Could you understand, beauty of the beast?

Megint kiégett az a neoncső, ami megvilágítja a mosdó tükrét. Jaden figyeli, ahogy pislákol, minden újabb villanás fájón hasít a fejébe, és mintha tűkkel szurkálnák a halántékát. Kezd ingerült és ideges lenni, egyre csak lüktet a vér az ereiben. Itt járt az apja, hallotta, amint az orvosnak volt pofája azt mondani aggódik. Undorodik tőle. Keze ökölbe szorul és a falba csap. Elvéti, a tükörbe sikerül, majd megteszi újra és újra. Darabok hullanak le képmásából maga előtt, a kézfejéből vér bugyog ki és számos vágás keletkezik rajta, talán még szilánk is marad. Egy nővér nyit rá, akinek leordítja a fejét, majd remegni kezdenek a végtagjai. Le kell ülnie. Félrelöki a nőt, megtámaszkodik a falon, végig keni azt, majd az ágyára borul. Még egyszer hangosan felmordul, majd teljes sötétség lesz úrrá rajta. Kezei elernyednek, testét elhagyja és eszméletét veszti. Innentől nem emlékszik semmire.
Eltelt két nap. Fel-és lefutkosó embereket hall, vitázó dolgozókat, vagy éppen boldogan nevetőeket. Egy kínszenvedés számára, hogy megint itt van, de ha akarja, ha nem, itt kell, legyen. Nem volt hajlandó beszélni a dilidokival. Meghallgatta egy elégedett mosoly kíséretében, bár figyelmet nem szentelt neki. Minden alkalommal pontosan érkezik, végigüli, majd mintha mi sem történt volna, kijön onnan. Milliószor elmondták, hogy nem a betegség végkimenetelén való agyalás okozza a depresszióját és hangulatingadozását, sokkal inkább a családja, és annak az elfogadása, ha él is még több 10 évet, milyen állapotban lesz? Mire lesz képes és mire nem? Nagyot nyel, miközben a kezére pillant. Valaki ellátta és bekötözte azt még akkor, de ettől sem érzi a dolog súlyát jobban. Próbálja összeszorítani, de a géz nem hagyja. Idegesen hajítja a földre a cigarettásdobozt, majd felül az ágyon. Ekkor nyílik nagyjából újra az ajtó. Betipeg a szőke ciklon, és a szokott lendülettel tipor rá. Rámordul, fogait villantva vicsorít is felé, aztán átfordulva az ágyon feláll, elkapja a működő öngyújtót az asztalról és elindul kifelé.
- Hiányoztál, mint a kolera. Az az ÉN cigim.
Mondja erőteljesen megnyomva a sajátos jelzőjét, miközben hajába túr, hogy megigazítsa azt az ép kezével. Kihúzza kérés nélkül a meggyújtott cigarettát Eliza kezéből, majd gyújt magának a lány másikat. Elégedett vigyorral vágódik le mellé, hosszú lábait előre nyújtja a lépcsőn, könyökeire dőlve pedig felnéz a szőkére.
- Csak nem valaki lerombolta a hercegnő várát? – Milyen kedves Jaden ma is.

Could you understand, beauty of the beast?

