A kulcs lustán pörög ujjaim közt.
Tikk. Takk.
A felhúzott vekker óra hangosan zakatol. Hátradőlve a széken várok.
- Nos?- felhúzom a szemöldököm.- Ez minden, amit mondani akart?
Mély lélegzet.
- ...nem?
A kulcsot az asztalra csapom, majd lábamat, ami eddig az asztalon pihent, leveszem. Az órák óta tartó üléstől elgémberedett mozdulatokkal lassan felállok és hátratolom a széket.
- Most mondja vagy kérdezi?
Tikk. Takk.
Reszketeg sóhaj, ujjai ökölbe záródnak a visszafojtott dühtől.
- Ez minden. Nincs több mondanivalóm.
A hamis önbizalom egyszer végezni fog az emberiséggel. Én pedig a partvonalról fogom figyelni, hogy omlik össze.
- Tehát mindent az előírásoknak megfelelően elvégzett, kivizsgált és diagnosztizált?
A dacos áll kihívóan emelkedik a magasba. Igen, megértünk a pusztulásra. Szemében a büszkeség utolsó szikrája villan, ahogy rám néz. Ez talán becsülendő lenne, az elmúlt öt év sem tépázta meg. Talán. Ha a büszkesége mellett nem látnám azt, ami még lelkében tombol. A sáros önimádatot.
- Igen, professzor úr.
Biccentek és megfordulva a kivetítőn nézem a megoldandó feladat részleteit. A távirányító segítségével átlépkedek a megfelelő diáig. Elmélyedést imitálva nézem a képet.
- Köszönjük Miss Hooper...- fordulok meg, majd egy intéssel jelzem, hogy helyet foglalhat. Szőke haja dicsőségesen libben utána. Szinte hallom, amit megjegyzi a mellette ülőnek, most hajtott végre egy tökéletes esetmegoldást.
- ..., hogy sikeresen bemutatta, miként fog a saját becsvágyunk fölénk kerekedni és rossz döntést meghozni.
Tikk. Takk.
Megkerülve az asztalt, nekitámaszkodom. Karba tett kézzel figyelem az előttem ülő hallgatókat.
- A maga által kiadott ritka pocsék szakértői véleménye miatt- mutatok a mögöttem lévő kivetítőre.-, el fognak ítélni egy ártatlan embert.
Izom rángatózik a szeme sarkában.
- Az ember azt hinné, hogy az ötödik év végére már eljutnak egy bizonyos szintre. Hogy túllássanak a sorozatokon! Nem egy kicseszett CSI-ban vagyunk!
A karórámra pillantok, majd fel sem nézve, kikapcsolom a számítógépet és előveszem a táskámból a beadott házi dolgozatokat.
- Most pedig fogják ezeket a valamiket- a lapok szállnak, amint elengedem őket és lassan a padlóra érnek.-, és megkeresik a patológiát oktató tanáraikat, akiknél az előző félévben végeztek. A teljesen újraírt változatokat várom ma éjfélig.
Szorgos kéz emelkedik magasba az első sorból.
Nehéz sóhaj.
- Nem érdekel, mi a kifogása. Ma éjfélig várom önöket az irodámba, hogy leadják.
Ha én nem, akkor ki fogja letörni hamisan csillogó glóriájukat?
- Viszlát.