Amikor hajnali egykor egy vadidegen telefonszám ébreszt, tudod, hogy baj van. Szülőként pedig, még akkor is, ha pontosan emlékszel, hogy a hatéves kislányodat betakargattad és olvastál neki, egyből a legrosszabb fut át az agyadon. Szóval ahogy levertem a pohár vizet az éjjeliszekrényről, magamban imádkoztam, hogy bárki miatta is keresnek, ne a rendőrség vagy egy kórház legyen az és könyörgöm, könyörgöm, ne Poppy legyen az ok. Nos, háromból kettő… Ha nem kellett volna őrültként rohannom a kórházba, esküszöm, megkönnyebbülök. Aztán ostoroztam volna magam érte.
Mindig tudtam, hogy vérröggel él együtt, ahogyan azt is, hogy a kutyája kvázi a legjobb barátja. Engem is inkább munkahelyi okok miatt adott meg, mint vészhelyzet esetén értesítendő személyt. Azt akarta, tudjak arról, ha valami baj van, előbb, mint a csatorna, vagy a csapatunk. Menet közben azért, az üres utcákon nem érezve magamat különösebb veszélyben, felhívtam Bradley-t és ráuszítottam, hogy derítse ki, amit tud. Majd, mire megérkeztem a kórházba, a rosszul gombolt ingemben, az öv nélkül fölrángatott nadrágomban, felhívtam gyorsan a babysittert is. Megígértem neki a lehető legmagasabb óradíjat, és azt mondta, tizenöt percen belül a házban lesz.
Poppy-t nem szabadna egyedül hagynom. Tudom. De amikor azzal költenek, hogy az ember, akinek naponta egy órát duruzsolok a fülébe éppen a mellkas sebészeten fekszik, akkor nem gondolkodok túlságosan sokat. Ismételten egy olyan dolog, amivel együtt kell majd élnem. De Poppy alszik, és remélem, nem ébredt föl arra, hogy el kellett rohannom otthonról. Halk voltam, de mégis…
Baszódj meg, Jeremy. A lehető legkonszolidáltabban.
A recepción csak azt mondják meg, hová vitték. Szóval leülök a műtő előtt és várok. Hajam össze-vissza áll, borostám erősebb, mint lennie kellene és kétpercenként ásítok akkorát, hogy az állkapcsom is kattog bele. Mindez a legkevésbé sem számít. Csak tudnék már valami. Hajnali fél kettőt jelez az óra.

Valamilyen perverz okból kifolyólag szeretem az éjszakás műszakokat. Nem mintha ilyenkor kevesebbet kellene dolgozni, vagy nem lenne annyi sürgős eset, esetleg ronda sérülés, trombózis, egyebek. Ilyesmi van, ha akarjuk ha nem. A mellkas sebészek élete sosem unalmas, mindig van tennivaló. Bár a mai este egészen békésnek ígérkezett, a főorvos délután úgy ment haza, hogy nem égett a ház, a viziteken is minden rendben volt. Azt hittem lesz pár percem majd valamikor még éjfél előtt, amikor szünetet tarthatok, és megnézhetem a kislányom videóit. Minden nap legalább tucatszor megnézem őket, egyszerűen nem tudok betelni vele. Rick nem hív, talán nem is fog. El tudom képzelni azt is, hogy meggondolta magát. Mindenesetre én nem járkálhatok a nyakára, akárhogy is dönt, nem befolyásolhatom, nem fogok nyomulni és ráakaszkodni. Szeretném látni Poppyt, de tudom, hogy Richard engedélye nélkül nem próbálkozhatok.
De nem volt időm, egy pillantást sem vethettem zafírként csillogó szemeire, cseresznye szájára… Érkezett egy férfi, mentő hozta be. Állítólag otthon rosszul lett. Mi a francért nem operálták ki azt a vérrögöt ha egyszer tudott róla?! Sosem marad ott, miféle balfácán mondhatta azt, hogy így nincs életveszélyben, hogy nem kell operálni? Mellkasi fájdalomra panaszkodott, szúrást érzett a mellkasában. A szakorvos kolléga nem habozott soká, azonnali műtét mellett döntött. Segédkeztem neki, azonban egy ponton kiderült, hogy semmi keresnivalóm ott. Szívsebészre volt ugyanis szükség, és már riasztották is az ügyeletest. A rög veszélyesen közel került az egyik ütőérhez, minden perc számított. Segédkeztem, ahogy csak tudtam, de láttam, hogy a szívsebész kolléga nem szimpatizál velem. Így sosem könnyű… a felettesem azonban megdicsért, amikor jópár órával később, úgy negyed kettő körül végeztek. Én előre mentem, hogy levegyem a műtős ruhát, kidobtam a steril kesztyűt, és minden egyebet, hogy mérsékelten zsák fazonú haloványlila nadrágomban és szintén lila köpenyemben na meg a tőlem már megszokott egyszerű fehér pólóban a folyosóra mehessek.
Egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér, az ájulás környékezett, nem kaptam levegőt, azt hiszem, kisebb fajta stroke környékezett meg. Azonnal Rick elé szaladtam, ahogy ült azon a széken, és kifutott minden tagomból az erő. Rick ruhája olyan, mint amit csak úgy sötétben kapkodott magára találomra, szemei karikásak, arca aggodalmas. Mi történt? Csak nem Charlotte? Valami baja esett? De hát mi? És hogyan? Térdre estem a szék előtt, az agyamban csak Poppy volt, hogy ő jól van-e, semmi más nem érdekelt ebben a percben. Csak ő. Reszketeg hangon szólaltam meg.
- Richard! Poppy hol van? Mi történt? Mi történt Rick?! – pánik szerűen emelkedik a hangom, még karját is megérintem. Úristen, mi történt a lányommal?! Hol van és mi a baja? Tudnom kell, oda akarok menni, segíteni akarok rajta! Könnyek égetik szemeim, reszketek mint a nyárfalevél. – Poppy! Úristen, mi történt, mondj már valamit! – faggatom türelmetlenül.

Nem szeretek várakozni. Ez úgy az életstílusommal függhet össze, egy leánygyermek felnevelésében és a híradó képernyőn tartásában egy dolog közös: mind a kettő sok rohangálással és pillanatok alatt meghozott döntésekkel jár. Millió meg egy alkalommal kellett már kirántanom valakit a biztos halál torkából. És akkor még csak bele sem gondoltam, Poppy milyen munka… Jó, ez rossz vicc volt. Meglepően kevés a gond vele. Nem a világ legnyugisabb gyereke, de hálát adok bárminemű istenségnek, hogy nem rosszabb. Akkor már megőszültem volna.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok szaladnak végig az agyamon, ahogy várakozok. Egyedül vagyok, beszélni legfeljebb az alkalmasint elhaladó nővérhez vagy doktorhoz beszélhetnék, de így az éjszakai műszak kellős közepén mind úgy néznek ki, mint a The Walking Dead stábjának a rondábbra maszkírozott fele. Amúgy sem hiszem, hogy sok felvilágosítást tudtak volna adni, tekintve, hogy nincsenek odabent. Annyi Grace Klinikát még én is néztem a magam idejében – quilty pleasure, nem kell csodálkozni –, hogy tudjam, a műtőn kívülre sok információ nem szivárog.
Majd lezajlik életem legmeglepőbb és legfurcsább közjátékainak egyike. Az első pillanatban, esküszöm, azt hittem, elaludtam, és valami álombeli, rettentően fura sztriptíz-műsort nézek. Csak akkor esik le, hogy nem így van, amikor Mandy már térden áll előttem, én meg kiegyenesedek ültömben, nehogy valahonnan rossz gondolata támadjon egy elhaladónak. Egy pillanat azért kell, hogy megértsem, mit akar, majd elrántom a karomat, csak hogy megfogjam a két vállát és a szemébe nézzek. Szegény nő úgy néz ki, mint akire mesterlövészek lőnek. Vajon milyen közel áll egy pánikrohamhoz?
– Nincs baj – mondom, és meglepő módon az én hangom a nyugodt. – Pontosabban van, de nem Poppy-val. A műsorvezetőnket viszont mentő hozta be ide, és szerintem épp benne jártál könyékig, szóval ha el tudnád mondani mi történik, azt megköszönném.
Nem követelőzök, egyetlen pillanatig sem. Semmi jogom nem lenne hozzá. Csak nyugodtan, egy icipici iróniával a hangomban beszélek, rezzenéstelen arccal. Remélem, ettől megnyugszik. Majd leveszem az egyik kezem a válláról, és jelzem, hogy leülhetne mellém, ha őt sem zavarná a dolog. Ezután a mutatvány után engem aztán végképp nem.
Amúgy is túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy idegeskedjek vagy vitatkozzak bármiről is.

A Mandy-féle közjáték legjobb oldala, hogy eltereli a figyelmem pár percre. Nem, ez nem a legjobb kifejezés. Maga felé irányítja. Talán így tudom a legjobban megfogalmazni. Hiszem ennek a nőnek az valahogy mindig elképesztően jól ment. Nem mintha szándékosan csinálná, ebben biztos vagyok, egyszerűen csak… Mindig élveztem, amikor ő került a figyelmem középpontjába. Még ott és akkor is, amikor a munkahelyemen „támadott le” Poppy ügyében.
– Ha ez segít, először én is. Amikor csörgött a telefon az éjszaka közepén, azt hittem, leesek az ágyról – sóhajtottam egyet. A fáradtság és a tehetetlen düh mind-mind megjelentek ebben a hangban, egészen biztos vagyok benne. Alig pár óra múlva iskolába kell vinnem a lányomat, aztán bemenni a stúdióba, és keresni valakit, aki Jeremy helyét át tudja venni, legalábbis egy időre. Őrültekháza lesz ez a nap.
Viszont Mandy szavainak második felén elmosolyodok, és, amolyan teátrális mozdulattal átkarolom a vállát, mint egy végzős diák, aki az újoncot üdvözli az egyetemen.
– Üdv a szülők közösségében. Itt mindentől megijedünk és ha sikerül átaludnod egy éjszakát, hálát adhatsz bármelyik istenségnek, amelyikben éppen hiszel – vigyorgok rá, majd meg is szüntetem a nem feltétlenül illő, vagy szükséges kontaktust. Nem tudom, hogy kellene viselkednem ezzel a nővel szemben. Egyrészt, hat évvel ezelőtt jó helyen voltunk. Viszont hat évvel ezelőtt kitépte a saját és kislányom szívét majd felszolgálta nekünk aranytányéron. Majd úgy döntött, visszajön. Igazából csoda, hogy tudunk egyáltalán beszélni. – Hozzászoksz majd. Ha ez segít, a fogzás volt a legrosszabb. Akkor visítani, azt tudnak, de elmondani, hogy mi a baj, azt még nem. Beletelt egy kis időbe, mire kitaláltam.
Most már nosztalgikus vigyorral az arcomon emlékszem azokra az időkre, de akkoriban alig aludtam, alig ettem és alig zuhanyoztam. Helyette a környéken fuvaroztam magunkat abban a kocsiban, amit alig tudtunk megengedni magunknak, pedig aztán használt is volt meg régi is. De a milliomodik kör nagy nehezen elaltatta.
Végighallgatom, amit Jeremyről mond, viszont ahogy befejezi, lezuhan a fejem. Idióta, már régen meg kellett volna műttetnie magát. Barom. Ráadásul…
– Mesterséges kóma? – kérdezem, és úgy döntöttem, most nem a barátjaként vagyok jelen, hanem a kvázi üzlettársaként. – Jól sejtem, hogy esély sincs arra, hogy egyhamar képernyőre kerüljön?
Szívtelennek tűnhet, de muszáj vagyok a csapat és a csatorna érdekeit is nézni. Ezért is tett meg értesítendőnek. Hogy még azelőtt kitaláljak dolgokat, mielőtt a fejesek beleszólnának. Mandy fölajánlására bólintok, egy kávé tényleg jó lenne, és már föl is emelkedek az ültömből, amikor meghallom az utolsó párszavát és keserű vigyor kúszik a képemre.
– Hacsak kutyáknak nem adtok ki információt, arra várhatunk egy darabig. Mandy, a fickó közelebb áll a hatvanhoz, elvált, gyereke nincs. Az egyetlen élő rokona, a húga Seattle-ben él, de már legalább tíz éve nem beszéltek egymással.
Ismernem kell az alattam vagy mellettem dolgozókat. Főleg, ha a barátaim közé sorolom őket. És bár Jeremy mondogatta, hogy hamarosan nyugdíjba vonul, valahogy sosem hittem el neki. Mostanáig.

