Ez annyira jó... Ha nem anyához jövök, akkor a húgomat látogatom meg, és nem, nem azzal van a bajom, hogy a legtöbb időmet a kórházba töltöm, tényleg nem, mert szükségük van rám, vagy inkább nekem arra, hogy lássam őket, de nem ezzel van a baj. Hanem azzal, hogy nem elég, hogy az anyámat nélkülöznöm kell otthon, most már az egyetlen húgomat is, nincs kivel beszélnem, nincs kinek puffogjak, de a legrosszabb az egészben, hogy tudom, hogy nincsenek jól. Nem nyaralnak egy kórteremben, nem azért nem jönnek haza, mert jobb dolguk van itt, nem, erről szó sincs. Én meg... komolyan már csak azt várom, hogy mikor hívnak fel engem azzal, hogy bocs kislány, az apád halálra itta magát, majdnem el is ütötték, szóval itt fekszik bent, hozz be neki pár ruhát. Ő az egyetlen aki még jól van, mert kezdem én is egyre inkább kikészülve érezni magam, legyengülve, és folytathatnám ezt a csodálatos sort, egészen addig, hogy a tegnapi edzésen elájultam. A fene sem tudta, hogy egy croissant nem lesz elé egész napra. Kezdek olyan lenni, mint a húgom, hogy nem eszek, csak én nem magam miatt. Áh mindegy. Már minden vágyam az, hogy megnézhessem mindkettőt magamnak, így amíg elém nem kerül Mike észre sem veszem. Szuper, már csak ez hiányzott.
- Szia. Felejtsük el, én is csúnyán viselkedtem. - igen, ebben benne van a sürgetés, hogy csak le akarom rázni, de komolyan is gondolom, azonnal belekötöttem, pedig igazából semmit sem tett. - Egyébként... te mit keresel itt? - meglepett tekintetemmel találhatja szemben magát, mert nagyon ne örülök ennek, hogyha mindig itt lesz mikor jövök, el kell mondanom neki, hogy mi van. Szörnyű.

Válasza hallatán szívesen rohannék el most egy plasztikai sebészhez, hogy átműttessem magamat, mert ez azt jelenti, hogy nagyjából minden idelátogatásomon találkozni fogok vele, vagy legalábbis az esély meg van rá. Miért utál engem annyira az az alak ott fent?!
- Oh, nem is tudtam. Milyen itt dolgozni a sok beteg és szomorú hozzátartozó között? - igazából szerintem csak udvariasságból kérdezem, de benne van az is, hogy azt akarom, hogy elfelejtse a kérdést, amit feltett. Nem tudom mit tudnék rá mondani, hiszen az igazat nem akarom, hazudni sem áll szándékomban, így semmi esély arra, hogy valami normális válasz bukna ki belőlem.
- Miért is ne... - vonok vállat, annyira nem sietek mondjuk, anya nem tudja, hogy ott vagyok, arról meg nem volt szó, hogy a húgomat is meglátogatom, vagyis neki nem mondtam, lehet zavarnám, vagy ilyenek. Ezért egyezek bele ebbe a dologba, és csak leülök a büfében valahova.
- Oh, rendben. - egy gyenge mosolyt megeresztek, nem jó a hangulatom, de nem akarom megint rajta levezetni, a sértődés nem szokásom.
- Az igazat megvallva én is, unalmas lenne, hogy nincs kin levezetni a fölös energiáimat. - igen, kap egy mosolyt, de most egy rendes mosolyt kap, megérdemli, egészen rendes jelenleg, nem tudom, hogy ebből mikor lesz vita, illetve mikor nem, de most még egész jó a helyzet.

