Leonard & Katherine

'I think you're gonna be my biggest fan.'

A legtöbb bántalmazott nő nem vallja be, hogy őt bizony veri egy férfi. Legyen az a barátja, az élettársa, vagy – esetemben – a férje. Azt hiszem, a legtöbben az előítéletektől félnek. Attól, hogy mit gondolnak majd az emberek, a környezetük arról, hogy ezt hagyták megtörténni. Kristálytisztán emlékszem, én magam a büszkeségemet féltettem, több szempontból is.
Először is, bevallani, hogy a férfi, akit választottam, egy szar választás volt. A férfi, akit szerettem, egy vadállat. A férjem, akihez hozzákötöttem az életemet, egy szar, szemét, szar alak. Abban bíztam, hogy a helyzetünk még helyrehozható, hogy mi még nem vagyunk annak a bizonyos fejszének a veszett nyele, hogy mi vagyunk a tökéletes pár – eleinte még olyan édesek voltunk, hogy legszívesebben pofán vágtam volna magunkat. Nem akartam, hogy ez a tökéletesnek hitt-, és annak is látott párkapcsolat ilyen csúfosan érjen véget. A válási mizéria, a sok bírósági ügy egyáltalán nem hiányzott az életemből, hiszen eleve zaklatott voltam. Nem akartam, hogy ezt a káoszt egy-több-sok külső szemlélő is annak lássa, ami: a félelem, a kétségbeesés, a veríték, a morális szenny feneketlen, mocskos titkokkal teli kútjának. Pedig az volt. A végére az lett.
És én tagadtam. Tagadtam, amíg még csak lehetett. Aztán, a helyett, hogy segítséget kértem volna a családomtól, a barátaimtól, esetleg a munkatársaimtól, ne adja ég, egy pszichológustól, beadtam a válókeresetet, és amint lehetett, leléptem.
Az utolsó pár hónap, amit még egy légtérben, egy házban éltünk le, egymás mellett, rémes volt. Láttam a pillantásában valamit, ami miatt minden egyes alkalommal görcsösen összerándult a gyomrom. Láttam a megvetést, a haragot, a gyűlöletet. Újabb, és még újabb pofonok csillantak a szemében.
Szóval igen: tanultam önuralmat. Megtanultam akkor is teljesen érzéketlenül, és hidegen viselkedni, hovatovább a lehető legnyugodtabbnak lenni, amikor valójában rettegek, ideges vagyok, vagy egyszerűen nem érzem jól magamat az adott helyzetben. Szóval, ha másra nem, hát erre biztosan jó volt az a számtalannak tűnő, édes kettesben elköltött, gyertyafényes vacsora, melyeknek során egymással szemben ültünk az asztalnál, és szótlanul fogyasztottuk az ételt. Én inkább felálltam a hatalmas étkezőasztaltól, és elsétáltam az ő felére, ha a sóra, vagy valamilyen fűszerre volt szükségem, habár az étel ízesítés után is inkább hasonlított a fűrészporra, semmint ínycsiklandozó fogásra – képtelen voltam élvezni az élet akár legapróbb örömét is, továbbá a torkomban képződött gombóc-, és nyelőcsövem izmainak görcsös szorítása megnehezítette ezt.
Az egyetlen dolog, ami cseppnyi élvezetet nyújtott, az a bor volt. Aztán a cigaretta, tüdőbe maró, mérgező füstje. Végül, de nem utolsó sorban, a fű. És persze a szex – nyilván nem azzal a férfivel, aki egyetlen, kósza pillantásával megölt volna, vagy fájdalmat okozott volna nekem, ha megvan ehhez a képessége.