Megrázom a fejem. Nem, egyáltalán nem segít, hogy ő is megijedt először. Ő egy pillanattal később már tudta, hogy Poppy vele van, semmi baja, az ágyában alszik békésen. Én, hónapok óta úgy érzem egy merő pánik és gyötrelem az életem. Már elég egy gondolat is, egy egészen halovány kétely, hogy nincs minden rendben a lányommal. Elesett, és megütötte magát, beteg lett és lázasan fekszik… Nem segít rajtam, hogy ő is megijed. Én nem tudok úgy rá gondolni a kislányra, hogy ne környékezne a félelem, hogy valami baja eshet. Mert én nem vagyok vele.
Az első pillanatban megmerevedek, amikor átkarolja a vállamat. Nem számítottam rá, és nem is vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. Aztán elgyengülök, fejem lopva a vállára hajtom, néhány másodpercre. Ha behunynám a szemem, biztosan látnám az aprócska lakásunkat, ahol éltünk New Yorkban. Érezném a tea illatát, hallanám a távolban zúgó szirénát, és azt a nyugalmat ami Rickből árad. Ha jobban belegondolok, ez a veszély anélkül is fennáll, hogy behunynám a szemem.
- Katolikus vagyok még mindig. Illetve, a szüleim azok. – az én életformámmal aligha tehetném be a lábam egy templomba. Talán maga Szent Péter jönne elém, hogy azonnal a pokolig rugdaljon. Mégis megkönnyebbülök, amikor elenged. Ki tudja hová vezetne ez az egész, én legalábbis már annak is örülök, hogy nem vetettem még rá magam. Elvégre ez a hat év aztán semmit nem változtatott azon, hogy mennyire dögös. A helyes pasikra így reagálok, általában, és akárhogy is, Richard nem akármilyen fazon az életemben. Rá ez különösen igaz. Poppy miatt vagyok észnél, nem azért, mert nem rohannám le szívesen. De ha szeretnék egyáltalán találkozni vele, akkor muszáj moderálnom magam. Mindegy, hogy mennyire vagyok éhes, minden értelemben. – A mamám citromos borsmenta olajjal dörzsölgette az ínyemet, amikor nőtt a fogam. – mormolom halkan, nem mintha értenék a gyerekekhez. Ezt is csak onnan tudom, hogy amikor majd’ megőrültem úgy fájt a bölcsesség fogam, anya azt mondta ezzel dörzsölgessem mint a babáknak. Bevált, bár ezt furcsállom. – Nem hiszem, hogy ezt meg lehet szokni. Csoda, hogy még nem kaptál infarktust. Nekem ez az egy ijedtség is… - fejem csóválom. Tényleg nagyon megijedtem!
Rövid gondolkodás után elmondom neki, hogy mi történt a kollégájával, de csak nagy vonalakban. Látom, hogy gondterhelt lett a hallottaktól, és sajnálom, hogy semmi bíztatót nem mondhatok neki.
- Néhány napig valószínűleg altatják, igen. Azután megkezdik az ébresztését, de ez mind a gyógyulásától függ. – diplomatikus, nesze semmi fogd meg jellegű válasz. Nagyot sóhajtok, aztán bólintok. – Nem szeretnék találgatni, de az is lehet, hogy hónapokig tart majd a folyamat. Tényleg, a legnagyobb rész rajta múlik, lehet néhány hét múlva már dolgozhat, de lehet fél év, egy év…
Inkább felajánlom neki, hogy menjünk el kávézni. Annak nagyobb haszna van, mint itt ücsörögni. Lassan indulok az automata felé, aminek van hagyományos, pénzbedobálós fele is, de bele is lehet csúsztatni egy kártyát, ami a dolgozók többségének van. Előhúzom a zsebemből a hosszú, zöld selyemszalag végén fityegő plasztikkártyát, és a gépbe helyezem.
- Az ügyeletes orvos most még ellenőrzi a többi beteget az osztályon, de szerintem fél óra múlva beszélhetsz majd vele. Én sajnos nem tudok többet mondani. Illetve… ez bonyolult. – mosolyodok el keserűen. Vannak olyasmik, amiket tudok, csak nem tudom még, hogy miként tálaljam. Ebben is más egy szakorvos, mint egy rezidens. Megnyomom a gombot, ami a „kedvencemet” készíti. Ez az egyetlen, ami iható a kínálatból, szerintem. Valami karamellás, vaníliás kávé színű lötty. Koffein van benne, ez a lényeg.
- Poppy hogy van? Otthon van, vagy ilyenkor el tudod vinni valakihez? – kérdezem halkan, óvatos hangnemben. Itt a falnak is füle van, és más se hiányzik, mint hogy valaki elkotyogja a bátyámnak, hogy van egy lányom. Tudom, hogy már rég el kellett volna mondanom neki, de egyszerűen nem találtam megfelelő alkalmat. Nem mintha félnék tőle. Rettegek!

Úgy döntök, ignorálom a fejrázását. Nem tudnék semmi olyasmit mondani, ami megnyugtatja, a következő gondolat pedig csak elmérgesítené az egész viszonyt kettőnk között – márpedig nem is annyira régen sikerült egyáltalán normális hangerőn szóba állnunk egymással. A helyzet ugyanis az, hogy tudhatná, mi történik a lányával. Senki nem akadályozta meg benne. És lehetne ő is az, aki egy pár pillanattal később már tudja, hogy semmi baja. Csak akkor másképpen kellett volna döntenie pár évvel ezelőtt. De mivel az időutazás nem éppen olyan dolog, ami mindennapjaink része lenne, így azt szerintem bebuktuk. Fölemlegetni meg nincs sok értelme.
A vallásos dologra sem mondok semmit. Engem sosem izgatott a dolog különösebben, elvagyok én bárkivel, ameddig nem próbálja a képembe tolni. Viszont amikor az ijedtséget említi, el kell vigyorodnom.
– Olyan ez, mint egy rosszabb horrorfilmet nézni tizennyolc éven keresztül. Plusz még ki tudja mennyi – biccentek. Tényleg olyan érzés, mint amikor az ember egy olyan filmet figyel, majd egy jumpscreen hatására egy pillanatra megugrik a szívverése, mielőtt visszasüppedne a korábbi állapotba. De hiába, mert még így is jobban megéri, mint bármi más.
Arra, hogy akár hónapokig is tarthat, halkan felnyögök.
– Ha egy teljes év, akkor cseszhetjük – mormolom. Olyan ez, mintha aláírta volna, hogy nem jelenik meg TV-képernyőn. Hiába nézett vagy kedvelhető műsorvezető, attól még egy évből nem fog visszajönni. És ezt valószínűleg ő maga is tudja, vagy tudni fogja, amint fölébred. Már látom is magam előtt azt a beszélgetést… – És… köszönöm. Mármint, hogy nem találgatsz, meg nem próbálod jobbnak bemutatni, mint ami. Értékelem.
– Bonyolult? – kérdezem enyhén a gép oldalának dőlve. Agyam végigrohan azokon a telefonszámokon, amiket fölhívhatnék. Rohadt rövid lista. Viszont van már egy sejtésem, hogy kit tesznek be mellénk ideiglenesen, és már-már fizikai fájdalmat okoz a gondolat is, annak ellenére, hogy Jeremy meg én sokszor átbeszéltük. Tényleg ő a legjobb opció. Csak lenne egy kicsit kevésbé fiatal, egy kicsit kevésbé bolondos és egy kicsit kevésbé… nos… Amerikai.
Poppy említésére egy pillanatra, alig észrevehetően az órámra pillantok miközben behelyezem a pénzem az automatába. Már eltelt annyi idő, hogy a szitter ott legyen. Mégis, nem érzem magam túl jól, amiért egyedül hagytam, még akkor is, ha esélyesen végigaludta az egészet.
– Ahogy elindultam, hívtam a babysittert, nem tudtam jobbat tenni. Valószínűleg egy kisebb vagyont fog elkérni, de jelen pillanatban az érdekel a legkevésbé – rázom meg a fejem a mondat végére. – Egyébként, miért is suttogunk?

- Azt hiszem, Poppy mellett azért gyakran lehet vígjáték, vagy… - hirtelen jövök zavarba, és komolyabb hangon, rövid sóhaj mellett mondom a következő szavakat. – családi film. – ők ketten a család. Valószínűleg én soha nem leszek a része. Tudom, hogy lehettem volna, ha akkor, ott a kórházban másképp döntök. Azon viszont már nem tudok változtatni. És nem sajnálom, hogy elgyengültem, és minden józan eszem ellenére megtartottam a babát. Poppy csodálatos, egyszerűen fantasztikus, ma már képtelen lennék megtenni, amit akkor annyira akartam. Szerencse, hogy gyenge jellem vagyok, és le lehetett róla beszélni. Máskor már nem volt ilyen szerencsém, de az még tőlem is sok lenne, ha úton-útfélen szülnék egy gyereket akit az apjára hagyok. Rick mellett viszont, néhány hónapig én is azt hittem, hogy működhet. Néha még azt is képzeltem, hogy jó anya lennék. Emlékszem, gyakran tettem kerekded hasamra egy kis ékszerdobozt, aminek ha felnyitottam a tetejét egy balerina forgott körbe, miközben egy opera jellegzetes dallamait csilingelte. Szerettem arra gondolni, hogy a babának talán tetszik a muzsika, és ha majd felnő balerina lehet, vagy ilyesmi. Az egyik ilyen „pocak-zenélés” során kezdtem el magamban Charlotte-nak nevezni, a zene miatt. Massenet mindig is a kedvencem volt, könnyed dallamai, lágy zenéje miatt.
Most már szeretnék a családjuk tagja lenni. Szeretném, ha minden nap vele lehetnék, olyan érzés tőle távol lenni, mintha a szívem a testemen kívül dobogna. Szív nélkül nem lehet élni. Én sem szeretnék már a kislányom nélkül élni, és tudom, hogy minden csak a apján múlik. Ő hagyja-e majd, hogy a lány életének része legyek. Nem ringatom magam hiú ábrándokba, kétlem, hogy képes lenne nekem megbocsátani azt, hogy elhagytam, nem költözne velem össze, hogy együtt neveljük Poppyt. De nem is kérek ilyesmit, és azt hiszem nem is fogok soha. Hagynom kell, hogy élje az életét ahogy jónak látja.
Jobbnak látom elmondani az igazat a barátja állapotáról, úgy tűnik nem csak személyes hanem szakmai oka is van annak, hogy érdeklődik iránta. Keserédes mosolyra húzódik a szám, amikor arra gondolok, hogy Rick már főnök, mindig is határozott volt, de ez a pozíció valahogy… nem illik ahhoz a mosolygós, kellemes modorú és humorú sráchoz akinek megismertem. Nyilván hat év eltelt, sok idő, és változott is, felelősséggel tartozik Poppyért és kénytelen volt megkeményíteni magát, de valahogy… furcsa így látnom.
- A kórház az egyetlen hely, ahol nem hazudhatok. – mosolygok rá, amikor azt mondja, hogy értékeli az őszinteséget. – Találgatni pedig egyetlen orvos sem szeret. De láttam már ilyen műtétet, és a barátod állapota maximálisan kielégítő ebben a helyzetben. A lehető legjobb esélyekkel indul, hogy hamar felépüljön. Korához képest kitűnő az egészségügyi állapota, a vérrögöt nem számítva.
Lopva végigmérem, ahogy az automata oldalának dől. Vajon mennyit szokott aludni? Szemlátomást ma a szokottnál is rövidebb ideig pihent, egyáltalán nem olyan összeszedett és rendezett a megjelenése mint mikor pár napja találkoztunk. Mondjuk, én beszélek?! A lila nadrágommal meg a köpenyemmel? Még jó, hogy a pólóm hátulján lévő, kávésbögrét szorongató pingvin figura nem látszik… Én sem vagyok épp a lehető legcsinosabb. De hát, ez a munkahelyem, és a betegek ívesen tesznek rá hogyan nézek ki míg a kezem nem remeg, és tudom mit csinálok.
- Bonyolult. Tudod, a hierarchia miatt sem mondhatok el mindent. Valószínűleg az ügyeletes tajtékozna, mivel ez nem az én hatásköröm. – őszinte mosollyal nézek fel rá. – Másrészt, vannak dolgok amiket még nem tudom hogyan kell elmondani a hozzátartozóknak. Nem vagdalkozhatunk szakszavakkal, sem a steril tényekkel, amikor valakinek a szeretteiről van szó. – látom, ahogy az óráját nézi. Talán Poppy miatt aggódik. Ha ébren van, bizonyára megijedt szegény. Na meg persze, azt is jó lenne tudni, hogy tényleg odaért-e az a bébiszitter.
- Ha gondolod, hívd fel, hogy minden rendben van-e otthon. Engem nem zavar, egyáltalán. – aprót kortyolok a forró italból. Aztán majdnem félre is nyelem. Hogy miért suttogunk? Alaposan összezavart, ez látszik az arcomon is. – Itt senki nem tud Poppyról. A bátyám sem. – mormolom szégyenkezve. – Neki már… próbáltam elmondani, de valahogy sosem volt olyan az alkalom. Azt hiszem, Abraham ebből a szempontból… nos, inkább vállalnék még száz olyan beszélgetést veled mint a múltkori, mint azt az egyet a testvéremmel. Ráadásul mostanában ritkán látom… pedig ő a főnököm. – sóhajtok. Röviden megrázom a fejem, és lassú léptekkel elindulok az apró terasz felé. Ide szoktam kijárni levegőzni, kiszellőztetni a fejem, ha nincs időm felmenni a tetőre.
- Nem mintha mentegetőzni akarnék, vagy ilyesmi, de egyáltalán nem könnyű bevallani azoknak akiket szeretsz, hogy éveken át hazudtál nekik. Még akkor sem, ha közben már mindent megbántál, és igyekszel… rettenetesen igyekszel, hogy helyrehozd a hibáidat. – megtorpanok, mert valamit még tudni szeretnék. Úgy érzem, ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen szinten is képesek legyünk együttműködni Poppy érdekében, hogy valahogy megszervezzük a találkozást és minden egyéb, ahhoz ezt most meg kell kérdeznem.
- Nem hívtál fel. Nem is akartál? – a hangomban nincs semmi érzelem, nem haragszom emiatt, egyszerűen csak érdekel. Csak azért, hogy tudjam hányadán állunk.

