| »Hétf. Okt. 10, 2016 5:44 pm Keletkezett az írás | |
A műtőben néma csend uralkodott, leszámítva a gépek halk duruzsolását, az életet jelző készülék egyenletes csipogását, s a hófehér falra szerelt, hatalmas óra mutatójának kattanását. Még a lélegzetvétel is alig hallatszott, s a galérián ücsörgő, lelkes gyakornokok is izgatottan figyelték, ahogy az egyik kiválasztott - név szerint Amanda Sheridan – elválaszthatta szikéjével a nem túl nagy tumor részét az agykéregtől.
Az aneszteziológus, de még a műtéti asszisztens is feszülten figyelte, hogyan is engedhetem egy gyakornoknak, hogy efféle bemetszést hajtson végre. Biztosan azt gondolták, hogy őrült vagyok, amiért engedem egy gyakornoknak ezt a tevékenységet, de egész máshogyan gondolkodtam a tanítás módszereiről.
Mindvégig ott álltam mellette, koncentráltam, s óvatosan, halkan suttogtam a vezényszavakat, hogy Amanda pontosan tudja, milyen lépések következnek majd.
- Nagyon jó, óvatosan, ne remegjen az a kéz, nagyszerű. Most vegye a fogót, óvatosan emelje ki a darabot. – S közben természetesen már egy érszorítóval léptem közbe, s szívást kértem a területről, hogy Amanda biztosan végezhesse munkásságát. Asszisztáltam a gyakornokomnak, aki bár érezhetően remegett, s megküzdött a félelmével, tökéletesen hajtotta végre a kért feladatot.
- Jól van, lépjen most hátrébb, és figyeljen rám, nézze a mozdulataimat. Eddig mindent rendben csinált, most azonban figyelje meg, hogy egy ilyen eltávolító műtét során hogyan kell eljárni. – S visszavéve a pácienst, ügyes kezekkel, nagyon óvatosan folytattam a műtétet, mely még további fél órát vett igénybe, s minden gyakornok és résztvevő figyelmét kellően lekötötte.
- Láthatóan nem sérültek az agy ezen részei, most már csak össze kell varrni. – S azzal megkezdtem a seb bezárását, lassú, komótos, mégis precíz mozzanatokkal műtöttem, amikor váratlanul berontott hozzám az egyik rezidens, ezzel megzavarva a csöndet.
- Doktor úr, súlyos koponyasérültet hoztak, azonnal meg kell néznie.
Szigorú pillantásomat a rezidens íriszeibe fúrtam, miközben felegyenesedtem a betegem mellől.
- Szóljon doktor Millernek, ezért van a helyettesem, hogy az efféle esetekben ő hozzá forduljanak. – Ismét el akartam mélyülni a feladatomban, hogy befejezzem az utolsó néhány öltést, ám a fiatal férfi ismét félbe szakított.
- Elnézést főorvos úr, de ez nagyon fontos, és sehol sem találjuk doktor Millert. – Kétségbeesve fúrta tekintetét barnáimba, s mintha csak elárulta volna egy kollégáját, zavartan nézett körbe a helyiségben, ahonnét már minden szempár reá szegeződött. S míg odafönt, a galérián összesúgtak az ifjoncok, addig az aneszteziológus is halkan búgott valamit az asszisztensem fülébe. Mintha mindegyikük ledöbbent volna társuk jelzésén.
- Sehol? Akkor keresse kétszeres erőbedobással! A fenébe is…jövök, de ajánlom, hogy sürgős legyen az eset, különben beszélek a maga felettesével dr. Morgan. Traumatológián van, igaz? Miért nem nézték meg a beteget? – Rosszallóan rivalltam a férfire, miközben a bemosakodó szoba közepén megváltam műtős-szettemtől, lehúztam gumikesztyűimet, majd azok után a maszkom is a kukában landolt.
Sietős léptekkel haladtam a sürgősségi osztály irányába, majd a kísérő rezidens irányítására befordultam a kijelölt kezelőbe, ahol egy nővér már steril gumikesztyűkkel várt, s azokat gyors mozzanatokkal húzta a kezeimre.