Gondolom neki is feltűnt, hogy kerülöm ezt a témát, de az már nem nagyon érdekel, hogy mit gondol erről. Nem akarom elmondani, neki sem, pedig úgy érzem megtehetném, nem élne vissza vele, de... nem megy. Nem akarom, hogy bárki is gyengének lásson, főleg ő nem, mindig erősnek mutatom magam, legyen szó róla, vagy valaki másról, ezt most nem rombolhatom le.
- Akkor jó dolguk van itt az embereknek, legalábbis, ha sikerül felvidítani őket. - azt hiszem most először kap tőlem egy normális mosolyt, nem olyat, aki mögött hátsószándék van, vagy szarkazmus, esetlen lenézés. Komolyan rámosolygok, mert aranyos tőle, amit itt csinál, ettől függetlenül én elzavarnám őt, ha odajönne hozzám, hogy majd ő felvidít. Tényleg nem azért mert ő, ő, hanem azért, mert biztosan elsírnám magam. Most először sajnálom, hogy mindig olyan gonosz vagyok vele, amikor ő sosem bántott. Tudom miért teszem ezt, de sosem mondanám el.
- Nem foglak bántani butus. Elég, hogy szavakkal megteszem néha, pedig azt sem kellene. - hát azt hiszem egészen magam alatt vagyok, hogyha már ilyeneket mondok, na meg a fagyit is eszem, mintha  ez lenne a legjobb ebben a pillanatban, pedig nem.
- Itt van az anyám, meg a húgom is. - most jön a többi kérdés, tudom, de muszáj elmondanom, sokat fogunk itt találkozni, meg nyomja ez a lelkem. Inkább neki beszélek, mint egy pszichomókusnak.

- Ebben én nem is kételkedtem. - mosolygok megint rendesen, tudom, hogy ehhez nagyon ért, a felvidításan mindig is nagyon jó volt. Az én kedvemet is mindig feltudja dobni pillanatok alatt, lehet, hogy azt mutatom, hogy az agyamra negy, de az igazság az, hogy boldoggá tesz azzal, hogy nem hagy magamra. Csak nehezen fogom magam vissza, hogy ne nevessek fel azon, ahogy kihúzza magát. Nagyon aranyos. Jézusom... mi?! Nem, nem aranyos, idegesítő az agyamra negy, egyáltalán nem aranyos. Nem, nagyon nm lehet aranyos, az is elég, hog rende mosolyokat kapott tőlem, bőven elég az is. Igen.
- Tudom, hogy kibírod, de már én érzem rosszul magam, hogy ennyit szemétkedek veled. - mondom neki teljesen komolyan, nagyon rosszul érzem magam már néha, de sosm adok neki hangot. Most rossz helyzet, csak azért teszm meg, és ez az oka annak is, hogy elmondom azt is, hogy itt miért vagyok. Részleteket nem mondok, pedig kellene, de nem megy, ezt is nehéz volt elmondani. Nem akarom, hogy sajnáljon, vagy őket sajnálja, azzal gyengénk látna, és igaz is lenn. Most gyenge vagyok, ezért sem tolom el, vag pofozom meg mikor megölel. Kicsit meglep az igaz, de én mégis úgy ölelem magamhoz, mitha az életem múlna most ezen. Illata felkúszik az orromba és lehunyt szemekkel veszek el az érzésben.
- Rendben, ha lesz valami szólok, köszönöm. - talán ezt is most először mondom neki, de így van, hallania kell. Valahogy sokat jelent, hogy attól függetlenül, hogy milyen vagyok vele ő most is itt ölel engem, én pedig nehezen engedem csak el. Menthetetlen a helyzetem, ez már teljesen biztos, ezek után nagyon nehêz lesz utálni és szemétkedni vele, d leleplezni nem akarom magam, semmiben sem vagyok biztos.
- Elkísérhetsz, előbb anyámhoz kellene mennem, úgyse tudja, hogy ott vagyok vagy sem. - vonok vállat, amikor megint velem szemben foglal helyet és csak tologatom egy kicsit a fagyimat, de az agyfagyás, most nem hangzik rosszul, így inkább eszem tovább, hátha.