Tehát igen, nyugodtnak tűnök, még akkor is, ha érzem, hogy a szívem hevesen dobog, dörömböl, bordáim alkotta ketrecének rácsait ostromolja, mert nem bírom elviselni sem a bezártságot, sem azt, ha verekednek körülöttem. És, bár Washington nem feltétlenül verekedett, azért az, hogy ökle a magasba lendült, élesen és fájdalmasan gyorsan, szinte kiszámíthatatlanul csapott le, minek hatására a lift fala behorpadt, a kezén pedig az ex-férjeméhez hasonló sérülések éktelenkednek, nos... nem éppen baráti-, és megnyugtató gondolatokat, és emlékeket ébresztenek bennem.
De túlteszem magamat rajta, és nem mutatok ki semmit abból, ami a fejemben jár, amin kattogok, amire visszaemlékezek. Még mindig túlságosan is büszke vagyok ehhez, és egy ismeretlennek biztosan nem fogom kiteregetni a szennyesemet, végképp nem fogok beszélni az érzéseimről neki.
Reakciója nem lep meg, de nem engedem opálkék íriszeimmel az ő hideg kékjeit, és makacs, makrancos hölgy módjára nem engedek. Hideg ujjaim kézfejére, tenyerére fonódnak. A diagnózis: rándulás. - Helyezze nyugalomba, és pihentesse - csinos-, már-már parancsba csomagolt kérés. Túléli. De azért zsebeimben keresek valamit, amivel rögzíthetném.
- Szívesen – hangom éles, és metsző, ahogy pillantásom is, mégis finoman engedem el a férfi tagját. Ez valamiféle orvos-dolog lehet.
Csak lopva pillantok Washingtonra, miközben idegesen magyaráz. Zavar, hogy ennyire frusztrált, de igazából, teljes mértékben megértem, és egy percig sem hibáztatom, sőt, gondolatban még igazat is adok neki, együtt érzek vele, sajnálom. Meg minden. De valahogy mindezen érzelmek bent ragadnak, az agyamban, a számban, a kőszívemben.
- Oh – finoman lehelem magam elé, szinte lemondóan. Az elmosódott tükörképemet nézem a bádogban. – Bízzon benne, hogy jó tanár, és jó munkát végzett vele – ez akár úgy is hangozhat, hogy, ha az a férfi meghal, így, vagy úgy, de a szakorvos hibája lesz. Egyrészt, mert a sors fricskája, fintora, groteszk vicce miatt nem mentheti meg a befutó beteget. Másrészt, mert nem jó tanár, és ezért a rezidens valójában egy dilettáns fasz.
Pedig én igazán megpróbáltam kedves lenni, bátorító, és pozitív.
És úgy besültem, mint ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Most meg égnem kellene, mint, ahogyan azt a Reichstag is tette, de annyira még nem érzem rosszul magamat.
A lift gombsorához lépek, mely már pár perce kialudt. Próbálok kezdeni vele valamit, megnyomom újra, és újra, és újra a vészcsengőt, a pániktelefont, a következő emelet gombját – mind hiába.
- Remélem, annak a pöcsnek van annyi esze, és fel fog tűnni neki, hogy nem vagyok ott – most rajtam a sor, hogy bosszúsan morogjak, az én rezidensemre utalva ezzel -, és a keresésemre indul – támasztom hátamat a gombsorokkal ékített falnak, és a férfi felé fordulok, szenvtelenül-, zavartalanul bámulok a képébe.
Rá akarok gyújtani.
Egy igazi jackpot várt volna önre a műtőben, vagy ismeri az ügyet? – munkahelyi ártalom, ezt akarom kérdezni, de inkább gondolatai terelése felé kanyarodnék, mert az egyikünknek sem tenne túl jót, ha felidegesítenénk magunkat egy, amúgy nagyon is bosszantó tényen, ami ellen egyébként nem tehetünk semmit, és, ami miatt egy egész kártyavár borul, és esik alkotóelemeire, darabjaira.
- Hova járt egyetemre? – vagy ez, vagy az időjárás.

