Amikor az egyetemen mindenki azt szajkózta, hogy egy kórház életében nincs megállás, bevallom, kezdetben nem hittem el, hiszen a valóéletben mégsem az folyik egy kórházban, mint amit egy-egy sorozatban lát az ember. Aztán gyakornokként bekerültem a St. Claire-be és bizony rá kellett jönnöm, hogy mégiscsak igaza volt az egyetemi tanáraimnak. Az igazság azonban az, hogy furcsa módon kifejezetten szeretem, ha nincs megállás, és többnél több emberen segíthetek, még akkor is, ha sokszor a munkám kimerül abban, hogy vért veszek, vagy párnákat rázok fel, esetleg különböző leletekkel rohangálok a folyosókon. Nem azt mondom, hogy minden nap történik valami katasztrófa, amit követően csak úgy tolják be a betegeket a sürgősségin; de Sydney nagy város, a kórházunk hatalmas, valaki pedig mindig ellátásra szorul.
Az egyetlen gond azzal, ha nincs mit csinálnom éppen, hogy a percek bizony nagyon lassan vánszorognak. Nincs annyi párna, vérvétel, vagy lelet, hogy egész napra lefoglaljon, azonban beteg van elég és néha, de csak ha nagyon jó vagyok, rám bíznak legalább olyan komoly dolgokat, mint a sürgősségire beérkezett, könnyebb sérülésekkel érkezett betegek ellátása.
- Birdie, egy angyal vagy, de komolyan. - Jemima valamiért mindig úgy érzi, hogy meg kell köszönnie minimum hatvanszor, de legalább ezerszer, ha segítek neki, holott nem győzöm hangsúlyozni, hogy élvezem, ha kicsit több dolgot is rám bíznak, mint a vérvétel. Hiszen arra vállalkoztam, hogy orvos leszek és bizony sokkal több dolgom lesz, ha végre nem csak gyakornokként kell majd a kórház folyosóit rónom, mint ahogyan most teszem, Jemimával az oldalamon, akivel a kórházunk azon részére sietünk - erős túlzás azt mondani, hogy sietünk, mivel gyakorlatilag ráérős tempóban sétálunk -, amely a filmekből és sorozatokból ismerős lehet mindenkinek, a zöld függönyeivel és egymás mellett álló ágyaival, rajtuk egy-egy várakozó beteggel, akik mind arra várnak, hogy valaki kezelésbe vegye őket.
A helyiségbe lépve Jemi és az én útjaim külön válnak, Ő ugyanis egy teljesen másik beteghez megy oda, én pedig hirtelen azt sem tudom hol kezdjem. Az egyetemen megtanuljuk ugyan a csontok neveit latinul, boncolunk is, az elméleti alapokat akkor is tudjuk, ha álmunkból keltenek fel, de senki nem beszél arról, hogy milyen egy beteggel szemtől-szemben találkozni. Hiszen Ő is egy hús vér ember, akinek családja van, és céljai az életben, az élete pedig gyakorlatilag az orvosok kezében van. Megrázó tud lenni, amikor az ember frissen kikerülve az egyetemről, azzal szembesül, hogy egy egyszerű ellenőrzésnek azzal kell végződnie, hogy egy kislány bordái eltörnek újraélesztés közben, mert ha nem elég erősen csinálja az ember, a kislány gyakorlatilag meghal. Senki nem mondta, hogy ez egy könnyű meló.
Mégis sikerül halvány mosollyal az arcomon odalépnem az egyik ágyhoz, hogy végre ne csak az agyam járjon, hanem a kezem is, és segíthessek... Az ismerős arcon, akire nem számítottam éppen itt, és főleg nem ilyen állapotban. - Mi történt veled? - bukik ki belőlem a kérdés, mielőtt bármelyik sablonszöveg  eszembe jutna a protokollból.