Vigyor kúszik arcára, ahogy választ kap. De igyekszik ezt könnyed és gúnyos reagálásnak mutatni, mintsem örömnek vagy elismerésnek a maga részéről. Ha bárki megkérdezné tőle, miért jön mindig a szőke hajzuhatag után, miért keresi a szemkontaktust vele beszéd helyett, vagy miért tesz olyan megjegyzéseket, amit más bántónak vélhet; fogalma sem lenne miről van szó. Ő kicsit sem követi le tudatosan a saját cselekedeteit, sokszor tisztában sincs vele mit és miért tesz, annyira természetes ez a se veled, se nélküled. Zoe is pont olyan, mint ez a szál cigaretta. Bűnös élvezet neki, egyszerre szórakoztatja és teszi boldogabbá, és öli meg lassan belülről. Minden szenvedélynek ez a lényege valahol, nem? Élvezetét leli benne az ember, még az alattomos mód kúszik belé, és lassan pulzálja ereibe bele a mérgét. Amit még csak be sem tud azonosítani.
- Le kell törjem a lelkesedésed, neki te egyáltalán nem.
Teszi hozzá cinikusan még a kiürült dobozt magához veszi, majd apró gombóccá gyűrve kosarasokat szégyenítő mozdulattal eljuttatja azt a kukába. Sportot űz néha a nagyzolásból, ez is egy ilyen pillanat, tekintve hogy most éppen marha büszke magára. Nem számít, hogy tíz alkalomból legalább kilencszer mellé megy. Ez az ő pillanata volt. És addig sem jár az agya, nem gondolkodik, nem emlékezik, nem pengeti az idegszálait. Ez pontosan akkor szakad félbe, mikor a gomolygó füst távozik ajkai közül és Zoe megjegyzést tesz. Mindketten tudják, hogy a kezére vonatkozott, ő azonban csak felmordul és elhúzza a száját.
- A tükörnek volt megtiszteltetés, könyörgöm. Ne cincogj akkor sokat, hogy lesz így időd pukedlizni meg megköszönni nekik?
Mondja a legnagyobb természetességgel és dicsfénybe öltözteti valóját, inkább, mintsem rátérjen a véletlen apropójára. Sosem mesél, sosem panaszkodik, sosem emlékszik. Valahol mélyen egy ideje azért sem tér ki semmire, mert úgy van vele, saját magát sodorja bajba vele, ha kétszer nem tudja ugyan úgy elmesélni a dolgokat. Az pedig gyengeség lenne, aminek se helye, se ideje ezen a lépcsőn, vagy az udvaron. Ezek azok a helyek, azon kevés megmaradtak az életében, amikbe úgy tud menekülni, hogy gondtalannak, szabadnak és önmagának érzi magát. Bár nem vallaná be, de talán ezt az egérke is okozhatja néha.
- Szóval rá szoktál kívánni a beszólásaimra, vagyis rám szoktál kívánni.
Hangsúlyozza ki az igencsak kiforgatott, de őt kellemesen szórakoztató részeket. Egyébként, ha valaki őt kérdezné, ő sem engedné. Ne tartson csak saját cigit, ne szerezzen mástól, neki csak legyen jó az, amit Jaden ad. Mert Jaden nem fogja bevallani, de nem akar ettől a helyzettől szabadulni. Azonban van, amit még ő sem tűr el. Érezhető, ám nem erőszakos mozdulattal fűzi ujjait a szőke csuklója köré, majd elhúzza a hajától.
- Van, ami külön privilégium…

Could you understand, beauty of the beast?

