;; zene, mint inspiráció

Levetkőzni önmagam és megmutatni, mit rejt a teljes valóm, kiszabadítani az ördögöt a poklából. Vállalkozás az ismeretlenre és a kiszámíthatatlanságra. Ezek mind olyan privilégiumok, miket nem remélhetek.
A szék háta hideg az elmúlt óra alatt. Hallom, ahogy a falon lévő óra lassan ketyeg. Majd a mutató kitartó munkával eléri a delet. Meg sem állva folytatja útját a végtelen alagútban, ahonnan nincs kiút. Nem vár más az út végén, mint a kietlen sötétség. A kétségbeesés.
- ... két hét múlva ismételten találkozunk.
A szavak méregként égnek tudatom húsába. Nem kellene itt lennem és elfogadni, amit már nem lehet! A szemébe kellene néznem, bemutatni és hátam mögött hagyni az egészet. De akkor feladnám a néma hallgatásom. Hiszen én most harcolok valamiért, valami ellen, nem?
Két héten belül túl sok minden történhet. Pillanatok alatt eltűnhet és én is eltűnhetek vele a feledés jóízű mocsarába tévedve. Szám sarkán aprón rángatózó izomcsoport jelzi a foglalkozást vezető öntelt szobor felé egyetlen reakciómat. Négy hét értelmetlen próbálkozása- miszerint egy igazi emberi reakciót fog belőlem kicsikarni-, lassan a múltba merül és a túlélésre támaszkodva próbál levegőnek nézni. A masszív ellenszenv értelmet nyer mindkettőnk felől.
A székemet magam mögött hagyva még a mai napra utoljára végignézek a többieken. Megtört és megviselt. Megbélyegzett és béklyókhoz kötött. Az emberi értékek veszni hagyását látom a szemeikben, a fények kiveszését. A küszöböt átlépni könnyű. Hagyom az arcokat kitörlődni fejemből.
Félreeső kanyarban a falnak támaszkodva fél kézzel az ingem nyakához kapok.
Fejem a jégen és a korcsolya megállíthatatlanul rohan felém...
Szívem értelmetlen dübörgése alattomosan előbukkan. Mit előbukkan! Betörve az ajtó faléceit valósággal a padlóba döngöl. Görcsösen kapaszkodok a csempézett kórházfalba, mikor fekete pöttyök kezdenek vad táncba szemem sarkában. A világ ismét összeroppanásra késztet. Amint lépéseket hallok magam mögött, feltépem a lépcsőház fehér ajtaját és kiutat keresve felfelé veszem az irányt. A lépcsőfokok szürke folyamatos vonallá mosódnak. Nem akarom, hogy lássák, ahogy szép lassan szétesik a testem.
A tetőre vezető út meglehetősen könnyű és tüdőm üdvözölten telik meg a tiszta levegővel.
Ujjaim ragacsos vérben mártóznak a jégen. A melegség vasszerű ízét érzem nyelvem alatt.
Hát nem látja senki, hogy haldoklom? A korlát mocskos, rég nem tisztították. A piszok mágnesként tapad izzadt tenyeremhez. Milyen könnyű lenne most levegőt venni és érezni a zuhanás általi féktelen szabadságot! Talán túl könnyű. A soha el nem múló hegek fognak emlékeztetni gyávaságomra. A torkomnál végigfutó varratok lassan húzódnak, ahogy forgatom fejem. Nem kellett volna kikaparnom őket, mára már behegedhettek volna.
A lentről felszűrődő dudahangokat csak a szűnni nem akaró zihálásom szakítja meg- Legyen fekete, mondom. És a világ hallgat rám. Lecsúszok és a tetőn hanyatt fekve nézem, ahogy a sűrű kék eget belepi a sötétség.