– Ne érts félre, bearanyozza a napjaimat – mosolyodok el fáradtan, ahogy ellent mond nekem. Igaza van, ami azt illeti, és ahogy már kifejtettem párszor, nem adnám fel ezt az életet semmiért. Nos, talán néhány apróbb változtatásnak örültem volna a történetben, de… Erre most nem akarok gondolni. Nem, nem is szabad. Millió és egy probléma lépett az életembe pár héttel ezelőtt Mandy két formás lábán, és ha egy pillanatra is elgyengülök, ha nekiállok fantáziálni arról, mi is lehetne ahelyett, hogy mi is van, visszavonhatatlan következményei lehetnek. Nem magamra. Az nem érdekel. Ha újra ugyanabba a csapdába esek, hát maximum magamra vetek. De most már Poppy is a játéktéren van, és nem tehetem meg, hogy őt belesodrom ebbe a hülye játékba.
– Ezt jobb, ha észben tartom – mosolyodok el én is arra, hogy itt nem hazudhat. Viccelek, persze, nem mintha azzal akarnám meggyanúsítani, hogy lépten-nyomon hazudozik. Amúgy sem olyan embernek ismerem. Persze, ameddig együtt voltunk, a kapcsolatunk nem éppen úgy működött, ahogy kellett volna, és pontosan tudtam, hogy más pasikkal is telefonál és SMS-ezik anélkül, hogy ránéztem volna a telefonjára. A férfiember tudja az ilyesmit, csak az esetek többségében nem hajlandó elismerni. Én sem akartam. Inkább belekapaszkodtam abba a fantáziába, hogy Poppy születése után megváltozik majd a világ. De tudomásom szerint nem feküdt le senkivel. Csekély vigasz, de vigasz. Viszont gyorsan visszarángatom az agyam a helyzethez. – Köszönöm. Nem tudom, mi az istent fogunk most csinálni… Áh, ez marhaság. Tudom. Csak a csatornának nem véletlenül ő az egyik fő arca. Rosszkor jött ez a dolog.
– Persze, megértem – bólintok nagy bőszen, és közben végigmérem, lopott pillantásokkal, ugyanúgy, ahogy ő engem. Nos, a kórházakban ritkán regulálják az öltözködést, furcsa is lenne, ha a műtősök a legjobb ruháikban járnának. És ami azt illeti, jobban kedvelem így. Emberibb. Nem annyira piszkosul hivatalos. Könnyebb emberi figuraként látni Mandyt is, amire meg hatalmas szükségünk van azután a hat év után, amikor minden erőmmel próbáltam gyűlölni.
Amikor fölajánlja, hogy telefonáljak, megrázom a fejem. Az egy rossz ötlet. Ő persze ezt nem tudhatja.
– Van olyan hatvan százaléknyi esélyünk arra, hogy Poppy átaludta ezt az egészet. A szitter viszont már biztosan ott van, és ha most telefonálok, merem neked garantálni, hogy a kislány az első csörgésre fel fog ugrani, aztán fönn is marad, amíg haza nem érek. És holnap iskolába kell mennie – magyarázom csöndesen. A hangom teljesen mentes mindenféle vádtól, bár nem tudok nem arra gondolni, mennyire könnyedén tudhatna minderről ő maga is. Viszont amikor a bátyját emlegeti, nem tudok nem előrenyúlni, és barátságosan megsimítani a vállát. – Ha gondolod, segítek. Elmondhatjuk ketten is. Végül is, legalább feleannyira vagyok sáros a dologban, mint te, nem ér, hogy rajtad csapódjon le minden.
– Próbáld elmagyarázni minden ismerősödnek, miért jöttél haza a külföldi szemeszterről csapnivaló jegyekkel, teljes kialvatlansággal és egy gyerekkel – vigyorgok rá. Ismerős az érzés.
Viszont a következő kérdése lefagyaszt egy pillanatra. Nem egyszerű… De hazudni nincs értelme.
– Azért nem hívtalak, mert még mindig próbálom kitalálni, miként működne ez az egész – széttárom a karjaim, jelképesen utalva az életünkre, ami sikeresen a feje tetejére állt. – És ameddig nem tudom, mit és hogyan akarok, mi és hogyan lenne jó Poppy-nak vagy neked, addig mi értelme lenne kiújítani azt a veszekedést, amibe belerohantunk legutóbb?

- A hallgatás jogát fenntartjuk magunknak. – egészen széles a mosolyom, már-már vigyor. Bizony, a kórházban hazugságoknak helye nincs. Igazából, évek óta nem hazudok. Inkább nem mondok semmit, de már leszoktam róla. A hazugság úgymond, rövidtávon kifizetődő, azonban ha állandó rossz szokássá válik, romba dönti az ember életét. Volt már hozzá szerencsém, és tényleg piszkosul közel kerültem ahhoz, hogy boruljon minden; a jól felépített nappali, orvos énem és az éjszakai tivornyák közti fal végképp átszakadjon. A saját hibáimból tanultam meg, hogy milyen kockázatos játék ez, és nem áll szándékomban megint beülni a hintába.
- Sajnálom, hogy most találnod kell valakit a helyére. Bár nem nézek túl sokszor tévét, de Jeremy hangját felismerem bármikor. Nehéz lesz pótolni. – bólintok, mintha felfognám mekkora bonyodalommal jár ez neki. Pedig valójában halvány lila ibolyám sincs róla. Nem értek az ilyesmihez, számomra a világ nagy rejtélyeinek egyike, hogy hogyan jutnak el a hírek az emberekhez. Hiába próbálta annak idején Rick elmagyarázni, nekem ez még mindig misztikum. Különösen az élő tudósítások, na azoktól pláne feláll a karomon is a szőr, hogy hogyan jutnak el az egyes események helyszínére perceken belül. Teleportálnak, vagy mi? Amikor nagy ritkán begubózok az ágyamba, és bekapcsolom a tévét, akkor is filmeket szeretek nézni, régi filmeket.
Amíg várjuk a kávénkat, merengek egy kicsit azon, hogy tulajdonképpen mi a fene történik most velünk. Hónapokon át abban a hitben éltem, hogy amint Richard és én találkozunk egyszerűen kitekeri a nyakamat azért amit csináltam. De minimum üvölt mint a kannibálok, amíg hallótávolságon belül vagyok. A múltkor dühös volt, az igaz, és kiabált is velem, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy gyűlölne. Közömbös, talán, de nem utál. Nem értem miért. Én fordított esetben azt hiszem soha többé nem akarnám látni. Ezerszer nagyobb az önuralma, mint nekem, én képtelen lennék annak a szemébe nézni, aki ennyire gyáván megfutamodott mindenféle felelősség elől, és magamra hagyott egy gyerekkel. Vagy talán csak felnőttek vagyunk, és morbid módon elég intelligensek ahhoz, hogy beszéljünk ahelyett, hogy a sérelmeinket vágnánk egymás fejéhez? Mindenesetre örülök neki, hogy nem igazolódtak be a félelmeim.
- Poppy szerencsés kislány. – mormolom egy rövid mosoly kíséretében. Tényleg fogalmam sincs, hogy milyen lehet egy hat éves kislány. Nem gondoltam arra, hogy nem lenne szabad telefonálni, nem gondoltam arra, hogy felébredhet. Szar anya lennék, ez kétségtelen. Amikor erre gondolok, mindig elönt a kétség, hogy helyes dolog volt-e felkeresni őket. Charlotte javára válik-e, ha megismerem, ha megtudja ki vagyok? Szerencséje, hogy az apja a helyzet magaslatán áll, és pontosan tudja mi a legjobb neki. Képes mérlegelni, döntéseket hozni; amire én alkalmatlan voltam. Talán az is maradtam.
- Hmm. – sóhajtok keserűen, amikor megérinti a vállam. Mondjuk el ketten? Nem jó ötlet, nagyon nem jó. – Azt hiszem jobb, ha egyedül beszélek majd vele, legalább az egyikünknek Poppy mellett kell maradnia. Nem venném a lelkemre, ha Abe téged is kibelezne, nem csak engem. – elvigyorodok, majd megvonom a vállam. – Megoldom, ne aggódj. De kösz, hogy felajánlottad. Csak ez amolyan „hülye vagy húgom, ezerszer megmondtam, hogy felelőtlen liba vagy” jellegű beszélgetés lesz, és abban biztos vagyok, hogy nem lesz szép látvány. – néhány másodpercre lehajtom a fejem, mert bár biztatónak szánta szavait, ellentétes lett a hatás. Szar alak vagyok, nem lett volna szabad elhagynom őket. Nem sokon múlt, hogy nem tettem tönkre akaratlanul is Rick karrierjét, és minden mást is a gyávaságommal és önzésemmel. Mi mentségem lehetne? Mármint, azon kívül, hogy semmi. Beteg voltam, nem voltam képes normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Ha akkor velem marad a kislány, ki tudja milyen beláthatatlan következményei lettek volna.
- Sajnálom. Mármint, hogy… mindent tönkretettem. – röviden megrázom a fejem, és elkergetem a gondolatot. Már ezerszer végiggondoltam, és milliószor megbántam mindent. Azzal nem segítek egyikünkön sem, ha most nekiállok sajnálkozni. Hibáztam, de nem élhetek a múltban, úgy nem tudok semmit tenni, amivel egy kicsit is jóvá tehetném mindazt amit ellenük elkövettem. Valószínűleg ezért nem hívott fel.
A teraszon a levegő hűvös, az évszaknak megfelelően lágy. A téli szél mindig metsző és hideg, de ez már csak langyos szellő. Szeretem, amikor ilyen csillagos az égbolt, és nincsenek felhők sem. Valahogy megnyugtatónak tartom. Csendesen emésztgetem szavait. Fogalma sincs, hogy mit akar, vagy ha már kitalálta, hogy mit akkor azt pontosan hogyan. Ez azért elég kétségbeejtő, eddig úgy hittem uralja az eseményeket.
- Nem akarok veszekedni. – sóhajtok végül egy nagyot, miközben a korlátnak támaszkodok. – Ahogy teltek a napok, és nem hívtál, folyton azon gondolkodtam, hogy Poppynak egyáltalán jót tennék-e azzal, ha valaha is megismer. Épp elég ideig voltam önző, nem tehetem meg vele, hogy fenekestől felfordítom az életét csak azért, mert nekem hiányzik. De bíztam abban, hogy te majd jó döntést hozol. Aztán rájöttem, hogy ez egy alapjaiban hibás elmélet. – lerakom a poharam az ablakpárkányra, és felé fordulok, tekintetét keresem. Hátha meglátom benne, hogy mi miatt ennyire bizonytalan, és ő is láthassa az én szemeimben, hogy én nem vagyok az. – Az az igazság, hogy ez nem lehet egyedül a te felelősséged, most az egyszer, csak ebben a dologban meg kellene osztanod velem. Hiszen mindkét esetben, ha találkozunk vagy ha nem; elsülhetnek balul a dolgok. Még akkor is, ha te mindent megtettél érte, és ha én is. Tudom, hogy őt véded, és nem tudok nem egyetérteni veled. – keserűen elmosolyodok, mert végre rájöttem, hogy képtelenség megoldani a problémánkat. Pláne nem a húsz perces pihenő időmben…
- Ha nem hallgatjuk meg egymást úgy, hogy nem köt az idő, és nem tudod elmondani amit legalább egyszer el kell mondanod nekem, akkor nem fog működni.