- Vérnyomás, pulzus? Hemoglobin szint? – Dobáltam a szavakat, miközben a beteg fölé álltam, s szemügyre vettem a fejsérülést, mely láthatóan nagyon csúnya volt, tekintve, hogy egy fémcső állt ki a férfi fejéből.
- Azonnal CT-re, műteni fogjuk, de muszáj röntgen és ct vizsgálat, hogy lássuk a sérüléseket. Ezt Önök is el tudták volna végezni, dr. Morgan. – Nyomtam meg a nevét, majd mérgesen hagytam magam mögött a helységet, s fáradtan indultam az irodám felé, hogy egy újabb műtét előtt kicsit felfrissítsem magam, és még bedobjak egy kávét.
- Hé, nem látta dr. Millert? – Menet közben leszólítottam a szemből érkező főnővért – aki felügyelt az osztályomon történő eseményekért-, Mathild azonban nemlegesen rázta a fejét, s tovább sietett.
Nem kedveltem ezt az idős nőt, mindig csak ráncolta a homlokát, a szemeit forgatta, s felsőbbrendűnek képzelte magát, csak amiatt, mert már közel negyven éve szolgálta a kórházat, s magán viselte a főnővéri plecsnit. Újat akartam helyette, de a gondolataimat ezúttal Miller foglalta le, s az a düh, amit a rezidensem miatt éreztem.
Még a fejem is megfájdult, aspirinre volt szükségem, emiatt megszaporáztam lépteimet az irodám felé, de miután kinyitottam az ajtót, s feltűnt előttem dr. Miller, s az ölében vonagló dr. Haillvard…nos, minden képzeletemet felül múlta, s döbbenet hálójával szőtte át arcomat.
- Szóval itt van dr. Miller. Az én irodámban. – Utóbbit megnyomva igyekeztem nyomatékosítani a párosban, hogy konkrétan az én iróasztalomat, s az én bőrfotelemet használták ahhoz, hogy kiéljék egymáson a testi örömöket.
Pillantásom akaratlanul is végig siklott a pucér gyakornok hölgyön, akinek hosszú lábai, s kerekded formái is észvesztően hatottak rám.
Kár, hogy az illúziót rombolta dr. Miller, aki levegő után kapdosva, azt sem tudta, hogy hirtelen hová rakta a farkát.
- dr. Miller, azonnal várják a sürgősségi osztályon, remélem tudja, hogy merre van és nem kell elkísérnem. – Mérgesen fúrtam íriszeimet a férfi tekintetébe, dühített, hogy a kollégám, s egyben beosztottam képes volt ráhajtani egy gyakornokomra, akinek egyébként is a műtőben lett volna a helye.
- dr. Havilliard - Nevén szólítva a kolleginát, közelebb lépdeltem hozzá, s elhajolva mellette - nem zavartatva magam a pucérságától, a bőrfotel karfájáról emeltem fel csipkés franciáját, majd az ujjamon megpördítve, arca elé lógattam a ruhadarabot.
- Úgy látom, rendkívüli tehetséggel bír, ha nős férfiakat kell kicsomagolnia az öltönynadrágból, de...- Ismét végig pillantva pucérságán, íriszeimet végig vezetve ölén, hasának vonalán, kerekded idomain, végül tekintetemet íriszeire függesztettem.
- Örülnék, ha a szike forgatásában is ennyire jártas lenne. Nálunk nem az számít kedvesem, hogy mi fér a szájába, sokkal inkább az, hogy milyen kézügyességgel bír a műtőben. - Rezzenéstelen arccal álltam tekintetét, s tovább folytattam.
- Fél perce van arra, hogy összekapja a holmiját, és eltakarodjon az irodámból. A holnapi sziámi műtétre pedig küldje be hozzám Amandát, az ajtót pedig csukja be maga után. - Ellépve a nő mellől, mindezt már csak anélkül mondtam, hogy felé fordulnék. Ehelyett célba vettem az ablakomat, hogy láthassam az elénk terülő panorámát, s közben a párkányban elhelyezett kávéfőzőhöz nyúltam, hogy lefőzzem maamnak a kiérdemelt feketét.
Kezdőlap 