Kifejezetten kellemetlen nap ez a mai, amivel még én sem számolhattam előre. Kivételesen, mivel kedvesem szólt és nem akárki, hanem apósom jön vendégségbe, igyekezni szerettem volna haza és a túlórázási hajlamom a fiókba zárni. Ez azonban nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, ráadásul önhibámon kívül, de ugye a magyarázataimmal tele lehetne már a padlás. Bosszúsan morogtam és ráztam a fejem, majd homlokom masszíroztam az ujjaimmal, mielőtt teljes idegbajt kapok. Ahogy a karbantartó tovább magyaráz, hogy a nekünk kijelölt műtő használhatatlan valami áramprobléma miatt, és a másikban pedig kollégámtól megtudom, hogy most végeztek így még elő kell készíteni. Szó nélkül fordulok sarkon, hogy az irodámba mehessek, út közben pedig Mrs. Henninget megkérem, hogy küldje be hozzám a két asszisztáló rezidenst, a föld alól is húzza elő őket, ha kell. A nő egyébként már rezidens koromban is itt dolgozott titkárnőként, korábbi elődöm, aki itt főorvos volt, de már nyugdíjazták alkalmazta őt. Előszedem a papírokat, és átnézek még egyszer mindent, még ők megérkeznek. Erre szerencsére nem kell sokat várni, és amint tudtam, fel is világosítottam őket a változásokról. Nyilván egyikünk se volt elragadtatva a helyzettől, de tettük a dolgunkat. Egy gerincközeli ideg helyrehozása sosem egyszerű, így idegesen vagy bosszúsan nem is lehet nekiállni, így még talán magam sem engedném pengeközelbe.
Ám úgy fél órás csúszással, de meg tudtuk kezdeni a beavatkozást, és egy-két apróságot leszámítva a két segítőmben sem kellett csalódjak. Alapjában véve legalább komplikációmentesen hoztuk le a munkát, és ugyan nem vagyok egy mogorva alak, de megkövetelem a legtöbbet az embereimtől így ugyan nagy dicséreteket nem osztottam ki megköszönve a közreműködést elengedtem őket is haza. Ekkor pillantottam az órámra, hogy úgy nagyjából most kellene az autómban ülve félúton lennem. Visszatértem az irodámba, a papírmunka megvár reggelig, így félretettem, egyből mentem öltözni és összeszedni, amit hazaviszek magammal. Nem tagadom, sokat kivett a mai nap is belőlem, de minden nap végén ott lebeg az a szőke szépség, aki otthon vár vacsorával, mézédes ajkaival és szeretetével. Már-már majdnem teljesen tökéletes kis család vagyunk, talán lassan bővülünk is majd. De ezzel a gondolattal nem játszok annyit, mint talán ennyi év után kéne. Pedig valahol vágyom rá, és a feleségem is. Elgondolkodtatott, hogy talán éppen ezért is ez a mai vacsora, ami azért nem hétköznapi. Mindenesetre elkészülten robogok ki a kocsimhoz, szállok be és indulok el haza.
- Ne haragudjatok, volt egy kis gond bent.
Mentem ki magam, miközben ajkaim felfelé görbülnek, ahogy belépve meglátom őket. Kulcsom a helyére dobom, kabátom leteszem, majd egyből életem asszonyát keresem. Amint sikerül csípője köré fonom karjaim és csókkal üdvözlöm, ezután apósom felé fordulok, hogy őt is üdvözöljem, bár kevésbé vehemensen, meg úgy csók és tapizás mentesen, érti mindenki. Ám mikor megszorítja a kezemet, olyan más, vagyis egy pillanatra talán csak képzelem, lehet a fáradtság teszi. De egyelőre nem ülök le, csak várom miről maradtam le.