– Mifelénk ezt úgy mondanák, hogy nem kívánok további válaszokat adni. A tied rövidebb. És ritkábban hallom mindenféle politikustól – vigyorodok el fáradtan. Sosem gondoltam volna, hogy nosztalgiával fogok a munkára gondolni, de mivel a műsorvezetőm éppen kómában fekszik a kórházban, miközben nekem esélyesen a nyakamba varrják Őt, Akit Nem Nevezek Nevén, valami azt súgja, a régi szép napok nem tartanak már annyira sokáig, mint amennyire szeretném.
– Beszélt már arról, hogy visszavonul – felelem, magam elé meredve, fejemet lassan ingatva, mintha én magam sem hinném el ezt az egészet. Nem lenne hazugság, annyi biztos, tényleg nehezen emésztem meg a szituációt. Őrület, miként működik a világ. Alig pár napja még a Hírigazgatóval ötleteltünk azon, miképp tartjuk meg Jeremy-t a következő egy évre, talán kettőre, esetleg még többre, mondván, hogy ami nem rossz, azt minek javítani? Erre tessék. – Csak valahogy jobb lett volna, ha ezt a képernyőről teheti, és nem egy kórházi ágyon fekve.
A csöndet én is merengéssel töltöm. Napokon át ütlegeltem magam emiatt az egész miatt. Nem érzem magam úgy, ahogy elképzeltem éveken át, most, hogy a nő visszatért az életembe. Az életünkbe, javítom ki magam, tekintve, hogy már Poppy is beletartozik a felsorolásba. Nem gyűlölöm Mandy-t, pedig aztán minden okom meglenne rá, és még egy kevés. Csalódott vagyok, hogy a viharba ne lennék, még mindig, ennyi év után is. És nm bocsájtok meg neki, nem arról van szó. Csak valahol, lelkem valamelyik eldugott, egyébként sem teljesen normális zugában örülök annak, hogy itt van újra.
– Csak tapasztalat – felelem, de büszke mosolyom mellé vonogathatom én a vállam, amennyit akarok, akkor is elárulom magam. – Ha megismered majd, te is hamar rájössz az ilyen dolgokra. Erősségekre, gyengeségekre. És ha a gyerek egy olyan kis energiabomba, mint a mi lányunk, nem tudod másképp ágyba tenni, mint ezekre rájátszva.
– Mondjuk igazad van, sebész, ért hozzá – nevetek halkan a kibelezés lehetőségén. Komolyan, nem lehet annyira rossz. Csak oda kell állnia a felettese és családtagja elé, és közölni vele, hogy nem elég, hogy fölcsinálták, még meg is szülte a gyereket, de hat éve nem látta, mert születése után odaadta a fickónak, akivel esélyesen még senki nem találkozott… Oké, most már értem, miért tart ettől az egésztől.
– Nem tettél tönkre semmit. És nem is törtél el semmit, amit egy kis ragasztó helyre nem rakott volna – próbálok megint vicces lenni, hasonlóan katasztrofális eredménnyel. Megnyugtathatnám, elmesélhetném neki, hogy alakult minden, és hogy igazából jól jöttem ki a dologból. De nem fogom. Lehet, nem utálom, de nem rossz látni, ahogy a saját levében fől egy kicsit. És igen, szörnyű ember vagyok.
– Ez bonyolultabb ennél – sóhajtok föl. – A helyzet az, hogy most már bármi történjen is, Poppy-t bántottad. Ezt nem tudjuk kikerülni. Anya nélkül élt hat évet, és bármennyire próbálkoztam is, ez az űr betölthetetlen volt. Viszont… – megállok egy pillanatra, elgondolkodom azon, érdemes-e folytatnom. Aztán rájövök, hogy opcióim már nincsenek. – Viszont ha most elsétálsz az egészből, az ugyanolyan önző dolog lenne, ahogy részemről is, ha azt mondom, hogy nem láthatod, vagy nem ismerhet meg. Biztosra kell mennünk, lassan bevezetni, nem felforgatni az egész életét, de ha van esélye arra, hogy visszakapja az anyukáját, és nem adjuk meg neki… Az legalább annyira elcseszett lenne.
Utolsó szavaim végével viszont meghallgatom, ő miként zárja a gondolatait, és érzem, ahogy a szemöldököm megemelkedik.
– Nem tudom, mire gondolsz – mondom neki, tényleges tanácstalansággal a hangomban.

Látom rajta, hogy komoly fejtörést okoz neki Jeremy állapota. Nyilván, nálunk is, ha valaki kiesne nehéz lenne úgy pótolni, hogy ne érezze meg a jól felépített rendszer. Mindig, mindenhol, mindenkire szükség van, így fel tudom mérni, hogy egy ennyire markáns személy mennyire tud hiányozni a munka során.
- Tudod már, hogy kivel helyettesíted? Mármint, van valamiféle alternatívád? – egy merő stressz lehet Richard élete. Semmi pénzért nem lennék a helyében. Igazság szerint, a saját feletteseim helyében sem lennék, sosem vágytam főnöki babérokra. Talán azért, mert nem nekem való az ezzel járó felelősség, vagy mert egyszerűen csak nem vonz a sok papírmunka, inkább gyógyítani szeretnék. Negédes gondolat. – Bízom benne, hogy hamarosan visszatér, és méltó lesz a visszavonulása. – mosolyodok el biztatóan, mást úgysem tudok tenni ebben a helyzetben. Amit segíthettem, már megtettem: bent voltam a műtéten, és (csak úgy, mint mindig), tudásom legjavát adtam a műtéten. Bár a nyugati orvoslás már csodákra képes, még mindig marad az emberi tényező, még mindig a betegen is múlik, hogy milyen ütemben zajlik a felépülés. Tehetünk mi akármit, rajtuk is múlik.
Szeretném azt a büszkeséget érezni én is egyszer, ami átjárja ebben a percben Rick egész lényét. Látszik rajta, hogy mennyire szereti a lányunkat, és milyen büszke arra, hogy páratlanul jó szülő. Én mégis mit tettem ezért a kislányért?! Semmit. Világra hoztam, ennyi az érdemem, nem több. Talán annyi érdemem még van vele kapcsolatban, hogy olyan pasival álltam össze, aki képes őt felnevelni, képes arra, hogy szeresse és mellette legyen. Ez is valami. De büszke egyáltalán nem vagyok, bármennyire is szeretnék az lenni. Történhetett volna másképp is, az én mellem is szétfeszíthetné a büszkeség, hogy „az én lányom!”, de nincs ilyesmihez semmi jogom. Aki lelép, az ne verje évekkel később a mellét, hogy milyen baromi jól csinálta a dolgokat, mert nem csinált semmit sem.
- Sosem gondoltam még úgy a gyereknevelésre, mint stratégiai játékra. Engem leginkább kritizáltak, és összehasonlítgattak a bátyámmal, azt hiszem, nem csoda, hogy vásott kölyök lettem. – mosolygok tovább merengve – De téged elnézve, azt hiszem nem mindenki olyan mint az én szüleim. Van aki jól csinálja.
Nem tudok nem kuncogni azon, amit mond. Abe is sebész, igen, és biztosan tudná hogyan belezzen ki módszeresen. Bármennyire is csapjuk el a dolog élét viccekkel, tény, hogy hamarosan a testvérem elé kell állnom ezzel a vallomással. Nem mondom, hogy nem áll görcsbe a gyomrom már a gondolattól is. Arra, amit tettem nincs mentség, bármelyik egészséges lelki világgal rendelkező ember megbotránkozna rajta, és elítélne miatta. Ahhoz, hogy valamit javítsak a megítélésemen, kénytelen leszek mindent bevallani, részletesen és töredelmesen. Ez a legrosszabb benne, hogy ha egy titkot bevallok, az összes többit is be kell. Kétlem, hogy a bátyám megsimogatja majd a buksimat, hogy gyakorlatilag annyi pasival feküdtem össze az évek során, amit még egy hivatásos is megirigyelne. De ez már az én bajom, nem is akarom magam sajnáltatni emiatt hiszen felelősséget kell végre vállalnom a tetteimért, csak nem könnyű. Az ilyen esetekben a régi hibákért már akkor csattan az ostor az emberen, amikor épp jó útra akar térni. Az élet nagy igazságtalanságainak egyike.
- Talán a tiédet össze lehetett ragasztani, de Poppyét nem. Ezt bánom leginkább. – sóhajtok, majd észbe is kapok, előbb ajkamba harapok zavartan, majd enyhén elpirulva teszem hozzá – Nem mintha az amit veled tettem ne bánnám, nem erről van szó, csak… ő még mindig olyan kicsi, és… nem ezt érdemelte volna tőlem. Ahogy te sem. – gondolkodok egy kicsit, bámulok a poharamba. – Nem maradt abból a ragasztóból egy kevés? - persze pontosan tudom, hogy a ragasztó neve Poppy Charlotte Brisbane.
Az erkélyen gondolkodok egy kicsit, majd elmondom, hogy mire jutottam a kialakult helyzettel kapcsolatban. Túl sokáig hagytam, hogy egyedül hozzon döntéseket, egyedül az övé legyen minden felelősség, és ez nem igazságos. Nem akarok most minta anya lenni, nem erről van szó. Csak nem akarom, hogy Rick igya meg a levét, hogy ha mégsem kedvelne engem Poppy, vagy valami más okból kifolyólag nem tudok az életük része lenni azt gondolja, hogy az ő hibája. Ha együtt hozunk döntést, és végleg elromlik minden, legalább hibáztathat engem, és nem magát. Az én vállam elbírja ezt is, hiszen annyi baromságot csináltam már, hogy nem pont ezen múlik majd a lelki békém. Az övé viszont igen, és ha mással nem is, szeretnék ennyivel is segíteni neki. Hogy moshassa kezeit, ne érezze magát hibásnak azért amit én csesztem el.
- Nem kérem, hogy egyből az anyja lehessek, az teljesen összezavarná. Már azzal is beérem, ha… nem is tudom. Ha láthatom, ha mondjuk elvinnéd egy játszótérre, és nézhetem. Eszemben sincs újra bántani őt, fájdalmat okozni neki azzal, hogy megjelenek aztán eltűnök. Jobb lenne, ha előbb megismerne, de nincs sok időnk erre. Poppy okos kislány, és minél többet variálunk, annál inkább gyanút foghat még idő előtt. – zavarba jövök, mert le fogom buktatni magam, hogy elmentettem a videókat. Nem tiltotta meg, de gondolom nem örülne neki, ha tudná. – Abból gondolom, hogy mennyire vágyik egy anyára. Amikor rajzolt a videón… nekem virágot akart rajzolni. Nem vagyok pszichológus, de feltételezem a barátnőddel kapcsolatban is felmerült már benne, hogy lehetne az anyukája. – gondolom, volt valakije. Ennyi éven át egyedül, túl sok lenne bárkinek. Nem olyannak tűnik, mint akinek első dolga haza vinni a csajokat és bemutatni a kislánynak, de számomra elképzelhetetlen, hogy nem volt még senkije ezalatt az idő alatt. Az is lehet, hogy most is van barátnője, nem lennék meglepve rajta. Igazság szerint még örülnék is neki, mert akkor lenne valaki Rick és Poppy mellett is. Hogy én miként férek bele ebbe a képbe, az már más tészta.
- Arra gondolok, hogy a múltkor koránt sem adtad ki magadból, ami az évek alatt felgyülemlett. Jobb, ha nem tartogatod tovább, mert úgy nem leszünk képesek arra hosszabb távon, hogy egyáltalán egy légtérben legyünk. – az órámra pillantok, csalódottan ingatom a fejem – Nemsokára vége a vizitnek, és beszélhetsz az ügyeletessel. Tényleg jobb lenne, ha majd valamikor felhívnál és együtt kitalálnánk hogyan tovább.