Leonard & Katherine

'I think you're gonna be my biggest fan.'

Nem is igazán a modora miatt neheztelek a férfire, hanem azért, amit az imént tett. Megijesztett, még, ha ezt nem is mutattam ki, egyetlen rezdüléssel sem, egyetlen mimikám sem árulkodik arról, hogy bizony cseppet sem vagyok nyugodt. És, eléggé nagy marha, ami azt illeti. Miért kellett ezt tenni, saját magával? A szívem vadul kalapál bordáim alkotta ketrecében, börtöne rácsait valósággal rángatja, és kiszakadna a helyéről, a mellkasomra nehezedik valamiféle láthatatlan erő, és, ahogy hozzáérek, ahogy kezeimbe veszem a kezét, meglepő módon, valamiféle megmagyarázhatatlan izgalmat érzek – és nyugalmat is, egyszerre. Nem tudom hova tenni mindezt. Nem tudom, hogy ez mit jelent. Az ijedtségre fogom, a szűk hely miatt rám törő, kellemetlen érzésre, és a frusztrációra, mivel a műtétemet már rég el kellett volna kezdenem. E helyett itt vagyok, és az ismeretlen ismerős kezét vizsgálom. Nem fogom ennyiben hagyni, ne is álmodjon róla, a-a. Nem venném a lelkemre, ha az én hanyagságom miatt valami maradandó történne a milliókat érő kezével.
- Látja, nem is olyan nehéz – szúrok oda még egyet, már, a morgássá minősült ’köszönöm’ hallatán, felhagyva a zsebemben való keresgéléssel, mivel nem találtam semmi olyat, amivel itt, és most rögzíthetném. Egyébiránt, szerintem van olyan nagy az egója, hogy le se szarja, hogy, mint orvos, és nem, mint munkatárs, mit kérek tőle. Az említett eset sürgősségét illetően pedig nem hiszem, hogy éppen most pihentetné. De, sajnos – vagy nem -, én olyan ember vagyok, aki nem adja fel egykönnyen, maximalista vagyok és perfekcionista. Nem maradhat így a keze. Nem fogom engedni. Szóval, ha kijutottunk, és, ha műtőbe jutott, és elvégezte a feladatát, még el fogom kapni ma.
Szívesen mondanám, hogy ’fel a fejjel’, meg, hogy ’nem lesz semmi baj’, de sajnos nem én vagyok a biztató, bizakodó, bátorító, optimista és pozitív beszédek etalonján. Keserű vagyok, pesszimista és negatív.
Ez van, and I’m not sorry.
Replikájára hanyagul megvonom finom ívű vállamat. Mi mást mondhatnék? Nem. Nem tud tenni mást. Sőt, ahogy elnézem, nem is reménykedik, és már elvesztette a reményt. Vagy talán soha nem is reménykedett még, semmiben? Vagy igen, csak valaki jól elbaszta lelkileg, mint engem? Bizonyára nem volt mindig ilyen. Senki sem születik olyannak, mint mi. Kislány koromban én sem voltam keserű, sőt, én voltam a világ legboldogabb gyereke. Az élet tette ezt velünk.
Hát nem módfelett vicces? ’Mi’, és ’velünk’, mintha mi ketten nem Ő, és én lennénk, hanem ’mi’. Holott... nem, nincs olyan, hogy ’mi’. Ő van, és én, pont.
A tekintetét kémlelem, és próbálok belőle olvasni. Próbálok a fejébe látni, próbálom kideríteni, hogy mi motoszkál az agyában, hogy mire gondolhat most. Szenvtelen képpel, rezzenéstelen-, és nyílt tekintettel fürkészem az arcát, a vonásait, a testtartását, mindent. De nem sok mindent látok. Csak a vastag acél-, és jégpáncélt, ami akár a saját valója is lehet, nem tudom. Közönyösnek tűnik, egy beképzelt, isten komplexusos fasznak. Pont, mint amilyen én vagyok.
Éppen az esetem.
De, ugye mind tudjuk: két fasz, egy csárdában nem fér meg egymás mellett.
- A plasztikát sokan választják – merengek -, és Ötös egészen elszánt, de túlpörgött, és idegesítő – magyarázom. - Mindenesetre, annak ellenére is, hogy megvan a tehetsége, és precíz, pontos, egyelőre még csiszolatlan, és nem elég jó egyedül, nem szeretném, sőt, nem ajánlom, hogy hősködjön a műtőmben, a betegemen gyakorolva – fűzöm hozzá keserűen. Kinézem a férfiből, hogy megrészegíti a pillanatnyi-, és csupán látszólagos hatalom, és szikét ragad, nélkülem, a jelenlétem nélkül, és úgy bánik majd a betegemmel, mint egy kivágásra váró fatörzzsel.
A beálló csendben tökéletesen érzem a köztünk vibráló szikrákat és elektromos kisüléseket, a feszültséget. Olyan, mintha valamiféle gócpontot alkotnánk – külön-külön is, de együtt, főleg ebben a kis térben -, mintha fölöttünk lebegne egyfajta radioaktívan sugárzó köd, és mindkettőnket mérgezne.
És már megint itt tartunk: mi.
Hülye vagy, Kate, hülye.
Váratlanul sötétedik el körülöttünk az apró helyiség, ami ebben a pillanatban az egész világot jelenti számunkra, és ijesztően belereszket a bádog a gravitáció csábító hívásába. És innen, ebből a helyzetből, nincs máshová, csak lefelé.
Nem marad más, csak a vas felvonókötelek-, és a fém nyikorgása, megadó nyöszörgése, a szüntelenül imbolygó talaj, a lábaim alatt, és a sötétség, ami hirtelen kebelezett be bennünket.
Az utolsónak hitt másodpercemben belegondoltam, hogy mi volt az utolsó dolog, amit láttam: Washington keserű képét. És ez, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, megnyugvással tölt el.
Amikor a kezem után kap, először összerezzenek ujjai bilincsében. Amikor utoljára így értek hozzám, az záros határidőn belül máshol is fájt, pokolian, égetően és feledhetetlenül. Aztán a pillanat tört része alatt rájövök, hogy ez koránt sem ugyanaz az érzés, hovatovább, teljesen más jellegű érintés. Lappangó aggódás, féltő szorítás, szorosan markoló kéz.
Leonard alkarjába kapaszkodok, ujjaimat a köpenyen keresztül bőrébe-, húsába vájom. Eszemben sincs elengedni.
A sötétség, és a rettentő bizonytalanság épp olyan hamar illan el, mint, ahogyan erőszakosan, és kegyetlenül talált ránk a liftben. Úgy engedem el a fényben, a világosban, a napvilágban a férfi karját, mintha izzó vasat fognék. Megköszörülöm a torkomat, és az ajtóra szegezem a pillantásomat, ami lassan nyílik, a férfi pedig szinte kirobban mellőlem.
- Minden jót, Washington – szólok utána, figyelve távolodó alakját, és igazság szerint, abban sem vagyok biztos, hogy hallotta.