Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Persze hülye vagyok, hisz senki sem akarja, hogy rákos legyen. Mindössze pár hete derült ki, hogy velem mi a helyzet, de azt hiszem, csak most tudatosult bennem, hogy mit is jelent ez igazából. Nem akartam bántani a szeretteimet, fájdalmat okozni nekik és elhitetni velük azt, hogy meg fogok halni. Tudom, hogy nem fogok. Csak éppen túlságosan felelőtlen voltam és nem léptem időben.
Anya titkon egyfolytában konzultált orvosokkal, apa is körbetelefonálta az ismerőseit, de látatlanba egyikük se tudott semmi bíztatót mondani nekik. Míg ők csendben, magukban idegeskedtek, addig Oliver egyre többször hangoztatta, hogy mennyire nincs ínyére az, ahogy viselkedem. Nincs mentség arra, hogy nem vettem tudomást a betegségemről, ezzel tisztában vagyok. De úgy gondolom ez volt a "feldolgozási" időszakom. Hisz rájöttem, mennyire nem éltem azelőtt és mennyi lehetőséget szalasztottam el, amiért mindig olyan óvatos és megfontolt voltam. Szerettem uralni az életemet, amit a rák túlságosan a feje tetejére állított. Nem voltam felkészülve arra, hogy bevonuljak a kórházba és megkezdjem a kezelést. De a délután után sajnos nem volt más választásom.

Leteszem a telefonomat az éjjeli szekrényre, miután ellenőriztem, hogy válaszolt-e valamit az én imádott öcsém. De semmi. Se nem fogadott hívás, se sms. Jogosan haragszik rám, úgyhogy nem hibáztathatom. Habár az ultimátumából a jobb verziót választottam és miután az elmúlt hetekben a kemoterápiáról szólt csak a beszélgetésünk, reménykedtem, hogy örült annak, hogy a kezelést választottam.
Hozzátehetnénk, hogy nem önszántamból, de ez nem igaz. Ma vasárnap van, én pedig hétfőn reggel be akartam volna jönni, pont Oliver miatt. De az élet közbeszólt és nem várt rám.
Amikor meghallom a kopogást, rögtön felkapom a tekintetem. Aztán belép az öcsém a kórterembe és azonnal megnyugszom. Egy nagy sóhaj keretében egy pillanatra lehunyom szemeimet és hálát adok azért, hogy eljött.
- Látom célba ért az sms. - Mosolygok rá, s kicsit arrébb csúszom az ágyon, hogy le tudjon ülni mellém. - Szia Öcsi. - Suttogom lágy, kedves hangon, s várom, hogy odajöjjön hozzám. Majd ebben a pillanatban feljegyzem magamnak, hogy szóljak anyunak, másnap hozza be a púderemet. Nem engedhetem meg, hogy ilyen állapotban lásson Oliver. - Hiányoztál. - Mondom halkan, s egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit rögtön le is törlök. Nem akarom, hogy azt higgye, fájdalmaim vannak. Mert nincsenek is, bár ezt leginkább a most még lassan csöpögő, infúzióba tett fájdalomcsillapítónak köszönhetem.
- Hogy teltek a napjaid? - Valószínűleg nem fog örülni a kérdésnek, de nem érdekel. Kíváncsi vagyok, mik történtek vele, míg nem beszéltünk egymással. Mert hát valljuk be... vagy ez vagy a sírás. Mert ha rólam kezdünk beszélni, nem fogom kibírni sírás nélkül. Azt pedig nem akarom, hogy tudja mennyire félek a holnapi naptól, hisz mégis csak én vagyok az idősebb. Nekem kellene vigyáznom rá, s nem fordítva.

Az elmúlt pár hétben valósággal beintettem a ráknak és cseppet sem törődtem vele. De most, hogy már pár órája itt fekszem, ezen a kényelmetlen és magas kórházi ágyon, csak az jár a fejemben, hogy mennyire hülye voltam. Tényleg képes voltam feltenni az életemet egy lapra, amivel aztán nem foglalkoztam? Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy tudtam ilyet csinálni. Én sose voltam az a nem törődő, hülye szőke liba, bár a történtek után meg sem lepődnék azon, ha így tekintenének rám a szeretteim.
