapéra rogyva zokogott. Fogalmam sem volt akkor még, hogy ez ezzel jár, de lelkiismeretes orvosként nem küldtem el. Mellette álltam akkor is, mikor gyógyszerért könyörgött, és akkor is igyekeztem, mikor elátkozott. Természetesen meg vannak a határaim, olykor erős kézzel, és szavakkal küldök el embereket, mert ha gyógyszerre vágynak, hamis illúziókra, akkor nem én vagyok az ő emberük.
Orvosként természetesen elismerem, hogy vannak alkalmak, amikor sajnos szükséges a gyógyszer, és nagyon ritkán tényleg élek a jogommal, de mindig is igyekeztem gyógyszerek nélkül gyógyítani. Ha kellett, engedtem, hogy zokogjanak, hogy én legyek a gonosz, aki lerombol egy tévképzetet, ha kellett elküldtem őket, de soha nem gyógyszereztem ok nélkül. Az első alkalmakon pontosan ezért inkább csak beszélgetek a betegeimmel, azokat, amiket elárul magáról. Olykor keresztkérdéseket teszek fel, hogy lássam, hogy állnak magukkal, hogy viszonyulnak a világhoz. Egyetlen alkalom alatt képes vagyok megállapítani, hogy mennyire akarják a gyógyulást. Sokan csak azért jönnek el, mert gyógyszer remélnek, és vannak olyanok, akiken nem tudok segíteni, még akkor sem menne, ha beledöglenék. Mert nem akarják, mert vannak, akik ötödjére sem mutatnak változást. Ezek azok az emberek, akik már elmondták az utolsó imát, akik sajnálatra vágynak, akik a valódi gyógyulást élből elutasítják. Az ilyen embereken nem tudok segíteni. Régen felbosszantottak az ilyen emberek, kudarcnak éltem meg, hogy nem tudok mindenkin segíteni, de mára már megtanultam, hogy nem lehet mindenkin. Vannak, akik nem is akarnak soha meggyógyulni. Nem értettem az ilyen embereket, hiszen magamból kiindulva borzalmas volt, hogy nem voltam ura a tetteimnek, hogy fél tőlem a családom, hogy a fiam a fejemhez vágta, hogy minek küzdjön, ha azt látja, hogy folyton részeg vagyok. Hogy nem akarta, hogy a barátai átjöjjenek, mert öt évesen szégyellte az apját, mert képtelen volt túllépni és erős lenni. Semmi sem fájt úgy, mint azok a szavak. Meg akartam mutatni neki, hogy igenis van miért küzdeni. És az embereknek is igyekszem megmutatni.
Nem tudom, hogy ez a lány meg akar gyógyulni, de felkeltette az érdeklődésem. Mert a lehetetlen, mint szó, csak egy akadály. Nem létezik. Tudom, hogy lehet még remény neki, hiszen olyan fiatal. És a családja bedugta egy pszichiátriára, mert szégyent hozna rájuk. Undorodom az ilyen emberektől. Ő is csak egy gyermek, ő is csak vesztett, csak fáj a lelke, és darabokra tört. Ahogy odamegyek hozzá, nem tudom, mire számítsak, csak figyelem őt.
- Rendben. De ha gondolja, szívesen játszom magával egy partit - ajánlom fel neki, szóba sem hozva semmit, csak mintha ember az emberhez, úgy viszonyulok hozzá is. Soha nem éreztetem, hogy felette álló vagyok, csak mert ott van a doktor jelző a nevem előtt.
- Ana... Ez sokkal jobban illik önhöz - nem tegezem. A tisztelet mindenkinek kijár. Tudom, hogy nem fog bízni bennem elsőre, tudom, hogy nem fog mesélni, hiszen éppen az előbb kapott egy adag nyugtatót, ezért is nagyon kell figyelnem, amikor megszólal. Olyan erőtlen, vékony, arca beesett. Nem egészséges, alig ehet. A gyógyszer pedig csak mérgezi őt. Körbenézek a társalgóban. Az egyik sarokban zongora áll, bár nem hiszem, hogy játszana rajta valaki. A falak mentén szekrények, a falakon polcok. Kanapék, asztalok, fotelek. Még hangulatos is lehetne, ha nem árasztana gyógyszerszagot.
- És mikor szoktak az ágyhoz kötözni? - kérdezek vissza, ahogy őt nézem. Arcának vonásait, a tompa tekintetét, mikor rám pillant. Ott lehet még a lány, aki egyszer szeretett élni. Szörnyű, hogy az ágyhoz kötözik, és én magam is barbárnak tartom, habár olykor, mikor a helyzet úgy kívánja, ez a szükséges rossz azoknál, akik hajlamosak magukban is kárt tenni. Emlékszem, engem is kötöztek ágyhoz, halványan felrémlik, hogy egy villával próbáltam felszúrni az ereimet, mert fájt az elvonási tünet, és a gyász túl valóságos volta. Megeshet, hogy ő nem tenne kárt magában, megeshet, hogy nem indokolt a lekötözés, és ha mégis megteszik, akkor a jellemét károsítják vele.
- Nem akarok az agyában turkálni, csak beszélgetni... A gyógyszerek csak elfedik a valóságot - halkan beszélek, és nyugalmat árasztva. Tudom, hogy nem egyszerű neki, tudom, hogy nem gyógyul meg két pillanat alatt. - De van, aki ettől érzi jobban magát, megértem - teszem hozzá, miközben figyelem őt, ahogy a sakkbábut forgatja ujjai közt. Valamiért úgy érzem, segíteni akarok neki. De hogy tehetném? A hely és az idő sem alkalmas rá most, de nem engedem, hogy még jobban leépüljön.
- Megengedi, hogy leüljek? - mutatok a székre, ahogy hozzá beszélek. - Miért bántott másokat? - kérdezem. Nem biztos, hogy válaszol. Az sem biztos, hogy tudja, hogy valóság az, hogy itt vagyok, nem tudhatom, de ha magamhoz veszem az aktáját, első lesz a gyógyszereit átvariálni. De ezzel még ráérek foglalkozni akkor, ha elérem, hogy látni akarjon még, ha elérem, hogy bízzon bennem.