Tommy and Hayden

 

Halk, hörgő köhögés szakad fel belőle ahogy az oldalára fordulva megragadja az éjjeliszekrényre tett vizes poharat, hogy annak maradék tartalmát megihassa, ami nem is lenne nagy meló, ha nem lenne olyan rohadt messze a szekrény. Ám amint győzedelmeskedik a legyűrhetetlennek tűnő táv felett, fáradtan, laposakat pislogva fekszik vissza zöld íriszeit le se véve a plafonról, melyen apró hajszálrepedések futnak fel és alá. Közel egy hete jobb dolga sincs mint a plafonok repedéseit vizsgálni, de legalább ezzel is elmondhatja, hogy... nem... unatkozik.
Fogalma sincs, hogy mint gondolt, mikor megjelentek mellette a mentősök és a tűzoltósok mondván menni kell, mert egy épületben bent ragadt személy lábáról és többek között az életéről van szó, amit a kórház két traumatológusának is nehéz lesz megoldani, legalábbis a kiértékelések alapján. Megtehette volna, hogy egyszerűen rávágja, hogy "bocs de nem tudok menni" - többek között a lába miatt - ő mégis megtette amit megkövetelt a haza. Harci díszbe vágta magát csak, hogy szakértőbbnek és tettre késznek tűnjön, de odabent titkon rettegett a gondolattól mikor megpillantotta a füstölő romos épületet, hogy talán ez a napja lesz az utolsó mert ha ez berobban míg bent vannak, szinte biztos, hogy az életét fogja követelni.
Viszont ahogy egyre haladtak befelé és nem látott maga előtt mást csak a törmeléket a vért és a nem rég még ott dolgozó emberek személyes tárgyait, már nem gondolt senkire és semmire, csak Zoyára, kinek egy egyszavas sms-ben küldött üzenettel igyekezett kifejezni a szeretetét és szerelmét ezzel együtt belevegyítve kétségbeesését és mardosó félelmét ami mintha belülről, gyilkos karmokkal markolta volna a szívét és a tudatát. Hülye volt, mint általában hülye szokott lenni, ha valakinek az életéről van szó és talán ő még segíthet rajta. Tudja jól, hogy nem Isten, nem mindenható akinek egy csettintésével újra éled bárki vagy elmulasztja a fájdalmát, de addig míg képes rá, míg gondolkodik, mozog és érez, addig mindent meg fog tenni a bajbajutottakért. Bármi áron! Mert orvos, és az emberek jóllétéért és egészségéért él, azért harcol.
Viszont mikor megtette az első kicsit botladozó lépéseket a romos szint felé ahonnan nyilvánvalóan szivárgott kifelé a gáz, megfeledkezett arról, hogy már nem egyedül van. Nem csak magáért kell felelnie, nem egyedül kell lennie és aludnia éjszakánként, hisz valaki mindig várja őt haza. Egy csepp kis lányka, az a gyönyörű és vidám tekintetű szépség akivel megosztotta a karácsonyát, akivel egy tökéletes, Zoya számára első alkalmat tudhatnak a magukénak Svájc havas lankái között megbújó apró kis faházban aminek kulcsát Gale nagybátyja adta oda neki nem sokkal indulásuk előtt.  Ez volt az a nap, mikor minden megváltozott, mikor szorosabbra fonódott az amúgy is elválaszthatatlannak tűnő kapcsolatuk.
Megfeledkezett arról, hogy ha esetleg ő bent ragad és életét veszti mert egy jókora tégla tarkón vágja ezzel akkora agyi traumát szenvedve amiből soha nem épül fel, mi lesz ezzel a lánykával? Mennyi fájdalmat és gyászt okozott volna neki pedig jóformán el se kezdődött még a közös életük, amire mindketten vágynak és áhítoznak,és ami azzal, hogy szorult a hurok a nyaka körül, egy eljegyzéssel nyilvánvalóvá is vált.
És ezzel együtt elfeledkezett a barátairól is, akik minden krízishelyzeten átsegítették. Elfeledkezett Tommyról és Leahról akik olyanok számára mint a testvérei, akiket feltétel nélkül szeret és oltalmaz, ha kell torokra is menne csak azért, hogy megvédje őket bárkitől. Még Zoyától is védte, hisz köztudott, hogy nincsenek túl jóban egymással ő mégis megvédte tőle még a kapcsolatuk kezdetén, hogy nem azért olyan amilyen, mert nincs jobb dolga az életben, és amúgy is. Attól még, hogy olyannak mutatja magát amit más látni akar, még nem jelenti azt, hogy olyan is.
Hayden ismeri Tom érző oldalát, a kétségbeesett srácot akit ez a széles váll és izmos test, pimasz vigyorú arc eltakar. S most, hogy megint tarkón vágta őt valaki, csak még inkább elhasalt és ha segíthetne neki akkor egész nap a nyakán lógna, de jelen pillanatban még örül annak, hogy ülni tud a tüdeje szúró és égető fájdalma mellett.
Négy nappal ez előtt viszont elfeledkezett mindenkiről, a látómezeje teljesen beszűkült és az lebegett a szeme előtt, hogy meg kell mentenie azt az embert akinek talán épp akkora szüksége van a barátaira és a szerelmére, mint neki szokott lenni, hisz nélkülük most nem tartana sehol se. Meg kellett mentenie, hisz talán... egy feleség, egy gyerek, egy anya várta őt haza reggel még mit sem sejtve abból, hogy mekkora katasztrófának lesznek a részesei. És meg kellett mentenie a saját lelkiismerete miatt is, ami azzal a lendülettel, hogy túl sokat szívott a gázból és egy kő fejbe vágta, kútba ugrott.