Nehéz lenne meghúzni a határt Jaden esetében, mikor tud elveszni abban, ahogy a törékeny, mégis vad lányra néz, figyeli, szemléli, a mozdulatait, azt, ahogy a cigit felemeli, ahogy aprót csücsörít a füst kifújásakor, vagy ahogy gúnyos próbál lenni vele; és emellett jön az, mikor kihozza belőle Zoe azt, aki morogva, idegesen, már-már erőszakosan védi az igazát. Mintha védekezne saját maga az ellen, hogy bírja Őt. Bizony, nagyon is kedveli. Bár ezt az önvallomást egyelőre csúsztatja a határidőnaplójában. Valahova a megnyugvás és a tökéletes élet közé. Valahová a semmibe. Bárcsak elmondhatná, hogy minden fent említettet meg tud jegyezni, bármikor fel tud idézni, nincs így. Minden napra jön új, minden emlékre jön új, vagy változik kicsit. De az igazság az, hogy mindennél jobban koncentrál, hogy ne így legyen. És valahol egyszerre büszke és örül neki, hogy emlékszik rá, mikor első alkalommal meglátta és magával rángatta az udvarra a szőkét.
- Ez fizikai képtelenség, édesem. Te sem Őt hiányolod a legjobban, vérig is van biztos sértve.
Mondja, miközben a szépen megfogyatkozott cigaretta szálat két ujja közé fogva feljebb emelkedik mellé. Ránéz, aztán maguk elé, a lépcsőre, a korlátra; mindenre, ami oly lelombozó és oly élményromboló. Forognak a kerekek, annyi minden fordul meg benne, legszívesebben fogná a legfontosabb dolgait és elmenne, messze, valami jó koncertre, egy nyugis helyre, esetleg valami pöpec illegális versenyre. Persze visszatérve rá mit vinne. Cigit; tüzet; kaját; Zoet. De szép is lenne. De ahogy az utolsó eredményei kinéznek, egy darabig négy falat fog most nézni, nem mást.
- Ez csak természetes. Egy adonisznak születtem. – Mondja vigyorogva miközben hajába túrva még valami tessék-lássék pózt is felvesz. Nagyot slukkol, aztán majdnem meg is fullad, ahogy nevetni próbál és reagálni egyszerre. – Hmm. Azok az álmok…
Igen. Ő még rá is kontráz, hiába szánja poénnak, mind tudjuk, hogy mindnek a fele igaz. Vagy éppen az egész. Soha nem volt olyan lány, sőt, olyan ember se, akivel megtalálta volna a hangot két mondaton túl; olyan, aki értette volna legalább egy kicsit is; olyan, aki nem várja el, hogy szavakkal operáljon, mikor ő azokhoz annyira nem ért.
Vaknak kéne lennie és hülyének egyszerre, ha nem venné észre a mozgolódást, vagy azt, hogy a lány nyilván fázik. Egy kőlépcsőn ülnek, gyakorlatilag pizsamának is gyenge anyagú ruhákban, ősszel. Nem tudja, hogy a felkúszó szemöldöke, ahogy a lányra tekint tükröz-e bármit, nem kérdez rá, egyszerűen nem ő lenne, ha megtenné, ettől még cselekedni szokott, ha kussol is jó mélyen. Bár alaposan bezavar az összképbe a hajbuzerálás. Na_azt_nem.
- Persze, egyszer összekócolhatnánk egymást, jó alaposan. – Kacsint rá, miközben vállával aprót lök a lányon. Ő kifejezetten jól mulat ezen. Szüksége van erre, ezekre a pillanatokra. Amik idehúzzák a jelenbe, mutatnak neki valami kellemeset is, és nem taszítják át valami rosszba. A szőkére van szüksége ehhez. – Vagy kétszer… vagy háromszor…
Próbálja elfojtani a nevetést, miközben elengedte a csuklóját, kihúzva a hajából a kóborló ujjat. Talán, egyszer, van az a helyzet persze, de ettől még nem szereti és nem is engedi meg akárkinek.
- Csak tudod én béka maradok, nem vagyok herceg típus.

Could you understand, beauty of the beast?

