Amelia & Tessa

*Csodás napra ébredtem. Legalább az időjárás velem volt, ha a szerencsém és a sors nem is annyira. Sosem panaszkodtam pedig lett volna miért. Nem Nate miatt, ő az életem része, ahogy a reggeli isteni kávém, a hajam vagy egy finom ebéd amire már régóta vágytam. Sokaknak talán ez furcsán hangzik, de nekem sokat jelent. A napjaim azonban nem úgy telnek ahogy én szeretném, ahogy korábban teltek, gondtalanul és feltételek nélkül. A szüleim érthető módon befagyasztották a pénzzsákot, azt mondták én normális vagyok és a saját lábamra kell állnom. Csak ne lenne ez olyan nehéz. Persze azt is a fejemhez vágták, ha apám nyomdokaiba lépek, most nem kellene azon aggódnom miből fizetem ki a lakbéremet és miből veszek kaját, mert a művészetből nem lehet megélni és példának felsorolták azt a sok éhező festőt akik már nem élnek. Ők viszont remek hasznot húznak a képeikből. Nem, szó sem lehet arról, hogy az apám a főnököm is legyen, inkább éhen halok és utána minden képem egy vagyont fog érni, a bátyámnak legalább nem lesz több gondja azon kívül, hogy a démonait eteti.
Kellemesen langymeleg szél fújt és hétágra sütött a nap, a park mesterséges tavának tükréről szinte vakítóan verődött vissza minden egyes fénysugár. A peremen ültem, háttal a víznek, mellettem minden kellék kipakolva, alaposan felkészültem a pénzkeresésre. Velem szemben egy kis túrázóknak szánt, összecsukható szék, nem túl kényelmes de arra jó, hogy míg ott ül valaki a tájat bámulja én meg őt. Nem fogok meggazdagodni a portré rajzolásból de arra elég lesz, hogy kifizessem a lakbért és maradjon még pár szem pogácsára is. A fenébe, pedig imádtam a kaviárt. Ezek a gazdagok aztán tudnak élni. Ma már egy turistát lerajzoltam, szép kezdet de korántsem elég. Vendégcsalogatónak kiraktam Nate egyik képét, és egy újabba kezdtem bele emlékezetből. Még a nyelvem is kibukkant az ajkaim közül a nagy igyekezetben. Sebesen szántott a szénceruza és a kezem a papíron, árnyékokat satíroztam, vonásokat finomítottam és közben arra gondoltam, Nate melyik arca bukkan majd ki a képből ha készen lesz. Már összemosódtak bennem a jó és rossz napjai, a démonokkal való küzdelmének gyötrelmei, a borongós hangulatai az épp felhőtlen jó kedvével. Utóbbi nem volt túl sok, ezért egy hirtelen gondolattól vezérelve mosolyt rajzoltam az arcára, olyan mosolyt amilyet látni szerettem volna rajta, de még nem igazán volt alkalmam. Túl régen volt amikor Nate kisfiúsan mosolygott rám, próbáltam felidézni azt a csibészes vigyort ami annyira tetszett és míg arra az egy emlékre gondoltam, én magam is elmosolyodtam. Picit visszarepültem az időben, egy nyár végi napra amikor még minden rendben volt. Azt hiszem nyolc éves lehettem, elbújtam a nagy ebédlőasztal alá, a földig érő terítő rejtekébe. Nate sokáig keresett mire megtalált s aztán felkapott a levegőbe és megpörgetett maga körül. Szeretném újraélni azt a hosszú de mulandó pillanatot.*