– Ötleteim vannak. Több ember is alkalmas a munkára. Sajnálatos módon, nem teljesen az én hatásköröm a helyettesét, és főleg nem az utódját kinevezni, csak úgy, ahogy ő sem válthat le engem a csatorna vezetőségének és a Hírigazgatónak a beleegyezése nélkül – magyarázom az enyhén szólva is bonyolult híradós struktúrát. A rendszer maga érdekes módon olajozottan működik, amikor működnie kell, mindenki tudja, hol a helye és ki a feljebbvalója az éppen adott szituációban, de ha megpróbálom magyarázni, egy kaotikus őrültekházának tűnik az egész. Nos, nem teljesen hibás a dolog. Szerintem nagymértékben arról mintáztak bennünket. – De van tippem, kit fognak a helyére tenni. És nem örülök neki különösebben.
Talán tudom akadályozni azzal, hogy keresek egy helyettest, akit ismerek, de az is csak addig működik, ameddig bizonytalan, hogy Jeremy nem jön vissza. Abban a pillanatban, ahogy tényként kell kezelni, a döntés kikerül a kezemből. Talán támaszkodhatok arra, hogy a helyettes megszokott lesz addigra már, és… És teljesen átálltam a Trónok Harca gondolkodásmódjára. Király.
– Nem annyira stratégiai játék. Egyszerűen a túlélésért játszol – vigyorodok el. Büszke vagyok, igen, főleg amikor meghallgatom a szavait. A kuncogására nem felelek inkább, gondolataimba mélyedek. Szívesen segítenék neki, elvégre tényleg kettőnk sara az, hogy most ebben a helyzetben van. Vannak dolgok, amikért egyedül kellene vállalnia a felelősséget, nem is kevés, és sok esetben nem is fordulna meg a fejemben, hogy megpróbáljak enyhíteni a gondjain. De ebben az egy esetben igen. Férfiember vagyok, vállalnám a felelősséget a tetteimért, már ha hagynák.
Összefonom a karjaim és fáradtan rázom meg a fejem ahogy hallgatom, mit válaszol a ragasztós feldobásomra. Van benne igazság, és nem is leszek dühös tőle, egyetlen pillanatra sem. Talán csak túlságosan is fáradt vagyok ehhez az egészhez.
– Poppy-nak van egy nagy előnye, ő még kicsi. Nem érti ezeket a dolgokat – felelem. A lányunk okos, ez tény, én leszek az első, aki ökölharcba keveredik bárkivel, aki az ellenkezőjét állítja, de nem tizenhat vagy tizennyolc éves. Vannak olyan dolgok a világon, amiket el fog felejteni, és dolgok, amiket nem érthet meg. Még. – És ha tényleg helyre akarod hozni a dolgokat vele, arra fog emlékezni, hogy visszajöttél. Persze, a tinédzserkori tantrumokra kapott egy elképesztő erejű fegyvert, de még van pár éved kitalálni miként állsz ellen ennek a vonalnak.
Végighallgatom, amit mond. Egy pillanatra érzem, ahogy gyűlik bennem a harag, amiért csak úgy lementette a videókat, de aztán rádöbbenek, hogy ugyanazt tette, amit én magam tettem volna. Valószínűleg számítottam is rá valahol, mélyen.
– Én még mindig azt mondom, hogy a barátomként mutatnálak be. Egy régi ismerősként – mondom neki, fölvázolva azt, ami megfordult már a fejemben párszor. – Persze nem lenne a legegyszerűbb dolog, de nem hiszem, hogy jelenleg van könnyű út. És… Sosem volt azóta olyan tartósabb kapcsolatom, akit szívesen bemutattam volna neki.
Nehéz összetartani egy kapcsolatot, ha egyszer van egy gyereked és még mindig szereted az anyját, akiről azt sem tudod, hogy él-e még, vagy éppenséggel túladagolt valahol. Oké, nem, ez túlságosan erős volt. De tényleg ötletem sem volt soha, merre járt.
– Nem tartogatok semmit, Mandy – hazudom. Amit tartogatok, az nem olyasmi, amit ő hallani hisz, remél vagy vár. És ha valami, hát az tovább komplikálná a dolgokat, egyenesen a végtelenségbe. Szülőnek lenni azt jelenti, hogy a saját dolgaidat, legyenek azok tervek, vágyak, remények, vagy bármi más, a gyermeked érdekei mögé helyezed. Nekem ezt kell most tennem. – Egyszerűbb lenne megbeszélni, mikor és hol. Most, tisztán. És megígérni, hogy mindketten tartjuk magunkat hozzá.
Ez egyfajta teszt is, bár csak azután jövök rá, hogy kimondom.

Hát… mindenesetre furcsa, hogy nem mondhatod meg kivel szeretnél együtt dolgozni. Nem mintha én megválogathatnám a kollégáimat, csak azt hittem nem varrhatnak a nyakadba olyasvalakit akit nem szeretnél. – néhány napon belül úgyis megtudom a híradóból, hogy ki lehet az, akit ennyire nem akarna maga mellé. Valami rémlik, hogy mennyire összetett egy csatorna, de a fene se gondolta, hogy ennyire. Az átlag embereknél van főnök és beosztott a többi meg egyszerűen nem dolgozik ott. Nem olyan szövevényes mint egy pókháló.
- Ugyan. – ingatom a fejem, miközben kéretlen emlékek rohamozzák meg az agyamat, amik mosolyt csalnak arcomra. – Túlélésre? Régen nem szoktad beérni ennyivel. – nincs más mentségem arra, hogy elkalandoztak a gondolataim, mint az, hogy késő van, fáradt vagyok, egy dögös pasival szobrozok az erkélyen, akivel nem mellesleg van közös múltunk is. Nálam ennyi bőségesen elég ahhoz, hogy vadász üzemmódba kapcsoljanak az ösztöneim. Richard örülhet, hogy még nem környékeztem meg, és igazság szerint én is örülhetek annak, hogy túlságosan félek a haragjától ahhoz, hogy próbálkozzak. Ha nem Poppy lenne a tét, az, hogy találkozhatok-e vele, már két réteggel kevesebb ruha lenne rajtam. Na az igazán rám vallana!
Teljesen összezavar, amikor Charlotte tinédzser koráról kezd el beszélni. Nem tudom mit akar, nem értem egyáltalán. Az egyik percben fel se hív, nehogy találkozzak vele, a másikban meg már teljes szülői jogkörrel felvértezve tiltsam el egy szodomita bulitól? Ezerszer könnyebb dolgom lenne, ha tudnám, hogy mit akar. Vagy ha azt tudnám, hogy én mit is akarok pontosan. Nyilván, a kislányom mellett lenni. De tisztában vagyok vele, hogy ez nem fog menni a nap minden percében, minden nap, mert az apjával él. Nem tudom és nem is akarom elvenni tőle, de így… nem látom miként lakhatna jól a kecske és maradna meg a káposzta. Poppy úgy tűnik mindkettőnk számára kardinális kérdéssé nőtte ki magát, de ő egy emberi lény, érzésekkel. És tény, hogy egy hétvégi anyuka is jobb, mint egy semmilyen, de kevesebb mint amit érdemel. Az egyetlen amit tehetek értük az, hogy segítek, vigyázok rá és vele vagyok amennyit csak tudok míg Rick talál maga mellé valakit, akivel tényleg megalapíthatja a családját. Nem vagyok se vak se hülye, azok után amit vele tettem, őszintén szólva én biztos nem kezdenék ki magammal. Minek? Hogy megint pofára ejtsem? Ahogy ezeknek a dolgoknak a végére érek, már végre látom mi a baja. Hogy ez egy rettenetesen összetett helyzet.
- Rendben, akkor leszek régi ismerősöd. Ezt neked kell tudnod, rád bízom magam.– bólintok, és kicsit meg is nyugszom. Fölöslegesen komplikálok túl mindent. Mintha edzés nélkül és anélkül hogy tudnék biciklizni akarnék elindulni a Tour de France-on. Jobb lenne, ha hagynám magam sodorni az árral, vagy legalább befognám a számat néha, de nem akarom elrontani. Szemlátomást egy dobásom van, és eszemben sincs elcseszni! – Oh… én azt hittem… mármint elég hosszú idő eltelt és… - az államat valahonnan az alagsorból kell összekaparni, de igyekszem a hebegésnél nem jobban kimutatni a döbbenetemet. Nem mintha azt gondolnám, hogy nem volt egy csaja sem ennyi idő alatt, de furcsa éppen tőle azt hallanom, hogy nem volt senki aki komoly. Inkább csak óvatosan megköszörülöm a torkom, még mielőtt eszébe juttatnám, hogy nálam pont az ellenkezője a helyzet. Illetve, komoly kapcsolatom nekem sem volt, de a többi… ha minden pasi után húztam volna egy strigulát az ágytámlába, már totem oszlop lenne. Vagy fogpiszkáló. Szégyenletes, tudom, és nem is igazán akarom erre emlékeztetni akkor, amikor a lányunkról tárgyalunk. Főleg, hogy már végeztem azzal az életmóddal.
- De, azt hiszem igen. Amit múltkor mondtál, a sebhelyekről. Lehet, hogy van egy kiváló ragasztód, de nem véletlenül nem hívtál fel. Amivel nincs is semmi baj, megértem, hogy haragszol, de akkor mondd ezt. – fejem csóválom. Lassan vissza kell mennem, és csak nagyobb a lekvár amit kavartunk mint mielőtt találkoztunk. Bennem van a hiba, hogy képtelen vagyok egyről a kettőre jutni vele kapcsolatban?
- Még két napig vagyok éjszakás, utána van pár szabad napom is, és vált a műszakom is. Szóval, két nap múlva már ráérek bármikor, amikor ti is. Úgy nagyjából másfél hétig. – mosolyodok el halványan, miközben felé nyúlok, hogy megérintsem a karját. Adni akarok neki egy lehetőséget, hogy tudja a döntés azért még az ő kezében van. – Addig még meggondolhatod magad, mondhatod azt, hogy menjek oda ahol eddig voltam és felejtsük el az egészet.

– A csatorna vezetősége azt csinál, amit akar. Még engem is leválthatnak, ha nem tudok együtt dolgozni az új emberrel, és ez a műsor rovására megy – rázom meg a fejem. Hátha nem fogunk eljutni addig, de mégis, ha megtörténik… Nos, nem mintha problémám lenne elhelyezkedéssel. Mehetnék egy reggeli talkshow-ba EP-nek. Már a gondolattól is föláll a szőr a hátamon… Szerencse, hogy tettem félre némi pénzt. Ha belekerülök az őrültekházába, legalább Poppy nem fog szűkölködni.
– Az embert megváltoztatja a szülőség – vigyorodok el, már-már bocsánatkérően. Furcsa, nem tudom, miért, de ahogy itt állunk, egy kicsit úgy érzem magam, mint amikor még New Yorkban voltunk, mint amikor a nő kegyeiért küzdöttem, és szentül hittem abban, hogy lehet még közöttünk valami több is, mint amiről tudtam, hogy lesz. Javíthatatlan idealista voltam, nem tagadom, és az hogy is sült el? Pontosan. Erre kell most emlékeznem inkább, és nem beleesni ugyanabba a verembe, amibe korábban. – De nem minden téren.
Látom, hogy sikerült összezavarnom. Nem mondom, hogy szándékos lett volna, de mégis szórakoztató valahol. Ő a feltűnésével is marhára össze tudott zavarni mindent körülöttem, és elég volt ahhoz, hogy ne tudjam, mi, merre, vagy éppen miként lesz az elkövetkező hetekben, hónapokban. Francba is, egy TV-műsor kvázi kapitánya vagyok, ahol ha nem csesződik el valami (és ebben a sorban a mechanikai probléma az enyhébb helyen áll), hiányérzetünk van a műsor végére, de még nem sem tudom, mit kellene tennem.
A meglepetése viszont annál inkább zavaró. Fölvonom a szemöldököm, próbálom értelmezni, mi is a gond, majd végre leesik. Félreértett vajon, vagy én őt éppen? Nem is számít különösebben. Hátrahajtom a fejem és fölnevetek.
– Nem mintha cölibátust fogadtam volna – közlöm vele tényszerűen, mert jobb, ha a nemi életünk taglalásába nem megyünk bele, vagy különben még meggondolom magam, ha meghallom a valószínűleg hosszúra nyúló listát. Nincsenek illúzióim arról, kicsoda vagy micsoda a nő, aki előttem áll, annak ellenére, hogy a gyermekem anyja. Akkoriban is pontosan tudtam. Csak éppen, ahogy emlegettem, egy romantikus, idealista idióta voltam. Azt az énemet pont ő ölte meg. – Csak egy karrier, egy gyerek és egy kapcsolat olyan, mintha az egyetemen akarnál választani a jó jegyek, az alvás meg a szociális élet között. A három együtt nem működik.
Viszont amikor tovább köti az ebet a karóhoz, nem tudok nem fájdalmasan felsóhajtani, mintha unnám az egész témát. Valójában persze komplikáltabb a helyzet. Jelentősen. Ugyanis ha ezt az ajtót kinyitjuk, nem lesz visszaút, és én kifejezetten szeretem nyitva tartani a lehetőségeimet.
– Nem haragszom. Pontosabban, ez baromság. Igenis haragszom. Csalódtam benned, ott és akkor, és nem könnyű ezen túllépni, de… – fintor kúszik az arcomra. Ezt az istennek nem fogom megoldani véráldozat nélkül. De ha így, ám legyen. Ha kevésbé vagyok fáradt, ha nem az éjszaka közepén kap el ezzel, talán másképp menne. – Az a helyzet, Mandy, hogy magam sem tudom, mit higgyek. Egyik részem baromira szeretne hinni abban, hogy megváltoztál, hogy jót akarsz a lányodnak, és hogy talán, esetlegesen megbántad, ami történt közöttünk. Viszont ott van az a másik felem, ami emlékszik arra, mi történt, és nem akar megbízni benned.
Az időpontra csak biccentek. Túlságosan is érdekel a válasza az előző monológomra ahhoz, hogy különösebben törődjek ezzel most.