Egymás után rohannak meg olyan gyerekkori emlékeim, amelyek megállás nélkül könnyeket csalnak a szemembe. Az egyik legélénkebb emlékem az, amikor gördeszkázni tanítottam Olivert. Még mindig él előttem a pillantása, ahogy akkor rám nézett. A tekintete olyan ragyogó volt, mintha minimum valami szuperhős lennék. Annyira büszke volt arra, hogy az ő nővére ért az ilyen fiús dolgokhoz, hogy mindenkinek elecsetelte a képességeimet.
Közöttünk sohasem voltak nagy, testvéri összecsapások és veszekedések. Természetesen, mint minden fajta kapcsolatban, nálunk is voltak nézeteltérések, de sose haragudtunk egymásra pár óránál tovább. Egészen mostanáig, míg voltam olyan hülye, hogy az én csupa szív öcsémet belekényszerítettem abba, hogy ultimátumot adjon nekem. És én majdnem el is dobtam magamtól ezt a csodás kapcsolatot... Ha túl is élem ezt a nyamvadt rákot, akkor se hiszem, hogy meg fogom tudni bocsátani magamnak a hülyeségemet.
De örülök, sőt, nagyon boldog vagyok, amiért most végre itt van és beszélünk. Ez a pár nap nélküle maga volt a pokol és sohasem szeretnék újra oda kerülni.
Próbálom megtudakolni, mik történtek vele, de addig hajthatatlan, míg én nem beszélek magamról. Persze értem az aggodalmát, de bármi is történjék velem, az életének mennie kell tovább és csak abban bízom, hogy boldog. Azonban míg itt vagyok és az agyára mehetek, addig tudni is szeretnék mindent róla.
De most nem fogok ellenkezni, hanem jó testvér módjára, szót fogadok neki. Ám egy apró fintorral azért jelzem neki, hogy ennyivel nem úszta meg a vallatást. Mindössze adok neki egy kis időt, míg az állapotomról beszélek.
- Nincsenek fájdalmaim, köszönhetően ennek a bigyónak. - Fejemmel a mellettem lévő, ezüst állványon lógó kis tasak felé billentek, amiből a kézfejemben lévő kanülön keresztül a vénámba juttatják a fájdalomcsillapítót. És valamiféle tápanyagot is, tekintve, bármit eszek, az rögtön vissza is jön...
- Túl sok dolgot még én sem tudok. Holnap kezdjük a kemót, utána bejön Dr. Morgan és megbeszéljük hogyan tovább. Gondolom pár kezelés után kiderül, hogy használ-e valamit, ha nem, akkor valószínűleg műtét lesz majd belőle és kiveszik az egyik petefészkemet. - Remélhetőleg a másikat bent hagyják, nem elvéve minden esélyemet attól, hogy egy nap gyereket szülhessek. Hisz igaz, hogy eddig a gyerekvállalás kérdése se foglalkoztatott, de most, hogy tudom kevesebb esélyem lesz rá, jobban aggódom miatta. - Úgyhogy még nincs semmi konkrétum. De ne aggódj, nem adom fel. - Mosolyogva közlöm vele, hogy tudja, most már küzdeni fogok.
De nem akarok a rákról beszélni. Nem akarom megadni még ezt az örömöt is ennek a szemét betegségnek. Felveszem a harcot és küzdeni fogok az életemért, de nem veheti át az irányítást felettem.
- Most már elárulhatod, veled mi van... - Pillantok fel rá, s közben feljebb ülök az ágyon, bár egy kicsit felszisszenek, mikor a fura kéztartásom miatt a kanül jobban megszúrja a kezem. De ezek után teljes figyelemmel imádott öcsémre fókuszálok. - Ígérem, hogy minden fejleményről értesíteni foglak. De kérlek, most már beszélj. - Lágy hangon kérlelem és bízom benne, hogy végre ő is megnyílik nekem. Hiszen jelen pillanatban tényleg nem tudok többet mondani az állapotomról.