Ebben az ég adta szent pillanatban, amit nem mellesleg sok másikra becserélne, többszörözne, vagy ami tetszik, a lehető legelégedettebb vigyor kúszott az arcára, ahogy védekező, szinte felháborodott szavak ütötték meg a fülét. Nem kell hangnemet váltani, neki az is elég, ha a szavaknak súlyt adnak, hol komolyan, hol viccnek szánva. Ó, ugyan, Ő mindig, mindent – úgy érzi – jobban tud, nem érdemes ebbe a vitába belekezdeni sem, azonban Eliza más. Bátor, harcias már-már andalítóan vonzza az embert, hogy akarja őt prédájának. Nem vallaná be, hogy csak szeretné azt mondani, kiszámítható számára a lány, nem így van sajnos.
- Hát, tény, fagyihoz még sosem hasonlítottak Engem.
Megemelgeti még a szemöldökeit is a hatás kedvéért, majd pofátlan módon méregeti a szőkét. Nem szól, nem kérdez, nem válaszol, egyszerűen csak hol a komor lépcsőt, hol a lányt nézi. Utóbbi már-már túl felemelő látvány is. Szereti ezt a látványt – imádja. Ilyenkor elgondolkodik, megfordul a fejében többször is, hogy vajon akkor is így lenne-e minden, ha teljesen nyílt lapokkal játszanának. Ha nem csak nevek, arcok és rosszmájú vagy csípős megjegyzésekből állnának; lenne történet, ismeret, tudás mögötte. De a rút igazság, hogy pont azért nem hagyja magát ilyenre vágyni, mert ő maga nem akarja, hogy bárki rájöjjön arra, milyen nyomor várhat rá az elkövetkezendő évekbe. Ki tudja, mikor hatalmasodnak el tünetek, amikkel kicsiben már most is küzd. Évek. Igen, azok még vannak, de nem mindegy milyenek.
- Az ilyen istenségek nem adják ki titkaikat, szöszi. Legalábbis nem ilyen körülmények között.
Megköszörüli a torkát, ahogy az utolsó résznél egész közel hajolva szinte a fülébe mormolja a szavakat. Ó ugyan, tinédzserek, perzsel a levegő egyébként is, Jaden pedig szereti ezeket a helyzeteket többszörösen meglovagolni. Illetve hát, nem csak a helyzeteket imádja. Khm. Egészséges ebben a tekintetben, ha fejben néha igen betegnek is tűnik. Mondjuk erre nagyban rátesz, hogy nem kenyere a kedélyeskedő normalitás az emberekkel. Az annyira nem Ő.
- Tudod, olyan nincs, hogy lehetetlen. Nekem nincs. Most pedig…
Az utolsó szavaira nem is reagált, csak vigyorogva felállt, és elé lépett, majd ép kezével Zoéért nyúlt, és ellentmondást nem tűrve állította talpra a lányt. A szemeibe nézett, ahogy a kezét fogta továbbra is elvigyorodott, ó, bizony, kiszúrta a korábbi kis elpirulást. Aztán maga után irányítva elindult egy másik folyosón befelé, nem azon, ahol a maguk kórtermei felé vehetnék az irányt. Célirányos volt, mikor pedig hátranézett, csak bekötött keze mutatóujját a szájához tartotta, jelezve, hogy maradjon csendben… és bízzon benne.
- Csak várd ki, hercegkisasszony.
Pár kedves mosoly után egy-egy nővérkének, hirtelen benyitott egy kórteremben, ahol szabályosan otthonosan kezdett mozogni. Nem mondott róla semmit, egyből a kis oldalsó szekrények felé ment, elhagyva a mosdókagylós részt. Egy hűtő bújt ott meg, ami nem akármit rejtett: csokifagyit. Kivette a dobozt, a lány kezébe nyomta majd elindult kifelé.
Vagyis indult volna. Egy kevésbé ismeretlen orvos közeledett, így rávágta az ajtót és kivárt kicsit. Ahogy csendben hallgatózott az ajtón kívülre kék szemei Elizát kutatták. Talán túl sokáig is időzött rajta, el is engedte az addig szorított kezét majd a kilincshez nyúlt, és kilépve maga után hívta őt is. Hazudna, ha azt mondaná szerencséje volt; mondjuk azt, tudta, hogy jól jön, ha felméri kinek és mi van a kórházban. Bár rá nem szorult volna, kifejezetten élvezi ezeket a belső akciókat. Kifelé menet az egyik ételhordó kocsiról lenyúlt két kanalat is, amit a zsebébe csúsztatott, még visszafelé tartottak.
- Látod, nincs lehetetlen…szóval, kócolhatatlan, mi?
Vigyorogva nézett a csokifagyira, majd a szöszire. Ha választhatott volna, ő inkább a hölgyeményt kóstolgatja, de mindennek megvan a maga ideje, nem igaz? Ő meg mi mást csinálhatna itt, mint türelmesen játszadozik és vadászik.