Együtt érzőn bólintok. Nem lehet egyszerű a dolga a munkahelyén, én sem örülnék neki, ha ilyen bizonytalan lenne a helyem itt a kórházban. Mármint, ha esetlegesen egy másik emberen múlna az, hogy maradhatok-e, azon, hogy mennyire jövök ki jól vele. Remélem azért, hogy Rick megoldja ezt a helyzetet is… elég türelmesnek tűnik hozzá.
- Ezt mondjuk reméltem. – mosolyodok el enyhén ajkamba harapva, majd égnek emelem a tekintetem meglehetősen teátrálisan. – Minek azon változtatni, ami amúgy is úgy jó ahogy van… hmm… - hümmögök merengve. A „jó” nem kifejezés, de nem merek ennél jobban belemerülni az emlékekbe, mert annak az én helyzetemben szó szerint beláthatatlan következményei lennének. Nem csak azért, mert a munkahelyemen vagyunk, ez zavar a legkevésbé sem. Ha Poppy nem létezne, akkor magasról tennék a következményekre, igazából már a múltkori találkozásunk is elsülhetett volna másképp. De Poppy nagyonis létezik, és nem akarom a kezelhetetlen libidóm miatt végleg elveszíteni még a reményt is, hogy valaha is láthatom. Ez egy olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak.
Az utóbbi percekben alig tud olyat mondani, amivel nem döbbent meg. Már nem tudom mit gondoljak. Merjek-e reménykedni, hogy a lányom életének részévé válhatok, vagy eleve halva született gondolat? Nem tudom… tényleg nem tudom. A másik dolog pedig, őszintén megdöbbent. Hiszen annak idején velem is megpróbálta, velem akart lenni, pedig bizisten elmondtam neki, hogy milyen vagyok. Eleve, az első éjszaka után el akartam küldeni, hogy nekem ennél többre senki sem kell. Mégis kitartott, életem egyetlen normális kapcsolata volt vele. Számomra több mint döbbenetes, hogy nem volt komoly kapcsolata. Olyannak tűnt, mint aki erre vágyik.
- Értem, hogy miért nem volt, csak… azt hittem… - motyogom zavartan. Hosszú bűnlajstromomra azt hiszem felvésem majd azt is, hogy miattam nincs rendes kapcsolata melynek következtében feltételezhetően nem jut elég szexhez. Tekintve az én függőségemet, nálam az „elég” jóval nagyobb szám, mint másnak. Érzem, hogy nem akarja elmondani, hogy igenis maradtak benne dolgok amiket a fejemhez vághatna. Pedig mindenkinek jobb lenne ha megtenné végre. Nem feltétlenül most, de hamarosan. Tudnom kell, hogy mennyire haragszik, mennyire bántottam meg; hogy képes lesz-e hosszú távon is látni a fejemet akár heti többször.
Aztán hosszan gondolkodom. Hogy miért kerestem fel őket, mi az igazi oka. Természetesen Charlotte az elsődleges, szeretném látni, megismerni, helyrehozni amit elrontottam. De nem az egyetlen indok. Akaratlanul is rengeteget gondoltam az apjára, a vele töltött időre. A terápiám részeként néha számot vetettem az életemről, és a vele töltött idő a nagyon nagyon kevés igazán boldog időszakom egyike. Ezt sem tudtam elfelejteni. De ahhoz még baromira távol vagyunk egymástól, hogy ezt elmondjam neki. Mármint, benne harag van, bennem félelem. Ez nem az a helyzet, amikor olyasmit mondunk, hogy hiányzol. Hülyén venné ki magát, gondolom azt hinné, hogy csak manipulálni akarom Poppy miatt. Arra sincs szükségem.
Mégis van valami, amit nem tudok magamban tartani. Elmosolyodok, és teszek felé egy lépést.
- Akkor annak a részednek mondom, aki szeretne hinni bennem, hogy nem. Egyáltalán nem bántam meg azt ami történt köztünk. Azt bántam meg, hogy elhagytalak. – megcsóválom a fejem, de a mosolyt nem tudom letörölni az arcomról – Talán nem hiszed, de nem csak a lányunkra gondoltam ezalatt az idő alatt, hogy milyen lenne, ha ő velem lenne.
Mégis mély levegőt veszek, majd lassan fújom ki. Érzem, hogy ez az egész beszélgetés már megint fájni fog, és nagy sírás lesz a vége, ennek megfelelően a mosolyom is elhalványul, és csak komolyan méregetem. Valószínűleg hülyeség volt ezt most elmondani, de még mindig jobb, mintha az bukott volna ki azon a buta számon, amit igazából gondolok, hogy még mindig elképesztően dögösnek tartom.

Jólesik az együttérzése, még akkor is, ha nincs szükségem a sajnálatára. Senkiére sincs. Ez egy olyan probléma, amin keresztül kell nyomnom magam, és valahogy kibukkanni a másik oldalon… valahogy. És a dolgok iróniája nem vész el, csak átalakul. Ugyanis ha az életünk másképpen alakul, pontosan Mandy lenne az, akinek éjjelente mesélek erről, aki tud mindent. És mégis, most itt állunk, és beavatom, mintha mi sem történt volna közöttünk. De elég is ennyi. A világ nem szereti a kérdéseket, amik a „mi lett volna, ha?” irányában mozognak.
– Hmm? – kérdezek rá a mondandójának nehezen dekódolható részére. Bár, ami azt illeti, nem annyira nehéz értelmezni, ha kontextusba helyezem, és még egy büszke mosoly is keresztülszalad az arcomon. Jó érzés tudni, hogy az elmúlt évek nem tettek padlóra semmilyen tekintetben, legalábbis fizikálisan. Emocionálisan más a helyzet, de arról ne beszéljünk. Férfiember vagyok, nem szeretek az érzelmeimről nyavalyogni oldalakon keresztül.
Nem véletlen az sem, hogy sosem állapodtam meg. Persze, mondhatom, hogy gyerekkel nehéz, ahogy azt is, hogy megtettem, amit lehetett. Hazugság lenne az utóbbi, még akkor is, ha az első igaz. Eleinte időre volt szükségem, Mandy után, ápolni a sebeimet és az árulás hagyta űrt betölteni magamban. Utána? Utána elkapott az élet. Munka, gyerek, munka… Ördögi vonal volt ez, és egészen egyszerűen nem tudtam mit kezdeni mellette. De valahol még mindig abban reménykedtem, hogy megpillantom valahol Mandyt, az egyik utcán, esetleg egy kávézóban ücsörögve. Elismerem, amikor lerogytam a TV elé eleinte, miután ágyba tettem Poppy-t, kifejezetten sok Ryan Gosling film ment…
– Mit? – kérdezem nevetve. Nem gunyoros, inkább fáradt és elkínzott a hang. Sok helyről hallottam már ugyanezt a kérdést. Miért nem jöttem össze valakivel azóta? Mert nem tudtam. Ennyi. Egy ideális világban persze hamar találtam volna valakit, aki Poppy-nak anyja lehetett volna, de ez a világ minden, csak nem ideális. A mellékelt ábrán gyönyörűen látható.
Csöndesen hallgatom. Azt szeretném mondani, legördül a kő a szívemről, de ez nem így van. Csak még nehezebb lesz. Még így is el tudok mosolyodni, rávillantani fehér fogsoromat mielőtt megszólalnék.
– Gyakran gondolok arra, mi lett volna, ha nem mész el – vallom be neki őszintén. – Hogy milyen lenne az életünk. Hülyeség, tudom, de amikor láttalak a múltkor nem csak az robbant ki belőlem, amit akkor átéltem, hanem az is, amit sosem tudtam. Tudtunk.
Megrázom a fejem. Érzelgős, szentimentális baromság. Mégis jól esik kimondani, még akkor is, ha kiröhög miatta. Viszont egy kérdés megmaradt, amit nem tudom, miként válaszolhatna meg bármelyikünk is.
– És akkor most mégis mi történik, Mandy? – kérdezem tőle, őszintén remélve, hogy tud olyan választ adni, amiben hinni tudok.

- Hmm! – hümmögök válaszképp, de már más hangsúllyal. Nem merengve, hanem jókedvűen, elismerően. A mosolyából ítélve tudja mire gondolok. Örülök, hogy az önbizalma nem szenvedett csorbát, igazából nem is lenne rá oka. Könnyebb lett volna az elmúlt hat évem, ha nem lett volna bűntudatom. Ha találtam volna benne hibát, ha csak egy érv is szólt volna ellene, akkor nem éreztem volna magam kapitális nagy marhának amiért leléptem. Igazság szerint már másnap megbántam az egészet. Fel akartam hívni, hogy mekkora barom voltam, és inkább velük akarok lenni, de féltem, hogy elutasít. Meg féltem attól is, hogy ebből állna az életem, hogy ki-be lépek a családjukba, ezzel teljesen tönkretéve mindkettejüket. Hamar lebeszéltem magam arról, hogy felhívjam. Úgy gondoltam az a legjobb Charlottenak, Ricknek és nekem is, ha szépen eltűnök a fenébe. Honnan tudhattam volna, hogy milyen érzés lesz a lányom nélkül?
- Őszintén szólva azt hittem, hogy már rég megnősültél. – nem teszem hozzá, hogy lelkem egy sötét zugában ennek több szempontból is nagyon örülök, hogy nem így történt. Egyrészt, ha felesége lenne, akkor nyilván lenne közös gyerekük, és Poppy talán kirekesztettnek érezhetné magát egy idő után (igen, ennyire rémesen önző alak vagyok…). A másik ennél súlyosabb ok amiért valahol örülök annak, hogy így alakult, hogy így nem kell egy másik nővel hadakoznom azért, hogy láthassam a lányomat. Nyilván teljesen másképp beszélgetnénk most, Richard és én, ha várná otthon valaki akivel meg kell ezeket a dolgokat beszélnie. És ha én lennék a felesége eszembe se jutna a lökött exe közelébe engedni. Annak viszont nem örülök, hogy még nem találta meg a párját. Azt hiszem, megérdemelné végre, elég magányos dolog lehet egyedül nevelni egy kislányt.
Nem véletlenül mondtam, hogy valamikor úgy kellene beszélgetnünk, hogy van bőven időnk. Hat év baromi sok idő, és szemlátomást van is mit mondanunk egymásnak. Jobb lenne, ha higgadtan leülnénk valahol, megbeszélni ezeket a dolgokat, ha már egyszer így is úgy is felszínre törnek. Még az előtt, hogy találkoznék Poppyval. Annál is inkább hiszen az, hogy egy régi barátja vagyok, nem biztos, hogy elég információ. Ha mondjuk azt mondanám, hogy New Yorkban ismertem meg Ricket akkor Poppy kérdezgetne, ott született, bizonyára első dolga lenne megkérdezni, hogy ismertem-e az anyukáját. És azt már tudom, hogy a gyereknek nem hazudunk. Szóval, alaposabban meg kell szerveznünk a találkozásokat, hogy mit mondhatok a kislánynak és mit nem.
Nem tudom azonban magamban tartani, hogy mennyire megbántam már mindent. Azt hiszem, hiba volt, de vannak dolgok amiket nem olyan egyszerű magamban tartani. Pláne nem ilyen későn és nem akkor amikor egy ennyire fárasztó napon vagyok túl.
- Tudod… egy kicsit félek. Féltem. Hogy milyen lesz látni a lányunkat, mennyire fog belém hasítani minden amit tettem veletek. Amikor megnéztem a videókat, előtte… előtte elképzeltem utoljára, hogy milyen lehet Charlotte. Mindig úgy hittem, hogy rád hasonlít, olyan a mosolya mint neked, hogy a haja barna és a szeme is. Szerettem volna, ha téged látlak benne. – elmosolyodok egy pillanatra, életemben először érzek halványan büszkeséget a lányom iránt. A génjeimre már csak lehetek büszke, hiszen hasonlít rám. – Azóta csak arra tudok gondolni, hogy mennyi minden lehetne másképp. Vagy hogy az milyen lenne.
Keserű grimaszba fordul az arcom, és elfordulok tőle, a korlátra támaszkodok. Hogy mi történik? Fogalmam sincs. Soha nem hittem volna, hogy ennyire higgadtan tudunk állni egymással szemben. Számítottam könnyekre, ordibálásra, de még orgiára is, csak erre nem. Minden izmom megfeszül, utálom, hogy ennyire tehetetlen és tanácstalan vagyok.
- Két felnőtt ember próbálja kitalálni, hogy hogyan hozzák helyre amit az egyik elcseszett. Én még soha nem akartam semmit sem helyrehozni. Még nem bántam semmit sem. De amikor arra gondolok, hogy ha most ezt is elszúrom, soha többé nem látlak titeket… nem fogom elszúrni. Soha nem akartam még ennyire semmit sem. – annyira, mint titeket, Poppyt és téged is meg ezt az egész család dolgot; de ezt már nem merem hozzá tenni hangosan. Nem tudom, hogy mennyit hallott abból amit mondtam, mert rettenetesen szégyellem magam így elég halkan beszéltem. Önzőbb vagyok mint amit ember el tud képzelni, hiszen valahol belül azt akarom, hogy minden olyan legyen mint régen, pedig már nem lesz. Olyan, már soha többé nem lesz az életünk.