Tudja jól, hogy megpróbálta, hogy erején felül teljesített és ez által tisztának kellene lennie a lelkiismeretének főleg az alapján, amit még a hatalmas füstből kitudott venni... a fiatal férfi - nem lehetett több nála - mosolygott, mintha megkönnyebbült volna, hogy van mellette valaki és küzd az életéért, hisz előtte Hayden nem látott mást az arcán csak fájdalmat, kétségbeesést és rettegést. Nem tudott megszólalni a testét cincáló fájdalomtól és a belélegzett gáz valamint füst és por miatt. Viszont azzal, hogy elmosolyodott, mintha hatalmas súly gördült volna le a válláról, mintha... mintha ezzel akart volna üzenni a mellette térdelő rezidensnek, hogy köszöni az igyekezetét.
Ettől függetlenül számára még nem lesz ez könnyebb, hisz csak meghalt egy betege akinek ha egyszerűen csak levágják a lábát nem foglalkozva a hentesi körülményekkel, talán a kórjában még rendbe tudták volna hozni...
Ennek már kőkemény négy napja, mégis rémálmok gyötrik azóta, melyektől akkor se tud szabadulni, ha nyugtatók hadát szedi be éjjelente. Újra és újra megelevenedik a lelki szemei előtt a férfi véres arca a roncsolódott lába, a rengeteg vér amiben már ő maga tapicskolt. Orrában érzi a gáz szagát, tüdejében a füstöt és a port mely még mindig fekete, kátrányszerű anyagként távozik belőle mikor köhögés rázza meg a testét. Emlékszik Sarah élettelenül lógó karjára és furcsa tekintetére majd arra, ahogy ő maga kijelenti ismeretlenül érces, erőtlen hangon, hogy nem tudja helyre tenni... akkor képtelen volt bármit is csinálni a fejére és lemezekkel tartott bordáira mért ütés miatt s már csak annyira emlékszik, hogy a mellette ácsorgó meglett tűzoltó utána kap, mikor a térdéből is kiszaladt az erő, ami addig még talpon tartotta. Hogy ezután mi volt?... fény, fehérség... aztán sípolás és kiabálás, veszett módon való üvöltözés... aztán megint fehérség, de a néma csendet halk pittyegés vette át majd megjelent egy síró kis alak aki kétségbeesetten szorongatta a kezét majd igazgatta a párnáját.
Viszont a rémálmok azóta is gyötrik, fuldokolva ébred éjjelente hideg verejtékkel a homlokán, teljesen átáztatva a fehér lepedőt s noha próbál halk lenni mikor elhagyja a szobát egy kis víz és levegő reményében, akaratlanul is de felébreszti a motoszkálásával Zoyát is, aki persze aggodalmasan követi őt vagy várja meg, míg visszacsattog a szobába. Talán időre van szüksége, fogalma sincs, viszont ha csak arra gondol, hogy el kell látnia valakit a következő hetekben, kétségbeesik. Mintha ezzel az esettel megrendült volna a magába vetett hite ami mind idáig sziklaszilárd és biztos volt... és mind ezt akkor, mikor már a vizsga felé közelednek.
Alig három napja, hogy hazaengedték a kórházból kizárólag saját felelősségre. Nem lett volna szabad még elhagynia a kórházat főként a vadul sípoló tüdeje miatt, ami úgy szúr és mar, hogy sokszor ő maga érzi úgy, hogy kikaparja a saját szemét csak, hogy másféle fájdalomra kelljen összpontosítania, ne arra. Viszont ez a három nap tökéletesen elég volt ahhoz, hogy Leah-t a nyakába kapja mint védőszentjét akit akkor se fog tudni kirobbantani a szobájából, ha benyomják a katasztrófa híradót, hogy menni kell, menekülni és rohanni mert tornádó közeledik. Ezt a nőt gyakorlatilag lehetetlen lelőni, ha Hayden egészségéről van szó, így mikor ma bejelentette, hogy "sajnos" mennie kell dolgozni, egy megkönnyebbült, vidám sóhaj szakadt fel belőle hisz tudomásul vette, hogy végre alhat és ücsöröghet egyedül anélkül, hogy valaki mindig a nyakába járna és felébresztené a gyógyszerei miatt. A fenébe is, ő is orvos, tudja, hogy mit kell csinálnia!
Már épp fordulna át a másik oldalára, hogy a semmittevést komótos álomba fojtsa, mikor zizegni kezd a telefonja a feje mellett.
- Lusta vagy felállni és bekopogni, vagy ennyi felesleges pénzed van? - kiáltja el magát szórakozottan Tommynak célozva a kérdést - vékonyak a falak - s ugyan újabb reszelős köhögés szakad fel belőle, mégis vidám vigyorral fogadja a kopogást, miközben egy papír zsebkendővel letörölgeti a szája szélét. Mint egy nyáladzó vénember, komolyan...
- Ne kéresd már magad! Mikor lettél ilyen jól nevelt, hogy egyem a szád - ezt már jóval halkabban mondja miközben törött bordájára való tekintettel lassan feltornázza magát a párnák között, elvégre mégse fekvő beteg, csak... lusta beteg. Nana! Inkább fekvő mint lusta, de mindegy is.
Ha Tommy végre becsoszog, Hayden vidám mosollyal néz végig a nagy halom munícióval berobogó srácon, aki minden létező nassolni valót összeszedett amit csak ez a ház rejt, majd az ágy másik oldala felé biccent jelezve, hogy foglaljon helyet.
- Ugye nem gondoltad komolyan azt az sms-t?...