Nálunk a híradónál a hümmögés az esetek többségében azt jelenti, hogy baj van. Ráadásul kétszeresen, mert ötletünk sincs arra, miként kellene megoldani, helyrerakni és visszaszerezni abban a durván tizenöt másodpercben, amely során döntéseket hozhatunk. Mindez talán egyetlen másodpercre villan be az agyamba, majd kiszorítja egy másik emlék. Egy másfajta hümmögés, évekkel ez előttről, ami sokkal inkább hasonlít arra, amit éppen hallottam, és ami elmondhatatlan gyönyöröket ígért. Kis híján, önuralmamat latba vetve meg tudom állni, hogy ne harapjak az ajkamba valami kétségbeesett próbálkozásként. Emlékeznem kell, mi történt közöttünk, és ha most engedek annak a vágynak, ami elönt, milyen következményei lehetnek. De alig-alig vagyok túlságosan is fáradt ahhoz, hogy érdekeljen.
– Csak nem féltékenységed hallok a hangodban? Ráadásul egy elképzelt, nem is létező nő iránt? – kérdezem, és egy pillanatra el kell rejtenem az arcom, amíg lemosom róla a diadalmas vigyort. Egyfajta győzelemként értékelem ezt a kettőnk kis párharcában.
Amikor arról beszél, hogy Charlotte – Poppy – rá hasonlít, de azt szerette volna, hogy rám, nem tudom nem megrázni a fejem, alig láthatóan, lemondóan. Igen, sokáig én is hasonlóképpen gondolkodtam. Mind ahányszor ránéztem, Mandy arcát láttam visszatükröződni a lányomról. A szeméből, a mosolyából. Pokoli volt. Részben talán ezért is volt annyira nehéz megbocsájtanom neki, hogy elhagyott bennünket. Mert minden egyes nap kaptam egy emlékeztetőt rá. És még ez sem rombolta le a kapcsolatomat a lányommal, és talán, ha minden jól megy, ez lehet az út ahhoz is, hogy teljesen megbocsássak neki. Mert nem mondom azt, hogy nem érzem úgy, mintha kitépett volna belőlem egy darabot, amit sosem kapok már vissza.
Bár, ki tudja?
– Én nem bánom, hogy rád hasonlít – felelem őszintén. – Nehéz volt, de inkább emlékeznék, minthogy felejtsek. És… Mandy, most mondani fogok valamit, amit esélyesen megbánunk mindketten holnap. Szóval van rá némi esély, hogy letagadom majd. De: Mit szólnál, ha fantáziálást. Ha nem arra gondolnánk, mi lehetett volna, hanem mondjuk kiderítenénk?
Barom ötlet. A totális, visszafordíthatatlan, eget rengető katasztrófa tökéletes receptje. Valószínűleg minden össze fog omlani bele. De nem érdekel, végre összeszedtem a bátorságom. Ha teljesen ébren vagyok, ha nem taglóz le egy jó barátom majdnem-halála talán meg sem fordul a fejemben ez az egész. És miközben erre gondolok, hallgatom, amit mond, odafigyelek, minden szóra.
– Ahogyan én sem – válaszolom, és megfogom a kezét. Botor mozdulat, amit lehet, egész hátralévő életemben bánni fogok. De Carpe Diem, nem igaz? Egy pillanatra szabad önző baromnak lennem, ennyit megengedhetek szökőévenként. – Akkor hadd rakjuk rendbe ezt a romhalmazt, mit szólsz?

- Féltékeny? – meglepetten pislogok rá fel, ezzel a feltevéssel nagyon megdöbbentett. – Nem, dehogy! Nem vagyok féltékeny, őszintén örültem volna, ha megtalálod a párodat. Jobb lett volna neked is és Poppynak is. – az a szerencsém, hogy sötét van idekint, így talán nem látja, hogy a fülem hegyéig elvörösödtem – Bár az is igaz, hogy irigyeltem volna azt a nőt.
Én hülye barom! Tudtam, úgy tudtam, hogy a jól felépített önmegtartóztatásom ami immár két hónapja tart (lassan egyéni rekord lesz belőle, de nem akarom elkiabálni), össze fog omlani. Csak éppenséggel arra számítottam, hogy majd megint goromba lesz, elküld a fenébe és azt mondja felejtsem el Poppyt. Aztán én kapok egy szép kis lelki kollapszust, elmegyek piálni és valami vadidegen alatt kötök ki. Azt valahogy kifelejtettem a számításból, hogy éppen ő lesz az, aki borítja az önuralmamat. Múltkor még könnyű dolgom volt, a haragja elvonta a figyelmemet arról, hogy mennyire jól néz ki még mindig, és arról is, hogy az elmúlt évek csak méginkább kiemelték azokat a vonásait amik mindig is tetszettek benne. Hiába is hümmögök, nosztalgiában úszkálva és tobzódva, nem veszíthetem el a fejem. Pillanatnyi gyengeség lehet csupán, hogy most így viselkedik velem Rick.
Lehetne ez jel arra, hogy az életük része lehetek, hogy láthatom Poppyt amikor csak akarom, de mi van, ha tesztel? Sose tudhatom, és azt hiszem a helyében én is minden fair és nem fair eszközt is bevetnék, hogy megtudjam bízhatok-e benne. Mégis az a részem, amelyik reménykedik, amelyik mindennél jobban szeretné visszakapni a lányát, és talán a lánya apját is, valahogy hisz ebben az egészben. A hangján hallom a kínlódást, hogy mennyire nehezére esik engedményeket tenni felém. Meg tudom érteni, én ne érteném meg?
Mégis érzem, hogy ez fájni fog, mindenkinek. Egyszerre egy problémára fókuszáljunk, csak Poppyra. Próbálom elmondani neki persze azt is, hogy az egész családot akarom, mindenestől, hogy nekem ő is kell, nem csak a kislány, de nem merem. Igen, kívánom, hogy az égbe ne kívánnám?! Az, hogy újra látom, olyasmiket mozgat meg bennem, amire nem is gondoltam, hogy létezik. Ha az embernek mindenkivel csak egy éjszakája van, nem tud emlékezni semmire, nincs nosztalgia. Azonban vele kapcsolatban az emlékek csak úgy rohamozzák az agyamat, és piszkosul jók voltunk együtt annak idején. Nem emlékszem másra, akivel ennyire összepasszoltam volna.
- Ezt csak te bánhatod meg holnap. – tudnia kell, hogy igazam van. Látom a szemeiben, hogy fáradt, és azt is, hogy fél. Attól, hogy megint lelépek és összetöröm újra a szívét, és akkor már bőven kevés lesz Poppy, hogy begyógyuljanak a sebei. Nem tehetem ezt vele, most az egyszer életemben nem lehetek önző, nem hagyhatom, hogy a hormonjaim átvegyék az uralmat. Nem akarom bántani, és bármennyire is azt akarom, hogy adjon nekem egy esélyt, az már nem fér bele a kalapba, hogy megbánjon bármit is amit nekem mond kettőnkkel kapcsolatban.
- Rendben. Hozzuk helyre a dolgainkat. – mosolyodok el halványan, miközben a másik kezéért is nyúlok, és ha hagyja megfogom azt is – De most légy szíves hallgass rám, és lélegezz mélyeket. Orvos vagyok, csináld amit mondtam kérlek. – biztatóan nézek rá, szeretném, ha megértené, hogy mit szeretnék. Biztosan felkavarta, hogy lát engem, és az is, hogy visszatértem az életükbe. Persze, hogy szeretném, ha tiszta lappal mindent újra kezdhetnénk mindent. De nem úgy, hogy ő nem tiszta fejjel adott nekem erre egy esélyt. A barátját behozták, és életmentő műtétet kellett rajta végrehajtani, láthatóan nagyon fáradt és zaklatott is a munka meg minden egyéb miatt. Talán ha ráveszem, hogy megnyugodjon, akkor nem fog olyasmit mondani nekem, hogy valamit meg fog bánni. Nem akarom, hogy megbánjon bármit is, azt akarom, hogy ő is akarja ezt az egészet, velem. Megvárom, míg hallgat rám, és legalább két mély lélegzetet vesz, addig hüvelykujjammal óvatosan kis köröket rajzolok a kézfejére. – Ugye jobb már? - kérdezem lágyan, majd szorosabban tartom enyémben a kezeit - Szeretném, ha a héten valamikor eljönnél hozzám, és együtt vacsoráznánk. Csinálok valami finomat, nem kell sietni sehová sem, lesz időnk arra, hogy kitaláljunk mindent. Oké?
Nem engedem a kezét, addig fogom amíg csak hagyja, de nem merek ennél több fizikai kontaktust kockáztatni. Már így is liftezik a gyomrom, és mintha elektromosság futna végig a tagjaimon. Igen, régen is ilyen hatással volt rám az érintése, pedig akkoriban még nem tapasztaltam meg, hogy milyen az amikor az ember ki van éhezve, amikor már annyira kívánja a szexet, hogy az útszéli csövessel is lefeküdne. Nem szó szerint, de tény, hogy elég kemény napok vannak a hátam mögött, és akkor még ez is?! Piedesztált fogok kérni, ha nem rángatom be az ágyamba ezt a pasit húsz percen belül. Kit érdekel, hogy ez a munkahelyem?!
- Még mindig tudni akarod, hogy milyen lenne? – kérdezem halkan, és tudom, hogy a hangom már néhány árnyalatnyival mélyebb lett. Épp csak annyival, mint amennyivel a szemem szokott ilyenkor elsötétedni, nagyjából három lépésnyire vagyok attól, hogy rekedten sikoltozzak kínomban amiért nem vethetem rá magam. De akkor lenne csak itt igazi katasztrófa!

Elnevetem magam. Nem rajta nevetek, ami azt illeti, sokkal inkább a reakcióján. Egy olyan környezetben dolgozom, ahol a legkisebb hiba is katasztrofális eredményekhez vezethet, és a producered, ha már elkövetik őket, igyekeznek inkább eltitkolni. Ergó, ki tudom szagolni, ha valaki nem mond igazat mérföldekről. Mégis úgy döntöm, meghagyom abban a hitében, hogy elterelte a figyelmem a fontosabb dologról.
Az utolsó mondat azonban még így is letaglóz, sokkal jobban, mint ahogyan arra számítottam. Meglepetésemet egy teljes pillanatig totálisan képtelen vagyok elrejteni, hiába próbálkozok hősiesen uralmam alá vonni az arcvonásaimat. Csak bámulok rá, szemem kerek, és éppen csak nem nyílik ki a szám és csorog ki rajta a nyál. Remek kép, mi? De most már tudom, hogy ideje visszafognom magam. Nem én vagyok az egyetlen ebben a rohadt egyenletben, aki megsérülhet bele – mind a hárman ott állunk a pokol kapujában. És az út arrafelé jó szándékkal, meg egy kis kanossággal van kikövezve.
– Mindketten – felelem arra, hogy csak én bánhatom meg. Nincs igaza. Ebbe mind a ketten megsérülhetünk, és azt hiszem, ezért lenne itt az ideje felelős felnőttként gondolkodnunk. Tudok a problémájáról, vagy legalábbis erős sejtéseim vannak arról, miért nem várhatom el, hogy ő tegye. Akkor viszont nekem kell, még akkor is, ha nem bírom visszafogni magam a legkevesebb, még iskolások között is ártatlannak számító fizikai kontaktustól. Mégis, a bőre érintése csak emlékeztet arra, hogy többet akarok. Az emlékek engem is megrohannak, és a nadrág kellemetlenül szűknek érződik hirtelenjében.
És a legkevésbé arra számítottam, hogy ő lesz majd a józan ész hangja. De minden, amit mond, igaz. Ha legközelebb bármiféle vitába keveredünk, ezt egészen biztosan föl fogja használni ellenem – hogy én elvesztettem a fejem, és ő higgadt maradt. Nem mondom, hogy kitisztul az elmém, vagy már nem akarom újra az ágyamban tudni, mint azokban a régi időkben, de már azt is tudom, hogy ez egy ritka hülye ötlet lenne. Nem, pontosítok: azt mindvégig tudtam. Most már azt is tudom, hogy mennyire veszélyes lenne, mindkettőnk számára.
– Vacsora – bólintok. – Jól hangzik. Megbeszéltük.
– Jobban, mint gondolnád – vigyorodok el kihívóan, de mégis szomorkásan a kérdésére. – De azt is tudom, hogy jobb, ha várunk azzal még. Épp elég szart kell a helyére pakolni, mielőtt tudnánk, hogy nem kamikáze-módra ugrunk-e bele valamibe.

Látom sikerült meglepnem. Igazából magam is meglepődök, hogy azt mondtam irigykednék a feleségére, mert most először fordult meg a gondolat a fejemben, a nagy buta számon meg persze rögtön ki is bukott. Nyilván megdöbbentette hiszen annak idején elhagytam bármiféle normális indoklás nélkül. Ja, hát ez a dolog engem is meglepett. Mivel nagyon hosszú ideig nem találkozunk, azt hiszem természetes, hogy minden egyes alkalom amikor látjuk egymást egy érzelmi hullámvasút, olyan mint egy nagy gőzölgő trutyi amiből minden és bármi lehet. A jelek szerint lesz is.
- De ti jobban. – ők már átélték ezt az egészet egyszer, a fájdalmat, hogy csalódniuk kellett bennem, és azt is, hogy leléptem. Nekik nem csak új sebeket okoznék, hanem a régieket is felszaggatnám. Nekem nincsenek rossz emlékeim, de reményeim azok vannak. Múltkor hideg volt és elutasító, de most már újra látom a mosolyát, látom, hogy még mindig tud nevetni… velem együtt, ami talán még nagyobb szó, ez reménnyel tölt el. Talán tényleg láthatom a lányunkat, talán működhet ez az egész, az élete része lehetek, és legrosszabb esetben is képesek leszünk beszélni egymással, legjobb esetben pedig, hát ki tudja. A legjobb esetről még nem gondolkodtam, igazság szerint eddig az tűnt az egyetlen járható útnak, hogy lehetőleg anyázás nélkül oldjuk meg a találkozást Poppyval. Erre most ez az egész, mindent összezavar.
Ahogy fogom a kezét, és érzem, hogy bármennyire is más lett a világunk, attól még vannak dolgok amik nem változtak, már tudom mit akarok. De ezekről már nem tudok egyedül dönteni, muszáj lenne beszélnem végre a pszichológusommal is. Szerintem leordítaná a fejemet és azt mondaná, hogy felejtsem el Poppyt Richardot meg ezt az egészet. Biztos úgy gondolná mint minden normális ember, hogy csak bántanám őket amihez nincs jogom, ellenezné, hogy egyáltalán valaha is lássam őket. De mit értenek mások abból amit én átélek?! Önző dolog, hogy velük akarok lenni, hogy olyan családot szeretnék ami az enyém, ami az enyém lehetett volna mindig ha nem futamodok meg. Tudom, hogy önzőség, de szükségem van rájuk. Mindkettejükre, ez most már teljesen világos számomra.
- Poppynak akár azt is mondhatod, hogy egy régi ismerőssel találkozol, így nem lesz furcsa neki, ha később találkozna velem. – bólintok én is, és szeretném megölelni. Annyira szeretném átölelni, de akkor nyakunkon lenne az apokalipszis. Már ez az aprócska érintés is talán túl sokba került. Azt mindig is tudtam, hogy hatással vagyok a férfiakra, de azt nem, hogy Rick sem kivétel ez alól, ami tényleg fura ha figyelembe vesszük a körülményeket is.
- Túl sokat gondolkodsz. – csóválom meg a fejem mosolyogva, majd visszahúzom az egyik kezem. Talán a régi életszemléletemre foga emlékeztetni amit most mondok, de remélem tudja, hogy annak már vége van. – Néha hagynod kellene, hogy a dolgok csak úgy történjenek. Van, amikor az élet megoldja a problémákat, ha engedjük. – közben persze úgy érzem, hogy ő kamikáze, én meg a saját gépemből figyelem. Aminek nem mellesleg kigyulladt a hajtóműve, és meredeken zuhan a tenger felé, a katapult pedig nem működik.

Mielőtt idejöttem, pontosan tudtam, mit akarok. Egyszerű képlet volt: aludni, reggel úgy fölkelni, hogy Poppy és Jeremy is egyben vannak, rendben vannak, bemenni a munkahelyemre és nem törődni sem azzal az amerikai spinével, sem Mandyvel különösebben. Nos, ennek a képletnek az utolsó eleme sikeresen borította az egészet. Most már nem tudom pontosan, mit is akarok, itt maradni, elszaladni, esetleg a kettőnek egy sajátos egyvelegét? Egész biztos vagyok benne, hogy ez az egész helyzet az őrületbe fog kergetni, előbb vagy utóbb. Valószínűleg előbb – de legalább vigasztal, hogy Mandy lesz a másik gumiszobában. Majd morze-kóddal kommunikálunk a falon keresztül.
És igaza van. Főleg Poppy – elsősorban ő sérülhet igazán ebben. Mert az első alkalomra nem emlékszik, hogyan is emlékezhetne? A kislányunk okos, de szerencsére legalábbis normális méretű aggyal született, a feje nem volt kétszer akkora. De ha most belép az életébe, ha elhamarkodjuk ezt az egészet és végül mégis kiderül, hogy csak a farkam után mentem, és nem gondolkodtam… Annak beláthatatlan következményei lehetnek. Olyasmik, amikre még akkor sem akarnék gondolni, ha el tudnám képzelni őket.
Nem ő az egyetlen, aki önző. Én is az vagyok. A francba is, mind a ketten két önző szarláda vagyunk, akik nem gondolnak a másikra. Én, a saját esetemben részben talán még saját magamra sem. Lehet, holnap ilyenkor felülök majd az ágyban és kitépem a hajszálaimat, egyesével, csak azért, mert erre egyáltalán gondoltam. Azért, mert – talán akkorra, visszakozásom miatt – hamis reményt adtam neki. Nem vagyok hazug ember, és nem játszom másokkal, még akkor sem, ha a legtöbben pontosan így definiálnának egy híradóst.
– Igen, erre én is gondoltam – bólintok. Átfutott már az agyamon néhány ötlet, miként kellene adagolni mindezt a lányomnak. A lányunknak. És mégis, a legtöbb nem olyannak érződik, ami elérné a kívánt hatást, anélkül, hogy ne szegném meg a régi fogadalmam, és ne hazudnék neki. Ez még egy félmegoldás… De a félmegoldások egészen jól működnek.
– Az imént kifejezetten erősen érveltél amellett, hogy ne hagyjunk megtörténni bizonyos dolgokat – mutatok rá felvont szemöldökkel kísérve szavaimat. Időközben előhúzom a telefonom a zsebemből. – Ha már vacsorázunk, megadom a számom. Szóval ha valami változás van, megtalálsz.
Vagy ha vissza akarja mondani. Vagy ha futni akar, és inkább az ijedtséget választja. Fenébe is, megérteném. De akkor jobb, ha most teszi, és nem hónapok, vagy évek múltán.

Amikor kislány voltam, gyakran álmodoztam mint mindenki más. Emlékszem, volt egy babám. Talán öt, vagy hat éves lehettem, amikor elveszett. Előtte mindenhová magammal vittem, vele aludtam, azt játszottam, hogy királylányok vagyunk, és vele teázgattam a szobámban. Természetesen olyan magas rangú vendégek körében, mint Brummy Herceg aki végtelen méz-mezők ura (igen, akkoriban még azt hittem, hogy a méz úgy terem mint a búza), aztán ott volt még Lady Hápi, a tollpaplanok úrhölgye… mindig a babámmal játszottam, vele aludtam, magammal vittem az óvodába is. De a nevére már nem emlékszem, hiába is próbálok. Mikor eltűnt, feltehetően a játszótéren, a szüleim azt mondták, hogy egy nagylánynak már nem kell a babája. Hogy az nem is fontos, és majd el is felejtem, hogy egyáltalán volt egy babám. Aki pedig akkoriban a világot jelentette számomra, többet voltam vele mint a bátyámmal. Én pedig tényleg elfelejtettem a babám nevét, mintha sose lett volna.
Amikor úgy döntöttem, hogy felkeresem őket, Poppyt és az apját, egy hasonlóan hosszú és fáradtságos éjszakai műszak utáni kóma szerű alvásból való felriadás után volt. Azt álmodtam, hogy Charlotte az a baba, a gyerekkori kis barátom, és nem emlékszem a nevére. Hirtelen úgy éreztem, mintha valaki mázsás súllyal telepedne a mellkasomra, és nem hagy lélegezni, nem hagy élni sem. Nem akartam elfelejteni, hogy van egy lányom; nem akartam, hogy ne lássam felnőni. Gyönyörű kisbaba volt. Pirospozsgás arcocskája elragadó volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy tíz órán keresztül próbáltam magamból kipréselni szegényt. Mikor utoljára láttam, békésen aludt a többi baba közt. Azt hiszem tényleg bármit megtennék, hogy ne ez legyen róla az utolsó kép a fejemben. De ez az egész sajnos nem rajtam múlik.
Idióta voltam, akkora nagy idióta! Nem akarom, hogy ezt az egészet megbánja, nem akarom, hogy most azt gondolja, hogy semmit sem változtam. Tény, hogy még mindig nagyon vonzódom hozzá, annyira, hogy hosszú idő óta ő az első pasi akit nem rángattam be az ágyamba amint megláttam. Mert fontosabb annál, ennek többnek kellene lennie mint egy éjszaka. Szeretném, ha család lehetnénk, Rick, Poppy és én, de ezt talán soha nem fogom neki mondani. Azt hiszem, ő már másképp gondolja, szerintem jobban örülne annak, ha egy óceán választana el minket. Vagy inkább kettő.
- Ez nem hazugság, Richard. – azt már a múltkor megjegyeztem, hogy nem hazudik a kislánynak. Igyekszem én is így tenni majd, ha találkozunk, de ez nem az a helyzet, amikor megengedhetjük magunknak a teljes őszinteség luxusát. – Egy régi ismerősöd vagyok, vagy nem? Idővel megtudhatja majd a teljes igazságot, de nem ronthatunk rá így Poppyra. Muszáj lesz egy ideig elhallgatnunk előtte, hogy ki vagyok. Ez nem csak neked lesz nehéz, azt hiszed nekem olyan jó érzés lesz, hogy nem ölelhetem meg, és nem mondhatom el neki, hogy én vagyok az akit annyira várt? – megrázom a fejem. Sokkal jobban össze kell szednünk magunkat, ha ezt végig akarjuk csinálni. Neki kockázatos, nekem fájdalmas hetek, talán hónapok állnak előttünk, és ha nem leszünk képesek fegyelmezett felnőtt módjára viselkedni, akkor tényleg megbántjuk Poppyt. Az pedig egyszerűen elfogadhatatlan lenne, azt hiszem mindkettőnk számára.
- Az előbb talán tévedtem. – mosolyodok el keserűen. Amióta újra láttam őt, azóta már nem csak a lányunkra gondolok. Mennyire egyszerű lett volna az előbb egy csókot lopni? Akkor nem nyüszítenék magamban a saját baromságom miatt, hogy hallgattam az eszemre. – Rendben. – előveszem én is a telefont, és felírom a számát, ha megmondja, majd felhívom, hogy neki is biztosan meglegyen az én számom. – Szóval, holnap után, amikor végeztél, várlak nálam. A címet elküldöm sms-ben. Megismerkedhetsz a lakótársaimmal is. – vigyorodok el vidáman, majd összeszedem az ablakpárkányból az üres poharamat. Lassan mennem kell, mielőtt még keresnének és esetleg ránk találnának itt a teraszon. Így is épp elég pletyka alapot szolgáltattam mára, nem hiányzik, hogy most meg majd arról képzelegjenek, hogy Richard meg én járunk. Valami azt súgja, hogy nem rajongana az ötletért.

Ennyire könnyű lenne olvasni a gondolataimban? Tény, nem vagyok titokzatos ember. Jobban szeretek nyílt lapokkal játszani, megengedni, hogy mások akár olvassanak az érzéseimben. Ha ennyi emberrel dolgozik valaki, mint én, és muszáj ismernie mindegyiküket, az erősségeiket, a gyengeségeiket, hogy miként teljesítenek nyomás alatt és hol van az a pont, ahol teljesen összeomlanak, muszáj magának is nyitottnak és befogadónak lennie. És Mandy mindig is az volt, aki előtt nem is szerettem titkot tartani. Még akkor sem, amikor azt hittem, együtt fogunk fölnevelni egy kislányt. Jó kérdés, hogy akkor ez most előnyömnek vagy hátrányomnak fog-e bizonyulni…
– Legalábbis pokolian hasonlít rá – mormolom magam elé sötéten. Akár föl is foghatnám az egészet próféciának is, a jövőnkre nézve: visszajött Mandy, és lám, az egyetlen olyan szabályt, amit hat éven keresztül sikerült betartanom, máris megszegni készülök. Ha babonásabb lennék, és nem hinném, hogy az ember igenis a saját baromságainak kovácsa, elhátrálnék tőle, el ettől az egésztől mielőtt túlságosan mélyen belekerülök. Még azt sem tudom, mi is ez, a fene egye meg! Viszont, ahogy az utolsó szavakat kiejti, halkan fölnevetek. – Akkor ne karácsonyra időzítsük a dolgot. Akkor már a Mikulást várja úgy, mint a messiást… – elhallgatok egy pillanatra, majd széles vigyor kúszik az arcomra. – Rossz szóválasztás.
Könnyebb mondani, mint megtenni, hogy viselkedjünk felnőttek módjára. Mandy mindig is képes volt megvadítani, még most is úgy érzem, mintha huszonéves lennék megint, és szívem szerint letépném róla a ruhát itt helyben… De nem tehetem. Önfegyelmet kell tanúsítanunk, mindkettőnknek, bármennyire nehéz is legyen.
– Nem, neked volt igazad – felelem, és nehezemre esik kiejteni ezeket a szavakat, vagy azért, mert tényleg kemény dió elismerni az igazát, vagy azért, mert ezzel véglegesen lezárom a kaput magunk mögött, legalábbis a mai estét illetően. A számát mindenesetre elmentem, ezzel jelentősen megkönnyítjük a kommunikációt, és arra szükségünk lesz. Gyakorolni mondjuk lehet, nem ártana, már ha azt veszem, micsoda veszekedésbe keveredtünk a múltkor is. Nem szabad ugyanezt Poppy előtt eljátszanunk. A kislány talán fiatal, de nem hülye.
– Lakótársak? – kérdezem meglepetten. Egészen biztos voltam benne, hogy egyedül él, és az orvosi fizetésből… Főleg az ő életmódjával… Viszont lehet, nem rossz, hogy vannak olyanok, akik együtt élnek vele. Meg tudom őket kérdezni arról, mit tudnak nekem elmondani. Nem kémkedni akarok. Csak információt gyűjteni, és tudni, mibe mászok bele egészen pontosan.